A gonosz birodalma 3.

3. fejezet


FELDERÍTÉS



– NOS, JACK ELFOGLALTA A POSZTJÁT Londonban – közölte Greer a hatodik emeleten dolgozó kollégákkal.
– Örömmel hallom – válaszolta Bob Ritter. – Gondolja, hogy tudni is fogja, mit kezdjen vele?
– Mi a baja Ryannel, Bob? – kérdezte a hírszerzési igazgató.
– A maga szöszke fiacskája túl gyorsan kapaszkodik felfelé a létrán. Egy nap még leesik róla, és abból nagy baj lesz.
– Talán csináljak belőle egy újabb szürke aktakukacot? – Nem ez volt az első eset, hogy Ritter zúgolódott a hírszerzési igazgatóság mérete és ebből következő hatalma miatt. – A maga műhelyében is akad jó néhány törtető fiatal, Bob. Ebben a fiúban nagyszerű képességek rejlenek, és hagyni fogom, hogy kibontakoztassa őket.
– Már hallom is a csattanást – dünnyögte a műveleti igazgató. – Szóval, melyik drágakövünket akarja átadni a brit rokonoknak?
– Nem kért semmi különöset. Csak azt a jelentést, amit a Johns Hopkins orvosai írtak Mihail Szuszlovról.
– Még nincs meg nekik? – kérdezte meglepetten Moore. Nem mintha olyan fontos anyag lett volna.
– Szerintem eszükbe se jutott, hogy elkérjék. Végül is, az állapotát látva, Szuszlov már nem sokáig fog lábatlankodni.
A CIA-nak több módszere is volt a rangidős szovjet vezetők egészségi állapotának megállapítására. Leggyakrabban fényképeket használtak, vagy ha lehetett, filmfelvételeket, amelyeket orvosokkal – gyakran híres egyetemi professzorokkal – értékeltettek ki. Nem volt szabályos “vizsgálat”, de jobb volt a semminél. A moszkvai nagykövet is a segítségükre volt ebben. Valahányszor a Kremlben járt, gondosan lejegyzett és továbbított mindent, amit ott látott és tapasztalt, még ha az jelentéktelen apróságnak is tűnt. Az ügynökség fáradhatatlanul lobbizott annak érdekében, hogy orvosi végzettségű nagykövetet küldjenek a Szovjetunióba, de ez sohasem történt meg. Viszont annál gyakrabban fordult elő, hogy a műveleti igazgatóság embereinek idegen államférfiak vizeletét kellett begyűjteniük – az ugyanis kiváló vizsgálati anyag volt. Ehhez egészen egyedi vízelvezetési megoldást kellett alkalmazni a Blair House-ban – ez a Fehér Házzal átellenben volt, általában itt szálltak meg a látogatóba érkező külföldi méltóságok –, és betöréseket kellett végrehajtani különböző orvosi rendelőkben világszerte. A pletyka is hasznos információforrásnak bizonyult – különösen a szovjetek esetében –, hiszen ha egy államférfi egészségügyi problémákkal küszködik, az elkerülhetetlenül befolyással van mind a gondolkodására, mind a döntéshozatali képességére. Moore, Greer és Ritter gyakran viccelődtek azon, hogy már csak egy jósnő hiányzik az üveggömbjével – ugyanis az se szolgáltatott volna kevésbé értékes információkat, mint egyes jól fizetett hírszerző tisztek. A marylandi Fort Meade-ben egy másik művelet is folyt CSILLAGKAPU fedőnéven. Ebben még a jósnőknél is érdekesebb figurákat alkalmaztak, pusztán azért, mert a szovjetek is ezt tették.
– Mennyire beteg? – akarta tudni Moore.
– Nagyon úgy néz ki, hogy nem fogja megérni a karácsonyt – tájékoztatta Greer. – Akut szívkoszorúér-elégtelenség, azt mondják. Van egy fotónk, amelyen mintha épp egy nitroglicerin-pirulát venne be. Nem jó jel Vörös Miki számára. – Ez volt Szuszlov házon belüli gúnyneve.
– És Alekszandrov fogja átvenni a helyét? Nagyszerű – sóhajtott Ritter. – Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Nem is tudom, melyik buzgóbb követője Marx istennek.
– Nem lehet mindenki baptista, Robert – mutatott rá Arthur Moore.
– Két órával ezelőtt faxolták át Londonból – osztott szét néhány papírlapot Greer. A javát a végére tartogatta. – Fontos lehet – tette hozzá.
– Jézusom! – kiáltott fel Bob Ritter, aki többnyelvű gyorsolvasó volt.
Moore nem kapkodta el. Ahogyan egy bíró sem teheti, gondolta. Húsz másodperccel később ő is felnyögött:
– Te jó ég! A mi informátoraink semmit nem tudtak erről?
– Időbe telik, Arthur – felelte a székében fészkelődve Ritter. – Foleyék még be sem rendezkedtek.
– Feltételezem, hallani fogunk róla a BÍBOROS-tól. – Ritkán használták a kódnevét. A CIA koronaékszerei közt ő volt a Cullinan-gyémánt.
– Ha Usztyinov beszél róla, akkor biztosan. Ha tenni fognak ellene valamit…
– Fognak, uraim? – kérdezte a főigazgató.
– Az egy percig sem kérdéses, hogy fontolgatják – vágta rá Ritter.
– Vakmerő lépés lenne – mondta józan hangon Greer. – Gondolja, hogy őszentsége szándékosan csinálja? Végül is hányan engedhetik meg maguknak, hogy odamenjenek a ketrechez, kinyissák az ajtaját, és grimaszokat vágjanak a tigrisnek?
– Holnap be kell számolnom róla az elnöknek. – Moore egy gondolat erejéig elhallgatott. A heti beszámolója másnap reggel tízre volt időzítve. – A pápai nuncius nem tartózkodik a városban, ugye? – Kiderült, hogy a többieknek fogalmuk sincs róla. Még ennek is utána kell néznie.
– Mégis, mit mondana neki? – kérdezte Ritter. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy a többi római pasas mindent megtett, hogy lebeszélje róla.
– James?
– Mintha visszarepültünk volna az időben Néró korába. Gyakorlatilag a saját halálával fenyegeti az oroszokat…
– Negyven évvel ezelőtt maga is kockára tette az életét, James. – Greer a második világháború idején tengeralattjárón szolgált. Az aranydelfineket néha még most is feltűzte a zakója hajtókájára.
– Ahogyan mindenki más is a fedélzeten, Arthur. Viszont egyikünk sem írta ezt meg levélben Tojónak*!
– Tökös fickó, az egyszer biztos – ismerte el Ritter –, de már láttunk ilyet. Dr. King sem hátrált meg soha, emlékeznek?
– Pedig a KKK** legalább akkora veszélyt jelentett számára, mint a pápának a KGB – fejezte be a gondolatot Moore. – A reverendások másképp látják a világot. Azt hiszem, erénynek hívják. – Előrehajolt. – Akkor hát mit mondjak az elnöknek, ha kérdezni fog erről? Márpedig a fejemet rá, hogy meg fogja kérdezni!
– Nem zárható ki, hogy orosz barátaink úgy döntenek, őszentsége épp eleget élt – válaszolta Ritter.
– Durva és veszélyes lépés lenne – tiltakozott Greer. – Egy bizottság nem hozhat ilyen döntést.
– Ez a bizottság igen – állította a műveleti igazgató.
– Nagy árat fizetnének érte, Bob, és ezt ők is tudják. Ezek az emberek sakkmesterek, nem szerencsejátékosok.
– A levél sarokba szorította őket – vágott vissza Ritter. – Arthur, nekem meggyőződésem, hogy a pápa életveszélyben van.
– Túl korai ezt mondani – vetette ellen Greer.
– Ha belegondolunk, hogy ki irányítja a KGB-t, akkor nem. Andropov a párt embere. Ha hisz valamiben, akkor az a párt, és ha úgy látja, hogy ez félelemmel vagy legalábbis aggodalommal tölti el a Politbüró tagjait, akkor komolyan fontolóra fogja venni. A pápa kesztyűt dobott eléjük, uraim – közölte a műveleti igazgató a többiekkel –, és ők lehet, hogy felveszik.
– Volt már ehhez hasonlóra precedens? – kérdezte Moore.
– Hogy egy pápa kilátásba helyezte volna a lemondását? Nem emlékszem ilyenre – ismerte el Greer. – Nem is tudom, egyáltalán van-e eljárásuk ilyen esetekre. El kell ismerni, hogy nem akármilyen gesztus a részéről. Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy komolyan gondolja. Nem hiszem, hogy blöfföl.
– Szerintem sem – értett vele egyet Moore.
– Lojális a népéhez. Nem csoda. Valaha plébános volt. Csecsemőket keresztelt, fiatalokat adott össze. Ismeri azokat az embereket. Számára nem csak egy amorf tömeg. Ő keresztelte és temette őket. Az ő népe. Talán úgy tekint Lengyelországra, mint egykori egyházkörzetére. Hogy kitart mellettük akár az élete árán is? Hát tehetne mást? – Ritter közelebb húzódott az asztalhoz. – Ez nem pusztán személyes bátorság kérdése. Ha nem áll ki mellettük, a katolikus egyház elveszíti a tekintélyét. Nem, emberek, ez komolyan gondolja. Halál komolyan. A kérdés inkább az, hogy mi mit tudunk tenni az ügyben.
– Állítsuk le az oroszokat? – gondolkodott hangosan Moore.
– Arra nincs esély – felelte Ritter. – Maga is jól tudja, Arthur. Ha ezek egyszer belefognak egy műveletbe, jobban bebiztosítják magukat, mint a maffia. Mennyire jó őszentsége őrsége?
– Fogalmam sincs – ismerte el a főigazgató. – Azt tudom, hogy létezik a Svájci Gárda, meg hogy szép egyenruhájuk és alabárdjuk van… Nem harcoltak valamikor?
– De igen, azt hiszem – válaszolt Greer. – Egy alkalommal csaknem mindannyian otthagyták a fogukat, amikor valamelyik pápát ki kellett menekíteni a Vatikánból.
– Gondolom, most jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy fényképeken pózolnak és megmutatják a turistáknak, hol van a vécé – mormogta Ritter. – Csakhogy ez így sehogy sem stimmel. A pápa túl prominens személyiség ahhoz, hogy ennyivel el legyen intézve a védelme. A Vatikán technikailag egy szuverén állam. Lennie kell valamiféle államapparátusának. Figyelmeztetni kellene őket…
– Ezt csak akkor tehetjük meg, ha már van mire figyelmeztetni őket, ez pedig egyelőre nem áll fenn – mutatott rá Greer. – A következményekkel ő maga is tisztában volt, amikor elküldte ezt a levelet. A testőrsége nyilván már most teljes készültségben áll.
– Az elnök akkor sem fog megelégedni ennyivel. Többet akar majd tudni, és cselekvési lehetőségeket akar majd látni. Amióta előadta azt a “gonosz birodalma” beszédet, elszabadult a pokol. Ha ezek tényleg csinálnak valamit, akkor az elnök ki fog robbanni, mint a Saint Helens tűzhányója. Majdnem százmillió katolikus van csak itt, Amerikában, és közülük nem egy szavazott rá.
James Greert sokkal inkább érdekelte az, mennyire fajulhatnak el az események a legrosszabb esetben.
– Uraim, egyelőre egy levél másolata minden, ami a kezünkben van. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy Moszkvában már megkapták. A reakciójuknak egyelőre semmi jele. Az mégse lenne okos dolog, ha mi tájékoztatnánk őket, ennélfogva a töküket sem szorongathatjuk meg. A pápával sem közölhetjük, hogy aggódunk érte, ugyanezen okokból. Ha iván reagálni fog, Bob valamelyik embere remélhetően szólni fog nekünk, arról nem beszélve, hogy a Vatikánnak is van saját hírszerzése, nem is akármilyen. Jelen pillanatban tehát mindössze egy érdekes információ birtokában vagyunk, amely hitelesnek látszik, de megerősíteni még nem tudtuk.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy üljünk és rágjuk a kefét? – kérdezte Moore.
– Mi mást tehetnénk, Arthur? Iván nem fogja elkapkodni. Soha nem szokta, ha ilyen fontos ügyről van szó. Bob?
– Igen, attól tartok, igaza van – értett vele egyet a műveleti igazgató. – De az elnöknek azért be kell számolni róla.
– Ahhoz is túl kevés – figyelmeztette Greer. – Ettől függetlenül azt hiszem, nincs más választásunk. – Annál is inkább, mert ha valami piszkos dolog történik, és ők nem figyelmeztették az elnököt, akkor új állás után nézhetnek. – Ha Moszkvában tényleg lépni akarnak, akkor még időben hallani fogunk róla.
– Rendben, akkor ezt fogom mondani neki – bólogatott Moore. Elnök úr, komolyan vizsgáljuk az ügyet. Ez a szöveg általában bevált. Moore áttelefonált a titkárnőjének kávéért. Holnap tízkor tájékoztatja az elnököt az Ovális Irodában, aztán ebéd után összeül a szokásos heti értekezletre a többi szolgálat, a DIA és az NSA vezetőivel. Hátha ott is megtud még valamit. Jobb lett volna fordított sorrendben csinálni, de hát az túl szép lett volna.

