A gonosz birodalma 23.

23. fejezet


TELJES LÉTSZÁMBAN



ZAJCEV FÉL NÉGYKOR felhívta az utazási irodát. Türelmetlen volt, de ezúttal nem volt ebben semmi rendkívüli: mindenki türelmetlen, ha utazásra készül.
– Őrnagy elvtárs, önök a holnaputáni vonattal fognak utazni. Tizenhárom óra harminc perckor indul a Kijev állomásról, és két nappal később, pontosan tizennégy órakor érkezik meg Budapestre. Ön és a családja a kilencszázhatos hálókocsiban lesznek elhelyezve, az A és B fülkékben. Budapesten a Hotel Astoriába foglaltam helyet, a háromszázhetes szobába, tizenegy éjszakára. A szálloda közvetlenül a Szovjet Kultúra Házával szemközt található, amely valójában a KGB egyik magyarországi bázisa. Ha bármi gondja adódna, forduljon hozzájuk.
– Ez remek. Nagyon köszönöm a segítségét. – Zajcev rövid szünetet tartott. – Hozhatnék esetleg valamit önnek Budapestről?
– Nos, azt megköszönném, elvtárs – derült fel a férfi arca. – Hozhatna néhány pár harisnyát a feleségemnek.
– Milyen méretben?
– A feleségem igazi orosz nő – felelte a férfi.
– Értem. – Tehát nem egy balerina, gondolta Zajcev. – A feleségem biztosan fog segíteni a válogatásban.
– Köszönöm, elvtárs. Jó utazást maguknak.
– Az lesz – ígérte neki Zajcev. Felállt az asztala mellől, és átment a felügyelőhöz, hogy bejelentse az elkövetkező két hétre vonatkozó szándékait.
– Van olyan művelet, amely egyedül magát jogosítja fel az üzenetek továbbítására? – kérdezte tőle az alezredes.
– Igen, de megkérdeztem Rozsdesztvenszkij ezredest, és ő azt mondta, hogy ne aggódjak miatta. Nyugodtan hívja fel, és kérjen megerősítést tőle – felelte Zajcev.
Az alezredes meg is tette, Zajcev jelenlétében. A kurta hívás egy “köszönöm, elvtárs”-sal ért véget. Az alezredes felnézett a beosztottjára.
– Rendben, Oleg Ivan’ics. Holnaptól szabad. Mondja csak, ha már Budapestre megy…
– Hogyne, Andrej Vaszilijevics. Majd kifizeti, ha hazatértem. – Andrej rendes főnök volt: sohasem kiabált az alkalmazottaival, és mindig segített, ha megkérték rá. Kár volt érte, hogy egy olyan ügynökségnek dolgozott, amely ártatlan embereket gyilkolt.
Ezután már nem maradt más hátra, mint letakarítani az asztalát, ami nem volt nehéz feladat. A KGB szabályzata szerint minden íróasztalnak ugyanúgy kellett kinéznie, hogy a dolgozók bármikor asztalt válthassanak, s Zajcev mindig az előírásoknak megfelelően tartotta a dolgait. Miután kihegyezte és sorba rendezte a ceruzáit, ellenőrizte és a megfelelő oldalhoz lapozta az üzenetnaplóját, majd megigazította katonás rendbe állított könyveit, kiöntötte a szemetet, és kiment a férfivécébe. Keresett egy üres fülkét, levette a barna nyakkendőt, és kicserélte a csíkosra. A karórájára nézett. Még volt egy kis ideje. Elüldögélt még egy kicsit, aztán kifelé menet elszívott két cigarettát a szokásos egy helyett, és vett egy újságot meg hat csomag Krasznopreznenszkijét, a legfinomabb cigarettát, amit maga Leonyid Brezsnyev is szívott, és csomagja kettő negyvenbe került. Egy kis kényeztetés a vonatra, gondolta. Különben is, minek tartogassa a rubeljét? Ott, ahová menni fog, úgysem lesz értéke.
Ráérősen lesétált a metróállomásra, és megnézte az órát. A szerelvény, mint mindig, időben érkezett.

FOLEY A SZOKÁSOS helyen állt, a szokásos pózban, kezében a szokásos újsággal. A szerelvény lassított – a Központ állomása következett. Foley úgy tett, mintha az újságra koncentrálna, de az agyán ezer gondolat cikázott át. Érezte a leszállók lába alatt dobogó padló rázkódását, hallotta az egymásnak ütköző emberek morgolódását, aztán a szerelvény újra mozgásba rándult. A mozdonyvezetők – vagy minek is hívták őket – nem kímélték a gázkart. Egy pillanattal később Foley érezte, hogy valaki megállt a bal oldalán. Nem látta, de érezte a jelenlétét. Két perccel később a szerelvény megállt egy másik állomáson. Ahogy durván lefékezett, valaki nekiütközött. Foley odanézett.
– Elnézést, elvtárs – mondta a Nyúl. Kék nyakkendő volt rajta piros csíkokkal.
– Semmi gond – felelte Foley, miközben érezte, hogy a szíve szétveri a mellkasát.
