A gonosz birodalma 1.

1. fejezet


SZÁNDÉKOK



– MIKOR KEZDESZ, JACK? – kérdezte az ágy mélyéből Cathy.
Végre a saját ágyukban alhattak. Bármilyen kényelmes volt is a New York Hotel, ez azért mégis más volt. Jacknek különben is elege volt már az apósából és annak mérhetetlen önbizalmából, a kétlakásos Park Avenue-i luxuslakásról nem is beszélve. Való igaz, nem mindenki tartott a bankban kilencvenmilliót pénzben és kötvényekben, de ami sok, az akkor is sok.
– Holnapután – felelte. – Talán nem ártana bemennem ebéd után, hogy szétnézzek.
– Már aludnod kellene – jegyezte meg Cathy.
Így van ez, ha az ember orvossal házasodik, gondolta Jack nem először. Átlátnak rajtad, mint a szitán. Elég egy gyengéd érintés, és máris tudják a testhőmérsékletedet, a pulzusodat meg még a jóisten tudja, hogy mit. Aztán ha megállapítanak valamit, faarcot vágnak és hallgatnak, mint a sír. Általában…
– Igen, hosszú napunk volt. – New Yorkban még csak délután öt óra volt, de Jack napja már jóval túlnyúlt a huszonnégy órán. Nem ártana megtanulnia aludni a repülőn. Nem, nem az üléssel volt a baj. A kormány által biztosított jegyet első osztályúra cserélte. Egyelőre a saját American Express kártyája terhére, de ha sokat fog repülni, a jutalompontok fedezni fogják a pluszköltséget. Ismerni fogják a Heathrow-n és a Dullesen, bár a fekete diplomata-útlevélnek köszönhetően már most sem kötözködtek vele. Formailag az Egyesült Államok nagykövetségének dolgozott a londoni Grosvenor Square-en, átellenben azzal az épülettel, amely annak idején Eisenhower II. világháborús irodájának otthont adott. A diplomatastátus afféle szuperemberré címkézte, akit nem lehet olyan apróságokkal bosszantani, mint a polgári törvénykönyv. Gond nélkül becsempészhetett volna Angliába néhány font heroint, mert senki se nyúlhatott a poggyászához. Nyílt titok volt, hogy sokan ki is használják ezt – ha nem is kábítószer-csempészetre, arra, hogy a feleségüknek parfümöt, maguknak pedig italt csempésszenek vámmentesen.
A fáradt elme kalandozásai, kanyarodtak vissza a gondolatai Cathyhez. Ő biztosan nem lenne hajlandó műteni ilyen elmeállapotban. Igaz, gyakornokként végtelen órákon át raboskodott az ügyeleti szobában. Ezzel próbálták hozzászoktatni ahhoz, hogy halálosan kimerültén is jó döntéseket hozzon… Vajon hány beteget áldoztak fel ily módon az “orvoskiképzés” oltárán? Erre valószínűleg még egy műhibákra szakosodott ügyvéd sem tudna válaszolni.

Cathy – Caroline Ryan, M.D., FACS* , ahogy azt a hófehér köpenyére tűzött plasztikkártya hirdette – sikeresen átverekedte magát a kiképzésnek ezen a fázisán, harminchat órákat húzva le a szülészeti, az általános sebészeti és a gyermekosztályon. Egyik sem tartozott a szakterületéhez, de nem volt mese, meg kellett barátkoznia velük, hogy a nagy könyv szerinti Johns Hopkins-os dokivá válhasson. Jacknek még a szőr is felállt a hátán, amikor egy-egy ilyen maratoni ügyelet után holtfáradtan kikecmeregni látta a Porschéjából. Azért egy-két akkor eltanult fogás jól jött; például amikor a Buckingham-palota közelében be kellett foltoznia a vállát. Ha nem teszi meg, lehet, hogy elvérzek. Vajon a britek posztumusz is megadták volna a lovagi címet?, kuncogta el magát félálomban. Végre lecsukódott a szeme. Harminckilenc óra óta először.

– REMÉLEM, SZERETI ODAÁT – mondta Moore a nap végi vezetőségi ülésen.
– Rokonok közt van, Arthur – emlékeztette James Greer. – És Basil remek tanár.
Ritter nem szólt. Ez a Ryan nevű amatőr bosszantóan nagy publicitást kapott CIA-alkalmazott létére. Arról nem is beszélve, hogy a hírszerzési igazgatóságnak dolgozott. Ritter szerint a hírszerzési igazgatóság volt a farok, amely a kutyát, vagyis a műveleti igazgatóságot csóválta. Kétségtelen, James Greer remek hírszerző volt és munkatársnak is kiváló, de nem volt műveleti tiszt, márpedig – akármit is gondolt a kongresszus – az ügynökségnek ezekre volt szüksége. Még szerencse, hogy legalább Arthur Moore megértette ezt. A Dombon viszont elég volt kiejtened a “műveleti tiszt” szót, és a képviselők hátrahőköltek, mint Drakula a kereszt láttán.
– Mit gondolnak, mennyire fogják beavatni a dolgaikba? – tűnődött fennhangon a műveleti igazgató.
– Basil a személyes képviselőmként fogja kezelni – felelte Moore. – Ez azt jelenti, hogy mindent, amit velünk megosztanak, vele is meg fogják.
– Be fogják szervezni, Arthur – figyelmeztette Ritter. – Vagy legalábbis megkörnyékezik, és megpróbálnak kiszedni belőle olyan dolgokat, amiket nem kötünk az orrukra. Ryan még zöldfülű, azt fognak csinálni vele, amit akarnak.
– Figyelmeztettem rá, Bob – válaszolta Greer. – Ritter természetesen tudta ezt, csak szeretett kötekedni, főleg akkor, ha valami nem az ő szája íze szerint alakult. Greer nem irigyelte az anyját. – Ne becsülje le a fiút, Bob. Vág az esze, mint a borotva. Fogadjunk egy vacsorában, hogy többet fog kihúzni a britekből, mint azok belőle.
– Bolond lennék nem fogadni – horkantott megvetően a műveleti igazgató.
– A Snyder’sben – bólintott hírszerzési ellenlábasa. Mindkettőjüknek ez volt a kedvenc bifsztekfaló helye, a Key híd tövében, Georgetownban.
Arthur Moore, a CIA igazgatója somolyogva figyelte őket. Greer mindig rá tudott lépni Bob farkára, az pedig szinte soha nem tudta kivédeni vagy viszonozni ezt. Talán Greer sajátos keleti akcentusa volt az oka. A texasiak, mint Bob Ritter és maga Arthur Moore is, hajlamosak voltak különbnek érezni magukat ezeknél az orrhangon dünnyögő fickóknál – legalábbis a kártyaasztal vagy egy pohár bourbon whisky mellett. Valószínűleg ezért nem tudtak “leereszkedni” erre a szintre.
– Rendben, vacsora a Snyder’snél. – Ritter kezet nyújtott.
– Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, uraim… – vette át a szót az igazgató – …az elnök szeretné, ha tájékoztatnám önöket a lengyelországi fejleményekről.
Ritter nem vetette rá magát a témára. A varsói állomásfőnöke jól dolgozott, de mindössze három műveleti tiszt tartozott a keze alá, s azok közül is az egyik zöldfülű volt. Volt viszont egy remek információforrásuk a lengyel kormányban, s további néhány a hadseregben.
– Ők nem tudják, Arthur – mondta a műveleti igazgató. – Csak kapkodják a fejüket.
– A végén úgyis az lesz, amit Moszkva mond nekik – bólintott Greer. – Ha majd az oroszok tudni fogják, hogy mit kell lépniük.
Moore levette az olvasószemüvegét és megdörzsölte a szemét.
– Ja. Ritkán mernek nyíltan szembeszállni velük, nem csoda, hogy nehezen kezelik az effajta helyzeteket. Sztálin bácsi egyszerűen lelövetett volna mindenkit, aki érintett az ügyben, a mostani bagázs azonban, hála az égnek, nem elég tökös ehhez.
– A félelem ragadós, és Brezsnyev állítólag már a vécére se mer kimenni egyedül. Kezd meglazulni az eddig olyan szorosan markolt gyeplő. – Ez a vécés dolog persze túlzás volt, de Ritternek jólesett megállapítani, hogy a szovjet vezetés kezd megpuhulni.
– Mit mond a BÍBOROS? – Moore a Hivatal első számú kremli ügynökére utalt, aki magának Dmitrij Fjodorovics Usztyinovnak, a honvédelmi miniszternek volt személyi titkára. Rendes nevén Mihail Szemjonovics Filitovnak hívták, de még a beavatottak közül is sokan csak annyit tudtak róla, hogy egy beépített ember, aki BÍBOROS fedőnéven küld jelentéseket.
– Azt mondja, hogy Usztyinov semmi használhatóra nem számít a Politbürótól, míg Leonyid van hatalmon. Az öreg nagyon lelassult, és ez már nyílt titok, még az utca embere is tudja. Elég bekapcsolnia a tévét. Az élő adást nem lehet retusálni, nem igaz?
– Mennyi ideje lehet még hátra?
A kérdezettek vállat vontak.
– Az orvosok azt mondják, lehet, hogy már holnap feldobja a talpát, de az is lehet, hogy elvegetál még néhány évig – felelte Greer. – Szerintük enyhe Alzheimer-kórban szenved. Az általános állapotára a cardiovascularis myopathia és az idült alkoholizmus a jellemző.
– Ez elég gyakori náluk – jegyezte meg Ritter. – A BÍBOROS megerősítette a szívproblémát és a vodkát.
– A mája sem lehet valami fényes állapotban – tette hozzá Greer.
– Finoman szólva – fejezte be helyette a gondolatot Moore. – Őrültség, de nem tilthatod meg egy orosznak, hogy vodkát igyon, ahogyan egy medvének sem tilthatod meg, hogy az erdei ösvényre szarjon. Tudják, azon tűnődöm, hogy ha egyszer a rendszerük meg fog bukni, akkor annak az lesz az oka, hogy az alkoholgőz miatt képtelenek lesznek megfelelően átadni a hatalmat a következő garnitúrának.
– Szerintem meg azért húzták ilyen sokáig, mert nincs elég ügyvédjük – vigyorodott el Bob Ritter. – Mi lenne, ha átküldenénk nekik néhány százezret a mieink közül?
– Annyira azért nem hülyék. Egyszerűbb lenne, ha kilőnénk rájuk néhány Poseidon rakétát. Még úgy is kevesebb nettó kár érné a társadalmukat.
– Miért nem érti meg senki a magamfajtát? – emelte a tekintetét a mennyezetre Moore. – Pedig ha valaki meg fogja menteni a rendszerüket, az egy ügyvéd lesz.
– Gondolja, Arthur?
– Törvény nélkül nincs működő társadalom, ügyvédek nélkül pedig nincs törvény. – Moore korábban a texasi fellebbviteli bíróság elnöke volt. – Amíg a Politbüró bárkit kivégeztethet anélkül, hogy legalább úgy tenne, mintha törvényes eszközökkel dolgozna, addig nem beszélhetünk törvényekről. Pokoli lehet egy ilyen rendszerben élni. Képzeljék csak el, hogy nem számíthatnak senkire és semmire. Olyan, mint Róma Caligula idején: ha kitalált valamit, az törvényes erővel bírt. És még így is voltak olyan törvények, amelyeket a római császárok nem mertek áthágni. Nem így a mi orosz barátaink. – A többiek nem érthették, mi olyan borzalmas ebben a főigazgató számára. Valamikor ügyész volt egy elsőrangú jogrendszerrel büszkélkedő államban, majd elnök egy megfontolt, becsületes bírák alkotta bíróságon. Az amerikai ember számára a törvény biztosította védelem éppolyan természetes dolog volt, mint az, hogy a baseballpálya bázisait kilencven láb távolság választja el egymástól. Ritter és Greer számára azonban sokkal fontosabb volt az, hogy még jogászkarrierje előtt Arthur Moore elsőrangú műveleti tiszt volt. – Szóval, mi a fenét mondjak az elnöknek?
– Az igazat, Arthur – javasolta Greer. – Nem tudjuk, mert ők sem tudják.
Greernek igaza volt, de Moore akkor sem állhatott ezzel az elnök elé.
– A fenébe, Jim, azért fizetnek minket, hogy tudjuk!
– Minden attól függ, mennyire érzik fenyegetve magukat az oroszok. Lengyelország csak a kirakójáték egy darabkája számukra, egy vazallus állam, amelyik úgy táncol, ahogy ők fütyülnek neki – mondta Greer. – Az oroszok azt engedik látni a tévében és olvasni a Pravdában a népnek, amit ők jónak látnak…
– A határon átszivárgó hírekkel szemben viszont tehetetlenek – vette át a szót Ritter. – Ahogyan azokkal a sztorikkal is, amelyeket a Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon szolgáló katonáik mesélnek. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az országokban már az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádió is fogható. – Az előbbit a CIA ellenőrizte, a másik viszont elméletileg független volt, amit persze senki nem akart elhinni róla. Ritter közvetlen befolyással bírt az amerikai kormány propagandájára, amely egészen jól teljesített, legalábbis a műfajt értékelő oroszok szerint.
– Na és vajon mennyire érzik veszélyeztetve magukat? – tette fel a kérdést Moore.
– Két-három évvel ezelőtt még úgy gondolták, hogy a hullám tetején lovagolnak – válaszolta Greer. – A gazdaságunk mélyponton volt az infláció miatt, és sorba kellett állni benzinért az iráni bonyodalmak következtében. Nekik viszont épp akkor hullott az ölükbe Nicaragua. A mi morálunk a béka segge alatt volt…
– Ami már nincs így, hála istennek – ment elébe Moore. – Fordulna a kocka? – tűnődött hangosan. Lehet, hogy túlzott optimizmus volt ezt remélni, de Arthur Moore a szíve mélyén hamisítatlan derűlátó volt, különben el sem merte volna vállalni a CIA irányítását.
– Azon vagyunk, Arthur – felelte Ritter. – Ők viszont nehezen fogják fel, hogy változnak az idők. A gondolkodás nem erősségük. Mondhatni, ez a legnagyobb gyengéjük. A nagykutyáik annyira bele vannak habarodva az ideológiájukba, hogy képtelenek kilátni mogulé. Ha alaposan kielemeznénk a gyengéiket, nagyon oda tudnánk döfni nekik.
– Gondolja, Bob? – vonta fel a szemöldökét a hírszerzési igazgató.
– Nem gondolom, hanem tudom! – vágta rá a műveleti igazgató. – Sérülékenyek, s ami a legjobb, ők még nem tudják ezt. Legfőbb ideje tenni valamit. Olyan elnökünk van, aki támogatni fog minket, ha elő tudunk állni valami elég pofással ahhoz, hogy megtérülni lássa a politikai tőkéjét. A kongresszus tart tőle, úgyhogy ők nem fognak az utunkba állni.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem most szopta volna ki az ujjából, Robert – jegyezte meg a főigazgató.
Ritter elmélyült a gondolataiban néhány pillanat erejéig, aztán folytatta:
– Így van, Arthur. Azóta töröm rajta a fejem, hogy tizenegy évvel ezelőtt behoztak a terepről. És azóta is itt őrzöm a fejemben. – Nem kellett megmagyaráznia, miért. A kongresszus gyakorlatilag bármihez hozzáférhetett, ami papírra volt vetve az épületben, az emberek fejébe azonban ők sem láthattak bele. – Mi a szovjetek leghőbb vágya?
– Az, hogy eltiporjanak minket – felelte Moore. Nem kellett hozzá Nobel-díjasnak lenni.
– És mi a mi leghőbb vágyunk?
Greer vette a lapot.
– Mi nem gondolkodhatunk ugyanígy. Nekünk arra kell módot találnunk, hogy együtt éljünk velük. – A The New York Times, a “nemzet hangja” legalábbis ezt hangoztatta. – Jól van, Bob. Ki vele!
– Hogyan tolhatunk ki hát velük? – fűzte tovább a gondolatot Ritter. – Úgy, hogy senki ne vehessen minket egy kalap alá velük.
– Buktassuk meg őket? – kérdezte Moore.
– Miért ne? – kérdezett vissza Ritter.
– Lehetséges ez? – Greert kezdte érdekelni a dolog.
– Ha ők teljes gőzzel áskálódhatnak ellenünk, miért ne tehetnénk mi is? – Ritter elemében érezte magát. – Politikai csoportosulásokat pénzelnek az Államokban, hogy ahol csak lehet, keresztbe tehessenek nekünk, és antinukleáris tüntetéseket szerveznek Európa-szerte, azt követelve, hogy vonjuk ki a nukleáris fegyvereinket a térségből, miközben ők újakat telepítenek. És mi még csak nem is szivárogtathatjuk ki ezt a sajtónak…
– Ha megtennénk se nyomtatnák ki – jegyezte meg Moore. A média nem szerette az atomfegyvereket, a szovjeteket azonban hajlandó volt tolerálni, mert stabilizáló tényezőnek tartotta. Moore attól tartott, hogy Ritter sokkal inkább arra kíváncsi, mennyire tudja befolyásolni a Szovjetunió az amerikai tömegtájékoztatást. Még ha volt is rá befolyásuk, egy ilyen vizsgálat csak mérgező gyümölcsöket teremhetett volna. A média úgy ragaszkodott a feddhetetlenségéről és objektivitásáról alkotott képhez, mint a fösvény a kincseihez. Persze ők is tisztában voltak vele, vizsgálat nélkül is, hogy a KGB-nek igenis van némi hatalma az amerikai média felett, mert a hírekre éhes riportert könnyű beetetni. Hitesd el vele, hogy különlegesnek tartod, adj át neki állítólagos államtitkokat, és válj “megbízható” informátorává. De vajon tisztában voltak-e vele a szovjetek, hogy milyen veszélyes játékot űznek? Az amerikai riporter öntudatos ló, és ha szórakoznak vele, nagyot tud rúgni. Ebben a hatodik emeleti irodában senki nem kételkedett az orosz hírszerzők zsenialitásában. A KGB jól művelt koponyákat alkalmazott, és folyamatosan képezte őket, de neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Akárcsak a társadalom, amelyet szolgált, hajlamos volt elvetni mindazt, ami nem illett az elképzeléseihez, így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapokon, éveken át előkészített műveletek vallottak kudarcot azért, mert valamelyik műveleti tiszt rájött, hogy az ellenség országában élni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy azt előadták neki. A hazugság kúrája mindig az igazság. Persze fáj, ha a képedbe vágják, és minél értelmesebb vagy, annál jobban.
– Az lényegtelen – mondta Ritter, mindkét kollégáját alaposan meglepve kijelentésével.
– Jól van, folytassa – mondta Moore.
– A lényeg az, hogy megtaláljuk a támadható pontjaikat, és azokon megfúrjuk őket, destabilizálva az országot.
– Ez nagyon nagy falat, Robert – figyelmeztette Moore.
– Magában aztán van ambíció, Bob – mondta tűnődve Greer. – A vezetőink el fognak sápadni, ha eléjük tárja ezt.
– Ó, tudom – tartotta fel a tenyerét Ritter. – Nem szabad megbántanunk őket, mert még atomot dobnak ránk. Gyerünk már, mindannyian tudjuk, hogy ők sokkal jobban tartanak tőlünk, mint mi tőlük. Dehogyis fognak megtámadni minket. Hiszen még a lengyelektől is félnek, az isten szerelmére! Hogy miért? Mert a lengyelek közt egy olyan “betegség” terjed, amit az orosz ember is könnyen elkaphat. A betegség neve: igények és elvárások. Márpedig, ha a szovjetek valaminek nem tudnak eleget tenni, akkor az ez a kettő. A gazdaságuk poshadt állóvíz. Csak egy kis lökést kell adnunk nekik, és…
– “Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt felépítmény összedől” – idézte Moore. – Ez már elhangzott egyszer, csak aztán eleredt a hó, és Adolfnak rá kellett jönnie, hogy nem eszik olyan forrón a kását.
– Ő egy idióta volt, aki nem olvasott Machiavellit – vágott vissza Ritter.
– Azt nem tudom, hogy az oroszok olvastak-e, de azért taníthatnának egy-két trükköt az öreg Niccolónak – hümmögött Greer. – Na és pontosan mit javasol, Bob?
– A szovjet rendszer gyenge pontjainak módszeres vizsgálatát. A lényeg az, hogy minél kevesebb munkával minél nagyobb kellemetlenséget okozzunk nekik.
– Végtére is ez lenne a dolgunk, hogy a fene vigye el – dünnyögte Moore. – James?
– Nincs ellenvetésem. Azt hiszem, össze tudok hozni egy csapatot a műhelyünkben, hogy megtárgyaljuk a lehetőségeket.
– De ne a szokásos összetételben – kérte a műveleti igazgató. – Olyan emberekre van szükségünk, akik mernek másképpen gondolkodni.
Greer eltűnődött, aztán bólintott.
– Rendben, személyesen fogom kiválogatni őket. Van valakinek javaslata, mi legyen a projekt neve?
– FERTŐZÉS? – javasolta Ritter.
– És ha művelet lesz belőle, akkor forduljon át PESTIS-re? – nevetett fel Greer.
Moore is elkuncogta magát.
– Nem. Jobbat találtam! Legyen A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA, Poe tiszteletére.
Egyelőre nem volt több egy érdekfeszítő tanulmánynál, aminek az eredményeit vagy átültetik a gyakorlatba, vagy nem. Valahogy úgy, ahogy egy befektető teszi a megvásárolni kívánt vállalattal: előbb körbeszaglássza, mérlegel, aztán vagy megveszi, és ha a körülmények szükségessé teszik, feldarabolja, vagy… Csakhogy a Szovjetunió több volt egy csőd szélén álló cégnél. A Szovjetunió az volt nekik, mint az uniós seregnek Bobby Lee, mint a New York Yankeesnek a Boston Red Sox: nagy falat, amibe könnyen beletörhet az ember foga.
Arthur Moore ennek ellenére támogatta a kezdeményezést. Merész terv volt, de ha valaki nem mer, akkor hogyan nyerhetne?

