A gonosz birodalma 27.

27. fejezet


NYÚLVÁGTA



EGY ÚJABB NAP egy idegen városban, gondolta Zajcev, amikor a nap, két órával hamarabb, mint Moszkvában, előbukkant a láthatár mögül. Otthon még aludna ilyenkor. Hamarosan, ha minden jól megy, egy egész más helyen, egy sokkal távolabbi időzónában fog ébredni. Addig is, mondta magának, élvezzük ki a pillanatot. Mozdulatlanul feküdt, és a környezetét figyelte. A szobában csend honolt, csak a lányok szuszogását lehetett hallani, s odakint, az utcán se mozdult semmi, leszámítva egy-két friss árut szállító teherautót. Még nem volt reggel, de már éjszaka sem volt: a fény és a sötétség ádáz harcot vívott egymással, de nem volt kétséges, hogy melyikük fog győzedelmeskedni. Olyan időszaka volt ez a napnak, amit a gyerekek biztosan szerettek volna. Varázslatos időszak, amikor a világ azon kévéseké, akik ilyenkor már fent vannak; amikor királynak erezheted magad, mert senki nincs, aki parancsoljon neked – míg a szülők valamelyike fel nem ébred a lépteid zajára, és vissza nem dug az ágyadba, hogy még aludj egy keveset iskolába vagy óvodába menet előtt.
Zajcev azonban már nem volt gyermek, így csak feküdt mozdulatlanul, hogy ne zavarja a többieket, és gondolkodott. Mikor fognak kapcsolatba lépni vele? Mit fognak mondani neki? Nem fogják meggondolni magukat? Mi lesz, ha cserbenhagyják?
Miért nyugtalanítja annyira minden? Nem lenne itt az ideje, hogy legalább egy kicsit bízzon a CIA-ban? Nem jelent elég nagy értéket számukra? Hiszen még a KGB is megbecsüli azokat, akik átallnak hozzá. Az a rengeteg alkohol, amit Kim Philby bevedelhetett. Az a sok zsopniki, akiket Burgess seggbe kúrt. Hogy mennyire volt ez igaz, azt persze nem tudhatta. Az biztos, hogy az étvágy mindkét esetben nagy volt, de az is biztos, hogy az ilyen sztorikhoz minden mesélő hozzátesz egy keveset, arról nem is beszélve, hogy a szovjetek nem tolerálják a homoszexualitást.
Ő nem tartozott ezek közé. Te az elvek embere vagy, nem igaz?, kérdezte magától. Hát persze, hogy az volt. Az elvei miatt vette kézbe a sorsát, és kezdett vele zsonglőrmutatványokba. Ha tovább csinálja, és sikerül a mutatvány, akkor megtapsolják. Ha abbahagyja, akkor elmarad a taps, de a “tányérkészletnek” sem eshet baja.
Oleg rágyújtott egy cigarettára, és újra meg újra átgondolta a helyzetét, harmadik lehetőséget keresve.
Megtehetné, hogy elmegy a koncertekre, folytatja a bevásárlásokat, aztán felszáll a vonatra, és meg sem áll Moszkváig, ahol a munkatársai hősként fogják ünnepelni a portyáról hazahozott harisnyák, videók és pornókazetták miatt. És a KGB soha nem fogja megtudni, hogy el akarta árulni őket.
De akkor a lengyel meghal. Szovjet kezektől, akiket te lefoghattál volna. És akkor hogy nézel majd a tükörbe, Oleg?
Mindig és mindig ugyanoda kanyarodott vissza.
Jobb lett volna aludni inkább, de már nem tudott. Csak feküdt az ágyon, szívta a cigarettáját, és várta, hogy reggel legyen.

CATHY RYAN SZEMÉBŐL akkor szökött ki az álom, amikor a keze önkéntelenül kitapogatta az üres helyet az ágyon. Egy pillanat alatt magához tért. Jack nincs itt, hasított bele a felismerés. Sem itt, sem Londonban, sem Nagy-Britanniában. Egyedül maradt egy idegen országban két gyerekkel, egyedül, mint az ujja. Persze tudta, hogy nem ő az egyetlen nő, aki így ébred – az apja is épp eleget volt üzleti úton gyerekkorában –, de Jackkel ez volt az első ilyen alkalom, és egyáltalán nem örült neki.
Nem mintha egyedül nem boldogult volna. A kórházban ennél jóval nehezebb feladatokkal kellett megbirkóznia, nap mint nap. Attól sem tartott, hogy Jack esetleg félrekacsinthat a kiküldetése során. Az apjával már más volt a helyzet. A szülei házassága meglehetősen ingatag lábakon állt, az anyja (aki azóta meghalt) sohasem lehetett biztos benne, hogy a férje valóban üzleti útra ment, vagy ha oda is, akkor nem egy másik nő társaságában. Cathy legalábbis így gondolta annak idején, mert az anyja sohasem beszélt neki erről. Jackkel azonban más volt a helyzet. Jackkel őszintén szerették egymást. De akkor nem egymás mellett lett volna a helyük? Ha akkor ismerkedtek volna meg, amikor Jack a tengerészgyalogságnál szolgált, ez mindennapos probléma lett volna. El sem tudta képzelni, hogyan bírta volna ki ép ésszel, ha a férjét éles bevetésre küldik. Az maga lett volna a pokol. Ez azonban, szerencsére, kimaradt az életéből. Ironikus módon éppen az apja révén ismerte meg Jacket. Joe vacsorázni vitte a lányát, és hirtelen felindulásból Jacket is meghívta. John Patrick Ryan akkor még csak egy fiatal, elképesztően tehetséges bróker volt számukra, aki készen állt Baltimore-ból New Yorkba költözni a siker érdekében. A pénzcsinálás azonban, mint utóbb kiderült, nem volt életcél Ryan számára, és ez nagyon imponált Cathynek. Nem így az apjának, aki egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy Jack fogni akarja a pénzét, és vissza akar térni az eredeti foglalkozásához, a történelemtanításhoz. Az ellenszenv kölcsönösnek bizonyult, Jack nehezen tolerálta Joseph Mullert, a Merrill Lynch, Pierce Fenner és Smith – meg még ki tudja, hány azóta megszerzett cég – alelnökét.
Mi a fenét csinálhat valójában odaát?, tűnődött Cathy. Bonn? Németország? NATO-ügy? Ez az átkozott hírszerzési munka. Titkokat őrizni és mások titkait felkutatni, majd jelentéseket írni, amelyeket odafent vagy elolvasnak, vagy nem. Ő legalább olyan munkát végzett, amit sem titkolnia, sem szégyellnie nem kellett mások előtt. Embereket gyógyított, minden tudásával azon fáradozott, hogy jobbá tegye az emberek életét. Nem így a férje.
Nem mintha Jack nem végzett volna hasznos munkát. Nem is olyan régen megpróbálta megértetni a feleségével, hogy odakint, a nagyvilágban sok rossz ember van, és valakinek harcolnia kell ellenük. Még szerencse, gondolta Cathy, hogy nem fegyverrel a kezében teszi. Gyűlölte a fegyvereket, még azokat is, amelyek megvédtek az életüket és megakadályozták a terroristákat abban, hogy elrabolják marylandi otthonukból azon az éjszakán, amely végül boldog véget ért: megszületett kicsi Jack. Épp elég lőtt sebet látott el gyakornokként az ambulancián. Igaz, ott csak azt a bajt láthatta, amit okoztak, azt, amit elhárítottak, sohasem. Tudta, hogy bizonyos értelemben ez korlátoltságra vall, de nem érdekelte. Azt még megengedte Jacknek, hogy fegyvert tartson otthon – olyan helyen, ahol a gyerekek azt nem érhették el –, de kézbe venni és kipróbálni őket már nem volt hajlandó. Lehet, hogy túlreagálta a dolgot, de így érezte jól magát, és kész, Jack pedig nem neheztelt érte.
De miért nincs most itt?, kérdezte a sötétségtől Cathy. Mi lehet olyan fontos Jack számára, hogy képes volt magukra hagyni őket érte?
Jack tudta, de nem mondhatta el neki, és ez átkozottul bosszantó volt. Az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy biztos volt benne, nem egy német ribanc a távolléte oka. De akkor is. Azt akarta, hogy a férje mellette legyen.