Minden rendben. Két nap múlva, Kijev állomás, budapesti vonat. A Nyúl odébb lépett. Ezzel is megvolt, az üzenet átadva.
Mint két egymás mellett elszáguldó rakéta, gondolta Foley. Összehajtotta az újságot, és leszállt. Hazabandukolt, ahogy szokott. Otthon Mary Pat már a vacsorát készítette.
– Tetszik a nyakkendőm? Nem is mondtad reggel.
MP szeme felcsillant. Tehát holnapután. Remélte, nagyon remélte, hogy Langley alaposan előkészíttette a terepet. Nem gondolta, hogy ilyen gyorsan fognak peregni az események.
– Mi lesz a vacsora?
– Marhahúst akartam venni, de sajnos, be kell érned sült csirkével. A marhasültet majd megcsinálom holnapután, rendben?
– Hát persze, szivi. Eddie?
– Transformerst néz. Mi mást csinálhatna?
– Mindjárt benézek hozzá. De előbb… – Foley gyengéden megcsókolta a feleségét.
– Később, tigris. – Egy ilyen jó hír megérdemelt egy kis ünneplést. A siker még nem volt garantált, de már voltak jelei. És ez még csak az első moszkvai ügyük volt! – Előhívattad a fényképeket? – suttogta Mary Pat.
Ed előhúzta a csomagot a zakója zsebéből. Nem lettek címlapra való minőségűek, de tökéletesen illusztrálták a Nyulat és az ő kis nyuszikáját. Azt nem tudták, hogy Mrs. Nyúl hogy nézett ki, de ez is elég volt. A fényképeket Nigelnek és Pennynek készítették. Valamelyikük majd kimegy az állomásra, hogy meggyőződjön róla, a Nyúl és családja elment a vonattal.
– Van egy kis gond a zuhanyozóval, Ed. A rózsája már megint vacakol.
– Átmegyek Nigelhez, neki biztosan van hozzá szerszáma. – Foley kiment a folyosóra, aztán néhány perc múlva vissza is tért, a szerszámládáját cipelő Nigel társaságában.
– Helló, Mary – mondta a fürdőszoba felé menet a brit. Odabent nagy zajjal-piszmogással kinyitotta a ládát, aztán megengedte a vizet, hogy megnézze, mi a baj. Ha volt is poloska a helyiségben, a KGB most nem sok hasznát vehette.
– Oké, Ed, miről lenne szó?
Ed odaadta a fotókat.
– A Nyúl és a nyuszika. Mrs. Nyúlról még semmit nem tudunk. Holnapután indulnak Budapestre a délután egyórás vonattal.
– A Kijev állomásról – bólintott Haydock. – Azért nem ártana egy kép az asszonyságról sem.
– Kerítek egyet.
– Rendben. Megcsinálom. – Haydock fejében forogni kezdtek a fogaskerekek. Kereskedelmi attaséként nem lesz nehéz fedőtörténetet kreálnia az állomásra tett kiruccanásához. Kerít egy készséges riportert, és kimegy vele sztorit csinálni… mondjuk a turizmusról. Paul Matthews a Timestól biztosan partner lesz benne. Hozat vele egy fotóst is, hogy profi fényképek készüljenek a Nyúl családról London és Langley számára. Iván pedig semmit sem fog sejteni. Bármennyire fontos legyen is az információ, ami a Nyúl birtokában van, akkor is csak egy rejtjelező, egyike a KGB sok ezer alkalmazottjának. Csak egy apró csavar a gépezetben, aki nem érdemel túlzott figyelmet. Holnap reggel fel fogja hívni a szovjet államvasutakat, és közli velük, hogy brit testvérvállalatukat, a szintén állami kézben lévő brit vasúti társaságot érdekelnék orosz kollégáik tapasztalatai. Igen, ez működni fog. A szovjetek imádják, ha a nyugatiak tanulni akarnak dicsőséges módszereikből. Jót tesz az önbizalmuknak.
Nigel csörömpölt egy kicsit, aztán elzárta a vízcsapot.
– Így ni. Most már egy darabig nem lesz vele gond.
– Kösz, Nigel. Tud valami jó helyet Moszkvában, ahol szerszámokat vehetnék?
– Fogalmam sincs, Ed. Ezek már legénykorom óta megvannak. Még az apámtól kaptam őket.
Foleynak eszébe jutott, mi történt Nigel apjával. Nem lehetett kétséges, hogy Nigel mindent meg fog tenni a BEATRIX sikeréért.
– Hogy van Penny?
– Még nem pottyantotta el a bébit. Lehet, hogy kihúzza még egy hétig, vagy tovább is. Papírforma szerint még lenne három hete, de…
– De az orvosok sohasem találják el, nem igaz, pajtás? Soha. Jobb lesz állandóan szemmel tartani. Mikor repülnek el? Végtére is csak egy kétórás repülőút. Gondolom, nem akarja, hogy egy angol úriember Moszkvában lássa meg a napvilágot.
– Nem, Edward, nem szeretnénk.
– Nos, akkor kímélje Pennyt – kacsintott rá Ed.
– Azt fogom tenni – felelte Nigel. Az amerikaiak néha olyan ízléstelenek tudnak lenni, gondolta kifelé menet.
