Tom Clancy
A GONOSZ
BIRODALMA
DANNY O-NAK ÉS AZ 52-ES TŰZOLTÓCSAPAT TAGJAINAK
A hősök általában hétköznapi emberek.
HENRY DAVID THOREAU
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Leanartnek, Joninak és Andynek, amiért a kezemet fogták a vasfüggöny mögött, és beavattak a csempészet rejtelmeibe.
Alexnek, amiért a másik kezemet fogta.
Tomnak és a brit királyi palota személyzetének. Ritkán találkozik az ember ilyen derék férfiakkal, igazi öröm volt megismerni őket.
A budapesti amerikai követség alkalmazottainak, amiért olyan készségesek voltak, holott váratlanul toppantam be.
Végül, de nem utolsósorban Michaelnek, Melissának, Gilbertnek és Marshának. Bízom a hozzáértésetekben.
Az élet legfontosabb pillanata az, amikor eldöntőd, hogy a jó vagy a gonosz oldalára állsz.
PÜTHAGORASZ
Ha nem ismered fel a Menny akaratát, nem lehetsz kiváló ember.
KONFUCIUS
Prológus
A KERT
A LEGNEHEZEBB RÉSZE A VEZETÉS LESZ, gondolta Jack. Már vett egy Jaguart – amit errefelé előkelően, “you”-val a közepén illett ejteni –, de még egyszer sem sikerült úgy megközelítenie, hogy ne a bal oldali ajtó felé vette volna az irányt. Az autókereskedő nem röhögte ki, de Ryan biztos volt benne, hogy csak azért nem, mert jól nevelt brit úriember. Még szerencse, hogy nem ült be az anyósülésre a szalonban – akkor tényleg hülyét csinált volna magából. Most tehát meg kellett tanulnia, hogy a bal a jobb, a jobb pedig a bal. Legalábbis bizonyos esetekben. Az út “jobb” oldala például baloldalt van, és a jobb kanyar az, amelyik keresztezi a szemközti forgalmat, nem a bal. Az autópályán pedig a bal szélső a lassú sáv. És ez még csak a vezetés volt! Furcsaságok akadtak más téren is. Például a házban: a csatlakozóaljzatok kancsal szemmel néztek rá a falból, s a borsos bérleti díj ellenére nemhogy légkondicionálás nem volt a házban, de még központi fűtés sem. Nem mintha annyira hűteni kellett volna a levegőt: elég zord volt itt az éghajlat, a helyiek már a huszonnégy foktól is szédelegtek az utcán. Jack szívesen megnézte volna őket egy kánikulai napon D. C.-ben. A dal, mely szerint “a veszett kutyák és az angol úriemberek a déli hőségben sétálnak”, minden bizonnyal lódított.
A helyzet persze rosszabb is lehetett volna. Legalább volt egy engedélye, amivel bejárhatott vásárolni a Greenham Commons légi támaszpont kantinjába és helyőrségi üzletébe; itt becsületes hot dogot lehetett kapni, s olyan holmikat vásárolhatott, amelyek majdnem úgy néztek ki, mintha a marylandi Giantben vette volna őket.
A szokás nagy úr. Sallynek az otthoni rajzfilmsorozatok hiányoztak, Jacknek pedig az őrült show-k produkálta háttérzaj, ami olyan megnyugtatóan tudott hatni, ha valami fontosat olvasott. A tévéhíradó viszont egészen tűrhető volt, az újságok pedig különösen informatívnak bizonyultak, de a reggeli Far Side-ot semmi sem tudta pótolni. Esetleg az International Tribune, gondolta Jack, amihez az állomás újságosbódéjában lehetett hozzájutni. Feltétlen követnie kellett a baseballeseményeket.
A ház nem volt rossz, de kisebb volt, mint a Peregrine Cliff-i otthonuk, amelyet most egy tengerészgyalogos ezredes bérelt (aki egyébként a haditengerészeti akadémián oktatta a haza derék fiait és leányait). A hálószoba egy hatalmas kertre nézett. Az ingatlanközvetítő különösen büszke volt erre, s állítólag a volt tulajdonosok is sok időt töltöttek itt. Faltól falig csupa rózsa volt, főként vörös és fehér a Lancaster- és a York-ház tiszteletére. Rózsaszínek is voltak köztük, jelezve, hogy a kettő egyesüléséből jött létre a Tudor-ház, amely végül I. Erzsébettel kihalt, helyet adva az új királyi családnak, melyet Ryannek minden oka megvolt kedvelni.
Végeredményben az időjárás is elviselhető volt. Már három napja voltak az országban, és még egyszer sem esett. A nap nagyon korán kelt és későn nyugodott, télen viszont állítólag fel sem kelt. A Külügyminisztériumnál szerzett új ismerősök szerint a hosszú téli éjszakák nagyon meg tudják viselni a kisgyermekeket, márpedig Sally a maga négy és fél évével még nagyon is ebbe a kategóriába tartozott. Az öt hónapos kis Jacket ez a tényező aligha fogja zavarni, bízott benne Ryan. Jó alvókája volt, most is a lóbőrt húzta a dadája, Margaret van der Beek vigyázó tekintete alatt. A fiatal lány Dél-Afrikából jött, ahol az apja metodista lelkész volt. Jó referenciákkal érkezett, s a Metropolitan Police szerint tiszta volt, Cathy eleinte mégis ferde szemmel nézett rá. A gondolat, hogy valaki más neveli a gyerekeit, felborzolta az idegeit; errefelé azonban ez hagyomány volt, és remekül működött, például Winston Spencer Churchill esetében is. Miss Margaretet Sir Basil ügynöksége ellenőrizte, de ez semmit nem jelentett. Jacket alaposan kioktatták erről az elutazásukat megelőző héten. A “túloldal” – ezt a brit kifejezést Langleyben is előszeretettel használták – nemegyszer beszivárgott már a brit hírszerzésbe. A CIA meg volt győződve róla, hogy Langleyvel ez még nem történt meg, Jack azonban nem. A KGB piszok jól végezte a munkáját, és mohó emberek mindenütt akadnak. Az oroszok nem fizettek túl sokat, de mindig kerülnek olyanok, akik egy marék mogyoróért is eladnák a lelkűket, s ez nincs a homlokukra írva.
Pont ez volt a legfárasztóbb része a munkának. Jack képtelen volt elsajátítani ezt a gondolkodásmódot, annak ellenére, hogy az apja rendőr volt. Egy dolog volt értékes információra vadászni az asztalára kerülő adathalmazban, és más szorosan együttműködni a kollégákkal úgy, hogy közben potenciális ellenségnek kellett tekintenie őket. Kíváncsi lett volna, vajon a többiek is így néznek-e rá. Talán nem. Végtére is bizonyított már, és a vállán éktelenkedő sebhelyek is magukért beszéltek. Arról a Chesapeake-öbölbeli éjszakáról, ami még ma is rémálmokkal kísértette, nem is szólva. Pedig azt a csatát megnyerte, nem igaz? Miért sugallták hát mégis másként a rémálmok, melyekben Cathy hiába sikított segítségért, mert a fegyvere minden egyes alkalommal csütörtököt mondott? Talán el kellett volna mennie egy pszichiáterhez, de hát, ahogy mondani szokták, csak a hülye megy magától oda…
Sally az új szobájában ugrándozott, és a költöztetőket csodálta, akik épp az ágya összeszerelésével voltak elfoglalva. Jack ki volt tiltva a helyszínről; Cathy szerint még arra se volt alkalmas, hogy felügyelje a műveletet. Pedig Jacknek az volt az első dolga, hogy kicsomagolja a szerszámkészletét, ami nélkül egyetlen amerikai férfi se érzi magát igazi férfinak. A költöztetőknek egyébként, bármilyen szomorú, még a szerszámaira se volt szükségük. A SIS persze nekik is alaposan a körmükre nézett. Nem lett volna ildomos hagyniuk, hogy egy KGB irányította ügynök poloskákat telepítsen a házba.
– Hol a turista? – harsogta egy amerikai hang. Ryan kiment a haliba, hogy megnézze, ki az.
– Dan! Hogy ityeg?
– Unalmas napunk volt az irodában, ezért Lizzel gondoltuk, átjövünk megnézni, hogy haladtok. – A jogi attasé háta mögül elő is került a szépségkirálynő, a sokat tűrő FBI-feleségek Szent Erzsébetje. Mrs. Murray és Cathy megölelték egymást, aztán el is tűntek a kert mélyén. Cathy imádta a rózsákat, amit Ryan nagyon díjazott. Annak idején az apja volt a Ryan család kertésze, megkímélve Jacket a ház körüli pepecseléstől. Most Cathy látta el ugyanezt a tisztséget.
Murray végigmérte a barátját.
– Pocsékul nézel ki.
– Hosszú repülőút, unalmas olvasnivaló – magyarázta Jack.
– Nem aludtál az úton? – kérdezte meglepetten Murray.
– Egy repülőn? – horkant fel Ryan.
– Tényleg ennyire zavar?
– Egy hajón legalább látod, hogy mi tart fenn, Dan. De egy repülőn…
Murray elkuncogta magát.
– Jobb lesz, ha hozzászoksz, pajtás, mert rengeteg bónuszpontot fogsz összegyűjteni a légitársaságok törzsutasaként. A Dulles lesz a második otthonod.
– Én is ettől tartok. – Különös, de ez nem jutott eszébe, amikor elfogadta a megbízatást. Seggfej vagy, állapította meg, immár túl későn. Havonta legalább egyszer haza kell repülnie Langleybe… Eléggé lelombozó kilátás egy olyan ember számára, aki ki nem állhatja a repülést.
– Nem volt semmi fennakadás a költözködésnél? Ezekben a fickókban maximálisan megbízhatsz. Bas már húsz-egynéhány éve alkalmazza őket, a yardos kollégák nagyon elégedettek velük. A társaság fele egykor rendőr volt. – Márpedig a zsaruk, ezt nem kellett hozzátennie, sokkal megbízhatóbbak, mint a kémek.
– Vagyis nem lesz kamera a fürdőszobában? Remek! – vigyorodott el Ryan. Rövid hírszerzői pályafutása alatt megtanulta, hogy ez a munka nem sokban különbözik attól, amit tanárként a haditengerészeti akadémián végzett, de arra nem vett volna mérget, hogy ha az oroszok nem is, Basil szereltetett poloskákat a házba.
– Én se szeretem, ha a pucér seggemet fotózzák. De nézzük a dolgok pozitív oldalát: mostantól sűrűbben találkozhatunk. Már ha ez neked pozitívum.
Ryannek sikerült az arcára ültetnie egy fáradt mosolyt.
– Legalább lesz kivel elmennem sörözni.
– Ez itt valóságos nemzeti sport. Több üzlet köttetik a pubokban, mint az irodákban. A country club angol változata.
– És egészen tűrhető a sörük.
– Sokkal jobb, mint az otthoni lóhúgy. Ebben a tekintetben sikerült megtéríteniük.
– Langleyben azt hallottam, hogy Emil Jacobsnak is dolgozol.
– Néha – bólintott Murray. – A helyzet az, hogy sok tekintetben jobbak vagyunk, mint a Hivatal. A műveleti központ még mindig nem tért magához hetvenhét óta, és nagyon úgy néz ki, hogy még egy jó darabig nem is fog.
Ryan kénytelen volt egyetérteni vele.
– Greer tengernagynak is ez a véleménye. Bob Ritter jó fej, talán túlságosan is az, ha érted, hogy mire gondolok, de nincs elég támogatója a kongresszusban ahhoz, hogy abba az irányba terjessze birodalmát, amerre szeretné.
Greer a CIA főelemzője volt, a hírszerzési igazgatóság vezetője, Ritter pedig a műveleti igazgató. Gyakran voltak súrlódások közöttük.
– A hírszerzési igazgatóban sokkal jobban bíznak, mint Ritterben. Ez még a tíz évvel ezelőtti Church Bizottság hozadéka. Tudod, a szenátus képtelen visszaemlékezni rá, ki vezette azokat a műveleteket. A főnököt szentté avatják, az embereit pedig, akik csak a parancsait követték, keresztre feszítik. Ez egy nagy disznóság, ahogy a németek mondják.
Jack egyetértően mormogott.
Az a görcsös igyekezet, amivel a CIA Fidel Castrót el akarta tenni láb alól – a főügyész és Camelot támogatásával – felért egy mókás rajzfilmsorozattal. A politikusok James Bondot próbálták utánozni, csakhogy az fikció volt, kiagyalója pedig egy bukott brit ügynök. Ryan előbb Londonban, majd a saját nappalijában egy életre megtanulhatta, hogy film és valóság nagyon különbözik egymástól.
– Szóval, Dan, mennyire jók valójában?
– A britek? – Murray kiballagott a ház előtti gyepre. A költöztetőket szemmel tartotta a SIS, Murray viszont FBI-os volt. – Basil egy igazi világklasszis. Ezért sikerült ilyen sokáig pozícióban maradnia. Briliáns tehetség, terepen is kiváló munkát végzett, és ő volt az első, aki megszimatolta, hogy valami nincs rendjén Philbyvel. Pedig akkor még igencsak zöldfülű volt. Az irányítás is remekül megy neki, az egyik legéberebb ügynök, akivel valaha is dolgom volt. Mindkét oldal politikusai kedvelik és bíznak benne, ami nem semmi. Olyan, mint egykor Hoover volt nekünk, csak személyi kultusz nélkül. Én is nagyon bírom. Jól össze lehet dolgozni vele. Ja, és téged is kedvel, Jack.
– Miért? – kérdezte meglepetten Ryan. – Mivel szolgáltam rá?
– Bas felismeri a tehetséget. Egyenesen odáig volt azért a módszerért, amit tavaly a biztonsági rések felderítésére kiötlöttél. A “kanári csapdáért”. És az sem ártott az imázsodnak, hogy megmentetted a következő királyukat, tudod? Népszerű pasas leszel odalent, a Century House-ban. Ha így folytatod, szép jövő vár rád a kémszakmában.
– Remek. – Ryan egyáltalán nem volt biztos benne, hogy erre vágyik. – Dan, én csak egy bróker vagyok, akiből történelemtanár lett, ezt ne felejtsd el.
– Ez már régen nem igaz, Jack. Nézz előre, rendben? A tőzsdén is ezt kellett tenned, amikor a részvényeket vásároltad, és elég jól ment, vagy nem?
– Összeszedtem némi pénzt, az igaz – ismerte el Ryan. Valójában rengeteg pénzt, és a vagyona még mindig gyarapodott. A Streeten könnyen megszedhette magát az ember.
– Akkor legfőbb ideje valami nagyot alkotnod, Jack. Nem akarom becsmérelni a kollégáidat, de átkozottul kevés okos emberrel találkoztam a soraik közt. Ez sajnos tény. Akad jó néhány közepesen tehetséges egyéniség, de igazi sztár alig. Neked viszont megvan minden esélyed arra, hogy azzá válj. Jim Greer is így gondolja, Basil nemkülönben. Te nem úgy működsz, mint a nagy átlag. Én sem, különben még mindig bankrablókat hajkurásznék Riverside-ban, Philadelphiában. Csakhogy én nem kerestem milliókat a tőzsdén.
– A szerencsének és a tehetségnek nem sok köze van egymáshoz, Dan. Cathy apja, Joe többet keresett, mint amit én valaha is fogok, mégis egy fontoskodó, önkényes gazember.
– A lánya azonban neked köszönhetően egy igazi lovag felesége lett.
Jack elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem.
– Ez a házasság sok ajtót meg fog itt nyitni előtted, Jack. A britek szeretik a magukfajtákat… De mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak titeket egy korsóra? Van odafent a dombon egy pofás kis klub, a Gyűrűslepke. Egy költözködés őrjítően tud hatni az emberre. Majdnem olyan rossz, mint egy építkezés.
A HIVATALA A KÖZPONT első pinceszintjén volt, megfejthetetlen biztonsági okokból, de mint kiderült, a “főellenség” központjában is volt egy hasonló rendeltetésű terem. Ott Mercury-nak hívták. Az istenek hírnöke – milyen találó név. Az üzenetek a kódfejtőktől kerültek az asztalára. Miután átolvasta őket, a tartalomra és a kódszavakra ügyelve, szétosztotta őket a megfelelő irodák és tisztek közt végrehajtásra; az ellenkező irányba áramló üzenetekkel hasonló volt a helyzet, persze fordított sorrendben. A forgalom általában kiszámítható volt: a reggel a bejövő üzeneteké volt, a délután a kimenőké. A folyamat legnehezebb része természetesen a kódolás volt. A terepen dolgozó hírszerzők ugyanis egyedi és egyszer használatos kódlapokat használtak, melyek egyetlen másolatát a szomszédos szobákban tárolták. Az itt dolgozó hivatalnokok a legkülönfélébb titkokat fogadták és továbbították az olasz képviselők nemi életétől az amerikai atomrakéta-célpontokig.
Különös, de senki nem beszélt arról, amit a munkája során írt vagy olvasott. A hivatalnokok meglehetősen agyatlanok voltak. Talán szándékosan így válogatták ki őket pszichológiai tesztek alapján – nem lepte volna meg. Az ügynökséget zsenik tervezték és robotok működtették. Ha valaki tudott volna építeni a célnak megfelelő robotokat, biztosan megtette volna, mert a gépek sokkal kisebb valószínűséggel térnek le a számukra kijelölt útról.
A gépek azonban képtelenek a gondolkodásra. Ezért volt itt ő – hogy működésben tartsa az ügynökséget. Mert annak működnie kellett, bármi áron; védenie kellett az államot, egyszerre kardként és pajzsként. Mindenről nem tudhatott, ami ebben az épületben folyt, de afféle főpostamester lévén többet tudott, mint bárki: kódneveket, helyszíneket, sőt gyakran műveletekről és küldetésekről is tudomást szerzett. A terepen dolgozó műveleti tisztek igazi nevét és arcát nem ismerte, de ismerte a célpontjaikat, az általuk toborzott ügynökök nevét, és a legtöbbször azt is, hogy azok mit szolgáltatnak.
Kilenc és fél éve volt ezen az osztályon. 1973-ban kezdte, közvetlenül azután, hogy a Moszkvai Állami Egyetemen elvégezte a matematika szakot. Egy éles szemű KGB-s toborzó figyelt fel a fegyelmezett gondolkodású matematikusra. Remek sakkjátékos volt, vélhetően ennek köszönhette kiváló emlékezőképességét, annak a sok órának, amit a régi sakkmesterek játékának tanulmányozásával töltött el, hogy egy adott helyzetben tudja, mi lesz ellenfele következő lépése. Egy időben sakkozókarrierről álmodozott, de bármilyen keményen is tanult és gyakorolt, az mégsem bizonyult elegendőnek. Borisz Szpasszkij, aki akkor még maga is fiatal játékos volt, hat nullára verte – két döntetlennel –, és ezzel a hírnév, a gazdagság… és az utazás illúziója örökre szertefoszlott. Az iratokba sóhajtott. Utazás. Rongyosra tanulmányozta a földrajz- és útikönyveit. Ha behunyta a szemét, maga előtt látta a fotókat – többnyire fekete-fehérben: a velencei Canale Grandét, a londoni Regent Streetet, Rio de Janeiro sziporkázó Copacabanáját, a Mount Everestet, amelyet Hillary akkor mászott meg, amikor ő még járni tanult… és a többi helyet, amit sohasem láthat. Túl sokat tud, túl sok irathoz férhet hozzá. A KGB nagyon kényes erre. Senkiben nem bízik, és nem véletlenül: keserű tapasztalatok tanították meg rá. Mi lehet ezzel az országgal, hogy annyian próbálnak megszökni belőle? Amikor milliók adták az életüket érte… A matematika szaknak és a sakknak köszönhetően felmentették a sorkatonai szolgálat alól, aztán bekerült a Dzerzsinszkij tér 2.-be, és végleg megszabadult ettől a gondtól. A tisztséggel egy hetvenöt négyzetméteres lakás is járt egy vadonatúj épületben, meg századosi rang, néhány héttel az államvizsga után – igazán nem panaszkodhatott. Ami még jobb volt, most már aranyfedezetű rubelben kapta a fizetését, amivel a “zárt” üzletekben is vásárolhatott, nyugati árucikkeket, sorban állás nélkül. A felesége nagyon tudta értékelni ezt. Várható volt, hogy a nómenklatúra belépőszintjére is felkerül, s innen már csak kapaszkodnia kell, ha feljebb akar jutni a létrán. Végeredményben mindent, amit elért, saját magának köszönhet, állapította meg elégedetten Zajcev százados. A gondolat férfias elégedettséggel töltötte el.
Igen, bedolgozta magát ide, fáradságos munkával, és ez volt benne a lényeg. Ezért bíztak rá titkokat, olyan információkat, mint például ez is: Washingtonból egy CASSIUS fedőnevű amerikai küldözgetett értékes politikai anyagokat a negyedik emeleten működő Amerika-Kanada Intézetnek. Kanada nem érdekelte különösebben a KGB-t, leszámítva az amerikai légvédelmi rendszerben való részvételét. Az ottawai rezidens szerint a kanadai vezetők közt szép számmal akadtak olyanok, akik ki nem állhatták déli szomszédjukat, de ez Zajcev szerint nem jelentett semmit. A lengyelek sem szerették a keleti nagy testvért, mégis megtették, amit az diktált nekik. A varsói rezidens éppen egy hónappal korábban jelentette, leplezetlen elégedettséggel, hogy az a forrófejű szakszervezeti vezető alaposan meg lett regulázva. Az “ellenforradalmi söpredék”, Igor Alekszejevics Tomacsevszkij ezredes megfogalmazása szerint. Az ezredes csillagja szépen ívelt felfelé, várható volt, hogy Nyugatra helyezik. Az igazán jók oda kerültek.
KÉT ÉS FÉL MÉRFÖLDDEL ODÉBB Ed Foley állt az ajtóban, háta mögött Mary Patríciával és az anyja kezét szorongató Eddievel. Eddie kék szeme tágra nyílt a gyermeki csodálkozástól, de még az ő négy és fél évének is nyilvánvaló volt, hogy Moszkva nem egy Disney World. A kulturális sokk Thor kalapácsaként fog lesújtani rá, de legalább tágítja a látókörét, vélték a szülei. Ahogyan az övékét is.
– Hm… – állapította meg Ed első ránézésre. Korábban egy követségi alkalmazott lakott itt, és látszott, hogy legalább megpróbált kitakarítani egy orosz házvezetőnő segítségével. Utóbbiakat a szovjet kormány biztosította, és szorgalmasan szolgálták gazdáikat. Mindkettőt… Edet és Mary Patet alaposan kioktatták a távozásuk előtti hetekben, vagyis inkább hónapokban. – Szóval ez lesz az otthon, édes otthon – jegyezte meg Ed.
– Isten hozta önöket Moszkvában – mondta Mike Barnes az újonnan érkezetteknek. Ő is a nagykövetség alkalmazottja volt, egy feltörőben lévő külszolgálati tiszt, akire ezen a héten a házigazda szerepét osztották. – A legutóbbi lakó Charlie Wooster volt. Remek fickó, igazán sajnálom, hogy vissza kellett mennie Foggy Bottomba, abba a dögmelegbe.
– Errefelé milyenek a nyarak? – akarta tudni Mary Pat.
– Mint Minneapolisban, ahol felnőttem – felelte Barnes. – Nem túl forróak, és a páratartalom is egészen tűrhető. A telek sem túl hidegek. A német hadsereg biztosan nem értene egyet velem, és valószínűleg Napóleon sem, de senki sem ígérte nekik, hogy Moszkva olyan, mint Párizs, nem igaz?
– Igen, meséltek nekem az éjszakai életről – kuncogta el magát Ed. Ez így tökéletesen megfelelt neki. Párizsba nem rejtőzködő állomásfőnök kellett, ez viszont a legnagyobb, legígéretesebb megbízatás volt, amit csak leszakíthatott magának. Még talán Bulgária, de az sem volt a fenevad szíve. Bob Ritter jó véleménnyel lehetett a teheráni küldetéséről. Kész szerencse, hogy Mary Pat akkor szülte meg Eddie-t, amikor. Három héttel az iráni hatalomátvétel előtt jöttek el. Nyűgös terhesség volt, ezért Mary Pat orvosa ragaszkodott hozzá, hogy utazzanak haza New Yorkba szülni. A gyerekek végtére is isten ajándékai… Rendjén is volt, mert így legalább Eddie is New York-inak született. Eddie mindig is azt szerette volna, hogy a fia születésétől fogva igazi Yankees- és Rangers-szurkoló legyen. A megbízatás másik szépsége is a sportban rejlett: itt játszották a világon a legjobb jégkorongmérkőzéseket. A francba a balettel és a szimfonikusokkal. Ezek a rohadékok a korcsolyához értettek a legjobban. Kár, hogy a baseballt nem művelték. Talán túl bonyolult volt a muzsikoknak. Az a sok dobásfajta, amiből választani kell…
– Nem túl nagy – nézett a repedezett ablakra Mary Pat. Az ötödiken voltak. Legalább a forgalom zaja nem fog felhallatszani. A külföldiek lakónegyedét, vagy inkább gettóját körülkerítették és gondosan őrizték. Állítólag lakóik biztonsága érdekében, ami nevetséges volt, hiszen Moszkvában nem ismerték a külföldi turisták elleni bűnözés fogalmát. Az átlag orosznak tilos volt külföldi valutát birtokolnia, és ha volt is neki, akkor sem tudta volna elkölteni. Egy amerikai vagy francia kirablásából tehát nem sok haszna származott volna, márpedig könnyű volt felismerni ezeket: ruháikkal úgy kitűntek a tömegből, mint páva a pulykák közül.
– Helló! – mondta egy angol hang. Egy pillanattal később egy pirospozsgás arc is megjelent hozzá. – A szomszédok vagyunk. Nigel és Penny Haydock – közölte az arc tulajdonosa. Negyvenöt körüli, ösztövér férfi volt, korán őszülő, kopaszodó üstökkel. A felesége, fiatalabb és csinosabb, mint amit férje valószínűleg megérdemelt, egy tálca szendviccsel és vendégváró fehérborral libbent be utána.
– Te bizonyára Eddie vagy – szólalt meg a lenszőke Mrs. Haydock.
Ed csak most vette észre, hogy kismamaruhát visel. A domborulatból ítélve olyan hat hónapos lehetett. Pontosan úgy, ahogy az eligazításon tájékoztatták. Foley bízott a CIA-ban, de alaposan megtanulta, hogy nem árt mindent ellenőriznie a vele egy emeleten élők nevétől a vécéöblítő megfelelő működéséig. Különösen Moszkvában, gondolta a fürdőszoba felé menet.
Nigel követte.
– A vécétartály megfelelően működik, csak egy kicsit zajos magyarázta Haydock. – De senkit sem zavar.
Ed Foley próbaképpen lehúzta a vécét. Tényleg zajos volt.