AZ ELSŐ MUNKANAPJA hosszabbra nyúlt, mint amire számított. Ed Foleyt lenyűgözte a moszkvai metró. A dekoratőr ugyanaz az őrült lehetett, aki a Moszkvai Állami Egyetem esküvői tortára emlékeztető műköveit készítette – nagy kedvence lehetett Sztálinnak, akinek az ízlése egy amőbáéval vetekedett –, de ettől eltekintve a tervezői remek munkát végeztek. Még fontosabb volt, hogy zsúfoltsága kiváló lehetőséget jelentett a kapcsolatfelvételre. Ekkora tömegben nem volt nagy kunszt átvenni vagy átadni egy titkos küldeményt. Csak egy kis gyakorlat kellett hozzá, márpedig Edward Francis Foley gondosan ügyelt arra, hogy mindig formában legyen. Most már biztos volt benne, Mary Pat is imádni fogja Moszkvát. Ugyanazt fogja jelenteni Mary Pat számára, mint neki Disney World. Elég jól beszélt oroszul, Mary Pat azonban irodalmi szinten – a nagyapja térdén tanulta. Ami ugyanakkor nem biztos, hogy előny volt egy alacsony rangú, amerikai követségi alkalmazott felesége számára.
A metró tökéletesen megfelelt Ed számára. Az egyik megálló alig néhány háztömbnyire volt a követségtől, a másik pedig gyakorlatilag a házuk előtt. Még a kettes igazgatóság legparanoiásabb árnyéka se találhat semmi gyanúsat abban, hogy metróval jár dolgozni, habár errefelé az amerikaiak nagy autóbolondok hírében állnak. Nem forgatta jobban a nyakát, mint bármelyik turista, de biztos volt benne, hogy valaki ráakaszkodott. Új követségi alkalmazott volt, és az oroszok persze tudni akarták, hogy valójában nem a CIA küldte-e. Úgy döntött, hogy az ártatlan, külföldre szakadt amerikait fogja játszani. Az oroszok aztán vagy beveszik ezt, vagy nem. Ez attól függ, hogy mennyire tapasztalt az árnyéka. Az mindenesetre biztos, hogy legalább két hétig követni fogja. Ez előre bekalkulált kellemetlenség volt. Mary Patet is figyelni fogják, sőt valószínűleg Eddie-t is. Paranoiás egy banda, de végül is érthető, nem igaz? Hiszen végül is azért jött ide, hogy kifürkéssze a legféltettebb titkaikat. Ő volt az új állomásfőnök – a titkos állomásfőnök, mert Bob Ritter kitalálta, hogy a bevett szokással ellentétben titokban kell tartani a szerepét. Az sem volt szokványos eljárás, hogy egy házaspárt küldtek ki a terepre. Ed hosszú éveken át építette a fedőkarrierjét. A New York-i Fordham Egyetemen végzett, aztán beszervezték, és egy alapos FBI-vizsgálatot követően elküldték újságírónak a The New York Timeshoz. Megírt néhány érdekes sztorit, de nem eleget; nem is rúgták ki, viszont gyengéden eltanácsolták, és ő szót fogadott nekik, így lett belőle sajtóattasé a Külügyminisztériumban. Jól fizető, nyugis állás volt, éppen egy ilyen “tehetségtelen” újságíró számára találták ki. A feladata mindössze abból állt, hogy tartania kellett a kapcsolatot a nagy amerikai újságok és tévécsatornák tudósítóival, bejárást biztosítva nekik a nagykövethez és más követségi alkalmazottakhoz.
A CIA szempontjából a legfontosabb az volt, hogy hozzáértőnek mutatkozzon, de nem többnek. A Times moszkvai tudósítója már így is arról beszélt a háta mögött, hogy Foley nem bírta az iramot a nemzet legnagyobb lapjánál, s mivel túl fiatal ahhoz, hogy tanítson – ezt tette a kevésbé sikeres újságírók jelentős része –, a következő rosszat választotta: kormányszolga lett belőle. Foley nem haragudott érte: egy kém számára az a legjobb álca, ha elhitetik róla, hogy ostoba hivatalnok. Hála ezért Ian Flemingnek és a filmeknek, amelyeket ihletett. James Bond okos fiú volt; nem így Ed Foley. Nem, Ed Foley csak egy szürke kormányszolga volt. Ironikus módon ez a trükk remekül bevált a Szovjetunióban, éppen abban az országban, ahol szürke kormányszolgák hada hozta meg a döntéseket.
A kémszakmában nincs semmi kiszámítható… kivéve itt, mondta magának az állomásfőnök. Ha oroszokkal van dolgod, egyvalamire számíthatsz csupán: arra, hogy kiszámíthatóak. Mintha minden le lenne írva egy nagy könyvben, és az emberek annak betűi szerint cselekednének.
Foley beszállt a metrókocsiba, és végigpásztázta tekintetével az utasokat – akik cserébe őt fixírozták. Az öltözékéről ordított, hogy külföldi.
– Ki maga? – lepte meg hátulról egy semleges hang.
– Pardon? – válaszolt Foley pocsék orosz kiejtéssel.
– Ah, maga amerikai.
– Da, úgy van. Az amerikai követségen dolgozom. Az első napom. Még új vagyok Moszkvában. – Árnyék vagy sem, játszania kell a szerepét.
– Hogy tetszik itt? – hangzott el az újabb kérdés. A pasasnak nagyon bürokrata kinézete volt, de hogy a kémelhárításnak dolgozott-e vagy csak egy kíváncsi hivatalnok volt, azt korai lett volna eldönteni. Utóbbiakból nem volt hiány. Egy közönséges polgár meg merné közelíteni? Valószínűleg nem, vélte Foley, holott az oroszok legalább annyira kíváncsiak Amerikára, mint amennyire – állítólag – megvetik és gyűlölik lakóit. Valahogy úgy vannak vele, mint Éva a tiltott almával.
– A metró lenyűgöző – felelte Foley.
– Amerika melyik részéről való? – érdeklődött az orosz.
– New York Cityből.
– Játszanak jégkorongot Amerikában?
– Hogyne! A New York Rangers szurkolója vagyok, gyerekkorom óta. Alig várom, hogy hokimeccset láthassak itt. – Ami tényleg így is volt. Az oroszok úgymond a jégkorongozás Mozartjai voltak. – Ma mondták a nagykövetségen, hogy tudnak jegyeket szerezni nekem a meccsre. Központi Honvédségi Sportklub – tette hozzá.
– Bah! – horkantott a moszkvai. – Én a Szárnyaknak szurkolok.
Lehet, hogy mégiscsak eredeti a fickó?, tűnődött Foley. Az oroszok ugyanolyan büszkék voltak a klubjukra, mint az amerikai baseballrajongók. Csakhogy a kettes igazgatóságnak is lehetnek a jégkorongért rajongó emberei. Különben mindegy, döntötte el. Akárki is legyen ez a pasas, neki óvatosnak kell lennie.
– Nem a központi klub a bajnok?
– Nebáncsvirágok. Nem látta, mi történt velük Amerikában?
– Mifelénk sokkal agresszívebben játszanak. Maguk bizonyára huligánoknak tartják a sportolóinkat. – Foley vonatra ült, hogy megnézhesse a philadelphiai meccset. A Flyers, közismertebb nevén a Broad Street Bunyósai, péppé verte a meglehetősen arrogáns szovjeteket. Remek mulatság volt, és milyen meccs!
– Megérdemelték. A központi klub játékosai úgy játszanak, mintha a Bolsoj balerinái lennének. Ideje volt felébreszteni őket!
– Azért, ha a 80-as olimpiára gondolok, kész csoda, hogy legyőztük magukat.
– Csoda? Bah! Az edzőnk aludt. A hőseink is aludtak. A maguk fiai viszont lelkesen játszottak, és jól megérdemelten győztek. – Igen, ez a fickó tényleg úgy beszélt, mint egy igazi szurkoló.
– Szeretném, ha a fiam megtanulna jégkorongozni, amíg itt vagyunk.
– Mennyi idős? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a férfi.
– Négy és fél – felelte Foley.
– A legjobb kor, hogy megtanuljon korcsolyázni. Számos lehetőség kínálkozik Moszkvában a gyerekeknek, ha korcsolyázni szeretnének, nem igaz, Ványa? – kérdezte a mellette álló férfitól, aki nyugtalansággal vegyes kíváncsisággal hallgatta őket.
– Csak jó korcsolyát kell szerezni – mondta a másik. – Ha nem tartja elég jól a lábát, tönkremehet a bokája. – Tipikus orosz válasz volt. Ebben a gyakran kegyetlen országban olyan féltő gondoskodással viseltettek a gyermekek iránt, hogy az már-már megkapó volt. Az orosz medve olyan gyengéd tudott lenni a kisdedekhez, mint amilyen könyörtelen a felnőttekkel szemben.
– Köszönöm. Erre majd figyelni fogok.
– A külföldiek lakótelepén él?
– Igen – felelte Foley.
– Akkor a következőnél le kell szállnia.
– Ah, szpasziba, és további jó napot. – Az ajtóból még visszanézett, hogy barátságosan bólintson újdonsült orosz ismerőseinek. KGB-sek?, tűnődött. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Ha egy-két hónap múlva is össze fog futni velük a metrón, akkor talán nem.
Arról nem tudhatott, hogy a tőlük alig két méterre álló férfi, miközben látszólag a Szovjetszkij Szportot bújta, az egész beszélgetést végighallgatta. A férfit Oleg Zajcevnek hívták, és ő KGB-s volt.
Az állomásfőnök elhagyta a metrókocsit, és hagyta, hogy a tömeg a mozgólépcső felé sodorja. Egykoron egy életnagyságú Sztálin-portré fogadta az utazókat, ez azonban azóta eltűnt, és nem tettek a helyére másikat. A kinti levegő kezdett ősziesen csípős lenni, de csak annyira, hogy jólessen a szerelvény fülledt levegője után. A szabadba érve többen bűzös cigarettára gyújtottak, és útjukra indultak. A fallal körülvett lakópark egy fél háztömbnyire volt a metróállomástól. A bódé előtt álldogáló őr végigmérte, és szemmel láthatóan úgy döntött a felöltőjét látva, hogy amerikai, mert nem állította meg, de nem is biccentett, nemhogy elmosolyodott volna. Az oroszok ritkán mosolyogtak, ami döbbenetes és érthetetlen volt az amerikai számára.

KÉT MEGÁLLÓVAL ODÉBB Oleg Zajcev azon tűnődött, írjon-e jelentést a beszélgetésről. A KGB tisztjeit erre bátorították, részben azért, hogy ezzel is hűségüket bizonyítsák, részben azért, hogy megmutassák, milyen éberen figyelik a “főellenség” polgárait – ahogy szakmai berkeken belül Amerikát nevezték. A legfőbb ok valójában a paranoia volt, amit éppen maga a KGB táplált. Zajcev tisztában volt mindezzel, és nem volt kedve újabb iratokat generálni. Úgyse kezdenének vele semmit. Belenéz valamelyik aktakukac az emeleten, aztán elsüllyeszti egy irattartó mélyére, hogy többé soha ne vegye elő. Az ideje túlontúl értékes volt ahhoz, hogy ilyen értelmetlen dolgokra fecsérelje. Különben sem ő beszélt az amerikaival, nem igaz?
Felment a metróalagútból az utcára, és rágyújtott egy Trud cigarettára. Silány füstölnivaló volt. Zajcevnek bejárása volt a “zárt” üzletekbe, ahol francia, brit, sőt amerikai cigarettát is lehetett kapni, de túl drágán adták őket, és az anyagi lehetőségei jóval alatta maradtak a vágyainak, így hát a jól ismert “Munkás” márkát szívta sok millió honfitársához hasonlóan. A ruhája hangyányival jobb minőségű volt, mint a legtöbb elvtársé, de nem feltűnően. Nem annyira, hogy kitűnjön vele a tömegből. A lakása két háztömbnyire volt. A 3-as számú lakás az első emeleten – az amerikaiak második szintet mondtak volna –, ami szerencsés dolog volt, tekintve, hogy a lift havonta legalább egyszer csütörtököt mondott. Ma működött. A házmesteri lakásban lakó öregasszony ajtaja zárva volt, ami azt jelentette, hogy ezúttal más sem romlott el az épületben – különben a vénasszony kint a lépcsőházat leste volna, hogy lecsaphasson a hazatérőkre, felvilágosítani őket az üzemzavarról. Ha ünnepre nem is adott okot, azért aprócska öröm volt ez is, amiért ugyanúgy hálát lehetett adni istennek – vagy annak, aki a sors dolgait intézte –, mint a nagyobb dolgokért. A lift előtt belenyomta a cigarettát a hamuzóba, és belépett a kitárt ajtón.
– Jó estét, Zajcev elvtárs – üdvözölte a liftes.
– Jó estét, Glenko elvtárs. – A férfi a nagy honvédő háború rokkant veteránja volt, mellkasán kitüntetésekkel. Tüzér, mint mondta. És valószínűleg a tömbház besúgója, amiért pénz járt, de nevetségesen kevés, még egy nyugdíjasnak is.
Ebben ki is merült a beszélgetésük. Glenko elfordította a kart, felvitte a liftszekrényt az emeletre, és kinyitotta az ajtót. Innen már csak öt méter volt Zajcev lakása.
Az előszobában rotyogó káposzta illata üdvözölte. Tehát káposztaleves lesz a vacsora. Nem először fog előfordulni. A káposzta az orosz “diéta” egyik pillérét képezte. A másik a fekete kenyér volt.
– Papa! – Oleg Ivanovics lehajolt, és az ölébe kapta a kis Szvetlánát. Angyali arcával, bűbájos mosolyával ő volt Zajcev szeme fénye.
– Hogy van ma az én kis zajcsikom! – viszonozta a kislánya cuppanós pusziját.
A bölcsődés korú Szvetlana ruházata gyakorlatilag felölelte a Szovjetunióban kapható színes holmik egész skáláját: zöld inget, szürke nadrágot és piros cipőcskét viselt. A pelenka, mint árucikk azonban még textil formájában se létezett ebben az országban – az orosz anyák általában régi ágyneműből készítették –, a Nyugaton használt, eldobható változatáról nem is beszélve. Ennek, következtében valóságos szobatisztasági verseny dúlt a kismamák között; Zajcevék ezen már szerencsére régen túl voltak.
– Szervusz, drágám – mondta Irina Bogdanova a tűzhely mellől.
Káposzta, krumpli és – Zajcev reményei szerint – némi sonka főtt a fazékban. Melléje tea és kenyér. Vodka majd később, ha Szvetlana már elaludt. Zajcevék ittak, de csak mértékkel. Irina a GUM áruházban volt könyvelő. A Moszkvai Állami Egyetem diplomásaként nyugati értelemben önálló volt, de nem emancipált. A konyhaasztal mellé akasztva egy hálós szatyor lógott. Ezt mindenhova magával vitte, hogy ha valahol valami ritkán beszerezhető ennivalót vagy egyéb holmit osztanak, legyen mibe pakolni. Ez sorban állást jelentett, ami a Szovjetunióban az asszonyok dolga volt, a főzéssel együtt, a férjük státusától és saját beosztásuktól függetlenül. Irina tudta, hogy a férje a KGB-nek dolgozik, de azt már nem, hogy pontosan mi is ott a beosztása. Neki elég volt az, hogy az átlagnál jobban fizetik, s a rangja újabb jövőbeni fizetésemelésekre ad reményt. Bármit is csináljon tehát Oleg, bizonyára jól csinálja, és ez volt a lényeg. Az apja a nagy honvédő háború veteránja volt, így Irinának módja nyílt bejutni az állami felsőoktatásba, ahol mindig átlag felett teljesített, az álmait azonban nem tudta valóra váltani. Tehetséges zongorista volt, de nem eléggé, ezért a konzervatóriumról le kellett mondania, írással is próbálkozott, de ebben sem volt elég jó ahhoz, hogy kiadót találjon. Nem volt csúnya nő, orosz szemmel nézve azonban túl vékonynak számított. Sokat olvasott, és szerette a klasszikus zenét. Oleggel néha elmentek a Csajkovszkijba koncertet hallgatni, hébe-hóba pedig egy balettelőadásra is sor került – ezt inkább a férje szerette. A pártvezetői mulatságokra egyelőre nem voltak hivatalosak. Talán majd ha Oleg ezredes lesz, reménykedett Irina. Addig azonban egyik hónapról a másikra éldegéltek kettejük fizetéséből, mint más, hozzájuk hasonló középosztálybeli családok, időnként a “zárt” üzletekben megvásárolható különlegességekkel fűszerezve meg egyhangú mindennapjaikat. Jobban meggondolva csak egy kisfiú hiányzott az életükből. Még mindketten fiatalok voltak, miért is ne vállalhattak volna egy második gyermeket?
– Történt ma valami érdekes? – kérdezte Irina. Ezt mindennap eljátszották.
– Odabent sohase történik semmi érdekes – felelte mosolyogva Oleg. Ma is csak azt csinálta, amit máskor is: üzeneteket fogadott a hírszerzőktől, és utasításokat továbbított nekik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy különböző rekeszekbe szortírozta a papírokat, amelyeket aztán a házon belüli futárok felvittek az emeletre, ahol a döntéseket hozó fejesek trónoltak. Egy nagyon fontos ezredes lejött előző héten, hogy szétnézzen az osztályon. Tette mindezt egyetlen mosoly, egyetlen baráti szó vagy kérdés nélkül húsz percen keresztül, hogy aztán visszamenjen a liftsor irányába. Oleg csak a kíséretéből sejtette, hogy mennyire nagy ember lehet: nem más volt vele, mint az ő felettese, az ezredes. Ha váltottak is egymással néhány szót, az hallótávolságon kívül történt. Az osztályon dolgozók különben is mindig suttogva beszéltek egymáshoz, már ha nagy ritkán megtették, ő maga pedig, saját érdekében, sohasem tanúsított érdeklődést a sutyorgás iránt.
Oleg Ivanovics Zajcev százados azonban túl értelmes volt ahhoz, hogy pusztán alkatrészként funkcionáljon a hivatal gépezetében. Időnként neki is apróbb döntéseket kellett hoznia, aminek minden alkalommal olyan óvatosan fogott neki, mint az egér az átkelésnek egy macskákkal teli szobán. Ilyenkor inkább felkereste a felettesét, eléje tárta a tényeket, majd alázatosan azt is elmondta, hogy szerinte mi a teendő. A döntését szinte mindig jóváhagyták. Olegnek jó ítélőképessége volt, és a felettesei ezt kezdték felismerni. Már nem is állt olyan távol attól, hogy őrnagy legyen. Több pénz, gyakoribb vásárlások a “zárt” üzletekben, és – fokozatosan – nagyobb függetlenség, bár ez így nem volt teljesen igaz. Inkább valamivel kevesebb előírás. Egy szép napon talán még azt is megkérdezheti, van-e értelme egy kimenő üzenetnek. Valóban akarjuk ezt, elvtárs? – mondhatja majd ki az eddig csak gondolatban feltett kérdést. Például ha kimegy a 457-es római tisztnek egy műveleti utasítás, ami az ő megítélése szerint több kárt fog okozni a hazának, mint amennyi hasznot hoz. Amire gyakran volt példa. Például két hónappal ezelőtt, amikor Bonnból üzenet jött, hogy a nyugatnémet elhárítás készül valamire. A helyi műveleti tiszt sürgős intézkedést kért, ami annyiból állt, hogy ráparancsoltak, folytassa a küldetését, és többé ne merje kétségbe vonni a felettesei hozzáértését. Nem sokkal később a tiszt eltűnt. Letartóztatták vagy lelőtték?, tűnődött Oleg. A legtöbb műveleti tisztnek a nevét is tudta, emellett ismerte gyakorlatilag az összes művelet nevét, többnek pedig a célját, célpontját is. S ami a legfontosabb, a KGB-nek dolgozó száz és száz helyi ügynök fedőneve is az emlékezetébe vésődött. Mint egy kémregényben. Egyes műveleti tisztek írói vénával rendelkeztek: az ő üzeneteiket egy világ választotta el a katonatisztek nyers, lakonikus jelentéseitől. Nem, ők szerették érzékeltetni az ügynökeik lelkiállapotát, az információ által keltett benyomásaikat, a küldetésről kialakult véleményüket. Mintha nem is kémek lettek volna, hanem turistáknak írogató utazó szerkesztők. Zajcevnek nem tartozott a feladatai közé az effajta információ megemésztése, de gondolkodó ember volt, és mellékesen minden üzenet beszédes kódokat tartalmazott. Ha például elírták a harmadik szót, az azt jelentette, hogy a tiszt lelepleződött. Minden tiszt más kulcssorozatokkal dolgozott, de Zajcev mindegyikhez hozzáfért. Kétszer is felfedezte ezt a hibát, de az egyik alkalommal a felettese azt mondta neki, hogy tekintse véletlen elírásnak. A dolog megdöbbentette, de aztán jöttek az újabb üzenetek a tiszttől, és azokban már nem fordult elő a kód. Talán valóban csak elírás volt. Végtére is, mondta neki a felettese, a Központban képzett tiszteket nem volt olyan könnyű lebuktatni. A legjobbak voltak a világon, nyugati ellenlábasaik pedig messze nem voltak olyan jól képzettek, nemde? Zajcev százados egyetértően bólintott, de azért papírra vetette a megfigyelését, és gondoskodott róla, hogy az állandó iratok közé kerüljön. Ő megtette a dolgát.
Néha elgondolkodott rajta, főként tévénézés közben, egy-két pohárka után, hogy mi is van akkor, ha a felettesét beszervezte valamelyik nyugati kémügynökség. Az lett volna a tökéletes “fogás”! Igaz ugyan, hogy a 20-as években, vagy tán még korábban bevezetett rekeszelvnek megfelelően a KGB-nél nem létezett egységes lista a tisztekről – még magának az elnöknek, Andropovnak sem állt rendelkezésére ilyen –, Oleg osztálya azonban, és csakis ez az osztály, olyan bőséges információmennyiséghez fért hozzá, hogy könnyen elkészíthetett volna egy ilyet. Ezért is nem tartoztak a műveleti személyzethez. Hát nem maga a KGB is éppen a kódszoba alkalmazottjait próbálta meg kompromittálni a követségeken? Látszólag jelentéktelen személyek voltak, akik nagyon is jelentős munkát végeztek, ezért sokszor érezték úgy, hogy mellőzik őket. A leggyakrabban nők végezték ezt a munkát, a KGB tisztjei pedig értették, hogyan kell elcsábítani őket, mert ezt is alaposan megtanították nekik. Nem egy ilyen esetről továbbított beszámolót, sokszor felháborítóan aprólékosat, mintha ezek a tisztek így akarták volna bizonyítani, mennyire férfiasak, és mennyire elkötelezték magukat az államnak. Zajcev egyáltalán nem tartotta olyan hőstettnek, hogy munkaköri kötelességből két vállra fektettek egy nőt. Persze, ha az illető hölgy nagyon csúnya, esetleg idős is hozzá…
Ami mindebből leszűrődik, tűnődött Oleg Ivanovics, az az, hogy a hivatalnokokra gyakran kozmikus titkokat bíznak. És ő is ezek egyike, hát nem mulatságos? Sokkal mulatságosabb, mint a káposztalevese, bármennyire tápláló legyen is. Ezek szerint tehát a Szovjetunió is megbízott egyesekben, bármennyire távol állt is a bizalmaskodás a kollektív gondolkodás ideológiájától. Nos, ennek az iróniának az eredménye volt az a zöld ingecske is, amit a kislánya viselt. Rápakolt néhány könyvet a hokedlire, hogy Szvetlana elérje a konyhaasztalt, és ráemelte a kislányt. Szvetlana kezecskéje még túl kicsi volt az ormótlan cink-alumínium evőeszközökhöz, de legalább nem voltak túl nehezek számára. A kenyeret még nem tudta megkenni egyedül, Oleg segített neki. Igazi vajjal, adott magában hálát a szerencséjének.
– Hazafelé jövet láttam valami szépet a különleges boltban – közölte Irina a vacsora felett, a gyomrán keresztül közelítve a férje pénztárcájához. Régi női trükk volt ez, és úgy nézett ki, ezúttal be is jön, mert a káposzta igen jól sikerült, s a lengyel importsonka is ízletes volt. Irina tehát ma is a “zárt” üzletben vásárolt. Csak kilenc hónapja volt ez, de már most sem értette, hogyan tudtak eddig meglenni e nélkül.
– Mit? – kérdezte Oleg a grúz teáját kortyolgatva.
– Melltartót. Svéd – tette hozzá Irina.
Oleg elmosolyodott. Az orosz gyártmányúakat mintha tehenészlányoknak tervezték volna, olyan tehenészlányoknak, akik csecsemők helyett bocikat szoptatnak. Sokkal emberibb arányokkal megáldott felesége valósággal elveszett bennük.
– Mennyibe kerül? – kérdezte Oleg anélkül, hogy felnézett volna.
– Csak hetven rubel.
Hetven aranyfedezetű rubel, javította ki gondolatban Oleg. Az aranyfedezetű rubelnek valódi értéke volt. Elméletileg akár külföldi valutára is válthattad volna, ellentétben azzal az értéktelen papírral, amellyel az átlag gyári munkást fizették. Annak ugyanis csak elméleti értéke volt… mint lényegében mindennek ebben az országban, ha az ember jobban belegondolt.
– Milyen színű?
– Fehér.
Lehet, hogy volt fekete vagy vörös is az üzletben, de ritka volt az a szovjet nő, aki ilyet vett volna fel. Az emberek errefelé roppant konzervatívak voltak.
A vacsora végeztével Oleg bevonult Szvetlánával tévézni. Irina még a konyhában tett-vett. A híradóból megtudták, hogy már zajlik az aratás, és a hősies aratómunkások már leadták az első kalászokat az északi területeken is, ahol a termesztésre és az aratásra jóval kevesebb idő jutott, mint a melegebb vidékeken. Jó termés lesz, állította a tévé. Nagyszerű, gondolta Oleg, legalább nem lesz hiány télen. Remélhetőleg… mert sohasem tudhattad, mikor mondanak igazat. A következő blokkban az amerikaiakra panaszkodtak, akik megint atomfegyvereket készültek telepíteni a NATO-tagországokba, a Szovjetunió tiltakozása ellenére. Az amerikaiak nem akarták megérteni, hogy csak bizalmatlansághoz, destabilizációhoz vezethet, és könnyen provokatív akciók melegágya lehet. Arról persze nem beszéltek, amiről Zajcev tudott: hogy a szovjetek ugyanígy SS-20-asokat telepítenek imitt-amott. Mintha ez nem okozhatott volna destabilizációt… A fő műsoridőt A Szovjetuniót szolgáljuk című sorozatnak szánták. A műsorkészítők azt ígérték, hogy a ma esti részben az Afganisztánban “nemzetközi szolgálatot” teljesítő fiatal és lelkes katonákról fognak tudósítani. Ritkán fordult elő ilyesmi, ezért Oleg kíváncsi volt, mit fognak a tévénézők elé tárni. Ebédidőben néha szóba került az afganisztáni háború. Oleg inkább csak hallgatta, amit a többiek mondanak – hogyan is szólhatott volna bele, amikor őt magát felmentették a sorkatonai szolgálat alól? Nem mintha bánta volna. Sokat hallott a katonaságnál előforduló brutalitásokról, s az egyenruháért sem rajongott. Szerencsére a KGB-nél ritkán kellett egyenruhát ölteni. Ez a tudósítás viszont nagyon érdekelte. A mozgóképek, tűnődött, még ha gondosan meg is válogatják őket, beszédesebbek minden szónál, és neki volt szeme a részletekhez – végül is ezzel kereste a kenyerét.

