A gonosz birodalma 1.

1. fejezet


SZÁNDÉKOK



– MIKOR KEZDESZ, JACK? – kérdezte az ágy mélyéből Cathy.
Végre a saját ágyukban alhattak. Bármilyen kényelmes volt is a New York Hotel, ez azért mégis más volt. Jacknek különben is elege volt már az apósából és annak mérhetetlen önbizalmából, a kétlakásos Park Avenue-i luxuslakásról nem is beszélve. Való igaz, nem mindenki tartott a bankban kilencvenmilliót pénzben és kötvényekben, de ami sok, az akkor is sok.
– Holnapután – felelte. – Talán nem ártana bemennem ebéd után, hogy szétnézzek.
– Már aludnod kellene – jegyezte meg Cathy.
Így van ez, ha az ember orvossal házasodik, gondolta Jack nem először. Átlátnak rajtad, mint a szitán. Elég egy gyengéd érintés, és máris tudják a testhőmérsékletedet, a pulzusodat meg még a jóisten tudja, hogy mit. Aztán ha megállapítanak valamit, faarcot vágnak és hallgatnak, mint a sír. Általában…
– Igen, hosszú napunk volt. – New Yorkban még csak délután öt óra volt, de Jack napja már jóval túlnyúlt a huszonnégy órán. Nem ártana megtanulnia aludni a repülőn. Nem, nem az üléssel volt a baj. A kormány által biztosított jegyet első osztályúra cserélte. Egyelőre a saját American Express kártyája terhére, de ha sokat fog repülni, a jutalompontok fedezni fogják a pluszköltséget. Ismerni fogják a Heathrow-n és a Dullesen, bár a fekete diplomata-útlevélnek köszönhetően már most sem kötözködtek vele. Formailag az Egyesült Államok nagykövetségének dolgozott a londoni Grosvenor Square-en, átellenben azzal az épülettel, amely annak idején Eisenhower II. világháborús irodájának otthont adott. A diplomatastátus afféle szuperemberré címkézte, akit nem lehet olyan apróságokkal bosszantani, mint a polgári törvénykönyv. Gond nélkül becsempészhetett volna Angliába néhány font heroint, mert senki se nyúlhatott a poggyászához. Nyílt titok volt, hogy sokan ki is használják ezt – ha nem is kábítószer-csempészetre, arra, hogy a feleségüknek parfümöt, maguknak pedig italt csempésszenek vámmentesen.
A fáradt elme kalandozásai, kanyarodtak vissza a gondolatai Cathyhez. Ő biztosan nem lenne hajlandó műteni ilyen elmeállapotban. Igaz, gyakornokként végtelen órákon át raboskodott az ügyeleti szobában. Ezzel próbálták hozzászoktatni ahhoz, hogy halálosan kimerültén is jó döntéseket hozzon… Vajon hány beteget áldoztak fel ily módon az “orvoskiképzés” oltárán? Erre valószínűleg még egy műhibákra szakosodott ügyvéd sem tudna válaszolni.

Cathy – Caroline Ryan, M.D., FACS* , ahogy azt a hófehér köpenyére tűzött plasztikkártya hirdette – sikeresen átverekedte magát a kiképzésnek ezen a fázisán, harminchat órákat húzva le a szülészeti, az általános sebészeti és a gyermekosztályon. Egyik sem tartozott a szakterületéhez, de nem volt mese, meg kellett barátkoznia velük, hogy a nagy könyv szerinti Johns Hopkins-os dokivá válhasson. Jacknek még a szőr is felállt a hátán, amikor egy-egy ilyen maratoni ügyelet után holtfáradtan kikecmeregni látta a Porschéjából. Azért egy-két akkor eltanult fogás jól jött; például amikor a Buckingham-palota közelében be kellett foltoznia a vállát. Ha nem teszi meg, lehet, hogy elvérzek. Vajon a britek posztumusz is megadták volna a lovagi címet?, kuncogta el magát félálomban. Végre lecsukódott a szeme. Harminckilenc óra óta először.

– REMÉLEM, SZERETI ODAÁT – mondta Moore a nap végi vezetőségi ülésen.
– Rokonok közt van, Arthur – emlékeztette James Greer. – És Basil remek tanár.
Ritter nem szólt. Ez a Ryan nevű amatőr bosszantóan nagy publicitást kapott CIA-alkalmazott létére. Arról nem is beszélve, hogy a hírszerzési igazgatóságnak dolgozott. Ritter szerint a hírszerzési igazgatóság volt a farok, amely a kutyát, vagyis a műveleti igazgatóságot csóválta. Kétségtelen, James Greer remek hírszerző volt és munkatársnak is kiváló, de nem volt műveleti tiszt, márpedig – akármit is gondolt a kongresszus – az ügynökségnek ezekre volt szüksége. Még szerencse, hogy legalább Arthur Moore megértette ezt. A Dombon viszont elég volt kiejtened a “műveleti tiszt” szót, és a képviselők hátrahőköltek, mint Drakula a kereszt láttán.