– Magam javítottam meg. Afféle ezermester vagyok – dicsekedett Haydock, majd halkabbra vette a hangját. – Vigyázzon, miről beszélget ebben a házban, Ed. Tele van poloskákkal. Különösen a hálószoba. Úgy tűnik, az oroszoknak különleges élvezetet okoz az orgazmusaink számlálása. Pennyvel igyekszünk lekötni őket – tette hozzá kéjes vigyorral.
– Mióta vannak itt? Két éve? – A vécétartály olyan állhatatosan és főként zajosan töltötte magát, mintha sosem akarná abbahagyni. Foley kísértést érzett, hogy felemelje a tetejét, és megnézze, mivel állította elő Haydock ezt az iszonyatos hangorkánt.
– Huszonkilenc hónapja. Még hét. Egy percig se unatkoztam. Biztosan mondták magának is, hogy bárhová megy, mindig fog kerülni egy segítőkész “barát”. Ne becsülje őket alá. A kettes igazgatóság emberei jól képzettek… – A vécé elhallgatott, ezért Haydock gyorsan témát váltott. – A zuhanyozó. A melegvízszolgáltatás eléggé megbízható, de a zuhanyrózsa hörög, akárcsak a miénk. – Megnyitotta a vízcsapot, hogy demonstrálja. Hörgött becsületesen. Valaki, nyilván az ezermester barátunk, gondolta Ed, ezen is alapos munkát végzett.
– Tökéletes.
– Sokat fog dolgozni itt. Zuhanyozzon egy barátjával, és spóroljon vizet. Nem így mondják Kaliforniában?
Foley elnevette magát. Először, amióta Moszkvában volt.
– Igen, tényleg ezt mondják. – Megnézte magának a fickót. Meglepte, hogy Haydock ennyire sietett a bemutatkozással, de ez vélhetően nem volt véletlen. A kémkedésnek is megvoltak a maga szabályai, mint minden szakmának, és az oroszok betartották őket. Éppen ezért tanácsolta Bob Ritter, hogy lökje félre a szabályok egy részét, és legyen egy kiszámíthatatlan amerikai, amikor csak teheti. Azt is mondta, hogy Nigel Haydockban megbízhatnak. Az apja is hírszerző volt, akit nem más, mint a nagy Kim Philby árult el: egyike volt azon balszerencséseknek, akik ejtőernyőjükkel egyenesen a KGB-sek karjaiba ugrottak Albániában. Nigel akkor ötéves volt, épp elég idős ahhoz, hogy felfogja, mit követett el ellene az ellenség. Nigel motivációja majdnem olyan jó volt, mint a Mary Pate, és talán még az övénél is jobb, ismerte el magának néhány korty fehérbor után. Mary Pat olyan hevesen gyűlölte őket, mint az úristen a bűnt. Haydock nem volt állomásfőnök, viszont ő irányította a SIS moszkvai műveleteit, és piszok jól végezte a dolgát. A CIA igazgatója, Arthur Moore azóta bízott a britekben, hogy Philby bukását követően látta, miként füstölik ki soraikból az árulókat a SIS emberei. Még James Jesus Angleton is megirigyelhette volna az igyekezetüket. Foley viszont Arthur Moore-ban bízott. Ez volt a legőrjítőbb ebben a szakmában: nem bízhattál meg senkiben, de valakiben meg kellett bíznod.
Nos, gondolta Foley, miközben a meleg vizes csapot ellenőrizte, senki se állította, hogy ez nem egy őrjítő szakma. Akár a klasszikus metafizika. Csak úgy van, és kész.
– Mikor érkezik meg a bútor?
– Valószínűleg most rakják teherautóra a konténert Leningrádban. Maga szerint meg fogják piszkálni?
Haydock vállat vont.
– Mindenesetre ellenőrizze, Edward. Sose lehet tudni náluk, mennyire alaposak. A KGB maga a megtestesült bürokrácia. Nem ismeri a szó jelentését, amíg nem látta, mi folyik ott. Vegyük például a lakásába telepített poloskákat. Hány működik belőlük? Ők nem a Telecom, és nem is az AT&T. Ez ennek az országnak az átka, nekünk pedig az áldás, de sose lehet tudni. Ha követik, nem tudhatja, hogy egy profi akaszkodott-e magára vagy egy pancser, aki még a vécére se talál ki egyedül. A bürokrácia hátulütője: az alkalmatlanokról egy életen át nem derül ki, hogy alkalmatlanok. Ha szerencséjük van. Na nem mintha a Century House-ban olyan nagy hiány lenne semmittevőkből.
Foley egyetértően bólintott.
– Langleyben Hírszerzési Igazgatóságnak hívjuk őket.
– Nálunk meg Westminster-palotának – vágta rá cinikusan Haydock. – Azt hiszem, eleget teszteltük a vízvezetékeket.
Foley elzárta a vízcsapot, és a két férfi visszatért a nappaliba.
– Úgy tűnik, a meleg vízzel nem lesz gond, drágám.
– Örülök neki – válaszolta Mary Pat, majd ismét a szomszédasszony felé fordult. – Hol szoktak vásárolni?
Penny Haydock elmosolyodott.
– Majd elviszem. A különleges árucikkeket, a gyümölcsleveket és a tartósított ételeket egy helsinki ügynökségtől rendeljük. Kiváló minőségű angol, francia és német, sőt amerikai áruk. A romlandó ételek finn gyártóktól származnak, és általában ezek minősége is kielégítő, különösen a bárányhúsé. Nem igaz, Nigel?
– Valóban – értett vele egyet a férje. – Ugyanolyan ízletes, mint az új-zélandi bárány.
– A bifsztekjük viszont némi kívánnivalót hagy maga után – jegyezte meg Mike Barnes. – Szerencsére minden hónapban kapunk egy hatalmas szállítmányt Omahából, és szétosztjuk a barátaink közt.
– Így van – erősítette meg Nigel. – A maguk kukoricával táplált marhája egyszerűen fenséges. Attól tartok, egészen függővé váltunk.
– Hála az amerikai légierőnek – folytatta Barnes. – Minden NATO-bázisra szállítanak a marhahúsból, és mi is rajta vagyunk az elosztási listán. Mélyhűtve jön, nem olyan friss, mintha a Delmonico’snál vennéd, de még így is kiválóan alkalmas arra, hogy az otthoni ízekre emlékeztessen. Remélem, hoztak magukkal grillsütőt. Fel szoktuk vinni őket a tetőre, ott sütkérezünk. Még szenet is importálunk. Ivánnak valahogy nincs affinitása ehhez. – A lakásnak nincs erkélye, talán azért, hogy megkímélje őket az egész várost átitató dízelbűztől.
– És mi a helyzet a munkába járással? – kérdezte Foley.
– A legjobb metróval járni. Tényleg nagyszerű – állította Barnes.
– Akkor nekem marad az autó? – mosolygott reménykedően Mary Pat. Pontosan így szerette volna, de túl szép volt, hogy igaz legyen. Ha kezdenek jól alakulni a dolgaid, mindig becsúszik valami. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint a karácsonyfa előtt álló gyermek a felbontatlan ajándékokkal. Bízik benne, hogy a télapó megkapta a levelét, de nem lehet biztos benne.
– Azért nem árt előtte megtanulnia, hogyan kell vezetni ebben a városban – figyelmeztette Barnes. – Egészen jó autójuk van. – Az előző lakó egy fehér 280-as Mercedest hagyott hátra. Tényleg szép autó volt. Talán még túl szép is a moszkvai járműparkhoz viszonyítva, de nem kellett attól tartani, hogy “elkötik”. A rendszáma már messziről jelezte, hogy amerikai diplomataautó, meg aztán ott voltak a KGB-sek is, akik minden lépésüket vigyázták. – Az utcák jó állapotban vannak és szélesek – magyarázta Barnes. – A benzinkút alig háromutcányira van – mutatott az irányába. – Hatalmas építmény. Az oroszok így szeretik őket.
– Pompás – adta Mary Pat a lelkes háziasszonyt. Hadd higgye csak mindenki, hogy nem több egy buta szőkénél.
– És a szervizelés? – kérdezte Ed.
– Mercedes. Nem sok bütykölést igényel – biztosította Barnes. – Ha mégis, a német követségen van egy pasas, aki mindent megjavít. Jó viszonyban vagyunk a NATO-szövetségeseinkkel. Hogy állnak a futballal?
– Az európaival? Kislányoknak való játék – vágta rá Ed Foley.
– Ez durva volt – jegyezte meg sértődötten Nigel Haydock.
– Az amerikai foci viszont bármikor jöhet – vigyorgott Foley.
– Barbár, esztelen játék, tele erőszakkal és bizottsági ülésekkel – vágott vissza a brit.
Foley elnevette magát.
– Inkább együnk.
Leültek. Az ideiglenes bútorzat megfelelő volt, nagyjából olyan, mint egy alabamai, isten háta mögötti motel berendezése. Az ágy megfelelt alvás céljára, és remélhetően a rovarok elleni szer is megtette a hatását.
A szendvics kiváló volt. Mary Pat felállt, hogy poharakat kerítsen, és megengedte a hideg vizet a konyhában.
– Azt nem ajánlanám, Mrs. Foley – szólt ki neki Nigel. – A legtöbbünknél gyomorpanaszokat okoz.
– Ah… milyen kár. Egyébként Mary Pat vagyok, Nigel.
– Örvendek, Mary Pat. Fürdésre és főzésre megfelel a csapvíz, de inni palackozott vizet szoktunk. Leningrádban még ennél is rosszabb a helyzet. A helyiek többé-kevésbé immúnisak, de egy külföldi könnyen gyomor- vagy bélfertőzést kaphat.
– Az iskolával mi a helyzet? – kérdezte aggódva Mary Pat.
– A brit-amerikai iskola megfelelően bánik a gyerekekkel – nyugtatta meg Penny Haydock. – Magam is ott dolgozom részidőben. Nagyon jó oktatás folyik ott, efelől biztosíthatom.
– Eddie már olvasgat, nem igaz, drágám? – dicsekedett el vele a büszke apa.
– Csak a Nyúl Petit és efféléket, de azért ez sem rossz egy négyéves gyerektől – erősítette meg a hasonlóan elégedett anya.
A dicséret tárgya ezalatt felfedezte magának a szendvicses tálcát, és elszántan majszolt. Nem a kedvenc bolognai tésztája volt, de egy gyerek sem mindig válogatós – ha kellően éhes. Volt valahol négy nagy üveg Skippy’s Super Chunk mogyoróvaj, de úgy elpakolták, hogy Eddie nem találta meg őket. Szőlőlekvárt meg nem hoztak, mert a szülei azt hitték, hogy azt mindenütt lehet kapni, még ha nem is Skippy-félét. A moszkvai kenyérről mindenki azt mondta, hogy egészen tűrhető, de azért mégsem a Wonder Bread, amelyen az amerikai gyerekek felnőnek. Mary Pat ezért egy kenyérsütőt is hozott magával – pontosabban ott zötyögött valahol Leningrád és Moszkva közt egy teherautón vagy vonaton. Jó szakács lévén határozottan finom kenyeret tudott sütni; bízott benne, hogy ha mással nem, ezzel majd sikerül betörnie a követség társadalmi életébe.
NEM TÚL MESSZE ATTÓL A HELYTŐL, ahol üldögéltek, egy levél cserélt gazdát. A futár varsói volt, a feladó pedig a lengyel kormány, illetve egy kormányügynökség, s a címzett szintén egy kormányügynökség volt – egy orosz ügynökség. A futár egyáltalán nem örült a küldetésnek. Kommunista volt – annak kellett lennie, hogy egy ilyen feladatot rábízzanak –, de ugyanakkor lengyel is, és sajnos az üzenet is meg a küldetés is a lengyelekről szólt. Ez volt itt a gond.
Az üzenet voltaképpen egy fénymásolata volt egy másiknak, amit szintén személyesen kézbesítettek az egyik varsói irodának, alig három nappal korábban.
A címzett személyesen ismerte a futárt, aki ezredes volt a hazája hírszerzésénél. Az oroszok sok mindenre felhasználták nyugati szomszédjaikat. A lengyelek ugyanabból az okból kifolyólag voltak jó hírszerzők, mint az izraeliek: őket is ellenség vette körül. Nyugatról Németország, keletről a Szovjetunió. A két országgal kapcsolatos keserű tapasztalataik késztették a lengyeleket arra, hogy legtehetségesebb polgáraikat hírszerzői munkára fogják.
A címzett tisztában volt ezzel. Ami azt illeti, az üzenet szövegét is ismerte már, szóról szóra. Előző nap értesült róla. A késés nem lepte meg. A lengyel kormánynak szüksége volt erre az egy napra, hogy megeméssze a tartalmát, és felmérje annak lehetséges következményeit; ebben nem volt semmi rendkívüli. Más kormányok is ugyanezt tették volna. A magas pozícióban lévő emberek már csak ilyenek: húzzák az időt, megpróbálják áthárítani a felelősséget másra, még ha tudják is, hogy csak az idejüket vesztegetik. Az emberi természetet még a marxista-leninista életmód sem tudta megváltoztatni. Szomorú, de igaz. Az új szovjet ember, akárcsak az új lengyel ember, végső soron ember maradt.
A “násztánc” ugyanolyan gondosan koreografált volt, mint a leningrádi Kirov-társulat bármelyik balettelőadása. A címzett még a zenét is oda tudta képzelni. Igazság szerint jobban szerette a nyugati dzsesszt, mint a klasszikus zenét, de ez úgyis csak körítés volt, az ütemterv, ami megmondta a táncosoknak, hogy mikor kell elkapniuk és meggyötörniük egymást. A balerinák túl vékonyak voltak az orosz ízlésnek, egy igazi nő viszont túl nehéz lett volna azoknak a férfiaknak nevezett tündéreknek, akiknek emelgetniük kellett őket.
Miért is kalandoztak el ennyire a gondolatai? Visszaült a helyére, kényelmesen elhelyezkedett a bőrborítású székben, és felbontotta a levelet. Lengyelül írták, és ő nem értett lengyelül, de mellékelve volt egy szó szerinti orosz fordítás is. Persze majd a saját fordítóik is lefordítják a szöveget, aztán két-három pszichiáter is ráveti magát az anyagra, hogy kiderítse, milyen lelkiállapotban volt a szerzője. Jelentések fognak születni, amelyeket neki kell majd elolvasnia, akár tetszik, akár nem, aztán ő is jelentést ír, hogy a politikusoknak is – akiket nem feljebbvalóinak tekintett, hanem inkább vele egyenrangúaknak – legyen mire elfecsérelniük az idejüket, mielőtt döntést hoznának.
A KGB elnöke azon tűnődött, vajon felfogta-e a lengyel ezredes, hogy voltaképpen milyen könnyű dolga is volt a feletteseinek. Végeredményben nem kellett mást tenniük, mint továbbítani a levelet neki, továbbpasszolva a döntés felelősségét. Ezt csinálta minden kormányhivatalnok, földrajzi helytől és világnézettől függetlenül. A csatlósok mindenütt csatlósok.
Az elnök felnézett.
– Ezredes elvtárs, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet. Kérem, adja át üdvözletemet a parancsnokának. Elmehet.
A lengyel vigyázzba vágta magát, előadott egy fura lengyel tisztelgést, aztán szabályos hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából. Jurij Andropov megvárta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, aztán ismét elolvasta a fordítást.
– Csak nem fenyegetőzünk, Karol? – Rosszallóan csettintett a nyelvével. – Bátor vagy, de az ítélőképességed némi korrekcióra szorul, reverendás barátom.
Felnézett, és tűnődve körbejáratta a tekintetét a szobán. Az iroda falait festmények és fotók díszítették, ugyanabból az okból, mint bármely más irodáét: hogy kitöltsék az űrt. Volt két reneszánsz olajfestmény, egy régen elporladt nemes vagy talán éppen maga a cár egykori tulajdona; egy meglehetősen jól sikerült Lenin-portré; egy szépen bekeretezett, színes fotó Leonyid Brezsnyevről, a szovjet kommunista párt aktuális főtitkárjáról. A fénykép hazugság volt: egy fiatal, energikus férfit ábrázolt a Politbüró fölött elnöklő szenilis vén bakkecske helyett. Az igaz, hogy egyszer mindenki megöregszik, de a legtöbb helyen az ilyenek már visszavonulnak és a nyugdíjukat élvezik. Nem így ebben az országban, sóhajtott Andropov. A levélre pillantott… és nem ennek az embernek az esetében. Az ő megbízatása is egy életre szólt.
Csak ne fenyegetőzne, gondolta az Állambiztonsági Bizottság elnöke. Közvetlen veszélyről szó sem volt, de a következmények kiszámíthatatlanok voltak, és ez épp elég veszélyes volt.
Veszélyes?
A Politbüró többi tagja biztosan ezt fogja gondolni – amilyen öreg, óvatos, örökös rettegésben élő emberek. Ennélfogva nem elég jelenteni a helyzetet: megoldást is kell ajánlania rá.
Az olajfestmények helyén két másik, két majdnem elfelejtett személyről készült portré helyét foglalták el. Az egyik Vas Félix volt – a nagy Dzerzsinszkij, a KGB-előd Cseka alapítója –, a másik pedig Joszif Visszarionovics Sztálin. A néhai vezető egyszer feltett egy ideillő kérdést egy kísértetiesen hasonló helyzetben. Akkor 1944-et írtak. A kérdés most talán még annál is ideillőbb volt.
Nos, majd kiderül, hogy mennyire. A döntést mindenesetre neked kell meghoznod, mondta magának Andropov. Bárkit el lehet tüntetni. Nincs ebben semmi új.
Az épület, amelyet valamikor nyolcvan évvel korábban a Rosszija Biztosítótársaság központi palotájának emeltek, sok ehhez hasonlót látott, s lakói megszámlálhatatlan halálos ítéletet adtak már ki. A pincében egykor még kivégzéseket is tartottak. Ez alig néhány éve volt másként, mióta a KGB, hely hiányában lefelé terjeszkedve, elfoglalta a pincét – meg egy másik épületet a várost övező körgyűrűn. A takarítók azóta is arról regéltek, hogy éjszakánként kísértetek riogatják őket. Hiába, nehezebb volt kiirtani az egyszerű emberekből a babonát, mint rávenni az értelmiségieket, hogy Lenin, Marx és Engels, ne adj’ isten Sztálin műveibe fektessék kevés megspórolt pénzüket. (Sztálin dagályos prózáját egyébként egy megfélemlített bizottság írta, s értéke is ennek megfelelő volt. A téma mazochista kutatóit leszámítva nem is olvasta más.)
Nem, gondolta Jurij Vlagyimirovics, egyáltalán nem nehéz rávenni az embereket, hogy higgyenek a marxizmusban. Először az elemiben kell a fejükbe verni az ideológiát, aztán folytatni kell az úttörőtáborokban, majd a középiskolában, a Komszomolban, a szovjet kommunista ifjúság ligájában, míg az igazán eszesek valódi párttagokká nem válnak, tagsági könyvvel a szivarzsebükben, a “szívük felett”. Innen már nyílegyenes út vezet felfelé, csak bólogatni kell a pártgyűléseken. Azt nyújtani, amit elvárnak – ahogy azt az okosabb egyiptomi udvarnokok is tették: letérdeltek a fáraó előtt, és eltakarták arcukat, nehogy fényessége megvakítsa őket. Nem azért, mert valóban az élő istent tisztelték benne, hanem mert az isteni álarc mögött nagyon is földi hatalom és gazdagság rejlett. Az élelmesebbje tudta, hogy nem kell mást tennie, mint félretenni a józan eszét, s azt látni és hinni, amit a magasságos elvár tőle. Az emberi természet mit sem változott azóta. Pedig mikor is volt az? Ötezer évvel ezelőtt? Utána kell néznie egy történelemkönyvben. A Szovjetunió számos remek középkorszakértőt adott a világnak, s az ókort kutatókat illetően sem kellett szégyenkeznie. Nem véletlen. Ezek az emberek nyugodtan dolgozhattak, mert a téma, amit kutattak, elég messze volt időben ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen Marx bölcseleteire vagy Lenin okoskodására. Ugyanebből az okból választották olyan sokan a reáltudományokat. Az egyszeregy bárhol a világon egy, s a hidrogénatomot is hidegen hagyja a politika.
Egészen más a helyzet a földműveléssel és az iparral. A legokosabbak távol tartották magukat ettől a területtől, s inkább politizáltak, mert az garantálta a sikert. Nem kellett jobban hinned benne, mint abban, hogy II. Ramszesz a napistennek vagy a jó ég tudja kinek az élő fia. Az udvarnokokat sem ez érdekelte, hanem az, hogy Ramszesz annyi feleséget tarthatott, ahányat csak akart, s amiatt sem kellett főjön a feje, hogy miből fognak megélni szép számban sarjadzó utódai. Ha nekik is jutott a Lenin-hegyi dácsa vagy szocsi tengerparti üdülés ókori megfelelőjéből, akkor mit érdekelte őket az igazság? Változott-e hát valamit is a világ?
Valószínűleg nem, állapította meg az Állambiztonsági Bizottság elnöke. Hiszen az ő munkája is éppen az volt, hogy megakadályozza ezt.
Márpedig ez a levél a változással fenyegetett, nemde? Fenyegetés volt, és neki tennie kellett valamit ellene. Ami azt jelentette, hogy tennie kellett valamit azzal, aki a levelet írta.
Történt már ilyen máskor is. Miért ne történhetne meg még egyszer?
Ha Jurij Andropov megérte volna a Szovjetunió széthullását, rá kellett volna döbbennie: éppen ez a döntés volt az, amely elindította ezt a visszafordíthatatlan folyamatot.
2010. január 14., csütörtök
A gonosz birodalma 1.
1. fejezet
SZÁNDÉKOK
– MIKOR KEZDESZ, JACK? – kérdezte az ágy mélyéből Cathy.
Végre a saját ágyukban alhattak. Bármilyen kényelmes volt is a New York Hotel, ez azért mégis más volt. Jacknek különben is elege volt már az apósából és annak mérhetetlen önbizalmából, a kétlakásos Park Avenue-i luxuslakásról nem is beszélve. Való igaz, nem mindenki tartott a bankban kilencvenmilliót pénzben és kötvényekben, de ami sok, az akkor is sok.
– Holnapután – felelte. – Talán nem ártana bemennem ebéd után, hogy szétnézzek.
– Már aludnod kellene – jegyezte meg Cathy.
Így van ez, ha az ember orvossal házasodik, gondolta Jack nem először. Átlátnak rajtad, mint a szitán. Elég egy gyengéd érintés, és máris tudják a testhőmérsékletedet, a pulzusodat meg még a jóisten tudja, hogy mit. Aztán ha megállapítanak valamit, faarcot vágnak és hallgatnak, mint a sír. Általában…
– Igen, hosszú napunk volt. – New Yorkban még csak délután öt óra volt, de Jack napja már jóval túlnyúlt a huszonnégy órán. Nem ártana megtanulnia aludni a repülőn. Nem, nem az üléssel volt a baj. A kormány által biztosított jegyet első osztályúra cserélte. Egyelőre a saját American Express kártyája terhére, de ha sokat fog repülni, a jutalompontok fedezni fogják a pluszköltséget. Ismerni fogják a Heathrow-n és a Dullesen, bár a fekete diplomata-útlevélnek köszönhetően már most sem kötözködtek vele. Formailag az Egyesült Államok nagykövetségének dolgozott a londoni Grosvenor Square-en, átellenben azzal az épülettel, amely annak idején Eisenhower II. világháborús irodájának otthont adott. A diplomatastátus afféle szuperemberré címkézte, akit nem lehet olyan apróságokkal bosszantani, mint a polgári törvénykönyv. Gond nélkül becsempészhetett volna Angliába néhány font heroint, mert senki se nyúlhatott a poggyászához. Nyílt titok volt, hogy sokan ki is használják ezt – ha nem is kábítószer-csempészetre, arra, hogy a feleségüknek parfümöt, maguknak pedig italt csempésszenek vámmentesen.
A fáradt elme kalandozásai, kanyarodtak vissza a gondolatai Cathyhez. Ő biztosan nem lenne hajlandó műteni ilyen elmeállapotban. Igaz, gyakornokként végtelen órákon át raboskodott az ügyeleti szobában. Ezzel próbálták hozzászoktatni ahhoz, hogy halálosan kimerültén is jó döntéseket hozzon… Vajon hány beteget áldoztak fel ily módon az “orvoskiképzés” oltárán? Erre valószínűleg még egy műhibákra szakosodott ügyvéd sem tudna válaszolni.
Cathy – Caroline Ryan, M.D., FACS* , ahogy azt a hófehér köpenyére tűzött plasztikkártya hirdette – sikeresen átverekedte magát a kiképzésnek ezen a fázisán, harminchat órákat húzva le a szülészeti, az általános sebészeti és a gyermekosztályon. Egyik sem tartozott a szakterületéhez, de nem volt mese, meg kellett barátkoznia velük, hogy a nagy könyv szerinti Johns Hopkins-os dokivá válhasson. Jacknek még a szőr is felállt a hátán, amikor egy-egy ilyen maratoni ügyelet után holtfáradtan kikecmeregni látta a Porschéjából. Azért egy-két akkor eltanult fogás jól jött; például amikor a Buckingham-palota közelében be kellett foltoznia a vállát. Ha nem teszi meg, lehet, hogy elvérzek. Vajon a britek posztumusz is megadták volna a lovagi címet?, kuncogta el magát félálomban. Végre lecsukódott a szeme. Harminckilenc óra óta először.
– REMÉLEM, SZERETI ODAÁT – mondta Moore a nap végi vezetőségi ülésen.
– Rokonok közt van, Arthur – emlékeztette James Greer. – És Basil remek tanár.
Ritter nem szólt. Ez a Ryan nevű amatőr bosszantóan nagy publicitást kapott CIA-alkalmazott létére. Arról nem is beszélve, hogy a hírszerzési igazgatóságnak dolgozott. Ritter szerint a hírszerzési igazgatóság volt a farok, amely a kutyát, vagyis a műveleti igazgatóságot csóválta. Kétségtelen, James Greer remek hírszerző volt és munkatársnak is kiváló, de nem volt műveleti tiszt, márpedig – akármit is gondolt a kongresszus – az ügynökségnek ezekre volt szüksége. Még szerencse, hogy legalább Arthur Moore megértette ezt. A Dombon viszont elég volt kiejtened a “műveleti tiszt” szót, és a képviselők hátrahőköltek, mint Drakula a kereszt láttán.
– Mit gondolnak, mennyire fogják beavatni a dolgaikba? – tűnődött fennhangon a műveleti igazgató.
– Basil a személyes képviselőmként fogja kezelni – felelte Moore. – Ez azt jelenti, hogy mindent, amit velünk megosztanak, vele is meg fogják.
– Be fogják szervezni, Arthur – figyelmeztette Ritter. – Vagy legalábbis megkörnyékezik, és megpróbálnak kiszedni belőle olyan dolgokat, amiket nem kötünk az orrukra. Ryan még zöldfülű, azt fognak csinálni vele, amit akarnak.