NYOLCSZÁZ MÉRFÖLDDEL odébb Ryan már túl volt a zuhanyon, a borotválkozáson és az öltözködésen, készen rá, hogy szembenézzen egy új nappal. Nézett is volna, ha nem lett volna még túl korán. A kantin még nem nyitott ki, Hudsont nem zavarhatta ebben az időpontban. Mit tegyen? Leült az ágy szélére, és a telefont nézte. Jó lett volna felhívni Cathyt, de nem tudta, hogyan kell városi vonalat tárcsázni, és valószínűleg Hudson engedélyére is szüksége lett volna hozzá. A fenébe. Hajnali háromkor ébredt, és átgurult az ágy másik felére, hogy megcsókolja Cathyt. Minden reggel megtette, pedig Cathy sohasem emlékezett rá, amikor felébredt. De visszacsókolt, és ez jó jel volt. Cathy tényleg szerette, különben nem viszonozta volna a csókját. Az ember alvás közben nem tudja megjátszani magát. A rádiót sem volt értelme bekapcsolni. A magyar nyelv olyan idegen volt a füleinek, mintha nem is földi eredetű lett volna. Eddig még egyetlen olyan szót sem hallott, ami legalább emlékeztetett volna az angol, a német vagy a latin nyelv szavaira. Ráadásul a helybeliek olyan gyorsan beszéltek, hogy ha meg is tanult volna egy-két szót, esélye sem lett volna felismerni őket. Ha Hudson magára hagyta volna a város egy távolabbi részében, sohasem talált volna vissza a követségre. Ettől olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint utoljára négyéves korában, amikor senki nem hitte el neki, hogy egy szörny költözött az ágya alá. Mint a legtöbb amerikai, eddig azt hitte, hogy egy útlevél és egy American Express kártya birtokában biztonságban beutazhatja a világot. Most azonban rá kellett jönnie, hogy ez csak a kapitalista világra vonatkozik, ahol mindig akad valaki, aki elég jól beszéli az angolt ahhoz, hogy elirányíthassa az eltévedt turistát a legközelebbi amerikai követségig – az épületig, melynek tetején amerikai zászló lobog, s melynek bejáratát délceg amerikai tengerészgyalogosok őrzik. Ebben a városban ez reménytelen próbálkozás lett volna. Mintha egy idegen bolygóra tévedt volna. Még annyit se tudott magyarul, hogy a vécére kitaláljon. Igaz, tegnap a szálloda bárjában sikerült, de ez volt minden, amit “felmutathatott”. A tehetetlenség már-már gúzsba kötötte, de nem hagyhatta, hogy eluralkodjon rajta. Végtére is felnőtt férfi volt, túl a harmincon, egykor az amerikai tengerészgyalogság tisztje, és általában nem így állt hozzá a problémákhoz.
Rádiós utazóórájára tapasztotta a szemét, és várta, hogy a vörös számjegyek emberi időpontra váltsanak.

ANDY HUDSON már fent volt és intézkedett. Kovács István menetrend szerinti csempészútjára készült, ezúttal Reebok edzőcipőket szándékozott behozni Jugoszláviából. A valutája egy acéldobozban várta az ágy alatt, hogy felkerekedjen. Kovács egyelőre a kávéját hörpölgette, és a rádió zenés műsorát hallgatta. Reggeli ejtőzését kopogás zavarta meg. Alsóban és atlétában ment ajtót nyitni.
– Andy! – kiáltott fel meglepetten.
– Felébresztettem, István?
Kovács beengedte a lakásba.
– Nem, már fent vagyok egy ideje. Mi szél hozta ide?
– Ma este ki kell vinni a csomagot.
– Egészen pontosan mikor?
– Hajnali kettő tájban. – Hudson a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy köteg bankjegyet. – Itt az előre megbeszélt összeg fele. – Nevetségesen kevés volt, de jobb is volt ez így. Ha Kovács megtudta volna, milyen sokat érnek nekik az oroszok, az könnyen megváltoztathatta volna az egyenletet.
– Remek. Kér egy kávét, Andy?
– Kérek.
Kovács leültette a konyhaasztalhoz, és töltött neki egy csészébe. – Hogy csináljuk?
– Leviszem őket a határ közeléig, maga pedig átjuttatja őket. Gondolom, ismeri a határőröket az átkelőhelyen.
– Hogyne. Éjszaka Budai László százados lesz ügyeletben. Évek óta üzletelek vele. Meg Kerekes Mihály őrmester. Jó fej a srác. Egyetemre szeretne menni, hogy mérnöknek tanuljon. Tizenkét óránként váltják egymást, éjfélkor és délben. Az éjszakai műszak nagyon unalmas tud lenni, örülni fognak, hogy megyünk. – Kovács összedörzsölte az ujjait.
– Mennyi a szokásos tarifa?
– Négy embernek?
– Tudniuk kell, hogy embereket csempész át? – kérdezte Hudson.
Kovács vállat vont.
– Nem muszáj. Úgy elég lesz néhány pár cipő is. A Reebokok nagyon népszerűek errefelé. Meg néhány nyugati kazetta. A készülékük már megvan hozzá – tette hozzá Kovács.
– Legyen nagylelkű hozzájuk, de azért ne vigye túlzásba, nehogy gyanút fogjanak. Ha van családjuk, akkor a feleségüknek és a gyerekeknek is adhat valamit.
– Budai családját jól ismerem. Nem lesz gond. – Budainak volt egy fiatal lánya, Zsóka. Az ő korosztályába tartozókat nem volt nehéz lekenyerezni.
Hudson úgy számolta, két és fél óra alatt leérhetnek a déli határhoz. Furgonnal mennek, aztán átszállnak István teherautójába. Hudson tudta, hogy Kovács arra számít, ha gond lesz, a SIS tisztje agyonlövi. A James Bond-filmekben ugyanis mindig ez történt…
– Na és hova vigyem őket?
– Este megtudja – felelte Hudson.
– Rendben. Akkor várom magukat holnap hajnali két órakor Csurgón.
– Ott leszünk, István. – Hudson megitta a kávéját, és felállt. – Jó dolog, ha az embernek ilyen megbízható barátja van.
– Jól meg vagyok fizetve – jegyezte meg Kovács, jelezve, hogy tudja, hol a helye.
Hudson szerette volna közölni vele, mennyire megbízik benne, de ez nem lett volna teljesen igaz. Mint minden kém, ő sem bízott senkiben – legfeljebb azután, ha egy munkát elvégeztek neki. Ugyanakkor nem tartotta valószínűnek, hogy Kovács a titkosrendőrség bérlistáján lenne. Ők nem tudtak volna ötezer márkákat fizetni neki, márpedig Kovács szeretett jól élni. Ha az ország kommunista kormánya egyszer megbukik, gondolta Hudson, Kovács egyike lesz az első milliomosoknak, és egy Duna-parti villában fogja tovább “tengetni” életét.

HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB Hudson a kantinbeli sor elején találta meg Ryant.
– Látom, ragaszkodik a tojásaihoz – jegyezte meg somolyogva az állomásfőnök.
– Helyi vagy Ausztriából hozatják?
– Helyből való. A mezőgazdasági termékeik egészen jó minőségűek. A szalonnánk azonban angol.
– Én is megkedveltem – mondta elismerően Jack. – Mi történt? – kérdezte. Andy csillogó szeme elárulta, hogy jó hírei vannak.
– Ma este. Előbb elmegyünk a koncertre, aztán kihozzuk őket.
– Tudni fog róla?
– Nem. Másképp viselkedne, és azt szeretném elkerülni.
– És ha még nem áll készen? Ha kétségei vannak? – aggódott Jack.
– Akkor a művelet lefújva, és eltűnünk a budapesti ködben. Hogy aztán Londonban, Washingtonban és Moszkvában ki mit fog gondolni, az nem a mi dolgunk.
– Nagyon könnyen veszi, barátom.
– Ebben a szakmában az ember megtanul beletörődni a dolgokba. Semmi értelme a falnak verni a fejünket. Amíg őfelsége shillingjét vágom zsebre, és amíg őfelsége kétszersültjét eszem, addig azt kell tennem, amit őfelsége parancsol.
– Semper fi – tette hozzá Jack. Hozzátöltötte a tejszínt a kávéjához, és belekortyolt. Ivott már jobbat is, de pillanatnyilag megfelelt.

HASONLÓ VOLT AZ ÉTEL a Hotel Astoria melletti, állami tulajdonban lévő kávézóban is. Szvetlana cseresznyés dán süteményt majszolt egy jókora pohár teljes tej társaságában.
– Ma este lesz a koncert – mondta a feleségének Oleg. – Izgatott vagy?
– Tudod, milyen rég voltam már rendes koncerten? – felelte Irina. – Oleg, soha nem fogom elfelejteni, hogy ilyen kedves vagy hozzánk. – A férje arckifejezése meglepte, de nem tette szóvá.
– Nos, drágám, ma még vásárolnunk kell egyet s mást. Női holmikat. Segítesz?
– Magamnak is vehetek még valamit?
– Erre a célra van még nyolcszázötven KGST-rubelünk. Azt vehetsz belőle, amit csak akarsz – mondta sugárzó mosollyal Oleg. Még soha nem dobott ki az ablakon ennyi pénzt ilyen könnyű szívvel.