Milyen érdekes, kísérte ki az ajtóhoz Ed. Eddig azt hitte, hogy az angolok ötévesen születnek, és rögtön beíratják őket egy vidéki intézetbe. Lehet, hogy mégis úgy nevelik fel őket, mint az amerikaiak a gyerekeiket? Ezt látnia kellett.

OWEN WILLIAMS holttestéért senki nem jelentkezett. Mint kiderült, nem voltak közvetlen hozzátartozói, a volt feleségét pedig még életében sem érdekelte, nemhogy holtában. Amint a telex megérkezett Patrick Nolantől, a londoni Metropolitan Police főfelügyelőjétől, a helyi rendőrség alumínium szállítódobozba helyezte a tetemet, és egy furgonnal délnek küldte, London irányába. A sofőr azonban nem hajtott be a fővárosba, hanem egy megadott helyen, ahol egy másik, jelzések nélküli jármű már várta, megállt, és átadta a szállítmányát. A második furgon innen Észak-London Swiss Cottage nevű kerületébe, egy halottasházba vitte a halottat.
A test rossz állapotban volt, és mivel még nem látta temetkezési vállalkozó, nem lett megtisztítva és átöltöztetve sem. Azok a testtájak, amelyeket a tűz megkímélt, kékesbíbor színűek voltak. Ha a szív megáll, a vért a gravitáció a test alsóbb régióiba vonzza – ez esetben a hátba –, ahol az oxigénhiánytól a világos európai bőrszín kékes árnyalatúvá válik, miközben a vér nélkül maradt tájékok viaszosan sápadttá válnak. A temetkezési vállalkozó egy civil volt, aki időnként a SIS felkérésére is dolgozott. Egy törvényszéki kórboncnokkal együtt megvizsgálták a holttestet, olyan jegyek után kutatva, amelyek azonosíthatóvá tehetik azt. Az égett emberi hús elviselhetetlen szagot árasztott, amit a sebészmaszk csak részben tudott kiszűrni.
– Tetoválás a felkar alsó részén, részben leégve – közölte a temetkezési vállalkozó.
– Szedjük le. – A patológus begyújtotta a propángázzal működő fáklyát, és leégette a tetoválást a bőrről. – Más, William? – kérdezte néhány perccel később.
– Nem találtam mást. A felsőtest elszenesedett, a haj csaknem teljesen leégett. – Az égett emberi haj szaga különösen ocsmány tudott lenni. – Az egyik füle szintén. Szerintem már azelőtt halott volt, hogy megégett.
– Kétségtelenül – felelte a patológus. – A vérben a halálosnál nagyobb szén-monoxid-koncentrációt mértek. Ez a szerencsétlen semmit nem érzett. – Az ujjbegyeit is alaposan megégették, hogy eltüntessék az ujjlenyomatokat, majd a két kezét is megperzselték, hogy ne legyen feltűnő az ujjak sérülése.
– Ezzel megvolnánk – jelentette ki a patológus. – Most azonosítsa valaki, ha tudja.
– Lefagyasszuk? – kérdezte a temetkezési vállalkozó.
– Ne. Elég lesz két-három Celsius-fokra lehűteni, hogy ne történjen látható mértékű bomlás.
– Akkor szárazjég?
– Igen. A fémdoboz jól szigetel, és hermetikusan zár. A szárazjég nem fog megolvadni. Szilárd állapotúból közvetlenül gázzá alakul át. Most pedig felöltöztetjük. – A ruhákat a patológus hozta magával. Egyik sem volt brit termék, és mindegyiket alaposan megégették. Undorító munka volt, de már hozzászoktak. Más gondolkodásmódot kívánt, mint a többi szakma, és már mindketten birtokában voltak ennek, de ez az ügy még őket is próbára tette. Tipikusan olyan eset volt, amin csak egy jó nagy adag szíverősítő után tudták túltenni magukat.
Amikor elkészültek, az alumíniumdoboz visszakerült a furgonra, amely a Century House-ba szállította. Az egyes számú Nyúl készen állt utolsó repülőútjára.

MÉG UGYANEZEN a napon, késő este, háromezer mérfölddel odébb, a massachusettsi Bostonban gázrobbanás történt egy kétszintes bérház első emeletén. Hárman voltak otthon, amikor a baleset történt. A két felnőtt nem volt házas, viszont mindketten részegek voltak, az asszony négyéves kislánya pedig már az ágyában feküdt. A tűz gyorsan elharapózott, túl gyorsan ahhoz, hogy a két ittas felnőtt reagálni tudjon. A sűrű füst percek alatt végzett mindhármukkal. A tűzoltók tíz perc alatt kivonultak a helyszínre. A létrás csapat két vizestömlő fedezékében betörte az ablakot, és kihozta a lángok közül a három testet, de már tudták, hogy elkéstek. A századosuknak nem telt sok idejébe megállapítani a szerencsétlenség okát. Gázszivárgás történt a konyhában, ahol a háziúr nem akarta kicserélni a régi tűzhelyet; zsugorisága miatt három embernek kellett meghalnia. Nem ez volt az első ilyen eset (ami után aztán a háziúr begyűjtötte a biztosító által kifizetett összeget, és mosta kezeit, hogy ő nagyon sajnálja, de hát ezek ilyen népek voltak), de a százados tudta, hogy neki és az embereinek még hetekig rémálmai lesznek, különösen a kislány miatt. Sajnos, ez egy ilyen szakma volt.