– Figyelmeztettem rá, Bob – válaszolta Greer. – Ritter természetesen tudta ezt, csak szeretett kötekedni, főleg akkor, ha valami nem az ő szája íze szerint alakult. Greer nem irigyelte az anyját. – Ne becsülje le a fiút, Bob. Vág az esze, mint a borotva. Fogadjunk egy vacsorában, hogy többet fog kihúzni a britekből, mint azok belőle.
– Bolond lennék nem fogadni – horkantott megvetően a műveleti igazgató.
– A Snyder’sben – bólintott hírszerzési ellenlábasa. Mindkettőjüknek ez volt a kedvenc bifsztekfaló helye, a Key híd tövében, Georgetownban.
Arthur Moore, a CIA igazgatója somolyogva figyelte őket. Greer mindig rá tudott lépni Bob farkára, az pedig szinte soha nem tudta kivédeni vagy viszonozni ezt. Talán Greer sajátos keleti akcentusa volt az oka. A texasiak, mint Bob Ritter és maga Arthur Moore is, hajlamosak voltak különbnek érezni magukat ezeknél az orrhangon dünnyögő fickóknál – legalábbis a kártyaasztal vagy egy pohár bourbon whisky mellett. Valószínűleg ezért nem tudtak “leereszkedni” erre a szintre.
– Rendben, vacsora a Snyder’snél. – Ritter kezet nyújtott.
– Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, uraim… – vette át a szót az igazgató – …az elnök szeretné, ha tájékoztatnám önöket a lengyelországi fejleményekről.
Ritter nem vetette rá magát a témára. A varsói állomásfőnöke jól dolgozott, de mindössze három műveleti tiszt tartozott a keze alá, s azok közül is az egyik zöldfülű volt. Volt viszont egy remek információforrásuk a lengyel kormányban, s további néhány a hadseregben.
– Ők nem tudják, Arthur – mondta a műveleti igazgató. – Csak kapkodják a fejüket.
– A végén úgyis az lesz, amit Moszkva mond nekik – bólintott Greer. – Ha majd az oroszok tudni fogják, hogy mit kell lépniük.
Moore levette az olvasószemüvegét és megdörzsölte a szemét.
– Ja. Ritkán mernek nyíltan szembeszállni velük, nem csoda, hogy nehezen kezelik az effajta helyzeteket. Sztálin bácsi egyszerűen lelövetett volna mindenkit, aki érintett az ügyben, a mostani bagázs azonban, hála az égnek, nem elég tökös ehhez.
– A félelem ragadós, és Brezsnyev állítólag már a vécére se mer kimenni egyedül. Kezd meglazulni az eddig olyan szorosan markolt gyeplő. – Ez a vécés dolog persze túlzás volt, de Ritternek jólesett megállapítani, hogy a szovjet vezetés kezd megpuhulni.
– Mit mond a BÍBOROS? – Moore a Hivatal első számú kremli ügynökére utalt, aki magának Dmitrij Fjodorovics Usztyinovnak, a honvédelmi miniszternek volt személyi titkára. Rendes nevén Mihail Szemjonovics Filitovnak hívták, de még a beavatottak közül is sokan csak annyit tudtak róla, hogy egy beépített ember, aki BÍBOROS fedőnéven küld jelentéseket.
– Azt mondja, hogy Usztyinov semmi használhatóra nem számít a Politbürótól, míg Leonyid van hatalmon. Az öreg nagyon lelassult, és ez már nyílt titok, még az utca embere is tudja. Elég bekapcsolnia a tévét. Az élő adást nem lehet retusálni, nem igaz?
– Mennyi ideje lehet még hátra?
A kérdezettek vállat vontak.
– Az orvosok azt mondják, lehet, hogy már holnap feldobja a talpát, de az is lehet, hogy elvegetál még néhány évig – felelte Greer. – Szerintük enyhe Alzheimer-kórban szenved. Az általános állapotára a cardiovascularis myopathia és az idült alkoholizmus a jellemző.
– Ez elég gyakori náluk – jegyezte meg Ritter. – A BÍBOROS megerősítette a szívproblémát és a vodkát.
– A mája sem lehet valami fényes állapotban – tette hozzá Greer.
– Finoman szólva – fejezte be helyette a gondolatot Moore. – Őrültség, de nem tilthatod meg egy orosznak, hogy vodkát igyon, ahogyan egy medvének sem tilthatod meg, hogy az erdei ösvényre szarjon. Tudják, azon tűnődöm, hogy ha egyszer a rendszerük meg fog bukni, akkor annak az lesz az oka, hogy az alkoholgőz miatt képtelenek lesznek megfelelően átadni a hatalmat a következő garnitúrának.
– Szerintem meg azért húzták ilyen sokáig, mert nincs elég ügyvédjük – vigyorodott el Bob Ritter. – Mi lenne, ha átküldenénk nekik néhány százezret a mieink közül?
– Annyira azért nem hülyék. Egyszerűbb lenne, ha kilőnénk rájuk néhány Poseidon rakétát. Még úgy is kevesebb nettó kár érné a társadalmukat.
– Miért nem érti meg senki a magamfajtát? – emelte a tekintetét a mennyezetre Moore. – Pedig ha valaki meg fogja menteni a rendszerüket, az egy ügyvéd lesz.
– Gondolja, Arthur?
– Törvény nélkül nincs működő társadalom, ügyvédek nélkül pedig nincs törvény. – Moore korábban a texasi fellebbviteli bíróság elnöke volt. – Amíg a Politbüró bárkit kivégeztethet anélkül, hogy legalább úgy tenne, mintha törvényes eszközökkel dolgozna, addig nem beszélhetünk törvényekről. Pokoli lehet egy ilyen rendszerben élni. Képzeljék csak el, hogy nem számíthatnak senkire és semmire. Olyan, mint Róma Caligula idején: ha kitalált valamit, az törvényes erővel bírt. És még így is voltak olyan törvények, amelyeket a római császárok nem mertek áthágni. Nem így a mi orosz barátaink. – A többiek nem érthették, mi olyan borzalmas ebben a főigazgató számára. Valamikor ügyész volt egy elsőrangú jogrendszerrel büszkélkedő államban, majd elnök egy megfontolt, becsületes bírák alkotta bíróságon. Az amerikai ember számára a törvény biztosította védelem éppolyan természetes dolog volt, mint az, hogy a baseballpálya bázisait kilencven láb távolság választja el egymástól. Ritter és Greer számára azonban sokkal fontosabb volt az, hogy még jogászkarrierje előtt Arthur Moore elsőrangú műveleti tiszt volt. – Szóval, mi a fenét mondjak az elnöknek?
– Az igazat, Arthur – javasolta Greer. – Nem tudjuk, mert ők sem tudják.
Greernek igaza volt, de Moore akkor sem állhatott ezzel az elnök elé.
– A fenébe, Jim, azért fizetnek minket, hogy tudjuk!
– Minden attól függ, mennyire érzik fenyegetve magukat az oroszok. Lengyelország csak a kirakójáték egy darabkája számukra, egy vazallus állam, amelyik úgy táncol, ahogy ők fütyülnek neki – mondta Greer. – Az oroszok azt engedik látni a tévében és olvasni a Pravdában a népnek, amit ők jónak látnak…
– A határon átszivárgó hírekkel szemben viszont tehetetlenek – vette át a szót Ritter. – Ahogyan azokkal a sztorikkal is, amelyeket a Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon szolgáló katonáik mesélnek. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az országokban már az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádió is fogható. – Az előbbit a CIA ellenőrizte, a másik viszont elméletileg független volt, amit persze senki nem akart elhinni róla. Ritter közvetlen befolyással bírt az amerikai kormány propagandájára, amely egészen jól teljesített, legalábbis a műfajt értékelő oroszok szerint.
– Na és vajon mennyire érzik veszélyeztetve magukat? – tette fel a kérdést Moore.
– Két-három évvel ezelőtt még úgy gondolták, hogy a hullám tetején lovagolnak – válaszolta Greer. – A gazdaságunk mélyponton volt az infláció miatt, és sorba kellett állni benzinért az iráni bonyodalmak következtében. Nekik viszont épp akkor hullott az ölükbe Nicaragua. A mi morálunk a béka segge alatt volt…
– Ami már nincs így, hála istennek – ment elébe Moore. – Fordulna a kocka? – tűnődött hangosan. Lehet, hogy túlzott optimizmus volt ezt remélni, de Arthur Moore a szíve mélyén hamisítatlan derűlátó volt, különben el sem merte volna vállalni a CIA irányítását.
– Azon vagyunk, Arthur – felelte Ritter. – Ők viszont nehezen fogják fel, hogy változnak az idők. A gondolkodás nem erősségük. Mondhatni, ez a legnagyobb gyengéjük. A nagykutyáik annyira bele vannak habarodva az ideológiájukba, hogy képtelenek kilátni mogulé. Ha alaposan kielemeznénk a gyengéiket, nagyon oda tudnánk döfni nekik.
– Gondolja, Bob? – vonta fel a szemöldökét a hírszerzési igazgató.
– Nem gondolom, hanem tudom! – vágta rá a műveleti igazgató. – Sérülékenyek, s ami a legjobb, ők még nem tudják ezt. Legfőbb ideje tenni valamit. Olyan elnökünk van, aki támogatni fog minket, ha elő tudunk állni valami elég pofással ahhoz, hogy megtérülni lássa a politikai tőkéjét. A kongresszus tart tőle, úgyhogy ők nem fognak az utunkba állni.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem most szopta volna ki az ujjából, Robert – jegyezte meg a főigazgató.
Ritter elmélyült a gondolataiban néhány pillanat erejéig, aztán folytatta:
– Így van, Arthur. Azóta töröm rajta a fejem, hogy tizenegy évvel ezelőtt behoztak a terepről. És azóta is itt őrzöm a fejemben. – Nem kellett megmagyaráznia, miért. A kongresszus gyakorlatilag bármihez hozzáférhetett, ami papírra volt vetve az épületben, az emberek fejébe azonban ők sem láthattak bele. – Mi a szovjetek leghőbb vágya?
– Az, hogy eltiporjanak minket – felelte Moore. Nem kellett hozzá Nobel-díjasnak lenni.
– És mi a mi leghőbb vágyunk?
Greer vette a lapot.
– Mi nem gondolkodhatunk ugyanígy. Nekünk arra kell módot találnunk, hogy együtt éljünk velük. – A The New York Times, a “nemzet hangja” legalábbis ezt hangoztatta. – Jól van, Bob. Ki vele!
– Hogyan tolhatunk ki hát velük? – fűzte tovább a gondolatot Ritter. – Úgy, hogy senki ne vehessen minket egy kalap alá velük.
– Buktassuk meg őket? – kérdezte Moore.
– Miért ne? – kérdezett vissza Ritter.
– Lehetséges ez? – Greert kezdte érdekelni a dolog.
– Ha ők teljes gőzzel áskálódhatnak ellenünk, miért ne tehetnénk mi is? – Ritter elemében érezte magát. – Politikai csoportosulásokat pénzelnek az Államokban, hogy ahol csak lehet, keresztbe tehessenek nekünk, és antinukleáris tüntetéseket szerveznek Európa-szerte, azt követelve, hogy vonjuk ki a nukleáris fegyvereinket a térségből, miközben ők újakat telepítenek. És mi még csak nem is szivárogtathatjuk ki ezt a sajtónak…
– Ha megtennénk se nyomtatnák ki – jegyezte meg Moore. A média nem szerette az atomfegyvereket, a szovjeteket azonban hajlandó volt tolerálni, mert stabilizáló tényezőnek tartotta. Moore attól tartott, hogy Ritter sokkal inkább arra kíváncsi, mennyire tudja befolyásolni a Szovjetunió az amerikai tömegtájékoztatást. Még ha volt is rá befolyásuk, egy ilyen vizsgálat csak mérgező gyümölcsöket teremhetett volna. A média úgy ragaszkodott a feddhetetlenségéről és objektivitásáról alkotott képhez, mint a fösvény a kincseihez. Persze ők is tisztában voltak vele, vizsgálat nélkül is, hogy a KGB-nek igenis van némi hatalma az amerikai média felett, mert a hírekre éhes riportert könnyű beetetni. Hitesd el vele, hogy különlegesnek tartod, adj át neki állítólagos államtitkokat, és válj “megbízható” informátorává. De vajon tisztában voltak-e vele a szovjetek, hogy milyen veszélyes játékot űznek? Az amerikai riporter öntudatos ló, és ha szórakoznak vele, nagyot tud rúgni. Ebben a hatodik emeleti irodában senki nem kételkedett az orosz hírszerzők zsenialitásában. A KGB jól művelt koponyákat alkalmazott, és folyamatosan képezte őket, de neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Akárcsak a társadalom, amelyet szolgált, hajlamos volt elvetni mindazt, ami nem illett az elképzeléseihez, így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapokon, éveken át előkészített műveletek vallottak kudarcot azért, mert valamelyik műveleti tiszt rájött, hogy az ellenség országában élni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy azt előadták neki. A hazugság kúrája mindig az igazság. Persze fáj, ha a képedbe vágják, és minél értelmesebb vagy, annál jobban.
– Az lényegtelen – mondta Ritter, mindkét kollégáját alaposan meglepve kijelentésével.
– Jól van, folytassa – mondta Moore.
– A lényeg az, hogy megtaláljuk a támadható pontjaikat, és azokon megfúrjuk őket, destabilizálva az országot.
– Ez nagyon nagy falat, Robert – figyelmeztette Moore.
– Magában aztán van ambíció, Bob – mondta tűnődve Greer. – A vezetőink el fognak sápadni, ha eléjük tárja ezt.
– Ó, tudom – tartotta fel a tenyerét Ritter. – Nem szabad megbántanunk őket, mert még atomot dobnak ránk. Gyerünk már, mindannyian tudjuk, hogy ők sokkal jobban tartanak tőlünk, mint mi tőlük. Dehogyis fognak megtámadni minket. Hiszen még a lengyelektől is félnek, az isten szerelmére! Hogy miért? Mert a lengyelek közt egy olyan “betegség” terjed, amit az orosz ember is könnyen elkaphat. A betegség neve: igények és elvárások. Márpedig, ha a szovjetek valaminek nem tudnak eleget tenni, akkor az ez a kettő. A gazdaságuk poshadt állóvíz. Csak egy kis lökést kell adnunk nekik, és…
– “Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt felépítmény összedől” – idézte Moore. – Ez már elhangzott egyszer, csak aztán eleredt a hó, és Adolfnak rá kellett jönnie, hogy nem eszik olyan forrón a kását.
– Ő egy idióta volt, aki nem olvasott Machiavellit – vágott vissza Ritter.
– Azt nem tudom, hogy az oroszok olvastak-e, de azért taníthatnának egy-két trükköt az öreg Niccolónak – hümmögött Greer. – Na és pontosan mit javasol, Bob?
– A szovjet rendszer gyenge pontjainak módszeres vizsgálatát. A lényeg az, hogy minél kevesebb munkával minél nagyobb kellemetlenséget okozzunk nekik.
– Végtére is ez lenne a dolgunk, hogy a fene vigye el – dünnyögte Moore. – James?
– Nincs ellenvetésem. Azt hiszem, össze tudok hozni egy csapatot a műhelyünkben, hogy megtárgyaljuk a lehetőségeket.
– De ne a szokásos összetételben – kérte a műveleti igazgató. – Olyan emberekre van szükségünk, akik mernek másképpen gondolkodni.
Greer eltűnődött, aztán bólintott.
– Rendben, személyesen fogom kiválogatni őket. Van valakinek javaslata, mi legyen a projekt neve?
– FERTŐZÉS? – javasolta Ritter.
– És ha művelet lesz belőle, akkor forduljon át PESTIS-re? – nevetett fel Greer.
Moore is elkuncogta magát.
– Nem. Jobbat találtam! Legyen A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA, Poe tiszteletére.
Egyelőre nem volt több egy érdekfeszítő tanulmánynál, aminek az eredményeit vagy átültetik a gyakorlatba, vagy nem. Valahogy úgy, ahogy egy befektető teszi a megvásárolni kívánt vállalattal: előbb körbeszaglássza, mérlegel, aztán vagy megveszi, és ha a körülmények szükségessé teszik, feldarabolja, vagy… Csakhogy a Szovjetunió több volt egy csőd szélén álló cégnél. A Szovjetunió az volt nekik, mint az uniós seregnek Bobby Lee, mint a New York Yankeesnek a Boston Red Sox: nagy falat, amibe könnyen beletörhet az ember foga.
Arthur Moore ennek ellenére támogatta a kezdeményezést. Merész terv volt, de ha valaki nem mer, akkor hogyan nyerhetne?
ESTE TIZENEGY FELÉ JÁRT. Andropov cigarettára gyújtott – amerikai Marlboróra –, és töltött magának egy pohár vodkát. Első osztályú Sztarka volt, barna, mint az amerikai bourbon. A lemezjátszó is amerikai zenét játszott, Louis Armstrong trombitált remek New Orleans-i dzsesszt a korong barázdáiból. Sok honfitársához hasonlóan a KGB elnöke sem tartotta többre a feketéket háncsruhában ugrándozó vadembereknél, de azt el kellett ismernie, hogy az Amerikában élők egészen kivételes kultúrát alakítottak ki maguknak. Persze sokkal helyénvalóbb lett volna Borogyint vagy valamelyik másik orosz klasszikust hallgatnia, az amerikai dzsesszből áradó életkedv azonban ellenállhatatlanul magával ragadta.
A zene azonban csak ahhoz kellett, hogy segítsen a gondolkodásban. Jurij Vlagyimirovics Andropovnak sűrű szemöldöke volt, és széles állkapcsa is keleti ősökről árulkodott, a gondolkodása azonban tökéletesen orosz volt – vagyis részben bizánci, részben tatár és mongol –, és tökéletesen szolgálta céljait. Ezekből volt elég, de egy mégis prioritást élvezett: Andropov a Szovjetunió vezetője akart lenni. Valakinek meg kellett mentenie ezt az országot, és ha valaki, hát ő tudta, hogy mekkora szükség van erre. Az Állambiztonsági Bizottság elnökeként gyakorlatilag mindenről tudott, ami a többség számára titok volt, márpedig titkolnivaló akadt bőven, mert a szovjet társadalom profi szinten művelte a megtévesztés és a hazudozás művészetét. Különösen igaz volt ez a gazdaságra. A lomha kolosszust “működtető” parancsuralmi rendszer azt jelentette, hogy minden gyárnak és minden gyárigazgatónak teljesítenie kellett egy előre kitűzött célt. Ha nem sikerült, akkor az érintettek szigorú megtorlásra számíthattak, akár megvalósítható volt a terv, akár nem. Ez utóbbi ugyanis rajuk kívül senkit nem érdekelt. A szigor persze már nem volt olyan drákói, mint régen, a harmincas-negyvenes években, amikor a Terv teljesítésének elmulasztása akár halált is jelenthetett – itt, ebben az épületben, mert azok, akik nem dolgoztak eleget, bomlasztók voltak, szabotőrök, az állam ellenségei, árulók egy olyan társadalomban, amely az árulást minden más bűncselekménynél súlyosabbnak ítélte meg, és ezért a legsúlyosabb büntetéssel torolta meg. Általában egy 44-es kaliberű golyóval egy Smith & Wesson revolverből, amit még a cárok szereztek be Amerikából…
Ennek eredményeképpen a gyárigazgatók hamar megtanulták, hogyan lehet mégis teljesíteni a Terv teljesíthetetlen elvárásait: papíron. Ezzel egy csapásra két dolgot is megoldottak: meghosszabbították az életüket, és piros pontokat szereztek maguknak. Az, hogy a papírra vetett eredményekből egy szó sem volt igaz, ritkán derült ki. A cártól örökölt és a marxizmus-leninizmus alatt továbbfejlesztett bürokrácia mindent elnyelt. Ez az ügynökségnél sem volt másként, ezzel Andropov tisztában volt. Nemegyszer előfordult, hogy az ellentmondást nem tűrő hangon kiadott parancsot senki nem teljesítette, mert elkeveredett valahol “félúton”. Máskor meg késve hajtották végre – ezt Jurij Vlagyimirovics onnan tudta, hogy mindent gondosan feljegyzett magának, és egy-két héttel később utánanézett a dolgoknak. Szükség volt rá, és volt értelme. Az emberei lassan megtanulták, hogyan kell hatékonyan és precízen dolgozni.
Legfőbb ideje volt kiterjeszteni ezt más területekre is. A tények elkendőzése olyan méreteket öltött, hogy már a legmagasabb politikai körökben is gyakorolták. A Politbüró legalább annyira döntésképtelen volt, mint egy isten háta mögötti termelőszövetkezet vezetősége. A hatékonyságról szinte senki nem hallott – ezt bőven volt alkalma tapasztalni, miközben felkapaszkodott a szemétdomb tetejére –, s ennek következtében számos döntést úgy hoztak meg, hogy legkevésbé sem érdekelte őket azok haszna vagy következménye.
Mivel a fejlődés ennyire megtorpant, Andropov úgy érezte, rá és a KGB-re hárul a feladat, hogy megszerezze az ország számára azt, amit a vezetése képtelen biztosítani. Ha nincs, akkor szerezd meg attól, akinek van jelszóval Andropov kémügynöksége, és annak katonai testvérszolgálata, a GRU fegyvertervek garmadát lopta el a nyugatiaktól. Ennek fényében nem meglepő, hogy nem egy orosz tesztpilóta halt meg ugyanazon tervezési hibák miatt, mint nyugati kollégái néhány évvel korábban.
Éppen ez volt a gond. Bármennyire jól dolgozott is a KGB, ezt a mintegy ötévnyi fáziskésést nem tudta leküzdeni. Ugyanígy a nyugati gyárakban alkalmazott minőségbiztosítást sem lophatták el, pedig ez volt az a tényező, ami lehetővé tette a túloldal számára, hogy minőségi fegyvereket fejlesszen. Hányszor fordult elő, hogy az emberei megszereztek egy tervet, s aztán itthon kiderült, hogy a szovjet ipar egyszerűen képtelen terméket előállítani belőle!
Ezen kellett javítania. Ehhez képest Herkules mítoszi küldetései gyerekjátéknak tűnnek, nyomta el a cigarettát Andropov. Átformálni a nemzetet? A Vörös téren őrizték annak a Leninnek a múmiáját – hűséges alázattal, mintha egy földre szállt isten lett volna –, akinek sikerült Oroszországot elmaradott monarchiából… elmaradott szocialista állammá átalakítania. A moszkvai kormány leplezetlen megvetéssel kezelte mindazon országokat, amelyek megpróbálták összeházasítani a szocializmust és a kapitalizmust. Arra persze jók voltak, hogy lopjanak tőlük… A nyugati hírszerző ügynökségek nem törték magukat azért, hogy ellopják a legújabb szovjet fegyverek tervrajzait. Ha mégis megtették, legfeljebb azért kellett nekik, hogy kiderítsék, mi a gyengéje. Kormányaik sokáig rettegtek a szovjetektől és sátáni fegyvereiktől – míg ki nem derült, hogy az orosz tigris ólomcsizmát visel, és bármilyen félelmetesen csattogtassa is a fogait, képtelen elfogni a szarvast. Valahányszor az orosz tudósok előálltak egy eredeti ötlettel – és volt belőlük bőven –, a nyugatiak lecsaptak rá, és működő eszközzé alakították.
A tervezőirodák eközben folyamatosan azzal kecsegtették a hadsereget és a Politbürót, hogy csak még egy kis… és megint egy kis támogatásra van szükségük, hogy lepipálják a kapitalistákat. Hah! Az új amerikai elnök pedig ezalatt azt tette, amit elődei közül egyik sem: etette a saját tigrisét. Az amerikai ipari szörny nyers vörös húst zabált, és cserébe modern fegyverek garmadáját szülte gazdájának. A műveleti tisztek és ügynökeik jelentése szerint az amerikai katonák morálja emelkedőben volt, amire egy emberöltő óta nem volt példa. Teljes odaadással gyakorlatoztak, és az új fegyvereik…
A Politbüró azonban nem akart hinni neki, amikor figyelmeztette őket. A tagjai burokban éltek, szinte semmit nem tudtak a külvilágról, mert nem érintkeztek azzal, így képtelenek voltak felfogni, hogy a világ már nem az, mint ami hatvan évvel ezelőtt volt, amikor Lenin papírra vetette politikai elméleteit. Jurij Vlagyimirovics őrjöngeni tudott volna. Hatalmas energiát fektetett az információgyűjtésbe, a legjobban képzett szakértőkkel elemeztette az adatokat, és könnyen áttekinthető, emészthető jelentésekbe tömörítette a lényeget, de az asztal körül ülő vénemberek fütyültek rá.
És erre most még ez is.
Mindig így kezdődik, kortyolt bele Andropov a Sztarkába. Elég hozzá egyetlen ember, ha az a megfelelő ember. Csak az kell, hogy hallgassanak rá az emberek, hogy figyelmet szenteljenek a szavainak, a tetteinek. És vannak néhányan, akik tökéletesen megfelelnek ennek a kritériumnak.
Ők azok, akiktől tartanod kell…
Karol, Karol, miért akarsz felfordulást?
Márpedig nagy felfordulás lesz, ha megteszi azt, amivel fenyegetőzik. A levél, amit Varsóba küldött, nemcsak a lengyel lakájoknak szólt – tudnia kellett, hogy végül hol fog kikötni. Az a pasas tudja, hogy mit csinál. Semmivel sem marad el a legravaszabb politikusoktól. Egy kommunista országban élő papból a világ legnagyobb egyházának a főtengelyévé vált. A főtitkárukká. Nem, ez nem ment volna, ha nem tudja, hogyan kell manipulálni. Na persze az egyháznak kétezer éve volt rá, hogy kidolgozza a maga módszereit. Nem mintha ettől maga a felépítmény hitelesebb lett volna, mint Marx és Engels teóriája. De nem is ez a lényeg. Mindenkinek hinnie kell valamiben, és nem azért, mert az igaz, hanem azért, mert már ez önmagában a hatalom forrását jelentheti, így van ez még a dzsungelben élő primitív törzseknél is, amelyek a mennydörgésben nemcsak a hideg és meleg levegő csattogását hallják, hanem egy náluk hatalmasabb lény hangját is. Miért? Mert tudják, hogy apró porszemek csupán, és remélik, hogy leolt állatokkal – vagy éppenséggel gyerekekkel – befolyásolni tudják a felettük uralkodó istenségeket. Ez aztán elkerülhetetlenül maga után vonja azt, hogy az a személy, aki állítása szerint ellenőrzése alatt tartja ezt a befolyást, hatalmi pozícióba juthat a közösségében. A megszerzett hatalom pedig valuta, amit mindenki arra használ, amire akar. Egyesek nyugalmat próbálnak vásárolni maguknak rajta, mások nőket – Andropov egyik elődje például fiatal lányokra pazarolta. Jurij Vlagyimirovics azonban nem érzett efféle kísértést. Ő azt vallotta, hogy a hatalom már önmagában is élvezeti cikk. Az ember fürödhet benne, mint macska a napfény melegében, lubickolhat a tudatban, hogy uralkodhat mások felett, hogy életük és haláluk ura, hogy nagyobb és fontosabb, mint azok, akik engedelmesen körülrajongják.