– A FÉRJE MÉG MINDIG üzleti úton van? – kérdezte Beaverton.
– Sajnos – felelte Cathy.
Látom, gondolta az egykori ejtőernyős. Az évek során megtanult olvasni a tekintetekből és hangokból, és most mindkettő azt mondta, hogy ez az asszony nagyon boldogtalan a pillanatnyi helyzete miatt. Sir John minden bizonnyal valami érdekes ügyön dolgozhatott. Végzett egy kis kutatást a Ryan családdal kapcsolatosan, és érdekes dolgokat tudott meg. A nő valóban sebész volt, a férje viszont nem jelentéktelen hivatalnok volt a követségen, mint azt terjesztették, hanem valószínűleg a CIA tisztje. Ezt még akkor vetették fel az újságok, amikor az a “kis afférja” volt az ULS terroristáival. Aztán gyorsan el is felejtették a témát – nyilván valaki rábeszélte őket, hogy ne cikkezzenek erről többet, amivel gyakorlatilag igazolta, hogy a sejtéseik helytállóak. Az újságok azt is írták, hogy Ryan meglehetősen jómódú ember, amit a kocsifelhajtón álló Jaguar is alátámasztott. Sir John tehát valahol titkos küldetésben volt. Hogy konkrétan mit csinálhat, azon felesleges lett volna merengenie, gondolta a taxisofőr, miközben az állomás elé kanyarodott.
– További jó napot, asszonyom.
– Magának is, Eddie. – Cathy fizetett, a szokásos borravalóval toldva meg a viteldíjat. Igazán nagylelkű ügyfél volt.
A vonatozás ugyanúgy telt, mint máskor: Cathy az orvosi szaklapját bújta, és várta, hogy fogyjanak a mérföldek. Valami azonban mégse volt olyan: a Daily Telegraphot olvasó, néha el-elbóbiskoló útitárs nem volt a fülkében. Milyen mulatságos, gondolta Cathy, hogy még egy csendesen szundítgató ember is ekkora űrt tud hagyni maga után.

– AZ OPERA.
Mint Ryan régi Volkswagen Rabbitje, a budapesti Opera is takaros volt, de kicsi, ám tagadhatatlanul a kétszáz mérfölddel odébb, Bécsben található császári Opera kistestvére volt. Andy és Ryan bement, hogy begyűjtse a jegyeket, amelyeket a kulturális attasé a magyar külügyminisztériumon keresztül foglalt le számukra. Az előtér még a vártnál is kisebb volt. Hudson a pénztárnál jelezte, hogy meg szeretné nézni a páholyukat. A diplomata kérése parancs volt, egy jegyszedő készségesen felvezette őket.
A látvány kellemesen meglepte Ryant. Mintha a Broadway valamelyik színházában – például a Majesticben – lettek volna. A terem nem volt nagy, de a vörös bársonnyal kárpitozott székek és az aranyozott gipszelemek rendkívül elegánssá tették, méltóvá a király fogadására, ha az úgy döntött, hogy meglátogatja az alárendelt fővárost. A magyar főurak nem rajongtak érte, de egy jó zenekar bizonyára segített nekik félretenni sérelmeiket. Az akusztika kiváló lehetett, és itt ez volt a lényeg. Ryan még soha nem járt a New York-i Carnegie Hallban, de úgy érezte, ahhoz hasonlíthatja ezt a helyet, legalábbis a stílusát és szellemiségét tekintve.
Ryan körülnézett. A páholy éppen olyan volt, amilyennek egy kényelmes páholynak lennie kell. A terem minden egyes részét jól be lehetett látni belőle.
– A barátaink hol fognak ülni?
– Még nem tudom. Tom majd követi őket, és mielőtt csatlakozna hozzánk, megnézi, hova ülnek.
– Aztán? – kérdezte Jack.
Hudson csak ennyit felelt:
– Majd később.

TOM TRENT a kannát ellenőrizte. Tiszta szesz volt benne, kétgallonnyi 190 fokos, azaz 95 százalékos töménységű színtelen, szagtalan párlat, íze is éppen csak annyi volt – Trent a biztonság kedvéért megkóstolta –, hogy meg lehessen különböztetni a desztillált víztől. Technikailag iható volt, de nem sok örömét lelte volna benne az, aki a hörpölgetésére vetemedik, hacsak nem azonnali, alapos lerészegedés céljából teszi.
A következő feladat már jóval kellemetlenebb volt: meg kellett néznie a tetemeket. A követség pincéje most tiltott terület volt mindenki számára. Trent letépte az ajtót védő pecsétszalagot, és felemelte az első láda tetejét.
A testeket áttetsző műanyag zsákokba csomagolták, abba a füllel ellátott fajtába, amit a hullaszállítók is használnak. Az első ládában a kislány holtteste feküdt. Szerencsére a zsák elfedte az arcát, vagyis azt, ami az arcából megmaradt. Trent csak egy fekete foltot látott belőle, de ez is éppen elég volt. A zsákot nem kellett kinyitnia, hála az égnek.
A másik két láda nagyobb volt, mégis valahogy könnyebbnek tűntek, ahogy a helyiség közepére tolta őket. A szárazjeget – fagyott szén-dioxidot – az egyik sarokba kotorta, hogy ne hűtse tovább a dobozokat. Még tizennégy óra volt az éjszakai akcióig, Trent remélte, hogy addig a testek kellőképpen kiolvadnak.
Visszazárta a pinceajtót, aztán felment a biztonságiak irodájába. A követség belső védelmét hárman látták el. Közülük kettőre volt szüksége ezen az estén. Korábban mindkettő őrmester volt a brit hadseregnél, és ennek megfelelően mindkettő jó formában volt.
– Fiúk, szükségem lesz a segítségükre ma éjjel – mondta Rodney Truelove-nak és Bob Smallnak.
– Miről lenne szó, Tom? – kérdezte Truelove.
– El kellene szállítani néhány holmit, mégpedig titokban – felelte rejtélyesen Trent.
– Kilopni és belopni? – kérdezte Small.
– Pontosan – felelte az egykori utásznak Trent. Small a walesi Harlech ezredében szolgált.
– Mikor? – akarta tudni Truelove.
– Hajnali kettőkor. Az egész nem fog tovább tartani egy óránál.
– Hogy legyünk öltözve? – Ez megint Small volt.
Ez jó kérdés volt. Az öltöny és a nyakkendő aligha lett volna megfelelő öltözék, kezeslábasban pedig feltűnést kelthettek volna abban a kései időpontban.
– Vegyenek fel utcai ruhát – döntötte el Trent. – Zakót, de kabátot ne. Mint a helyiek. Ing és nadrág is jöhet, de ne legyenek élre vasalva. És kesztyűt is hozzanak. – Annak még nagyon fogtok örülni, tette hozzá gondolatban.
– Számíthat ránk – bólintott Truelove. Mint katonák megszokták, hogy nem kell minden részletről tudniuk, és hogy olyannak kell elfogadni az életet, amilyen. Trent remélte, holnap reggel is ugyanígy fogják gondolni.

