A gonosz birodalma 9.

9. fejezet


ÁRNYAK



RYANNEK EDDIG egyszer sem sikerült elérnie azt a vonatot, amelyikkel a felesége utazott, így a hazaút magányában ráért a Halsey-könyvön gondolkodni. Már hetven százalékban kész volt vele, a kutatómunkát pedig teljes egészében maga mögött tudta. Már “csak” le kellett volna írni – vagyis a java még hátravolt. A kívülálló úgy gondolná, hogy az anyaggyűjtés a munka legnehezebb része, de ez nem igaz. Időigényes feladat, és türelem kell hozzá, de nem kell egyebet tenni, mint megkeresni és rögzíteni az adatokat. Az, hogy ezek az adatok aztán összefüggő történetté álljanak össze, az a bonyolult. Az emberi élet ugyanis nem logikusan egymásra épülő események láncolata, különösen nem egy olyan keményen ivó harcos esetében, mint ifjabb William Frederick Halsey. Kiragadsz belőle eseményeket, és megpróbálsz átmenetet keresni közöttük, de ha nem ismered az életút apró mozgatórugóit – a verekedést harmadik osztályban vagy a vénkisasszony Helen néni dorgálásait, melyek egész életében kihatottak rá –, reménytelenül kísérletezel. Ryannek is voltak ilyen, látszólag jelentéktelen emlékei, melyek vissza-visszatértek a legváratlanabb pillanatokban. Ha például Frances Mary nővér szavai ugrottak be a St. Matthews Iskola padjaiban eltöltött évekből, néhány másodpercig újra hétévesnek érezte magát. Egy tapasztalt életrajzíró képes szimulálni ezeket a dolgokat, de ez – főleg ha a saját életéből merít – már fikció, és Ryan nem kitalált történetet akart írni. Igaz, újságcikket sem, bár személyes tapasztalatból tudta, hogy a “hírek” nagy részét a riporterek a kabátjuk ujjából rázzák ki. Ugyanakkor senki sem ígérte neki, hogy az életrajzírás könnyű dolog. Az első könyve, a Halálra ítélt sasok, így visszatekintve egyszerűbb vállalkozás volt. Bill Halsey, az amerikai haditengerészet tengernagya azóta a hatása alatt tartotta, hogy még kölyökkorában elolvasta az önéletrajzát. Halsey tengeri csatákban volt parancsnok, és míg ez a tízéves gyermek számára izgalmas feladatnak tűnt, határozottan hátborzongató volt a harminckét éves Jack számára, mert most már tudta mindazt, amit a tengernagy a könyveiben nem taglalt: az ismeretleneket, azt, hogy bíznia kellett a hírszerzési adatokban, holott azt sem tudta, honnan származnak, hogyan gyűjtötték és elemezték őket, elcsípte-e őket az ellenség vagy sem. Ryan most hasonló cipőben járt, és a tudat, hogy életek múlhatnak a munkáján, időnként páni félelemmel fogta el.
Volt egy vicc, amelyet még tengerészgyalogos korában hallott, gondolta, miközben a zöld angol táj fáradhatatlanul tovafolyt az ablak mögött. A vicc szerint a hírszerzés mottója ez: “Az életedre esküszünk.” Most ő is ezt csinálta. Mások életével játszadozott. Elméletileg az sem volt kizárható, hogy egy téves értékeléssel az egész nemzetet veszélybe sodorja. Ebben nem különbözött a munkája a Cathyétől: átkozottul magabiztosnak kellett lennie, különben…
De hogyan lehetne egy ember mindig magabiztos? Gyakran kritizálta más elemzők munkáját, de mennyivel könnyebb leköpni mást, mint nála jobbat produkálni! A harcoló tengerész – ez volt a Halsey-könyv munkacíme – éppen erről szólt. Halseyre is könnyű volt utólag azt mondani, hogy rengeteg téves döntést hozott. Ez azonban csak megállapítás volt, a tengernagy számára akkor nem hozzáférhető tények ismeretében. A rendelkezésére álló információk alapján azonban Halsey igenis jól döntött, arról pedig, hogy ez az információ nem volt elegendő, nem ő tehetett. Az orvost sem lehet csak azért rossz szakembernek nyilvánítani, mert nem tud meggyógyítani minden rákos beteget. Ha rendelkezésére állna a gyógymód, bizonyára örömest megtenné. Halsey is sok mindent másképp csinált volna több adat birtokában, így azonban kénytelen volt beérni azzal, ami volt, s ezt a tapasztalatával, valamint az ellenség taktikáját ismerve próbálta a lehető legjobban felhasználni. Arról nem is beszélve, hogy az ellenség sem élettelen lőtéri célpont volt, hanem intelligens, győzni akaró emberek szervezett hada.