ESTE TIZENEGY FELÉ JÁRT. Andropov cigarettára gyújtott – amerikai Marlboróra –, és töltött magának egy pohár vodkát. Első osztályú Sztarka volt, barna, mint az amerikai bourbon. A lemezjátszó is amerikai zenét játszott, Louis Armstrong trombitált remek New Orleans-i dzsesszt a korong barázdáiból. Sok honfitársához hasonlóan a KGB elnöke sem tartotta többre a feketéket háncsruhában ugrándozó vadembereknél, de azt el kellett ismernie, hogy az Amerikában élők egészen kivételes kultúrát alakítottak ki maguknak. Persze sokkal helyénvalóbb lett volna Borogyint vagy valamelyik másik orosz klasszikust hallgatnia, az amerikai dzsesszből áradó életkedv azonban ellenállhatatlanul magával ragadta.
A zene azonban csak ahhoz kellett, hogy segítsen a gondolkodásban. Jurij Vlagyimirovics Andropovnak sűrű szemöldöke volt, és széles állkapcsa is keleti ősökről árulkodott, a gondolkodása azonban tökéletesen orosz volt – vagyis részben bizánci, részben tatár és mongol –, és tökéletesen szolgálta céljait. Ezekből volt elég, de egy mégis prioritást élvezett: Andropov a Szovjetunió vezetője akart lenni. Valakinek meg kellett mentenie ezt az országot, és ha valaki, hát ő tudta, hogy mekkora szükség van erre. Az Állambiztonsági Bizottság elnökeként gyakorlatilag mindenről tudott, ami a többség számára titok volt, márpedig titkolnivaló akadt bőven, mert a szovjet társadalom profi szinten művelte a megtévesztés és a hazudozás művészetét. Különösen igaz volt ez a gazdaságra. A lomha kolosszust “működtető” parancsuralmi rendszer azt jelentette, hogy minden gyárnak és minden gyárigazgatónak teljesítenie kellett egy előre kitűzött célt. Ha nem sikerült, akkor az érintettek szigorú megtorlásra számíthattak, akár megvalósítható volt a terv, akár nem. Ez utóbbi ugyanis rajuk kívül senkit nem érdekelt. A szigor persze már nem volt olyan drákói, mint régen, a harmincas-negyvenes években, amikor a Terv teljesítésének elmulasztása akár halált is jelenthetett – itt, ebben az épületben, mert azok, akik nem dolgoztak eleget, bomlasztók voltak, szabotőrök, az állam ellenségei, árulók egy olyan társadalomban, amely az árulást minden más bűncselekménynél súlyosabbnak ítélte meg, és ezért a legsúlyosabb büntetéssel torolta meg. Általában egy 44-es kaliberű golyóval egy Smith & Wesson revolverből, amit még a cárok szereztek be Amerikából…
Ennek eredményeképpen a gyárigazgatók hamar megtanulták, hogyan lehet mégis teljesíteni a Terv teljesíthetetlen elvárásait: papíron. Ezzel egy csapásra két dolgot is megoldottak: meghosszabbították az életüket, és piros pontokat szereztek maguknak. Az, hogy a papírra vetett eredményekből egy szó sem volt igaz, ritkán derült ki. A cártól örökölt és a marxizmus-leninizmus alatt továbbfejlesztett bürokrácia mindent elnyelt. Ez az ügynökségnél sem volt másként, ezzel Andropov tisztában volt. Nemegyszer előfordult, hogy az ellentmondást nem tűrő hangon kiadott parancsot senki nem teljesítette, mert elkeveredett valahol “félúton”. Máskor meg késve hajtották végre – ezt Jurij Vlagyimirovics onnan tudta, hogy mindent gondosan feljegyzett magának, és egy-két héttel később utánanézett a dolgoknak. Szükség volt rá, és volt értelme. Az emberei lassan megtanulták, hogyan kell hatékonyan és precízen dolgozni.
Legfőbb ideje volt kiterjeszteni ezt más területekre is. A tények elkendőzése olyan méreteket öltött, hogy már a legmagasabb politikai körökben is gyakorolták. A Politbüró legalább annyira döntésképtelen volt, mint egy isten háta mögötti termelőszövetkezet vezetősége. A hatékonyságról szinte senki nem hallott – ezt bőven volt alkalma tapasztalni, miközben felkapaszkodott a szemétdomb tetejére –, s ennek következtében számos döntést úgy hoztak meg, hogy legkevésbé sem érdekelte őket azok haszna vagy következménye.
Mivel a fejlődés ennyire megtorpant, Andropov úgy érezte, rá és a KGB-re hárul a feladat, hogy megszerezze az ország számára azt, amit a vezetése képtelen biztosítani. Ha nincs, akkor szerezd meg attól, akinek van jelszóval Andropov kémügynöksége, és annak katonai testvérszolgálata, a GRU fegyvertervek garmadát lopta el a nyugatiaktól. Ennek fényében nem meglepő, hogy nem egy orosz tesztpilóta halt meg ugyanazon tervezési hibák miatt, mint nyugati kollégái néhány évvel korábban.
Éppen ez volt a gond. Bármennyire jól dolgozott is a KGB, ezt a mintegy ötévnyi fáziskésést nem tudta leküzdeni. Ugyanígy a nyugati gyárakban alkalmazott minőségbiztosítást sem lophatták el, pedig ez volt az a tényező, ami lehetővé tette a túloldal számára, hogy minőségi fegyvereket fejlesszen. Hányszor fordult elő, hogy az emberei megszereztek egy tervet, s aztán itthon kiderült, hogy a szovjet ipar egyszerűen képtelen terméket előállítani belőle!
Ezen kellett javítania. Ehhez képest Herkules mítoszi küldetései gyerekjátéknak tűnnek, nyomta el a cigarettát Andropov. Átformálni a nemzetet? A Vörös téren őrizték annak a Leninnek a múmiáját – hűséges alázattal, mintha egy földre szállt isten lett volna –, akinek sikerült Oroszországot elmaradott monarchiából… elmaradott szocialista állammá átalakítania. A moszkvai kormány leplezetlen megvetéssel kezelte mindazon országokat, amelyek megpróbálták összeházasítani a szocializmust és a kapitalizmust. Arra persze jók voltak, hogy lopjanak tőlük… A nyugati hírszerző ügynökségek nem törték magukat azért, hogy ellopják a legújabb szovjet fegyverek tervrajzait. Ha mégis megtették, legfeljebb azért kellett nekik, hogy kiderítsék, mi a gyengéje. Kormányaik sokáig rettegtek a szovjetektől és sátáni fegyvereiktől – míg ki nem derült, hogy az orosz tigris ólomcsizmát visel, és bármilyen félelmetesen csattogtassa is a fogait, képtelen elfogni a szarvast. Valahányszor az orosz tudósok előálltak egy eredeti ötlettel – és volt belőlük bőven –, a nyugatiak lecsaptak rá, és működő eszközzé alakították.
A tervezőirodák eközben folyamatosan azzal kecsegtették a hadsereget és a Politbürót, hogy csak még egy kis… és megint egy kis támogatásra van szükségük, hogy lepipálják a kapitalistákat. Hah! Az új amerikai elnök pedig ezalatt azt tette, amit elődei közül egyik sem: etette a saját tigrisét. Az amerikai ipari szörny nyers vörös húst zabált, és cserébe modern fegyverek garmadáját szülte gazdájának. A műveleti tisztek és ügynökeik jelentése szerint az amerikai katonák morálja emelkedőben volt, amire egy emberöltő óta nem volt példa. Teljes odaadással gyakorlatoztak, és az új fegyvereik…
A Politbüró azonban nem akart hinni neki, amikor figyelmeztette őket. A tagjai burokban éltek, szinte semmit nem tudtak a külvilágról, mert nem érintkeztek azzal, így képtelenek voltak felfogni, hogy a világ már nem az, mint ami hatvan évvel ezelőtt volt, amikor Lenin papírra vetette politikai elméleteit. Jurij Vlagyimirovics őrjöngeni tudott volna. Hatalmas energiát fektetett az információgyűjtésbe, a legjobban képzett szakértőkkel elemeztette az adatokat, és könnyen áttekinthető, emészthető jelentésekbe tömörítette a lényeget, de az asztal körül ülő vénemberek fütyültek rá.
És erre most még ez is.
Mindig így kezdődik, kortyolt bele Andropov a Sztarkába. Elég hozzá egyetlen ember, ha az a megfelelő ember. Csak az kell, hogy hallgassanak rá az emberek, hogy figyelmet szenteljenek a szavainak, a tetteinek. És vannak néhányan, akik tökéletesen megfelelnek ennek a kritériumnak.
Ők azok, akiktől tartanod kell…
Karol, Karol, miért akarsz felfordulást?
Márpedig nagy felfordulás lesz, ha megteszi azt, amivel fenyegetőzik. A levél, amit Varsóba küldött, nemcsak a lengyel lakájoknak szólt – tudnia kellett, hogy végül hol fog kikötni. Az a pasas tudja, hogy mit csinál. Semmivel sem marad el a legravaszabb politikusoktól. Egy kommunista országban élő papból a világ legnagyobb egyházának a főtengelyévé vált. A főtitkárukká. Nem, ez nem ment volna, ha nem tudja, hogyan kell manipulálni. Na persze az egyháznak kétezer éve volt rá, hogy kidolgozza a maga módszereit. Nem mintha ettől maga a felépítmény hitelesebb lett volna, mint Marx és Engels teóriája. De nem is ez a lényeg. Mindenkinek hinnie kell valamiben, és nem azért, mert az igaz, hanem azért, mert már ez önmagában a hatalom forrását jelentheti, így van ez még a dzsungelben élő primitív törzseknél is, amelyek a mennydörgésben nemcsak a hideg és meleg levegő csattogását hallják, hanem egy náluk hatalmasabb lény hangját is. Miért? Mert tudják, hogy apró porszemek csupán, és remélik, hogy leolt állatokkal – vagy éppenséggel gyerekekkel – befolyásolni tudják a felettük uralkodó istenségeket. Ez aztán elkerülhetetlenül maga után vonja azt, hogy az a személy, aki állítása szerint ellenőrzése alatt tartja ezt a befolyást, hatalmi pozícióba juthat a közösségében. A megszerzett hatalom pedig valuta, amit mindenki arra használ, amire akar. Egyesek nyugalmat próbálnak vásárolni maguknak rajta, mások nőket – Andropov egyik elődje például fiatal lányokra pazarolta. Jurij Vlagyimirovics azonban nem érzett efféle kísértést. Ő azt vallotta, hogy a hatalom már önmagában is élvezeti cikk. Az ember fürödhet benne, mint macska a napfény melegében, lubickolhat a tudatban, hogy uralkodhat mások felett, hogy életük és haláluk ura, hogy nagyobb és fontosabb, mint azok, akik engedelmesen körülrajongják.
Ennél többről volt szó azonban. Ha az ember hatalommal bír, kezdjen is vele valamit, hagyjon lenyomatot az idő homokjában. Hogy ez a lenyomat szép, avagy csúf – jó vagy rossz –, az lényegtelen, csak elég nagy legyen ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Andropov biztos volt benne, hogy ha a kezébe került a Politbüró vezetése, és megfelelő irányba tereli az országot mert szükség van rá, hogy valaki végre megtegye –, akkor emlékezni fognak rá. Tisztában volt vele, hogy az élete nem lesz hosszú: a mája gondoskodni fog erről. A vodka nem tett jót az egészségének, de nem hagyott fel az ivással, mert úgy érezte, jogában és hatalmában áll a saját útját járni. Az igazán nagy embereket senki nem irányíthatja, és Andropov nagy embernek tartotta magát, a legjobbak legjobbikának, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. És ő azt akarta, hogy megihasson egy-két, esetleg három pohárkával esténként – vagy amikor kedve tartja.
Az ország már régen túlhaladott azon az időszakon, amikor egyetlen ember irányított. Ez harminc évvel ezelőtt történt meg, “Koba”, azaz Joszif Visszarionovics Sztálin halálával. Sztálin akkora zsarnok volt, hogy még Rettegett Iván is eltörpült mellette. Nem, ez a fajta hatalom túl veszélyes volt mind az uralkodóra, mind az alattvalókra. Sztálin legalább annyi hibát követett el, mint ahány jó döntést hozott, és bármilyen hasznosak is voltak ez utóbbiak, a baklövéseivel mérhetetlen károkat okozott. Elég volt csak a felduzzadt hivatalrendszerre gondolni, amely hosszú időre korlátok közé szorította az ország fejlődését.
A megfelelő ember azonban képes lehetett volna rá, hogy a helyes irányba terelje a Politbüró tagjait, és idővel olyan társakat ültessen maga mellé, akik segíthetnek elérni a célokat – sokkal inkább a befolyásukkal, mint az erejükkel. Akkor talán újra mozgásba lendülhet ez az ország, gondolta Andropov, akkor tovább haladhat az úton, amely az Igazi Kommunizmus, a Lenin műveiben leírt Ragyogó Jövő felé vezet.
Andropov nem látta az ellentmondást a gondolatai közt. Mint oly sok Nagy Ember, hajlamos volt átnézni azokon a dolgokon, amelyek elbizonytalaníthatták volna.
Karol, kanyarodott vissza a kiindulási ponthoz. A reggeli értekezleten számba fogja venni a lehetőségeket. A Politbüró nyugtalan lesz a levél miatt, és tőle fogják várni a megoldást. Valami olyat kell kitalálnia, amivel nem hozza rájuk a frászt. Hihetetlen, hogy mennyire rémültek tudnak lenni ezek az állítólag bölcs és magabiztos vezetők. Nem mintha máshol ez másként lett volna. Az egyes számú főigazgatóság kiváló hírszerzői rengeteg olyan jelentést letettek az asztalára, melyek a túloldal “lelki világát” taglalták, és döbbenetes volt látni, mennyi félelem van a világban. Még döbbenetesebb volt az a tény, hogy a legjobban pont azok rettegnek, akik a hatalmat a kezükben •tartják.
Milyen nevetséges. Andropov felhajtotta a maradék vodkát, és úgy döntött, ez volt az utolsó. Ezek az emberek állandóan attól remegnek, hogy még mindig nem elég hatalmasok, ezért aztán még inkább megpróbálják elnyomni azokat, akik meglátásuk szerint veszélyt jelenthetnek rájuk. Még Sztálin, a despoták despotája is azzal töltötte ideje nagy részét, hogy potenciális ellenségekre vadászott. A nagy Koba tehát, ahelyett hogy előre- vagy legalább hátranézett volna, inkább lefelé tekintett. Elszánt, erős férfinak kellett volna lennie, készen arra, hogy a legveszedelmesebb fenevaddal is megküzdjön; ehelyett olyan volt, mint a hisztis háziasszony, aki minden sarokban cincogó egeret sejt.
Na és ő biztosan jobban tudná csinálni? Igen! Igen, mert ő előretekint, és nemcsak a jövőt látja, hanem az odavezető utat is. Igen, mert képes lenne tolmácsolni a látomásait a Kremlben ülő, nála tehetségtelenebb elvtársaknak, és vezethetné őket akaraterejével. Újra előtérbe állíthatná Lenin és mindazok vízióit, akik az országot irányító filozófiát táplálták szellemükkel. Igen jobbíthatna a nemzet sorsán, és akkor mindenki úgy emlékezne rá, mint a Nagy Emberre…
De csak szép sorjában mindent. Most az a legfontosabb, hogy elintézze ezt az ügyet Karollal.