A FOGAL HARISNYANADRÁG Franciaországból származott. A csomagolás ezt tanúsította. Irina majdnem elalélt, amikor kézbe vette. A tartalma egyszerre volt valódi és nem létező: az anyaga olyan finom volt, mintha árnyékból szőtték volna. Irina már hallott ezekről a harisnyákról, de még soha nem tapintott ilyet, nemhogy viselt volna. És ha belegondolt, hogy Nyugaton egy nő akár mindennap ilyenben járhatott… Oleg munkatársainak a feleségei úgy fognak parádézni bennük, mint valami pávák. És mennyire irigyek lesznek a kolléganők a GUM-ban! Vigyázni fog rá, mint a szeme fényére. Hat párt fog venni magának, hogy tartson egy darabig, és vesz még tizennégyet az Oleg listáján szereplő feleségek számára.
De milyen méretben? A túlméretezett ruha halálos sértés egy nőnek bármelyik kultúrában, még Oroszországban is, ahol a nők sokkal közelebb állnak a rubensi ideálhoz, mint a harmadik világ – vagy éppenséggel Hollywood – zörgő csontú feleségei. A csomagokon a méreteket A, B, C és D betűk jelölték, ami újabb fejtörést okozott Irina számára, hiszen a latin “B” az oroszban “V”-t, a “C” pedig “SZ”-et jelent. Irina végül gondolt egy merészet, és vett húsz pár C méretű harisnyanadrágot. Egy kisebb vagyont kellett fizetnie értük, de végül is az összeg nagyobbik részét az ismerősök pénzéből kellett fedezni. Irina tehát vett egy mély lélegzetet, és kipengette a kért KGST-rubeleket. A pénztárosnő mosolyogva figyelte, mintha tudta volna, mi játszódik le a vásárló lelkében.
Az üzletből kifelé menet Irina már úgy érezte magát, mint egy cári hercegnő – és melyik nő ne élvezné ezt az érzést? Aztán eszébe jutott, hogy már csak 489 rubelje maradt, és ettől elfogta a kétségbeesés. Annyi szép holmi… és ilyen kevés pénz. Mit vegyen még? Mit vehet még?
Cipőt? Kabátot? Egy új táskát?
Ékszert nem akart, mert az Oleg dolga volt, bár a férjének, mint a férfiak többségének, fogalma sem volt arról, hogy mire vágyik egy nő.
Vegyek alsóneműt?, tűnődött Irina. Egy Chantarelle melltartót? Merjen magának olyan elegáns holmit venni? Az legalább száz rubel, még ezen a kedvező árfolyamon is. Egy Chantarelle… Ha felveszed, mintha semmi sem fedné a kebledet. Olyan, mintha… mintha két gyengéd férfikéz tartaná őket. A szerelmed kezei. Igen, vennie kell egy olyat, döntötte el.
És kozmetikumokat. Mindenképpen. A magyar nők bőre olyan ápolt. Be fog menni a boltba, és tanácsot kér az eladótól, mint nő a nőtől. A magyar nők arcáról sugárzik, hogy gondosan ápolják. Ebben senki sem olyan kulturnij, mint ők.
Újabb kétórányi boldog röpködés következett, oly kellemes időtöltés Irinának, hogy a rá váró férje és kislánya csaknem megszűntek létezni számára. Végre ő is azt tehette, amiről minden szovjet nő álmodott: a pénzét szórta, ha nem is Nyugaton, de egy ahhoz nagyon közel álló helyen. Csodásan érezte magát. Ma este Chantarelle melltartót fog viselni, és Bachot hallgathat, és úgy fog tenni, mintha valahol egy egészen másik világban lenne, ahol mindenki kulturnij, és ahol jó nőnek lenni. Csak azt sajnálta, hogy a Szovjetunióban nincs ilyen hely.

OLEG KINT ÁLLT AZ ÜZLET ELŐTT, és cigarettázott. Mint minden férfi, nagyon unta a vásárlást. Nem értette, mit tudnak annyira élvezni a nők abban, hogy egyik ruhaneműt a másik után tapogatják össze és mérik magukhoz, amikor úgyis tudják, hogy nem fogják megvenni – mert még nem nézelődtek és még nem bizonytalankodtak eleget, amit pedig képesek voltak reggeltől estig, kifulladás nélkül csinálni. Oleg az utóbbi időben sokat tanult a türelemről, de egyvalamire még nem állt készen: arra, hogy végignézze azt az “ámokfutást”, amit Irina végzett Budapest üzleteiben. Csak állni, kezében és hóna alatt csomagok tucatjaival, akár egy hordár, és várni, mikor jön ki az asszony az üzletből, hogy mindjárt be is menjen egy másikba… ez egyszerűen idegölő volt. Már csak az tartotta benne a lelket, hogy nem fog örökké tartani. A jegyeik már megvoltak az esti koncertre, és még vissza kellett menniük a szállodába, hogy lepakoljanak és gyerekfelvigyázót keressenek a kis zajcsiknak.
Hacsak a vásárlás nem fontosabb Irinának, mint a koncert és a jegyek ára, sóhajtott Oleg. Mintha nem lett volna így is éppen elég aggódnivalója. Szvetlana viszont, látta Oleg, remekül érezte magát. Jóízűen nyalogatta a jégkrémet, és kíváncsian nézelődött. Annyi látnivaló akadt ebben az új városban, és olyan érdekes volt mind. Milyen kár, gondolta Oleg, hogy a gyerekek olyan hamar felnőnek, és a gyerekkorral együtt oda lesz az ártatlanságuk is. Ha tudnák, hogy mekkora kincset veszítenek, hogy a világ csodái teherré válnak, ha felnőtt szemmel nézed őket, akkor biztosan nem az volna a legtitkosabb vágyuk, hogy holnap felnőttként ébredjenek. A felnőttkor csupa küszködés és fájdalom.
És kétség. Megannyi kétség. De a kis zajcsik ebből még semmit sem sejt, és mire megtudja, már nem lesz alapja.
Irina végül elverte az utolsó vasat is, és olyan üdvözült mosollyal lépett ki az üzletből, hogy Oleg minden mérgét elfelejtette. Utoljára akkor látta ilyen boldognak a feleségét, amikor a lányuk megszületett.
– Ó, Oleg, olyan jó vagy hozzám! – Irina a férjéhez bújt, és szenvedélyesen megcsókolta. Ezért érdemes volt várni, gondolta Oleg.
– Sietnünk kell vissza a szállodába, drágám. Át kell öltöznünk a koncertre.
Az Astoriába érve úgy döntöttek, az lesz a legegyszerűbb, ha Szvetlánát is magukkal viszik. Kérhettek volna egy KGB-s tisztnőt a szemközti Szovjet Kultúra Házból, de sem Oleg, sem Irina nem lettek volna nyugodtak, hogy míg ők szórakoznak, a zajcsiknak egy idegennel kell lennie egy idegen országban. A zajcsik tehát megígérte, hogy viselkedni fog, ők pedig megígérték, hogy magukkal viszik. A jegyük a zsöllye hatodik sorába szólt, az A, B és C székekre. Ez a folyosó mellett volt, ami tökéletesen megfelelt Zajcevnek. Szvetlánának megengedték, hogy az új ruháját vegye fel, ami roppant boldoggá tette, hiszen ilyen szépet még sohasem viselt. Az apja remélte, hogy cserébe nyugton fog maradni az előadás alatt.
A fürdőszobában egymás sarkát taposták, mivel Irina hosszan és fáradhatatlanul sminkelt, de aztán ezzel is megvoltak. Felöltöztek, aztán Oleg feladta Szvetlánára az új fehér harisnyanadrágot, amibe a kislány azonnal beleszeretett, és segített neki becsatolni fényes lakkcipőcskéjét. Aztán már csak a fekete galléros piros kabátkába kellett belebújtatni, és a kis Nyuszika készen állt az esti kalandra. Lementek a lifttel az előtérbe, és taxit hívattak.

TRENTNEK MÁR JÓVAL nehezebb dolga volt, mert úgy kellett szemmel tartania az előteret, hogy a személyzet ne figyeljen fel rá, de a rutin és a szerencse a segítségére sietett. Amint a család elhagyta a szállodát, Trent autóba szállt, és követte a taxijukat. Az Opera az Astoriától szűk egy mérföldre volt. Trent keresett egy parkolóhelyet, és a bejárathoz sietett. Az előtérben italokat szolgáltak fel; Zajcevék egy-egy pohár tokaji mellett döntöttek. A kislány, állapította meg a brit hírszerző tiszt, ugyanolyan elbűvölő volt, mint máskor. Imádni való gyermek, gondolta Trent. Őszintén remélte, hogy jól fogja érezni magát Nyugaton. Megvárta, míg Zajcevék elfoglalják a helyüket a nézőtéren, aztán felment a páholyba.