Ez a munkám, gondolta maga elé révedve Ryan. A tényeket keresni, és az ellenség bőrébe bújva időben megjósolni a következő lépését. Na és persze megértetni a fejesekkel, hogy mennyire fontos ismerni az ellenfelet. Néha sarlatán pszichológusnak érezte magát. Mókás játék volt, míg bele nem gondolt, hogy voltaképpen mi is a tét. Két szó: emberi életek. A quanticói tengerészgyalogos-iskolában alaposan a fejükbe verték a leckét. Hozz rossz döntést, és kevesebben fogtok hazatérni, mint ahányan elindultatok. A történtek terhét pedig neked, a szakaszvezetőnek kell majd cipelned egy életen át. A fegyveres testületek tagjainak mindig hatalmas árat kell fizetniük a hibáikért. Ryan nem szolgált eleget ahhoz, hogy saját bőrén is megtapasztalja ezt, de hányszor elfogta a félelem az éjszaka magányában, miközben a hajó az Atlanti-óceán vizét hasította! Beszélt róla Gunny Tate-tel, a törzs pedig, akkor már harmincnégy éves “öreg” volt, azt mondta neki, hogy tartsa magát a kiképzéseken tanultakhoz, bízzon az ösztöneiben, és cselekvés előtt gondolkodjon, ha van rá ideje. Ami, tette hozzá rögtön, ritkán szokott előfordulni. Azt is mondta még fiatal felettesének, hogy nincs oka aggodalomra, mert alhadnagy létére egészen okos fickónak látszik. Ryan soha nem felejtette ezt el. A tengerészgyalogos törzsőrmesterek nem dobálóznak az elismerésekkel.
Az esze tehát megvolt hozzá, hogy jó elemző legyen, s a bátorsága is, hogy a nevét adja az elemzésekhez, de száz százalékig biztosnak kellett lennie, mert ebben a szakmában is emberi életek múltak a döntésein.
A vonat berobogott az állomásra. Jack felkaptatott a lépcsőn, ahol egy egész sor taxi várta a vonat utasait. Élelmes fiúk, mosolygott magában Ryan.
– Jó estét, Sir John – üdvözölte a reggeli taxi sofőrje.
– Üdv, Ed – ült be Ryan az első ülésre, ahol jobban ki tudta nyújtóztatni a lábát. – Tudja, a nevem valójában Jack.
– Nem szólíthatom így – tiltakozott Beaverton. – Ön lovag.
– De nem igazi, csak tiszteletbeli. Kardom sincs. Na jó, van egy a tengerészgyalogságtól, de az is odahaza, az Államokban.
– Éppen ez az. Ön hadnagy volt, én pedig csak tizedes.
– Maga viszont repülőkből ugrált ki. Nekem soha nem lenne hozzá bátorságom, Eddie.
– Csak huszonnyolcszor, és egyszer sem tört el semmim – kanyarodott a domb felé a taxis.
– Még a bokája sem?