Késő este volt, de még túl korai ahhoz, hogy a sztorit – a ha vér van benne, akkor kerüljön az elejére elvet követve – leadják a tizenegy órás híradó elején. Az FBI bostoni irodájának a vezetője a baseballeredményekre várt – egy hivatalos vacsora miatt lemaradt az NBC élő közvetítéséről –, így akaratlanul is látta a történteket. Azonnal eszébe jutott az aznap kapott holdkóros telex, ezért morgolódva felállt a tévé elől, és a telefonhoz csattogott.
– FBI – mondta a fiatal telefonügyeletes.
– Azonnal riassza Johnnyt – parancsolta a területi irodavezető. – Mondja meg neki, hogy egy család megégett a Hester utcában. Tudni fogja, mit kell tennie. Azt is mondja meg neki, hogy ha segítségre van szüksége, itthon elérhet.
– Igen, uram. – És az ügyeletes már csörögtette is az irodavezető-helyettes otthoni telefonját.
John Tyler már ágyban feküdt, és olvasott – dél-karolinai születésű lévén sokkal jobban kedvelte a főiskolai futballt, mint a profi baseballt –, amikor a telefonhívás megzavarta. Zsémbesen felöltözött, felcsatolta az oldalfegyverét, és felkapta a kocsikulcsot. Dél felé kellett mennie, a kikötő irányába. Ő is látta a washingtoni telexet, és ő sem értette, hogy mi ütött Emil Jacobsba, de ha nem közölték vele, akkor nem is kellett tudnia.

NEM SOKKAL KÉSŐBB, öt időzónával keletebbre Jack Ryan kibújt az ágyból, behozta az újságot, aztán bekapcsolta a tévét. A CNN épp a tűzesetről számolt be. Ryan végighallgatta, aztán elmormolt egy csendes imát az áldozatokért. Nekik is volt egy gáztűzhelyük a konyhában, de remélhetően jó állapotban volt, s a ház sem fából épült, mint a dél-bostoni lakóépületek többsége. Ezek könnyen kigyulladtak, s ha egyszer lángra kaptak, pillanatok alatt porig égtek. Eszébe jutott, mit mondott az apja a tűzoltókról: azt, hogy tiszteli őket, mert beszaladnak az égő házakba segíteni, miközben mások menekülnek belőlük. Szép hivatás, gondolta Jack, de ha nem tudsz segíteni, az maga lehet a pokol.
Kiment a konyhába a reggeli kávéért, és leült átnézni a reggeli újságot. Cathy még mindig a tévé előtt ült, a látottak hatása alatt. Még emlékezett az égési sérültre, akit harmadéves orvostanhallgató korukban kellett ellátniuk, amikor a kórházban voltak gyakorlaton. Emlékezett a szívet tépő sikolyokra, amikor lefejtették a megégett szövetet az alsóbb, még ép rétegekről, és a tehetetlenségre, amit ilyenkor érzett, mert nem tudott ennél többet segíteni. Azok a bostoni emberek azonban meghaltak, és ezen már nem lehetett változtatni. Nem tetszett neki, de belenyugodott, mert sokszor volt már dolga a halállal, és bármilyen ádázul küzdött is ellene, nemegyszer ragadott el tőle betegeket, így működtek a dolgok. Nem volt kellemes beletörődni ebbe egy gyermekes anyának, különösen most nem, hogy a tévében közölték, egy Sallyvel egykorú bostoni kislány már soha nem fog felnőni. Örült neki, hogy reggel műtétje lesz. Néhány nap múlva valaki sokkal jobban fogja érezni magát, s akkor majd elmondhatja, hogy nemcsak rossz dolgok történnek a világban.

SIR BASIL CHARLESTON egy elegáns sorházban lakott London előkelő Belgravia negyedében, a Knightsbridge-től délre. Özvegy volt, és a gyermekei már régen kirepültek a családi fészekből, így hozzászokott az egyedülléthez, bár teljesen magányosnak sohasem mondhatta magát, hiszen a testőrei állandóan a közelében voltak. Egy takarítószolgálat hetente háromszor rendet rakott a házban, házvezetőnőt vagy szakácsot azonban Sir Basil nem volt hajlandó beengedni a konyhába. Inkább étteremben evett vagy ő maga ütött össze valami harapnivalót. Szeretett itt lakni, és gyakran akkor is itthon maradt, amikor más vezetők rohantak volna be, hogy úrrá legyenek az éppen aktuális rendkívüli helyzeten. Biztos volt benne, hogy az “ellenlábasai” megfigyelés alatt tartják, ezért úgy gondolta, hogy jobb, ha ilyenkor higgadt magatartást tanúsít, és inkább telefonon, telexen, új faxkészülékén vagy szükség esetén futár által tartja a kapcsolatot a Century House-szal. Mindegy volt, hol van, az elektronikus köldökzsinór úgyis a SIS-hez kötötte.