RYAN ÉS HUDSON már ott volt. A páholy ódon, bársonnyal kárpitozott székein üldögéltek.
– Andy, Jack – üdvözölte őket Trent. – Hatodik sor bal széle, az első három szék.
A terem világítása kihunyt, és a függöny széthúzódott. Az eddig a hangszereiket hangoló zenészek elcsendesültek, és a jobb szélről színre lépő karmesterre szegezték a tekintetüket. A nézők az illem által megkívánt minimumnál is gyengébb tapssal fogadták. Ryan nem értette, miért: a sajátjuk volt, a Liszt Ferenc Akadémián végzett. Miért nem fogadták hát lelkesebben? Magas, sovány fickó volt, fekete hajjal, tipikus “művészarccal”. Elegánsan meghajolt a közönségnek, aztán a zenekar felé fordult, és felemelte a pálcáját. A teremben néma csend lett. A karmester a Magyar Államvasutak első számú zenekarának vonós részlege felé bökött.
Ryan nem rendelkezett olyan zenei képzettséggel, mint a felesége, de Bach az Bach volt, a zenéje már az első pillanatoktól rabul ejtette az embert. Ryan tudta, hogy a zene, ahogyan a költészet és a festészet is, egyfajta kommunikáció, de azt valahogy sohasem sikerült kiszűrnie, hogy a szerzők mit akarnak üzenni. John Williams filmzenéivel sokkal egyszerűbb volt a helyzet, mert ott kép és zene kölcsönösen magyarázták egymást. De hol volt még Bach idejében a mozi? Neki a képek helyett is beszélnie kellett, s a mű eredeti címzettjei nyilván értették is, hogy mi mit jelent. Nem így Ryan, aki ily módon “csak” azt a csodálatos harmóniát élvezhette, amit a hangok alkottak. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a zongora nem úgy szól, mint ahogy kellene, és csak amikor odanézett, döbbent rá, hogy az nem is zongora, hanem egy antik csembaló, amelyből egy nem sokkal fiatalabb, lobogó fehér hajú férfi csalja elő a hangokat boszorkányos… sebészkezekkel. Jack a zongorához értett valamicskét, mert Cathy is játszott, és mert volt egy zongorista ismerősük, Sissy Jackson, aki a washingtoni szimfonikusoknál volt szólista. Sissy azt mondta, hogy Cathy túl gépiesen játszik, de Ryan csak annyit látott, hogy nem üt melléje – azt bárki észreveszi –, és neki ez bőven elég volt. Ez a pasas, gondolta, figyelte a kezét és a csembaló hangját a zenekar csodálatos összhangján keresztül, egyszer sem ütött melléje. Minden hang olyan hangos vagy halk volt, amilyennek a koncert megkívánta, olyan pontosan időzítve, hogy az már maga volt a tökély definíciója. A zenekar többi része ugyanolyan gyakorlott volt, mint a tengerészgyalogság Silent Drill Teamje, precízek és megbízhatóak, mint Cathy lézersebészi szikéi.
Ryan csak egyvalamit nem értett: mi egy karmester dolga, és miért őt ünnepli mindenki, ha jó egy koncert? Nincs lekottázva a zenemű? Vezényelni nem csupán annyit jelent, mint ügyelni arra, hogy mindenki tudja a maga részét és időben adja elő? El is határozta, hogy meg fogja kérdezni Cathyt, bár sejtette, hogy mi lesz a reakciója. A szemét fogja forgatni, és közölni fogja vele, hogy tényleg olyan kispolgári, mint aminek mindig is hitte. Sissy Jackson viszont azt mondta, hogy Cathy egy zenegép, aki lélek nélkül játszik. Nesze neked, Lady Caroline!
A vonósok is nagyszerűek voltak. Ryan egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan lehetséges az, hogy valaki egy húrral és egy íjszerű izével ilyen gyönyörű hangokat adjon elő, ráadásul pontosan abban a hangmagasságban, amely a kottában elő van írva neki. Talán azért, mert ezzel keresik a kenyerüket, gondolta, és hátradőlt, hogy átadja magát a zenének. Közben Andy Hudsonra pillantott, aki a “csomagokon” tartotta a szemét. Ő is odanézett.
A kislány unottan fészkelődött, de csendben volt. Talán még tetszett is egy kicsit neki a zene, de az biztos, hogy az Óz, a nagy varázsló dalbetéteivel nem vehette fel a versenyt. Ennek ellenére jól viselkedett, ahogyan azt a tőle jobbra és balra ülő mamája és papája elvárta tőle.
Nyúl mama mély átéléssel hallgatta a koncertet. Nyúl papa jól nevelten figyelmes volt. Talán szólni kellene a londoniaknak, hogy vegyenek Irinának egy walkmant és néhány Christopher Hogwood- meg Neville Mariner-kazettát, gondolta Jack. Cathy mindkettőt imádta.
A menüett húsz perce végül lejárt, a zenekar elcsendesedett, és a karmester a közönsége felé fordult.
Fergeteges tapsorkán szabadult el a nézőtéren, hangos “bravó”-kkal teletűzdelve. Jack nem tudta, hogy mit csinált másként a férfi, de a magyarok nyilvánvalóan tudták. Rózsa mélyen meghajolt, megvárta, hogy a nézőtér elcsendesüljön, aztán visszafordult a zenekarhoz, és felemelte fehér pálcáját. A második Brandenburgi verseny következett.
Ezt a vonósok és a fúvósok kezdték, lenyűgözve Ryant a tudásukkal. Mennyit gyakorolhattak, hogy ilyen jók legyenek?, tűnődött. Cathy hetente kétszer-háromszor játszott marylandi otthonukban. A chathami ház nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy versenyzongora is elférjen benne, pianínó pedig nem kellett Cathynek; azt mondta, hogy az nem az igazi. Sissy Jackson elmondása szerint minden egyes nap legalább három órát gyakorolt. Sissy azonban ebből élt, míg Cathynek volt egy másik, sokkal fontosabb szenvedélye is.
A második Brandenburgi verseny rövidebb volt, mint az első. Mintegy tizenkét percig tartott, és rögtön utána jött a harmadik. Bach sokkal jobban szerethette a vonósokat, mint a többi hangszert, és a budapesti zenekar vonósai nagyon jók voltak. Más körülmények közt Jack átadta volna magát a zenének, és megfeledkezett volna minden bújáról-bajáról, de most nem kikapcsolódni, hanem dolgozni jött ide. A tekintete félpercenként a hatodik sor bal szélére siklott.

A HARMADIK BRANDENBURGI verseny az első kezdete után egy órával ért véget. A fények kigyúltak, szünet következett. Nyúl papa és mama felállt a székről, és elhagyta a nézőteret. Az ok nyilvánvaló volt: a kis nyuszika meg akarta látogatni a női vécét, és bizonyára a papa is úgy döntött, hogy megnézi magának az Opera mellékhelyiségét. Hudson sietve elhagyta a páholyt. Trent követte. Ryan a helyén maradt, és igyekezett lazítani. A művelet teljes gőzzel beindult.

NEM EGÉSZEN ÖTVEN YARDDAL odébb Oleg Ivan’ics a férfivécé előtti sorban álldogált. Hudsonnak sikerült közvetlenül mögéje kerülnie. Az előtérben nagy volt a nyüzsgés, mint mindig a szünetekben. Egyesek a hordozható bárt keresték fel egy újabb pohár italért, mások cigarettát pöfékeltek, míg a férfiak közül vagy húszan a vécénél várakoztak, hogy könnyíthessenek magukon. A sor elég gyorsan haladt – a férfiak ebben hatékonyabbak, mint a nők –, és Hudsonék nemsokára becsoszoghattak a mellékhelyiség ajtaján.
A pissoir ugyanolyan elegáns volt, mint minden más: carrarai márványból faragták a nemes cél érdekében. Amint bekerültek az üvegezett ajtó mögé, Hudson vett egy mély levegőt, és elővette az orosznyelv-tudását.
– Jó estét, Oleg Ivanovics. Ne forduljon hátra.
– Ki maga? – suttogta Zajcev.
– Az utazási ügynöke. Úgy tudom, hogy szeretne továbbutazni.
– Merre?
– Nyugat felé. Aggódik valakinek a biztonsága miatt, nem igaz?
– Maga a CIA? – Zajcev alig hallható sziszegésként ejtette ki az amerikai hírszerző ügynökség nevét.
– Érdekes foglalkozást űzök, az kétségtelen – felelte Hudson. Nem akarta összezavarni a pasast.
– És mit akar tenni?
– Reggelre már egy másik országban lesz, barátom. A feleségével és a kislányával együtt – tette hozzá Hudson. A hír szemmel láthatóan mély hatással volt az oroszra. Hogy ez félelem volt-e vagy megkönnyebbülés, azt a kémfőnök nem tudta megállapítani. Talán mindkettő.
Zajcevnek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy beszélni tudjon.
– Mit kell tennem?
– Először is erősítse meg, hogy folytatni akarja.
A férfi csak egy röpke pillanatig habozott, aztán rávágta:
– Da. Folytassuk.
– Ez esetben tegyen úgy, mintha mi sem történt volna. – A sor elejéhez közeledtek. – Élvezze a koncertet, aztán menjen vissza a családjával a szállodába. Fél egy körül keresni fogom. Rendben?
– Da – nyögte ki Oleg Ivan’ics. Most már tényleg szüksége volt a pissoirra.
– Nyugalom, barátom. Mindent gondosan megterveztünk. Nem lesz itt semmi gond – biztatta Hudson. Nagyon ráfért az oroszra. Élete legnehezebb éjszakája előtt állt.
Zajcev következett. Odalépett a pissoirhoz, kigombolta a nadrágját, könnyített magán. Kifelé menet nem nézett Hudson arcára.
Trent azonban, aki az előtérben állt és egy pohár fehérbort kortyolgatott, látta az övét. Ha az orosz jelzett is egy KGB-s kollégájának, azt észrevétlenül tette. A brit hírszerző nem látott semmilyen gyanús mozdulatot: Zajcev nem dörzsölte meg az orrát kifelé jövet, nem igazította meg a nyakkendőjét, és más szokatlan mozdulatot sem tett. Csak átment a lengőajtón, és elfoglalta a helyét a hatodik sor szélén. A BEATRIX szépen alakult.