– KANSASBAN IS MINDEN ÉVBEN ARATNAK, mégse adják le az NBC esti híreiben – jegyezte meg Ed Foley a feleségének.
– Gondolom, nekik már az is nagy teljesítmény, hogy etetni tudják magukat – felelte Mary Pat. – Mi a helyzet odabent?
– Akkora irodát kaptam, mint egy egérlyuk – válaszolta Ed, aztán intett a kezével, jelezve, hogy semmi említésre méltó nem történt.
Mary Pat tudta, hamarosan körbe kell autóznia, hogy ellenőrizze a vészjeleket. A BÍBOROS fedőnevű ügynök az ő felügyeletük alá tartozott, és a pasas a Hivatal egyik legfontosabb informátora volt. Az ezredes már tudott róla, hogy új irányítókat kap. Nem lesz könnyű kiépíteni és fenntartani vele a kapcsolatot, ezzel Mary Pat tisztában volt, de nem aggódott: hozzászokott a kényes ügyekhez.

A gonosz birodalma 4.

4. fejezet


ISMERKEDÉS



LONDONBAN DÉLUTÁN ÖT VOLT, Langleyben pedig dél, amikor Ryan bekapcsolta a biztonsági vonalat, hogy hazatelefonáljon. Az időzónák alaposan megkavarták a napirendjét. Két olyan szakasza volt a napnak, amikor igazán hatékonyan tudott dolgozni: reggel és délután. Reggel az információ feldolgozása ment jobban, délután a gondolkodás. Greer tengernagy is hasonlóképpen működött, ami remek dolog volt, egészen mostanáig.
– Greer – szólt egy hang, miután a kódolt kapcsolat létrejött.
– Itt Ryan, uram.
– Hogy érzi magát Angliában, Jack?
– Még nem láttam esőt. Cathy holnap reggel áll munkába.
– Hogy viszonyul magához Basil?
– Nincs okom panaszra, uram.
– Most hol van?
– A Century House-ban. A felső szinten kaptam irodát egy Oroszország-szakértő mellett.
– Lefogadom, hogy otthonra is szeretne egy ilyen telefont.
– Beletrafált, uram. – A vén bakkecske jelesre végzett volna gondolatolvasásból.
– Más?
– Per pillanat nem jut eszembe semmi.
– Ilyen unalmas lett az élete?
– Még most próbálok berendezkedni, uram. Az orosz szekciójuk egészen biztató. A fickó, akivel dolgozom, Simon Harding, egészen ügyesen olvas a kávézaccból. – Ryan remélte, hogy nincs bepoloskázva a készülék. Csak nem fognak lehallgatni egy Viktória-renddel kitüntetett lovagot. Vagy igen?
– A gyerekek jól vannak?
– Igen, uram. Sally a helyi tévécsatornákkal barátkozik.
– A gyerekek könnyen alkalmazkodnak.
Sokkal jobban, mint a felnőttek.
– Ha van valami, tájékoztatom, tengernagy úr.
– A Hopkins-dokumentum holnapra az asztalán lesz.
– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják. Bernie mondott néhány érdekes dolgot. Ez a másik dolog a pápával…
– Mit szólnak hozzá a rokonok?
– Aggódnak, akárcsak én. Őszentsége borsot tört az orruk alá, és attól tartok, iván ezt nem fogja jó néven venni.
– Basil mit mond?
– Egyelőre nem nagyon mond semmit. Gondolom, egyelőre várják, milyen irányban fognak elmozdulni az oroszok. – Jack szünetet tartott. – És nálunk született valami ez ügyben?
– Még nem. – Ez alig volt több annál, hogy semmi olyan, amiről beszélhetnék magának, Jack. Bízik még bennem egyáltalán Greer?, tűnődött Jack. Azt tudta, hogy kedveli, de hogy jó elemzőnek tartja-e, az már egyáltalán nem volt olyan biztos. Talán Londonba is csak azért küldte el, hogy megnézze, mire képes. A tengerészgyalogságnál is ezt csinálják a hadnagyokkal. Még egyszer vissza az iskolába, hogy kiderítsék, szót tudnak-e érteni az emberekkel. Ryan annak idején könnyedén vette ezt az akadályt. Az osztály legjobbja volt. Vagy csak szerencsés. Sajnos, nem szolgált eleget ahhoz, hogy ez kiderüljön. Az a Kréta fölötti incidens a CH-46-ossal még mindig kísértette álmaiban. Már attól is kiverte a hideg veríték, ha a helikopter szóra gondolt. – Maga mit gondol, Jack?
– Ha az én feladatom lenne életben tartani a pápát, akkor most nagyon ideges lennék. Az oroszok nagyon be tudnak durvulni. Amit nem tudok megjósolni, az a Politbüró reakciója, mármint az, hogy mennyi keményítő van a gerincükben. Amikor Basillel beszélgettünk, azt mondtam neki, hogy szerintem minden azon múlik, mennyire ijesztette meg őket ez a fenyegetés, már ha egyáltalán annak nevezhető.
– Maga minek nevezné, Jack? – kérdezte a főigazgató 3400 mérföld távolságból.
– Most megfogott, uram. Ha az ő fejükkel gondolkodnék, lehet, hogy fenyegetésnek tekinteném.
– Az lehet itt nem elég, Jack. Fenyegetés számukra vagy sem? – Jim Greer vérbeli vizsgáztató lehetett volna egy történelem- vagy politikatudományi tanszéken. Akár a Georgetownon is, Riley atya mellett.
– Fenyegetés, uram, és annak is fogják tekinteni. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Nem mintha Isten haragjától tartanának. Számukra Isten nem több egy ideológusnál.
– Jack, meg kell még tanulnia az ellenfél szemén át látni a dolgokat. A maga elemzőképessége elsőrangú, de a beleélő képessége még nem az igazi. Ez nem a tőzsde. Itt nem rideg számokkal van dolga, hanem emberekkel. Azt mondják, El Grecónak asztigmatizmusa volt, ezért mindent egy kicsit másképp látott. Ők is másfajta lencsén keresztül szemlélik a világot. Ha ezt reprodukálni tudja, Jack, akkor a legjobbak közé fog tartozni. Harding elég jó ebben. Tanulja meg tőle, hogyan lehet belelátni az oroszok fejébe.
– Ismeri Simont? – kérdezte meglepetten Jack.
– Évek óta olvasom az elemzéseit.
Szóval ez sem véletlen, gondolta Jack. Nem is értette, miért lepődött meg ennyire. Sejthette volna. A nap második leckéje.
– Értem, uram.
– Nem tűnik meglepettnek, fiam.
– Aye-aye, uram – hagyta rá Ryan tengerészgyalogos stílusban. Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni, tengernagy. Ez volt az a pillanat, amikor John Patrick Ryanből igazi hírszerzési elemző lett.
– A készüléket a nagykövetségen keresztül megkapja. Tudja, hogy kell használni – tette hozzá figyelmeztetésként a főigazgató.
– Igen, uram. Tudom.
– Nagyszerű. Nos, itt épp ebédidő van.
– Igen, uram. Holnap jelentkezem. – Ryan letette a kagylót, és kihúzta a műanyag kulcsot a telefonkészülékből. Zsebre vágta, aztán a karórájára nézett. Legfőbb ideje volt lehúzni a rolót. A titkosított aktákat már eltakarította az asztalról. Fél öt körül jött egy nő bevásárlókocsival, és visszavitte őket a központi archívumba.
Mintha végszóra jelentkezett volna, Simon jött be a szobába.
– Mikor indul a vonata?
– Hat tízkor.
– Akkor bőven van ideje egy sörre, Jack. Érdekelné?
– Már hogyne, Simon. – Felállt az asztal mellől, és követte a szobatársát.
A Fox and Cock, egy nagyon hagyományos pub mindössze egy háztömbnyire, azaz négy-öt percnyi sétára volt a Century House-tól. Egy kicsit túl hagyományos is volt: masszív fagerendáival, fehérre meszelt falaival mintha Shakespeare idejéből maradt volna hátra, ami persze képtelenség volt. Vagy mégsem? Bent sűrű dohányfüst és zakós-nyakkendős férfiak sokasága fogadta őket. Előkelő hely lehetett, Harding szerint a vendégek többsége a Century House alkalmazottjai közül került ki.
– Ez a mi ivóhelyünk. A kocsmáros egykori kollégánk. Többet keres, mint annak idején nálunk. – Harding minden kérdezés nélkül rendelt két pint Tetley’st. Amint megkapták, az egyik sarokban ásítozó bokszba terelte Jacket.
– Nos, Sir John, hogy érzi magát nálunk?
– Egyelőre nincs okom panaszra. – Jack belekortyolt a sörbe. – Greer tengernagy okos fickónak tartja magát.
– Basil pedig őt. Milyen főnök? – kérdezte Harding.
– Nagyszerű. Meghallgatja az embert, és segít, ha gond van. Nem lép a farkadra, ha baklövést követsz el. Inkább tanít, mint lehord, legalábbis ez az én tapasztalatom. A vezető elemzők közt ugyanis akad jó néhány, akit alaposan fenéken billentett. Gondolom, én még túl kicsi vagyok ehhez – mosolyodott el Ryan, majd váratlanul megkérdezte: – Maga lesz itt a kiképzőtisztem, Simon?
A köntörfalazás nélkül nekiszegezett kérdés meglepte a britet.
– Ez azért túlzás, Jack. Én szovjetszakértő vagyok, maga pedig általános, ha jól tudom.
– Itt csak gyakornok – szerénykedett Ryan.
– Rendben. Nos, mit szeretne tudni?
– Úgy gondolkodni, mint egy orosz.
Harding belenevetett a sörébe.
– Ezt nekünk is nap mint nap újra kell tanulni. A legfontosabb az, hogy sohase feledje: nekik minden csak politika, a politika pedig nem több ködös elképzeléseknél, esztétikánál. Különösen Oroszországban, Jack. Ők képtelenek olyan igazi termékeket előállítani, mint a tévé vagy az autó, ezért minden erejükkel azon vannak, hogy a politikai elméleteiknek, Marx és Lenin aranyköpéseinek megfelelő szabályok közé igazítsák az életet. Márpedig Marx és Lenin vajmi keveset tudott a való világról. Olyan ez, mint egy elvadult vallás, csakhogy itt mennydörgés és pestis helyett kivégzőosztag pusztítja a hitetleneket. Az ő szemükben minden, ami nem úgy működik, ahogy kell, ellentétes a vallásukkal. A politikai elméletük nem számol az emberi természettel, és mivel a politikai elméletük szentírás, sohasem tévedhet, következésképpen az emberi természettel van baj. Totális csőd. Tanult valaha metafizikát?
– Boston College, második évfolyam. A jezsuiták egy egész szemesztert rááldoztak – felelte Ryan két korty között. – Nem mondhatom, hogy nagy volt a lelkesedés.
– Nos, a kommunizmus nem más, mint a való világra ráerőszakolt metafizika. És ha a kocka nem akar beleilleni az ő szent kerek lékeikbe, azért a kocka a felelős. És ez nagyon fel tudja dühíteni őket. Sztálin Joe ezért öletett meg durván húszmillió szovjet embert. Illetve csak részben, mert mellesleg őrült is volt. Az az ember maga volt a megtestesült paranoia. A legrosszabb kombináció: egy őrült, kezében egy képtelen rendszer által biztosított hatalommal.
– De mennyire hű Marx teóriáihoz a jelenlegi vezetés?
– Ez jó kérdés, Jack – bólogatott tűnődve Simon. – A válasz az, hogy nem tudjuk. Mind azt állítja, hogy hű követője, nem igaz? – Harding adott magának egy kortynyi gondolkodási időt. – Persze ők is emberek, és az ember általában érdekből cselekszik. Igaz, vannak kivételek. Szuszlov például szentül hisz abban, amit csinál. De a többiek… Ahhoz a keresztényhez hasonlíthatnánk őket, aki valamikor minden vasárnap templomba ment, aztán valahogy leszokott róla. Egyesek még mindig hisznek, mások már nem. Ha az állami vallásban nem is hisznek mindannyian, abban igen, hogy az hatalmuk és státusuk forrása, így tehát az “alattvalók” előtt úgy kell tenniük, mintha hinnének, mert ez az egyetlen, ami a nyeregben tartja őket.
– Intellektuális tehetetlenség?
– Pontosan, Jack. Newton dinamikájának első törvénye.
Ryan énjének egy része tiltakozni akart. Az embernek ennél értelmesebb lénynek kell lennie. De az-e? Miféle törvény mondja ki, hogy annak kell lennie? És ha volna is ilyen törvény, ki tartatná be? Amit Harding megpróbált összefoglalni tíz percben, az nem volt más, mint az indoklása annak, miért kell dollárszázmilliárdokat költeni elképzelhetetlen erejű fegyverekre és egyenruhások millióira – a másik minél hatékonyabb elpusztítására.
Az élet azonban eszmékről szól, jókról és rosszakról, s éppen ezek konfliktusa volt az, ami meghatározta a valóságot, melyben dolgozott, meghatározta azoknak az embereknek a hitét, akik meg akarták ölni őt és a családját. Márpedig az elég valós volt, nem igaz? Hogy is lehetne hát azt mondani, hogy létezik olyan törvény, amely józan gondolkodásra kényszeríthetné az embereket? Az emberek saját maguk akarják eldönteni, hogy mi a helyes és mi nem. Ezek szerint tehát a világ nem más, mint az egyéni érzékelés függvénye? Az elme terméke? Mi hát a valóság?
Ezzel el is érkezett a metafizika alapkérdéséhez. A Bostonon olyan szárazon, pusztán elméleti síkon boncolgatták ezeket a kérdéseket, mintha semmi közük nem lett volna a valósághoz. Nehéz volt megemészteni tizenkilenc évesen, és – döbbent rá – éppolyan nehéz most, harminckét évesen. Csakhogy most nem a leckekönyv tartalma, hanem emberek élete múlt a felfogóképességén.
– Jézusom, Simon. Ha legalább hinnének Istenben. Akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne.
– Az csak egy újabb vallási háborút eredményezne, Jack, és ha visszaemlékszik a történelemórákon tanultakra, azok a háborúk nagyon véresek tudtak lenni. Gondoljon csak a keresztes hadjáratokra: Isten egyik verziója egy másik ellen. Csúnya ügy volt. A moszkvai igazhitűek azt hiszik, hogy történelmi küldetést teljesítenek: az ő tisztük a tökély szintjére emelni az emberi létet. Keserű pirula lehet, hogy ehhez képest még etetni is alig tudják a népüket, ezért aztán úgy tesznek, mintha ez a probléma nem is létezne. Csakhogy a korgó gyomrot nehéz figyelmen kívül hagyni! Ezért aztán minket hibáztatnak meg az otthoni “bomlasztó elemeket”. Árulók és szabó tőrök. Tele vannak velük a börtöneik. – Harding vállat vont. – Személy szerint pogányoknak tekintem őket, egy hamis vallás követőinek, így sokkal könnyebb. Tanulmányoztam a politikai teológiájukat, de nem sokra megyek vele, mert mint mondtam, sokan nem hisznek benne. Néha úgy gondolkodnak, mint a törzsi idők oroszai, akik a mi szabványaink szerint mindig is ferde szemmel néztek a világra. Az orosz történelem olyan ingatag posvány, hogy az már életveszélyes a nyugati történész számára. Idegengyűlölők, nem kismértékben, és mindig is azok voltak, bár el kell ismerni, hogy nem ok nélkül. Állandó fenyegetettségben éltek. A mongolok például egészen a Balti-tengerig eljutottak, a németek és a franciák pedig Moszkva kapuit döngették. Mondhatnánk, fura népség. Az biztos, hogy épeszű ember nem akarhatja őket az urainak. Igazán kár értük. Annyi csodálatos költőt és zeneszerzőt ajándékoztak az emberiségnek.
– Virágok a szemétdombon – jegyezte meg Ryan.
– Pontosan, Jack. – Harding előhalászta a pipáját, és meggyújtotta egy háztartási gyufával. – Nos, hogy ízlik a sör?
– Kiváló. Sokkal jobb, mint az otthoni.
– Nem is értem, hogy bírja azt a löttyöt a gyomruk. A marhasültjük azonban jobb, mint a miénk.
– Mifelénk kukoricával táplálják a marhákat. Sokkal jobb lesz tőle a húsuk, mintha füvet rágnának. – Ryan sóhajtott egy nagyot. – Még annyi mindenhez hozzá kell szoknom. Valahányszor kezdeném jól érezni magam, mindig kapok egy fricskát az orromra.
– Nos, alig egy hete volt rá, hogy hozzánk szokjon.
– A gyerekeim viccesen fognak beszélni.
– Civilizáltan, Jack, civilizáltan – javította ki nevetve Harding. – Maguk, jenkik, rombolják a nyelvünket.
– Igen, igaza van. – Hamarosan ő is “rounder”-nek fogja nevezni a baseballt, pedig az, amit itt játszanak, cserkészlányok szórakozása ahhoz képest. Ezeknek itt fogalmuk sincs, milyen egy igazi, gyors indítódobás.

ED FOLEYNAK hirtelen elege lett a poloskákból, amelyekről tudta, hogy valahol ott kell lenniük elrejtve a lakásban. Ha a feleségével szeretkezett, mindig arra gondolt, hogy valahol egy KGB-s pöcs hallgatja őket. Minden bizonnyal izgalmas időtöltés volt az unatkozó kémelhárítók számára, de a fenébe is, ez a magánélete volt, legalább ezt tiszteletben tarthatták volna! Mary Pattel fel voltak készítve erre, még viccelődtek is rajta a repülőn idefelé jövet – a repülőgépeket nem lehet lehallgatni –, mondván, hogy majd megmutatják ezeknek a barbároknak, hogy élnek az életvidám emberek. Akkor csak nevetett rajta, de itt és most már nem is volt olyan mulatságos. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vad az állatkertben, ahol az emberek egész nap bámulják és ujjal mutogatnak rá. Azt is nyilván tartaná a KGB, hogy milyen gyakran szokták csinálni a feleségével? Ha igen, akkor bizonyára csak azt várják, mikor fog megrendülni a házasságuk, hogy akcióba léphessenek. Ezek szerint rendszeresen kell szeretkezniük, hogy láthassák, minden rendben. Bár azt is érdekes lenne látni, hogy mit lépnének, ha ennek ellenkezőjét tennék… Amire nem fog sor kerülni, döntötte el Ed. Csak még bonyolultabbá tenné a dolgokat, amikor moszkvai állomásfőnöknek lenni is bőven elég.
Csak a nagykövet, a védelmi attasé és a saját tisztjei tudták, hogy miért is van itt valójában. Az állomásfőnök szerepét látszólag Ron Fielding töltötte be. Az ő feladata az volt, hogy fickándozzon a horgon, mint egy kukac. Ha leparkol az autóval, alkalmanként lehajtja a napellenzőt, kilencven fokkal elforgatva; máskor virágot fog tenni a gomblyukába, és sétál vele néhány háztömbnyit, mintha jelt adna valakinek; vagy ami még jobb, találomra bele fog ütközni járókelőkbe, úgy téve, mintha átadott volna valamit. Ezzel majd szépen az őrületbe kergeti a kettes igazgatóság embereit, akik így ártatlan moszkvaiak után fognak loholni – talán még ki is hallgatnak néhányat. Ha másra nem is lesz jó ez, arra igen, hogy lekösse a KGB figyelmét, és szerencsés esetben azt a benyomást keltse az itteniekben, hogy Fielding egy idétlen állomásfőnök. Ettől a másik fél mindig jobban érezte magát, amit a CIA remekül ki tudott használni.
A legrosszabb ebben a poloskás dologban az volt, hogy úgy kellett tennie, mintha nem is tudna a létezésükről. Nem hangosíthatta fel például beszélgetéskor a rádiót, mert akkor egyből rájöttek volna, hogy nem az a bugyuta állami alkalmazott, akinek kiadja magát. Csakhogy következetesen megjátszani az ostobát egyáltalán nem volt egyszerű dolog. Rengeteg energiát, önfegyelmet és koncentrációt igényelt. Nem hibázhatott, mert a legkisebb hiba is emberek életébe kerülhetett volna, és Ed Foleynak volt lelkiismerete. Nem egy előnyös tulajdonság, ha az ember hírszerző, de nélküle mi értelme az életnek? Ráadásul az orosz ügynökök szinte mindegyike magánéleti problémákkal küszködött. A legnagyobb gond az alkoholizmus volt. Ed fel volt készülve rá, hogy többnyire alkoholistákkal lesz dolga. Azok, akiket be lehetett szervezni, néha egészen őrültek voltak. A legtöbben a számlájukat akarták rendezni – a főnökükkel, a rendszerrel, az országgal, a kommunizmussal, a házastársukkal, az egész perverz világgal. Néha, egészen ritkán, kedves, szimpatikus emberek is akadtak közöttük. Foley azonban nem válogathatott. Ők lesznek azok, akik vagy mellette döntenek, vagy nem. A lapokat soha nem ő fogja osztani, de játszania kell, mégpedig igen kemény, átkozottul kemény szabályok szerint. Az ő élete ugyanakkor nem volt veszélyben. Konfliktusok persze előfordulhatnak, de diplomata-útlevele van, akárcsak Mary Patnek, és ha nagyon beléjük kötnek, akkor valahol az Államokban egy szovjet diplomata is pórul járhat – mondjuk elkapja és jól helybenhagyja egy utcai bandának álcázott különítmény. Az oroszok tisztában voltak ezzel, és igazság szerint sokkal következetesebben betartották a játékszabályokat, mint az amerikaiak. Ő és a családja tehát biztonságban volt, az ügynökeik azonban, ha lebuknak, annyi kegyelemre se számíthatnak, mint az egér egy különlegesen szadista macska részéről. A kínzás itt még nem csupán a múlt kellemetlen emléke volt, s a kihallgatások maratoni hosszúságúra tudtak nyúlni. A kormány mindig azt csinált, amit akart; az egyén élete gyakran attól függött, töltve van-e a kihallgatást végző tiszt pisztolya vagy nem. Egy ügynök tehát, legyen részeges, szajha vagy megrögzött bűnöző, több figyelmet igényel, mint egy gyermek. Tutujgatni kell, itatni és ruházni, és vigyázni minden lépését.
Pokoli egy szakma, állapította meg Ed Foley. A gondolatai éjszaka is ébren tartották. Vajon látják ezt az oroszok? Kamerák is lennének a falakban? Ennyire romlottak lennének? Az amerikai technika mindenesetre még nem állt ezen a szinten, így vélhetően az orosz sem. Vélhetően, mert akadtak itt szép számmal okos emberek, és ezek közül nagyon sokan a KGB-nek dolgoztak.
Egyszerűen nem értette, hogyan tud Mary Pat ilyen jóízűen aludni mellette. Valószínűleg azért, mert sokkal jobb műveleti tiszt, mint ő. Olyan természetesen mozog ebben a közegben, mint a halászó fóka az óceán vizében. Csak ne lenne az a víz tele cápákkal! Mert diplomata-útlevél ide vagy oda, Ed aggódott a feleségéért. Mary Pat ugyanis nemcsak egy nagyszerű kém volt, hanem annál sokkal, de sokkal több. Ahogy ott aludt mellette a halvány lámpafényben, azzal a helyes kis álommosollyal az arcán, a párnán szétterült haja aranykeretében, olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Az oroszoknak csak egy potenciális kém volt, Edward Foleynak azonban az imádott nő, a gyermekük anyja, a nélkülözhetetlen munkatárs. Ahány nézőpont, annyiféle szerep. Milyen érdekes, milyen sokszínű és milyen kiismerhetetlen tud lenni az ember. Ezzel a bölcs zárógondolattal Foley behunyta a szemét. Pihenésre volt szüksége.