Ezt a köldökzsinórt rángatták meg ma reggel is. Valaki odabent szükségét érezte, hogy tájékoztassa: találtak egy férfiholttestet, amelyet fel tudnak használni a BEATRIX műveletben. Épp erre volt szüksége a reggelije mellé, gondolta fanyar ábrázattal Sir Basil. Különben is, ez csak egy volt, nekik pedig három kellett összesen, köztük egy kislány. Erre aztán végképp nem akart gondolni a tea és a skót zabpehely közben.
Ugyanakkor nehéz volt nem izgatottnak lenni. Ha ez a Nyúl az igazat mondta – nem mindig volt így –, akkor sok érdekes dolgot tartogathat számukra. A leghasznosabb az lenne, álmodozott Sir Basil, ha segíteni tudna nekik lebuktatni az őfelsége kormányában működő szovjet ügynököket. Ez elvileg a – tévesen MI-5-nek nevezett – Biztonsági Szolgálat feladata lett volna, de a két ügynökség szorosan együttműködött, akárcsak az amerikai CIA és FBI, legalábbis Charleston bízott benne, hogy így van. Az embereivel már régóta gyanították, hogy szivárgás van valahol a Külügyminisztériumban, mégpedig magas szinten, de mindeddig nem sikerült azonosítaniuk az illetőt. Ha tehát sikerült kijuttatni a Nyulat, ez lesz hozzá az első kérdésük. Sir Basil úgy döntött, hogy a Taunton melletti védett házba fogja vitetni a férfit és családját. Somerset lankás tájai el fogják rejteni őket a kíváncsi tekintetek elől. Ott biztonságban lesznek.

– MA NEM MÉSZ DOLGOZNI? – kérdezte Irina a férjétől. Oleg ilyenkor már úton volt.
– Nem, és van egy meglepetésem a számodra – jelentette be Zajcev.
– Mi az?
– Holnap Budapestre megyünk.
Ez váratlanul érte.
– Tessék?
– Úgy döntöttem, hogy kiveszem a szabadságomat, és megtudtam, hogy Budapesten koncertezik egy híres karmester, Rózsa József. Mivel annyira szereted a klasszikus zenét, úgy döntöttem, hogy elviszlek téged meg a mi kis zajcsikunkat.
– Ah – tátotta el a száját Irina. – És mi lesz a GUM-mal?
– Nem tudnál elszabadulni tőlük?
– Nos, végül is miért ne? – ismerte el Irina. – De miért pont Budapest?
– Nos, a zene mellett azért is, hogy vegyünk néhány dolgot. A Központban már egész listát diktáltak nekem.
– Ez igaz… Vehetnénk néhány holmit Szvetlánának. – Irina a GUM dolgozójaként jól tudta, mi mindent lehet kapni Magyarországon. Olyan dolgokat, amikhez Moszkvában soha nem jutnának hozzá, még a “zárt” boltokban sem. – Ki is pontosan ez a Rózsa?
– Egy fiatal magyar karmester, aki Kelet-Európában turnézik. Nagyon jó híre van. A műsoron Brahms és Bach lesz az egyik magyar állami hangversenyzenekar előadásában. Jó zene… és egy kis vásárlás – tette hozzá csábításképpen, mert tudta, hogy egy nő ennek nem tud ellenállni.
– Nincs is mit felvennem – bizonytalanodott el Irina.
– Drágám, hiszen Budapestre megyünk. Azt vehetsz ott magadnak, amit csak akarsz. Bármit megvehetsz, amire szükséged van.
– Nos…
– És ne pakolj túl sok holmit. Egy táskában el kell férnie mindennek. A többit üresen visszük, hogy legyen mit megtöltenünk magunknak és a barátainknak.
– De…
– Gondolj úgy Budapestre, Irina, mint egy hatalmas áruházra. Magyar videomagnók, nyugati farmernadrágok, harisnyák, igazi parfümök. Mindenki irigyelni fog a GUM-ban – ígérte neki Oleg.
– Nos…
– Tudtam, hogy örülni fogsz. Vakációzni megyünk, drágám! – buzdított ünneplésre a családfő erélyével Zajcev.
– Ha ragaszkodsz hozzá – felelte mohó csillogással a tekintetében Irina. – Akkor majd később betelefonálok az irodába, és tájékoztatom őket. Nem hiszem, hogy hiányozni fogok nekik.
– Arra mérget vehetsz, ahogyan arra is, hogy ha megtudják, hova mész, bombázni fognak a kéréseikkel.
Ezt is sikerült megoldani. Irina leült átgondolni, hogy mi legyen az, amit mindenképpen be kell pakolniuk. Oleg ezt rábízta. Egy hét múlva már sokkal jobb ruháink lesznek, gondolta a KGB kommunikációs tisztje. Egy-két hónap múlva pedig elmennek abba a Disney Planet nevű helyre Florida államban… Aztán arra gondolt, hogy vajon tudják-e az amerikaiak, mekkora bizalmat fektetett beléjük, és elmormolt egy imát – meglehetősen szokatlan tett volt ez egy KGB-stől –, hogy minden úgy történjen, ahogy remélte.