A NÉZŐK VISSZATÉRTEK, és Ryan is felegyenesedett a székében, úgy téve, mintha türelmetlenül arra várna, hogy a karmester visszatérjen. Pár pillanattal később Hudson és Trent is megjelent.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül Ryan.
– Átkozottul jól muzsikáltak, nem igaz? – válaszolta Hudson. – Ez a karmester elsőrangú. Hihetetlen, hogy egy kommunista országban ilyet is tudnak. Ah, jut eszembe, mit szólna hozzá, ha előadás után meginnánk valamit néhány új ismerős társaságában?
Jack nyelt egy nagyot.
– Jó ötlet, Andy. Benne vagyok. – Szóval beszéltél vele, és nem hátrált meg, gondolta megkönnyebbülten. Még mindig voltak kétségei, de ez már határozottan biztató volt. Alakulhatott volna rosszabbul is.

A KONCERT MÁSODIK FELE egy újabb Bach-művel, a D-moll toccata és fúga cíművel kezdődött. A vonósok helyett ezúttal a fúvósok kaptak nagyobb szerepet. Az elsőtrombitás akár magának Louis Armstrongnak is tudott volna újat mutatni a magasabb hangokkal kapcsolatosan. Ez a mű annyira Bach volt, amennyire csak lehetett. Az öreg német fickó tényleg tudhatott valamit, ismerte el az egykori tengerészgyalogos, az est folyamán először mélyülve bele a zenehallgatásba annyira, hogy legalább egy kis időre megfeledkezhessen a gondjairól. Magyarországon, állapította meg, az emberek komolyan veszik a zenét. Ha volt is valami a zenekarral, ami nem stimmelt, azt Jack nem vette észre. Ami pedig a karmestert illeti, vigyorgott magában, olyan hévvel és átéléssel dolgozott, mintha élete legnagyobb szerelmével lett volna az ágyban. Jack azon tűnődött, vajon érdemesek-e erre a magyar nők. Volt bennük valami, de mosolyogni nem sokat látta őket. Talán a kommunista kormány tehetett erről. Az oroszok se a mosolyukról voltak híresek.

– NOS, VAN VALAMI HÍR? – kérdezte Moore.
Mike Bostock odaadta neki a kurta londoni üzenetet.
– Basil azt mondja, hogy a budapesti embereik ma éjszaka fogják végrehajtani az akciót. Ó, ezt imádni fogja: a Nyúl és családja a KGB rezidentúrájával szemközti szállodában lakik.
Moore szeme elkerekedett.
– Ugye viccel?
– Gondolja, hogy viccet csinálnék belőle, uram?
– Mikor lesz már itt Ritter?
– Ma késő délután érkezik a Pan Am járatával. Az üzeneteiből az tűnik ki, hogy a KCIA-jel minden rendben ment.
– Ha megtudja, hogy nélküle fut a BEATRIX, infarktust kap – jósolta a főigazgató.
– Az biztos, hogy a szívéhez fog kapni – értett vele egyet a műveleti igazgató helyettese.
– Különösen ha majd azt is közöljük vele, hogy Ryant küldtük Budapestre.
– Nem kétséges, uram. A farmját, az összes marháját és a házát is feltehetné erre.
Moore elkuncogta magát.
– Csakhogy ezt az ügynökséget nem az érzelmek irányítják, nem igaz?
– Azt rebesgetik, uram.
– Mikor kapunk újabb infót?
– Gondolom, ha a gép felszállt Jugoszláviából. Nem irigylem a barátainkat.

A KÖVETKEZŐ MŰ Bach 208. kantátája volt. Ryannek nagyon ismerős volt valahonnan, és hamarosan rá is jött, hogy honnan: a haditengerészet ezt használta zenei aláfestésnek egy toborzóreklámjához. Rendkívül dallamos darab volt, sokkal lágyabb, mint az előzőek. Ryan nem tudta, hogy az estnek ki a főszereplője, Johann Sebastian vagy a karmester, de bármelyik is volt, az előadás fergeteges volt, a közönség pedig hozzáértő és lelkes. Ryannek volt egy műsorfüzete, de meg se nézte, mert magyarul nyomtatták, és olvasni legalább annyira nem tudta ezt a marsi nyelvet, mint beszélni.
Az utolsó mű Pachelbel kánonja volt, egy méltán híres darab, amelyet hallgatva Ryan mindig egy csinos tizenhetedik századbeli lányt képzelt maga elé, aki térdre borulva vég nélkül imákat rebeg, hogy elterelje gondolatait a szomszéd farmon lakó jóképű fiatalemberről. Természetesen sikertelenül…

A KONCERT VÉGÉN Rózsa József megint a publikum felé fordult, az pedig egy emberként talpra ugrott, s szűnni nem akaró tapssal üdvözölte a produkciót. Igen, gondolta Ryan. A magyar fiú elvándorolt, hogy szerencsét próbáljon, de most hazalátogatott, hogy jót cselekedjen, és a régi fiúk örülnek, hogy visszakapták, ha csak egy kis időre is. A karmester alig mosolygott, mintha már nem lett volna rá ereje. És csörgött róla a verejték. Ennyire nehéz lenne zenekart vezényelni? Ilyen szinten talán igen. Ryan és brit társai is állva tapsoltak – nem akartak kilógni a tömegből –, míg az ünneplés alább nem hagyott. Rózsa ekkor a zenekar felé mutatott, ami újabb tapsorkánt eredményezett, aztán a hangversenymesterre, az elsőhegedűsre. Nagylelkű gesztus volt tőle, de nyilvánvalóan nem is tehetett volna másként, ha azt akarta, hogy legközelebb is kitegyék érte a lelkűket. A taps aztán lassacskán elhalt, és a nézősereg megindult a kijáratok felé.
– Élvezte a muzsikát, Sir John? – kérdezte Hudson.
– Jobb volt, mint amit otthon a rádióban játszanak – felelte Ryan. – És most?
– Most pedig iszunk valami jót egy csendes helyen.
Trent már eltűnt – az oroszokat követte –, Hudson pedig, Ryannel a nyomában, ráérősen lement az előtérbe, onnan pedig ki az épület elé. Odakint hűvös levegő fogadta őket. Ryan nyomban rágyújtott egy cigarettára, ahogyan a nézők közül szinte mindenki, akit csak látott, még a nők is. Úgy tűnt, a magyarok nem szeretnek sokáig élni. Ryan annyira függött Hudsontól ebben az ismeretlen közegben, mint a kisgyermek az anyjától, de ennek már nem kellett sokáig így lennie. Az utat bérházak övezték. Egy nyugati városban öröklakások lettek volna, de itt minden bizonnyal nem létezett ilyen. Kétsaroknyit mentek, aztán – harminc-egynéhány másik nézővel együtt – beléptek egy bárba. Andy betelepedett egy szeparéba a sarokban, ahonnan jól szemmel lehetett tartani a környéküket, és intett a pincérnek.