Ennél többről volt szó azonban. Ha az ember hatalommal bír, kezdjen is vele valamit, hagyjon lenyomatot az idő homokjában. Hogy ez a lenyomat szép, avagy csúf – jó vagy rossz –, az lényegtelen, csak elég nagy legyen ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Andropov biztos volt benne, hogy ha a kezébe került a Politbüró vezetése, és megfelelő irányba tereli az országot mert szükség van rá, hogy valaki végre megtegye –, akkor emlékezni fognak rá. Tisztában volt vele, hogy az élete nem lesz hosszú: a mája gondoskodni fog erről. A vodka nem tett jót az egészségének, de nem hagyott fel az ivással, mert úgy érezte, jogában és hatalmában áll a saját útját járni. Az igazán nagy embereket senki nem irányíthatja, és Andropov nagy embernek tartotta magát, a legjobbak legjobbikának, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. És ő azt akarta, hogy megihasson egy-két, esetleg három pohárkával esténként – vagy amikor kedve tartja.
Az ország már régen túlhaladott azon az időszakon, amikor egyetlen ember irányított. Ez harminc évvel ezelőtt történt meg, “Koba”, azaz Joszif Visszarionovics Sztálin halálával. Sztálin akkora zsarnok volt, hogy még Rettegett Iván is eltörpült mellette. Nem, ez a fajta hatalom túl veszélyes volt mind az uralkodóra, mind az alattvalókra. Sztálin legalább annyi hibát követett el, mint ahány jó döntést hozott, és bármilyen hasznosak is voltak ez utóbbiak, a baklövéseivel mérhetetlen károkat okozott. Elég volt csak a felduzzadt hivatalrendszerre gondolni, amely hosszú időre korlátok közé szorította az ország fejlődését.
A megfelelő ember azonban képes lehetett volna rá, hogy a helyes irányba terelje a Politbüró tagjait, és idővel olyan társakat ültessen maga mellé, akik segíthetnek elérni a célokat – sokkal inkább a befolyásukkal, mint az erejükkel. Akkor talán újra mozgásba lendülhet ez az ország, gondolta Andropov, akkor tovább haladhat az úton, amely az Igazi Kommunizmus, a Lenin műveiben leírt Ragyogó Jövő felé vezet.
Andropov nem látta az ellentmondást a gondolatai közt. Mint oly sok Nagy Ember, hajlamos volt átnézni azokon a dolgokon, amelyek elbizonytalaníthatták volna.
Karol, kanyarodott vissza a kiindulási ponthoz. A reggeli értekezleten számba fogja venni a lehetőségeket. A Politbüró nyugtalan lesz a levél miatt, és tőle fogják várni a megoldást. Valami olyat kell kitalálnia, amivel nem hozza rájuk a frászt. Hihetetlen, hogy mennyire rémültek tudnak lenni ezek az állítólag bölcs és magabiztos vezetők. Nem mintha máshol ez másként lett volna. Az egyes számú főigazgatóság kiváló hírszerzői rengeteg olyan jelentést letettek az asztalára, melyek a túloldal “lelki világát” taglalták, és döbbenetes volt látni, mennyi félelem van a világban. Még döbbenetesebb volt az a tény, hogy a legjobban pont azok rettegnek, akik a hatalmat a kezükben •tartják.
Milyen nevetséges. Andropov felhajtotta a maradék vodkát, és úgy döntött, ez volt az utolsó. Ezek az emberek állandóan attól remegnek, hogy még mindig nem elég hatalmasok, ezért aztán még inkább megpróbálják elnyomni azokat, akik meglátásuk szerint veszélyt jelenthetnek rájuk. Még Sztálin, a despoták despotája is azzal töltötte ideje nagy részét, hogy potenciális ellenségekre vadászott. A nagy Koba tehát, ahelyett hogy előre- vagy legalább hátranézett volna, inkább lefelé tekintett. Elszánt, erős férfinak kellett volna lennie, készen arra, hogy a legveszedelmesebb fenevaddal is megküzdjön; ehelyett olyan volt, mint a hisztis háziasszony, aki minden sarokban cincogó egeret sejt.
Na és ő biztosan jobban tudná csinálni? Igen! Igen, mert ő előretekint, és nemcsak a jövőt látja, hanem az odavezető utat is. Igen, mert képes lenne tolmácsolni a látomásait a Kremlben ülő, nála tehetségtelenebb elvtársaknak, és vezethetné őket akaraterejével. Újra előtérbe állíthatná Lenin és mindazok vízióit, akik az országot irányító filozófiát táplálták szellemükkel. Igen jobbíthatna a nemzet sorsán, és akkor mindenki úgy emlékezne rá, mint a Nagy Emberre…
De csak szép sorjában mindent. Most az a legfontosabb, hogy elintézze ezt az ügyet Karollal.
SZÁNDÉKOK
– MIKOR KEZDESZ, JACK? – kérdezte az ágy mélyéből Cathy.
Végre a saját ágyukban alhattak. Bármilyen kényelmes volt is a New York Hotel, ez azért mégis más volt. Jacknek különben is elege volt már az apósából és annak mérhetetlen önbizalmából, a kétlakásos Park Avenue-i luxuslakásról nem is beszélve. Való igaz, nem mindenki tartott a bankban kilencvenmilliót pénzben és kötvényekben, de ami sok, az akkor is sok.
– Holnapután – felelte. – Talán nem ártana bemennem ebéd után, hogy szétnézzek.
– Már aludnod kellene – jegyezte meg Cathy.
Így van ez, ha az ember orvossal házasodik, gondolta Jack nem először. Átlátnak rajtad, mint a szitán. Elég egy gyengéd érintés, és máris tudják a testhőmérsékletedet, a pulzusodat meg még a jóisten tudja, hogy mit. Aztán ha megállapítanak valamit, faarcot vágnak és hallgatnak, mint a sír. Általában…
– Igen, hosszú napunk volt. – New Yorkban még csak délután öt óra volt, de Jack napja már jóval túlnyúlt a huszonnégy órán. Nem ártana megtanulnia aludni a repülőn. Nem, nem az üléssel volt a baj. A kormány által biztosított jegyet első osztályúra cserélte. Egyelőre a saját American Express kártyája terhére, de ha sokat fog repülni, a jutalompontok fedezni fogják a pluszköltséget. Ismerni fogják a Heathrow-n és a Dullesen, bár a fekete diplomata-útlevélnek köszönhetően már most sem kötözködtek vele. Formailag az Egyesült Államok nagykövetségének dolgozott a londoni Grosvenor Square-en, átellenben azzal az épülettel, amely annak idején Eisenhower II. világháborús irodájának otthont adott. A diplomatastátus afféle szuperemberré címkézte, akit nem lehet olyan apróságokkal bosszantani, mint a polgári törvénykönyv. Gond nélkül becsempészhetett volna Angliába néhány font heroint, mert senki se nyúlhatott a poggyászához. Nyílt titok volt, hogy sokan ki is használják ezt – ha nem is kábítószer-csempészetre, arra, hogy a feleségüknek parfümöt, maguknak pedig italt csempésszenek vámmentesen.
A fáradt elme kalandozásai, kanyarodtak vissza a gondolatai Cathyhez. Ő biztosan nem lenne hajlandó műteni ilyen elmeállapotban. Igaz, gyakornokként végtelen órákon át raboskodott az ügyeleti szobában. Ezzel próbálták hozzászoktatni ahhoz, hogy halálosan kimerültén is jó döntéseket hozzon… Vajon hány beteget áldoztak fel ily módon az “orvoskiképzés” oltárán? Erre valószínűleg még egy műhibákra szakosodott ügyvéd sem tudna válaszolni.
Cathy – Caroline Ryan, M.D., FACS* , ahogy azt a hófehér köpenyére tűzött plasztikkártya hirdette – sikeresen átverekedte magát a kiképzésnek ezen a fázisán, harminchat órákat húzva le a szülészeti, az általános sebészeti és a gyermekosztályon. Egyik sem tartozott a szakterületéhez, de nem volt mese, meg kellett barátkoznia velük, hogy a nagy könyv szerinti Johns Hopkins-os dokivá válhasson. Jacknek még a szőr is felállt a hátán, amikor egy-egy ilyen maratoni ügyelet után holtfáradtan kikecmeregni látta a Porschéjából. Azért egy-két akkor eltanult fogás jól jött; például amikor a Buckingham-palota közelében be kellett foltoznia a vállát. Ha nem teszi meg, lehet, hogy elvérzek. Vajon a britek posztumusz is megadták volna a lovagi címet?, kuncogta el magát félálomban. Végre lecsukódott a szeme. Harminckilenc óra óta először.
– REMÉLEM, SZERETI ODAÁT – mondta Moore a nap végi vezetőségi ülésen.
– Rokonok közt van, Arthur – emlékeztette James Greer. – És Basil remek tanár.
Ritter nem szólt. Ez a Ryan nevű amatőr bosszantóan nagy publicitást kapott CIA-alkalmazott létére. Arról nem is beszélve, hogy a hírszerzési igazgatóságnak dolgozott. Ritter szerint a hírszerzési igazgatóság volt a farok, amely a kutyát, vagyis a műveleti igazgatóságot csóválta. Kétségtelen, James Greer remek hírszerző volt és munkatársnak is kiváló, de nem volt műveleti tiszt, márpedig – akármit is gondolt a kongresszus – az ügynökségnek ezekre volt szüksége. Még szerencse, hogy legalább Arthur Moore megértette ezt. A Dombon viszont elég volt kiejtened a “műveleti tiszt” szót, és a képviselők hátrahőköltek, mint Drakula a kereszt láttán.
– Mit gondolnak, mennyire fogják beavatni a dolgaikba? – tűnődött fennhangon a műveleti igazgató.
– Basil a személyes képviselőmként fogja kezelni – felelte Moore. – Ez azt jelenti, hogy mindent, amit velünk megosztanak, vele is meg fogják.
– Be fogják szervezni, Arthur – figyelmeztette Ritter. – Vagy legalábbis megkörnyékezik, és megpróbálnak kiszedni belőle olyan dolgokat, amiket nem kötünk az orrukra. Ryan még zöldfülű, azt fognak csinálni vele, amit akarnak.
– Figyelmeztettem rá, Bob – válaszolta Greer. – Ritter természetesen tudta ezt, csak szeretett kötekedni, főleg akkor, ha valami nem az ő szája íze szerint alakult. Greer nem irigyelte az anyját. – Ne becsülje le a fiút, Bob. Vág az esze, mint a borotva. Fogadjunk egy vacsorában, hogy többet fog kihúzni a britekből, mint azok belőle.
– Bolond lennék nem fogadni – horkantott megvetően a műveleti igazgató.
– A Snyder’sben – bólintott hírszerzési ellenlábasa. Mindkettőjüknek ez volt a kedvenc bifsztekfaló helye, a Key híd tövében, Georgetownban.
Arthur Moore, a CIA igazgatója somolyogva figyelte őket. Greer mindig rá tudott lépni Bob farkára, az pedig szinte soha nem tudta kivédeni vagy viszonozni ezt. Talán Greer sajátos keleti akcentusa volt az oka. A texasiak, mint Bob Ritter és maga Arthur Moore is, hajlamosak voltak különbnek érezni magukat ezeknél az orrhangon dünnyögő fickóknál – legalábbis a kártyaasztal vagy egy pohár bourbon whisky mellett. Valószínűleg ezért nem tudtak “leereszkedni” erre a szintre.
– Rendben, vacsora a Snyder’snél. – Ritter kezet nyújtott.
– Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, uraim… – vette át a szót az igazgató – …az elnök szeretné, ha tájékoztatnám önöket a lengyelországi fejleményekről.
Ritter nem vetette rá magát a témára. A varsói állomásfőnöke jól dolgozott, de mindössze három műveleti tiszt tartozott a keze alá, s azok közül is az egyik zöldfülű volt. Volt viszont egy remek információforrásuk a lengyel kormányban, s további néhány a hadseregben.
– Ők nem tudják, Arthur – mondta a műveleti igazgató. – Csak kapkodják a fejüket.
– A végén úgyis az lesz, amit Moszkva mond nekik – bólintott Greer. – Ha majd az oroszok tudni fogják, hogy mit kell lépniük.
Moore levette az olvasószemüvegét és megdörzsölte a szemét.
– Ja. Ritkán mernek nyíltan szembeszállni velük, nem csoda, hogy nehezen kezelik az effajta helyzeteket. Sztálin bácsi egyszerűen lelövetett volna mindenkit, aki érintett az ügyben, a mostani bagázs azonban, hála az égnek, nem elég tökös ehhez.
– A félelem ragadós, és Brezsnyev állítólag már a vécére se mer kimenni egyedül. Kezd meglazulni az eddig olyan szorosan markolt gyeplő. – Ez a vécés dolog persze túlzás volt, de Ritternek jólesett megállapítani, hogy a szovjet vezetés kezd megpuhulni.
– Mit mond a BÍBOROS? – Moore a Hivatal első számú kremli ügynökére utalt, aki magának Dmitrij Fjodorovics Usztyinovnak, a honvédelmi miniszternek volt személyi titkára. Rendes nevén Mihail Szemjonovics Filitovnak hívták, de még a beavatottak közül is sokan csak annyit tudtak róla, hogy egy beépített ember, aki BÍBOROS fedőnéven küld jelentéseket.
– Azt mondja, hogy Usztyinov semmi használhatóra nem számít a Politbürótól, míg Leonyid van hatalmon. Az öreg nagyon lelassult, és ez már nyílt titok, még az utca embere is tudja. Elég bekapcsolnia a tévét. Az élő adást nem lehet retusálni, nem igaz?
– Mennyi ideje lehet még hátra?
A kérdezettek vállat vontak.
– Az orvosok azt mondják, lehet, hogy már holnap feldobja a talpát, de az is lehet, hogy elvegetál még néhány évig – felelte Greer. – Szerintük enyhe Alzheimer-kórban szenved. Az általános állapotára a cardiovascularis myopathia és az idült alkoholizmus a jellemző.
– Ez elég gyakori náluk – jegyezte meg Ritter. – A BÍBOROS megerősítette a szívproblémát és a vodkát.
– A mája sem lehet valami fényes állapotban – tette hozzá Greer.
– Finoman szólva – fejezte be helyette a gondolatot Moore. – Őrültség, de nem tilthatod meg egy orosznak, hogy vodkát igyon, ahogyan egy medvének sem tilthatod meg, hogy az erdei ösvényre szarjon. Tudják, azon tűnődöm, hogy ha egyszer a rendszerük meg fog bukni, akkor annak az lesz az oka, hogy az alkoholgőz miatt képtelenek lesznek megfelelően átadni a hatalmat a következő garnitúrának.
– Szerintem meg azért húzták ilyen sokáig, mert nincs elég ügyvédjük – vigyorodott el Bob Ritter. – Mi lenne, ha átküldenénk nekik néhány százezret a mieink közül?
– Annyira azért nem hülyék. Egyszerűbb lenne, ha kilőnénk rájuk néhány Poseidon rakétát. Még úgy is kevesebb nettó kár érné a társadalmukat.
– Miért nem érti meg senki a magamfajtát? – emelte a tekintetét a mennyezetre Moore. – Pedig ha valaki meg fogja menteni a rendszerüket, az egy ügyvéd lesz.
– Gondolja, Arthur?
– Törvény nélkül nincs működő társadalom, ügyvédek nélkül pedig nincs törvény. – Moore korábban a texasi fellebbviteli bíróság elnöke volt. – Amíg a Politbüró bárkit kivégeztethet anélkül, hogy legalább úgy tenne, mintha törvényes eszközökkel dolgozna, addig nem beszélhetünk törvényekről. Pokoli lehet egy ilyen rendszerben élni. Képzeljék csak el, hogy nem számíthatnak senkire és semmire. Olyan, mint Róma Caligula idején: ha kitalált valamit, az törvényes erővel bírt. És még így is voltak olyan törvények, amelyeket a római császárok nem mertek áthágni. Nem így a mi orosz barátaink. – A többiek nem érthették, mi olyan borzalmas ebben a főigazgató számára. Valamikor ügyész volt egy elsőrangú jogrendszerrel büszkélkedő államban, majd elnök egy megfontolt, becsületes bírák alkotta bíróságon. Az amerikai ember számára a törvény biztosította védelem éppolyan természetes dolog volt, mint az, hogy a baseballpálya bázisait kilencven láb távolság választja el egymástól. Ritter és Greer számára azonban sokkal fontosabb volt az, hogy még jogászkarrierje előtt Arthur Moore elsőrangú műveleti tiszt volt. – Szóval, mi a fenét mondjak az elnöknek?
– Az igazat, Arthur – javasolta Greer. – Nem tudjuk, mert ők sem tudják.
Greernek igaza volt, de Moore akkor sem állhatott ezzel az elnök elé.
– A fenébe, Jim, azért fizetnek minket, hogy tudjuk!
– Minden attól függ, mennyire érzik fenyegetve magukat az oroszok. Lengyelország csak a kirakójáték egy darabkája számukra, egy vazallus állam, amelyik úgy táncol, ahogy ők fütyülnek neki – mondta Greer. – Az oroszok azt engedik látni a tévében és olvasni a Pravdában a népnek, amit ők jónak látnak…
– A határon átszivárgó hírekkel szemben viszont tehetetlenek – vette át a szót Ritter. – Ahogyan azokkal a sztorikkal is, amelyeket a Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon szolgáló katonáik mesélnek. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az országokban már az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádió is fogható. – Az előbbit a CIA ellenőrizte, a másik viszont elméletileg független volt, amit persze senki nem akart elhinni róla. Ritter közvetlen befolyással bírt az amerikai kormány propagandájára, amely egészen jól teljesített, legalábbis a műfajt értékelő oroszok szerint.
– Na és vajon mennyire érzik veszélyeztetve magukat? – tette fel a kérdést Moore.
– Két-három évvel ezelőtt még úgy gondolták, hogy a hullám tetején lovagolnak – válaszolta Greer. – A gazdaságunk mélyponton volt az infláció miatt, és sorba kellett állni benzinért az iráni bonyodalmak következtében. Nekik viszont épp akkor hullott az ölükbe Nicaragua. A mi morálunk a béka segge alatt volt…
– Ami már nincs így, hála istennek – ment elébe Moore. – Fordulna a kocka? – tűnődött hangosan. Lehet, hogy túlzott optimizmus volt ezt remélni, de Arthur Moore a szíve mélyén hamisítatlan derűlátó volt, különben el sem merte volna vállalni a CIA irányítását.
– Azon vagyunk, Arthur – felelte Ritter. – Ők viszont nehezen fogják fel, hogy változnak az idők. A gondolkodás nem erősségük. Mondhatni, ez a legnagyobb gyengéjük. A nagykutyáik annyira bele vannak habarodva az ideológiájukba, hogy képtelenek kilátni mogulé. Ha alaposan kielemeznénk a gyengéiket, nagyon oda tudnánk döfni nekik.
– Gondolja, Bob? – vonta fel a szemöldökét a hírszerzési igazgató.
– Nem gondolom, hanem tudom! – vágta rá a műveleti igazgató. – Sérülékenyek, s ami a legjobb, ők még nem tudják ezt. Legfőbb ideje tenni valamit. Olyan elnökünk van, aki támogatni fog minket, ha elő tudunk állni valami elég pofással ahhoz, hogy megtérülni lássa a politikai tőkéjét. A kongresszus tart tőle, úgyhogy ők nem fognak az utunkba állni.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem most szopta volna ki az ujjából, Robert – jegyezte meg a főigazgató.
Ritter elmélyült a gondolataiban néhány pillanat erejéig, aztán folytatta:
– Így van, Arthur. Azóta töröm rajta a fejem, hogy tizenegy évvel ezelőtt behoztak a terepről. És azóta is itt őrzöm a fejemben. – Nem kellett megmagyaráznia, miért. A kongresszus gyakorlatilag bármihez hozzáférhetett, ami papírra volt vetve az épületben, az emberek fejébe azonban ők sem láthattak bele. – Mi a szovjetek leghőbb vágya?
– Az, hogy eltiporjanak minket – felelte Moore. Nem kellett hozzá Nobel-díjasnak lenni.
– És mi a mi leghőbb vágyunk?
Greer vette a lapot.
– Mi nem gondolkodhatunk ugyanígy. Nekünk arra kell módot találnunk, hogy együtt éljünk velük. – A The New York Times, a “nemzet hangja” legalábbis ezt hangoztatta. – Jól van, Bob. Ki vele!
– Hogyan tolhatunk ki hát velük? – fűzte tovább a gondolatot Ritter. – Úgy, hogy senki ne vehessen minket egy kalap alá velük.
– Buktassuk meg őket? – kérdezte Moore.
– Miért ne? – kérdezett vissza Ritter.
– Lehetséges ez? – Greert kezdte érdekelni a dolog.
– Ha ők teljes gőzzel áskálódhatnak ellenünk, miért ne tehetnénk mi is? – Ritter elemében érezte magát. – Politikai csoportosulásokat pénzelnek az Államokban, hogy ahol csak lehet, keresztbe tehessenek nekünk, és antinukleáris tüntetéseket szerveznek Európa-szerte, azt követelve, hogy vonjuk ki a nukleáris fegyvereinket a térségből, miközben ők újakat telepítenek. És mi még csak nem is szivárogtathatjuk ki ezt a sajtónak…
– Ha megtennénk se nyomtatnák ki – jegyezte meg Moore. A média nem szerette az atomfegyvereket, a szovjeteket azonban hajlandó volt tolerálni, mert stabilizáló tényezőnek tartotta. Moore attól tartott, hogy Ritter sokkal inkább arra kíváncsi, mennyire tudja befolyásolni a Szovjetunió az amerikai tömegtájékoztatást. Még ha volt is rá befolyásuk, egy ilyen vizsgálat csak mérgező gyümölcsöket teremhetett volna. A média úgy ragaszkodott a feddhetetlenségéről és objektivitásáról alkotott képhez, mint a fösvény a kincseihez. Persze ők is tisztában voltak vele, vizsgálat nélkül is, hogy a KGB-nek igenis van némi hatalma az amerikai média felett, mert a hírekre éhes riportert könnyű beetetni. Hitesd el vele, hogy különlegesnek tartod, adj át neki állítólagos államtitkokat, és válj “megbízható” informátorává. De vajon tisztában voltak-e vele a szovjetek, hogy milyen veszélyes játékot űznek? Az amerikai riporter öntudatos ló, és ha szórakoznak vele, nagyot tud rúgni. Ebben a hatodik emeleti irodában senki nem kételkedett az orosz hírszerzők zsenialitásában. A KGB jól művelt koponyákat alkalmazott, és folyamatosan képezte őket, de neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Akárcsak a társadalom, amelyet szolgált, hajlamos volt elvetni mindazt, ami nem illett az elképzeléseihez, így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapokon, éveken át előkészített műveletek vallottak kudarcot azért, mert valamelyik műveleti tiszt rájött, hogy az ellenség országában élni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy azt előadták neki. A hazugság kúrája mindig az igazság. Persze fáj, ha a képedbe vágják, és minél értelmesebb vagy, annál jobban.
– Az lényegtelen – mondta Ritter, mindkét kollégáját alaposan meglepve kijelentésével.
– Jól van, folytassa – mondta Moore.
– A lényeg az, hogy megtaláljuk a támadható pontjaikat, és azokon megfúrjuk őket, destabilizálva az országot.
– Ez nagyon nagy falat, Robert – figyelmeztette Moore.
– Magában aztán van ambíció, Bob – mondta tűnődve Greer. – A vezetőink el fognak sápadni, ha eléjük tárja ezt.
– Ó, tudom – tartotta fel a tenyerét Ritter. – Nem szabad megbántanunk őket, mert még atomot dobnak ránk. Gyerünk már, mindannyian tudjuk, hogy ők sokkal jobban tartanak tőlünk, mint mi tőlük. Dehogyis fognak megtámadni minket. Hiszen még a lengyelektől is félnek, az isten szerelmére! Hogy miért? Mert a lengyelek közt egy olyan “betegség” terjed, amit az orosz ember is könnyen elkaphat. A betegség neve: igények és elvárások. Márpedig, ha a szovjetek valaminek nem tudnak eleget tenni, akkor az ez a kettő. A gazdaságuk poshadt állóvíz. Csak egy kis lökést kell adnunk nekik, és…
– “Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt felépítmény összedől” – idézte Moore. – Ez már elhangzott egyszer, csak aztán eleredt a hó, és Adolfnak rá kellett jönnie, hogy nem eszik olyan forrón a kását.
– Ő egy idióta volt, aki nem olvasott Machiavellit – vágott vissza Ritter.
– Azt nem tudom, hogy az oroszok olvastak-e, de azért taníthatnának egy-két trükköt az öreg Niccolónak – hümmögött Greer. – Na és pontosan mit javasol, Bob?
– A szovjet rendszer gyenge pontjainak módszeres vizsgálatát. A lényeg az, hogy minél kevesebb munkával minél nagyobb kellemetlenséget okozzunk nekik.
– Végtére is ez lenne a dolgunk, hogy a fene vigye el – dünnyögte Moore. – James?
– Nincs ellenvetésem. Azt hiszem, össze tudok hozni egy csapatot a műhelyünkben, hogy megtárgyaljuk a lehetőségeket.
– De ne a szokásos összetételben – kérte a műveleti igazgató. – Olyan emberekre van szükségünk, akik mernek másképpen gondolkodni.
Greer eltűnődött, aztán bólintott.
– Rendben, személyesen fogom kiválogatni őket. Van valakinek javaslata, mi legyen a projekt neve?
– FERTŐZÉS? – javasolta Ritter.
– És ha művelet lesz belőle, akkor forduljon át PESTIS-re? – nevetett fel Greer.
Moore is elkuncogta magát.
– Nem. Jobbat találtam! Legyen A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA, Poe tiszteletére.
Egyelőre nem volt több egy érdekfeszítő tanulmánynál, aminek az eredményeit vagy átültetik a gyakorlatba, vagy nem. Valahogy úgy, ahogy egy befektető teszi a megvásárolni kívánt vállalattal: előbb körbeszaglássza, mérlegel, aztán vagy megveszi, és ha a körülmények szükségessé teszik, feldarabolja, vagy… Csakhogy a Szovjetunió több volt egy csőd szélén álló cégnél. A Szovjetunió az volt nekik, mint az uniós seregnek Bobby Lee, mint a New York Yankeesnek a Boston Red Sox: nagy falat, amibe könnyen beletörhet az ember foga.
Arthur Moore ennek ellenére támogatta a kezdeményezést. Merész terv volt, de ha valaki nem mer, akkor hogyan nyerhetne?