A gonosz birodalma 2.

2. fejezet


LÁTOMÁSOK ÉS KILÁTÁSOK



CATHY CSAKNEM PÁNIKBA ESETT, amikor Jack megkérte, hogy vigye ki az állomásra. Előbb azt hitte, Jack akar vezetni, de amikor a férje átdobta neki a kulcsot, rá kellett jönnie, hogy nem azért áll az autó bal oldalán. A pedálok ugyanúgy voltak elrendezve, mint mindenütt a világon, mert az emberek itt is jobblábasak voltak, még ha balkezesek módjára vezettek is. A sebességváltó ugyanis a középső konzolon volt, így Cathynek a bal kezével kellett váltania. Kitolatni a téglával kirakott felhajtóról nem is volt olyan vészes, a megfelelő szögben lekanyarodni róla már annál inkább. Mindketten azon töprengtek, vajon ugyanilyen bonyodalmakat okoz-e a briteknek is a jobbkezes vezetés, ha komppal átkelnek Franciaországba vagy éppenséggel az Államokba vetődnek. Jack el is határozta, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől egy korsó sör felett.
– Ne feledd, hogy a bal a jobb és a jobb a bal, és mindig az út rossz oldalán kell vezetni.
– Oké – felelte bosszúsan Cathy. Tudta, hogy meg kell szoknia, és ez a lehetőség éppúgy megfelelt a célra, mint bármelyik másik, csak kicsit váratlanul érte. A miniatűr alvóvárosból kifelé menet elhajtottak egy egyszintes épület mellett, amely orvosi rendelőnek látszott, majd a parkot is maguk mögött hagyták, melynek hintái nagy szerepet játszottak abban, hogy Jack végül ezt a házat választotta. Sally imádott hintázni, és Cathy biztos volt benne, hogy sok barátot fog szerezni magának a játszótéren. Meg kicsi Jack is hozzájuthat itt némi napfényhez, legalábbis nyáron.
– Kanyarodj balra, bébi. Ez olyan, mint nálunk a jobb kanyar. Nem keresztezed a forgalmat.
– Tudom – válaszolta dr. Caroline Ryan. Nem értette, miért nem hívott Jack inkább taxit. Még rengeteg tennivalója volt otthon, igazán nem hiányzott ez az autóvezetői “különóra”. Még szerencse, hogy ilyen fürge kis autó, gondolta, miközben gázt adott. Jól gyorsult, de azért nem Porsche volt.
– A domb aljánál jobbra.
– Aha. – Nem is olyan vészes, úgy néz ki, egyedül is haza fog találni. Nem szeretett másoktól útbaigazítást kérni. Végtére is sebész vagy, mondta magának. A műtőben sem mondja meg senki, hogy mit hogyan csinálj. És főleg, nem hagyhatod, hogy elfogjon a pánik.
– Itt jó lesz – bólogatott Jack. – Ne feledkezz meg a szembejövő forgalomról. – Pillanatnyilag nem volt, de ez még nem jelentette azt, hogy perceken belül nem lehet. Nem irigyelte Cathyt. Egyedül gyakorolni a vezetést ebben a visszájára fordított forgalomban… De hát végül is a legjobban úgy lehet megtanulni valamit, ha fejest ugrasz bele. Feltéve, hogy nem töröd ki a nyakadat. Ettől azonban nem tartott. A briteket szolgálatkész embereknek ismerte meg. Ha szükség lesz rá, biztosan akad valaki, aki akár egészen hazáig elvezeti az autót.
A vasútállomás nagyjából annyira volt impozáns, mint egy bronxi magasvasút-megálló: szűk kőépület a vágányokhoz levezető lépcsőkkel. Ryan most csak egy menetjegyet váltott, de nem kerülte el a figyelmét a hirdetmény, mely szerint az ingázók számára tömbben árusított jegyek kedvezőbb árúak. Az újságosnál vett egy The Daily Telegraphot. Hadd lássák a helyiek, hogy konzervatív személlyel van dolguk. A liberálisok inkább a The Guardiant olvasták. Képes újságot azért nem vett, mert utálta, hogy mindig telerakják őket pucér nőkkel. Ki a fene akar meztelen testeket bámulni rögtön reggeli után?
Vagy tíz percet kellett várnia a vonatra. A szerelvény nem csapott nagy zajt – amolyan átmenet volt az amerikai elektromos intercity-járatok és a földalatti között. Az ablakot egy bőrszíjjal lehetett leengedni és felhúzni, a fülkék ajtaja pedig a vonat oldalából nyílt. Miután ezeket felfedezte, Ryan letelepedett, és tanulmányozni kezdte az újság címoldalát. Mint Amerikában, itt is a politikusok foglalták el a lap nagyobbik részét. Ryan elolvasott két cikket. Bőven volt ideje, a menetrend szerint a Victoria pályaudvarig negyven percig tartott az út. Nem vészes, mondta neki Dan Murray, és sokkal jobb, mint végigvezetni, arról nem is beszélve, hogy Londonban nehezebb parkolni, mint New Yorkban.
A vonat egészen kellemesen robogott át az angol tájon. A vasút nyilvánvalóan állami monopólium volt, ez azonban nem akadályozta meg a tulajdonost abban, hogy költsön a vasúti talpfákra. A kalauz jóindulatú mosollyal vette át a jegyet Jacktől – szemmel láthatóan észrevette, hogy egy jenkivel van dolga. Jack egy időre visszatért az újsághoz, de a smaragdzöld táj ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét. A britek imádják a gyepjüket. A sorházak itt kisebbek voltak, mint Baltimore-ban, a gyerekkorában, és mintha palatetősek lettek volna. Az utcák pedig, te jó ég, egészen keskenyek voltak! Itt aztán vigyáznia kell az embernek, különben könnyen valakinek a nappalijában köt ki az autójával. Annak pedig aligha örülnének, még ha az itteniek tisztában is vannak a jenkik “ügyetlenségével”.
Az égbolt tiszta volt, csupán néhány fehér felhőfoszlány úszkált szívderítő kékjében. Jack még nem látott itt esőt. Pedig bőven lesz része benne, ebben biztos volt. Minden harmadik embernél esernyőt látott, és sokan kalapot viseltek. Ryan nem hordott azóta, hogy a tengerészgyalogságnál szolgált. Anglia, állapította meg, éppen eléggé más ahhoz, hogy veszélyes legyen. Sok a hasonlóság is, de a különbségek elég jelentősek ahhoz, hogy kellemetlenséget okozhassanak. Nagyon kell majd figyelnie Sallyre az utcán. Még csak négy és fél éves, de otthon alaposan megtanították neki, hogy ha lelép az útra, előbb balra nézzen. Egyszer már látta kórházban a kislányát… Egy életre elég volt.
A vonat beért a városba. Jack ismerős épületeket keresett a tekintetével. Az nem a Szent Pál-székesegyház ott jobbra? Ha igen, akkor mindjárt begurulnak a Victoriára. Összehajtotta az újságot. A vonat lassított, és… igen, a Victoria pályaudvar. Jack kinyitotta a fülke ajtaját, és hanyagul, mint egy “bennszülött”, kilépett a peronra. Az állomás egy hatalmas acélkalitka volt, üvegtáblákkal bélelve. Az üveg fekete volt a koromtól. Lehetséges lenne, tűnődött Jack, hogy a gőzmozdonyok kora óta nem takarították? Vagy igen, csak a szmog újra és újra bevonta? Ez nyitott kérdés maradt.
Jack követte a többi utast a téglafal felé, amely mögött újságospultok és apró üzletek sorakoztak. Innen már látni lehetett a kijáratot, és hamarosan a szabadban találta magát. Előkereste a Chichester-féle London-térképet. Westminster Bridge Road. Gyalog túl messze volt, ezért leintett egy taxit.
A taxiból körülnézett, kóválygó fejjel, mint a turista, aminek már nemigen nevezhette magát. Aztán már ott is voltak.
A Century House – azért hívták így, mert éppen a Westminster Bridge Road 100. szám alatt volt található – a húszas-harmincas években épült, kellően magas épület volt… omladozó homlokzattal? Mindenesetre narancssárga háló fedte, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megvédje a járókelőket a törmelékektől. Ejha! Csak nem orosz poloskák után kutat valaki? Erről nem szóltak Langleyben. Az út végén a Westminster híd látszott, azon túl pedig a parlament épületei. Nos, a környékre nem lehetett panasza. Felkaptatott a kőlépcsőn a kétszárnyú ajtóhoz, és alig tett néhány lépést, egy pult előtt találta magát, amelyet egy rendőrféle egyenruhás fickó uralt.
– Miben segíthetek, uram? – kérdezte az őr. A britek mindig ilyesmiket kérdeztek, mintha tényleg segíteni akartak volna. Jack azon tűnődött, vajon pisztoly is lehet nála a pult rejtekében? Ha ott nem is, akkor valahol a közelben biztosan. Nem bízhatják egyetlen fegyvertelen emberre a központ őrzését.
– Üdv. Jack Ryan vagyok. Itt fogok dolgozni.
Széles mosoly jelezte, hogy felismerték.
– Ah, Sir John. Isten hozta a Century House-ban. Máris feltelefonálok. Egy pillanat, és lejön valaki. Addig kérem, foglaljon helyet.
Jack jóformán még le sem ült, egy ismerős alak viharzott ki a forgóajtón.
– Jack!
– Sir Basil! – Ryan felállt, és kezet nyújtott.
– Azt hittem, hogy csak holnap jön.
– Cathyre bíztam a lakás berendezését. Úgyis alkalmatlannak tart rá.
– Bizony, mi, férfiak sem érthetünk mindenhez, nemde? – Sir Basil Charleston ötven körüli, ahogy a költő fogalmazott, “fenségesen szikár” úriember volt. Barna haja még mindig nem akart őszülni, mogyoróbarna szeme élénken csillogott. Méregdrága, szürke gyapjúöltönyt viselt széles krétacsíkmintával, amitől bankár benyomását keltette. A családja valóban ezzel foglalkozott, Sir Basil azonban úgy érezte, sokkal jobban kamatoztatni tudja Cambridge-ben megszerzett tudását, ha a hazája szolgálatába állítja. Először terepen dolgozott műveleti tisztként, innen került később az adminisztrációba. Jack tudta, hogy James Greer kedveli s tiszteli őt, akárcsak Moore. Ő maga egy évvel korábban találkozott Charlestonnal, röviddel azután, hogy meglőtték. Mint kiderült, Sir Basil csodálta a “kanári csapdáért”, és fel is használta azt, hogy betömjön vele néhány bosszantó szivárgást. – Jöjjön, Jack. Még fel kell ruháznom. – Persze nem Jack szintén méregdrága Savile Row öltönyéről volt szó, hanem az épületben való közlekedéshez szükséges dolgokról.
A C jelenléte a beosztási titulusban megkönnyítette a dolgukat. Langleyből már átküldték az ujjlenyomatait, már csak egy fényképet kellett készíteni a kártyához, amely majd átengedi a CIA-nál használthoz hasonló kapukon. Miután meggyőződtek róla, hogy az új kártya kifogástalanul működik, beszálltak a vezetőségi liftbe, és felmentek Sir Basil tágas sarokirodájába.
Sokkal kényelmesebb volt, mint az a keskeny szoba, amellyel Moore-nak be kellett érnie. Az ablakból a folyót és a Westminster-palotát lehetett látni.
Sir Basil hellyel kínálta.
– Nos, mik az első benyomásai?
– Eddig minden simán ment. Cathy még nem járt a kórházban, de Bernie, a főnöke a Hopkinsban, azt mondja, hogy a főnök kedves fickó.
– Igen, a Hammersmithnek jó híre van, dr. Byrd pedig az egyik legjobb sebész Britanniában. Nem ismerem személyesen, de azt mondják, jó társaság. Imád lazacra halászni Skócia folyóiban, nős, három fia van, a legidősebb hadnagy a Coldstream Guardsnál.
– Őt is átvilágította? – kérdezte döbbenten Ryan.
– Az ember nem lehet elég óvatos, Jack. Az ír-tengeren túli rokonaink közül néhányan nagyon nem csípik magát, mint tudja.
– És ez nagy gondot jelent?
Charleston megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Amikor segített kigyomlálni az ULA-t, valószínűleg megmentett néhány életet a PIRA-ban. Egyébként nem sok dolgunk van velük, legalábbis olyan nem, ami magát közvetlenül is érintené. – Ez jó felvezetés volt Jack következő kérdéséhez.
– Akkor hát egészen pontosan mi is lesz itt az én dolgom, Sir Basil?
– James nem mondta el? – kérdezte Charleston.
– Nem nagyon. Állítólag szereti a meglepetéseket.
– Nos, az Egyesített Munkacsoport főként szovjet barátainkra fókuszál. Van néhány remek informátorunk, ahogyan maguknak is. Az alapötlet az, hogy ha megosztanánk az információkat, mindannyian tisztábban láthatnánk a helyzetet.
– Az információkat? Vagyis nem az informátorokat – figyelte meg Ryan.
Charleston elmosolyodott.
– Azokat védeni kell, mint tudja.
Jack nagyon is tudta: szinte semmit nem tudott a CIA informátorairól. Azok képezték az ügynökség legszigorúbban őrzött titkait, és ez minden bizonnyal itt is így volt. Az informátorok hús-vér emberek voltak, és a legapróbb baklövés is az életükbe kerülhetett. A hírszerző ügynökségek számára az informátortól megszerezhető információ mindig fontosabb volt, mint maga a fedőnév mögött megbújó személy, de elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után emberként gondoljanak rá, és aggódni kezdjenek gyarlóságai miatt. Ami a leggyakrabban az ivást jelentette, főleg az oroszok esetében. Az átlag oroszt az Államokban simán idült alkoholistának nyilvánították volna.
– Az nem lehet gond, uram. Nem ismerem a szovjet CIA-informátorok személyazonosságát. Egyikét sem – tette hozzá hangsúlyosan Ryan. Ez nem volt teljesen igaz. Azt valóban nem kötötték az orrára, hogy kik dolgoznak nekik, de sok mindent meg lehetett tudni valakiről abból, hogy milyen jelentéseket írt, hogyan idézett másokat stb., és Ryan mindig figyelt ezekre a dolgokra is. Izgalmas elmejáték volt – az elemzők számára pedig munka –, és időnként érdekes reakciókat lehetett kiváltani vele Ritterből. A műveleti igazgató mindig leállította Ryant, ha hangosan morfondírozott, de a pislogása mindig elárulta, ha valami lényegesre tapintott rá. Nos, végtére is éppen az elemzőkészségéért bérelték fel, gondolta Ryan. – A tengernagyot azonban nagyon érdekelné valami, uram.
– És mi lenne az? – kérdezte a főigazgató.
– Lengyelország. Meglehetősen zűrzavaros a helyzet odaát. A kérdés az, meddig fognak elmenni, és milyen következményekre számíthatunk.
– Ez minket is érdekel, Jack – bólogatott tűnődve egy sort. Ahogyan a Fleet Street riportereit is érdekelte, márpedig nekik is remek informátoraik voltak. – James mit gondol erről?
– Mindkettőnket a harmincas évek eseményeire emlékezteti. – Ryan hátradőlt a székben. – Az Egyesült Járműipari Munkások. Ford gengsztereket bérelt fel, hogy megfélemlítse a szakszervezeti vezetőket. Emlékszem a fényképekre… Hogy is hívták? Walter Reuther? Azt hiszem. Az akkori Life magazinban jelentek meg a képek. A gengszterek vele és néhány emberével beszélgettek. Az első néhány képen még csak vicsorogtak egymásra, ahogy a kocsmában szoktak, mielőtt felgyurik az ingujjat, aztán elszabadult a pokol. Felmerül az emberben a kérdés: hogy lehettek ekkora barmok a Ford vezetői? Nem elég, hogy a riporterek szeme láttára történt, hanem ráadásul a fotóriporterek kamerái előtt!
– A nyilvánosság ereje. Nagyon is létező erő, és a modern technika csak még félelmetesebbé tette. Ez az, ami a vasfüggönyön túli barátainkat aggasztja. Ez a CNN hírhálózat, amit maguk a tengerentúlon mostanában izzítottak be. Világformáló tényező lehet belőle, és ezt komolyan mondom. Az információt egyébként sem lehet megrekeszteni, ahogy az áradó folyót sem. Már a szóbeszéd is elég ahhoz, hogy elinduljon az “erózió”…
– Egy fénykép pedig ezer szóval is felér, nem igaz?
– Azon töröm a fejem, ki mondta ezt. Bárki is volt, okos ember lehetett. A mozgóképpel hasonló a helyzet.
– Azt hiszem, mi már ezt használjuk…
– Azért ne becsülje le a “hagyományos” módszereket sem. Az újságíróktól sok mindent megtudhat az ember egy korsó sör mellett. Nagyon hálásak tudnak lenni, ha nekik is elejt néha egy-két információmorzsát az ember.
– Langleyben gyűlölik a sajtót, Sir Basil. És ezt szó szerint kell érteni.
– Elég nagy baj, ugyanakkor az is igaz, hogy mi itt sokkal jobban kordában tudjuk tartani a sajtót, mint maguk. De azért, ha nagyon akarják, maguk is ki tudják cselezni őket, nem igaz?
– Még soha nem próbáltam. Greer tengernagy szerint annyira biztonságos egy riporterrel beszélgetni, mint keringőt lejteni egy rottweilerrel. Nem tudhatod, hogy a végén az arcodat fogja végignyalni, vagy inkább a torkodat tépi ki.
– Pedig nagyon derék állatok. Csak megfelelően kell idomítani őket…
A britek és az ő kutyáik, merengett Ryan. Jobban szeretik a háziállataikat, mint a gyerekeiket. Nem rajongott a nagy testű kutyákért. A labrador – mint Ernie –, az más volt. A labrador gyengéd, hűséges állat. Sallynek máris nagyon hiányzott.
– És magának mi a véleménye a lengyelországi helyzetről, Jack?
– Én úgy gondolom, hogy a leves addig fog fortyogni, míg a fedő félre nem csúszik. Márpedig ha kifut, akkor nagyon csúnya dolgok történhetnek. A lengyelek egyáltalán nem rajonganak a kommunizmusért. A hadseregükben máig vannak tábori lelkészek, a vidékiek gyakorlatilag farmerként élnek, önállóan kereskedve terményeikkel és húsáruikkal. A legnépszerűbb tévéműsoruk a Kojak. Az állami tévé úgy próbálja elcsábítani a népet a templomokból, hogy vasárnap délelőtt sugározza. Ez két dolgot is jelent egyszerre: egyrészt azt, hogy az embereknek tetszik az amerikai kultúra, másrészt pedig azt, hogy a kormány még mindig tart a katolikus egyháztól. A lengyel kormány ingatag lábakon áll, s ezzel ők is tisztában vannak. Az, hogy engednek egy kis mozgásteret a polgáraiknak, okos dolog, de hosszú távon ez sem segít. A fő problémájuk az, hogy egy igazságtalan rendszert működtetnek, azt pedig csak ideig-óráig lehet. Az ilyen rendszerek, bármennyire is szilárdnak tűnjenek, belülről rohadnak.
Charleston tűnődve bólintott.