– Mit gondolnak, mennyire fogják beavatni a dolgaikba? – tűnődött fennhangon a műveleti igazgató.
– Basil a személyes képviselőmként fogja kezelni – felelte Moore. – Ez azt jelenti, hogy mindent, amit velünk megosztanak, vele is meg fogják.
– Be fogják szervezni, Arthur – figyelmeztette Ritter. – Vagy legalábbis megkörnyékezik, és megpróbálnak kiszedni belőle olyan dolgokat, amiket nem kötünk az orrukra. Ryan még zöldfülű, azt fognak csinálni vele, amit akarnak.
– Figyelmeztettem rá, Bob – válaszolta Greer. – Ritter természetesen tudta ezt, csak szeretett kötekedni, főleg akkor, ha valami nem az ő szája íze szerint alakult. Greer nem irigyelte az anyját. – Ne becsülje le a fiút, Bob. Vág az esze, mint a borotva. Fogadjunk egy vacsorában, hogy többet fog kihúzni a britekből, mint azok belőle.
– Bolond lennék nem fogadni – horkantott megvetően a műveleti igazgató.
– A Snyder’sben – bólintott hírszerzési ellenlábasa. Mindkettőjüknek ez volt a kedvenc bifsztekfaló helye, a Key híd tövében, Georgetownban.
Arthur Moore, a CIA igazgatója somolyogva figyelte őket. Greer mindig rá tudott lépni Bob farkára, az pedig szinte soha nem tudta kivédeni vagy viszonozni ezt. Talán Greer sajátos keleti akcentusa volt az oka. A texasiak, mint Bob Ritter és maga Arthur Moore is, hajlamosak voltak különbnek érezni magukat ezeknél az orrhangon dünnyögő fickóknál – legalábbis a kártyaasztal vagy egy pohár bourbon whisky mellett. Valószínűleg ezért nem tudtak “leereszkedni” erre a szintre.
– Rendben, vacsora a Snyder’snél. – Ritter kezet nyújtott.
– Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, uraim… – vette át a szót az igazgató – …az elnök szeretné, ha tájékoztatnám önöket a lengyelországi fejleményekről.
Ritter nem vetette rá magát a témára. A varsói állomásfőnöke jól dolgozott, de mindössze három műveleti tiszt tartozott a keze alá, s azok közül is az egyik zöldfülű volt. Volt viszont egy remek információforrásuk a lengyel kormányban, s további néhány a hadseregben.
– Ők nem tudják, Arthur – mondta a műveleti igazgató. – Csak kapkodják a fejüket.
– A végén úgyis az lesz, amit Moszkva mond nekik – bólintott Greer. – Ha majd az oroszok tudni fogják, hogy mit kell lépniük.
Moore levette az olvasószemüvegét és megdörzsölte a szemét.
– Ja. Ritkán mernek nyíltan szembeszállni velük, nem csoda, hogy nehezen kezelik az effajta helyzeteket. Sztálin bácsi egyszerűen lelövetett volna mindenkit, aki érintett az ügyben, a mostani bagázs azonban, hála az égnek, nem elég tökös ehhez.
– A félelem ragadós, és Brezsnyev állítólag már a vécére se mer kimenni egyedül. Kezd meglazulni az eddig olyan szorosan markolt gyeplő. – Ez a vécés dolog persze túlzás volt, de Ritternek jólesett megállapítani, hogy a szovjet vezetés kezd megpuhulni.
– Mit mond a BÍBOROS? – Moore a Hivatal első számú kremli ügynökére utalt, aki magának Dmitrij Fjodorovics Usztyinovnak, a honvédelmi miniszternek volt személyi titkára. Rendes nevén Mihail Szemjonovics Filitovnak hívták, de még a beavatottak közül is sokan csak annyit tudtak róla, hogy egy beépített ember, aki BÍBOROS fedőnéven küld jelentéseket.
– Azt mondja, hogy Usztyinov semmi használhatóra nem számít a Politbürótól, míg Leonyid van hatalmon. Az öreg nagyon lelassult, és ez már nyílt titok, még az utca embere is tudja. Elég bekapcsolnia a tévét. Az élő adást nem lehet retusálni, nem igaz?
– Mennyi ideje lehet még hátra?
A kérdezettek vállat vontak.
– Az orvosok azt mondják, lehet, hogy már holnap feldobja a talpát, de az is lehet, hogy elvegetál még néhány évig – felelte Greer. – Szerintük enyhe Alzheimer-kórban szenved. Az általános állapotára a cardiovascularis myopathia és az idült alkoholizmus a jellemző.