ESTE TIZENEGY FELÉ JÁRT. Andropov cigarettára gyújtott – amerikai Marlboróra –, és töltött magának egy pohár vodkát. Első osztályú Sztarka volt, barna, mint az amerikai bourbon. A lemezjátszó is amerikai zenét játszott, Louis Armstrong trombitált remek New Orleans-i dzsesszt a korong barázdáiból. Sok honfitársához hasonlóan a KGB elnöke sem tartotta többre a feketéket háncsruhában ugrándozó vadembereknél, de azt el kellett ismernie, hogy az Amerikában élők egészen kivételes kultúrát alakítottak ki maguknak. Persze sokkal helyénvalóbb lett volna Borogyint vagy valamelyik másik orosz klasszikust hallgatnia, az amerikai dzsesszből áradó életkedv azonban ellenállhatatlanul magával ragadta.
A zene azonban csak ahhoz kellett, hogy segítsen a gondolkodásban. Jurij Vlagyimirovics Andropovnak sűrű szemöldöke volt, és széles állkapcsa is keleti ősökről árulkodott, a gondolkodása azonban tökéletesen orosz volt – vagyis részben bizánci, részben tatár és mongol –, és tökéletesen szolgálta céljait. Ezekből volt elég, de egy mégis prioritást élvezett: Andropov a Szovjetunió vezetője akart lenni. Valakinek meg kellett mentenie ezt az országot, és ha valaki, hát ő tudta, hogy mekkora szükség van erre. Az Állambiztonsági Bizottság elnökeként gyakorlatilag mindenről tudott, ami a többség számára titok volt, márpedig titkolnivaló akadt bőven, mert a szovjet társadalom profi szinten művelte a megtévesztés és a hazudozás művészetét. Különösen igaz volt ez a gazdaságra. A lomha kolosszust “működtető” parancsuralmi rendszer azt jelentette, hogy minden gyárnak és minden gyárigazgatónak teljesítenie kellett egy előre kitűzött célt. Ha nem sikerült, akkor az érintettek szigorú megtorlásra számíthattak, akár megvalósítható volt a terv, akár nem. Ez utóbbi ugyanis rajuk kívül senkit nem érdekelt. A szigor persze már nem volt olyan drákói, mint régen, a harmincas-negyvenes években, amikor a Terv teljesítésének elmulasztása akár halált is jelenthetett – itt, ebben az épületben, mert azok, akik nem dolgoztak eleget, bomlasztók voltak, szabotőrök, az állam ellenségei, árulók egy olyan társadalomban, amely az árulást minden más bűncselekménynél súlyosabbnak ítélte meg, és ezért a legsúlyosabb büntetéssel torolta meg. Általában egy 44-es kaliberű golyóval egy Smith & Wesson revolverből, amit még a cárok szereztek be Amerikából…
Ennek eredményeképpen a gyárigazgatók hamar megtanulták, hogyan lehet mégis teljesíteni a Terv teljesíthetetlen elvárásait: papíron. Ezzel egy csapásra két dolgot is megoldottak: meghosszabbították az életüket, és piros pontokat szereztek maguknak. Az, hogy a papírra vetett eredményekből egy szó sem volt igaz, ritkán derült ki. A cártól örökölt és a marxizmus-leninizmus alatt továbbfejlesztett bürokrácia mindent elnyelt. Ez az ügynökségnél sem volt másként, ezzel Andropov tisztában volt. Nemegyszer előfordult, hogy az ellentmondást nem tűrő hangon kiadott parancsot senki nem teljesítette, mert elkeveredett valahol “félúton”. Máskor meg késve hajtották végre – ezt Jurij Vlagyimirovics onnan tudta, hogy mindent gondosan feljegyzett magának, és egy-két héttel később utánanézett a dolgoknak. Szükség volt rá, és volt értelme. Az emberei lassan megtanulták, hogyan kell hatékonyan és precízen dolgozni.
Legfőbb ideje volt kiterjeszteni ezt más területekre is. A tények elkendőzése olyan méreteket öltött, hogy már a legmagasabb politikai körökben is gyakorolták. A Politbüró legalább annyira döntésképtelen volt, mint egy isten háta mögötti termelőszövetkezet vezetősége. A hatékonyságról szinte senki nem hallott – ezt bőven volt alkalma tapasztalni, miközben felkapaszkodott a szemétdomb tetejére –, s ennek következtében számos döntést úgy hoztak meg, hogy legkevésbé sem érdekelte őket azok haszna vagy következménye.
Mivel a fejlődés ennyire megtorpant, Andropov úgy érezte, rá és a KGB-re hárul a feladat, hogy megszerezze az ország számára azt, amit a vezetése képtelen biztosítani. Ha nincs, akkor szerezd meg attól, akinek van jelszóval Andropov kémügynöksége, és annak katonai testvérszolgálata, a GRU fegyvertervek garmadát lopta el a nyugatiaktól. Ennek fényében nem meglepő, hogy nem egy orosz tesztpilóta halt meg ugyanazon tervezési hibák miatt, mint nyugati kollégái néhány évvel korábban.
Éppen ez volt a gond. Bármennyire jól dolgozott is a KGB, ezt a mintegy ötévnyi fáziskésést nem tudta leküzdeni. Ugyanígy a nyugati gyárakban alkalmazott minőségbiztosítást sem lophatták el, pedig ez volt az a tényező, ami lehetővé tette a túloldal számára, hogy minőségi fegyvereket fejlesszen. Hányszor fordult elő, hogy az emberei megszereztek egy tervet, s aztán itthon kiderült, hogy a szovjet ipar egyszerűen képtelen terméket előállítani belőle!
Ezen kellett javítania. Ehhez képest Herkules mítoszi küldetései gyerekjátéknak tűnnek, nyomta el a cigarettát Andropov. Átformálni a nemzetet? A Vörös téren őrizték annak a Leninnek a múmiáját – hűséges alázattal, mintha egy földre szállt isten lett volna –, akinek sikerült Oroszországot elmaradott monarchiából… elmaradott szocialista állammá átalakítania. A moszkvai kormány leplezetlen megvetéssel kezelte mindazon országokat, amelyek megpróbálták összeházasítani a szocializmust és a kapitalizmust. Arra persze jók voltak, hogy lopjanak tőlük… A nyugati hírszerző ügynökségek nem törték magukat azért, hogy ellopják a legújabb szovjet fegyverek tervrajzait. Ha mégis megtették, legfeljebb azért kellett nekik, hogy kiderítsék, mi a gyengéje. Kormányaik sokáig rettegtek a szovjetektől és sátáni fegyvereiktől – míg ki nem derült, hogy az orosz tigris ólomcsizmát visel, és bármilyen félelmetesen csattogtassa is a fogait, képtelen elfogni a szarvast. Valahányszor az orosz tudósok előálltak egy eredeti ötlettel – és volt belőlük bőven –, a nyugatiak lecsaptak rá, és működő eszközzé alakították.
A tervezőirodák eközben folyamatosan azzal kecsegtették a hadsereget és a Politbürót, hogy csak még egy kis… és megint egy kis támogatásra van szükségük, hogy lepipálják a kapitalistákat. Hah! Az új amerikai elnök pedig ezalatt azt tette, amit elődei közül egyik sem: etette a saját tigrisét. Az amerikai ipari szörny nyers vörös húst zabált, és cserébe modern fegyverek garmadáját szülte gazdájának. A műveleti tisztek és ügynökeik jelentése szerint az amerikai katonák morálja emelkedőben volt, amire egy emberöltő óta nem volt példa. Teljes odaadással gyakorlatoztak, és az új fegyvereik…
A Politbüró azonban nem akart hinni neki, amikor figyelmeztette őket. A tagjai burokban éltek, szinte semmit nem tudtak a külvilágról, mert nem érintkeztek azzal, így képtelenek voltak felfogni, hogy a világ már nem az, mint ami hatvan évvel ezelőtt volt, amikor Lenin papírra vetette politikai elméleteit. Jurij Vlagyimirovics őrjöngeni tudott volna. Hatalmas energiát fektetett az információgyűjtésbe, a legjobban képzett szakértőkkel elemeztette az adatokat, és könnyen áttekinthető, emészthető jelentésekbe tömörítette a lényeget, de az asztal körül ülő vénemberek fütyültek rá.
És erre most még ez is.
Mindig így kezdődik, kortyolt bele Andropov a Sztarkába. Elég hozzá egyetlen ember, ha az a megfelelő ember. Csak az kell, hogy hallgassanak rá az emberek, hogy figyelmet szenteljenek a szavainak, a tetteinek. És vannak néhányan, akik tökéletesen megfelelnek ennek a kritériumnak.
Ők azok, akiktől tartanod kell…
Karol, Karol, miért akarsz felfordulást?
Márpedig nagy felfordulás lesz, ha megteszi azt, amivel fenyegetőzik. A levél, amit Varsóba küldött, nemcsak a lengyel lakájoknak szólt – tudnia kellett, hogy végül hol fog kikötni. Az a pasas tudja, hogy mit csinál. Semmivel sem marad el a legravaszabb politikusoktól. Egy kommunista országban élő papból a világ legnagyobb egyházának a főtengelyévé vált. A főtitkárukká. Nem, ez nem ment volna, ha nem tudja, hogyan kell manipulálni. Na persze az egyháznak kétezer éve volt rá, hogy kidolgozza a maga módszereit. Nem mintha ettől maga a felépítmény hitelesebb lett volna, mint Marx és Engels teóriája. De nem is ez a lényeg. Mindenkinek hinnie kell valamiben, és nem azért, mert az igaz, hanem azért, mert már ez önmagában a hatalom forrását jelentheti, így van ez még a dzsungelben élő primitív törzseknél is, amelyek a mennydörgésben nemcsak a hideg és meleg levegő csattogását hallják, hanem egy náluk hatalmasabb lény hangját is. Miért? Mert tudják, hogy apró porszemek csupán, és remélik, hogy leolt állatokkal – vagy éppenséggel gyerekekkel – befolyásolni tudják a felettük uralkodó istenségeket. Ez aztán elkerülhetetlenül maga után vonja azt, hogy az a személy, aki állítása szerint ellenőrzése alatt tartja ezt a befolyást, hatalmi pozícióba juthat a közösségében. A megszerzett hatalom pedig valuta, amit mindenki arra használ, amire akar. Egyesek nyugalmat próbálnak vásárolni maguknak rajta, mások nőket – Andropov egyik elődje például fiatal lányokra pazarolta. Jurij Vlagyimirovics azonban nem érzett efféle kísértést. Ő azt vallotta, hogy a hatalom már önmagában is élvezeti cikk. Az ember fürödhet benne, mint macska a napfény melegében, lubickolhat a tudatban, hogy uralkodhat mások felett, hogy életük és haláluk ura, hogy nagyobb és fontosabb, mint azok, akik engedelmesen körülrajongják.
Ennél többről volt szó azonban. Ha az ember hatalommal bír, kezdjen is vele valamit, hagyjon lenyomatot az idő homokjában. Hogy ez a lenyomat szép, avagy csúf – jó vagy rossz –, az lényegtelen, csak elég nagy legyen ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Andropov biztos volt benne, hogy ha a kezébe került a Politbüró vezetése, és megfelelő irányba tereli az országot mert szükség van rá, hogy valaki végre megtegye –, akkor emlékezni fognak rá. Tisztában volt vele, hogy az élete nem lesz hosszú: a mája gondoskodni fog erről. A vodka nem tett jót az egészségének, de nem hagyott fel az ivással, mert úgy érezte, jogában és hatalmában áll a saját útját járni. Az igazán nagy embereket senki nem irányíthatja, és Andropov nagy embernek tartotta magát, a legjobbak legjobbikának, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. És ő azt akarta, hogy megihasson egy-két, esetleg három pohárkával esténként – vagy amikor kedve tartja.
Az ország már régen túlhaladott azon az időszakon, amikor egyetlen ember irányított. Ez harminc évvel ezelőtt történt meg, “Koba”, azaz Joszif Visszarionovics Sztálin halálával. Sztálin akkora zsarnok volt, hogy még Rettegett Iván is eltörpült mellette. Nem, ez a fajta hatalom túl veszélyes volt mind az uralkodóra, mind az alattvalókra. Sztálin legalább annyi hibát követett el, mint ahány jó döntést hozott, és bármilyen hasznosak is voltak ez utóbbiak, a baklövéseivel mérhetetlen károkat okozott. Elég volt csak a felduzzadt hivatalrendszerre gondolni, amely hosszú időre korlátok közé szorította az ország fejlődését.
A megfelelő ember azonban képes lehetett volna rá, hogy a helyes irányba terelje a Politbüró tagjait, és idővel olyan társakat ültessen maga mellé, akik segíthetnek elérni a célokat – sokkal inkább a befolyásukkal, mint az erejükkel. Akkor talán újra mozgásba lendülhet ez az ország, gondolta Andropov, akkor tovább haladhat az úton, amely az Igazi Kommunizmus, a Lenin műveiben leírt Ragyogó Jövő felé vezet.
Andropov nem látta az ellentmondást a gondolatai közt. Mint oly sok Nagy Ember, hajlamos volt átnézni azokon a dolgokon, amelyek elbizonytalaníthatták volna.
Karol, kanyarodott vissza a kiindulási ponthoz. A reggeli értekezleten számba fogja venni a lehetőségeket. A Politbüró nyugtalan lesz a levél miatt, és tőle fogják várni a megoldást. Valami olyat kell kitalálnia, amivel nem hozza rájuk a frászt. Hihetetlen, hogy mennyire rémültek tudnak lenni ezek az állítólag bölcs és magabiztos vezetők. Nem mintha máshol ez másként lett volna. Az egyes számú főigazgatóság kiváló hírszerzői rengeteg olyan jelentést letettek az asztalára, melyek a túloldal “lelki világát” taglalták, és döbbenetes volt látni, mennyi félelem van a világban. Még döbbenetesebb volt az a tény, hogy a legjobban pont azok rettegnek, akik a hatalmat a kezükben •tartják.
Milyen nevetséges. Andropov felhajtotta a maradék vodkát, és úgy döntött, ez volt az utolsó. Ezek az emberek állandóan attól remegnek, hogy még mindig nem elég hatalmasok, ezért aztán még inkább megpróbálják elnyomni azokat, akik meglátásuk szerint veszélyt jelenthetnek rájuk. Még Sztálin, a despoták despotája is azzal töltötte ideje nagy részét, hogy potenciális ellenségekre vadászott. A nagy Koba tehát, ahelyett hogy előre- vagy legalább hátranézett volna, inkább lefelé tekintett. Elszánt, erős férfinak kellett volna lennie, készen arra, hogy a legveszedelmesebb fenevaddal is megküzdjön; ehelyett olyan volt, mint a hisztis háziasszony, aki minden sarokban cincogó egeret sejt.
Na és ő biztosan jobban tudná csinálni? Igen! Igen, mert ő előretekint, és nemcsak a jövőt látja, hanem az odavezető utat is. Igen, mert képes lenne tolmácsolni a látomásait a Kremlben ülő, nála tehetségtelenebb elvtársaknak, és vezethetné őket akaraterejével. Újra előtérbe állíthatná Lenin és mindazok vízióit, akik az országot irányító filozófiát táplálták szellemükkel. Igen jobbíthatna a nemzet sorsán, és akkor mindenki úgy emlékezne rá, mint a Nagy Emberre…
De csak szép sorjában mindent. Most az a legfontosabb, hogy elintézze ezt az ügyet Karollal.
A gonosz birodalma 2.
2. fejezet
LÁTOMÁSOK ÉS KILÁTÁSOK
CATHY CSAKNEM PÁNIKBA ESETT, amikor Jack megkérte, hogy vigye ki az állomásra. Előbb azt hitte, Jack akar vezetni, de amikor a férje átdobta neki a kulcsot, rá kellett jönnie, hogy nem azért áll az autó bal oldalán. A pedálok ugyanúgy voltak elrendezve, mint mindenütt a világon, mert az emberek itt is jobblábasak voltak, még ha balkezesek módjára vezettek is. A sebességváltó ugyanis a középső konzolon volt, így Cathynek a bal kezével kellett váltania. Kitolatni a téglával kirakott felhajtóról nem is volt olyan vészes, a megfelelő szögben lekanyarodni róla már annál inkább. Mindketten azon töprengtek, vajon ugyanilyen bonyodalmakat okoz-e a briteknek is a jobbkezes vezetés, ha komppal átkelnek Franciaországba vagy éppenséggel az Államokba vetődnek. Jack el is határozta, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől egy korsó sör felett.
– Ne feledd, hogy a bal a jobb és a jobb a bal, és mindig az út rossz oldalán kell vezetni.
– Oké – felelte bosszúsan Cathy. Tudta, hogy meg kell szoknia, és ez a lehetőség éppúgy megfelelt a célra, mint bármelyik másik, csak kicsit váratlanul érte. A miniatűr alvóvárosból kifelé menet elhajtottak egy egyszintes épület mellett, amely orvosi rendelőnek látszott, majd a parkot is maguk mögött hagyták, melynek hintái nagy szerepet játszottak abban, hogy Jack végül ezt a házat választotta. Sally imádott hintázni, és Cathy biztos volt benne, hogy sok barátot fog szerezni magának a játszótéren. Meg kicsi Jack is hozzájuthat itt némi napfényhez, legalábbis nyáron.
– Kanyarodj balra, bébi. Ez olyan, mint nálunk a jobb kanyar. Nem keresztezed a forgalmat.
– Tudom – válaszolta dr. Caroline Ryan. Nem értette, miért nem hívott Jack inkább taxit. Még rengeteg tennivalója volt otthon, igazán nem hiányzott ez az autóvezetői “különóra”. Még szerencse, hogy ilyen fürge kis autó, gondolta, miközben gázt adott. Jól gyorsult, de azért nem Porsche volt.
– A domb aljánál jobbra.
– Aha. – Nem is olyan vészes, úgy néz ki, egyedül is haza fog találni. Nem szeretett másoktól útbaigazítást kérni. Végtére is sebész vagy, mondta magának. A műtőben sem mondja meg senki, hogy mit hogyan csinálj. És főleg, nem hagyhatod, hogy elfogjon a pánik.
– Itt jó lesz – bólogatott Jack. – Ne feledkezz meg a szembejövő forgalomról. – Pillanatnyilag nem volt, de ez még nem jelentette azt, hogy perceken belül nem lehet. Nem irigyelte Cathyt. Egyedül gyakorolni a vezetést ebben a visszájára fordított forgalomban… De hát végül is a legjobban úgy lehet megtanulni valamit, ha fejest ugrasz bele. Feltéve, hogy nem töröd ki a nyakadat. Ettől azonban nem tartott. A briteket szolgálatkész embereknek ismerte meg. Ha szükség lesz rá, biztosan akad valaki, aki akár egészen hazáig elvezeti az autót.
A vasútállomás nagyjából annyira volt impozáns, mint egy bronxi magasvasút-megálló: szűk kőépület a vágányokhoz levezető lépcsőkkel. Ryan most csak egy menetjegyet váltott, de nem kerülte el a figyelmét a hirdetmény, mely szerint az ingázók számára tömbben árusított jegyek kedvezőbb árúak. Az újságosnál vett egy The Daily Telegraphot. Hadd lássák a helyiek, hogy konzervatív személlyel van dolguk. A liberálisok inkább a The Guardiant olvasták. Képes újságot azért nem vett, mert utálta, hogy mindig telerakják őket pucér nőkkel. Ki a fene akar meztelen testeket bámulni rögtön reggeli után?
Vagy tíz percet kellett várnia a vonatra. A szerelvény nem csapott nagy zajt – amolyan átmenet volt az amerikai elektromos intercity-járatok és a földalatti között. Az ablakot egy bőrszíjjal lehetett leengedni és felhúzni, a fülkék ajtaja pedig a vonat oldalából nyílt. Miután ezeket felfedezte, Ryan letelepedett, és tanulmányozni kezdte az újság címoldalát. Mint Amerikában, itt is a politikusok foglalták el a lap nagyobbik részét. Ryan elolvasott két cikket. Bőven volt ideje, a menetrend szerint a Victoria pályaudvarig negyven percig tartott az út. Nem vészes, mondta neki Dan Murray, és sokkal jobb, mint végigvezetni, arról nem is beszélve, hogy Londonban nehezebb parkolni, mint New Yorkban.
A vonat egészen kellemesen robogott át az angol tájon. A vasút nyilvánvalóan állami monopólium volt, ez azonban nem akadályozta meg a tulajdonost abban, hogy költsön a vasúti talpfákra. A kalauz jóindulatú mosollyal vette át a jegyet Jacktől – szemmel láthatóan észrevette, hogy egy jenkivel van dolga. Jack egy időre visszatért az újsághoz, de a smaragdzöld táj ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét. A britek imádják a gyepjüket. A sorházak itt kisebbek voltak, mint Baltimore-ban, a gyerekkorában, és mintha palatetősek lettek volna. Az utcák pedig, te jó ég, egészen keskenyek voltak! Itt aztán vigyáznia kell az embernek, különben könnyen valakinek a nappalijában köt ki az autójával. Annak pedig aligha örülnének, még ha az itteniek tisztában is vannak a jenkik “ügyetlenségével”.
Az égbolt tiszta volt, csupán néhány fehér felhőfoszlány úszkált szívderítő kékjében. Jack még nem látott itt esőt. Pedig bőven lesz része benne, ebben biztos volt. Minden harmadik embernél esernyőt látott, és sokan kalapot viseltek. Ryan nem hordott azóta, hogy a tengerészgyalogságnál szolgált. Anglia, állapította meg, éppen eléggé más ahhoz, hogy veszélyes legyen. Sok a hasonlóság is, de a különbségek elég jelentősek ahhoz, hogy kellemetlenséget okozhassanak. Nagyon kell majd figyelnie Sallyre az utcán. Még csak négy és fél éves, de otthon alaposan megtanították neki, hogy ha lelép az útra, előbb balra nézzen. Egyszer már látta kórházban a kislányát… Egy életre elég volt.
A vonat beért a városba. Jack ismerős épületeket keresett a tekintetével. Az nem a Szent Pál-székesegyház ott jobbra? Ha igen, akkor mindjárt begurulnak a Victoriára. Összehajtotta az újságot. A vonat lassított, és… igen, a Victoria pályaudvar. Jack kinyitotta a fülke ajtaját, és hanyagul, mint egy “bennszülött”, kilépett a peronra. Az állomás egy hatalmas acélkalitka volt, üvegtáblákkal bélelve. Az üveg fekete volt a koromtól. Lehetséges lenne, tűnődött Jack, hogy a gőzmozdonyok kora óta nem takarították? Vagy igen, csak a szmog újra és újra bevonta? Ez nyitott kérdés maradt.
Jack követte a többi utast a téglafal felé, amely mögött újságospultok és apró üzletek sorakoztak. Innen már látni lehetett a kijáratot, és hamarosan a szabadban találta magát. Előkereste a Chichester-féle London-térképet. Westminster Bridge Road. Gyalog túl messze volt, ezért leintett egy taxit.
A taxiból körülnézett, kóválygó fejjel, mint a turista, aminek már nemigen nevezhette magát. Aztán már ott is voltak.
A Century House – azért hívták így, mert éppen a Westminster Bridge Road 100. szám alatt volt található – a húszas-harmincas években épült, kellően magas épület volt… omladozó homlokzattal? Mindenesetre narancssárga háló fedte, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megvédje a járókelőket a törmelékektől. Ejha! Csak nem orosz poloskák után kutat valaki? Erről nem szóltak Langleyben. Az út végén a Westminster híd látszott, azon túl pedig a parlament épületei. Nos, a környékre nem lehetett panasza. Felkaptatott a kőlépcsőn a kétszárnyú ajtóhoz, és alig tett néhány lépést, egy pult előtt találta magát, amelyet egy rendőrféle egyenruhás fickó uralt.
– Miben segíthetek, uram? – kérdezte az őr. A britek mindig ilyesmiket kérdeztek, mintha tényleg segíteni akartak volna. Jack azon tűnődött, vajon pisztoly is lehet nála a pult rejtekében? Ha ott nem is, akkor valahol a közelben biztosan. Nem bízhatják egyetlen fegyvertelen emberre a központ őrzését.
– Üdv. Jack Ryan vagyok. Itt fogok dolgozni.
Széles mosoly jelezte, hogy felismerték.
– Ah, Sir John. Isten hozta a Century House-ban. Máris feltelefonálok. Egy pillanat, és lejön valaki. Addig kérem, foglaljon helyet.
Jack jóformán még le sem ült, egy ismerős alak viharzott ki a forgóajtón.
– Jack!
– Sir Basil! – Ryan felállt, és kezet nyújtott.
– Azt hittem, hogy csak holnap jön.
– Cathyre bíztam a lakás berendezését. Úgyis alkalmatlannak tart rá.
– Bizony, mi, férfiak sem érthetünk mindenhez, nemde? – Sir Basil Charleston ötven körüli, ahogy a költő fogalmazott, “fenségesen szikár” úriember volt. Barna haja még mindig nem akart őszülni, mogyoróbarna szeme élénken csillogott. Méregdrága, szürke gyapjúöltönyt viselt széles krétacsíkmintával, amitől bankár benyomását keltette. A családja valóban ezzel foglalkozott, Sir Basil azonban úgy érezte, sokkal jobban kamatoztatni tudja Cambridge-ben megszerzett tudását, ha a hazája szolgálatába állítja. Először terepen dolgozott műveleti tisztként, innen került később az adminisztrációba. Jack tudta, hogy James Greer kedveli s tiszteli őt, akárcsak Moore. Ő maga egy évvel korábban találkozott Charlestonnal, röviddel azután, hogy meglőtték. Mint kiderült, Sir Basil csodálta a “kanári csapdáért”, és fel is használta azt, hogy betömjön vele néhány bosszantó szivárgást. – Jöjjön, Jack. Még fel kell ruháznom. – Persze nem Jack szintén méregdrága Savile Row öltönyéről volt szó, hanem az épületben való közlekedéshez szükséges dolgokról.
A C jelenléte a beosztási titulusban megkönnyítette a dolgukat. Langleyből már átküldték az ujjlenyomatait, már csak egy fényképet kellett készíteni a kártyához, amely majd átengedi a CIA-nál használthoz hasonló kapukon. Miután meggyőződtek róla, hogy az új kártya kifogástalanul működik, beszálltak a vezetőségi liftbe, és felmentek Sir Basil tágas sarokirodájába.
Sokkal kényelmesebb volt, mint az a keskeny szoba, amellyel Moore-nak be kellett érnie. Az ablakból a folyót és a Westminster-palotát lehetett látni.
Sir Basil hellyel kínálta.
– Nos, mik az első benyomásai?
– Eddig minden simán ment. Cathy még nem járt a kórházban, de Bernie, a főnöke a Hopkinsban, azt mondja, hogy a főnök kedves fickó.
– Igen, a Hammersmithnek jó híre van, dr. Byrd pedig az egyik legjobb sebész Britanniában. Nem ismerem személyesen, de azt mondják, jó társaság. Imád lazacra halászni Skócia folyóiban, nős, három fia van, a legidősebb hadnagy a Coldstream Guardsnál.
– Őt is átvilágította? – kérdezte döbbenten Ryan.
– Az ember nem lehet elég óvatos, Jack. Az ír-tengeren túli rokonaink közül néhányan nagyon nem csípik magát, mint tudja.
– És ez nagy gondot jelent?