– Három nappal ezelőtt tájékoztattam a miniszterelnököt Chequersben. Nagyjából ugyanezt mondtam neki. – A főigazgató habozott egy pillanatig, aztán döntött. Leemelt egy aktát az asztalán tornyosuló kupacról, és odaadta Ryannek.
SZIGORÚAN TITKOS, olvasta Jack a borítón. Nos, gondolta, elkezdődött. Belecsöppentél a sűrűjébe. Sok sikert! Csak nehogy belefulladj.
Belelapozott. Az informátor egy bizonyos WREN volt, kétségkívül lengyel, és a jelentéséből ítélve magas pozícióban. És amit írt…
– A fenébe – morogta Ryan. – Mennyire megbízható?
– Nagyon. Öt-öt. – Ezalatt azt értette, hogy az informátor ötös volt az ötös skálán megbízhatóság szempontjából. – Gondolom, maga katolikus, Jack. – Természetesen tudta, csak hát angol volt.
– Gimnázium a jezsuitáknál, Boston College és Georgetown, meg az apácák a Saint Matthew’sban. Ennél katolikusabb már nem is lehetnék.
– Mi a véleménye az új pápáról?
– Az első nem olasz négy évszázad, vagy még annál is régebb óta. Ez csak jelent valamit. Amikor meghallottam, hogy az új pápa lengyel, azt hittem, a varsói Wiszynski bíborost választották meg. Zseniális fickó, és ravasz, mint egy róka. A másikról viszont semmit nem tudtam, de mint azóta olvastam róla, nagyon szolid polgár. Jó lelkész, jó adminisztrátor, és a politikához is ügyesen viszonyul… – Ryan szünetet tartott. Úgy beszélt az egyházfőről, mint egy választásra készülő politikusról. A pápa azonban lényegesen több volt ennél: egy olyan embernek kellett lennie, akinek a hitét semmi nem ingathatja meg; egy ember, akinek a golyó nem veszélyt jelent, hanem megváltást, az útlevelet Isten színe elé; egy olyan ember, akinek minden tettét Isten jelenléte hatja át. És aki, mellesleg, azt az egyházat irányítja, melynek ő is tagja.
– Ha valóban ő írta a levelet, Sir Basil, akkor nem blöfföl. Mikor kézbesítették?
– Legfeljebb négy napja. Az emberünk szabályt szegett azzal, hogy ilyen gyorsan továbbküldte nekünk, de mint láthatja, nem ok nélkül.
Isten hozott Londonban, Jack. Máris nyakig benne a sűrűben, mégpedig egy jó nagy üstben, mint az, amit a kannibálok használnak a rajzfilmekben.
– Gondolom, Moszkva is megkapta már.
– Az emberünk szerint igen. Nos, Sir John, maga szerint mit fog lépni erre iván? – A kérdéssel Sir Basil gyakorlatilag begyújtotta a tüzet Jack üstje alatt.
– Ez egy nagyon összetett kérdés – tért ki a válasz elől Ryan.
– Valamit pedig lépni fog – szegezte rá a tekintetét Charleston.
– Nem fog tetszeni neki – adta meg magát Jack. – Fenyegetésnek fogják venni. A kérdés csak az, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Sztálin lehet, hogy csak röhögne rajta… vagy nem. Végtére is ha valaki paranoiás volt, akkor ő igen. – Ryan kinézett az ablakon. A szél egy esőfelhőt terelgetett maga előtt. – Nem, Sztálin biztosan nem hagyta volna válasz nélkül.
– Gondolja?
Jack tudta, hogy Charleston most vizsgáztatja. Úgy érezte magát, mint amikor a doktoriját kellett megvédenie a Georgetownon Tim Riley atya fürge észjárása és döfködő kérdései ellenében. Sir Basil sokkal civilizáltabban csinálta, mint a csípős nyelvű lelkész, de ez a vizsga sem ígérkezett könnyűnek.
– Leo Trockij sem jelentett veszélyt számára. Sztálin azonban paranoiás volt, hát megölette. Puszta aljasságból. Személyes döntés volt. Sztálin ellenségeket kreált magának, aztán végzett velük. A mostani szovjet vezetés azonban nem merné megtenni ezt.
Charleston az ablakon át a Westminster hídra mutatott.
– Fiam, az oroszoknak ahhoz is volt bátorságuk, hogy azon a hídon megöljenek valakit, röpke öt évvel ezelőtt.
– És meg is kapták érte a magukét – emlékeztette Ryan a főigazgatót. A britek kiderítették, hogy mi okozta az áldozat halálát, és nem konyhakés végzett vele.
– Gondolja, hogy álmatlan éjszakákat okozott nekik az incidens? Én nem – biztosította C.
– Lehet, de attól még tény, hogy az utóbbi időben nem fordult elő hasonló eset. Legalábbis olyan nem, amiről én tudok.
– Nyugaton nem, de otthon igen. Márpedig Lengyelországban nagyon is otthon érzik magukat.
– A pápa viszont Rómában él, jóval a befolyási övezetükön kívül. Inkább az a kérdés, hogy mennyire félnek a következményektől. Tim Riley atya azt mondta egyszer a Georgetownon: soha ne felejtsük el, hogy a háborúkat mindig a másoktól való félelem robbantja ki. Az oroszok félnek a háborútól, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem ők lesznek azok, akik elkezdik. A reakciójuk tehát azon múlik, hogy mennyire komolynak tekintik a fenyegetést, és mennyire elszántnak tartják a pápát. Utóbbi nem kérdéses: a pápa merész, karakteres jellem, és hatalmas támogatói tábora van. A fenyegetés tehát valós. Azt azonban, hogy mennyire veszélyes számukra, azt ők fogják eldönteni…
– Folytassa – kérte a főigazgató.
– Ha elég okosak ahhoz, hogy helyesen mérjék fel… Nos, akkor az ő helyükben én is aggódnék, sőt talán egy picit még félnék is. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió egy szuperhatalom, Amerika méltó ellenfele és a többi, a vezetői a lelkűk mélyén tudják, hogy a kormányuk legitim módon működik. Kissinger szép előadást tartott erről a Georgetownon. – Jack hátradőlt, és behunyta a szemét, hogy felidézze magában. – A végén mondott valami nagyon érdekeset az orosz vezetők mentalitásáról. Brezsnyev körbevezette abban a hivatali épületben, valahol a Kreml környékén, ahová Nixont várták az utolsó csúcstalálkozójára, és leemelgette a ponyvát a szobrokról, hogy megmutassa, milyen alaposan megtakarították őket a látogatás tiszteletére. Miért, az isten szerelmére, kérdeztem akkor magamtól. Hiszen tudjuk, hogy vannak takarítóik stb. Miért kell külön demonstrálni ezt Henrynek? Hogy miért? Mert kisebbségi érzésük van, és mert bizonytalanság gyötri őket. Folyton azt halljuk róluk, hogy tíz láb magasak, de én ezt nem hiszem, és minél többet megtudok róluk, annál kevésbé tartom őket nagyszerűnek. A tengernaggyal alaposan megvitattuk ezt az utóbbi két hónapban. Hatalmas hadseregük van. A hírszerzésük elsőrangú. Nagyok. Csúnya nagy medvék, ahogy Muhammad Ali szokta mondani. De ne felejtsük el, hogy Ali kétszer is megverte a medvét! Visszatérve a kérdésére, igen, uram, ez a levél alaposan beléjük fogja rakni a frászt. Hogy miként reagálnak majd? – Ryan vállat vont. – Lehet, hogy tenni fognak valamit, de egyelőre túl kevés adatunk van ahhoz, hogy erről többet mondhassak. Ha úgy döntenek, hogy megnyomják azt a bizonyos gombot, vajon időben értesülünk-e róla?
Charleston már várta, mikor fordítja ellene Ryan a saját fegyverét.
– Reméljük, hogy igen, de ki tudhatja?
– A Langleyben eltöltött egy év alatt az a benyomásom támadt, hogy bizonyos témákat illetően sokat tudunk az oroszokról, de nem elég széles spektrumban, más esetekben pedig éppen fordítva, keveset, de átfogó jelleggel. Még mindig nem találkoztam olyan elemzővel, aki ne lett volna bizonytalan, ha mondania kellett róluk valamit. Ha pedig mégis akadtak magabiztos személyek, azokról kiderült, hogy az elemzéseik nem megbízhatóak, én legalábbis így éreztem. Ez tökéletesen tükröződik a gazdaságukról alkotott képünkön…
– James ebbe is hagyta belefolyni? – kérdezte meglepetten Basil.
– A tengernagy körbejáratta velem az ügynökséget az első néhány hónapban. Az első diplomámat gazdaságtanból szereztem a Boston College-ban. A könyvelői vizsgát azelőtt tettem le, hogy bevonultam volna a tengerészgyalogsághoz. Miután leszereltem, alkuszként kerestem a kenyeremet, meglehetős sikerrel. A doktori és a tanítás csak ezután következett.
– Megkérdezhetem, mennyit keresett a Wall Streeten?
– A Merrill Lynchnél? Olyan hat-hét milliót. Nagy részét a Chicago and Northwestern Railroadnak köszönhetően. Mariótól, az anyai nagybátyámtól hallottam, hogy a munkások meg akarják vásárolni a részvényeket, hogy újra nyereségessé tegyék a vasutat. Utánanéztem a dolognak, és ígéretesnek találtam. Huszonhárom az egyhez fizetett a befektetésem után. Többet is belefektethettem volna, de a Merrill Lynchnél arra tanítottak, hogy ne legyek telhetetlen. Egyébként nem New Yorkban dolgoztam, hanem a baltimore-i irodájukban. A pénzem most is részvényekben tartom. Sose tudhatja az ember, mikor jön egy kedvező alkalom, és hobbinak sem utolsó.
– Valóban. Ha valami ígéretes befektetési lehetőség kínálkozik, ne felejtsen el szólni.
– Rendben. A tanácsadásért nem kell fizetnie, de garanciát se vállalok – nevetett fel Ryan.
– Sajnos, nem ismerem a szó jelentését. Ebben a szakmában nem. Az orosz csapatunkhoz fogom beosztani magát Simon Harding mellé. Oxfordban végzett, orosz irodalomból doktorált. Mindenhez hozzáférhet, amihez ő, az informátorok adatait kivéve.
– Ha lehetne se akarnám tudni őket, Sir Basil. Nincs szükségem rá, és csak álmatlan éjszakákat okozna. Én megelégszem a nyersanyaggal. Szeretek elbogarászni rajta. Okos fickó ez a Harding? – kérdezte ártatlan képpel Ryan.
– Nagyon. Bizonyára már volt dolga a munkájával. Ő készítette Jurij Andropov jellemzését két évvel ezelőtt.
– Olvastam. Igen, az szép munka volt. Azt hittem, agyzsugorító.
– Hallgatott pszichológiát, de nem eleget ahhoz, hogy végzettséget is szerezzen belőle. Simon okos fickó. A felesége művész. Festőnő, imádni való hölgy.
– Beszélhetnék vele most?
– Miért is ne? Nekem még úgyis dolgom van. Jöjjön, elkísérem.
Nem kellett messzire menniük. Az új irodája szintén a felső szinten volt, ami meglepte Ryant. Langleyben évekbe telt feljutni a hatodik emeletre, s az utat véres hullák szegélyezték. Valaki itt nagyon okosnak tarthat, gondolta Jack.
Maga az iroda nem volt egy nagy szám. Két ablaka egy sor meghatározhatatlan rendeltetésű, alacsony téglaépületre nézett. Harding negyven körüli, sápadt, szőke férfi volt kigombolt mellényben, szürke nyakkendővel. Az asztala tele volt csíkos ragasztószalaggal – a titkosított anyag univerzális megkülönböztető jelzésével – keretezett aktákkal.
– Ön bizonyára Sir John – tette le rózsafa pipáját Harding.
– Jack – javította ki Ryan. – Az asszony nem szereti, ha lovagnak képzelem magam. Különben sincs lovam meg páncélingem. – Jack kezet rázott a kollégával. Hardingnak apró, kisfiús keze volt, porcelánkék szeme azonban érett gondolkodásról árulkodott.
– Vegye a szárnyai alá, Simon – kérte Sir Basil, és magukra hagyta őket.
Már behelyeztek egy forgószéket egy gyanúsan tiszta asztal mögé; Jack rögtön ki is próbálta. A szoba egy kissé zsúfolt lesz, ha ő is beköltözik, de nem vészesen. A telefon alól nem hiányzott a rejtjelező készülék. Ryan remélte, lesz annyira jó, mint az, amit Langleyben használtak. A cheltenhami GCHQ* szorosan együttműködött az NSA-val, így előfordulhatott, hogy a számára szokatlan műanyag doboz ugyanazt a berendezést rejtette. Azért nem szabad elfelejtenie, hogy egy idegen országban van, emlékeztette magát. Ami nem lesz túl nehéz. Az emberek annyira másképp beszéltek itt, e helyett szinte mindent hosszú á-val ejtettek, mintha ásítani akarnának, bár az amerikai filmek és a globális tévécsatornák hatása tagadhatatlanul az amerikai angol felé erodálta az anyaország nyelvét.
– Beszélt Bas a pápáról? – kérdezte Simon.
– Igen. Az a levél egy időzített bomba. Azt akarta tudni, hogy szerintem hogyan fognak reagálni az oroszok.
– Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk, Jack. És mit mondott neki?
– Dióhéjban azt, hogy ha Sztálin lenne a helyükben, akkor nem habozna megrövidíteni a pápa életét, bármekkora kockázatot jelentsen is az.
– Az igaz, hogy a Politbüró kivénhedt tagjai nagyon óvatosak, de Andropov felemelkedőben van, és ő nem az a habozós fajta.
Jack visszaült a székébe.
– A feleségem barátai a Hopkinsból jártak odaát pár évvel ezelőtt. Mihail Szuszlovnak diabetikus retinopátiája volt, ráadásul súlyos rövidlátásban is szenvedett. Azért mentek, hogy megműtsék, és megtanítsák a módszert néhány orosz kollégájuknak. Cathy akkor még csak rezidens volt, Bernie Katz azonban a csapattal tartott. Most ő a Wilmer igazgatója. Szuperszemsebész és remek fickó. Az ügynökség meginterjúvolta, amikor hazatértek. Látta a dokumentumot?
Harding tekintete felcsillant.
– Nem. Van benne valami érdekes?
– Egyvalamit alaposan megtanul az ember, ha orvos a felesége: azt, hogy félelmetesen jó emberismerők. Az emberek egyébként is szívesen megnyílnak az orvos előtt, és mint mondtam, ők olyan dolgokat is meglátnak a páciensben, amit mi nem. Azt mondták, Szuszlov okos, jól nevelt ember, de a barátságos külső alatt egy olyan alak rejtőzik, akinek nem mernél pisztolyt adni a kezébe. Nagyon nem tetszett neki, hogy az amerikaiak segítségére szorult, még kevésbé, hogy az oroszok nem tudták elvégezni a műtétet, de igyekezett leplezni ezt, és olyan vendéglátásban részesítette az orvosainkat, hogy azoknak az álluk is leesett. Tehát nem félbarbárok, mint ahogy azt Bernie elképzelte magának. Ő egyébként lengyel zsidó származású, és ugye egy időben a lengyelek a cári Oroszország alá tartoztak. Akarja, hogy átkéressem az aktát?
Harding gyufát tartott a pipája fölé.
– Igen, szívesen elolvasnám. Tudja, az oroszok nagyon furcsa népség. Bizonyos értelemben csodálatosan műveltek. Gyakorlatilag már csak Oroszország az egyetlen hely a világon, ahol az ember a versírásból is megélhet. Nagyra tartják a költőiket, és ezért csodálom őket, de ugyanakkor… Emlékszem, volt egy írójuk, aki többet élt, mint azt elvárták volna tőle. Még így is a Gulagban végezte. Ez a baj velük. A civilizációjukat szögesdrót korlátozza.
– Maga beszéli a nyelvüket? Nekem sehogy se sikerült megtanulnom.
A brit elemző bólintott.
– Csodálatos nyelv, mintha egyenesen az irodalom kedvéért alkották volna. Az attikai göröghöz hasonlíthatnám. Valósággal adja magát a versíráshoz, de a barbarizmus számára is olyan erőforrásokat rejteget, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Bizonyos értelemben kiszámítható emberek, különösen a politikai döntéseiket illetően. Ami miatt kiszámíthatatlanok, az a dogmatikus politikai szemléletük és az óvatosságuk közti állandó harc. Szuszlov barátunk súlyos beteg, szívproblémákkal küszködik, gondolom, a cukorbetegségéből eredően, ezért érdemes a figyelmünket a mögötte álló Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovra irányítani. Megrögzött marxista, Lavrentyij Berija erkölcsével. Szívből gyűlöli a nyugatiakat. Nem lepne meg, ha azt tanácsolta volna Szuszlovnak, régi barátjának, hogy inkább a vakságot fogadja el, mint az amerikaiak segítségét. És hogy ez a Katz zsidó? Nem hiszem, hogy az segített volna bármiben is. Ha Szuszlov eltávozik az élők sorából, amire az állapotát tekintve néhány hónapon belül valószínűleg sor fog kerülni, akkor elkerülhetetlenül Alekszandrov lesz a Politbüró új ideológusa. Támogatni fogja Jurij Vlagyimirovicsot mindenben, amit tenni akar, akár egy pápa elleni merényletben is.
– Gondolja, hogy képesek rá? – kérdezte Jack.
– Igen. Valószínűleg.
– Értem. Langleyben már megkapták ezt a levelet?
Harding igent intett a fejével.
– Az állomásfőnökük ma vitte el. Lehet, hogy más úton is befutott volna magukhoz, de ez elég fajsúlyos ügy ahhoz, hogy ne kockáztassunk.
– Egyetértek. Tudja – merengett Ryan –, ha iván elmerészkedik odáig, akkor súlyos árat fog fizetni érte.
– Lehet, de ők egészen másképp látják a dolgokat, mint mi, Jack.
– Tudom. Nehéz az ő fejükkel gondolkodni.
– Időbe telik, mire belejön az ember – értett vele egyet Simon.
– A verseik olvasása segít? – tűnődött Ryan. Nem igazán ismerte az orosz költészetet, s azt a keveset is fordításokból, ami azért nem az igazi.
Harding megingatta a fejét.
– Nem igazán. Sokan így fejezik ki a tiltakozásukat. Persze burkolt formában, hogy azért a korlátoltabb olvasók is találjanak élveznivalót a lírai módon lefestett lányka alakjában, anélkül hogy szemet szúrna nekik a sorok közül ordító szólásszabadság utáni vágy. A KGB-nél bizonyára egy egész részleg elemzi a verseket rejtett politikai tartalom után kutatva, a versünk morbid módon mégsem ezért fog tiltólistára kerülni, hanem azért, mert a Politbüró valamelyik tagja szerint a szexuális tartalom túlságosan explicit. Egy rakás prűd vénember… Milyen kár, hogy ez az egyetlen “erényük”.
– Nos, az aligha róható fel nekik, hogy nem adták áldásukat a Debbie Does Dallasra* – somolygott Ryan.
Harding majdnem lenyelte a pipáját.
– Valóban. Nem éppen egy Lear király, nem igaz? Nem, ők Tolsztojt, Csehovot és Paszternakot adták az emberiségnek.
Jack egyiket sem olvasta még, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy ezt be is vallja.