– Ez elég gyakori náluk – jegyezte meg Ritter. – A BÍBOROS megerősítette a szívproblémát és a vodkát.
– A mája sem lehet valami fényes állapotban – tette hozzá Greer.
– Finoman szólva – fejezte be helyette a gondolatot Moore. – Őrültség, de nem tilthatod meg egy orosznak, hogy vodkát igyon, ahogyan egy medvének sem tilthatod meg, hogy az erdei ösvényre szarjon. Tudják, azon tűnődöm, hogy ha egyszer a rendszerük meg fog bukni, akkor annak az lesz az oka, hogy az alkoholgőz miatt képtelenek lesznek megfelelően átadni a hatalmat a következő garnitúrának.
– Szerintem meg azért húzták ilyen sokáig, mert nincs elég ügyvédjük – vigyorodott el Bob Ritter. – Mi lenne, ha átküldenénk nekik néhány százezret a mieink közül?
– Annyira azért nem hülyék. Egyszerűbb lenne, ha kilőnénk rájuk néhány Poseidon rakétát. Még úgy is kevesebb nettó kár érné a társadalmukat.
– Miért nem érti meg senki a magamfajtát? – emelte a tekintetét a mennyezetre Moore. – Pedig ha valaki meg fogja menteni a rendszerüket, az egy ügyvéd lesz.
– Gondolja, Arthur?
– Törvény nélkül nincs működő társadalom, ügyvédek nélkül pedig nincs törvény. – Moore korábban a texasi fellebbviteli bíróság elnöke volt. – Amíg a Politbüró bárkit kivégeztethet anélkül, hogy legalább úgy tenne, mintha törvényes eszközökkel dolgozna, addig nem beszélhetünk törvényekről. Pokoli lehet egy ilyen rendszerben élni. Képzeljék csak el, hogy nem számíthatnak senkire és semmire. Olyan, mint Róma Caligula idején: ha kitalált valamit, az törvényes erővel bírt. És még így is voltak olyan törvények, amelyeket a római császárok nem mertek áthágni. Nem így a mi orosz barátaink. – A többiek nem érthették, mi olyan borzalmas ebben a főigazgató számára. Valamikor ügyész volt egy elsőrangú jogrendszerrel büszkélkedő államban, majd elnök egy megfontolt, becsületes bírák alkotta bíróságon. Az amerikai ember számára a törvény biztosította védelem éppolyan természetes dolog volt, mint az, hogy a baseballpálya bázisait kilencven láb távolság választja el egymástól. Ritter és Greer számára azonban sokkal fontosabb volt az, hogy még jogászkarrierje előtt Arthur Moore elsőrangú műveleti tiszt volt. – Szóval, mi a fenét mondjak az elnöknek?
– Az igazat, Arthur – javasolta Greer. – Nem tudjuk, mert ők sem tudják.
Greernek igaza volt, de Moore akkor sem állhatott ezzel az elnök elé.
– A fenébe, Jim, azért fizetnek minket, hogy tudjuk!
– Minden attól függ, mennyire érzik fenyegetve magukat az oroszok. Lengyelország csak a kirakójáték egy darabkája számukra, egy vazallus állam, amelyik úgy táncol, ahogy ők fütyülnek neki – mondta Greer. – Az oroszok azt engedik látni a tévében és olvasni a Pravdában a népnek, amit ők jónak látnak…
– A határon átszivárgó hírekkel szemben viszont tehetetlenek – vette át a szót Ritter. – Ahogyan azokkal a sztorikkal is, amelyeket a Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon szolgáló katonáik mesélnek. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az országokban már az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádió is fogható. – Az előbbit a CIA ellenőrizte, a másik viszont elméletileg független volt, amit persze senki nem akart elhinni róla. Ritter közvetlen befolyással bírt az amerikai kormány propagandájára, amely egészen jól teljesített, legalábbis a műfajt értékelő oroszok szerint.
– Na és vajon mennyire érzik veszélyeztetve magukat? – tette fel a kérdést Moore.
– Két-három évvel ezelőtt még úgy gondolták, hogy a hullám tetején lovagolnak – válaszolta Greer. – A gazdaságunk mélyponton volt az infláció miatt, és sorba kellett állni benzinért az iráni bonyodalmak következtében. Nekik viszont épp akkor hullott az ölükbe Nicaragua. A mi morálunk a béka segge alatt volt…
– Ami már nincs így, hála istennek – ment elébe Moore. – Fordulna a kocka? – tűnődött hangosan. Lehet, hogy túlzott optimizmus volt ezt remélni, de Arthur Moore a szíve mélyén hamisítatlan derűlátó volt, különben el sem merte volna vállalni a CIA irányítását.