– SZÓVAL MIT MONDOTT? – kérdezte Bob Ritter.
– Morgolódott – felelte Moore. A válasz senkit nem lepett meg.
– De megérti, hogy egyelőre tehetetlenek vagyunk. Úgy néz ki, hogy a jövő héten beszédben fogja méltatni a munkásokat, különösen a szakszervezeti tagokat.
– Nagyszerű – dünnyögte Ritter. – Hadd mondja a légiforgalmi irányítóknak. – A műveleti igazgató mestere volt az ízetlen poénoknak.
– Hol fogja tartani a beszédet? – kérdezte a hírszerzési igazgató.
– Chicagóban. Elég sok lengyel él ott – magyarázta Moore. – Természetesen beszélni fog a hajógyári munkásokról, és emlékeztetni fogja az embereket arra, hogy egykor ő maga is szakszervezeti vezető volt. Még nem láttam a beszéd szövegét, de gondolom, nagyobbrészt vanília lesz, néhány darabka csokoládéval.
– Az újságok pedig majd arról fognak cikkezni, hogy a kétkezi munkásoknak udvarol szavazatokért – jegyezte meg Jim Greer. Bármennyire is körmönfontnak hitték magukat, az újságírók nem sokat fogtak fel a dolgokból mindaddig, míg sült krumplival és ketchuppel eléjük nem tálaltad. Mesterei voltak a politizálásnak, de halvány fogalmuk se volt arról, hogy mire megy ki a játék, míg be nem avatták őket. – Az orosz barátaink vajon venni fogják a lapot?
– Bizonyára. Remek elemzőik vannak az Amerika-Kanada Intézetben. Esetleg majd ráveszünk valakit, hogy ejtsen el egykét homályos megjegyzést Foggy Bottomban arról, hogy mennyire aggódunk a lengyeleknél kialakult helyzet miatt. Mivel sok amerikai állampolgár lengyel származású stb. Pillanatnyilag ez minden, amit tehetünk – tárta szét a kezét Moore.
– Vagyis egyelőre csak Lengyelország aggaszt minket, nem a pápa – próbált tisztán látni Ritter.
– Arról az ügyről még nem tudunk – emlékeztette a főigazgató.
– Nem fogják azt feltételezni, hogy a pápa minket is értesített?
– Nem hiszem. A levél szövegezése arra utal, hogy a pápa ezt privát üzenetnek szánta.
– Annyira azért nem volt privát, hogy Varsó ne továbbítsa Moszkvának – tiltakozott Ritter.
– Ahogy a feleségem szokta mondani, az más – vágta rá Moore.
– Ez a csel kicselezésének a kicselezése néha egészen meg tudja fájdítani a fejemet – panaszkodott Greer.
– Ilyenek a játékszabályok, James.
– A boksznak is vannak szabályai, csak azokat sokkal könnyebb kiismerni.
– Mindig védd magad – mondta Ritter. – Itt is ez az első számú szabály. Na és mit mondott még az elnök, Arthur?
– Szeretné, ha kiderítenénk, hogy veszélyben van-e őszentsége. Ha valami történik vele, az őt is kellemetlenül fogja érinteni.
– Meg még kb. egymilliárd katolikust – bólintott Greer.
– Azon tűnődöm, szóba jöhetnek-e az északír protestánsok mint végrehajtók – mondta Ritter. – Ők sincsenek oda a pápáért. Ha az oroszok felveszik velük a kapcsolatot… Nem ártana, ha Basil utánanézne ennek.
– Ez azért egy kicsit erős, Bob – vélte Greer. – Legalább annyira gyűlölik a kommunistákat, mint a katolikusokat.
– Nem hiszem, hogy Andropov ennyire túl fogja bonyolítani a dolgot, ha mégis úgy döntenek, hogy el kell intézni a pápát. Valószínűbbnek tartom, hogy a saját eszközeivel fog dolgozni. Már ha nem koppintunk időben az orrára.
– Én ebben nem lennék olyan biztos – rázta meg a fejét a főigazgató. – A Politbüró tagjai nagyon óvatosak. Egy sakkjátékos ennél rafináltabban operál, és ne feledjük, a sakk náluk még mindig nemzeti játék.
– Mondja ezt Leo Trockijnak – vetette oda Ritter.
– Az személyes ügy volt. Sztálin a máját akarta vacsorára fokhagymával és mártással – válaszolta Greer. – Puszta gyűlöletből végzett vele, politikailag semmit nem nyert vele.
– Joe bácsi ezt egészen másképp látta. Ő tényleg félt Trockijtól.
– Nem, ez sem igaz. Lehet, hogy egy paranoiás gazember volt, de még ő is tudta, mi a különbség az üldözési mánia és az igazi félelem között. – Alighogy kimondta, Greer már rá is jött, hogy nem kellett volna, ezért gyorsan hozzátette: – És még ha félt is volna a vén bakkecskétől, a mostani banda nem ilyen. Belőlük nemcsak Sztálin paranoiája hiányzik, hanem a határozottsága is.
– Tévedésben van, Jim. A varsói levél potenciális veszélyt jelent a politikai stabilitásukra, és ezt komolyan fogják venni. Hogy ez elég-e egy közvetlen akcióhoz? Nem tudom, de a nyakamat rá, hogy fontolóra fogják venni.
– Ezt majd meglátjuk – mondta semleges hangon Moore.
– Arthur, ez az én hivatalos véleményem! – húzta fel magát a műveleti igazgató.
– Mitől változott meg a véleménye, Bob? – kérdezte Moore.
– Minél többet gondolkodom rajta az ő fejükkel, annál komolyabbnak látom az ügyet.
– Tervez valamit?
A kérdés szemmel láthatóan nyugtalanná tette Kittért.
– Korai lenne ekkora feladatot bízni Foleyékra, de tájékoztatni fogom őket, hogy legalább gondolkodjanak el az ügyön.
Ez műveleti kérdés volt, és ilyen esetekben általában Bob Ritterre bízták a megoldást. Általában egyszerűbb volt információt átvenni egy ügynöktől, mint utasításokat eljuttatni neki arról nem is beszélve, hogy az előbbire gyakrabban került sor. A KGB elméletileg a moszkvai nagykövetség összes alkalmazottját megfigyelés alatt tartotta, Foleyékat pedig – mivel még újak voltak – fokozottan. Ritter nem szerette volna lebuktatni őket, a szokásos okok miatt és még valamiért: az ő ötlete volt, hogy egy férj-feleség csapatot küldjenek ki; ha kudarcot vallanak, neki kell tartania a hátát. Márpedig Ritter nagy reményeket fűzött Foleyékhoz.
Moore sóhajtva hátradőlt a székében.
– Azért ez szomorú… Ha valakinek, nekünk tudnunk kellene, hogy mitől döglik a légy, most viszont csak ülünk itt, és a kezünket tördeljük.
– Ez igaz, Arthur – értett egyet vele Greer. – De inkább tépelődjünk, mint kapkodjunk. Az jót úgysem szülhet.
A többiek kénytelenek voltak igazat adni neki. Valóban vigyázniuk kellett arra, hogy mit mondanak, mert az emberek hajlamosak voltak készpénznek venni a szavaikat. A jövőt sajnos ők sem tudták megjósolni. Ha képesek lettek volna rá, valami sokkal jövedelmezőbbel keresték volna a kenyerüket. Mondjuk tőzsdézéssel…

RYAN BEFÉSZKELTE MAGÁT a karosszékébe egy Financial Timesszal. Az emberek többsége reggel szerette olvasni, Jack azonban nem tartozott közéjük. A reggel az általános híreké volt ezzel készült fel a Century House-ban rá váró napi munkára. Otthon az egyórás autóút alatt a híreket hallgatta a rádióban, itt viszont ez kimaradt a vonatozás miatt. A gazdasági híreket pihenésképpen böngészte. A brit újság egészen másképpen tálalta a dolgokat, mint a The Wall Street Journal, inkább a háttérben zajló folyamatokra koncentrált, de annál érdekesebb volt olvasni – és amerikai tapasztalatai alapján értékelni az olvasottakat. Ráadásul segített napirenden lenni tőzsdei ügyekben. Ryan biztos volt benne, hogy itt is lesznek learatni való gazdasági babérok; legalább anyagilag sem fog kiesést jelenteni az európai kaland. Még mindig úgy tekintett a CIA-nál végzett munkájára, mint mellékvágányra, melynek célállomása túl messze van a ködben ahhoz, hogy látni lehessen.
– Apa ma felhívott – közölte Cathy egy orvosi folyóirat mögül. Ez történetesen a The New England Journal of Medicine volt a hatból, amire előfizetett.
– Mit akart Joe?
– Csak tudni akarta, hogy boldogulunk, hogy vannak a gyerekek, meg effélék.
Rám egyetlen szót sem vesztegetett el, nem igaz? Ryan anélkül is tudta a választ, hogy hangosan kimondta volna. Joe Muller, a Merrill Lynch alelnöke nem tudta megbocsátani azt, ahogyan a veje otthagyta az üzletet, először azért, hogy tanítson, aztán azért, hogy rókavadászatot játsszon kémekkel és egyéb kormányalkalmazottakkal. Joe nem kedvelte a kormányt és kiszolgálóit – szerinte csak arra voltak jók, hogy elvegyék azt, amiért ő és a hozzá hasonlók megdolgoztak. Jack elismerte, hogy van ebben némi igazság, de ugyanakkor az is tény volt, hogy a külvilág farkasaival is meg kellett küzdenie valakinek. Ilyen valaki volt John Patrick Ryan is. Ő sem vetette meg a pénzt, de számára nem végcél volt, hanem eszköz. A pénz olyan, mint egy jó autó: sok szép és izgalmas helyre eljuthatsz vele, de ha egyszer odaértél, nem fogsz benne aludni. Joe ezt másképp látta, és meg se próbálta megérteni azokat, akik másképp gondolták. Ugyanakkor imádta a lányát, és sosem piszkálta amiatt, hogy sebész lett. Talán mert úgy gondolta, hogy embereket gyógyítani bocsánatos dolog egy nő esetében, de egy férfinak pénzt kell csinálni, és punktum.
– Igazán kedves tőle, szivi – dünnyögte Ryan az FT túloldaláról. A japán gazdaság mintha kezdett volna meginogni. Ez Jack megállapítása volt, mert az újság szerkesztőinek még nem tűnt fel. Nos, gondolta, nem ez lesz az első tévedésük.

JURIJ ANDROPOVNAK nem jött álom a szemére. Már jócskán túllépte a napi Marlboro-adagját, de csak egy pohár vodkát ivott a spanyol nagykövetnek rendezett fogadás után. A fogadás egyébként pénz- és időpazarlás volt. A friss NATO-tag Spanyolország elhárítása lehangolóan sikeresen akadályozta meg minden abbeli igyekezetét, hogy beépítsen egy ügynököt a kormányukba. Andropov azon tűnődött, nem lenne-e érdemesebb a királyi udvarral próbálkoznia. Az udvarnokok eléggé beszédesek, és a kormánytagok bizonyára tájékoztatni fogják a királyt a NATO ügyeiről is, ha nem másért, hát azért, hogy jó pontot szerezzenek nála. Andropov tehát nem is törte magát a fogadáson. Kortyolgatta a bort, falatozott és hétköznapi dolgokról csevegett. Ugye, hogy milyen szép nyarunk volt? Néha már azt kérdezte magától, megérte-e a Politbüró-tagság ezt a rengeteg időt és energiát. Már olvasni se volt ideje – a diplomáciai és politikai tennivalók az egész napját kitöltötték. Most már értette, miért zsémbelődnek annyit a munkahelyen és otthon egyaránt túlterhelt asszonyok.
A varsói levél azonban nem hagyta nyugodni. Ha a lengyel kormány továbbra is ilyen esztelen elnyomó politikát folytat, kénytelen leszek lemondani a pápaságról és visszatérni népemhez, hogy velük legyek a megpróbáltatások idején. A szemétláda! A világbékét fenyegeti ájtatosságával! Az amerikaiak tüzelték volna fel? A tisztjei nem tettek jelentést erre utaló jelekről, de sohasem lehetett tudni. Az amerikai elnök nem szerette a Szovjetuniót: minden alkalmat megragadott rá, hogy alátegyen Moszkvának. Annak a senkinek, a ripacsnak volt képe azt terjeszteni, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma! Még az amerikai média és az értelmiségiek tiltakozása sem csillapíthatta a szavai által okozott sebet. És az európaiak is hogy ráharaptak! Ami még rosszabb, a kelet-európai intelligencia is őt majmolta, alaposan megdolgoztatva a Varsói Szerződés tagországainak kémelhárítását. Mintha nem lett volna így is épp elég dolguk, morogta Jurij Vlagyimirovics, miközben elővett egy újabb cigarettát a piros-fehér kartondobozból. Már a zenére sem figyelt.
Azokat az átkozott danzigi ellenforradalmár bajkeverőket különös módon még mindig a német nevén gondolt a lengyel kikötővárosra – Varsónak kell levernie, hogy Moszkva keze tiszta maradjon. Az utasításokat már megkapták, és a lengyelek hűséges kutyák voltak. A szovjet tankok jelenléte a hazájuk területén segített nekik megérteni, mi szükséges és mi nem. Ha nem vetnek időben véget neki, ez a lengyel “szolidaritási” lépfene tovább terjedhet, nyugatra, az NDK és délre, Csehszlovákia felé. És ki tudja, talán keletre is, a Szovjetunióba. Nem, ezt nem engedhetik meg.
Ha viszont a lengyel kormány el tudja nyomni a mozgalmat, akkor a helyzet normalizálódhat. De meddig?, tette fel magának a kérdést Andropov.
Csak egy kicsivel kellett volna szélesebb látókörűnek lennie, hogy megragadja a probléma gyökerét. A Politbüró tagjaként nem ismerte a lakosság mindennapos problémáit. Nem szenvedett hiányt semmiben. Dúskált az élelemben, a lakása pazarul volt bútorozva, német műszaki cikkekkel felszerelve. A lift soha nem romlott el a házban. Az irodába sofőr szállította, s ha valahova gyalog ment, egy egész különítmény gondoskodott róla, hogy a huligánok messze elkerüljék. Ugyanúgy védték, mint annak idején a testőrei II. Miklóst, és ahogy az lenni szokott, hajlamos volt elhitetni magával, hogy ez a normális, hogy más is így él. Amikor néha mégis elfogta a kétely, azzal mentette magát, hogy ennivaló mindenkinek jut, tévét és filmeket az átlagemberek is nézhetnek, s ha elég ügyesek, még egy autóra-valót is összespórolhatnak. Cserébe azért, hogy ő biztosította nekik mindezt, valamivel jobb életkörülmények illették meg. Ez jogos volt, nem? Végtére is nem keményebben dolgozott, mint ők? Mi a fenét akarhatnának még az emberek?
És most ez a lengyel pap tönkre akarja tenni az egészet.
Csak nehogy sikerüljön is neki. Sztálin egyszer megkérdezte, hogy hány hadosztálya van a pápának – pedig még neki is tudnia kellett, hogy hatalom nemcsak a vérmezőn teremhet.
Na és ha Karol lemond a pápaságról, akkor mi lesz? Megpróbál visszajutni Lengyelországba, de a lengyelek megakadályozhatják benne. Mondjuk visszavonják az állampolgárságát. Nem, ez nem lenne megoldás, úgyis bejutna az országba. Ahogy neki és a lengyeleknek voltak ügynökeik a Vatikánban, ugyanúgy a pápának is lehettek beépített emberei a kormányaikban. Lengyelországból kirekeszteni őt tehát reménytelen próbálkozás lett volna; ha viszont bejut a szülőhazájába, az kész katasztrófa.
Próbálkozhatnának diplomáciai fogásokkal. A megfelelő külügyminiszteri hivatalnok Rómába repülhetne, hogy titokban találkozzon Karollal, és megkísérelje lebeszélni a hazatérésről. De mivel lehetne hatni rá? Egy burkolt életveszélyes fenyegetés csak rontana a helyzeten: ezzel az erővel akár azt is mondhatnák neki, hogy készek mártírt és szentet csinálni belőle – ettől pedig csak még elszántabbá válna. Ez tehát kizárva. Esetleg kilátásba helyezhetnék, hogy a népén fogják megtorolni a lépését… de ez se lenne jó, mert akkor még inkább úgy erezné, hogy odahaza nagy a baj.
Minél jobban törte a fejét, annál inkább rá kellett jönnie, hogy a levél mesteri húzás volt a pápa részéről. De ha levelet írt, akkor választ is fog kapni, ígérte meg magának Andropov. Akkor majd eldöntheti, hogy van-e isten.
Van isten? Egy kérdés, ami időtlen idők óta foglalkoztatta az embert, mígnem Karl Marx és Vlagyimir Lenin ki nem jelentette a választ – legalábbis ami a Szovjetuniót illeti. Nem, mondta magának Jurij Vlagyimirovics, túl késő újragondolnia a kérdést. Nincs isten. Az élet az, ami itt és most van, és ha véget ér, akkor tényleg vége. Ezért kell maximálisan élni, leszakítani azokat a gyümölcsöket, amelyeket elérsz, és létrát építeni azok alá, amelyeket nem.
Karol azonban meg akarja változtatni az egyenletet. Meg akarja rázni a létrát – vagy talán a fát? Andropov töltött magának az üvegkorsóból, és tűnődve belekortyolt a vodkába. Karol rá akarja kényszeríteni a téveszméit a honfitársaira. “Jobb” ideológiát akar kínálni nekik, ezzel automatikusan aláaknázva a Szovjetunió tekintélyét. Ezzel nemzedékek fáradságos munkáját szándékozik tönkretenni, amit egyszerűen nem engedhetnek meg neki. Ha nem tudja megakadályozni ebben és nem tudja jobb belátásra bírni, akkor csak egyetlen lehetőség marad: egyszer s mindenkorra leállítani.
Nem lesz könnyű vállalkozás, és nem lesz kockázatmentes sem, de még rosszabb lenne csak ülni és várni, hogy mi fog történni.
Karolnak meg kell halnia.