– MIT MONDOTT? – hördült fel Alekszandrov.
A körülményekhez képest egészen visszafogott, gondolta Andropov.
– A levél és a fordítása – adta át a dokumentumokat.
A jövendőbeli főideológus figyelmesen végigolvasta a levelet. Az egy dolog volt, hogy felhúzták vele, de nem akart kapkodni.
Andropov közben rágyújtott egy Marlboróra. A vendége hozzá sem nyúlt a vodkájához, állapította meg.
– Egyre ambiciózusabb ez a szent ember – tette le Alekszandrov a papírt a dohányzóasztalra.
– Ebben egyetértünk – jegyezte meg Jurij.
– Ez tényleg sérthetetlennek hiszi magát? Vagy képtelen felfogni, hogy milyen következményekkel járhat egy ilyen fenyegetés?
– A szakértőim szerint komolyan gondolja, és nem, nem fél a következményektől.
– Ha mártíromságra vágyik, talán segítenünk kellene neki… – sziszegte hátborzongató hangon.
A gond az ideológusokkal az, gondolta Andropov, hogy valahogy mindig elmulasztják figyelembe venni a lehetőségeket a döntéseiknél. Pedig a valóság nem éppen egy elhanyagolható tényező.
– Ez nem olyan egyszerű, Mihail Jevgenyijevics. Egy ilyen lépésnek politikai következményei lennének.
– De nem komolyak, Jurij. Nem komolyak – ismételte magát Alekszandrov. – Abban viszont egyetértek, hogy mielőtt megtennénk a szükséges ellenlépéseket, alaposan meg kell rágnunk a dolgot.
– Szuszlov elvtársnak mi a véleménye? Konzultált vele?
– Misa nagyon beteg – felelte Alekszandrov. Sokat köszönhetett beteg főnökének, mégse látszott rajta, hogy szomorúsággal töltené el annak állapota. – Attól tartok, már nem sok van neki hátra.
Ez nem okozott meglepetést Andropovnak. Elég volt ránézni Szuszlovra a Politbüró ülésein. Arcáról valósággal ordított a kétségbeesés. Ő is tisztában volt vele, hogy a napjai meg vannak számlálva. Jobbá akarta tenni a világot, mielőtt távozik belőle, de be kellett látnia, hogy ez meghaladja az erejét. Vajon i felfogta legalább most, az utolsó percekben, hogy a marxizmus-leninizmus zsákutca? Andropov már öt évvel ezelőtt rádöbbent, de persze nem hangoztatta. Ilyesmiről az ember nem beszélhetett a Kreml falain belül. Főleg Alekszandrowal nem.
– Jól szolgálta a közös célt hosszú évtizedeken át. Ha igaz, amit mond, hiányozni fog – hajtott térdet a KGB elnöke a marxizmus és papjai oltára előtt.
– Úgy van – bólogatott Alekszandrov, magára öltve az ilyenkor elvárt komor maszkot. A Politbüró minden tagja így viselkedett, ha szóba került Szuszlov. Nem azért, mert őszintén sajnálták, hanem mert ezt várták el tőlük.
Jurij Vlagyimirovics kíváncsi volt, mivel fog előrukkolni a vendége. Szüksége volt az ideológus támogatására, annak pedig – talán még inkább, mint neki – az ő támogatására. Mihail Jevgenyijevics nem bírt elég személyes hatalommal ahhoz, hogy a szovjet kommunista párt főtitkárává választathassa magát. Tisztelték elméleti tudásáért és a hivatalos vallássá kövült marxizmus-leninizmus iránti elkötelezettségéért, de a Politbüró tagjai közül senki nem tartotta alkalmasnak a vezető posztjára. A segítsége azonban létfontosságú volt bárki számára, aki erre a pozícióra vágyott. Mint a középkorban, amikor a legidősebb fiúból földesúr lett, a második fiúból pedig a hozzá tartozó egyházkerület püspöke, Alekszandrovnak – akárcsak annak idején Szuszlovnak – kellett biztosítania a szellemi támogatást a nála nagyobb hatalomra emelkedéséhez. A kölcsönös függés és ellenőrzés rendszere megmaradt, csak jóval személytelenebb volt, mint annak idején.
– Nyilvánvalóan ön fogja elfoglalni a helyét, ha eljön az ideje – mondta Andropov, jelezve, hogy szövetséget ajánl.
Alekszandrov úgy tett, mintha zavarba hozta volna a kérdés.
– Sok derék kolléga szolgál a párttitkárságon rajtam kívül.
Az Állambiztonsági Bizottság elnöke lekicsinylően legyintett.
– Ön a rangidős, és ön a legmegbízhatóbb. – Amivel Alekszandrov is tisztában volt.
– Nagyon kedves öntől, Jurij. Nos, akkor hát mit tegyünk ezzel az őrült lengyellel?
Tehát ez az ára, gondolta Andropov. Ha azt akarja, hogy Alekszandrov támogassa a főtitkársághoz vezető úton, be kell keményítenie. Valami olyat kell megtennie, amit már úgyis fontolóra vett. Végeredményben nem is adja magát olyan drágán ez az Alekszandrov, nem igaz?
– Egy ilyen művelet – mondta tárgyilagos hangon –, még számunkra sem rutinfeladat. Gondosan meg kell tervezni, a legnagyobb óvatossággal és alapossággal előkészíteni, ráadásul a Politbürónak is áldását kell adnia rá.
– Ön valamit forgat a fejében…
– Sok mindent forgatok a fejemben, de az álmodozás és a végrehajtható terv nagyon messze állnak egymástól. Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessünk tervezgetni, előbb meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Egyáltalán van-e reális lehetőség arra, hogy végrehajtsuk? Egyszerre mindig csak egy lépést – mondta Andropov. – És még akkor sincs garantálva semmi. Ez nem egy filmforgatás. A való világ, Misa, sokkal bonyolultabb. – Ennél burkoltabban nem is kérhette volna Alekszandrovot, hogy maradjon meg az elméleteinél, és ne akarja beleártani magát a véres valóságba.
– Nos, ön jó párttag. Tudja, mi forog kockán – adta a vendéglátója tudtára Alekszandrov a párttitkárság akaratát. Mihail Jevgenyijevics számára a párt és a hite maga volt az állam, a KGB pedig nem más, mint a párt kardja és pajzsa.
Különös módon, döbbent rá Andropov, a pápa is ugyanezt gondolja a vallásáról és a világnézetéről. Az a hit azonban, szigorúan véve, mégsem ideológia, nem igaz? Bár ebben az esetben akár annak is tekinthető, gondolta Jurij Vlagyimirovics.
– Az embereim körültekintően fognak eljárni. A lehetetlenre mi sem vagyunk képesek, Misa, de…
– De mi lehet lehetetlen a KGB-nek? – vágta rá diadalittasan Alekszandrov. Veszélyes kérdés volt, sokkal veszélyesebb, mint gondolta.
Mennyire egyformák, gondolta a KGB elnöke. Alekszandrov olyan eszmékben hisz, melyek létjogosultságát még nem sikerült igazolni – és közben egy olyan ember halálát kívánja, aki nem tud bizonyítékkal szolgálni hite alapját illetően. Különös egy állapot. Rettegnek egymás ideológiájától, ezért támadnak. De mitől félnek? Mitől fél Karol? A haláltól nem, az biztos. A Varsónak írt levele ezt sugallja. Mintha egyenesen sóvárogna a halál után. Mintha mártír akarna lenni. Miért akarhat bárki is mártír lenni?, tűnődött a KGB elnöke. Mert ezt akarja fegyverként használni az ellenséggel szemben. Andropov nem kételkedett benne, hogy a pápa ellenségnek tekinti Oroszországot és a kommunizmust. Az egyiket a származása, a másikat a hite miatt. De vajon fél az ellenségtől?
Nem, valószínűleg nem, felelte magának. Ez pedig megnehezítette a feladatát. A félelem az ügynökség egyik legfőbb szövetségese volt, a hatalmuk forrása. De ha valaki nem fél, hogyan lehetne hatni rá?
Ha nem tudsz hatni rá, még mindig megölheted. Végül is ki emlékszik még Leo Trockijra?
– Kevés lehetetlen dolog van. Inkább bonyolult – értett egyet megkésve.
– Tehát utánanéznek a lehetőségeknek?
Alekszandrov óvatosan bólintott.
– Igen, még holnap reggel.
A folyamat elkezdődött.