– Azon vagyunk, Arthur – felelte Ritter. – Ők viszont nehezen fogják fel, hogy változnak az idők. A gondolkodás nem erősségük. Mondhatni, ez a legnagyobb gyengéjük. A nagykutyáik annyira bele vannak habarodva az ideológiájukba, hogy képtelenek kilátni mogulé. Ha alaposan kielemeznénk a gyengéiket, nagyon oda tudnánk döfni nekik.
– Gondolja, Bob? – vonta fel a szemöldökét a hírszerzési igazgató.
– Nem gondolom, hanem tudom! – vágta rá a műveleti igazgató. – Sérülékenyek, s ami a legjobb, ők még nem tudják ezt. Legfőbb ideje tenni valamit. Olyan elnökünk van, aki támogatni fog minket, ha elő tudunk állni valami elég pofással ahhoz, hogy megtérülni lássa a politikai tőkéjét. A kongresszus tart tőle, úgyhogy ők nem fognak az utunkba állni.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem most szopta volna ki az ujjából, Robert – jegyezte meg a főigazgató.
Ritter elmélyült a gondolataiban néhány pillanat erejéig, aztán folytatta:
– Így van, Arthur. Azóta töröm rajta a fejem, hogy tizenegy évvel ezelőtt behoztak a terepről. És azóta is itt őrzöm a fejemben. – Nem kellett megmagyaráznia, miért. A kongresszus gyakorlatilag bármihez hozzáférhetett, ami papírra volt vetve az épületben, az emberek fejébe azonban ők sem láthattak bele. – Mi a szovjetek leghőbb vágya?
– Az, hogy eltiporjanak minket – felelte Moore. Nem kellett hozzá Nobel-díjasnak lenni.
– És mi a mi leghőbb vágyunk?
Greer vette a lapot.
– Mi nem gondolkodhatunk ugyanígy. Nekünk arra kell módot találnunk, hogy együtt éljünk velük. – A The New York Times, a “nemzet hangja” legalábbis ezt hangoztatta. – Jól van, Bob. Ki vele!
– Hogyan tolhatunk ki hát velük? – fűzte tovább a gondolatot Ritter. – Úgy, hogy senki ne vehessen minket egy kalap alá velük.
– Buktassuk meg őket? – kérdezte Moore.
– Miért ne? – kérdezett vissza Ritter.
– Lehetséges ez? – Greert kezdte érdekelni a dolog.
– Ha ők teljes gőzzel áskálódhatnak ellenünk, miért ne tehetnénk mi is? – Ritter elemében érezte magát. – Politikai csoportosulásokat pénzelnek az Államokban, hogy ahol csak lehet, keresztbe tehessenek nekünk, és antinukleáris tüntetéseket szerveznek Európa-szerte, azt követelve, hogy vonjuk ki a nukleáris fegyvereinket a térségből, miközben ők újakat telepítenek. És mi még csak nem is szivárogtathatjuk ki ezt a sajtónak…
– Ha megtennénk se nyomtatnák ki – jegyezte meg Moore. A média nem szerette az atomfegyvereket, a szovjeteket azonban hajlandó volt tolerálni, mert stabilizáló tényezőnek tartotta. Moore attól tartott, hogy Ritter sokkal inkább arra kíváncsi, mennyire tudja befolyásolni a Szovjetunió az amerikai tömegtájékoztatást. Még ha volt is rá befolyásuk, egy ilyen vizsgálat csak mérgező gyümölcsöket teremhetett volna. A média úgy ragaszkodott a feddhetetlenségéről és objektivitásáról alkotott képhez, mint a fösvény a kincseihez. Persze ők is tisztában voltak vele, vizsgálat nélkül is, hogy a KGB-nek igenis van némi hatalma az amerikai média felett, mert a hírekre éhes riportert könnyű beetetni. Hitesd el vele, hogy különlegesnek tartod, adj át neki állítólagos államtitkokat, és válj “megbízható” informátorává. De vajon tisztában voltak-e vele a szovjetek, hogy milyen veszélyes játékot űznek? Az amerikai riporter öntudatos ló, és ha szórakoznak vele, nagyot tud rúgni. Ebben a hatodik emeleti irodában senki nem kételkedett az orosz hírszerzők zsenialitásában. A KGB jól művelt koponyákat alkalmazott, és folyamatosan képezte őket, de neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Akárcsak a társadalom, amelyet szolgált, hajlamos volt elvetni mindazt, ami nem illett az elképzeléseihez, így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapokon, éveken át előkészített műveletek vallottak kudarcot azért, mert valamelyik műveleti tiszt rájött, hogy az ellenség országában élni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy azt előadták neki. A hazugság kúrája mindig az igazság. Persze fáj, ha a képedbe vágják, és minél értelmesebb vagy, annál jobban.
– Az lényegtelen – mondta Ritter, mindkét kollégáját alaposan meglepve kijelentésével.
– Jól van, folytassa – mondta Moore.
– A lényeg az, hogy megtaláljuk a támadható pontjaikat, és azokon megfúrjuk őket, destabilizálva az országot.