A gonosz birodalma 5.

5. fejezet


KÖZEL



A KORÁN KELŐ Jurij Vlagyimirovics reggel hétre már lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött és megreggelizett. A reggelije általában sült szalonnából, háromtojásos rántottából és dán vajjal kent, vaskos orosz kenyérből állt. A kávé német termék volt, akárcsak a konyhai gépek, melyekkel a lakása büszkélkedhetett. Az asztalon a reggeli Pravda hevert, válogatott cikkek nyugati újságokból – a KGB nyelvészeinek fordításában –, továbbá néhány rövid beszámoló. A paksamétát a kora reggeli órákban állították össze a Központban, és reggel hatkor egy futár kézbesítette a lakására. Ma, állapította meg Andropov a harmadik cigaretta és a második csésze kávé után, semmi lényeges nem várható. Az amerikai elnök előző este nem csörgette a kardját, ami meglepte. Talán elaludt a tévé előtt, mint azt Brezsnyev igen gyakran megtette.
Vajon meddig fog még elvegetálni az öreg a Politbüró élén?, merengett Andropov. Világos, hogy önként nem fog visszavonulni, mert a családja nem fogja hagyni. Ha megtenné, le kellene mondaniuk mindazokról a kiváltságokról, melyekben a szovjet “királyi család” tagjaiként részesülnek. Andropov mélységesen megvetette őket ezért. A Szovjetunió a káosz felé rohant, de ezeket csak a saját kisded játékaik érdekelték. Brezsnyevnek mielőbb meg kell halnia, különben baj lesz. Leonyid Iljics felhagyott a dohányzással – ami hetvenhat éves korára való tekintettel szép teljesítmény volt –, de ez nem sokat változtatott aggkori gyengeségén. Képtelen volt koncentrálni, mindent elfelejtett, és gyakran elaludt a megbeszéléseken. A hatalomhoz azonban ragaszkodott, olyan görcsösen, mint a haldokló az élethez. A gond az volt, hogy azok a politikai trükkök, melyekkel Nyikita Szergejevics Hruscsovot megbuktatta – a moszkvaiak soha nem tudták elfelejteni neki ezt, bármilyen mesterien hajtotta is végre őket –, nyilvánvaló okokból nem voltak bevethetőek ellene. Szép szóval sem mertek hatni rá, pedig érvelhettek volna azzal, hogy ha a valóban fontos kérdésekre összpontosítja az erejét, akkor nagyobb sikereket érhet el, s közben teret ad más elvtársaknak is. Különben az amerikai elnök sem volt sokkal fiatalabb, mint Brezsnyev, de egészségesebben élt, s talán keményebb fából faragták.
Borús pillanataiban Andropovot bosszantotta, hogy ő maga képtelen korrupt lenni. Hogy miért képtelen rá, azt még maga sem tudta volna pontosan meghatározni. Lehet, hogy évekkel ezelőtt elhagyott marxista hite volt az ok – néha visszakanyarodott hozzá, mert ez volt életében az egyetlen kapaszkodó. Különös módon éppen ez a terület volt az, ahol a marxizmus és a keresztény hit átfedte egymást. Ez csakis véletlen lehetett, hiszen Karl Marx nem keresztény volt, hanem zsidó, és ha merített egy vallásból vagy elutasított belőle tanokat, az a sajátja kellett, hogy legyen, nem egy tőle idegen kultúra terméke.
A gondolatsornak egy kopogtatás vetett véget.
– Jöjjön be – szólt ki Andropov, mert tudta, hogy ki az.
– Az autója indulásra kész, elnök elvtárs – jelentette a biztonsági különítmény vezetője.
– Köszönöm, Vlagyimir Sztyepanovics. – Felállt az asztal mellől, és magára öltötte a zakóját.
A szokásos, Moszkva központján átvezető reggeli út negyven percig tartott. ZIL típusú autója egyedi, kézi készítésű darab volt – és mellékesen kiköpött mása egy amerikai kockás taxinak. A tágas sugárutak közepén száguldott, a moszkvai milícia által kizárólagosan a magas rangú politikai vezetők részére fenntartott sávban. Ott álltak egész nap, a nyári kánikulában és a kegyetlen téli hidegben, kereszteződésenként egy zsaru, hogy senki ne foglalhassa el a sávot egy átkanyarodás idejénél hosszabb időre.
A moszkvai Központ, ahogy a hírszerzés világában a KGB-t hívták, az egykori Rosszija Biztosítótársaság impozáns méretű palotájában volt berendezve. Az autó begördült a kapun át a belső udvarra, egyenesen a bronzajtó elé, ahol a nyolcas igazgatóság egyenruhás emberei fogadták Andropovot. Odabent a külön lift várta, hogy felvigye a legfelső szintre. A liftben a kísérői lopva az arcára pillantottak, hogy felmérjék, milyen hangulatban van; nem lettek okosabbak, mert ugyanolyan jól leplezte az érzelmeit, mint egy profi pókerjátékos. A felső szinten mintegy tizenöt lépést kellett megtennie, hogy elérje a titkári szoba ajtaját. Az irodájának ugyanis nem volt külön bejárata, s a titkári szobából is csak egy hatalmas komódnak álcázott ajtón át lehetett bejutni hozzá. Ez a “fondorlatos” megoldás Lavrentyij Berija érdeme volt: Sztálin titkosszolgálatának a vezetője betegesen rettegett attól, hogy meg akarják ölni, s ily módon próbált védekezni ez ellen. Andropov teátrálisnak tartotta, de a komód használata immár hagyománnyá vált, s a maga módján jópofa dolog is volt, különösen a látogatók szemében. Biztonsági szempontból természetesen fabatkát sem ért. Túl régen használták már ahhoz, hogy aki idáig eljutna, ne tudjon róla.
A napirendje szerint az eligazítás előtt még volt egy üres negyedórája – épp elég arra, hogy átfussa az asztalán hagyott papírokat. Az eligazítás után napokkal, sőt egyes esetekben hetekkel előre rögzített megbeszélések sora következett. Ezen a napon szinte kizárólag belbiztonsági kérdésekkel kellett foglalkoznia, az egyetlen kivételt egy pártfunkcionárius jelentette, aki azért jelentkezett be, hogy szigorúan politikai ügyekről beszélgessenek. Igen, az a kijevi eset, jutott eszébe. A Helsinki Jogőr sok bosszúságot okozott a KGB-nek. Hét évvel korábban, a finn fővárosban a Szovjetunió ígéretet tett az emberi jogok tiszteletben tartására, s ezek komolyan vették a dolgot. Ami még rosszabb, folyamatosan leadták a drótot a nyugati riportereknek, azok pedig levakarhatatlannak bizonyultak. A gond az volt, hogy nem lehetett a szokásos módon félreállítani őket, mert a kapitalisták félistenként kezelték a “média hőseit”, és elvárták, hogy mások is ezt tegyék velük, holott mindenki tudta, hogy így vagy úgy mindegyikük kém. Az amerikaiak egészen odáig elmentek, hogy megtiltották a hírszerző szolgálataik számára a riporteri szakma álcaként való használatát. Mintha csak azért találták volna ki ezt, hogy boldoggá tegyék az összes többi országot: mindenki más ennek ellenkezőjét tette. Nevetséges. A Szovjetunióban minden külföldit kémnek tekintettek. Ezért képezte az elhárítással foglalkozó kettes igazgatóság a KGB jelentős részét.
Jurij Vlagyimirovics lecsapott a telefonjára. Ideje volt a tettek mezéjére lépni a pápa ügyében.
– Elnök elvtárs! – válaszolt szinte azonnal a titkára.
– Küldje be Alekszej Nyikolaj’icsot.
– Máris, elvtárs.
Andropov asztali óráján négyszer járt körbe a másodpercmutató.
– Szolgálatára, elnök elvtárs. – Alekszej Nyikolajevics Rozsdesztvenszkij ezredes az egyes, “külföld” igazgatósághoz volt beosztva. Tapasztalt műveleti tiszt volt, több nyugat-európai művelettel a háta mögött. Átlagos testalkatú, mérsékelten jóképű férfi lévén az ezredes a világ bármely városában észrevétlenül el tudott vegyülni a járókelők között. Részben ez magyarázta a terepen elért sikereit. Egy ideje a Központban szolgált, Andropov tanácsadójaként.
– Alekszej, van egy elméleti problémám. Maga dolgozott Olaszországban, ha jól emlékszem.
– Három évig a római állomáson szolgáltam, elnök elvtárs. Goderenko ezredes alatt. Még mindig ő a rezidens.
– Jó szakember? – akarta tudni Andropov.
Rozsdesztvenszkij határozottan bólintott.
– Kiváló, elnök elvtárs. Nagyszerűen irányítja az állomást. Sokat tanultam tőle.
– A Vatikánnal hogy állnak a római embereink?
Rozsdesztvenszkijt meglepte a kérdés.
– Sok mindent nem tudhatunk meg tőlük. Vannak kapcsolataink, de sosem helyeztünk nagy hangsúlyt a Vatikánra. A katolikus egyházba nehéz beszivárogni, nyilvánvaló okokból.
– És mi a helyzet az ortodox egyházzal?
– Ott is vannak kapcsolataink, és visszajelzéseket is szoktunk kapni, de csekély hírértékkel. Inkább pletykákról értesülünk, s általában olyan ügyekről, amelyekről más csatornákon keresztül is tudomást szerzünk.
– Milyen a pápa helyzete biztonsági szempontból?
– Fizikai értelemben? – kérdezte Rozsdesztvenszkij, azon tűnődve, hová akar kilyukadni a nagyfőnök.
– Pontosan.
Rozsdesztvenszkij érezte, hogy pulzusa száma megemelkedik.
– A testőrei ugyanazok a svájciak, akik az idejük nagy részében csíkos egyenruhába öltözve bohóckodnak. Meglehetősen passzív védelemnek nevezném. Alkalmanként galléron ragadnak egy túlontúl fellelkesült hívőt, aki a kelleténél közelebb nyomult a pápához, de ez minden. Még abban sem vagyok biztos, hogy fegyvert viselnek, bár feltételezem, hogy igen.
– Értem. Azt szeretném tudni, lehetséges lenne-e fizikailag közel férkőzni a pápához. Van elképzelése?
Aha, gondolta Rozsdesztvenszkij.
– Nincs, elvtárs. Ellátogattam a Vatikánba néhány alkalommal, amikor Rómában dolgoztam. A műgyűjteményük káprázatos, és a feleségemet érdeklik az effélék. A hely tele van papokkal és apácákkal, meg a szokásos múzeumi őrökkel, de ettől eltekintve nem tapasztaltam azt, hogy nagyon védenék. Az őrök is mintha csak azért lennének ott, hogy megmutassák a látogatóknak, hol találják a vécét. A pápa a Szent Peter-székesegyházhoz hozzáépített rezidenciában lakik. Ott még sohasem jártam, egyszerűen nem volt rá okom. A nagykövetünk néha megfordul ott diplomáciai okokból, de engem egyszer sem hívtak meg. Túl alacsony volt a rangom, mindössze kereskedelmi segédattaséként működtem Rómában – folytatta Rozsdesztvenszkij. – Önt az érdekli, hogyan lehetne a pápa közelébe jutni. Feltételezem, ez alatt azt érti, hogy…
– Öt méterre, vagy ha lehet, még jobban megközelíteni.
Merénylet testközelből, szakadt rá a felismerés az ezredesre.
– Ehhez én kevés vagyok. Goderenko ezredesnek és az embereinek való munka. A pápa rendszeresen tart meghallgatásokat a hívők számára, de fogalmam sincs, hogyan lehet bejutni ezekre. Nyilvánosan is szokott mutatkozni különböző alkalmakkor. Ezek menetrendjét sem ismerem.
– Akkor derítsük ki – javasolta Andropov. – Közvetlenül nekem jelentsen. Senki mással nem beszélhet erről.
– Igenis, elnök elvtárs! – vágta magát vigyázzba az ezredes. – Az ügy prioritása?
– Azonnali – felelte közömbös hangon Andropov.
– Magam fogok utánajárni, elnök elvtárs – ígérte Rozsdesztvenszkij ezredes. Az arca kifejezéstelen maradt. Nem mintha lett volna mit tükröznie. A KGB tisztjeit nem arra képezték ki, hogy véleményt alkossanak a parancsokról, ne adj’ isten lelkiismeret-furdalást erezzenek a végrehajtásuk miatt. A parancs szent volt és kétségbevonhatatlan. Ha voltak is az üggyel kapcsolatos gondolatai, azok a várható politikai következmények körül forogtak. De ez sem tartozott rá.
Míg ezek átvillantak rajta, az elnök asztalán megcsörrent a telefon. Andropov lenyomta a jobb felső gombot.
– Igen?
– Elnök elvtárs, megérkeztek az első napirendi ponthoz – közölte a titkár.
– Mit gondol, Alekszej, mennyi időre lesz szüksége ehhez?
– Néhány napra, talán. Amennyiben csak egy előzetes becslést szeretne.
– Pontosan. Egyelőre csak azt – bólintott Jurij Vlagyimirovics. – Konkrét műveletet egyelőre nem tervezünk.
– Értettem, elnök elvtárs. Máris indulok a kommunikációs központba.
– Remek! Köszönöm, Alekszej.
– A Szovjetuniót szolgálom – hangzott a gépies válasz. Rozsdesztvenszkij ezredes másodjára is vigyázzba vágta magát, hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult. Mint a legtöbb embernek, neki is le kellett hajolnia, hogy át tudjon lépni a titkári szobába.
A kérdés tehát az, hogy lehet a pápának, annak a lengyel papnak a közelébe jutni, gondolta a folyosóra érve. Érdekes elméleti kérdés volt. A KGB-nél nem volt hiány elméleti szakemberekben: az erre szakosodott kollégák alaposan megvizsgáltak és megrágtak mindent, kezdve attól, hogy hogyan lehet megölni egyes külföldi országok politikusait, egészen addig, hogy mi módon lehet kilopni és felhasználni betegek adatait egy adott kórházból. Ötletekben nem volt hiány.
Az ezredesnek negyven másodpercig kellett várnia a liftre. Rezzenéstelen arccal állt, míg ki nem nyílt az ajtó.