– Csak megrándult, egyszer-kétszer. A bakancs sokat segít, tudja – magyarázta Ed.
– Nekem már azzal is bajom van, ha repülni kell. – De még mennyire, hogy baja volt vele. Nem is értette, hogyan képesek a felderítők önként vállalni a kockázatot. Valószínűleg egy kerékkel több van nekik. A saját bőrén tapasztalhatta, milyen veszélyes átrepülni egy ellenséges partszakasz felett. Máig rémálmai voltak. A zuhanásról, a feléje rohanó földről… de mindig felébredt, mielőtt a becsapódásra sor kerülhetett volna. Ilyenkor ülő helyzetbe pattant az ágyban, és körülnézett a sötét hálószobában, mintha így akart volna megbizonyosodni róla, hogy tényleg nem a leállt hátsó rotorral Kréta sziklái felé rohanó CH-46-osban ül. Kész csoda volt, hogy túlélték, és az övé volt az egyetlen komoly sérülés. A többiek megúszták néhány zúzódással.
Mi a fenéért gondolsz most erre?, kérdezte magától. Már nyolc éve, hogy megtörtént.
A taxi a Grizedale Close-beli ház elé húzott.
– Itt is vagyunk, uram.
Ryan kifizette a viteldíjat, egy kis borravalóval megtoldva.
– Jacknek hívnak, Eddie.
– Köszönöm, uram. Reggel várni fogom.
– Vettem. – Ryan a ház felé indult. Már most tudta, hogy ezt a csatát sose fogja megnyerni.
Az elülső ajtó nem volt bezárva, hogy a ház ura mielőbb betérhessen. Jack ledobta a nyakkendőjét, és bevonult a konyhába.
– Apa! – kiáltotta őszinte örömmel Sally.
Jack felkapta, és magához ölelte.
– Hogy van az én nagylányom?
– Remekül!
Cathy a tűzhelynél szorgoskodott, a vacsorát készítette. Jack letette Sallyt, és odament a feleségéhez, hogy megcsókolja.
– Hogy lehet az, hogy itt mindig te érsz elsőnek haza? – kérdezte Cathytől. – Otthon általában te vagy késésben.
– A szakszervezet miatt van. A Hopkinsszal ellentétben itt nincs túlóra.
– Biztos, hogy kórházban dolgozol? Nem egy bankban véletlenül?
– Nem kell annak lennie. Otthon még apa se hagyja el az irodáját ilyen korán, itt viszont mindenki elhúz haza, amint teheti. Az ebédidő pedig egy egész óra, úgyhogy akár ki is mehetsz ebédelni a városba.
– Mi lesz a vacsora?
– Spagetti.
Közben Jack is rájött, hogy Cathy spéci húsos szószával van tele a lábas. A pulton egy rúd francia kenyér sárgállott.
– Hol van a kiskrapek?
– A nappaliban.
Ryan arrafelé vette az irányt. Kicsi Jack az állókában üldögélt – nemrég tanult meg magától felülni, apja büszkeségire korábban, mint a legtöbb gyermek –, és a játékait kóstolgatta. Amint megpillantotta az apját, kis szája fogatlan mosolyra húzódott. Ez megérdemelt egy ölbe emelést, amit Ryan végre is hajtott. A pelenka frissnek és üresnek tűnt. Miss Margaret bizonyára kicserélte, mielőtt elhúzott volna – amire eddig még minden alkalommal azelőtt került sor, hogy Jack hazaért volna. A lány egyébként kiválóan végezte a dolgát, és Sally is kedvelte. Jack visszatette a fiát a rácsok közé, a kiskrapek pedig folytatta a kóstolgatást – egy műanyag csörgővel –, és fél szemmel a tévét figyelte, hogy aztán a képernyőre tapadjon, ha reklám következett. Jack átment a hálóba, hogy átöltözzön, aztán visszatrappolt a konyhába. Alig fékezett le, valaki csengetett. Ez mindkettőjüket meglepte. Jack ment ajtót nyitni.