– Ez nagyon nagy falat, Robert – figyelmeztette Moore.
– Magában aztán van ambíció, Bob – mondta tűnődve Greer. – A vezetőink el fognak sápadni, ha eléjük tárja ezt.
– Ó, tudom – tartotta fel a tenyerét Ritter. – Nem szabad megbántanunk őket, mert még atomot dobnak ránk. Gyerünk már, mindannyian tudjuk, hogy ők sokkal jobban tartanak tőlünk, mint mi tőlük. Dehogyis fognak megtámadni minket. Hiszen még a lengyelektől is félnek, az isten szerelmére! Hogy miért? Mert a lengyelek közt egy olyan “betegség” terjed, amit az orosz ember is könnyen elkaphat. A betegség neve: igények és elvárások. Márpedig, ha a szovjetek valaminek nem tudnak eleget tenni, akkor az ez a kettő. A gazdaságuk poshadt állóvíz. Csak egy kis lökést kell adnunk nekik, és…
– “Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt felépítmény összedől” – idézte Moore. – Ez már elhangzott egyszer, csak aztán eleredt a hó, és Adolfnak rá kellett jönnie, hogy nem eszik olyan forrón a kását.
– Ő egy idióta volt, aki nem olvasott Machiavellit – vágott vissza Ritter.
– Azt nem tudom, hogy az oroszok olvastak-e, de azért taníthatnának egy-két trükköt az öreg Niccolónak – hümmögött Greer. – Na és pontosan mit javasol, Bob?
– A szovjet rendszer gyenge pontjainak módszeres vizsgálatát. A lényeg az, hogy minél kevesebb munkával minél nagyobb kellemetlenséget okozzunk nekik.
– Végtére is ez lenne a dolgunk, hogy a fene vigye el – dünnyögte Moore. – James?
– Nincs ellenvetésem. Azt hiszem, össze tudok hozni egy csapatot a műhelyünkben, hogy megtárgyaljuk a lehetőségeket.
– De ne a szokásos összetételben – kérte a műveleti igazgató. – Olyan emberekre van szükségünk, akik mernek másképpen gondolkodni.
Greer eltűnődött, aztán bólintott.
– Rendben, személyesen fogom kiválogatni őket. Van valakinek javaslata, mi legyen a projekt neve?
– FERTŐZÉS? – javasolta Ritter.
– És ha művelet lesz belőle, akkor forduljon át PESTIS-re? – nevetett fel Greer.
Moore is elkuncogta magát.
– Nem. Jobbat találtam! Legyen A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA, Poe tiszteletére.
Egyelőre nem volt több egy érdekfeszítő tanulmánynál, aminek az eredményeit vagy átültetik a gyakorlatba, vagy nem. Valahogy úgy, ahogy egy befektető teszi a megvásárolni kívánt vállalattal: előbb körbeszaglássza, mérlegel, aztán vagy megveszi, és ha a körülmények szükségessé teszik, feldarabolja, vagy… Csakhogy a Szovjetunió több volt egy csőd szélén álló cégnél. A Szovjetunió az volt nekik, mint az uniós seregnek Bobby Lee, mint a New York Yankeesnek a Boston Red Sox: nagy falat, amibe könnyen beletörhet az ember foga.
Arthur Moore ennek ellenére támogatta a kezdeményezést. Merész terv volt, de ha valaki nem mer, akkor hogyan nyerhetne?

ESTE TIZENEGY FELÉ JÁRT. Andropov cigarettára gyújtott – amerikai Marlboróra –, és töltött magának egy pohár vodkát. Első osztályú Sztarka volt, barna, mint az amerikai bourbon. A lemezjátszó is amerikai zenét játszott, Louis Armstrong trombitált remek New Orleans-i dzsesszt a korong barázdáiból. Sok honfitársához hasonlóan a KGB elnöke sem tartotta többre a feketéket háncsruhában ugrándozó vadembereknél, de azt el kellett ismernie, hogy az Amerikában élők egészen kivételes kultúrát alakítottak ki maguknak. Persze sokkal helyénvalóbb lett volna Borogyint vagy valamelyik másik orosz klasszikust hallgatnia, az amerikai dzsesszből áradó életkedv azonban ellenállhatatlanul magával ragadta.