A gonosz birodalma 3.

3. fejezet


FELDERÍTÉS



– NOS, JACK ELFOGLALTA A POSZTJÁT Londonban – közölte Greer a hatodik emeleten dolgozó kollégákkal.
– Örömmel hallom – válaszolta Bob Ritter. – Gondolja, hogy tudni is fogja, mit kezdjen vele?
– Mi a baja Ryannel, Bob? – kérdezte a hírszerzési igazgató.
– A maga szöszke fiacskája túl gyorsan kapaszkodik felfelé a létrán. Egy nap még leesik róla, és abból nagy baj lesz.
– Talán csináljak belőle egy újabb szürke aktakukacot? – Nem ez volt az első eset, hogy Ritter zúgolódott a hírszerzési igazgatóság mérete és ebből következő hatalma miatt. – A maga műhelyében is akad jó néhány törtető fiatal, Bob. Ebben a fiúban nagyszerű képességek rejlenek, és hagyni fogom, hogy kibontakoztassa őket.
– Már hallom is a csattanást – dünnyögte a műveleti igazgató. – Szóval, melyik drágakövünket akarja átadni a brit rokonoknak?
– Nem kért semmi különöset. Csak azt a jelentést, amit a Johns Hopkins orvosai írtak Mihail Szuszlovról.
– Még nincs meg nekik? – kérdezte meglepetten Moore. Nem mintha olyan fontos anyag lett volna.
– Szerintem eszükbe se jutott, hogy elkérjék. Végül is, az állapotát látva, Szuszlov már nem sokáig fog lábatlankodni.
A CIA-nak több módszere is volt a rangidős szovjet vezetők egészségi állapotának megállapítására. Leggyakrabban fényképeket használtak, vagy ha lehetett, filmfelvételeket, amelyeket orvosokkal – gyakran híres egyetemi professzorokkal – értékeltettek ki. Nem volt szabályos “vizsgálat”, de jobb volt a semminél. A moszkvai nagykövet is a segítségükre volt ebben. Valahányszor a Kremlben járt, gondosan lejegyzett és továbbított mindent, amit ott látott és tapasztalt, még ha az jelentéktelen apróságnak is tűnt. Az ügynökség fáradhatatlanul lobbizott annak érdekében, hogy orvosi végzettségű nagykövetet küldjenek a Szovjetunióba, de ez sohasem történt meg. Viszont annál gyakrabban fordult elő, hogy a műveleti igazgatóság embereinek idegen államférfiak vizeletét kellett begyűjteniük – az ugyanis kiváló vizsgálati anyag volt. Ehhez egészen egyedi vízelvezetési megoldást kellett alkalmazni a Blair House-ban – ez a Fehér Házzal átellenben volt, általában itt szálltak meg a látogatóba érkező külföldi méltóságok –, és betöréseket kellett végrehajtani különböző orvosi rendelőkben világszerte. A pletyka is hasznos információforrásnak bizonyult – különösen a szovjetek esetében –, hiszen ha egy államférfi egészségügyi problémákkal küszködik, az elkerülhetetlenül befolyással van mind a gondolkodására, mind a döntéshozatali képességére. Moore, Greer és Ritter gyakran viccelődtek azon, hogy már csak egy jósnő hiányzik az üveggömbjével – ugyanis az se szolgáltatott volna kevésbé értékes információkat, mint egyes jól fizetett hírszerző tisztek. A marylandi Fort Meade-ben egy másik művelet is folyt CSILLAGKAPU fedőnéven. Ebben még a jósnőknél is érdekesebb figurákat alkalmaztak, pusztán azért, mert a szovjetek is ezt tették.
– Mennyire beteg? – akarta tudni Moore.
– Nagyon úgy néz ki, hogy nem fogja megérni a karácsonyt – tájékoztatta Greer. – Akut szívkoszorúér-elégtelenség, azt mondják. Van egy fotónk, amelyen mintha épp egy nitroglicerin-pirulát venne be. Nem jó jel Vörös Miki számára. – Ez volt Szuszlov házon belüli gúnyneve.
– És Alekszandrov fogja átvenni a helyét? Nagyszerű – sóhajtott Ritter. – Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Nem is tudom, melyik buzgóbb követője Marx istennek.
– Nem lehet mindenki baptista, Robert – mutatott rá Arthur Moore.
– Két órával ezelőtt faxolták át Londonból – osztott szét néhány papírlapot Greer. A javát a végére tartogatta. – Fontos lehet – tette hozzá.
– Jézusom! – kiáltott fel Bob Ritter, aki többnyelvű gyorsolvasó volt.
Moore nem kapkodta el. Ahogyan egy bíró sem teheti, gondolta. Húsz másodperccel később ő is felnyögött:
– Te jó ég! A mi informátoraink semmit nem tudtak erről?
– Időbe telik, Arthur – felelte a székében fészkelődve Ritter. – Foleyék még be sem rendezkedtek.
– Feltételezem, hallani fogunk róla a BÍBOROS-tól. – Ritkán használták a kódnevét. A CIA koronaékszerei közt ő volt a Cullinan-gyémánt.
– Ha Usztyinov beszél róla, akkor biztosan. Ha tenni fognak ellene valamit…
– Fognak, uraim? – kérdezte a főigazgató.
– Az egy percig sem kérdéses, hogy fontolgatják – vágta rá Ritter.
– Vakmerő lépés lenne – mondta józan hangon Greer. – Gondolja, hogy őszentsége szándékosan csinálja? Végül is hányan engedhetik meg maguknak, hogy odamenjenek a ketrechez, kinyissák az ajtaját, és grimaszokat vágjanak a tigrisnek?
– Holnap be kell számolnom róla az elnöknek. – Moore egy gondolat erejéig elhallgatott. A heti beszámolója másnap reggel tízre volt időzítve. – A pápai nuncius nem tartózkodik a városban, ugye? – Kiderült, hogy a többieknek fogalmuk sincs róla. Még ennek is utána kell néznie.
– Mégis, mit mondana neki? – kérdezte Ritter. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy a többi római pasas mindent megtett, hogy lebeszélje róla.
– James?
– Mintha visszarepültünk volna az időben Néró korába. Gyakorlatilag a saját halálával fenyegeti az oroszokat…
– Negyven évvel ezelőtt maga is kockára tette az életét, James. – Greer a második világháború idején tengeralattjárón szolgált. Az aranydelfineket néha még most is feltűzte a zakója hajtókájára.
– Ahogyan mindenki más is a fedélzeten, Arthur. Viszont egyikünk sem írta ezt meg levélben Tojónak*!
– Tökös fickó, az egyszer biztos – ismerte el Ritter –, de már láttunk ilyet. Dr. King sem hátrált meg soha, emlékeznek?
– Pedig a KKK** legalább akkora veszélyt jelentett számára, mint a pápának a KGB – fejezte be a gondolatot Moore. – A reverendások másképp látják a világot. Azt hiszem, erénynek hívják. – Előrehajolt. – Akkor hát mit mondjak az elnöknek, ha kérdezni fog erről? Márpedig a fejemet rá, hogy meg fogja kérdezni!
– Nem zárható ki, hogy orosz barátaink úgy döntenek, őszentsége épp eleget élt – válaszolta Ritter.
– Durva és veszélyes lépés lenne – tiltakozott Greer. – Egy bizottság nem hozhat ilyen döntést.
– Ez a bizottság igen – állította a műveleti igazgató.
– Nagy árat fizetnének érte, Bob, és ezt ők is tudják. Ezek az emberek sakkmesterek, nem szerencsejátékosok.
– A levél sarokba szorította őket – vágott vissza Ritter. – Arthur, nekem meggyőződésem, hogy a pápa életveszélyben van.
– Túl korai ezt mondani – vetette ellen Greer.
– Ha belegondolunk, hogy ki irányítja a KGB-t, akkor nem. Andropov a párt embere. Ha hisz valamiben, akkor az a párt, és ha úgy látja, hogy ez félelemmel vagy legalábbis aggodalommal tölti el a Politbüró tagjait, akkor komolyan fontolóra fogja venni. A pápa kesztyűt dobott eléjük, uraim – közölte a műveleti igazgató a többiekkel –, és ők lehet, hogy felveszik.
– Volt már ehhez hasonlóra precedens? – kérdezte Moore.
– Hogy egy pápa kilátásba helyezte volna a lemondását? Nem emlékszem ilyenre – ismerte el Greer. – Nem is tudom, egyáltalán van-e eljárásuk ilyen esetekre. El kell ismerni, hogy nem akármilyen gesztus a részéről. Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy komolyan gondolja. Nem hiszem, hogy blöfföl.
– Szerintem sem – értett vele egyet Moore.
– Lojális a népéhez. Nem csoda. Valaha plébános volt. Csecsemőket keresztelt, fiatalokat adott össze. Ismeri azokat az embereket. Számára nem csak egy amorf tömeg. Ő keresztelte és temette őket. Az ő népe. Talán úgy tekint Lengyelországra, mint egykori egyházkörzetére. Hogy kitart mellettük akár az élete árán is? Hát tehetne mást? – Ritter közelebb húzódott az asztalhoz. – Ez nem pusztán személyes bátorság kérdése. Ha nem áll ki mellettük, a katolikus egyház elveszíti a tekintélyét. Nem, emberek, ez komolyan gondolja. Halál komolyan. A kérdés inkább az, hogy mi mit tudunk tenni az ügyben.
– Állítsuk le az oroszokat? – gondolkodott hangosan Moore.
– Arra nincs esély – felelte Ritter. – Maga is jól tudja, Arthur. Ha ezek egyszer belefognak egy műveletbe, jobban bebiztosítják magukat, mint a maffia. Mennyire jó őszentsége őrsége?
– Fogalmam sincs – ismerte el a főigazgató. – Azt tudom, hogy létezik a Svájci Gárda, meg hogy szép egyenruhájuk és alabárdjuk van… Nem harcoltak valamikor?
– De igen, azt hiszem – válaszolt Greer. – Egy alkalommal csaknem mindannyian otthagyták a fogukat, amikor valamelyik pápát ki kellett menekíteni a Vatikánból.
– Gondolom, most jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy fényképeken pózolnak és megmutatják a turistáknak, hol van a vécé – mormogta Ritter. – Csakhogy ez így sehogy sem stimmel. A pápa túl prominens személyiség ahhoz, hogy ennyivel el legyen intézve a védelme. A Vatikán technikailag egy szuverén állam. Lennie kell valamiféle államapparátusának. Figyelmeztetni kellene őket…
– Ezt csak akkor tehetjük meg, ha már van mire figyelmeztetni őket, ez pedig egyelőre nem áll fenn – mutatott rá Greer. – A következményekkel ő maga is tisztában volt, amikor elküldte ezt a levelet. A testőrsége nyilván már most teljes készültségben áll.
– Az elnök akkor sem fog megelégedni ennyivel. Többet akar majd tudni, és cselekvési lehetőségeket akar majd látni. Amióta előadta azt a “gonosz birodalma” beszédet, elszabadult a pokol. Ha ezek tényleg csinálnak valamit, akkor az elnök ki fog robbanni, mint a Saint Helens tűzhányója. Majdnem százmillió katolikus van csak itt, Amerikában, és közülük nem egy szavazott rá.
James Greert sokkal inkább érdekelte az, mennyire fajulhatnak el az események a legrosszabb esetben.
– Uraim, egyelőre egy levél másolata minden, ami a kezünkben van. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy Moszkvában már megkapták. A reakciójuknak egyelőre semmi jele. Az mégse lenne okos dolog, ha mi tájékoztatnánk őket, ennélfogva a töküket sem szorongathatjuk meg. A pápával sem közölhetjük, hogy aggódunk érte, ugyanezen okokból. Ha iván reagálni fog, Bob valamelyik embere remélhetően szólni fog nekünk, arról nem beszélve, hogy a Vatikánnak is van saját hírszerzése, nem is akármilyen. Jelen pillanatban tehát mindössze egy érdekes információ birtokában vagyunk, amely hitelesnek látszik, de megerősíteni még nem tudtuk.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy üljünk és rágjuk a kefét? – kérdezte Moore.
– Mi mást tehetnénk, Arthur? Iván nem fogja elkapkodni. Soha nem szokta, ha ilyen fontos ügyről van szó. Bob?
– Igen, attól tartok, igaza van – értett vele egyet a műveleti igazgató. – De az elnöknek azért be kell számolni róla.
– Ahhoz is túl kevés – figyelmeztette Greer. – Ettől függetlenül azt hiszem, nincs más választásunk. – Annál is inkább, mert ha valami piszkos dolog történik, és ők nem figyelmeztették az elnököt, akkor új állás után nézhetnek. – Ha Moszkvában tényleg lépni akarnak, akkor még időben hallani fogunk róla.
– Rendben, akkor ezt fogom mondani neki – bólogatott Moore. Elnök úr, komolyan vizsgáljuk az ügyet. Ez a szöveg általában bevált. Moore áttelefonált a titkárnőjének kávéért. Holnap tízkor tájékoztatja az elnököt az Ovális Irodában, aztán ebéd után összeül a szokásos heti értekezletre a többi szolgálat, a DIA és az NSA vezetőivel. Hátha ott is megtud még valamit. Jobb lett volna fordított sorrendben csinálni, de hát az túl szép lett volna.