– TEHÁT MENNI FOGUNK.
– Igen – bólintott Hudson. – Mondtam neki, hogy fél kettő tájban a szállodában leszünk.
– És azután?
– Azután a jugoszláv határra hajtunk.
Ryan nem kérdezett többet. Nem volt rá szükség.
– Dél felé nem nehéz kijutni. Ausztria felé jóval bonyolultabb lenne – magyarázta Andy. – Jugoszlávia szocialista testvérállam, legalábbis ezt állítják róla. Valójában nem is tudom, hogy minek is lehetne nevezni. Mindenesetre a magyar határőrök nem strapálják agyon magukat, annál is inkább nem, mert nekik is csurran-cseppen a csempészektől. Persze mindenki csak módjával csinálja, különben a Belügyminisztérium az orrukra koppintana, azt pedig senki sem szeretné.
– De ha ez a Varsói Szerződés hátsó ajtaja… A KGB csak tud róla, hogy mi folyik ott, nem?
– Akkor miért nem vetnek véget neki? – fejezte be a kérdést Hudson. – Gondolom, megtehetnék, de a magyar gazdaság azt nagyon megsínylené, márpedig az oroszok is itt szerzik be a luxuscikkeket. Trent szerint az orosz barátunk és felesége nagy bevásárlást csaptak. Videomagnókat meg harisnyanadrágokat vettek. Harisnyanadrágot! Az orosz nők ölni is képesek érte. A mennyiségből ítélve a moszkvai barátoknak és kollégáknak is vásároltak, ahogy az náluk szokás. Ha tehát a KGB közbelépne, vagy egy ilyen lépésre kényszerítené a titkosrendőrséget, azzal saját magát is megfosztaná ettől a lehetőségtől. Egy kis korrupció még nem fogja a bukásukat okozni, sőt. És ne feledjük, hogy ők is szeretnének ugyanolyan jól élni, mint mi. Mivel ezt a hivatalos csatornák nem teszik lehetővé számukra, kénytelenek a nem hivatalosakhoz folyamodni. Van egy magyar mondás, amit nagyon szeretek: a nagykapu mellett mindig van egy kiskapu. Errefelé ez a kiskapu tartja működésben a dolgokat.
– És ezen fogok én is kimenni.
– Pontosan. – Andy még megivott volna egy pohár bort, de végül lemondott róla. Még vezetnie kellett éjszaka, és nem autópályán, hanem sötét mellékutakon. Inkább rágyújtott egy szivarra.
Ryan is a szájába biggyesztett egy cigarettát.
– Még soha nem csináltam ilyet, Andy.
– Fél?
– Igen – vallotta be Jack.
– Félek.
– Az első alkalom mindig nehéz. Én is félnék, ha fegyveresek rontanának be a nappalimba.
– Nem javaslom délutáni kikapcsolódásnak – jegyezte meg fanyar mosollyal Jack. – De szerencsére sikerült túlélni mindannyiunknak.
– Nem hiszek a szerencsében. A szerencse nem fut az ember után, Sir John.
– Meglehet. A fene tudja. – Ryan felidézte magában azt a szörnyű éjszakát. Szinte érezte a kezében az Uzit. Lőnie kellett, és telibe kellett találnia, mert nem volt második esélye. Fél térdre ereszkedett, célzott, és talált. Sohasem tudta meg a fickó nevét, akit telepumpált a golyókkal. Ha már megölsz valakit a házad közelében, tűnődött, illene legalább a nevét tudnod.
Hudsonnak igaza volt. Ha azt meg tudta csinálni, akkor erre is képes lesz. A karórájára nézett. Még volt egy kis idejük, és éjszaka neki nem kellett vezetnie. Nem volt akadálya még egy pohár bornak. De szigorúan csak egynek.

AZ ASTORIÁBAN Zajcevék ágyba dugták a kis nyuszikát, aztán Oleg vodkát rendelt a szobaszerviztől. Eredeti orosz vodka volt, az a fajta, amit a munkásosztály iszik, fóliakupakkal a tetején, ami arra késztetett, hogy az egészet egy ültő helyedben megigyad. Mire az ital megérkezett, a zajcsik már aludt. Oleg leült az ágy szélére, Irina pedig a kárpitozott székek egyikére, és koccintottak.
Mindkettőjüknek szüksége volt a vodkára, bár ezt egyelőre csak Oleg tudta. A felesége egyelőre nem sejtett semmit, Oleg viszont tudta, hogy boldogtalan, hogy gyűlöl a GUM-ban dolgozni, és hogy ez az utazás eddigi élete fénypontja volt. Egy percig sem volt kétséges számára, hogy Irina is szeretne jobban élni – de vajon elég erős-e benne ez a vágy ahhoz, hogy önként elhagyja érte a hazáját?
Az sem volt mellékes, hogy az orosz nők neveltetésük folytán a végletekig engedelmesek. Általában azt teszik, amit a férjük parancsol nekik – a férje persze végül meg fog fizetni érte, mégpedig kamatostul, de csak később, jóval később. És Irina szerette a férjét, és végtelenül hálás volt neki azért, amiben az elmúlt napokban részesítette. Igen, gondolta Oleg, Irina nem fog nemet mondani.
De még vár vele egy kicsit, döntötte el. Minek kockáztatni, amíg nem muszáj? A KGB rezidentúrája itt van velük szemben, az utca túloldalán. Ha azok megneszelnek valamit, akkor neki vége.

A BRIT NAGYKÖVETSÉGEN Bob Small és Rod Truelove egyenként kicipelték a műanyag zsákokat egy jelzés nélküli furgonba – a rendszámtáblát már kicserélték. Mindketten igyekeztek nem gondolni arra, hogy mi van a zsákokban. Betették az utolsót is, aztán visszamentek az alkoholoskannákért, egy gyertyáért és egy karton tejesdobozért. Ezzel meg is voltak. Egyikük sem ivott ezen az estén még egy pohár sört sem, pedig most nagyon jól jött volna. Már nem sokkal éjfél után elindultak, hogy legyen idejük felderíteni a terepet, mielőtt akcióba lépnének, és megfelelő parkolóhelyet találjanak. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, de volt rá bő egy órájuk, így biztosak voltak benne, hogy sikerülni fog.

A BÁR KEZDETT KIÜRÜLNI, és Hudson nem akart utolsóként távozni. A számlán ötven forint szerepelt, a brit pontosan fizetett. Errefelé nem volt szokás borravalót adni, nem lett volna bölcs dolog azzal emlékezetessé tenni a látogatását, hogy bőkezűen megtoldotta az elfogyasztott italok árát. Intett Ryannek, hogy mehetnek, de aztán megtorpant, és inkább a mellékhelyiség felé vette az irányt. Ryan jó ötletnek tartotta.
Odakint aztán megkérdezte, hogy mi lesz a következő lépés.
– Sétálunk egyet az utcán, Sir John – felelte Hudson. – Jót fog tenni egy séta a szállodáig. Harminc perc alatt odaérünk. – Testmozgásnak sem volt utolsó, de elsősorban alkalmat adott nekik arra, hogy ellenőrizzék, nem követik-e őket. Ha a túloldal tud a BEATRIX műveletről, képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, és rájuk tapad. Akkor pedig nem lesz nehéz kiszúrni őket a néptelen utcán. Hacsak a “túloldal” nem a KGB-t jelenti. Ők okosabbak a helyieknél, nem is kicsit.

OLEG ÉS IRINA már a harmadik pohárnál jártak, de az asszony mégsem úgy nézett ki, mint aki aludni akarna. Még mindig az est hatása alatt van, gondolta a férje. Talán jobb is így. Hadd örüljön, amíg lehet. Ki tudja, mit hoz még az éjszaka? Még mindig nem tudta, hogy akarják az amerikaiak kijuttatni Magyarországról. Helikopterrel az osztrák határ mellől, a magyar radarok észlelési magassága alatt? A helyükben így csinálta volna, de nem kérdezték. Vajon be fogják avatni egyáltalán? És mennyire lesz veszélyes az, amit kitaláltak? Nem fogja megrémíteni Irinát és a kis zajcsikot?
Sikerülhet egyáltalán? Ha nem… nos, akkor nem nehéz kitalálni, hogy mi vár rájuk.
Oleg nem először gondolt arra, hogy a döntése akár az életébe is kerülhet, a feleségét és a lányát pedig egy életre nyomorba döntheti. A szovjetek nem fogják megölni őket, de meg lesznek bélyegezve, és senkitől nem várhatnak majd megértést és segítséget. A lelkiismerete tehát nem volt könnyű, még az elfogyasztott vodkamennyiség ellenére sem. Ki tudja, gondolta, hány szovjet tett le ugyanezért az emigrálási szándékáról? Az árulás, emlékeztette magát, a legnagyobb bűn, és a büntetés mértéke is ennek megfelelő.
Zajcev kitöltötte magának a maradék vodkát, és legurította. Már csak egy félóra volt hátra a régi életükből. Percenként a karórájára nézett, miközben a felesége a koncert dallamait dúdolta, lassan álomba ringatva magát. Ha ez az éjszaka a véget hozná számukra az új élet kezdete helyett, legalább lesz mire emlékezzen, gondolta sajgó lelkiismerettel a férfi.

A SZÁLLODA OLDALSÓ ajtaja mellett találtak egy üres parkolóhelyet. Elég szűk volt, de Small még nem jött ki a londoni gyakorlatból, és addig manőverezett, míg be nem szorította a furgont a járda mellé. Ezután a várakozás percei következtek. Small cigarettára gyújtott, Truelove pedig elővette kedvenc rózsafa pipáját. Egyikük a kihalt utcát figyelte, a másik pedig a visszapillantóban a szemközti KGB-állomást. Az első emeleten néhány ablak világos volt, de nem lehetett mozgást látni. Lehet, hogy csak valaki elfelejtette lekapcsolni a villanyt, gondolta Small.