A zene azonban csak ahhoz kellett, hogy segítsen a gondolkodásban. Jurij Vlagyimirovics Andropovnak sűrű szemöldöke volt, és széles állkapcsa is keleti ősökről árulkodott, a gondolkodása azonban tökéletesen orosz volt – vagyis részben bizánci, részben tatár és mongol –, és tökéletesen szolgálta céljait. Ezekből volt elég, de egy mégis prioritást élvezett: Andropov a Szovjetunió vezetője akart lenni. Valakinek meg kellett mentenie ezt az országot, és ha valaki, hát ő tudta, hogy mekkora szükség van erre. Az Állambiztonsági Bizottság elnökeként gyakorlatilag mindenről tudott, ami a többség számára titok volt, márpedig titkolnivaló akadt bőven, mert a szovjet társadalom profi szinten művelte a megtévesztés és a hazudozás művészetét. Különösen igaz volt ez a gazdaságra. A lomha kolosszust “működtető” parancsuralmi rendszer azt jelentette, hogy minden gyárnak és minden gyárigazgatónak teljesítenie kellett egy előre kitűzött célt. Ha nem sikerült, akkor az érintettek szigorú megtorlásra számíthattak, akár megvalósítható volt a terv, akár nem. Ez utóbbi ugyanis rajuk kívül senkit nem érdekelt. A szigor persze már nem volt olyan drákói, mint régen, a harmincas-negyvenes években, amikor a Terv teljesítésének elmulasztása akár halált is jelenthetett – itt, ebben az épületben, mert azok, akik nem dolgoztak eleget, bomlasztók voltak, szabotőrök, az állam ellenségei, árulók egy olyan társadalomban, amely az árulást minden más bűncselekménynél súlyosabbnak ítélte meg, és ezért a legsúlyosabb büntetéssel torolta meg. Általában egy 44-es kaliberű golyóval egy Smith & Wesson revolverből, amit még a cárok szereztek be Amerikából…
Ennek eredményeképpen a gyárigazgatók hamar megtanulták, hogyan lehet mégis teljesíteni a Terv teljesíthetetlen elvárásait: papíron. Ezzel egy csapásra két dolgot is megoldottak: meghosszabbították az életüket, és piros pontokat szereztek maguknak. Az, hogy a papírra vetett eredményekből egy szó sem volt igaz, ritkán derült ki. A cártól örökölt és a marxizmus-leninizmus alatt továbbfejlesztett bürokrácia mindent elnyelt. Ez az ügynökségnél sem volt másként, ezzel Andropov tisztában volt. Nemegyszer előfordult, hogy az ellentmondást nem tűrő hangon kiadott parancsot senki nem teljesítette, mert elkeveredett valahol “félúton”. Máskor meg késve hajtották végre – ezt Jurij Vlagyimirovics onnan tudta, hogy mindent gondosan feljegyzett magának, és egy-két héttel később utánanézett a dolgoknak. Szükség volt rá, és volt értelme. Az emberei lassan megtanulták, hogyan kell hatékonyan és precízen dolgozni.
Legfőbb ideje volt kiterjeszteni ezt más területekre is. A tények elkendőzése olyan méreteket öltött, hogy már a legmagasabb politikai körökben is gyakorolták. A Politbüró legalább annyira döntésképtelen volt, mint egy isten háta mögötti termelőszövetkezet vezetősége. A hatékonyságról szinte senki nem hallott – ezt bőven volt alkalma tapasztalni, miközben felkapaszkodott a szemétdomb tetejére –, s ennek következtében számos döntést úgy hoztak meg, hogy legkevésbé sem érdekelte őket azok haszna vagy következménye.
Mivel a fejlődés ennyire megtorpant, Andropov úgy érezte, rá és a KGB-re hárul a feladat, hogy megszerezze az ország számára azt, amit a vezetése képtelen biztosítani. Ha nincs, akkor szerezd meg attól, akinek van jelszóval Andropov kémügynöksége, és annak katonai testvérszolgálata, a GRU fegyvertervek garmadát lopta el a nyugatiaktól. Ennek fényében nem meglepő, hogy nem egy orosz tesztpilóta halt meg ugyanazon tervezési hibák miatt, mint nyugati kollégái néhány évvel korábban.
Éppen ez volt a gond. Bármennyire jól dolgozott is a KGB, ezt a mintegy ötévnyi fáziskésést nem tudta leküzdeni. Ugyanígy a nyugati gyárakban alkalmazott minőségbiztosítást sem lophatták el, pedig ez volt az a tényező, ami lehetővé tette a túloldal számára, hogy minőségi fegyvereket fejlesszen. Hányszor fordult elő, hogy az emberei megszereztek egy tervet, s aztán itthon kiderült, hogy a szovjet ipar egyszerűen képtelen terméket előállítani belőle!