Charleston megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Amikor segített kigyomlálni az ULA-t, valószínűleg megmentett néhány életet a PIRA-ban. Egyébként nem sok dolgunk van velük, legalábbis olyan nem, ami magát közvetlenül is érintené. – Ez jó felvezetés volt Jack következő kérdéséhez.
– Akkor hát egészen pontosan mi is lesz itt az én dolgom, Sir Basil?
– James nem mondta el? – kérdezte Charleston.
– Nem nagyon. Állítólag szereti a meglepetéseket.
– Nos, az Egyesített Munkacsoport főként szovjet barátainkra fókuszál. Van néhány remek informátorunk, ahogyan maguknak is. Az alapötlet az, hogy ha megosztanánk az információkat, mindannyian tisztábban láthatnánk a helyzetet.
– Az információkat? Vagyis nem az informátorokat – figyelte meg Ryan.
Charleston elmosolyodott.
– Azokat védeni kell, mint tudja.
Jack nagyon is tudta: szinte semmit nem tudott a CIA informátorairól. Azok képezték az ügynökség legszigorúbban őrzött titkait, és ez minden bizonnyal itt is így volt. Az informátorok hús-vér emberek voltak, és a legapróbb baklövés is az életükbe kerülhetett. A hírszerző ügynökségek számára az informátortól megszerezhető információ mindig fontosabb volt, mint maga a fedőnév mögött megbújó személy, de elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után emberként gondoljanak rá, és aggódni kezdjenek gyarlóságai miatt. Ami a leggyakrabban az ivást jelentette, főleg az oroszok esetében. Az átlag oroszt az Államokban simán idült alkoholistának nyilvánították volna.
– Az nem lehet gond, uram. Nem ismerem a szovjet CIA-informátorok személyazonosságát. Egyikét sem – tette hozzá hangsúlyosan Ryan. Ez nem volt teljesen igaz. Azt valóban nem kötötték az orrára, hogy kik dolgoznak nekik, de sok mindent meg lehetett tudni valakiről abból, hogy milyen jelentéseket írt, hogyan idézett másokat stb., és Ryan mindig figyelt ezekre a dolgokra is. Izgalmas elmejáték volt – az elemzők számára pedig munka –, és időnként érdekes reakciókat lehetett kiváltani vele Ritterből. A műveleti igazgató mindig leállította Ryant, ha hangosan morfondírozott, de a pislogása mindig elárulta, ha valami lényegesre tapintott rá. Nos, végtére is éppen az elemzőkészségéért bérelték fel, gondolta Ryan. – A tengernagyot azonban nagyon érdekelné valami, uram.
– És mi lenne az? – kérdezte a főigazgató.
– Lengyelország. Meglehetősen zűrzavaros a helyzet odaát. A kérdés az, meddig fognak elmenni, és milyen következményekre számíthatunk.
– Ez minket is érdekel, Jack – bólogatott tűnődve egy sort. Ahogyan a Fleet Street riportereit is érdekelte, márpedig nekik is remek informátoraik voltak. – James mit gondol erről?
– Mindkettőnket a harmincas évek eseményeire emlékezteti. – Ryan hátradőlt a székben. – Az Egyesült Járműipari Munkások. Ford gengsztereket bérelt fel, hogy megfélemlítse a szakszervezeti vezetőket. Emlékszem a fényképekre… Hogy is hívták? Walter Reuther? Azt hiszem. Az akkori Life magazinban jelentek meg a képek. A gengszterek vele és néhány emberével beszélgettek. Az első néhány képen még csak vicsorogtak egymásra, ahogy a kocsmában szoktak, mielőtt felgyurik az ingujjat, aztán elszabadult a pokol. Felmerül az emberben a kérdés: hogy lehettek ekkora barmok a Ford vezetői? Nem elég, hogy a riporterek szeme láttára történt, hanem ráadásul a fotóriporterek kamerái előtt!
– A nyilvánosság ereje. Nagyon is létező erő, és a modern technika csak még félelmetesebbé tette. Ez az, ami a vasfüggönyön túli barátainkat aggasztja. Ez a CNN hírhálózat, amit maguk a tengerentúlon mostanában izzítottak be. Világformáló tényező lehet belőle, és ezt komolyan mondom. Az információt egyébként sem lehet megrekeszteni, ahogy az áradó folyót sem. Már a szóbeszéd is elég ahhoz, hogy elinduljon az “erózió”…
– Egy fénykép pedig ezer szóval is felér, nem igaz?
– Azon töröm a fejem, ki mondta ezt. Bárki is volt, okos ember lehetett. A mozgóképpel hasonló a helyzet.
– Azt hiszem, mi már ezt használjuk…
– Azért ne becsülje le a “hagyományos” módszereket sem. Az újságíróktól sok mindent megtudhat az ember egy korsó sör mellett. Nagyon hálásak tudnak lenni, ha nekik is elejt néha egy-két információmorzsát az ember.
– Langleyben gyűlölik a sajtót, Sir Basil. És ezt szó szerint kell érteni.
– Elég nagy baj, ugyanakkor az is igaz, hogy mi itt sokkal jobban kordában tudjuk tartani a sajtót, mint maguk. De azért, ha nagyon akarják, maguk is ki tudják cselezni őket, nem igaz?
– Még soha nem próbáltam. Greer tengernagy szerint annyira biztonságos egy riporterrel beszélgetni, mint keringőt lejteni egy rottweilerrel. Nem tudhatod, hogy a végén az arcodat fogja végignyalni, vagy inkább a torkodat tépi ki.
– Pedig nagyon derék állatok. Csak megfelelően kell idomítani őket…
A britek és az ő kutyáik, merengett Ryan. Jobban szeretik a háziállataikat, mint a gyerekeiket. Nem rajongott a nagy testű kutyákért. A labrador – mint Ernie –, az más volt. A labrador gyengéd, hűséges állat. Sallynek máris nagyon hiányzott.
– És magának mi a véleménye a lengyelországi helyzetről, Jack?
– Én úgy gondolom, hogy a leves addig fog fortyogni, míg a fedő félre nem csúszik. Márpedig ha kifut, akkor nagyon csúnya dolgok történhetnek. A lengyelek egyáltalán nem rajonganak a kommunizmusért. A hadseregükben máig vannak tábori lelkészek, a vidékiek gyakorlatilag farmerként élnek, önállóan kereskedve terményeikkel és húsáruikkal. A legnépszerűbb tévéműsoruk a Kojak. Az állami tévé úgy próbálja elcsábítani a népet a templomokból, hogy vasárnap délelőtt sugározza. Ez két dolgot is jelent egyszerre: egyrészt azt, hogy az embereknek tetszik az amerikai kultúra, másrészt pedig azt, hogy a kormány még mindig tart a katolikus egyháztól. A lengyel kormány ingatag lábakon áll, s ezzel ők is tisztában vannak. Az, hogy engednek egy kis mozgásteret a polgáraiknak, okos dolog, de hosszú távon ez sem segít. A fő problémájuk az, hogy egy igazságtalan rendszert működtetnek, azt pedig csak ideig-óráig lehet. Az ilyen rendszerek, bármennyire is szilárdnak tűnjenek, belülről rohadnak.
Charleston tűnődve bólintott.
– Három nappal ezelőtt tájékoztattam a miniszterelnököt Chequersben. Nagyjából ugyanezt mondtam neki. – A főigazgató habozott egy pillanatig, aztán döntött. Leemelt egy aktát az asztalán tornyosuló kupacról, és odaadta Ryannek.
SZIGORÚAN TITKOS, olvasta Jack a borítón. Nos, gondolta, elkezdődött. Belecsöppentél a sűrűjébe. Sok sikert! Csak nehogy belefulladj.
Belelapozott. Az informátor egy bizonyos WREN volt, kétségkívül lengyel, és a jelentéséből ítélve magas pozícióban. És amit írt…
– A fenébe – morogta Ryan. – Mennyire megbízható?
– Nagyon. Öt-öt. – Ezalatt azt értette, hogy az informátor ötös volt az ötös skálán megbízhatóság szempontjából. – Gondolom, maga katolikus, Jack. – Természetesen tudta, csak hát angol volt.
– Gimnázium a jezsuitáknál, Boston College és Georgetown, meg az apácák a Saint Matthew’sban. Ennél katolikusabb már nem is lehetnék.
– Mi a véleménye az új pápáról?
– Az első nem olasz négy évszázad, vagy még annál is régebb óta. Ez csak jelent valamit. Amikor meghallottam, hogy az új pápa lengyel, azt hittem, a varsói Wiszynski bíborost választották meg. Zseniális fickó, és ravasz, mint egy róka. A másikról viszont semmit nem tudtam, de mint azóta olvastam róla, nagyon szolid polgár. Jó lelkész, jó adminisztrátor, és a politikához is ügyesen viszonyul… – Ryan szünetet tartott. Úgy beszélt az egyházfőről, mint egy választásra készülő politikusról. A pápa azonban lényegesen több volt ennél: egy olyan embernek kellett lennie, akinek a hitét semmi nem ingathatja meg; egy ember, akinek a golyó nem veszélyt jelent, hanem megváltást, az útlevelet Isten színe elé; egy olyan ember, akinek minden tettét Isten jelenléte hatja át. És aki, mellesleg, azt az egyházat irányítja, melynek ő is tagja.
– Ha valóban ő írta a levelet, Sir Basil, akkor nem blöfföl. Mikor kézbesítették?
– Legfeljebb négy napja. Az emberünk szabályt szegett azzal, hogy ilyen gyorsan továbbküldte nekünk, de mint láthatja, nem ok nélkül.
Isten hozott Londonban, Jack. Máris nyakig benne a sűrűben, mégpedig egy jó nagy üstben, mint az, amit a kannibálok használnak a rajzfilmekben.
– Gondolom, Moszkva is megkapta már.
– Az emberünk szerint igen. Nos, Sir John, maga szerint mit fog lépni erre iván? – A kérdéssel Sir Basil gyakorlatilag begyújtotta a tüzet Jack üstje alatt.
– Ez egy nagyon összetett kérdés – tért ki a válasz elől Ryan.
– Valamit pedig lépni fog – szegezte rá a tekintetét Charleston.
– Nem fog tetszeni neki – adta meg magát Jack. – Fenyegetésnek fogják venni. A kérdés csak az, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Sztálin lehet, hogy csak röhögne rajta… vagy nem. Végtére is ha valaki paranoiás volt, akkor ő igen. – Ryan kinézett az ablakon. A szél egy esőfelhőt terelgetett maga előtt. – Nem, Sztálin biztosan nem hagyta volna válasz nélkül.
– Gondolja?
Jack tudta, hogy Charleston most vizsgáztatja. Úgy érezte magát, mint amikor a doktoriját kellett megvédenie a Georgetownon Tim Riley atya fürge észjárása és döfködő kérdései ellenében. Sir Basil sokkal civilizáltabban csinálta, mint a csípős nyelvű lelkész, de ez a vizsga sem ígérkezett könnyűnek.
– Leo Trockij sem jelentett veszélyt számára. Sztálin azonban paranoiás volt, hát megölette. Puszta aljasságból. Személyes döntés volt. Sztálin ellenségeket kreált magának, aztán végzett velük. A mostani szovjet vezetés azonban nem merné megtenni ezt.
Charleston az ablakon át a Westminster hídra mutatott.
– Fiam, az oroszoknak ahhoz is volt bátorságuk, hogy azon a hídon megöljenek valakit, röpke öt évvel ezelőtt.
– És meg is kapták érte a magukét – emlékeztette Ryan a főigazgatót. A britek kiderítették, hogy mi okozta az áldozat halálát, és nem konyhakés végzett vele.
– Gondolja, hogy álmatlan éjszakákat okozott nekik az incidens? Én nem – biztosította C.
– Lehet, de attól még tény, hogy az utóbbi időben nem fordult elő hasonló eset. Legalábbis olyan nem, amiről én tudok.
– Nyugaton nem, de otthon igen. Márpedig Lengyelországban nagyon is otthon érzik magukat.
– A pápa viszont Rómában él, jóval a befolyási övezetükön kívül. Inkább az a kérdés, hogy mennyire félnek a következményektől. Tim Riley atya azt mondta egyszer a Georgetownon: soha ne felejtsük el, hogy a háborúkat mindig a másoktól való félelem robbantja ki. Az oroszok félnek a háborútól, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem ők lesznek azok, akik elkezdik. A reakciójuk tehát azon múlik, hogy mennyire komolynak tekintik a fenyegetést, és mennyire elszántnak tartják a pápát. Utóbbi nem kérdéses: a pápa merész, karakteres jellem, és hatalmas támogatói tábora van. A fenyegetés tehát valós. Azt azonban, hogy mennyire veszélyes számukra, azt ők fogják eldönteni…
– Folytassa – kérte a főigazgató.
– Ha elég okosak ahhoz, hogy helyesen mérjék fel… Nos, akkor az ő helyükben én is aggódnék, sőt talán egy picit még félnék is. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió egy szuperhatalom, Amerika méltó ellenfele és a többi, a vezetői a lelkűk mélyén tudják, hogy a kormányuk legitim módon működik. Kissinger szép előadást tartott erről a Georgetownon. – Jack hátradőlt, és behunyta a szemét, hogy felidézze magában. – A végén mondott valami nagyon érdekeset az orosz vezetők mentalitásáról. Brezsnyev körbevezette abban a hivatali épületben, valahol a Kreml környékén, ahová Nixont várták az utolsó csúcstalálkozójára, és leemelgette a ponyvát a szobrokról, hogy megmutassa, milyen alaposan megtakarították őket a látogatás tiszteletére. Miért, az isten szerelmére, kérdeztem akkor magamtól. Hiszen tudjuk, hogy vannak takarítóik stb. Miért kell külön demonstrálni ezt Henrynek? Hogy miért? Mert kisebbségi érzésük van, és mert bizonytalanság gyötri őket. Folyton azt halljuk róluk, hogy tíz láb magasak, de én ezt nem hiszem, és minél többet megtudok róluk, annál kevésbé tartom őket nagyszerűnek. A tengernaggyal alaposan megvitattuk ezt az utóbbi két hónapban. Hatalmas hadseregük van. A hírszerzésük elsőrangú. Nagyok. Csúnya nagy medvék, ahogy Muhammad Ali szokta mondani. De ne felejtsük el, hogy Ali kétszer is megverte a medvét! Visszatérve a kérdésére, igen, uram, ez a levél alaposan beléjük fogja rakni a frászt. Hogy miként reagálnak majd? – Ryan vállat vont. – Lehet, hogy tenni fognak valamit, de egyelőre túl kevés adatunk van ahhoz, hogy erről többet mondhassak. Ha úgy döntenek, hogy megnyomják azt a bizonyos gombot, vajon időben értesülünk-e róla?
Charleston már várta, mikor fordítja ellene Ryan a saját fegyverét.
– Reméljük, hogy igen, de ki tudhatja?
– A Langleyben eltöltött egy év alatt az a benyomásom támadt, hogy bizonyos témákat illetően sokat tudunk az oroszokról, de nem elég széles spektrumban, más esetekben pedig éppen fordítva, keveset, de átfogó jelleggel. Még mindig nem találkoztam olyan elemzővel, aki ne lett volna bizonytalan, ha mondania kellett róluk valamit. Ha pedig mégis akadtak magabiztos személyek, azokról kiderült, hogy az elemzéseik nem megbízhatóak, én legalábbis így éreztem. Ez tökéletesen tükröződik a gazdaságukról alkotott képünkön…
– James ebbe is hagyta belefolyni? – kérdezte meglepetten Basil.
– A tengernagy körbejáratta velem az ügynökséget az első néhány hónapban. Az első diplomámat gazdaságtanból szereztem a Boston College-ban. A könyvelői vizsgát azelőtt tettem le, hogy bevonultam volna a tengerészgyalogsághoz. Miután leszereltem, alkuszként kerestem a kenyeremet, meglehetős sikerrel. A doktori és a tanítás csak ezután következett.
– Megkérdezhetem, mennyit keresett a Wall Streeten?
– A Merrill Lynchnél? Olyan hat-hét milliót. Nagy részét a Chicago and Northwestern Railroadnak köszönhetően. Mariótól, az anyai nagybátyámtól hallottam, hogy a munkások meg akarják vásárolni a részvényeket, hogy újra nyereségessé tegyék a vasutat. Utánanéztem a dolognak, és ígéretesnek találtam. Huszonhárom az egyhez fizetett a befektetésem után. Többet is belefektethettem volna, de a Merrill Lynchnél arra tanítottak, hogy ne legyek telhetetlen. Egyébként nem New Yorkban dolgoztam, hanem a baltimore-i irodájukban. A pénzem most is részvényekben tartom. Sose tudhatja az ember, mikor jön egy kedvező alkalom, és hobbinak sem utolsó.
– Valóban. Ha valami ígéretes befektetési lehetőség kínálkozik, ne felejtsen el szólni.
– Rendben. A tanácsadásért nem kell fizetnie, de garanciát se vállalok – nevetett fel Ryan.
– Sajnos, nem ismerem a szó jelentését. Ebben a szakmában nem. Az orosz csapatunkhoz fogom beosztani magát Simon Harding mellé. Oxfordban végzett, orosz irodalomból doktorált. Mindenhez hozzáférhet, amihez ő, az informátorok adatait kivéve.
– Ha lehetne se akarnám tudni őket, Sir Basil. Nincs szükségem rá, és csak álmatlan éjszakákat okozna. Én megelégszem a nyersanyaggal. Szeretek elbogarászni rajta. Okos fickó ez a Harding? – kérdezte ártatlan képpel Ryan.
– Nagyon. Bizonyára már volt dolga a munkájával. Ő készítette Jurij Andropov jellemzését két évvel ezelőtt.
– Olvastam. Igen, az szép munka volt. Azt hittem, agyzsugorító.
– Hallgatott pszichológiát, de nem eleget ahhoz, hogy végzettséget is szerezzen belőle. Simon okos fickó. A felesége művész. Festőnő, imádni való hölgy.
– Beszélhetnék vele most?
– Miért is ne? Nekem még úgyis dolgom van. Jöjjön, elkísérem.
Nem kellett messzire menniük. Az új irodája szintén a felső szinten volt, ami meglepte Ryant. Langleyben évekbe telt feljutni a hatodik emeletre, s az utat véres hullák szegélyezték. Valaki itt nagyon okosnak tarthat, gondolta Jack.
Maga az iroda nem volt egy nagy szám. Két ablaka egy sor meghatározhatatlan rendeltetésű, alacsony téglaépületre nézett. Harding negyven körüli, sápadt, szőke férfi volt kigombolt mellényben, szürke nyakkendővel. Az asztala tele volt csíkos ragasztószalaggal – a titkosított anyag univerzális megkülönböztető jelzésével – keretezett aktákkal.
– Ön bizonyára Sir John – tette le rózsafa pipáját Harding.
– Jack – javította ki Ryan. – Az asszony nem szereti, ha lovagnak képzelem magam. Különben sincs lovam meg páncélingem. – Jack kezet rázott a kollégával. Hardingnak apró, kisfiús keze volt, porcelánkék szeme azonban érett gondolkodásról árulkodott.
– Vegye a szárnyai alá, Simon – kérte Sir Basil, és magukra hagyta őket.
Már behelyeztek egy forgószéket egy gyanúsan tiszta asztal mögé; Jack rögtön ki is próbálta. A szoba egy kissé zsúfolt lesz, ha ő is beköltözik, de nem vészesen. A telefon alól nem hiányzott a rejtjelező készülék. Ryan remélte, lesz annyira jó, mint az, amit Langleyben használtak. A cheltenhami GCHQ* szorosan együttműködött az NSA-val, így előfordulhatott, hogy a számára szokatlan műanyag doboz ugyanazt a berendezést rejtette. Azért nem szabad elfelejtenie, hogy egy idegen országban van, emlékeztette magát. Ami nem lesz túl nehéz. Az emberek annyira másképp beszéltek itt, e helyett szinte mindent hosszú á-val ejtettek, mintha ásítani akarnának, bár az amerikai filmek és a globális tévécsatornák hatása tagadhatatlanul az amerikai angol felé erodálta az anyaország nyelvét.
– Beszélt Bas a pápáról? – kérdezte Simon.
– Igen. Az a levél egy időzített bomba. Azt akarta tudni, hogy szerintem hogyan fognak reagálni az oroszok.
– Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk, Jack. És mit mondott neki?
– Dióhéjban azt, hogy ha Sztálin lenne a helyükben, akkor nem habozna megrövidíteni a pápa életét, bármekkora kockázatot jelentsen is az.
– Az igaz, hogy a Politbüró kivénhedt tagjai nagyon óvatosak, de Andropov felemelkedőben van, és ő nem az a habozós fajta.
Jack visszaült a székébe.
– A feleségem barátai a Hopkinsból jártak odaát pár évvel ezelőtt. Mihail Szuszlovnak diabetikus retinopátiája volt, ráadásul súlyos rövidlátásban is szenvedett. Azért mentek, hogy megműtsék, és megtanítsák a módszert néhány orosz kollégájuknak. Cathy akkor még csak rezidens volt, Bernie Katz azonban a csapattal tartott. Most ő a Wilmer igazgatója. Szuperszemsebész és remek fickó. Az ügynökség meginterjúvolta, amikor hazatértek. Látta a dokumentumot?
Harding tekintete felcsillant.
– Nem. Van benne valami érdekes?
– Egyvalamit alaposan megtanul az ember, ha orvos a felesége: azt, hogy félelmetesen jó emberismerők. Az emberek egyébként is szívesen megnyílnak az orvos előtt, és mint mondtam, ők olyan dolgokat is meglátnak a páciensben, amit mi nem. Azt mondták, Szuszlov okos, jól nevelt ember, de a barátságos külső alatt egy olyan alak rejtőzik, akinek nem mernél pisztolyt adni a kezébe. Nagyon nem tetszett neki, hogy az amerikaiak segítségére szorult, még kevésbé, hogy az oroszok nem tudták elvégezni a műtétet, de igyekezett leplezni ezt, és olyan vendéglátásban részesítette az orvosainkat, hogy azoknak az álluk is leesett. Tehát nem félbarbárok, mint ahogy azt Bernie elképzelte magának. Ő egyébként lengyel zsidó származású, és ugye egy időben a lengyelek a cári Oroszország alá tartoztak. Akarja, hogy átkéressem az aktát?
Harding gyufát tartott a pipája fölé.
– Igen, szívesen elolvasnám. Tudja, az oroszok nagyon furcsa népség. Bizonyos értelemben csodálatosan műveltek. Gyakorlatilag már csak Oroszország az egyetlen hely a világon, ahol az ember a versírásból is megélhet. Nagyra tartják a költőiket, és ezért csodálom őket, de ugyanakkor… Emlékszem, volt egy írójuk, aki többet élt, mint azt elvárták volna tőle. Még így is a Gulagban végezte. Ez a baj velük. A civilizációjukat szögesdrót korlátozza.
– Maga beszéli a nyelvüket? Nekem sehogy se sikerült megtanulnom.
A brit elemző bólintott.
– Csodálatos nyelv, mintha egyenesen az irodalom kedvéért alkották volna. Az attikai göröghöz hasonlíthatnám. Valósággal adja magát a versíráshoz, de a barbarizmus számára is olyan erőforrásokat rejteget, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Bizonyos értelemben kiszámítható emberek, különösen a politikai döntéseiket illetően. Ami miatt kiszámíthatatlanok, az a dogmatikus politikai szemléletük és az óvatosságuk közti állandó harc. Szuszlov barátunk súlyos beteg, szívproblémákkal küszködik, gondolom, a cukorbetegségéből eredően, ezért érdemes a figyelmünket a mögötte álló Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovra irányítani. Megrögzött marxista, Lavrentyij Berija erkölcsével. Szívből gyűlöli a nyugatiakat. Nem lepne meg, ha azt tanácsolta volna Szuszlovnak, régi barátjának, hogy inkább a vakságot fogadja el, mint az amerikaiak segítségét. És hogy ez a Katz zsidó? Nem hiszem, hogy az segített volna bármiben is. Ha Szuszlov eltávozik az élők sorából, amire az állapotát tekintve néhány hónapon belül valószínűleg sor fog kerülni, akkor elkerülhetetlenül Alekszandrov lesz a Politbüró új ideológusa. Támogatni fogja Jurij Vlagyimirovicsot mindenben, amit tenni akar, akár egy pápa elleni merényletben is.
– Gondolja, hogy képesek rá? – kérdezte Jack.
– Igen. Valószínűleg.
– Értem. Langleyben már megkapták ezt a levelet?
Harding igent intett a fejével.
– Az állomásfőnökük ma vitte el. Lehet, hogy más úton is befutott volna magukhoz, de ez elég fajsúlyos ügy ahhoz, hogy ne kockáztassunk.
– Egyetértek. Tudja – merengett Ryan –, ha iván elmerészkedik odáig, akkor súlyos árat fog fizetni érte.
– Lehet, de ők egészen másképp látják a dolgokat, mint mi, Jack.
– Tudom. Nehéz az ő fejükkel gondolkodni.
– Időbe telik, mire belejön az ember – értett vele egyet Simon.
– A verseik olvasása segít? – tűnődött Ryan. Nem igazán ismerte az orosz költészetet, s azt a keveset is fordításokból, ami azért nem az igazi.
Harding megingatta a fejét.
– Nem igazán. Sokan így fejezik ki a tiltakozásukat. Persze burkolt formában, hogy azért a korlátoltabb olvasók is találjanak élveznivalót a lírai módon lefestett lányka alakjában, anélkül hogy szemet szúrna nekik a sorok közül ordító szólásszabadság utáni vágy. A KGB-nél bizonyára egy egész részleg elemzi a verseket rejtett politikai tartalom után kutatva, a versünk morbid módon mégsem ezért fog tiltólistára kerülni, hanem azért, mert a Politbüró valamelyik tagja szerint a szexuális tartalom túlságosan explicit. Egy rakás prűd vénember… Milyen kár, hogy ez az egyetlen “erényük”.
– Nos, az aligha róható fel nekik, hogy nem adták áldásukat a Debbie Does Dallasra* – somolygott Ryan.
Harding majdnem lenyelte a pipáját.
– Valóban. Nem éppen egy Lear király, nem igaz? Nem, ők Tolsztojt, Csehovot és Paszternakot adták az emberiségnek.
Jack egyiket sem olvasta még, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy ezt be is vallja.
– MIT MONDOTT? – hördült fel Alekszandrov.
A körülményekhez képest egészen visszafogott, gondolta Andropov.
– A levél és a fordítása – adta át a dokumentumokat.
A jövendőbeli főideológus figyelmesen végigolvasta a levelet. Az egy dolog volt, hogy felhúzták vele, de nem akart kapkodni.
Andropov közben rágyújtott egy Marlboróra. A vendége hozzá sem nyúlt a vodkájához, állapította meg.
– Egyre ambiciózusabb ez a szent ember – tette le Alekszandrov a papírt a dohányzóasztalra.
– Ebben egyetértünk – jegyezte meg Jurij.
– Ez tényleg sérthetetlennek hiszi magát? Vagy képtelen felfogni, hogy milyen következményekkel járhat egy ilyen fenyegetés?