– A pincébe – mondta a liftesnek. Minden felvonónak saját kezelője volt. Egy ilyen helyet, ahol emberek mások tekintetétől elzárva ennyire közel kerülhettek egymáshoz, nem lehetett felügyelet nélkül hagyni éppen a KGB épületében. Ha volt hely a Szovjetunióban, ahol az ellenség információt szeretett volna gyűjteni, az a Központ volt, ezért az itt dolgozók “mindenki gyanús” alapon állandóan nyitva tartották a szemüket, és nem kevésbé a fülüket. Az emberek itt is barátkoztak egymással, mint a munkatársak bárhol másutt, de soha nem beszéltek egymásnak a munkájukról. A család, a sport, az időjárás terítéken lehetett, s a vágyaikról sem volt tilos beszélniük, bizonyos korlátok között. A szerencsésebbek az autóvásárlásról, a magasabb rangúak a vidéki dácsák fenntartásának gondjairól is szót ejthettek egymással, de abba, hogy éppen min dolgoznak, illetéktelent nem avathattak be. Még a közvetlen munkatársaikkal is csak a megfelelő helyen és a megfelelő keretek között tárgyalhattak a tennivalókról. Rozsdesztvenszkijnek eszébe sem jutott, hogy ez a merevség esetleg a hatékonyság rovására mehet. A merevség szerves része volt az Állambiztonsági Bizottság intézményi vallásának.
A kommunikációs szoba előtt át kellett haladnia egy ellenőrzési ponton. A tiszthelyettes megnézte fényképes igazolványát, aztán intett neki, hogy mehet.
Rozsdesztvenszkij belépett a hangorkánba. A háttérzaj olyan nagy volt, hogy a – nem véletlenül – gyéren elhelyezett asztaloknál ülő távírókezelők még ha akartak se tudtak volna beszélgetni egymással. Ráadásul mindegyik zajvédőt viselt, hogy ne bolonduljon meg az ódon – vicces módon a legrégebbit Németországból lopták még valamikor a 30-as években – nyomtatók folyamatos, géppuskaropogással vetekedő zajától. A hely maga volt a megtestesült elszigeteltség, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt.
Az ezredes odament az ügyeletes tiszthez.
– Oleg Ivanovics – üdvözölte.
Zajcev felnézett az ötödik látogatójára. A nap jóformán még el sem kezdődött, de már ötödszörre zavarták meg. Átok volt ügyeletes tisztnek lenni itt, különösen a délelőtti műszakban. Az éjszakai műszak unalmas volt, de az ember legalább háborítatlanul végezhette a munkáját.
– Igen, ezredes, mit tehetek magáért? – kérdezte barátságos hangon, ahogy az elvárható volt egy alacsonyabb rangú tiszttől.
– Rómába kell elküldeni egy üzenetet a rezidensnek. Legyen ezúttal egyszer használatos kódlap, és kérem, saját kezűleg végezze el a titkosítást.
Ez meglehetősen szokatlan volt, ezért rögtön felkeltette Zajcev érdeklődését.
– Rendben. – Zajcev ceruzát ragadott. – Hallgatom.
– SZIGORÚAN TITKOS. AZONNALI PRIORITÁS. FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA. CÍMZETT: RUSZLAN BORISZOVICS GODERENKO REZIDENS, RÓMA. ÜZENET: DERÍTSE KI ÉS JELENTSE, MI MÓDON LEHETNE FIZIKAILAG MEGKÖZELÍTENI A PÁPÁT. VÉGE.
– Ez minden? – lepődött meg Zajcev. – És ha megkérdezi, hogy ez mit jelent? Eléggé homályos.
– Ruszlan Boriszovics tudni fogja, miről van szó – biztosította Rozsdesztvenszkij. Tudta, hogy Zajcev nem túlbuzgóságból kérdezi ezt. Az egyszer használatos kódlapokkal eléggé macerás volt dolgozni, ezért az üzenetnek egyértelműnek kellett lennie, hogy elkerüljék a felesleges oda-vissza üzengetést. Ezzel nemcsak munkát lehetett megspórolni, hanem azt is, hogy minél kevesebb rejtjelezett üzenet kerüljön az amerikai és a brit kódfejtők kezébe. Azok az átkozott nyugati hírszerző ügynökségek olyan szorosan együttműködtek, hogy ha valamelyikük megtudott valamit, az a többiek számára sem volt titok.
– Ön tudja, ezredes elvtárs. Még ebben az órában elküldöm. – Zajcev a faliórára pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban meg tudja tenni. – Mire Goderenko elvtárs beér az irodájába, az üzenet az asztalán lesz.
Húsz percre lesz szüksége, hogy megfejtse, saccolta Rozsdesztvenszkij. Aztán lehet, hogy mégis Zajcevnek lesz igaza, és megerősítést fog kérni. Nem kizárt. Ruszlan alapos és óvatos fickó.
– Ha válasz érkezik, értesítsen, amint megvan a tiszta szöveg.
– Ön lesz az összekötő ebben az ügyben? – kérdezte Zajcev, csak hogy világos legyen számára. Végtére is az üzenet fejlécén az állt, hogy “elnöki iroda”.
– Úgy van, százados.
Zajcev bólintott, aztán odaadta a kitöltött formanyomtatványt Rozsdesztvenszkij ezredesnek, hogy írja alá. A KGB-nél mindent dokumentálni kellett. Papírral. Zajcev ellenőrizte a mezőket. Üzenet, feladó, címzett, titkosítási mód, összekötő… Igen, minden rendben volt. Felnézett. – Máris hozzálátok, ezredes. Ha kiküldtük, tájékoztatom. – Egy jelentést is fel kell küldenie az emeletre a megtartandó műveleti akták közé. Firkantott még valamit, és odaadta az indigómásolatot az ezredesnek. – Ez a továbbítási szám. Míg nem kerül iktatásra, ez lesz a hivatkozási szám.
– Köszönöm, százados. – Az ezredes távozott.
Oleg Ivanovics megint az órára nézett. Rómában három órával kevesebb volt, mint Moszkvában. A rezidensnek tíz-tizenöt percre lesz szüksége, hogy megfejtse az üzenetet – a hírszerzők olyan ügyetlenek ezekben a dolgokban –, aztán át kell gondolnia, aztán… – Zajcev fogadást kötött magával. A római rezidens megerősítést fog kérni. Száz százalék. Már évek óta küldött ennek az embernek és fogadott tőle üzeneteket. Goderenko megfontolt ember, szeret tisztán látni. Éppen ezért, döntötte el, a fiókban fogja hagyni a római kódjegyzéket, hogy kéznél legyen, ha megint küldeni kell. Megszámolta az üzenetet. Kétszázkilenc karakter, beleértve a szóközöket és az írásjeleket is. Kár, hogy nem csinálhatják ezt is azokon az amerikai számítógépeken, amelyeken néhány emelettel feljebb játszadoznak. De semmi értelme álmodozni. Zajcev kivette a fiókból a kódjegyzéket, és gondosan felírta magának a számát. Felesleges volt, mert fejből tudta szinte mindegyiket – ezt valószínűleg sakkozói előéletének köszönhette –, de ez így volt rendjén.
– Egy-egy-öt-nyolc-kilenc-zéró – mondta a vasrács mögött ülő hivatalnoknak. A férfi, aki hetvenöt éve javát itt élte le, felállt, és előkereste a megfelelő kódkönyvet. Egy tízszer huszonöt centiméteres tömb volt, lyukfűzött lapokkal. Lehetett belőlük vagy ötszáz. Az aktuális lapot egy sárga műanyag lapocska jelezte.
A lapok úgy néztek ki, mint egy telefonkönyv oldalai, de ha figyelmesen megnézte az ember, láthatóvá vált, hogy a betűk nem alkotnak értelmes szavakat egyetlen emberi nyelven sem. Moszkva mellett, a körgyűrűnél volt található Zajcev osztályának igazgatósága, a nyolcas számú, mely a kódok előállításával és feltörésével foglalkozott. Az épület tetején volt egy nagyon érzékeny antenna, amelyet egy távírógépre kötöttek. Az antenna és a távíró közé beiktatott vevő felerősítette a véletlenszerű atmoszferikus zajokat, és az írógép által megjeleníthető karakterkódokká alakította őket. Az erősítő-távírógép párosból több is volt, és ezek egymást is befolyásolták, még zajosabbá téve az atmoszferikus jel véletlenszerűségét. Ennek a “zagyvaságnak” az alapján készültek az egyszer használatos kódlapok, melyeket véletlenszerűségük folytán elméletileg semmilyen matematikai módszerrel nem lehetett kiismerni és ezáltal megfejteni. Erre szükség is volt, mert az amerikaiak rendkívül tehetséges kódfejtőknek bizonyultak. “Venona” fedőnevű műveletük során, a 40-es, 50-es években ezt be is bizonyították, nem kis bosszúságot okozva a Központ ősének. Amilyen biztonságos volt az egyszer használatos kódlap – ami azt illeti, a legbiztonságosabb, legalábbis mindenki ennek tartotta –, olyan nehéz volt használni. Még a gyakorlott Zajcevet is alaposan megizzasztotta. Andropov azonban tudni akarta, hogyan lehet a pápa közelébe jutni, így hát nem volt mese, meg kellett csinálni.
Ekkor esett le a tantusz Zajcevnek. Fizikailag megközelíteni a pápát. De miért akarná bárki is ezt tenni? Aligha azért, hogy meggyónja a bűneit. Jurij Vlagyimirovics biztosan nem.
Mi az hát, amit valójában továbbít?
A római rezidens, Goderenko tapasztalt műveleti tiszt volt, “rezidentúrájában” számos olasz és egyéb nemzetiségű ügynökkel. Az általa szolgáltatott információk rendkívül sokrétűek voltak: némelyek kézzelfoghatóan hasznosak, mások inkább szórakoztatóak – bár ezeknek is hasznát lehetett venni, ha zsarolni vagy kompromittálni akartak valakit az általa elkövetett malacságokkal. Zajcev sokszor elgondolkodott ezen. Lehetséges lenne, hogy csak a fontos embereknek vannak ilyen ferde hajlamaik, vagy inkább a pozíciójuk következménye ez, mert ők megengedhetik maguknak? Bármelyik is volt a helyes válasz, Róma kiváló helynek bizonyult ebből a szempontból. A császárok városa, gondolta Zajcev. Eszébe jutottak az útleírásokban és történelemkönyvekben olvasottak. A marxista politikai kommentár ezekből sem maradhatott ki, még ha az ókor esetében ezt nem is vitték túlzásba. A szovjetunióbeli élet talán legbosszantóbb aspektusa volt az, hogy mindig mindenbe belekeverték a politikát – épp elég ok arra, hogy az ember az italba meneküljön, ami persze egyáltalán nem volt idegen az orosz embertől.
Ideje volt visszatérni a munkához. Zajcev elővett egy rejtjelező korongot a felső fiókból. Olyan volt, mint egy telefontárcsa: a kulcs soron következő betűjét mindig a kódolandó betűhöz kellett forgatni. Zajcev ezúttal a 284. oldal tizenkettedik sorával dolgozott. Ezt az adás első sorában kellett jelezni, hogy a címzett tudja, hogyan lásson neki a visszafejtésnek.
Fáradságos munka volt a rejtjelező korong ellenére. Minden egyes karakternél be kellett állítania a tárcsát, aztán le kellett jegyeznie az eredményt, mielőtt még elfelejti. Ceruzát le, tárcsát fordít, ceruzát fel, ellenőriz – kétszer is –, aztán ugyanez újra és újra. (A rejtjelezők, akik mást se csináltak egész nap, két kézzel dolgoztak, Zajcevnek azonban még nem sikerült elsajátítania a technikájukat.) Monoton, unalmas munka volt, nem egy matematikus számára való. Mintha egy írót beültetnének a katedra mögé, hogy elemisták helyesírási hibáit javítsa, morogta magának Zajcev. Több mint hat percébe telt. Kevesebb is elég lett volna, ha valaki segít neki, de az szabályellenes lett volna, és itt a szabályok kőbe voltak vésve.
Miután a végére ért, még egyszer végigcsinálta az egészet, hogy biztos legyen benne, minden rendben. Gyakran előfordult, hogy a vonal valamelyik végén valaki eltolt valamit, és a zagyvaságból a megfejtés után értelmetlen szöveg kerekedett. Ilyenkor persze mindenki a gépírókat hibáztatta. Zajcev inkább ellenőrizte a munkáját. Újabb négy és fél perc múlva már biztos volt benne, hogy tökéletes munkát végzett. Nagyszerű.
Felállt, és átment a zajos közvetítőterembe. A távírókezelők – mindannyian férfiak – úgy ültek a gépeik előtt, egyenes derékkal, látszólag a billentyűkhöz nőtt kezekkel, mintha a hely maga lett volna a csend szigete. Zajcev a műszakvezetőhöz lépett, aki némán elvette a papírt – ő maga is zajvédőt viselt –, és az utolsó asztalsor bal szélén ülő rejtjelezőhöz vitte. Felcsíptette a billentyűzet fölé szerelt tartóra, és hagyta, hogy a férfi végezze a dolgát. A címzett azonosítója a nyomtatvány tetején volt feltüntetve. A rejtjelező ezt betárcsázta, aztán várt, hogy a vonal túlsó, végéről visszacsiripeljen a távíró és kigyulladjon a vételt jelző sárga lámpa. Amint ez megtörtént, begépelte az eléje rakott karakterhalmazt.
Zajcev képtelen volt megérteni, hogyan képesek ezt csinálni nap mint nap. Az emberi elme mintákat és jelentést keres mindenben – de hol van ettől a TKALNNETPTN? Robotnak való munka, abszolút természetellenes. Voltak, akik azt állították, hogy a gépírók valójában zongoristák, de aligha volt igaz. Még a legdisszonánsabb modern zongoraműben is van némi harmónia. Nem így egy egyszer használatos kódlappal rejtjelezett üzenetben.
Néhány másodperccel később a gépíró felnézett.
– Üzenet elküldve, elvtárs. – Zajcev bólintott, és visszament a műszakvezetőhöz.
– Ha válasz érkezik ezzel a továbbítási számmal, haladéktalanul küldje át hozzám.
– Igenis, százados elvtárs. – A műszakvezető felírta magának a számot a “forró” üzenetek listájára.
Most, hogy ezzel megvolt, Zajcev visszatérhetett az asztalán állhatatosan növekvő aktatoronyhoz. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy ez a munka se sokkal szórakoztatóbb, mint az, amit a “robotok” a szomszédos teremben végeznek. Talán ez lehetett az oka annak, hogy egy hang suttogni kezdett odabent. Fizikailag megközelíteni a pápát. De miért?