– JÓ REGGELT, JACK.
– Üdv, Simon. Mi újság a világban? – Jack letette a kávéját az asztalra, majd levette a kabátját.
– Szuszlov meghalt az éjjel – tájékoztatta Harding. – Benne lesz az esti lapjaikban.
– Milyen kár érte. Egy újabb denevér nyert bebocsátást a pokol kapuján. – De legalább jó látással halt meg, hála Bernie Katznak és csapatának. – A cukorbetegsége miatt?
Harding vállat vont.
– Az öregség is közrejátszhatott, gondolom. Az informátorunk szerint szívroham vitte el. Hihetetlen, de annak a vén csirkefogónak ezek szerint mégis volt szíve. Az utóda természetesen Mihail Jevgenyijevics Alekszandrov.
– Aki szintén nem piskóta. Mikor fogják elültetni az öreget?
– Rangidős Politbüró-tag volt, ezért várhatóan állami temetése lesz, masírozó rezesbandával meg minden. Elhamvasztják, és kap egy helyet a Kreml falában.
– Tudja, Simon, mindig is kíváncsi voltam rá, vajon mit gondolhat egy kommunista, amikor tudja, hogy meg fog halni. Rájönnek legalább akkor, hogy az egész egy kibaszott nagy tévedés volt?
– Ezt nem tudhatom, de az biztos, hogy Szuszlov őszintén hitt abban, amit csinált. Talán arra a sok “jóra” gondolt, amit élete során a népéért és az emberiségért tett a “fényes jövő” felé vezető úton.
Ennyire senki nem lehet hülye, akarta rávágni Ryan, de aztán arra gondolt, hogy Simonnak is igaza lehet. Semmi sem képes jobban elhatalmasodni az emberen, mint egy téves eszme. Csakhogy a kommunista legjobb esetben is azt várhatta a haláltól, amit Ryan a legrosszabb esetben, ha pedig tévedett, akkor szó szerint pokoli helyzetbe kerülhetett. Ez pech, Misa. Remélem, vittél magaddal naptejet.
– Oké, mi vár ránk ma?
– A miniszterelnök tudni szeretné, hatással lesz-e ez a Politbüró politikájára.
– Mondja meg neki, hogy nem. Politikai szempontból Alekszandrov az elhunyt ikertestvére. Azt hiszi, hogy Marx az isten és Lenin az ő prófétája, Sztálinnak pedig igaza volt, csak kissé nyekulturnij módon alkalmazta a politikai elméletet. A Politbüró többi tagja már egy kukkot sem hisz el az egészből, de kénytelenek úgy tenni, mintha még mindig hinnének benne. Alekszandrovot tehát nyugodt szívvel nevezhetjük az ideológiai zenekar új karmesterének. Már nem szeretik ezt a muzsikát, de azért húzzák rendesen, mert ez az egyetlen, amit ismernek. Nem hiszem, hogy befolyásolni fogja a döntéseiket. Meghallgatják, de egyik fülükön be, a másikon ki. Úgy tesznek majd, mintha tisztelnék, de ez nem igaz.
– Szerintem ennél azért bonyolultabb a helyzet, de a lényegét jól látja – mondta Harding. – A gond csak az, hogy mindezt tíz dupla sortávolsággal gépelt oldalban kell kifejtenem neki.
– Bürokratául? – Ryan képtelen volt elsajátítani ezt a nyelvet; éppen ez volt az egyik oka annak, hogy Greer tábornok annyira kedvelte.
– Megvannak a standard eljárásaink, Jack, és a miniszterelnök ragaszkodik a megszokott formához.
– A Vaslédi egy dokkmunkás szavait is megértené, fogadjunk?
– Csak akkor, ha ő mondja ki őket, Sir John. Nem akkor, ha mások beszélnek úgy vele.
– Látja, ezt elhiszem – engedett Ryan. – Milyen dokumentumokra lesz szükségünk?
– Van egy vaskos dossziénk Alekszandrovról. Már átkérettem.
Ez a nap tehát körmöléssel fog telni, állapította meg Ryan. Pedig sokkal érdekesebb lett volna a haldokló szovjet gazdaságot boncolgatni, mint halotti beszédet írni egy emberről, akit senki sem siratott.

Könnyebben ment, mint képzelte. Sejtette, hogy az oroszok elégedettek lesznek, és így is történt: elég volt megeresztenie egy telefont a Közlekedési Minisztériumba, és csiribí-csiribá. Másnap reggel mehetett Paul Matthewszal és a Times fotósával a Kijev állomásra, hogy megnézze, ott hogyan működnek a dolgok, és mit csinálnak rosszul a brit vasútnál, ahol az utasok szerint sürgős változtatásokra lett volna szükség, különösen a legfelsőbb menedzsmentben.