Ezen kellett javítania. Ehhez képest Herkules mítoszi küldetései gyerekjátéknak tűnnek, nyomta el a cigarettát Andropov. Átformálni a nemzetet? A Vörös téren őrizték annak a Leninnek a múmiáját – hűséges alázattal, mintha egy földre szállt isten lett volna –, akinek sikerült Oroszországot elmaradott monarchiából… elmaradott szocialista állammá átalakítania. A moszkvai kormány leplezetlen megvetéssel kezelte mindazon országokat, amelyek megpróbálták összeházasítani a szocializmust és a kapitalizmust. Arra persze jók voltak, hogy lopjanak tőlük… A nyugati hírszerző ügynökségek nem törték magukat azért, hogy ellopják a legújabb szovjet fegyverek tervrajzait. Ha mégis megtették, legfeljebb azért kellett nekik, hogy kiderítsék, mi a gyengéje. Kormányaik sokáig rettegtek a szovjetektől és sátáni fegyvereiktől – míg ki nem derült, hogy az orosz tigris ólomcsizmát visel, és bármilyen félelmetesen csattogtassa is a fogait, képtelen elfogni a szarvast. Valahányszor az orosz tudósok előálltak egy eredeti ötlettel – és volt belőlük bőven –, a nyugatiak lecsaptak rá, és működő eszközzé alakították.
A tervezőirodák eközben folyamatosan azzal kecsegtették a hadsereget és a Politbürót, hogy csak még egy kis… és megint egy kis támogatásra van szükségük, hogy lepipálják a kapitalistákat. Hah! Az új amerikai elnök pedig ezalatt azt tette, amit elődei közül egyik sem: etette a saját tigrisét. Az amerikai ipari szörny nyers vörös húst zabált, és cserébe modern fegyverek garmadáját szülte gazdájának. A műveleti tisztek és ügynökeik jelentése szerint az amerikai katonák morálja emelkedőben volt, amire egy emberöltő óta nem volt példa. Teljes odaadással gyakorlatoztak, és az új fegyvereik…
A Politbüró azonban nem akart hinni neki, amikor figyelmeztette őket. A tagjai burokban éltek, szinte semmit nem tudtak a külvilágról, mert nem érintkeztek azzal, így képtelenek voltak felfogni, hogy a világ már nem az, mint ami hatvan évvel ezelőtt volt, amikor Lenin papírra vetette politikai elméleteit. Jurij Vlagyimirovics őrjöngeni tudott volna. Hatalmas energiát fektetett az információgyűjtésbe, a legjobban képzett szakértőkkel elemeztette az adatokat, és könnyen áttekinthető, emészthető jelentésekbe tömörítette a lényeget, de az asztal körül ülő vénemberek fütyültek rá.
És erre most még ez is.
Mindig így kezdődik, kortyolt bele Andropov a Sztarkába. Elég hozzá egyetlen ember, ha az a megfelelő ember. Csak az kell, hogy hallgassanak rá az emberek, hogy figyelmet szenteljenek a szavainak, a tetteinek. És vannak néhányan, akik tökéletesen megfelelnek ennek a kritériumnak.
Ők azok, akiktől tartanod kell…
Karol, Karol, miért akarsz felfordulást?
Márpedig nagy felfordulás lesz, ha megteszi azt, amivel fenyegetőzik. A levél, amit Varsóba küldött, nemcsak a lengyel lakájoknak szólt – tudnia kellett, hogy végül hol fog kikötni. Az a pasas tudja, hogy mit csinál. Semmivel sem marad el a legravaszabb politikusoktól. Egy kommunista országban élő papból a világ legnagyobb egyházának a főtengelyévé vált. A főtitkárukká. Nem, ez nem ment volna, ha nem tudja, hogyan kell manipulálni. Na persze az egyháznak kétezer éve volt rá, hogy kidolgozza a maga módszereit. Nem mintha ettől maga a felépítmény hitelesebb lett volna, mint Marx és Engels teóriája. De nem is ez a lényeg. Mindenkinek hinnie kell valamiben, és nem azért, mert az igaz, hanem azért, mert már ez önmagában a hatalom forrását jelentheti, így van ez még a dzsungelben élő primitív törzseknél is, amelyek a mennydörgésben nemcsak a hideg és meleg levegő csattogását hallják, hanem egy náluk hatalmasabb lény hangját is. Miért? Mert tudják, hogy apró porszemek csupán, és remélik, hogy leolt állatokkal – vagy éppenséggel gyerekekkel – befolyásolni tudják a felettük uralkodó istenségeket. Ez aztán elkerülhetetlenül maga után vonja azt, hogy az a személy, aki állítása szerint ellenőrzése alatt tartja ezt a befolyást, hatalmi pozícióba juthat a közösségében. A megszerzett hatalom pedig valuta, amit mindenki arra használ, amire akar. Egyesek nyugalmat próbálnak vásárolni maguknak rajta, mások nőket – Andropov egyik elődje például fiatal lányokra pazarolta. Jurij Vlagyimirovics azonban nem érzett efféle kísértést. Ő azt vallotta, hogy a hatalom már önmagában is élvezeti cikk. Az ember fürödhet benne, mint macska a napfény melegében, lubickolhat a tudatban, hogy uralkodhat mások felett, hogy életük és haláluk ura, hogy nagyobb és fontosabb, mint azok, akik engedelmesen körülrajongják.