– Dr. Ryan? – kérdezte egy férfi amerikai hanglejtéssel. Zakót és nyakkendőt viselt, és egy jókora dobozt tartott a kezében.
– Az vagyok.
– Meghoztam a telefont, uram. A követség kommunikációs osztályán dolgozom – magyarázta a férfi. – Mr. Murray küldi.
Ryan beengedte a házba, és a birodalmába vezette. Beletelt vagy három percbe, mire a túlméretezett telefont elő tudták csalogatni a kisebb tévésdoboznak is beillő kartonkockából. A készülék Jack Apple IIe számítógépe mellé került.
– Az NSA-nak dolgozik? – kérdezte Ryan.
– Igen, uram. Civilként. Azelőtt a katonai biztonsági ügynökségnél dolgoztam. Az E-5-nél. Kiléptem, mert civilként jobban fizetnek. Két éve vagyok itt. Nos, itt a kódkulcsa, uram – adta át a műanyag kártyát. – Tudja, hogy működik?
– Persze – bólintott Ryan. – Van egy az irodámban is.
– Akkor a szabályokat is ismeri. Ha elromlik, hívjon engem – adott át egy névjegykártyát. – Csak én vagy az embereim nézhetnek bele a készülékbe. Ha illetéktelen próbálkozna vele, megsemmisíti magát. Nem lesz tűz vagy ilyesmi, de elég bűzös tud lenni a műanyag miatt.
– Megkínálhatom egy kólával vagy valami mással?
– Köszönöm, nem kérek. Már várnak otthon. – A távközlési szakértő összetaposta a dobozt, és az ajtó felé indult.
– Mi volt ez, Jack? – érdeklődött Cathy, miután a férfi elment.
– Az új bombabiztos telefonom.
– És minek?
– Hogy itthonról is beszélni tudjak a főnökkel.
– Az irodából nem tudod megtenni?
– Az időeltolódás, tudod, meg vannak dolgok, amikről odabent nem beszélhetek.
– Titkos dolgok, mi? – morogta Cathy.
– Pontosan. – A felesége nem rajongott ezekért a dolgokért, ahogyan a pisztolyért sem, amit Jack a fiókban tartott. A vadászpuskát eltűrte, mert szerette a vadhúst, és mert nem volt megtöltve, de a pisztoly az más volt. A pisztoly nyugtalanította. Pedig alaposan el volt zárva, és Sally is tudta, hogy az apja szekrényében semmi keresnivalója. Cathyvel szemben Ryan rajongott a 9 mm-es Browning High Powerért, amit a vadászpuskával ellentétben töltve tartott. Tizennégy szövetségi hollowpoint töltény ment bele, és volt hozzá két tele tölténytár meg egy tríciumos célzó is. Ha valaha megint pisztolyra lesz szüksége, gondolta Ryan, akkor ennél jobbat nem kívánhat a kezébe. Addig viszont nem ártana gyakorolnia vele, emlékeztette magát. Talán a közeli Királyi Haditengerészet támaszpontján. Sir Basil biztosan el tudja intézni. Ha már kardot nem kapott, legalább a célba lövést gyakorolhassa. – Iszol egy pohár chiantit? – kérdezte a feleségétől.
– Miért is ne? Holnapra nem terveztem műtétet.
– Sose értettem, Cath, hogy tulajdonképpen mi köze van egykét pohár esti bornak a reggeli műtéthez. Addig még legalább tíz-tizenkét óra.
– Az alkohol és a sebészet kizárják egymást, Jack – felelte türelmesen Cathy. – Mint a vezetés és az ivás. Szerintem egyszerű és logikus.
– Igenis, doktornő. Holnap tehát csak szemüvegeket fog felírni a betegeinek?
– Nagyjából. Sima napom lesz. És neked?