Lehet, hogy Matthews sejtette, hogy a kereskedelmi attasé “hatos” személy, de sohasem feszegette, és nem is beszélt róla másoknak. Minek tette volna, amikor Haydock így is mindig ellátta friss sztorikkal? Régi trükk volt ez – még a SIS akadémiáján is tanították –, de hivatalosan mindig is tagadták a CIA előtt. Az Egyesült Államok kongresszusa sorra szavazza meg azokat a törvényeket, melyekkel gyakorlatilag megfojtja a saját hírszerző ügynökségeit, gondolta Haydock. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a terepen dolgozó embereik nap mint nap megszegik ezeket a törvényeket, ahogyan ő is áthágott már néhány értelmetlen szabályt. Eddig szerencsére büntetlenül megúszta, ahogyan ügynököket sem veszített el még Moszkva utcáin…

– ÜDV, TONY – nyújtott barátságosan kezet a The New York Times moszkvai tudósítójának Ed Foley. Kíváncsi volt, vajon Prince tudja-e, mennyire megveti. Az érzés tehát kölcsönös volt. – Mi járatban?
– Tudni szeretném, mit gondol a nagykövet Mihail Szuszlov haláláról.
Foley felnevetett.
– Hallani akarja, mennyire örül, hogy a vén gazember feldobta a bakancsot?
– Idézhetem? – mutatta fel a jegyzettömbjét Prince.
Ideje volt visszakozol fújni.
– Azt azért nem kellene. Nem kaptam utasításokat ebben a kérdésben, Tony, a főnök pedig jelen pillanatban mással van elfoglalva. Attól tartok, leghamarabb késő délután tudja fogadni.
– Nekem viszont írnom kell valamit, Ed.
– “Mihail Szuszlov a Politbüró nélkülözhetetlen tagja volt, fontos politikai húzóerő hazája számára. Halála mélységesen megrendített minket.” Ez megfelel?
– Az első megjegyzése sokkal jobban tetszett, és őszintébbnek hatott – jegyezte meg a Times tudósítója.
– Ismerte?
– Beszélgettünk néhányszor. Azelőtt és azután is, hogy a Hopkins orvosai megműtötték a szemét.
– Ez igaz? Úgy értem, hallottam róla néhány sztorit, de semmi konkrétumot – játszotta a szerepét Foley.
– Hogyne. Olyan vastag szemüveget viselt, mint egy kólásüveg feneke. Jól neveltnek és udvariasnak ismertem meg, de a felszín alatt kemény fickó volt. Azt hiszem, ő volt a kommunizmus főpapja.
– Ó, és szegénységi meg szüzességi fogadalmat is tett?
– Tudja, van benne valami kenetteljes elegancia, mintha tényleg pap lenne – felelte némi tűnődés után Prince.
– Gondolja?
– Igen, valami túlvilági, mintha olyan dolgokat is képes lenne meglátni, amit mi nem. Az biztos, hogy a kommunizmus számára hit volt.
– Sztálinista volt?
– Nem, de harminc évvel ezelőtt az lett volna. Látom magam előtt, ahogy szemrebbenés nélkül aláír egy halálos ítéletet. Nem lettek volna álmatlan éjszakái emiatt. A mi Misánknak nem.
– Ki lesz az utódja?
– Még nem tudom – ismerte el Prince. – A forrásaim azt állítják, ők sem tudják.
– Ha jól tudom, jó viszonyban volt egy másik Misával, azzal az Alekszandrowal – jegyezte meg Foley, azon tűnődve, vajon Prince kapcsolatai tényleg olyan jók-e, mint azt ő hiszi. A szovjet vezetés imádta szívatni a nyugati riportereket. Washingtonban másképp volt, ott egy riporternek jog biztosította eszközei voltak a politikusokkal szemben. Itt erről szó sem volt. A Politbüró tagjai a legkevésbé sem tartottak a riporterektől. Inkább fordítva volt.
Prince kapcsolatai tényleg nem értek túl sokat.
– Lehet, de egyelőre semmi konkrétumot nem tudok. Itt mit gondolnak róluk?
– Még nem voltam a büfében, Tony. Ma még egyetlen pletykát sem hallottam. – Csak nem tőlem vártál tippet?
– Nos, holnap vagy holnapután úgyis kiderül.
De azért jól mutatna, ha te lennél az első riporter, aki megjósolja. Ezért kell a segítségem, mi? Arra várhatsz!, gondolta Foley, de azért még egyszer átgondolta a dolgot. Az világos volt, hogy Prince-ből sohasem lesz hűséges barát, de használható talán igen, és ostobaság lett volna pusztán a móka kedvéért ellenséget szereznie magának. Másrészről, ha túl segítőkész, az azt sugallhatja a fickónak, hogy kém, vagy legalábbis azt, hogy tudja, kik a kémek. Márpedig Tony Prince, ha egyszer kiszagolt valamit, nem fogja a száját tartani. Nem, jobb lesz, ha Prince továbbra is azt hiszi, hogy egy seggfej vagyok, így is elégedett lesz, mén annál okosabbnak érezheti magát, én pedig megőrizhetem az álcámat. Nem mintha olyan jólesett volna hülyének látszani az emberek szemében, de a küldetés ezt kívánta, és a küldetés fontosabb volt az önérzeténél. Különben is… A pokolba azzal, hogy mit gondol Prince. A lényeg az, hogy én tudom, ki vagyok.