Ennél többről volt szó azonban. Ha az ember hatalommal bír, kezdjen is vele valamit, hagyjon lenyomatot az idő homokjában. Hogy ez a lenyomat szép, avagy csúf – jó vagy rossz –, az lényegtelen, csak elég nagy legyen ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Andropov biztos volt benne, hogy ha a kezébe került a Politbüró vezetése, és megfelelő irányba tereli az országot mert szükség van rá, hogy valaki végre megtegye –, akkor emlékezni fognak rá. Tisztában volt vele, hogy az élete nem lesz hosszú: a mája gondoskodni fog erről. A vodka nem tett jót az egészségének, de nem hagyott fel az ivással, mert úgy érezte, jogában és hatalmában áll a saját útját járni. Az igazán nagy embereket senki nem irányíthatja, és Andropov nagy embernek tartotta magát, a legjobbak legjobbikának, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. És ő azt akarta, hogy megihasson egy-két, esetleg három pohárkával esténként – vagy amikor kedve tartja.
Az ország már régen túlhaladott azon az időszakon, amikor egyetlen ember irányított. Ez harminc évvel ezelőtt történt meg, “Koba”, azaz Joszif Visszarionovics Sztálin halálával. Sztálin akkora zsarnok volt, hogy még Rettegett Iván is eltörpült mellette. Nem, ez a fajta hatalom túl veszélyes volt mind az uralkodóra, mind az alattvalókra. Sztálin legalább annyi hibát követett el, mint ahány jó döntést hozott, és bármilyen hasznosak is voltak ez utóbbiak, a baklövéseivel mérhetetlen károkat okozott. Elég volt csak a felduzzadt hivatalrendszerre gondolni, amely hosszú időre korlátok közé szorította az ország fejlődését.
A megfelelő ember azonban képes lehetett volna rá, hogy a helyes irányba terelje a Politbüró tagjait, és idővel olyan társakat ültessen maga mellé, akik segíthetnek elérni a célokat – sokkal inkább a befolyásukkal, mint az erejükkel. Akkor talán újra mozgásba lendülhet ez az ország, gondolta Andropov, akkor tovább haladhat az úton, amely az Igazi Kommunizmus, a Lenin műveiben leírt Ragyogó Jövő felé vezet.
Andropov nem látta az ellentmondást a gondolatai közt. Mint oly sok Nagy Ember, hajlamos volt átnézni azokon a dolgokon, amelyek elbizonytalaníthatták volna.
Karol, kanyarodott vissza a kiindulási ponthoz. A reggeli értekezleten számba fogja venni a lehetőségeket. A Politbüró nyugtalan lesz a levél miatt, és tőle fogják várni a megoldást. Valami olyat kell kitalálnia, amivel nem hozza rájuk a frászt. Hihetetlen, hogy mennyire rémültek tudnak lenni ezek az állítólag bölcs és magabiztos vezetők. Nem mintha máshol ez másként lett volna. Az egyes számú főigazgatóság kiváló hírszerzői rengeteg olyan jelentést letettek az asztalára, melyek a túloldal “lelki világát” taglalták, és döbbenetes volt látni, mennyi félelem van a világban. Még döbbenetesebb volt az a tény, hogy a legjobban pont azok rettegnek, akik a hatalmat a kezükben •tartják.
Milyen nevetséges. Andropov felhajtotta a maradék vodkát, és úgy döntött, ez volt az utolsó. Ezek az emberek állandóan attól remegnek, hogy még mindig nem elég hatalmasok, ezért aztán még inkább megpróbálják elnyomni azokat, akik meglátásuk szerint veszélyt jelenthetnek rájuk. Még Sztálin, a despoták despotája is azzal töltötte ideje nagy részét, hogy potenciális ellenségekre vadászott. A nagy Koba tehát, ahelyett hogy előre- vagy legalább hátranézett volna, inkább lefelé tekintett. Elszánt, erős férfinak kellett volna lennie, készen arra, hogy a legveszedelmesebb fenevaddal is megküzdjön; ehelyett olyan volt, mint a hisztis háziasszony, aki minden sarokban cincogó egeret sejt.
Na és ő biztosan jobban tudná csinálni? Igen! Igen, mert ő előretekint, és nemcsak a jövőt látja, hanem az odavezető utat is. Igen, mert képes lenne tolmácsolni a látomásait a Kremlben ülő, nála tehetségtelenebb elvtársaknak, és vezethetné őket akaraterejével. Újra előtérbe állíthatná Lenin és mindazok vízióit, akik az országot irányító filozófiát táplálták szellemükkel. Igen jobbíthatna a nemzet sorsán, és akkor mindenki úgy emlékezne rá, mint a Nagy Emberre…
De csak szép sorjában mindent. Most az a legfontosabb, hogy elintézze ezt az ügyet Karollal.