AZ ÉBRESZTŐÓRA negyed hatkor verte ki az ágyból. Embertelen időpont, gondolta Ryan. Odahaza még csak negyed egy volt, de ez nem jelentett mentséget számára. Lelökte magáról a takarót, és kibotorkált a fürdőszobába. Még sok mindenhez hozzá kellett szoknia itt. A vécé nagyjából úgy öblített, mint otthon, de a mosdó… Mi a fenének kell két külön vízcsap egyetlen kagylóhoz? Egy hideg és egy meleg. Otthon csak a cső alá kellett tartanod a kezed, de itt előbb meg kellett várnod, míg megtelik a kagyló, és összekeveredik a víz. Addig pedig bámulhattad a tükörképedet. Kora reggel. Hát ez nem volt egy nagy élmény. Tényleg ilyen szarul nézek ki?, kérdezte magától, mielőtt visszacaplatott volna a hálószobába, hogy a felesége hátsójára paskoljon.
– Ideje előbújni, szivi.
– Tudom – morogta egy zsémbes női hang.
– Felébresszem Jacket?
– Hadd aludjon még. – A kiskrapek este nem akart elaludni, most meg nyilvánvalóan felkelni nem akart volna.
– Ahogy gondolod. – Jack a konyha felé vette az irányt. A kávéfőzőt csak be kellett kapcsolni, és erre még ő is képes volt. Mielőtt eljöttek volna, rábukkant egy ígéretes IPO-ra*. A cég amerikai volt és kávét árult, méghozzá elsőrangút, Jack pedig, afféle “kávésznob” lévén, beléjük fektetett százezer dollárt, és bespájzolt magának az illatos babszemekből. Mondván, hogy bármennyire remek hely legyen is Anglia, nem a kávéjáról híres. Igaz ugyan, hogy a légierőnél lehetett Maxwell House-t kapni, de azért remélte, el tudja intézni a Starbucksszal, ezzel az új céggel, hogy rendszeresen szállítsanak neki. A kérdés már csak az, kanyarodott vissza a konyhába, hogy lesz a reggeli. A konyha Cathy felségterülete volt: a férjének legfeljebb szendvicset és koktélt volt szabad készítenie. Jack persze ezt egyáltalán nem bánta; a tűzhely még mindig misztikus dolog volt számára. A tűzhely itt gázt jelentett. Jack anyja is ezt használt, csak más márkát.
Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Az újság már ott volt, mint remélte. A Timest fizette elő, az International Herald Tribune-t pedig az állomáson vette meg munkába menet. Szerencsére a környéken elkezdték kiépíteni a kábeltelevíziós hálózatot, és a csatornák közt volt az új amerikai hírcsatorna, a CNN is. Így a baseballbajnokság állását is követni tudta. Anglia tehát egészen civilizált helynek bizonyult. Az Orioles 5-4-gyel, tizenegy helycserével kiütötte a Clevelandét előző este. A játékosok már biztosan ágyban voltak – a hotel bárjában bevedelt esti sört igyekeztek kialudni magukból. Jack irigyelte őket. Még nyolc órát alhatnak. Alsó hangon. A CNN összefoglalója szerint semmi említésre méltó nem történt előző nap. A gazdasági helyzet még mindig bizonytalan volt. A Dow Jones szépen felkúszott, de a munkanélküliségi ráta – s ennélfogva a munkásosztályhoz tartozó szavazók lelkesedése – kívánnivalót hagyott maga után. Számukra, gondolt bele Ryan, biztosan mást jelentenek ezek a hírek. Az apja is szakszervezeti tag volt, bár a végrehajtó hatalom hadnagyaként, nem munkásként, és mindig a demokratákra szavazott. Ryan egyik párthoz sem tartozott: függetlennek tartotta magát. Az sem volt mellékes, hogy így kevesebb szemetet gyömöszöltek a postaládájába.
– Jó reggelt, Jack – jelent meg egy elnyűtt rózsaszín köntösben az öltözködésére egyébként kényes Cathy. Ryan nem kérdezte, de sejtette, hogy nosztalgiából öltötte magára.
– Helló, bébi. – Jack felállt, hogy megcsókolja és erőtlenül magához ölelje a feleségét. – Újságot?
– Nem, kösz. Majd a vonaton. – Cathy kinyitotta a hűtő ajtaját, és rámolni kezdett. Jack nem figyelte, hogy mit.
– Kávét?
– Kérek. Mára nem terveztem műtétet. – Egyébként nem ivott kávét, mert a koffein kézremegést okozhatott. Ami nem kimondottan előnyös, ha egy szemgolyót kell visszapászítanod a helyére. Nem, ma Byrd professzorral volt találkozója. Bernie Katz a barátjának nevezte, ami ígéretesen hangzott, és Cathy-nek, aki volt olyan jó szemész, mint bármelyik másik kollégája, különben sem volt oka aggodalomra, de ha az ember munkahelyet és főnököt vált, természetes, hogy egy kicsit izgul. Amit Cathy nem mutatott ki, mert ahhoz túlságosan “macsó” volt. – Mit szólnál egy szalonnás rántottához?
– Szabad koleszterint zabálnom? – kérdezte meglepetten a férje.
– Hetente egyszer igen – felelte szigorúan Mrs. dr. Ryan. Holnap már zabpelyhet fog kapni.
– Jöhet, bébi – mondta fülig érő szájjal Ryan.
– Úgyis tudom, hogy odabent valami szörnyűséget fogsz venni magadnak.
– Moi?
– Igen, te. Mondjuk vajas pirítóst. Ezek itt tényleg vajat tesznek rá.
– A kenyér vaj nélkül olyan, mint a zuhanyozó szappan nélkül.
– Mondd ezt majd akkor, ha megkaptad az első infarktusodat.
– Mennyi is volt legutóbb a koleszterinem?
– Egy-ötvenkettő – felelte bosszúsan Cathy.
– És az jó? – kötözködött Ryan.
– Elfogadható – ismerte el a felesége. Igaz, az övé egy-negyvenhat volt.
– Köszönöm, drágám – tért vissza elégedetten Ryan a Times-hoz. A kiadónak írt levelek egészen értelmesek voltak, s az írások minősége az egész újságban olyan szintet ütött meg, amihez az amerikai sajtóban nem sűrűn lehetett szerencséje az embernek. Nos, végtére is itt találták ki az angol nyelvet, látta be Ryan. A mondatszerkesztés néha már-már költői volt, s gyakran túl körmönfont az ő amerikai gondolkodásának. De majd csak hozzá fog szokni, remélte.
Ismerős neszek és sercegő szalonna illata töltötte meg a konyhát. A kávé – tejszín helyett tejjel szelídítve – egészen jól sikerült, s a reggeli hírek közt se volt olyan, ami elvehette volna Ryan kedvét a reggelitől. Az időpontot kivéve minden rendben volt, ráadásul már az ébredés nehezebbik részén is túl volt.
– Cathy…
– Igen?
– Mondtam már, hogy szeretlek?
Cathy megnézte a karóráját.
– Egy kicsit elkéstél vele, de a korai időpont számlájára írom.
– Ma mit fogsz csinálni, szivi?
– Találkozom néhány emberrel, és megnézem, mi merre és hogyan. A műtősökre vagyok a leginkább kíváncsi. Remélem, elég jók.
– Annyira fontosak?
– Semmi sem ronthat el jobban egy műtétet, mint egy ügyetlen műtősnő. A Hammersmith azonban nem egy utolsó hely, és Bernie azt mondja, hogy errefelé Byrd professzor a legjobb. Már húsz éve ismerik egymást Bernie-vel. Sokszor járt már a Hopkinsban, de valahogy mindig elkerültük egymást. Mindkét oldalán?
– Igen.
Tojások reccsenése hallatszott. Akárcsak Jack, Cathy is az öntöttvas serpenyőt szerette. Nehezebb volt ugyan tisztítani, de a benne sütött tojásnak sokkal finomabb volt az íze.
– Hogy teljesített tegnap este a Yankees? – nyomta le a kenyérpirító karját Cathy.
– Kit érdekel? – morogta Jack. Brooks Robinsonnal, Milt Pappasszal és az Oriolesszal nőtt fel. A felesége viszont a Yankeesnek szurkolt. Nagy terhet jelentett ez a házasságuk számára. Igaz ugyan, hogy Mickey Mantle remek labdajátékos volt, tán még az anyját is tisztelte és szerette, de hiába, ha hajszálcsíkos mezben játszott.
Ryan felállt, elkészítette a feleségének a kávét, Cathy pedig felszolgálta a reggelit. A “csereüzletet” csókkal pecsételték meg.
– Kösz, szivi.
Még a tojás is más volt, mint odahaza, mintha a tyúkokat itt narancssárga kukoricával etették volna, hogy a tojássárgájának szép színe legyen. Az íze is csodálatos volt. Ryan öt perc alatt eltüntette a reggelit, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Újabb tíz perc múlva már az ingét – hagyományos fehér darab volt – gombolta. Csíkos nyakkendőt vett hozzá, és tengerészgyalogos-nyakkendőtűjét is feltette. 6.40-kor kopogtattak.
– Jó reggelt. – Margaret van der Beek volt az, a dada és gyermekfelvigyázó. Alig egy mérföldre lakott tőlük, és autóval járt. Hatalmas oldaltáskát cipelt magával. Csinos lány volt, napalmvörös haja ír ősökről árulkodott. Másképp beszélt, mint az itteniek, de az akcentusa kellemes volt Jack fülének.
– Jó reggelt, Miss Margaret – engedte be Ryan a házba. – A gyerekek még alszanak, de bármelyik percben felébredhetnek.
– Öt hónapos létére jól alszik a kis Jack.
– Biztosan az időeltolódás miatt – mondta ki Jack, mielőtt még eszébe juthatott volna, mit mondott Cathy: a gyerekeket ez nem érinti. Jack képtelen volt megemészteni ezt. – Mindjárt indulnunk kell, szivi – kiáltott fel Jack.
– Tudom! – hallatszott a válasz, aztán Cathy is előtűnt, a karján a fiukkal. Mögötte Sally totyogott sárga nyuszis pizsamájában.
– Hé, kisasszony! – kapta fel Jack. Sally mosolyogva hozzábújt. Ryan nem értette, hogyan képesek a gyerekek ilyen jókedvűen ébredni. Mintha attól tartanának, hogy ha nem elég kedvesek a szüleikhez, azok nem fognak gondoskodni róluk. Ravasz kis jószágok ezek a kis korcsok. Cathy ki nem állhatta, ha így hívta őket.
– Jack, tegyél oda egy üveget – parancsolt Cathy a pelenkázóasztal felé menet.
– Vettem, doki – felelte kötelességtudóan a hírszerzési elemző, és már robogott is vissza a konyhába egy üvegért abból a löttyből, amit még este kevert ki. Az ugyanis férfimunka volt, ezt Cathy már Sally csecsemőkorában világossá tette. Mint a karbantartás, a bútortologatás meg a többi ház körüli munka, amire a férfiakat genetikailag programozták.
Ment, mint hivatásos katonának a fegyvertisztítás: tetejét lecsavarni, cuclit megfordítani, beletenni négy-öt ujjnyi vízbe és begyújtani az edény alatt a gázt, majd várni néhány percet.
Ez viszont már Miss Margaret dolga lett volna. Jack az ablakon át látta, hogy a taxi a ház elé húz.
– Megjött a kocsi, bébi.
– Értem – jött a válasz egy sóhaj kíséretében. Cathynek ez mindig fájdalmas pillanat volt. Lemondóan bement a fürdőszobába, hogy kezet mosson, kifelé jövet pedig leakasztotta a vállfáról a szürke kosztümkabátot. Elegáns volt, de visszafogott. Jó benyomást akart kelteni. Csókot nyomott Sally, aztán a kiskrapek arcára, és a nyitott ajtó felé indult. Jack már odakint várt.
A taxi egy közönséges Land Rover volt. A klasszikus angol taxit csak Londonban lehetett megtalálni, bár néhány kimustrált darab előfordult vidéken is. Ryan még előző nap rendelte oda a kocsit. A sofőr – Edward Beavertonnak hívták – a korai időpont ellenére olyan élénk volt, hogy Jacket egy pillanatra elfogta a sárga irigység.
– Hogy s mint? – üdvözölte Ryan. – Ed, ő az én feleségem. A csodálatos dr. Ryan.
– Jó reggelt, asszonyom. Ha jól értettem, ön sebész?
– Igen. Szemsebész.
– Szemgolyókat vagdos szét, aztán összevarrja őket – tette hozzá Jack. – Látnia kellene, Ed. Lenyűgözően csinálja.
A sofőr megrázkódott.
– Köszönöm, uram, de inkább nem.
– Jacknek csak a szája nagy – világosította fel a taxist Cathy. – Túl nyámnyila ahhoz, hogy végig merjen nézni egy műtétet.
– Tökéletesen megértem a férjét, asszonyom. Inkább okozzam a műtenivalót, mint hogy néznem kelljen.
– Ezt hogy érti?
– Ön tengerészgyalogos volt, uram, nem igaz?
– Igen. És maga?
– Én ejtőernyős. Ott azt tanították: inkább te árts másoknak, mint hogy azok ártsanak neked.
– A legtöbb tengerészgyalogos egyetértene magával, cimbora – kuncogott Ryan.
– Örüljetek neki, hogy mi, orvosok nem így gondoljuk – pirított rájuk Cathy.