– Tudja, mit? Körülnézek, kiszaglászom, mit gondolnak az emberek.
– Az jó lesz. – Nem mintha mást vártam volna tőled, lehetett leolvasni Prince arcáról.
Ebből se lesz soha jó pókerjátékos, gondolta az állomásfőnök, miközben az ajtóhoz kísérte. A karórájára nézett. Ebédidő volt.

A LEGTÖBB EURÓPAI ÁLLOMÁSHOZ hasonlóan, a Kijev is halványsárga volt – akárcsak a régi királyi paloták többsége, mintha a tizenkilencedik század elején túltermelés lett volna a kontinensen mustárból. Kész szerencse, hogy Britanniában nem vált divattá, gondolta Haydock. A tetőt fémkeretbe illesztett üveglapok alkották, mint Londonban, csak ezt még soha nem pucolták meg, legalábbis azóta nem, hogy a gőzmozdonyokat – melyek füstje koromfeketére színezte őket – kivonták a forgalomból.
Az oroszok azonban még mindig oroszok voltak. Kijöttek a peronokra olcsó bőröndjeikkel, és soha nem egyedül, hanem családostul, még ha csak az egyikük utazott is. Az állomás tehát érzelmes búcsúzkodások helyszíne volt, szenvedélyes csókokkal, amelyek nemcsak nők és férfiak, illetve nő és nő, hanem férfi és férfi közt is elcuppantak. Egy angol számára meghökkentő látvány volt, de ez volt a helyi szokás, és a szokások meglehetősen furcsának tudnak hatni a látogató számára. A Kijeven át Budapestre tartó vonat indulása 13.00-ra volt időzítve, és az orosz vasút, akárcsak rokona, a moszkvai metró, tartotta magát a menetrendhez.
A vonattól néhány méterre Paul Matthews a szovjet államvasutak képviselőjével társalgott. A mozdonyokról volt szó, amelyek kizárólag villanymeghajtásúak voltak, mióta Lenin elvtárs úgy döntött, hogy az egész Szovjetunió területén be kell vezetni a villamos áramot és ki kell irtani a terveket. Az előbbi, érdekes módon, könnyebb feladatnak bizonyult, mint az utóbbi.
A 3. vágányon álló, kétszáz tonnás VL80T típusú mozdony mögött három postakocsi sorakozott, majd személyvagonok, egy étkezőkocsi és végül a hat nemzetközi osztályú hálókocsi. A peronon a személyzet tagjai álldogáltak; őket szemmel láthatóan a legkevésbé sem lelkesítette az utazás.
Haydock az órájára nézett. Negyed egy volt. A Nyúlnak már itt kellett volna lennie. Megijedt volna? Vagy egyszerűen csak nem olyan mint ő? Haydock szeretett jóval az indulás előtt kint lenni, mert mindig attól félt, hogy valami közbejöhet, és lekési a vonatot vagy a repülőt. Persze, gondolta, nem mindenki ilyen. A felesége sem. Ő nem fél attól, hogy túl későre időzítik az utazást, és a repülőn vagy a kórházba menet, az autóban fog megindulni a szülés. Szép kis felfordulás lenne belőle, mélázott Haydock, miközben Paul Matthews kérdéseket tett fel az orosznak, s a fotós a fényképezőgépét kattogtatta. Végül aztán…
Igen, a Nyúl volt az, Mrs. Nyúl és a kis Nyuszika társaságában. Nigel megérintette a fotós vállát.
– Azt a közeledő családot is. Milyen imádni való kislány – mondta hangosan, hogy a közelében állók is hallhassák.
A fotós ellőtt tíz képkockát, aztán átváltott egy másik Nikonra, és azzal is ellőtt tízet. Nagyszerű, mosolygott Haydock. Elő fogja hívatni őket, mielőtt a nagykövetség bezárna éjszakára, és elküld néhányat… nem, személyesen fogja átadni őket Ednek, a többit pedig a királyi hírnökre bízza – a britek ezzel az előkelő megnevezéssel illették a diplomáciai futáraikat. Kíváncsi lett volna, hogyan fogják elfedni Sir Basilék a tényt, hogy a Nyúl disszidált. Vagyis inkább nem. Biztosan hullák is szerepeltek a dologban. Inkább örült, hogy nem ismeri a részleteket.
A Nyúl és családja mellettük haladt el. Nem szólították meg őket, a kislány azonban, mint a kislányok mindenütt, felnézett rá. Haydock rákacsintott, és a Nyuszika apró mosollyal viszonozta. Valamivel távolabb megálltak, és a férfi odaadta a jegyeiket a kalauznak.
Matthews közben tovább ostromolta a kérdéseivel az orosz vasutast, aki készségesen, mosolyogva válaszolt mindegyikre.
Fél perccel az indulás előtt a kalauz becsukta a nyitva hagyott ajtókat, majd belefújt a sípjába, és intett a mozdonyvezetőnek. Pontban 13.00-kor a mozdony kürtje elbőgte magát, s a vonat elszakadt a perontól, hogy Kijeven át Budapestre vigye utasait.