AZ ELSŐ MUNKANAPJA hosszabbra nyúlt, mint amire számított. Ed Foleyt lenyűgözte a moszkvai metró. A dekoratőr ugyanaz az őrült lehetett, aki a Moszkvai Állami Egyetem esküvői tortára emlékeztető műköveit készítette – nagy kedvence lehetett Sztálinnak, akinek az ízlése egy amőbáéval vetekedett –, de ettől eltekintve a tervezői remek munkát végeztek. Még fontosabb volt, hogy zsúfoltsága kiváló lehetőséget jelentett a kapcsolatfelvételre. Ekkora tömegben nem volt nagy kunszt átvenni vagy átadni egy titkos küldeményt. Csak egy kis gyakorlat kellett hozzá, márpedig Edward Francis Foley gondosan ügyelt arra, hogy mindig formában legyen. Most már biztos volt benne, Mary Pat is imádni fogja Moszkvát. Ugyanazt fogja jelenteni Mary Pat számára, mint neki Disney World. Elég jól beszélt oroszul, Mary Pat azonban irodalmi szinten – a nagyapja térdén tanulta. Ami ugyanakkor nem biztos, hogy előny volt egy alacsony rangú, amerikai követségi alkalmazott felesége számára.
A metró tökéletesen megfelelt Ed számára. Az egyik megálló alig néhány háztömbnyire volt a követségtől, a másik pedig gyakorlatilag a házuk előtt. Még a kettes igazgatóság legparanoiásabb árnyéka se találhat semmi gyanúsat abban, hogy metróval jár dolgozni, habár errefelé az amerikaiak nagy autóbolondok hírében állnak. Nem forgatta jobban a nyakát, mint bármelyik turista, de biztos volt benne, hogy valaki ráakaszkodott. Új követségi alkalmazott volt, és az oroszok persze tudni akarták, hogy valójában nem a CIA küldte-e. Úgy döntött, hogy az ártatlan, külföldre szakadt amerikait fogja játszani. Az oroszok aztán vagy beveszik ezt, vagy nem. Ez attól függ, hogy mennyire tapasztalt az árnyéka. Az mindenesetre biztos, hogy legalább két hétig követni fogja. Ez előre bekalkulált kellemetlenség volt. Mary Patet is figyelni fogják, sőt valószínűleg Eddie-t is. Paranoiás egy banda, de végül is érthető, nem igaz? Hiszen végül is azért jött ide, hogy kifürkéssze a legféltettebb titkaikat. Ő volt az új állomásfőnök – a titkos állomásfőnök, mert Bob Ritter kitalálta, hogy a bevett szokással ellentétben titokban kell tartani a szerepét. Az sem volt szokványos eljárás, hogy egy házaspárt küldtek ki a terepre. Ed hosszú éveken át építette a fedőkarrierjét. A New York-i Fordham Egyetemen végzett, aztán beszervezték, és egy alapos FBI-vizsgálatot követően elküldték újságírónak a The New York Timeshoz. Megírt néhány érdekes sztorit, de nem eleget; nem is rúgták ki, viszont gyengéden eltanácsolták, és ő szót fogadott nekik, így lett belőle sajtóattasé a Külügyminisztériumban. Jól fizető, nyugis állás volt, éppen egy ilyen “tehetségtelen” újságíró számára találták ki. A feladata mindössze abból állt, hogy tartania kellett a kapcsolatot a nagy amerikai újságok és tévécsatornák tudósítóival, bejárást biztosítva nekik a nagykövethez és más követségi alkalmazottakhoz.
A CIA szempontjából a legfontosabb az volt, hogy hozzáértőnek mutatkozzon, de nem többnek. A Times moszkvai tudósítója már így is arról beszélt a háta mögött, hogy Foley nem bírta az iramot a nemzet legnagyobb lapjánál, s mivel túl fiatal ahhoz, hogy tanítson – ezt tette a kevésbé sikeres újságírók jelentős része –, a következő rosszat választotta: kormányszolga lett belőle. Foley nem haragudott érte: egy kém számára az a legjobb álca, ha elhitetik róla, hogy ostoba hivatalnok. Hála ezért Ian Flemingnek és a filmeknek, amelyeket ihletett. James Bond okos fiú volt; nem így Ed Foley. Nem, Ed Foley csak egy szürke kormányszolga volt. Ironikus módon ez a trükk remekül bevált a Szovjetunióban, éppen abban az országban, ahol szürke kormányszolgák hada hozta meg a döntéseket.
A kémszakmában nincs semmi kiszámítható… kivéve itt, mondta magának az állomásfőnök. Ha oroszokkal van dolgod, egyvalamire számíthatsz csupán: arra, hogy kiszámíthatóak. Mintha minden le lenne írva egy nagy könyvben, és az emberek annak betűi szerint cselekednének.
Foley beszállt a metrókocsiba, és végigpásztázta tekintetével az utasokat – akik cserébe őt fixírozták. Az öltözékéről ordított, hogy külföldi.
– Ki maga? – lepte meg hátulról egy semleges hang.
– Pardon? – válaszolt Foley pocsék orosz kiejtéssel.
– Ah, maga amerikai.
– Da, úgy van. Az amerikai követségen dolgozom. Az első napom. Még új vagyok Moszkvában. – Árnyék vagy sem, játszania kell a szerepét.
– Hogy tetszik itt? – hangzott el az újabb kérdés. A pasasnak nagyon bürokrata kinézete volt, de hogy a kémelhárításnak dolgozott-e vagy csak egy kíváncsi hivatalnok volt, azt korai lett volna eldönteni. Utóbbiakból nem volt hiány. Egy közönséges polgár meg merné közelíteni? Valószínűleg nem, vélte Foley, holott az oroszok legalább annyira kíváncsiak Amerikára, mint amennyire – állítólag – megvetik és gyűlölik lakóit. Valahogy úgy vannak vele, mint Éva a tiltott almával.
– A metró lenyűgöző – felelte Foley.
– Amerika melyik részéről való? – érdeklődött az orosz.
– New York Cityből.
– Játszanak jégkorongot Amerikában?
– Hogyne! A New York Rangers szurkolója vagyok, gyerekkorom óta. Alig várom, hogy hokimeccset láthassak itt. – Ami tényleg így is volt. Az oroszok úgymond a jégkorongozás Mozartjai voltak. – Ma mondták a nagykövetségen, hogy tudnak jegyeket szerezni nekem a meccsre. Központi Honvédségi Sportklub – tette hozzá.
– Bah! – horkantott a moszkvai. – Én a Szárnyaknak szurkolok.
Lehet, hogy mégiscsak eredeti a fickó?, tűnődött Foley. Az oroszok ugyanolyan büszkék voltak a klubjukra, mint az amerikai baseballrajongók. Csakhogy a kettes igazgatóságnak is lehetnek a jégkorongért rajongó emberei. Különben mindegy, döntötte el. Akárki is legyen ez a pasas, neki óvatosnak kell lennie.
– Nem a központi klub a bajnok?
– Nebáncsvirágok. Nem látta, mi történt velük Amerikában?
– Mifelénk sokkal agresszívebben játszanak. Maguk bizonyára huligánoknak tartják a sportolóinkat. – Foley vonatra ült, hogy megnézhesse a philadelphiai meccset. A Flyers, közismertebb nevén a Broad Street Bunyósai, péppé verte a meglehetősen arrogáns szovjeteket. Remek mulatság volt, és milyen meccs!
– Megérdemelték. A központi klub játékosai úgy játszanak, mintha a Bolsoj balerinái lennének. Ideje volt felébreszteni őket!
– Azért, ha a 80-as olimpiára gondolok, kész csoda, hogy legyőztük magukat.
– Csoda? Bah! Az edzőnk aludt. A hőseink is aludtak. A maguk fiai viszont lelkesen játszottak, és jól megérdemelten győztek. – Igen, ez a fickó tényleg úgy beszélt, mint egy igazi szurkoló.
– Szeretném, ha a fiam megtanulna jégkorongozni, amíg itt vagyunk.
– Mennyi idős? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a férfi.
– Négy és fél – felelte Foley.
– A legjobb kor, hogy megtanuljon korcsolyázni. Számos lehetőség kínálkozik Moszkvában a gyerekeknek, ha korcsolyázni szeretnének, nem igaz, Ványa? – kérdezte a mellette álló férfitól, aki nyugtalansággal vegyes kíváncsisággal hallgatta őket.
– Csak jó korcsolyát kell szerezni – mondta a másik. – Ha nem tartja elég jól a lábát, tönkremehet a bokája. – Tipikus orosz válasz volt. Ebben a gyakran kegyetlen országban olyan féltő gondoskodással viseltettek a gyermekek iránt, hogy az már-már megkapó volt. Az orosz medve olyan gyengéd tudott lenni a kisdedekhez, mint amilyen könyörtelen a felnőttekkel szemben.
– Köszönöm. Erre majd figyelni fogok.
– A külföldiek lakótelepén él?
– Igen – felelte Foley.
– Akkor a következőnél le kell szállnia.
– Ah, szpasziba, és további jó napot. – Az ajtóból még visszanézett, hogy barátságosan bólintson újdonsült orosz ismerőseinek. KGB-sek?, tűnődött. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Ha egy-két hónap múlva is össze fog futni velük a metrón, akkor talán nem.
Arról nem tudhatott, hogy a tőlük alig két méterre álló férfi, miközben látszólag a Szovjetszkij Szportot bújta, az egész beszélgetést végighallgatta. A férfit Oleg Zajcevnek hívták, és ő KGB-s volt.
Az állomásfőnök elhagyta a metrókocsit, és hagyta, hogy a tömeg a mozgólépcső felé sodorja. Egykoron egy életnagyságú Sztálin-portré fogadta az utazókat, ez azonban azóta eltűnt, és nem tettek a helyére másikat. A kinti levegő kezdett ősziesen csípős lenni, de csak annyira, hogy jólessen a szerelvény fülledt levegője után. A szabadba érve többen bűzös cigarettára gyújtottak, és útjukra indultak. A fallal körülvett lakópark egy fél háztömbnyire volt a metróállomástól. A bódé előtt álldogáló őr végigmérte, és szemmel láthatóan úgy döntött a felöltőjét látva, hogy amerikai, mert nem állította meg, de nem is biccentett, nemhogy elmosolyodott volna. Az oroszok ritkán mosolyogtak, ami döbbenetes és érthetetlen volt az amerikai számára.