RÓMÁBAN egy órával előbbre járt az idő. Goderenko ezredes, névleg a szovjet nagykövetség helyettes titkára naponta két órát foglalkozott diplomáciai ügyekkel. Ideje nagyobb részét a rezidensi, vagyis állomásfőnöki tennivalói töltötték ki. Abból pedig akadt bőven, mert Rómában sem politikai, sem katonai, sem NATO-val kapcsolatos információkban nem volt hiány. Csak bányászni kellett szorgalmasan, ami már nem volt olyan egyszerű. Goderenko hat tiszttel dolgozott, akikkel együtt huszonhárom ügynököt futtattak. A legfőbb gond az volt, hogy az ügynökök többsége – egy német kivételével mind olasz volt – már nem politikai indíttatásból szállította nekik az információt, hanem pénzért. Hol voltak már a régi idők, amikor az embereket az elveik irányították? Pedig sokkal jobb lett volna. Ezért is volt jobb a légkör a bonni rezidentúrán. A nyugatnémeteket sokkal könnyebb volt meggyőzni arról, hogy nemesebb kisegíteni keletnémet testvéreiket, mint a magukat szövetségeseiknek nevező amerikaiakat, angolokat és franciákat szolgálni. Azt pedig, hogy az oroszok sem fogják soha igazi szövetségeseiknek tekinteni őket, nem kellett az orrukra kötni.
Olaszországban másképp mentek a dolgok. Benito Mussolini emléke már nagyon elfakult, a helyi kommunistákat pedig sokkal inkább érdekelte a bor és a pasta, mint a marxizmus forradalma. Egyedül a Vörös Brigád jelentett kivételt, de annak tagjai is inkább voltak huligánok, mint megbízható harcosok. Módjával azért hasznukat lehetett venni, ezért időnként oroszországi utakat szerveztek számukra, hogy politikaelméletet és harcászatot tanítsanak nekik. Ez utóbbinak legalább valami értelme is volt.
Az íróasztalon egy halom éjszakai küldemény várta a ezredest. Legfelül egy papír a moszkvai központ üzenetével. A fejléc azt mondta, hogy fontos, és hogy a 115890-es számú kódkönyvet használja. Ezt a széfben tartotta, az asztal mögötti szekrényben. Beletelt néhány másodpercbe, mire kikapcsolta a tárcsát biztosító riasztót, és kinyitotta magát a széfet. A könyv tetején egy rejtjelező korong hevert. Goderenko szívből utálta az egyszer használatos kódlapokat, de az élete részei voltak, akárcsak a vécézés. Undorító, de nélkülözhetetlen. Az üzenet megfejtése tíz percébe került. Csak amikor már készen volt vele, fogta fel, hogy miről van szó. Magától az elnöktől? Ez nem fordult elő mindennap.
A pápa? Mi a fenéért akarhat Jurij Vlagyimirovics közel kerülni a pápához? Még egyszer elolvasta az üzenetet. Hát persze. Nem a katolikus egyházfejéről van szó, hanem Lengyelországról. Vagyis politikáról.
Goderenko most már értette, de egyáltalán nem örült neki.
“DERÍTSE KI ÉS JELENTSE, MI MÓDON LEHETNE FIZIKAILAG MEGKÖZELÍTENI A PÁPÁT.” A KGB nyelvén ez csak egyvalamit jelenthet.
Megölni a pápát?, hasított bele Goderenkóba. Az politikai katasztrófához vezetne. Nem mintha az olaszok annyira vallásosak lettek volna. La dolce vita, az édes élet – nekik ez volt a vallásuk. Az olaszok a világ legszeleburdibb, legrendetlenebb népe, gondolta az ezredes. Rejtély, hogyan mert szövetkezni velük Hitler, amikor a németeknek a rend, az Ordnung a mindenük. Náluk mindennek megvan a helye, minden tiszta és tökéletes, minden pöccenésre indul. Az olaszok ezzel szemben csak a konyhájukat és legfeljebb még a borpincéjüket képesek rendben tartani. Ezektől eltekintve itt minden olyan esetleges. Az első római látogatás minden orosz számára valóságos kulturális sokk, felér egy bajonettdöféssel. Az olaszoknak a leghalványabb érzékük sincs a fegyelemhez. Elég megfigyelni a közlekedésüket. Úgy vezetnek, mintha vadászgépekkel közlekednének.
Van viszont valami más, amiben verhetetlenek: van stílusuk, és van önérzetük. Ha ezt nem tartja tiszteletben, annak komoly következményei lehetnek. Például könnyen elveszítheti az informátorait. Hiába dolgoznak neki pénzért, a vallásukat ők sem fogják elárulni. Minden embernek vannak aggályai, még itt is. Nem, javította ki magát. Főleg itt. Egy ilyen akció tehát igen hátrányosan érinthetné a rezidentúra működését, és komolyan visszavetné a toborzásokat.
Akkor hát mi a fenét csináljak?, kérdezte magától. Az első igazgatóság ezredeseként, és az egyik legsikeresebb rezidens lévén, bizonyos mértékig rugalmasan kezelhette az ügyeit. Továbbá tagja volt egy hatalmas bürokráciának is, így nem jelenthetett gondot azt tenni, amit a legtöbb hivatalnok csinál, ha nem tudja, hogyan tovább: húzni fogja az időt, ameddig csak lehet.
Ez némi gyakorlatot igényelt, de Ruszlan Boriszovics Goderenkónál abban sem volt hiány.