– A szakértőim szerint komolyan gondolja, és nem, nem fél a következményektől.
– Ha mártíromságra vágyik, talán segítenünk kellene neki… – sziszegte hátborzongató hangon.
A gond az ideológusokkal az, gondolta Andropov, hogy valahogy mindig elmulasztják figyelembe venni a lehetőségeket a döntéseiknél. Pedig a valóság nem éppen egy elhanyagolható tényező.
– Ez nem olyan egyszerű, Mihail Jevgenyijevics. Egy ilyen lépésnek politikai következményei lennének.
– De nem komolyak, Jurij. Nem komolyak – ismételte magát Alekszandrov. – Abban viszont egyetértek, hogy mielőtt megtennénk a szükséges ellenlépéseket, alaposan meg kell rágnunk a dolgot.
– Szuszlov elvtársnak mi a véleménye? Konzultált vele?
– Misa nagyon beteg – felelte Alekszandrov. Sokat köszönhetett beteg főnökének, mégse látszott rajta, hogy szomorúsággal töltené el annak állapota. – Attól tartok, már nem sok van neki hátra.
Ez nem okozott meglepetést Andropovnak. Elég volt ránézni Szuszlovra a Politbüró ülésein. Arcáról valósággal ordított a kétségbeesés. Ő is tisztában volt vele, hogy a napjai meg vannak számlálva. Jobbá akarta tenni a világot, mielőtt távozik belőle, de be kellett látnia, hogy ez meghaladja az erejét. Vajon i felfogta legalább most, az utolsó percekben, hogy a marxizmus-leninizmus zsákutca? Andropov már öt évvel ezelőtt rádöbbent, de persze nem hangoztatta. Ilyesmiről az ember nem beszélhetett a Kreml falain belül. Főleg Alekszandrowal nem.
– Jól szolgálta a közös célt hosszú évtizedeken át. Ha igaz, amit mond, hiányozni fog – hajtott térdet a KGB elnöke a marxizmus és papjai oltára előtt.
– Úgy van – bólogatott Alekszandrov, magára öltve az ilyenkor elvárt komor maszkot. A Politbüró minden tagja így viselkedett, ha szóba került Szuszlov. Nem azért, mert őszintén sajnálták, hanem mert ezt várták el tőlük.
Jurij Vlagyimirovics kíváncsi volt, mivel fog előrukkolni a vendége. Szüksége volt az ideológus támogatására, annak pedig – talán még inkább, mint neki – az ő támogatására. Mihail Jevgenyijevics nem bírt elég személyes hatalommal ahhoz, hogy a szovjet kommunista párt főtitkárává választathassa magát. Tisztelték elméleti tudásáért és a hivatalos vallássá kövült marxizmus-leninizmus iránti elkötelezettségéért, de a Politbüró tagjai közül senki nem tartotta alkalmasnak a vezető posztjára. A segítsége azonban létfontosságú volt bárki számára, aki erre a pozícióra vágyott. Mint a középkorban, amikor a legidősebb fiúból földesúr lett, a második fiúból pedig a hozzá tartozó egyházkerület püspöke, Alekszandrovnak – akárcsak annak idején Szuszlovnak – kellett biztosítania a szellemi támogatást a nála nagyobb hatalomra emelkedéséhez. A kölcsönös függés és ellenőrzés rendszere megmaradt, csak jóval személytelenebb volt, mint annak idején.
– Nyilvánvalóan ön fogja elfoglalni a helyét, ha eljön az ideje – mondta Andropov, jelezve, hogy szövetséget ajánl.
Alekszandrov úgy tett, mintha zavarba hozta volna a kérdés.
– Sok derék kolléga szolgál a párttitkárságon rajtam kívül.
Az Állambiztonsági Bizottság elnöke lekicsinylően legyintett.
– Ön a rangidős, és ön a legmegbízhatóbb. – Amivel Alekszandrov is tisztában volt.
– Nagyon kedves öntől, Jurij. Nos, akkor hát mit tegyünk ezzel az őrült lengyellel?
Tehát ez az ára, gondolta Andropov. Ha azt akarja, hogy Alekszandrov támogassa a főtitkársághoz vezető úton, be kell keményítenie. Valami olyat kell megtennie, amit már úgyis fontolóra vett. Végeredményben nem is adja magát olyan drágán ez az Alekszandrov, nem igaz?
– Egy ilyen művelet – mondta tárgyilagos hangon –, még számunkra sem rutinfeladat. Gondosan meg kell tervezni, a legnagyobb óvatossággal és alapossággal előkészíteni, ráadásul a Politbürónak is áldását kell adnia rá.
– Ön valamit forgat a fejében…
– Sok mindent forgatok a fejemben, de az álmodozás és a végrehajtható terv nagyon messze állnak egymástól. Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessünk tervezgetni, előbb meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Egyáltalán van-e reális lehetőség arra, hogy végrehajtsuk? Egyszerre mindig csak egy lépést – mondta Andropov. – És még akkor sincs garantálva semmi. Ez nem egy filmforgatás. A való világ, Misa, sokkal bonyolultabb. – Ennél burkoltabban nem is kérhette volna Alekszandrovot, hogy maradjon meg az elméleteinél, és ne akarja beleártani magát a véres valóságba.
– Nos, ön jó párttag. Tudja, mi forog kockán – adta a vendéglátója tudtára Alekszandrov a párttitkárság akaratát. Mihail Jevgenyijevics számára a párt és a hite maga volt az állam, a KGB pedig nem más, mint a párt kardja és pajzsa.
Különös módon, döbbent rá Andropov, a pápa is ugyanezt gondolja a vallásáról és a világnézetéről. Az a hit azonban, szigorúan véve, mégsem ideológia, nem igaz? Bár ebben az esetben akár annak is tekinthető, gondolta Jurij Vlagyimirovics.
– Az embereim körültekintően fognak eljárni. A lehetetlenre mi sem vagyunk képesek, Misa, de…
– De mi lehet lehetetlen a KGB-nek? – vágta rá diadalittasan Alekszandrov. Veszélyes kérdés volt, sokkal veszélyesebb, mint gondolta.
Mennyire egyformák, gondolta a KGB elnöke. Alekszandrov olyan eszmékben hisz, melyek létjogosultságát még nem sikerült igazolni – és közben egy olyan ember halálát kívánja, aki nem tud bizonyítékkal szolgálni hite alapját illetően. Különös egy állapot. Rettegnek egymás ideológiájától, ezért támadnak. De mitől félnek? Mitől fél Karol? A haláltól nem, az biztos. A Varsónak írt levele ezt sugallja. Mintha egyenesen sóvárogna a halál után. Mintha mártír akarna lenni. Miért akarhat bárki is mártír lenni?, tűnődött a KGB elnöke. Mert ezt akarja fegyverként használni az ellenséggel szemben. Andropov nem kételkedett benne, hogy a pápa ellenségnek tekinti Oroszországot és a kommunizmust. Az egyiket a származása, a másikat a hite miatt. De vajon fél az ellenségtől?
Nem, valószínűleg nem, felelte magának. Ez pedig megnehezítette a feladatát. A félelem az ügynökség egyik legfőbb szövetségese volt, a hatalmuk forrása. De ha valaki nem fél, hogyan lehetne hatni rá?
Ha nem tudsz hatni rá, még mindig megölheted. Végül is ki emlékszik még Leo Trockijra?
– Kevés lehetetlen dolog van. Inkább bonyolult – értett egyet megkésve.
– Tehát utánanéznek a lehetőségeknek?
Alekszandrov óvatosan bólintott.
– Igen, még holnap reggel.
A folyamat elkezdődött.
LÁTOMÁSOK ÉS KILÁTÁSOK
CATHY CSAKNEM PÁNIKBA ESETT, amikor Jack megkérte, hogy vigye ki az állomásra. Előbb azt hitte, Jack akar vezetni, de amikor a férje átdobta neki a kulcsot, rá kellett jönnie, hogy nem azért áll az autó bal oldalán. A pedálok ugyanúgy voltak elrendezve, mint mindenütt a világon, mert az emberek itt is jobblábasak voltak, még ha balkezesek módjára vezettek is. A sebességváltó ugyanis a középső konzolon volt, így Cathynek a bal kezével kellett váltania. Kitolatni a téglával kirakott felhajtóról nem is volt olyan vészes, a megfelelő szögben lekanyarodni róla már annál inkább. Mindketten azon töprengtek, vajon ugyanilyen bonyodalmakat okoz-e a briteknek is a jobbkezes vezetés, ha komppal átkelnek Franciaországba vagy éppenséggel az Államokba vetődnek. Jack el is határozta, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől egy korsó sör felett.
– Ne feledd, hogy a bal a jobb és a jobb a bal, és mindig az út rossz oldalán kell vezetni.
– Oké – felelte bosszúsan Cathy. Tudta, hogy meg kell szoknia, és ez a lehetőség éppúgy megfelelt a célra, mint bármelyik másik, csak kicsit váratlanul érte. A miniatűr alvóvárosból kifelé menet elhajtottak egy egyszintes épület mellett, amely orvosi rendelőnek látszott, majd a parkot is maguk mögött hagyták, melynek hintái nagy szerepet játszottak abban, hogy Jack végül ezt a házat választotta. Sally imádott hintázni, és Cathy biztos volt benne, hogy sok barátot fog szerezni magának a játszótéren. Meg kicsi Jack is hozzájuthat itt némi napfényhez, legalábbis nyáron.
– Kanyarodj balra, bébi. Ez olyan, mint nálunk a jobb kanyar. Nem keresztezed a forgalmat.
– Tudom – válaszolta dr. Caroline Ryan. Nem értette, miért nem hívott Jack inkább taxit. Még rengeteg tennivalója volt otthon, igazán nem hiányzott ez az autóvezetői “különóra”. Még szerencse, hogy ilyen fürge kis autó, gondolta, miközben gázt adott. Jól gyorsult, de azért nem Porsche volt.
– A domb aljánál jobbra.
– Aha. – Nem is olyan vészes, úgy néz ki, egyedül is haza fog találni. Nem szeretett másoktól útbaigazítást kérni. Végtére is sebész vagy, mondta magának. A műtőben sem mondja meg senki, hogy mit hogyan csinálj. És főleg, nem hagyhatod, hogy elfogjon a pánik.
– Itt jó lesz – bólogatott Jack. – Ne feledkezz meg a szembejövő forgalomról. – Pillanatnyilag nem volt, de ez még nem jelentette azt, hogy perceken belül nem lehet. Nem irigyelte Cathyt. Egyedül gyakorolni a vezetést ebben a visszájára fordított forgalomban… De hát végül is a legjobban úgy lehet megtanulni valamit, ha fejest ugrasz bele. Feltéve, hogy nem töröd ki a nyakadat. Ettől azonban nem tartott. A briteket szolgálatkész embereknek ismerte meg. Ha szükség lesz rá, biztosan akad valaki, aki akár egészen hazáig elvezeti az autót.
A vasútállomás nagyjából annyira volt impozáns, mint egy bronxi magasvasút-megálló: szűk kőépület a vágányokhoz levezető lépcsőkkel. Ryan most csak egy menetjegyet váltott, de nem kerülte el a figyelmét a hirdetmény, mely szerint az ingázók számára tömbben árusított jegyek kedvezőbb árúak. Az újságosnál vett egy The Daily Telegraphot. Hadd lássák a helyiek, hogy konzervatív személlyel van dolguk. A liberálisok inkább a The Guardiant olvasták. Képes újságot azért nem vett, mert utálta, hogy mindig telerakják őket pucér nőkkel. Ki a fene akar meztelen testeket bámulni rögtön reggeli után?
Vagy tíz percet kellett várnia a vonatra. A szerelvény nem csapott nagy zajt – amolyan átmenet volt az amerikai elektromos intercity-járatok és a földalatti között. Az ablakot egy bőrszíjjal lehetett leengedni és felhúzni, a fülkék ajtaja pedig a vonat oldalából nyílt. Miután ezeket felfedezte, Ryan letelepedett, és tanulmányozni kezdte az újság címoldalát. Mint Amerikában, itt is a politikusok foglalták el a lap nagyobbik részét. Ryan elolvasott két cikket. Bőven volt ideje, a menetrend szerint a Victoria pályaudvarig negyven percig tartott az út. Nem vészes, mondta neki Dan Murray, és sokkal jobb, mint végigvezetni, arról nem is beszélve, hogy Londonban nehezebb parkolni, mint New Yorkban.
A vonat egészen kellemesen robogott át az angol tájon. A vasút nyilvánvalóan állami monopólium volt, ez azonban nem akadályozta meg a tulajdonost abban, hogy költsön a vasúti talpfákra. A kalauz jóindulatú mosollyal vette át a jegyet Jacktől – szemmel láthatóan észrevette, hogy egy jenkivel van dolga. Jack egy időre visszatért az újsághoz, de a smaragdzöld táj ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét. A britek imádják a gyepjüket. A sorházak itt kisebbek voltak, mint Baltimore-ban, a gyerekkorában, és mintha palatetősek lettek volna. Az utcák pedig, te jó ég, egészen keskenyek voltak! Itt aztán vigyáznia kell az embernek, különben könnyen valakinek a nappalijában köt ki az autójával. Annak pedig aligha örülnének, még ha az itteniek tisztában is vannak a jenkik “ügyetlenségével”.
Az égbolt tiszta volt, csupán néhány fehér felhőfoszlány úszkált szívderítő kékjében. Jack még nem látott itt esőt. Pedig bőven lesz része benne, ebben biztos volt. Minden harmadik embernél esernyőt látott, és sokan kalapot viseltek. Ryan nem hordott azóta, hogy a tengerészgyalogságnál szolgált. Anglia, állapította meg, éppen eléggé más ahhoz, hogy veszélyes legyen. Sok a hasonlóság is, de a különbségek elég jelentősek ahhoz, hogy kellemetlenséget okozhassanak. Nagyon kell majd figyelnie Sallyre az utcán. Még csak négy és fél éves, de otthon alaposan megtanították neki, hogy ha lelép az útra, előbb balra nézzen. Egyszer már látta kórházban a kislányát… Egy életre elég volt.
A vonat beért a városba. Jack ismerős épületeket keresett a tekintetével. Az nem a Szent Pál-székesegyház ott jobbra? Ha igen, akkor mindjárt begurulnak a Victoriára. Összehajtotta az újságot. A vonat lassított, és… igen, a Victoria pályaudvar. Jack kinyitotta a fülke ajtaját, és hanyagul, mint egy “bennszülött”, kilépett a peronra. Az állomás egy hatalmas acélkalitka volt, üvegtáblákkal bélelve. Az üveg fekete volt a koromtól. Lehetséges lenne, tűnődött Jack, hogy a gőzmozdonyok kora óta nem takarították? Vagy igen, csak a szmog újra és újra bevonta? Ez nyitott kérdés maradt.
Jack követte a többi utast a téglafal felé, amely mögött újságospultok és apró üzletek sorakoztak. Innen már látni lehetett a kijáratot, és hamarosan a szabadban találta magát. Előkereste a Chichester-féle London-térképet. Westminster Bridge Road. Gyalog túl messze volt, ezért leintett egy taxit.
A taxiból körülnézett, kóválygó fejjel, mint a turista, aminek már nemigen nevezhette magát. Aztán már ott is voltak.
A Century House – azért hívták így, mert éppen a Westminster Bridge Road 100. szám alatt volt található – a húszas-harmincas években épült, kellően magas épület volt… omladozó homlokzattal? Mindenesetre narancssárga háló fedte, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megvédje a járókelőket a törmelékektől. Ejha! Csak nem orosz poloskák után kutat valaki? Erről nem szóltak Langleyben. Az út végén a Westminster híd látszott, azon túl pedig a parlament épületei. Nos, a környékre nem lehetett panasza. Felkaptatott a kőlépcsőn a kétszárnyú ajtóhoz, és alig tett néhány lépést, egy pult előtt találta magát, amelyet egy rendőrféle egyenruhás fickó uralt.
– Miben segíthetek, uram? – kérdezte az őr. A britek mindig ilyesmiket kérdeztek, mintha tényleg segíteni akartak volna. Jack azon tűnődött, vajon pisztoly is lehet nála a pult rejtekében? Ha ott nem is, akkor valahol a közelben biztosan. Nem bízhatják egyetlen fegyvertelen emberre a központ őrzését.
– Üdv. Jack Ryan vagyok. Itt fogok dolgozni.
Széles mosoly jelezte, hogy felismerték.
– Ah, Sir John. Isten hozta a Century House-ban. Máris feltelefonálok. Egy pillanat, és lejön valaki. Addig kérem, foglaljon helyet.
Jack jóformán még le sem ült, egy ismerős alak viharzott ki a forgóajtón.
– Jack!
– Sir Basil! – Ryan felállt, és kezet nyújtott.
– Azt hittem, hogy csak holnap jön.
– Cathyre bíztam a lakás berendezését. Úgyis alkalmatlannak tart rá.
– Bizony, mi, férfiak sem érthetünk mindenhez, nemde? – Sir Basil Charleston ötven körüli, ahogy a költő fogalmazott, “fenségesen szikár” úriember volt. Barna haja még mindig nem akart őszülni, mogyoróbarna szeme élénken csillogott. Méregdrága, szürke gyapjúöltönyt viselt széles krétacsíkmintával, amitől bankár benyomását keltette. A családja valóban ezzel foglalkozott, Sir Basil azonban úgy érezte, sokkal jobban kamatoztatni tudja Cambridge-ben megszerzett tudását, ha a hazája szolgálatába állítja. Először terepen dolgozott műveleti tisztként, innen került később az adminisztrációba. Jack tudta, hogy James Greer kedveli s tiszteli őt, akárcsak Moore. Ő maga egy évvel korábban találkozott Charlestonnal, röviddel azután, hogy meglőtték. Mint kiderült, Sir Basil csodálta a “kanári csapdáért”, és fel is használta azt, hogy betömjön vele néhány bosszantó szivárgást. – Jöjjön, Jack. Még fel kell ruháznom. – Persze nem Jack szintén méregdrága Savile Row öltönyéről volt szó, hanem az épületben való közlekedéshez szükséges dolgokról.
A C jelenléte a beosztási titulusban megkönnyítette a dolgukat. Langleyből már átküldték az ujjlenyomatait, már csak egy fényképet kellett készíteni a kártyához, amely majd átengedi a CIA-nál használthoz hasonló kapukon. Miután meggyőződtek róla, hogy az új kártya kifogástalanul működik, beszálltak a vezetőségi liftbe, és felmentek Sir Basil tágas sarokirodájába.
Sokkal kényelmesebb volt, mint az a keskeny szoba, amellyel Moore-nak be kellett érnie. Az ablakból a folyót és a Westminster-palotát lehetett látni.
Sir Basil hellyel kínálta.
– Nos, mik az első benyomásai?
– Eddig minden simán ment. Cathy még nem járt a kórházban, de Bernie, a főnöke a Hopkinsban, azt mondja, hogy a főnök kedves fickó.
– Igen, a Hammersmithnek jó híre van, dr. Byrd pedig az egyik legjobb sebész Britanniában. Nem ismerem személyesen, de azt mondják, jó társaság. Imád lazacra halászni Skócia folyóiban, nős, három fia van, a legidősebb hadnagy a Coldstream Guardsnál.
– Őt is átvilágította? – kérdezte döbbenten Ryan.
– Az ember nem lehet elég óvatos, Jack. Az ír-tengeren túli rokonaink közül néhányan nagyon nem csípik magát, mint tudja.
– És ez nagy gondot jelent?
Charleston megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Amikor segített kigyomlálni az ULA-t, valószínűleg megmentett néhány életet a PIRA-ban. Egyébként nem sok dolgunk van velük, legalábbis olyan nem, ami magát közvetlenül is érintené. – Ez jó felvezetés volt Jack következő kérdéséhez.
– Akkor hát egészen pontosan mi is lesz itt az én dolgom, Sir Basil?
– James nem mondta el? – kérdezte Charleston.
– Nem nagyon. Állítólag szereti a meglepetéseket.
– Nos, az Egyesített Munkacsoport főként szovjet barátainkra fókuszál. Van néhány remek informátorunk, ahogyan maguknak is. Az alapötlet az, hogy ha megosztanánk az információkat, mindannyian tisztábban láthatnánk a helyzetet.
– Az információkat? Vagyis nem az informátorokat – figyelte meg Ryan.
Charleston elmosolyodott.
– Azokat védeni kell, mint tudja.
Jack nagyon is tudta: szinte semmit nem tudott a CIA informátorairól. Azok képezték az ügynökség legszigorúbban őrzött titkait, és ez minden bizonnyal itt is így volt. Az informátorok hús-vér emberek voltak, és a legapróbb baklövés is az életükbe kerülhetett. A hírszerző ügynökségek számára az informátortól megszerezhető információ mindig fontosabb volt, mint maga a fedőnév mögött megbújó személy, de elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után emberként gondoljanak rá, és aggódni kezdjenek gyarlóságai miatt. Ami a leggyakrabban az ivást jelentette, főleg az oroszok esetében. Az átlag oroszt az Államokban simán idült alkoholistának nyilvánították volna.
– Az nem lehet gond, uram. Nem ismerem a szovjet CIA-informátorok személyazonosságát. Egyikét sem – tette hozzá hangsúlyosan Ryan. Ez nem volt teljesen igaz. Azt valóban nem kötötték az orrára, hogy kik dolgoznak nekik, de sok mindent meg lehetett tudni valakiről abból, hogy milyen jelentéseket írt, hogyan idézett másokat stb., és Ryan mindig figyelt ezekre a dolgokra is. Izgalmas elmejáték volt – az elemzők számára pedig munka –, és időnként érdekes reakciókat lehetett kiváltani vele Ritterből. A műveleti igazgató mindig leállította Ryant, ha hangosan morfondírozott, de a pislogása mindig elárulta, ha valami lényegesre tapintott rá. Nos, végtére is éppen az elemzőkészségéért bérelték fel, gondolta Ryan. – A tengernagyot azonban nagyon érdekelné valami, uram.
– És mi lenne az? – kérdezte a főigazgató.
– Lengyelország. Meglehetősen zűrzavaros a helyzet odaát. A kérdés az, meddig fognak elmenni, és milyen következményekre számíthatunk.
– Ez minket is érdekel, Jack – bólogatott tűnődve egy sort. Ahogyan a Fleet Street riportereit is érdekelte, márpedig nekik is remek informátoraik voltak. – James mit gondol erről?
– Mindkettőnket a harmincas évek eseményeire emlékezteti. – Ryan hátradőlt a székben. – Az Egyesült Járműipari Munkások. Ford gengsztereket bérelt fel, hogy megfélemlítse a szakszervezeti vezetőket. Emlékszem a fényképekre… Hogy is hívták? Walter Reuther? Azt hiszem. Az akkori Life magazinban jelentek meg a képek. A gengszterek vele és néhány emberével beszélgettek. Az első néhány képen még csak vicsorogtak egymásra, ahogy a kocsmában szoktak, mielőtt felgyurik az ingujjat, aztán elszabadult a pokol. Felmerül az emberben a kérdés: hogy lehettek ekkora barmok a Ford vezetői? Nem elég, hogy a riporterek szeme láttára történt, hanem ráadásul a fotóriporterek kamerái előtt!
– A nyilvánosság ereje. Nagyon is létező erő, és a modern technika csak még félelmetesebbé tette. Ez az, ami a vasfüggönyön túli barátainkat aggasztja. Ez a CNN hírhálózat, amit maguk a tengerentúlon mostanában izzítottak be. Világformáló tényező lehet belőle, és ezt komolyan mondom. Az információt egyébként sem lehet megrekeszteni, ahogy az áradó folyót sem. Már a szóbeszéd is elég ahhoz, hogy elinduljon az “erózió”…
– Egy fénykép pedig ezer szóval is felér, nem igaz?
– Azon töröm a fejem, ki mondta ezt. Bárki is volt, okos ember lehetett. A mozgóképpel hasonló a helyzet.
– Azt hiszem, mi már ezt használjuk…
– Azért ne becsülje le a “hagyományos” módszereket sem. Az újságíróktól sok mindent megtudhat az ember egy korsó sör mellett. Nagyon hálásak tudnak lenni, ha nekik is elejt néha egy-két információmorzsát az ember.
– Langleyben gyűlölik a sajtót, Sir Basil. És ezt szó szerint kell érteni.
– Elég nagy baj, ugyanakkor az is igaz, hogy mi itt sokkal jobban kordában tudjuk tartani a sajtót, mint maguk. De azért, ha nagyon akarják, maguk is ki tudják cselezni őket, nem igaz?
– Még soha nem próbáltam. Greer tengernagy szerint annyira biztonságos egy riporterrel beszélgetni, mint keringőt lejteni egy rottweilerrel. Nem tudhatod, hogy a végén az arcodat fogja végignyalni, vagy inkább a torkodat tépi ki.
– Pedig nagyon derék állatok. Csak megfelelően kell idomítani őket…
A britek és az ő kutyáik, merengett Ryan. Jobban szeretik a háziállataikat, mint a gyerekeiket. Nem rajongott a nagy testű kutyákért. A labrador – mint Ernie –, az más volt. A labrador gyengéd, hűséges állat. Sallynek máris nagyon hiányzott.
– És magának mi a véleménye a lengyelországi helyzetről, Jack?
– Én úgy gondolom, hogy a leves addig fog fortyogni, míg a fedő félre nem csúszik. Márpedig ha kifut, akkor nagyon csúnya dolgok történhetnek. A lengyelek egyáltalán nem rajonganak a kommunizmusért. A hadseregükben máig vannak tábori lelkészek, a vidékiek gyakorlatilag farmerként élnek, önállóan kereskedve terményeikkel és húsáruikkal. A legnépszerűbb tévéműsoruk a Kojak. Az állami tévé úgy próbálja elcsábítani a népet a templomokból, hogy vasárnap délelőtt sugározza. Ez két dolgot is jelent egyszerre: egyrészt azt, hogy az embereknek tetszik az amerikai kultúra, másrészt pedig azt, hogy a kormány még mindig tart a katolikus egyháztól. A lengyel kormány ingatag lábakon áll, s ezzel ők is tisztában vannak. Az, hogy engednek egy kis mozgásteret a polgáraiknak, okos dolog, de hosszú távon ez sem segít. A fő problémájuk az, hogy egy igazságtalan rendszert működtetnek, azt pedig csak ideig-óráig lehet. Az ilyen rendszerek, bármennyire is szilárdnak tűnjenek, belülről rohadnak.
Charleston tűnődve bólintott.
– Három nappal ezelőtt tájékoztattam a miniszterelnököt Chequersben. Nagyjából ugyanezt mondtam neki. – A főigazgató habozott egy pillanatig, aztán döntött. Leemelt egy aktát az asztalán tornyosuló kupacról, és odaadta Ryannek.
SZIGORÚAN TITKOS, olvasta Jack a borítón. Nos, gondolta, elkezdődött. Belecsöppentél a sűrűjébe. Sok sikert! Csak nehogy belefulladj.