KÉT MEGÁLLÓVAL ODÉBB Oleg Zajcev azon tűnődött, írjon-e jelentést a beszélgetésről. A KGB tisztjeit erre bátorították, részben azért, hogy ezzel is hűségüket bizonyítsák, részben azért, hogy megmutassák, milyen éberen figyelik a “főellenség” polgárait – ahogy szakmai berkeken belül Amerikát nevezték. A legfőbb ok valójában a paranoia volt, amit éppen maga a KGB táplált. Zajcev tisztában volt mindezzel, és nem volt kedve újabb iratokat generálni. Úgyse kezdenének vele semmit. Belenéz valamelyik aktakukac az emeleten, aztán elsüllyeszti egy irattartó mélyére, hogy többé soha ne vegye elő. Az ideje túlontúl értékes volt ahhoz, hogy ilyen értelmetlen dolgokra fecsérelje. Különben sem ő beszélt az amerikaival, nem igaz?
Felment a metróalagútból az utcára, és rágyújtott egy Trud cigarettára. Silány füstölnivaló volt. Zajcevnek bejárása volt a “zárt” üzletekbe, ahol francia, brit, sőt amerikai cigarettát is lehetett kapni, de túl drágán adták őket, és az anyagi lehetőségei jóval alatta maradtak a vágyainak, így hát a jól ismert “Munkás” márkát szívta sok millió honfitársához hasonlóan. A ruhája hangyányival jobb minőségű volt, mint a legtöbb elvtársé, de nem feltűnően. Nem annyira, hogy kitűnjön vele a tömegből. A lakása két háztömbnyire volt. A 3-as számú lakás az első emeleten – az amerikaiak második szintet mondtak volna –, ami szerencsés dolog volt, tekintve, hogy a lift havonta legalább egyszer csütörtököt mondott. Ma működött. A házmesteri lakásban lakó öregasszony ajtaja zárva volt, ami azt jelentette, hogy ezúttal más sem romlott el az épületben – különben a vénasszony kint a lépcsőházat leste volna, hogy lecsaphasson a hazatérőkre, felvilágosítani őket az üzemzavarról. Ha ünnepre nem is adott okot, azért aprócska öröm volt ez is, amiért ugyanúgy hálát lehetett adni istennek – vagy annak, aki a sors dolgait intézte –, mint a nagyobb dolgokért. A lift előtt belenyomta a cigarettát a hamuzóba, és belépett a kitárt ajtón.
– Jó estét, Zajcev elvtárs – üdvözölte a liftes.
– Jó estét, Glenko elvtárs. – A férfi a nagy honvédő háború rokkant veteránja volt, mellkasán kitüntetésekkel. Tüzér, mint mondta. És valószínűleg a tömbház besúgója, amiért pénz járt, de nevetségesen kevés, még egy nyugdíjasnak is.
Ebben ki is merült a beszélgetésük. Glenko elfordította a kart, felvitte a liftszekrényt az emeletre, és kinyitotta az ajtót. Innen már csak öt méter volt Zajcev lakása.
Az előszobában rotyogó káposzta illata üdvözölte. Tehát káposztaleves lesz a vacsora. Nem először fog előfordulni. A káposzta az orosz “diéta” egyik pillérét képezte. A másik a fekete kenyér volt.
– Papa! – Oleg Ivanovics lehajolt, és az ölébe kapta a kis Szvetlánát. Angyali arcával, bűbájos mosolyával ő volt Zajcev szeme fénye.
– Hogy van ma az én kis zajcsikom! – viszonozta a kislánya cuppanós pusziját.
A bölcsődés korú Szvetlana ruházata gyakorlatilag felölelte a Szovjetunióban kapható színes holmik egész skáláját: zöld inget, szürke nadrágot és piros cipőcskét viselt. A pelenka, mint árucikk azonban még textil formájában se létezett ebben az országban – az orosz anyák általában régi ágyneműből készítették –, a Nyugaton használt, eldobható változatáról nem is beszélve. Ennek, következtében valóságos szobatisztasági verseny dúlt a kismamák között; Zajcevék ezen már szerencsére régen túl voltak.
– Szervusz, drágám – mondta Irina Bogdanova a tűzhely mellől.
Káposzta, krumpli és – Zajcev reményei szerint – némi sonka főtt a fazékban. Melléje tea és kenyér. Vodka majd később, ha Szvetlana már elaludt. Zajcevék ittak, de csak mértékkel. Irina a GUM áruházban volt könyvelő. A Moszkvai Állami Egyetem diplomásaként nyugati értelemben önálló volt, de nem emancipált. A konyhaasztal mellé akasztva egy hálós szatyor lógott. Ezt mindenhova magával vitte, hogy ha valahol valami ritkán beszerezhető ennivalót vagy egyéb holmit osztanak, legyen mibe pakolni. Ez sorban állást jelentett, ami a Szovjetunióban az asszonyok dolga volt, a főzéssel együtt, a férjük státusától és saját beosztásuktól függetlenül. Irina tudta, hogy a férje a KGB-nek dolgozik, de azt már nem, hogy pontosan mi is ott a beosztása. Neki elég volt az, hogy az átlagnál jobban fizetik, s a rangja újabb jövőbeni fizetésemelésekre ad reményt. Bármit is csináljon tehát Oleg, bizonyára jól csinálja, és ez volt a lényeg. Az apja a nagy honvédő háború veteránja volt, így Irinának módja nyílt bejutni az állami felsőoktatásba, ahol mindig átlag felett teljesített, az álmait azonban nem tudta valóra váltani. Tehetséges zongorista volt, de nem eléggé, ezért a konzervatóriumról le kellett mondania, írással is próbálkozott, de ebben sem volt elég jó ahhoz, hogy kiadót találjon. Nem volt csúnya nő, orosz szemmel nézve azonban túl vékonynak számított. Sokat olvasott, és szerette a klasszikus zenét. Oleggel néha elmentek a Csajkovszkijba koncertet hallgatni, hébe-hóba pedig egy balettelőadásra is sor került – ezt inkább a férje szerette. A pártvezetői mulatságokra egyelőre nem voltak hivatalosak. Talán majd ha Oleg ezredes lesz, reménykedett Irina. Addig azonban egyik hónapról a másikra éldegéltek kettejük fizetéséből, mint más, hozzájuk hasonló középosztálybeli családok, időnként a “zárt” üzletekben megvásárolható különlegességekkel fűszerezve meg egyhangú mindennapjaikat. Jobban meggondolva csak egy kisfiú hiányzott az életükből. Még mindketten fiatalok voltak, miért is ne vállalhattak volna egy második gyermeket?
– Történt ma valami érdekes? – kérdezte Irina. Ezt mindennap eljátszották.
– Odabent sohase történik semmi érdekes – felelte mosolyogva Oleg. Ma is csak azt csinálta, amit máskor is: üzeneteket fogadott a hírszerzőktől, és utasításokat továbbított nekik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy különböző rekeszekbe szortírozta a papírokat, amelyeket aztán a házon belüli futárok felvittek az emeletre, ahol a döntéseket hozó fejesek trónoltak. Egy nagyon fontos ezredes lejött előző héten, hogy szétnézzen az osztályon. Tette mindezt egyetlen mosoly, egyetlen baráti szó vagy kérdés nélkül húsz percen keresztül, hogy aztán visszamenjen a liftsor irányába. Oleg csak a kíséretéből sejtette, hogy mennyire nagy ember lehet: nem más volt vele, mint az ő felettese, az ezredes. Ha váltottak is egymással néhány szót, az hallótávolságon kívül történt. Az osztályon dolgozók különben is mindig suttogva beszéltek egymáshoz, már ha nagy ritkán megtették, ő maga pedig, saját érdekében, sohasem tanúsított érdeklődést a sutyorgás iránt.
Oleg Ivanovics Zajcev százados azonban túl értelmes volt ahhoz, hogy pusztán alkatrészként funkcionáljon a hivatal gépezetében. Időnként neki is apróbb döntéseket kellett hoznia, aminek minden alkalommal olyan óvatosan fogott neki, mint az egér az átkelésnek egy macskákkal teli szobán. Ilyenkor inkább felkereste a felettesét, eléje tárta a tényeket, majd alázatosan azt is elmondta, hogy szerinte mi a teendő. A döntését szinte mindig jóváhagyták. Olegnek jó ítélőképessége volt, és a felettesei ezt kezdték felismerni. Már nem is állt olyan távol attól, hogy őrnagy legyen. Több pénz, gyakoribb vásárlások a “zárt” üzletekben, és – fokozatosan – nagyobb függetlenség, bár ez így nem volt teljesen igaz. Inkább valamivel kevesebb előírás. Egy szép napon talán még azt is megkérdezheti, van-e értelme egy kimenő üzenetnek. Valóban akarjuk ezt, elvtárs? – mondhatja majd ki az eddig csak gondolatban feltett kérdést. Például ha kimegy a 457-es római tisztnek egy műveleti utasítás, ami az ő megítélése szerint több kárt fog okozni a hazának, mint amennyi hasznot hoz. Amire gyakran volt példa. Például két hónappal ezelőtt, amikor Bonnból üzenet jött, hogy a nyugatnémet elhárítás készül valamire. A helyi műveleti tiszt sürgős intézkedést kért, ami annyiból állt, hogy ráparancsoltak, folytassa a küldetését, és többé ne merje kétségbe vonni a felettesei hozzáértését. Nem sokkal később a tiszt eltűnt. Letartóztatták vagy lelőtték?, tűnődött Oleg. A legtöbb műveleti tisztnek a nevét is tudta, emellett ismerte gyakorlatilag az összes művelet nevét, többnek pedig a célját, célpontját is. S ami a legfontosabb, a KGB-nek dolgozó száz és száz helyi ügynök fedőneve is az emlékezetébe vésődött. Mint egy kémregényben. Egyes műveleti tisztek írói vénával rendelkeztek: az ő üzeneteiket egy világ választotta el a katonatisztek nyers, lakonikus jelentéseitől. Nem, ők szerették érzékeltetni az ügynökeik lelkiállapotát, az információ által keltett benyomásaikat, a küldetésről kialakult véleményüket. Mintha nem is kémek lettek volna, hanem turistáknak írogató utazó szerkesztők. Zajcevnek nem tartozott a feladatai közé az effajta információ megemésztése, de gondolkodó ember volt, és mellékesen minden üzenet beszédes kódokat tartalmazott. Ha például elírták a harmadik szót, az azt jelentette, hogy a tiszt lelepleződött. Minden tiszt más kulcssorozatokkal dolgozott, de Zajcev mindegyikhez hozzáfért. Kétszer is felfedezte ezt a hibát, de az egyik alkalommal a felettese azt mondta neki, hogy tekintse véletlen elírásnak. A dolog megdöbbentette, de aztán jöttek az újabb üzenetek a tiszttől, és azokban már nem fordult elő a kód. Talán valóban csak elírás volt. Végtére is, mondta neki a felettese, a Központban képzett tiszteket nem volt olyan könnyű lebuktatni. A legjobbak voltak a világon, nyugati ellenlábasaik pedig messze nem voltak olyan jól képzettek, nemde? Zajcev százados egyetértően bólintott, de azért papírra vetette a megfigyelését, és gondoskodott róla, hogy az állandó iratok közé kerüljön. Ő megtette a dolgát.
Néha elgondolkodott rajta, főként tévénézés közben, egy-két pohárka után, hogy mi is van akkor, ha a felettesét beszervezte valamelyik nyugati kémügynökség. Az lett volna a tökéletes “fogás”! Igaz ugyan, hogy a 20-as években, vagy tán még korábban bevezetett rekeszelvnek megfelelően a KGB-nél nem létezett egységes lista a tisztekről – még magának az elnöknek, Andropovnak sem állt rendelkezésére ilyen –, Oleg osztálya azonban, és csakis ez az osztály, olyan bőséges információmennyiséghez fért hozzá, hogy könnyen elkészíthetett volna egy ilyet. Ezért is nem tartoztak a műveleti személyzethez. Hát nem maga a KGB is éppen a kódszoba alkalmazottjait próbálta meg kompromittálni a követségeken? Látszólag jelentéktelen személyek voltak, akik nagyon is jelentős munkát végeztek, ezért sokszor érezték úgy, hogy mellőzik őket. A leggyakrabban nők végezték ezt a munkát, a KGB tisztjei pedig értették, hogyan kell elcsábítani őket, mert ezt is alaposan megtanították nekik. Nem egy ilyen esetről továbbított beszámolót, sokszor felháborítóan aprólékosat, mintha ezek a tisztek így akarták volna bizonyítani, mennyire férfiasak, és mennyire elkötelezték magukat az államnak. Zajcev egyáltalán nem tartotta olyan hőstettnek, hogy munkaköri kötelességből két vállra fektettek egy nőt. Persze, ha az illető hölgy nagyon csúnya, esetleg idős is hozzá…
Ami mindebből leszűrődik, tűnődött Oleg Ivanovics, az az, hogy a hivatalnokokra gyakran kozmikus titkokat bíznak. És ő is ezek egyike, hát nem mulatságos? Sokkal mulatságosabb, mint a káposztalevese, bármennyire tápláló legyen is. Ezek szerint tehát a Szovjetunió is megbízott egyesekben, bármennyire távol állt is a bizalmaskodás a kollektív gondolkodás ideológiájától. Nos, ennek az iróniának az eredménye volt az a zöld ingecske is, amit a kislánya viselt. Rápakolt néhány könyvet a hokedlire, hogy Szvetlana elérje a konyhaasztalt, és ráemelte a kislányt. Szvetlana kezecskéje még túl kicsi volt az ormótlan cink-alumínium evőeszközökhöz, de legalább nem voltak túl nehezek számára. A kenyeret még nem tudta megkenni egyedül, Oleg segített neki. Igazi vajjal, adott magában hálát a szerencséjének.
– Hazafelé jövet láttam valami szépet a különleges boltban – közölte Irina a vacsora felett, a gyomrán keresztül közelítve a férje pénztárcájához. Régi női trükk volt ez, és úgy nézett ki, ezúttal be is jön, mert a káposzta igen jól sikerült, s a lengyel importsonka is ízletes volt. Irina tehát ma is a “zárt” üzletben vásárolt. Csak kilenc hónapja volt ez, de már most sem értette, hogyan tudtak eddig meglenni e nélkül.
– Mit? – kérdezte Oleg a grúz teáját kortyolgatva.
– Melltartót. Svéd – tette hozzá Irina.
Oleg elmosolyodott. Az orosz gyártmányúakat mintha tehenészlányoknak tervezték volna, olyan tehenészlányoknak, akik csecsemők helyett bocikat szoptatnak. Sokkal emberibb arányokkal megáldott felesége valósággal elveszett bennük.
– Mennyibe kerül? – kérdezte Oleg anélkül, hogy felnézett volna.
– Csak hetven rubel.
Hetven aranyfedezetű rubel, javította ki gondolatban Oleg. Az aranyfedezetű rubelnek valódi értéke volt. Elméletileg akár külföldi valutára is válthattad volna, ellentétben azzal az értéktelen papírral, amellyel az átlag gyári munkást fizették. Annak ugyanis csak elméleti értéke volt… mint lényegében mindennek ebben az országban, ha az ember jobban belegondolt.
– Milyen színű?
– Fehér.
Lehet, hogy volt fekete vagy vörös is az üzletben, de ritka volt az a szovjet nő, aki ilyet vett volna fel. Az emberek errefelé roppant konzervatívak voltak.
A vacsora végeztével Oleg bevonult Szvetlánával tévézni. Irina még a konyhában tett-vett. A híradóból megtudták, hogy már zajlik az aratás, és a hősies aratómunkások már leadták az első kalászokat az északi területeken is, ahol a termesztésre és az aratásra jóval kevesebb idő jutott, mint a melegebb vidékeken. Jó termés lesz, állította a tévé. Nagyszerű, gondolta Oleg, legalább nem lesz hiány télen. Remélhetőleg… mert sohasem tudhattad, mikor mondanak igazat. A következő blokkban az amerikaiakra panaszkodtak, akik megint atomfegyvereket készültek telepíteni a NATO-tagországokba, a Szovjetunió tiltakozása ellenére. Az amerikaiak nem akarták megérteni, hogy csak bizalmatlansághoz, destabilizációhoz vezethet, és könnyen provokatív akciók melegágya lehet. Arról persze nem beszéltek, amiről Zajcev tudott: hogy a szovjetek ugyanígy SS-20-asokat telepítenek imitt-amott. Mintha ez nem okozhatott volna destabilizációt… A fő műsoridőt A Szovjetuniót szolgáljuk című sorozatnak szánták. A műsorkészítők azt ígérték, hogy a ma esti részben az Afganisztánban “nemzetközi szolgálatot” teljesítő fiatal és lelkes katonákról fognak tudósítani. Ritkán fordult elő ilyesmi, ezért Oleg kíváncsi volt, mit fognak a tévénézők elé tárni. Ebédidőben néha szóba került az afganisztáni háború. Oleg inkább csak hallgatta, amit a többiek mondanak – hogyan is szólhatott volna bele, amikor őt magát felmentették a sorkatonai szolgálat alól? Nem mintha bánta volna. Sokat hallott a katonaságnál előforduló brutalitásokról, s az egyenruháért sem rajongott. Szerencsére a KGB-nél ritkán kellett egyenruhát ölteni. Ez a tudósítás viszont nagyon érdekelte. A mozgóképek, tűnődött, még ha gondosan meg is válogatják őket, beszédesebbek minden szónál, és neki volt szeme a részletekhez – végül is ezzel kereste a kenyerét.

– KANSASBAN IS MINDEN ÉVBEN ARATNAK, mégse adják le az NBC esti híreiben – jegyezte meg Ed Foley a feleségének.
– Gondolom, nekik már az is nagy teljesítmény, hogy etetni tudják magukat – felelte Mary Pat. – Mi a helyzet odabent?
– Akkora irodát kaptam, mint egy egérlyuk – válaszolta Ed, aztán intett a kezével, jelezve, hogy semmi említésre méltó nem történt.
Mary Pat tudta, hamarosan körbe kell autóznia, hogy ellenőrizze a vészjeleket. A BÍBOROS fedőnevű ügynök az ő felügyeletük alá tartozott, és a pasas a Hivatal egyik legfontosabb informátora volt. Az ezredes már tudott róla, hogy új irányítókat kap. Nem lesz könnyű kiépíteni és fenntartani vele a kapcsolatot, ezzel Mary Pat tisztában volt, de nem aggódott: hozzászokott a kényes ügyekhez.