OTT VOLT, ALIG háromsaroknyira tőlük, az út jobb oldalán. Ryan vett egy mély lélegzetet.
Kezdődhet a műsor.
Ahogy közelebb értek, Ryan a brit barátjukat pillantotta meg az épület sarkánál. Valahonnan – valószínűleg a pinceszinten lévő bárból – emberek tódultak elő. Záróra lehetett. Kettesével, hármasával jöttek, senki sem volt egyedül. A helyi szinglik ismerkedőhelye lehet, gondolta Ryan. Ezek szerint a kommunista országokban is akad belőlük.
Amikor már majdnem a bejáratnál voltak, Hudson megvakarta az orrát. Ez azt jelentette, hogy Trentnek be kell mennie elterelni a recepciós figyelmét. Hogy mit csinált, azt Ryan sohasem tudta meg, de néhány perccel később, amikor besétáltak, az előtér üres volt.
– Gyerünk! – Hudson a liftaknát körülölelő lépcső felé rohant. Egy perc múlva már a harmadikon voltak. Hudson megkereste a 307-es ajtót, és lassan elfordította a kilincset.
Zajcev látta, hogy nyílik az ajtó. Irinára pillantott, majd látva, hogy alszik, felállt.
– Helló – suttogta Hudson, és kezet nyújtott.
– Helló – felelte angolul Zajcev. – Maga az utazási ügynök?
– Igen, mindketten azok vagyunk. Ő Mr. Ryan.
– Ryan? – kérdezte Zajcev. – Van egy ilyen KGB-művelet.
– Tényleg? – tátotta el a száját Jack.
– Később megbeszéljük, Zajcev elvtárs. Most mennünk kell.
– Da. – Oleg a feleségéhez lépett, és felrázta. A nő riadtan felegyenesedett, amint megpillantotta a két idegent.
– Irina Bogdanova – mondta szigorú hangon Oleg –, most tovább kell utaznunk. Máris. Öltöztesd fel Szvetlánát.
A felesége szeme elkerekedett a rémülettől.
– Oleg! Mi ez? Mi folyik itt?
– Tovább fogunk állni, egy új helyre. Sietned kell.
Ryan nem értette a szavakat, de a jelentésük nyilvánvaló volt. A nő hipnotizáltan felállt a székből, és mint egy gép a kiságyhoz ment. Felemelte a kislányt, felébresztette – már amennyire fel lehet egy mélyen alvó kisgyereket az éjszaka közepén –, és öltöztetni kezdte.
– Pontosan mit is fogunk tenni? – akarta tudni a Nyúl.
– Angliába fogjuk vinni magukat. Még ma éjszaka – tájékoztatta Hudson.
– Nem Amerikába?
– Először Angliába – mondta Ryan. – Onnan fogom Amerikába kísérni önöket.
– Ah. – A férfi feszült volt, de erre számítani lehetett. Kockára tette az életét, és most jött el a pillanat, amikor a kockákat összerázták, és a levegőbe dobták. Az ő dolguk volt gondoskodni róla, hogy csupa hatos érjen asztalt. – Mit hozzunk magunkkal?
– Semmit – felelte Hudson. – Az égvilágon semmit. Az útlevelüket is hagyják itt. Újakat fognak kapni – mutatta fel a telepecsételt úti okmányokat. – Egyelőre még nálam lesznek.
– Maga a CIA-nak dolgozik?
– Nem, én brit vagyok. Ryan a CIA embere.
– De… miért?
– Hosszú történet, Mr. Zajcev – válaszolt Ryan. – Majd elmesélem, de most menjünk.
A kislány már fel volt öltöztetve, de még nem tért magához. Mint Sally azon a szörnyűséges Peregrine Cliff-i éjszakán, gondolta Jack.
Hudson körülnézett a szobában, és megpillantotta az üres vodkásüveget. Átkozott szerencse, gondolta. Nyúl mama még mindig bamba volt, a három-négy pohár ital és a váratlan események teljesen letaglózták. Öt percbe se telt, és mindenki indulásra kész volt. Aztán a nő meglátta a harisnyanadrágos bevásárlótáskát, és oda akart menni, hogy magával vigye.
– Nyet – szólt rá oroszul Hudson. – Hagyja. Ott, ahová visszük, rengeteg lesz belőlük.
– De… de… de…
– Tedd, amit mond, Irina! – csattant fel Oleg.
– Mindenki elkészült? – kérdezte Hudson.
Irina, még mindig értetlen arckifejezéssel, felkapta a kislányát, és a férje mellé állt. Hudson kilesett a folyosóra, és intett nekik, hogy tiszta a levegő. Ryan zárta a sort. Behúzta az ajtót, de nem zárta be.
A recepciós még mindig nem volt a helyén. Nem tudták, hogy Trent mit művelt vele, de bármit is tett, hatásos volt. Hudson kivezette a társaságot az oldalsó ajtón az utcára, a követségi autóhoz, amellyel Trent érkezett. A tartalék kulcs Hudsonnál volt. Útközben intett a furgonban ülő Smallnak és Truelove-nak.
Az autó egy sötétkék Jaguar volt, bal oldali kormánnyal. Ryan beültette az orosz családot a hátsó ülésre, rájuk csukta az ajtót, aztán bevágta magát az anyósülésre. A bivalyerős V-8-as felbőgött – a Jaget éppen ilyen alkalmakra tartogatták –, és az autó gurulni kezdett.

A HÁTSÓ LÁMPA FÉNYEIT még látni lehetett, amikor Small és Truelove kiszállt a furgonból. Fogtak egy-egy zsákot, és beóvakodtak az oldalsó ajtón. Átügettek az üres előtéren, és felkaptattak a lépcsőn nehéz, ernyedten lógó terhükkel. A harmadik emeleti folyosó is üres volt. A két nyugalmazott katona a 307-es szoba ajtajához osont, és az egyikük kinyitotta az ajtót. Tiszta volt a levegő. Bementek, kicipzárazták a zsákokat, és kesztyűs kézzel kiemelték a testeket. Nehéz pillanatok következtek. Hivatásos katonák voltak, mindketten harctéri tapasztalattal a hátuk mögött, de a megégett testek látványa több volt, mint amire az ember lélekben felkészülhetett. A nőt és a férfit a dupla ágyra fektették, aztán összehajtogatták a zsákokat, és visszamentek a furgonhoz. Még hátravolt egy kör. Small hozta a gyerekméretű zsákot, Truelove pedig a többi kelléket.
A legszörnyűbb feladat Smallra várt: neki kellett kihámoznia a kis testet a műanyag zsákból, hogy a kiságyba fektesse csaknem teljesen szétégett hálóingében. Ha nem égett volna le teljesen a haja, Small megsimogatta volna a fejét, de így csak elmormolt egy imát ártatlan lelkéért, és mielőtt még kidobta volna a taccsot, elfordította a tekintetét.

AZ EGYKORI UTÁSZ ezalatt a szoba közepére tette a tejesdobozt, majd meggyújtotta a gyertyát az öngyújtójával, és hagyta, hogy a viasz a kartondoboz aljára csepegjen. Amikor már a forró paca elég nagy volt ahhoz, hogy megfogja a gyertya alját, elfújta azt, és a doboz aljára tapasztotta.
Ezután jött a veszélyesebbik rész. Truelove megtöltötte a tejesdobozt alkohollal, úgy, hogy a folyadék felszíne és a kanóc közt körülbelül egy hüvelyk távolság legyen, a többit pedig szétlocsolta a szobában, alaposan átáztatva a felnőttek és a gyermek ágyát, illetve a szőnyeget. Az üres kannát Small kezébe nyomta, és intett neki, hogy hagyja el a szobát.
Oké, gondolta Truelove. Egy gallon színtiszta alkohol az ágyakon, egy másik pedig az olcsó szőnyegen. Robbanóanyag-szakértőként – több szakterülete is volt, mint az utászoknak általában – tudta, hogy a következő pillanatokban nagyon óvatosnak kell lennie. Lehajolt, lenyomta az öngyújtó fedelét, és olyan óvatosan, mint egy szívbillentyűműtétet végző sebész, begyújtotta a kanócot.
Olyan gyorsan húzott ki a szobából, mintha puskából lőtték volna ki. Bezárta maga mögött az ajtót, kitette a NE ZAVARJANAK! táblát, és a társával együtt sietve elhagyta a szállodát.

– MENNYI IDŐ KELL a gyertyának? – kérdezte már az autóban Small.
– Legfeljebb egy félóra – felelte az utász.
– Szegény kislány. Gondolod, hogy…
– Biztosan nem. Épp elég baleset történik spontán módon is.
Small bólintott magának.
– Azt hiszem.
Tom Trent ekkor bukkant elő az épületből. A fényképezőgépet, amit az egyik emeleti szobában felejtett, természetesen nem találták meg, de a recepciós egy jelentős összegű borravalóval lett gazdagabb. Mint kiderült, hajnali ötig ő volt az egyedüli alkalmazott a szállodában. Trent beszállt a furgonba.
– Nyomás a követségre, fiúk – mondta a két biztonságinak. – Már nagyon vár minket egy üveg tiszta scotch.
– Remek. Rám férne egy pohárral – válaszolta Small a kislányra gondolva. – Vagy kettővel.
– Megtudhatnánk, hogy mire ment ki ez az egész?
– Ma éjjel nem, de később talán igen – felelte Trent.