Belelapozott. Az informátor egy bizonyos WREN volt, kétségkívül lengyel, és a jelentéséből ítélve magas pozícióban. És amit írt…
– A fenébe – morogta Ryan. – Mennyire megbízható?
– Nagyon. Öt-öt. – Ezalatt azt értette, hogy az informátor ötös volt az ötös skálán megbízhatóság szempontjából. – Gondolom, maga katolikus, Jack. – Természetesen tudta, csak hát angol volt.
– Gimnázium a jezsuitáknál, Boston College és Georgetown, meg az apácák a Saint Matthew’sban. Ennél katolikusabb már nem is lehetnék.
– Mi a véleménye az új pápáról?
– Az első nem olasz négy évszázad, vagy még annál is régebb óta. Ez csak jelent valamit. Amikor meghallottam, hogy az új pápa lengyel, azt hittem, a varsói Wiszynski bíborost választották meg. Zseniális fickó, és ravasz, mint egy róka. A másikról viszont semmit nem tudtam, de mint azóta olvastam róla, nagyon szolid polgár. Jó lelkész, jó adminisztrátor, és a politikához is ügyesen viszonyul… – Ryan szünetet tartott. Úgy beszélt az egyházfőről, mint egy választásra készülő politikusról. A pápa azonban lényegesen több volt ennél: egy olyan embernek kellett lennie, akinek a hitét semmi nem ingathatja meg; egy ember, akinek a golyó nem veszélyt jelent, hanem megváltást, az útlevelet Isten színe elé; egy olyan ember, akinek minden tettét Isten jelenléte hatja át. És aki, mellesleg, azt az egyházat irányítja, melynek ő is tagja.
– Ha valóban ő írta a levelet, Sir Basil, akkor nem blöfföl. Mikor kézbesítették?
– Legfeljebb négy napja. Az emberünk szabályt szegett azzal, hogy ilyen gyorsan továbbküldte nekünk, de mint láthatja, nem ok nélkül.
Isten hozott Londonban, Jack. Máris nyakig benne a sűrűben, mégpedig egy jó nagy üstben, mint az, amit a kannibálok használnak a rajzfilmekben.
– Gondolom, Moszkva is megkapta már.
– Az emberünk szerint igen. Nos, Sir John, maga szerint mit fog lépni erre iván? – A kérdéssel Sir Basil gyakorlatilag begyújtotta a tüzet Jack üstje alatt.
– Ez egy nagyon összetett kérdés – tért ki a válasz elől Ryan.
– Valamit pedig lépni fog – szegezte rá a tekintetét Charleston.
– Nem fog tetszeni neki – adta meg magát Jack. – Fenyegetésnek fogják venni. A kérdés csak az, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Sztálin lehet, hogy csak röhögne rajta… vagy nem. Végtére is ha valaki paranoiás volt, akkor ő igen. – Ryan kinézett az ablakon. A szél egy esőfelhőt terelgetett maga előtt. – Nem, Sztálin biztosan nem hagyta volna válasz nélkül.
– Gondolja?
Jack tudta, hogy Charleston most vizsgáztatja. Úgy érezte magát, mint amikor a doktoriját kellett megvédenie a Georgetownon Tim Riley atya fürge észjárása és döfködő kérdései ellenében. Sir Basil sokkal civilizáltabban csinálta, mint a csípős nyelvű lelkész, de ez a vizsga sem ígérkezett könnyűnek.
– Leo Trockij sem jelentett veszélyt számára. Sztálin azonban paranoiás volt, hát megölette. Puszta aljasságból. Személyes döntés volt. Sztálin ellenségeket kreált magának, aztán végzett velük. A mostani szovjet vezetés azonban nem merné megtenni ezt.
Charleston az ablakon át a Westminster hídra mutatott.
– Fiam, az oroszoknak ahhoz is volt bátorságuk, hogy azon a hídon megöljenek valakit, röpke öt évvel ezelőtt.
– És meg is kapták érte a magukét – emlékeztette Ryan a főigazgatót. A britek kiderítették, hogy mi okozta az áldozat halálát, és nem konyhakés végzett vele.
– Gondolja, hogy álmatlan éjszakákat okozott nekik az incidens? Én nem – biztosította C.
– Lehet, de attól még tény, hogy az utóbbi időben nem fordult elő hasonló eset. Legalábbis olyan nem, amiről én tudok.
– Nyugaton nem, de otthon igen. Márpedig Lengyelországban nagyon is otthon érzik magukat.
– A pápa viszont Rómában él, jóval a befolyási övezetükön kívül. Inkább az a kérdés, hogy mennyire félnek a következményektől. Tim Riley atya azt mondta egyszer a Georgetownon: soha ne felejtsük el, hogy a háborúkat mindig a másoktól való félelem robbantja ki. Az oroszok félnek a háborútól, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem ők lesznek azok, akik elkezdik. A reakciójuk tehát azon múlik, hogy mennyire komolynak tekintik a fenyegetést, és mennyire elszántnak tartják a pápát. Utóbbi nem kérdéses: a pápa merész, karakteres jellem, és hatalmas támogatói tábora van. A fenyegetés tehát valós. Azt azonban, hogy mennyire veszélyes számukra, azt ők fogják eldönteni…
– Folytassa – kérte a főigazgató.
– Ha elég okosak ahhoz, hogy helyesen mérjék fel… Nos, akkor az ő helyükben én is aggódnék, sőt talán egy picit még félnék is. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió egy szuperhatalom, Amerika méltó ellenfele és a többi, a vezetői a lelkűk mélyén tudják, hogy a kormányuk legitim módon működik. Kissinger szép előadást tartott erről a Georgetownon. – Jack hátradőlt, és behunyta a szemét, hogy felidézze magában. – A végén mondott valami nagyon érdekeset az orosz vezetők mentalitásáról. Brezsnyev körbevezette abban a hivatali épületben, valahol a Kreml környékén, ahová Nixont várták az utolsó csúcstalálkozójára, és leemelgette a ponyvát a szobrokról, hogy megmutassa, milyen alaposan megtakarították őket a látogatás tiszteletére. Miért, az isten szerelmére, kérdeztem akkor magamtól. Hiszen tudjuk, hogy vannak takarítóik stb. Miért kell külön demonstrálni ezt Henrynek? Hogy miért? Mert kisebbségi érzésük van, és mert bizonytalanság gyötri őket. Folyton azt halljuk róluk, hogy tíz láb magasak, de én ezt nem hiszem, és minél többet megtudok róluk, annál kevésbé tartom őket nagyszerűnek. A tengernaggyal alaposan megvitattuk ezt az utóbbi két hónapban. Hatalmas hadseregük van. A hírszerzésük elsőrangú. Nagyok. Csúnya nagy medvék, ahogy Muhammad Ali szokta mondani. De ne felejtsük el, hogy Ali kétszer is megverte a medvét! Visszatérve a kérdésére, igen, uram, ez a levél alaposan beléjük fogja rakni a frászt. Hogy miként reagálnak majd? – Ryan vállat vont. – Lehet, hogy tenni fognak valamit, de egyelőre túl kevés adatunk van ahhoz, hogy erről többet mondhassak. Ha úgy döntenek, hogy megnyomják azt a bizonyos gombot, vajon időben értesülünk-e róla?
Charleston már várta, mikor fordítja ellene Ryan a saját fegyverét.
– Reméljük, hogy igen, de ki tudhatja?
– A Langleyben eltöltött egy év alatt az a benyomásom támadt, hogy bizonyos témákat illetően sokat tudunk az oroszokról, de nem elég széles spektrumban, más esetekben pedig éppen fordítva, keveset, de átfogó jelleggel. Még mindig nem találkoztam olyan elemzővel, aki ne lett volna bizonytalan, ha mondania kellett róluk valamit. Ha pedig mégis akadtak magabiztos személyek, azokról kiderült, hogy az elemzéseik nem megbízhatóak, én legalábbis így éreztem. Ez tökéletesen tükröződik a gazdaságukról alkotott képünkön…
– James ebbe is hagyta belefolyni? – kérdezte meglepetten Basil.
– A tengernagy körbejáratta velem az ügynökséget az első néhány hónapban. Az első diplomámat gazdaságtanból szereztem a Boston College-ban. A könyvelői vizsgát azelőtt tettem le, hogy bevonultam volna a tengerészgyalogsághoz. Miután leszereltem, alkuszként kerestem a kenyeremet, meglehetős sikerrel. A doktori és a tanítás csak ezután következett.
– Megkérdezhetem, mennyit keresett a Wall Streeten?
– A Merrill Lynchnél? Olyan hat-hét milliót. Nagy részét a Chicago and Northwestern Railroadnak köszönhetően. Mariótól, az anyai nagybátyámtól hallottam, hogy a munkások meg akarják vásárolni a részvényeket, hogy újra nyereségessé tegyék a vasutat. Utánanéztem a dolognak, és ígéretesnek találtam. Huszonhárom az egyhez fizetett a befektetésem után. Többet is belefektethettem volna, de a Merrill Lynchnél arra tanítottak, hogy ne legyek telhetetlen. Egyébként nem New Yorkban dolgoztam, hanem a baltimore-i irodájukban. A pénzem most is részvényekben tartom. Sose tudhatja az ember, mikor jön egy kedvező alkalom, és hobbinak sem utolsó.
– Valóban. Ha valami ígéretes befektetési lehetőség kínálkozik, ne felejtsen el szólni.
– Rendben. A tanácsadásért nem kell fizetnie, de garanciát se vállalok – nevetett fel Ryan.
– Sajnos, nem ismerem a szó jelentését. Ebben a szakmában nem. Az orosz csapatunkhoz fogom beosztani magát Simon Harding mellé. Oxfordban végzett, orosz irodalomból doktorált. Mindenhez hozzáférhet, amihez ő, az informátorok adatait kivéve.
– Ha lehetne se akarnám tudni őket, Sir Basil. Nincs szükségem rá, és csak álmatlan éjszakákat okozna. Én megelégszem a nyersanyaggal. Szeretek elbogarászni rajta. Okos fickó ez a Harding? – kérdezte ártatlan képpel Ryan.
– Nagyon. Bizonyára már volt dolga a munkájával. Ő készítette Jurij Andropov jellemzését két évvel ezelőtt.
– Olvastam. Igen, az szép munka volt. Azt hittem, agyzsugorító.
– Hallgatott pszichológiát, de nem eleget ahhoz, hogy végzettséget is szerezzen belőle. Simon okos fickó. A felesége művész. Festőnő, imádni való hölgy.
– Beszélhetnék vele most?
– Miért is ne? Nekem még úgyis dolgom van. Jöjjön, elkísérem.
Nem kellett messzire menniük. Az új irodája szintén a felső szinten volt, ami meglepte Ryant. Langleyben évekbe telt feljutni a hatodik emeletre, s az utat véres hullák szegélyezték. Valaki itt nagyon okosnak tarthat, gondolta Jack.
Maga az iroda nem volt egy nagy szám. Két ablaka egy sor meghatározhatatlan rendeltetésű, alacsony téglaépületre nézett. Harding negyven körüli, sápadt, szőke férfi volt kigombolt mellényben, szürke nyakkendővel. Az asztala tele volt csíkos ragasztószalaggal – a titkosított anyag univerzális megkülönböztető jelzésével – keretezett aktákkal.
– Ön bizonyára Sir John – tette le rózsafa pipáját Harding.
– Jack – javította ki Ryan. – Az asszony nem szereti, ha lovagnak képzelem magam. Különben sincs lovam meg páncélingem. – Jack kezet rázott a kollégával. Hardingnak apró, kisfiús keze volt, porcelánkék szeme azonban érett gondolkodásról árulkodott.
– Vegye a szárnyai alá, Simon – kérte Sir Basil, és magukra hagyta őket.
Már behelyeztek egy forgószéket egy gyanúsan tiszta asztal mögé; Jack rögtön ki is próbálta. A szoba egy kissé zsúfolt lesz, ha ő is beköltözik, de nem vészesen. A telefon alól nem hiányzott a rejtjelező készülék. Ryan remélte, lesz annyira jó, mint az, amit Langleyben használtak. A cheltenhami GCHQ* szorosan együttműködött az NSA-val, így előfordulhatott, hogy a számára szokatlan műanyag doboz ugyanazt a berendezést rejtette. Azért nem szabad elfelejtenie, hogy egy idegen országban van, emlékeztette magát. Ami nem lesz túl nehéz. Az emberek annyira másképp beszéltek itt, e helyett szinte mindent hosszú á-val ejtettek, mintha ásítani akarnának, bár az amerikai filmek és a globális tévécsatornák hatása tagadhatatlanul az amerikai angol felé erodálta az anyaország nyelvét.
– Beszélt Bas a pápáról? – kérdezte Simon.
– Igen. Az a levél egy időzített bomba. Azt akarta tudni, hogy szerintem hogyan fognak reagálni az oroszok.
– Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk, Jack. És mit mondott neki?
– Dióhéjban azt, hogy ha Sztálin lenne a helyükben, akkor nem habozna megrövidíteni a pápa életét, bármekkora kockázatot jelentsen is az.
– Az igaz, hogy a Politbüró kivénhedt tagjai nagyon óvatosak, de Andropov felemelkedőben van, és ő nem az a habozós fajta.
Jack visszaült a székébe.
– A feleségem barátai a Hopkinsból jártak odaát pár évvel ezelőtt. Mihail Szuszlovnak diabetikus retinopátiája volt, ráadásul súlyos rövidlátásban is szenvedett. Azért mentek, hogy megműtsék, és megtanítsák a módszert néhány orosz kollégájuknak. Cathy akkor még csak rezidens volt, Bernie Katz azonban a csapattal tartott. Most ő a Wilmer igazgatója. Szuperszemsebész és remek fickó. Az ügynökség meginterjúvolta, amikor hazatértek. Látta a dokumentumot?
Harding tekintete felcsillant.
– Nem. Van benne valami érdekes?
– Egyvalamit alaposan megtanul az ember, ha orvos a felesége: azt, hogy félelmetesen jó emberismerők. Az emberek egyébként is szívesen megnyílnak az orvos előtt, és mint mondtam, ők olyan dolgokat is meglátnak a páciensben, amit mi nem. Azt mondták, Szuszlov okos, jól nevelt ember, de a barátságos külső alatt egy olyan alak rejtőzik, akinek nem mernél pisztolyt adni a kezébe. Nagyon nem tetszett neki, hogy az amerikaiak segítségére szorult, még kevésbé, hogy az oroszok nem tudták elvégezni a műtétet, de igyekezett leplezni ezt, és olyan vendéglátásban részesítette az orvosainkat, hogy azoknak az álluk is leesett. Tehát nem félbarbárok, mint ahogy azt Bernie elképzelte magának. Ő egyébként lengyel zsidó származású, és ugye egy időben a lengyelek a cári Oroszország alá tartoztak. Akarja, hogy átkéressem az aktát?
Harding gyufát tartott a pipája fölé.
– Igen, szívesen elolvasnám. Tudja, az oroszok nagyon furcsa népség. Bizonyos értelemben csodálatosan műveltek. Gyakorlatilag már csak Oroszország az egyetlen hely a világon, ahol az ember a versírásból is megélhet. Nagyra tartják a költőiket, és ezért csodálom őket, de ugyanakkor… Emlékszem, volt egy írójuk, aki többet élt, mint azt elvárták volna tőle. Még így is a Gulagban végezte. Ez a baj velük. A civilizációjukat szögesdrót korlátozza.
– Maga beszéli a nyelvüket? Nekem sehogy se sikerült megtanulnom.
A brit elemző bólintott.
– Csodálatos nyelv, mintha egyenesen az irodalom kedvéért alkották volna. Az attikai göröghöz hasonlíthatnám. Valósággal adja magát a versíráshoz, de a barbarizmus számára is olyan erőforrásokat rejteget, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Bizonyos értelemben kiszámítható emberek, különösen a politikai döntéseiket illetően. Ami miatt kiszámíthatatlanok, az a dogmatikus politikai szemléletük és az óvatosságuk közti állandó harc. Szuszlov barátunk súlyos beteg, szívproblémákkal küszködik, gondolom, a cukorbetegségéből eredően, ezért érdemes a figyelmünket a mögötte álló Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovra irányítani. Megrögzött marxista, Lavrentyij Berija erkölcsével. Szívből gyűlöli a nyugatiakat. Nem lepne meg, ha azt tanácsolta volna Szuszlovnak, régi barátjának, hogy inkább a vakságot fogadja el, mint az amerikaiak segítségét. És hogy ez a Katz zsidó? Nem hiszem, hogy az segített volna bármiben is. Ha Szuszlov eltávozik az élők sorából, amire az állapotát tekintve néhány hónapon belül valószínűleg sor fog kerülni, akkor elkerülhetetlenül Alekszandrov lesz a Politbüró új ideológusa. Támogatni fogja Jurij Vlagyimirovicsot mindenben, amit tenni akar, akár egy pápa elleni merényletben is.
– Gondolja, hogy képesek rá? – kérdezte Jack.
– Igen. Valószínűleg.
– Értem. Langleyben már megkapták ezt a levelet?
Harding igent intett a fejével.
– Az állomásfőnökük ma vitte el. Lehet, hogy más úton is befutott volna magukhoz, de ez elég fajsúlyos ügy ahhoz, hogy ne kockáztassunk.
– Egyetértek. Tudja – merengett Ryan –, ha iván elmerészkedik odáig, akkor súlyos árat fog fizetni érte.
– Lehet, de ők egészen másképp látják a dolgokat, mint mi, Jack.
– Tudom. Nehéz az ő fejükkel gondolkodni.
– Időbe telik, mire belejön az ember – értett vele egyet Simon.
– A verseik olvasása segít? – tűnődött Ryan. Nem igazán ismerte az orosz költészetet, s azt a keveset is fordításokból, ami azért nem az igazi.
Harding megingatta a fejét.
– Nem igazán. Sokan így fejezik ki a tiltakozásukat. Persze burkolt formában, hogy azért a korlátoltabb olvasók is találjanak élveznivalót a lírai módon lefestett lányka alakjában, anélkül hogy szemet szúrna nekik a sorok közül ordító szólásszabadság utáni vágy. A KGB-nél bizonyára egy egész részleg elemzi a verseket rejtett politikai tartalom után kutatva, a versünk morbid módon mégsem ezért fog tiltólistára kerülni, hanem azért, mert a Politbüró valamelyik tagja szerint a szexuális tartalom túlságosan explicit. Egy rakás prűd vénember… Milyen kár, hogy ez az egyetlen “erényük”.
– Nos, az aligha róható fel nekik, hogy nem adták áldásukat a Debbie Does Dallasra* – somolygott Ryan.
Harding majdnem lenyelte a pipáját.
– Valóban. Nem éppen egy Lear király, nem igaz? Nem, ők Tolsztojt, Csehovot és Paszternakot adták az emberiségnek.
Jack egyiket sem olvasta még, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy ezt be is vallja.
– MIT MONDOTT? – hördült fel Alekszandrov.
A körülményekhez képest egészen visszafogott, gondolta Andropov.
– A levél és a fordítása – adta át a dokumentumokat.
A jövendőbeli főideológus figyelmesen végigolvasta a levelet. Az egy dolog volt, hogy felhúzták vele, de nem akart kapkodni.
Andropov közben rágyújtott egy Marlboróra. A vendége hozzá sem nyúlt a vodkájához, állapította meg.
– Egyre ambiciózusabb ez a szent ember – tette le Alekszandrov a papírt a dohányzóasztalra.
– Ebben egyetértünk – jegyezte meg Jurij.
– Ez tényleg sérthetetlennek hiszi magát? Vagy képtelen felfogni, hogy milyen következményekkel járhat egy ilyen fenyegetés?
– A szakértőim szerint komolyan gondolja, és nem, nem fél a következményektől.
– Ha mártíromságra vágyik, talán segítenünk kellene neki… – sziszegte hátborzongató hangon.
A gond az ideológusokkal az, gondolta Andropov, hogy valahogy mindig elmulasztják figyelembe venni a lehetőségeket a döntéseiknél. Pedig a valóság nem éppen egy elhanyagolható tényező.
– Ez nem olyan egyszerű, Mihail Jevgenyijevics. Egy ilyen lépésnek politikai következményei lennének.
– De nem komolyak, Jurij. Nem komolyak – ismételte magát Alekszandrov. – Abban viszont egyetértek, hogy mielőtt megtennénk a szükséges ellenlépéseket, alaposan meg kell rágnunk a dolgot.
– Szuszlov elvtársnak mi a véleménye? Konzultált vele?
– Misa nagyon beteg – felelte Alekszandrov. Sokat köszönhetett beteg főnökének, mégse látszott rajta, hogy szomorúsággal töltené el annak állapota. – Attól tartok, már nem sok van neki hátra.
Ez nem okozott meglepetést Andropovnak. Elég volt ránézni Szuszlovra a Politbüró ülésein. Arcáról valósággal ordított a kétségbeesés. Ő is tisztában volt vele, hogy a napjai meg vannak számlálva. Jobbá akarta tenni a világot, mielőtt távozik belőle, de be kellett látnia, hogy ez meghaladja az erejét. Vajon i felfogta legalább most, az utolsó percekben, hogy a marxizmus-leninizmus zsákutca? Andropov már öt évvel ezelőtt rádöbbent, de persze nem hangoztatta. Ilyesmiről az ember nem beszélhetett a Kreml falain belül. Főleg Alekszandrowal nem.
– Jól szolgálta a közös célt hosszú évtizedeken át. Ha igaz, amit mond, hiányozni fog – hajtott térdet a KGB elnöke a marxizmus és papjai oltára előtt.
– Úgy van – bólogatott Alekszandrov, magára öltve az ilyenkor elvárt komor maszkot. A Politbüró minden tagja így viselkedett, ha szóba került Szuszlov. Nem azért, mert őszintén sajnálták, hanem mert ezt várták el tőlük.
Jurij Vlagyimirovics kíváncsi volt, mivel fog előrukkolni a vendége. Szüksége volt az ideológus támogatására, annak pedig – talán még inkább, mint neki – az ő támogatására. Mihail Jevgenyijevics nem bírt elég személyes hatalommal ahhoz, hogy a szovjet kommunista párt főtitkárává választathassa magát. Tisztelték elméleti tudásáért és a hivatalos vallássá kövült marxizmus-leninizmus iránti elkötelezettségéért, de a Politbüró tagjai közül senki nem tartotta alkalmasnak a vezető posztjára. A segítsége azonban létfontosságú volt bárki számára, aki erre a pozícióra vágyott. Mint a középkorban, amikor a legidősebb fiúból földesúr lett, a második fiúból pedig a hozzá tartozó egyházkerület püspöke, Alekszandrovnak – akárcsak annak idején Szuszlovnak – kellett biztosítania a szellemi támogatást a nála nagyobb hatalomra emelkedéséhez. A kölcsönös függés és ellenőrzés rendszere megmaradt, csak jóval személytelenebb volt, mint annak idején.
– Nyilvánvalóan ön fogja elfoglalni a helyét, ha eljön az ideje – mondta Andropov, jelezve, hogy szövetséget ajánl.
Alekszandrov úgy tett, mintha zavarba hozta volna a kérdés.
– Sok derék kolléga szolgál a párttitkárságon rajtam kívül.
Az Állambiztonsági Bizottság elnöke lekicsinylően legyintett.
– Ön a rangidős, és ön a legmegbízhatóbb. – Amivel Alekszandrov is tisztában volt.
– Nagyon kedves öntől, Jurij. Nos, akkor hát mit tegyünk ezzel az őrült lengyellel?
Tehát ez az ára, gondolta Andropov. Ha azt akarja, hogy Alekszandrov támogassa a főtitkársághoz vezető úton, be kell keményítenie. Valami olyat kell megtennie, amit már úgyis fontolóra vett. Végeredményben nem is adja magát olyan drágán ez az Alekszandrov, nem igaz?
– Egy ilyen művelet – mondta tárgyilagos hangon –, még számunkra sem rutinfeladat. Gondosan meg kell tervezni, a legnagyobb óvatossággal és alapossággal előkészíteni, ráadásul a Politbürónak is áldását kell adnia rá.
– Ön valamit forgat a fejében…
– Sok mindent forgatok a fejemben, de az álmodozás és a végrehajtható terv nagyon messze állnak egymástól. Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessünk tervezgetni, előbb meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Egyáltalán van-e reális lehetőség arra, hogy végrehajtsuk? Egyszerre mindig csak egy lépést – mondta Andropov. – És még akkor sincs garantálva semmi. Ez nem egy filmforgatás. A való világ, Misa, sokkal bonyolultabb. – Ennél burkoltabban nem is kérhette volna Alekszandrovot, hogy maradjon meg az elméleteinél, és ne akarja beleártani magát a véres valóságba.
– Nos, ön jó párttag. Tudja, mi forog kockán – adta a vendéglátója tudtára Alekszandrov a párttitkárság akaratát. Mihail Jevgenyijevics számára a párt és a hite maga volt az állam, a KGB pedig nem más, mint a párt kardja és pajzsa.
Különös módon, döbbent rá Andropov, a pápa is ugyanezt gondolja a vallásáról és a világnézetéről. Az a hit azonban, szigorúan véve, mégsem ideológia, nem igaz? Bár ebben az esetben akár annak is tekinthető, gondolta Jurij Vlagyimirovics.
– Az embereim körültekintően fognak eljárni. A lehetetlenre mi sem vagyunk képesek, Misa, de…
– De mi lehet lehetetlen a KGB-nek? – vágta rá diadalittasan Alekszandrov. Veszélyes kérdés volt, sokkal veszélyesebb, mint gondolta.
Mennyire egyformák, gondolta a KGB elnöke. Alekszandrov olyan eszmékben hisz, melyek létjogosultságát még nem sikerült igazolni – és közben egy olyan ember halálát kívánja, aki nem tud bizonyítékkal szolgálni hite alapját illetően. Különös egy állapot. Rettegnek egymás ideológiájától, ezért támadnak. De mitől félnek? Mitől fél Karol? A haláltól nem, az biztos. A Varsónak írt levele ezt sugallja. Mintha egyenesen sóvárogna a halál után. Mintha mártír akarna lenni. Miért akarhat bárki is mártír lenni?, tűnődött a KGB elnöke. Mert ezt akarja fegyverként használni az ellenséggel szemben. Andropov nem kételkedett benne, hogy a pápa ellenségnek tekinti Oroszországot és a kommunizmust. Az egyiket a származása, a másikat a hite miatt. De vajon fél az ellenségtől?
Nem, valószínűleg nem, felelte magának. Ez pedig megnehezítette a feladatát. A félelem az ügynökség egyik legfőbb szövetségese volt, a hatalmuk forrása. De ha valaki nem fél, hogyan lehetne hatni rá?
Ha nem tudsz hatni rá, még mindig megölheted. Végül is ki emlékszik még Leo Trockijra?
– Kevés lehetetlen dolog van. Inkább bonyolult – értett egyet megkésve.
– Tehát utánanéznek a lehetőségeknek?
Alekszandrov óvatosan bólintott.
– Igen, még holnap reggel.
A folyamat elkezdődött.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)