– A szokásos. Ugyanaz a szar, mint ma, csak holnapot fogunk írni.
– Nem értem, hogy bírod.
– Nos, ez érdekes, titkos szar. Aki nem kém, az nem értheti ezt.
– Aha. – Cathy egy tálba öntötte a spagettiszószt. – Segítenél?
– Még ki sem nyitottam a bort.
– Akkor csipkedd magad!
– Feltétlenül, Lady Ryan professzor asszony. – Jack az asztalra tette a tálat, aztán kihúzta a dugót az üvegből.
Sally az etetőszékhez már túl nagy volt, a konyhai székhez viszont túl kicsi, így székmagasítót használt, amelyet maga cipelt oda az asztalhoz. Mivel a vacsora “pizgetti” volt, Jack asztalkendőt kötött a nyakába, aztán kitöltötte a bort. Sally nem kért belőle kóstolót. Az apja egyszer megkínálta (Cathy tiltakozása ellenére), és ez az egy alkalom bőven elég volt rá, hogy Sally rájöjjön, a Coca-Cola sokkal finomabb.

SZVETLANA VÉGRE ELALUDT. Szeretett fent lenni, amíg csak lehetett, míg el nem nyomta az álom. Mosolyogva aludt, mint egy kis angyal, mint azok a szobrok az olasz katedrálisokon, az agyonlapozott útikönyvek lapjain. A háttérben a tévé villogott. Valami második világháborús filmet adtak. Egyiket a sok közül. Mind egy kaptafára készültek: a németek könyörtelenül támadtak – bár néha akadt egy emberi érzések jeleit mutató német, többnyire egy kommunista, derült ki a film végére, aki az eskü követelte engedelmesség és az osztálytudat közt vívódott –, a szovjetek pedig bátran dacoltak velük. Eleinte meghátrálni látszottak a heves offenzíva alatt, aztán felülkerekedtek, és megfordították a csata kimenetelét. A helyszín vagy Moszkva volt 1941 decemberében, vagy Sztálingrád 43 januárjában, vagy a kurszki vonal 1943 nyarán. A szereplők között mindig volt egy hős politikai tiszt, egy bátor közkatona, egy bölcs öreg őrmester és egy ragyogóan tehetséges fiatal tiszt. Na meg az elvesztett fiait sirató, majd érzelmeit félretéve, a többieket harcba küldő tábornok, aki el sem maradhatott volna. A filmek közti egyetlen lényeges különbséget az jelentette, hogyan viszonyultak Sztálinhoz. A régebbiekben istenként szerepelt, a későbbiekben meg sem említették a nevét. Sztálin 56-ban vesztette el a filmesek kegyét, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov akkor még titkos beszédében feltárta rémtetteit – amiket sok szovjet máig nem tudott megemészteni, különösen a taxisofőrök nem. Az igazság ritka luxus volt ebben az országban, és éppen ezért nehezen lenyelhető az emberek számára.
Zajcev azonban nem a filmet nézte. Oleg Ivanovics a vodkáját kortyolgatta, és bár a tévé képernyőjére bámult, csak a fény játékát észlelte belőle. Azon merengett döbbenten, milyen hatalmas és vakmerő lépésre szánta el magát délután a metrón. Abban a pillanatban szinte kópéságnak tűnt, mintha nem is meglett férfi lett volna, hanem egy vásott suhanc, akinek az jelent szórakozást, hogy mások zsebében kutat. Örülhetett, hogy senki nem vette észre. Valószínűleg még az amerikai sem, különben csak reagált volna.
Tehát sikerült bebizonyítania magának, hogy képes… De mire?, szegezte magának a kérdést Oleg Ivan’ics. Mire képes?
Voltaképpen mi a fenét csinált a metrókocsiban? Mit forgatott a fejében? Hiszen valójában át se gondolta. Csak úgy, valami bolondos ötlettől vezérelve cselekedett. Vagy nem?
Megrázta a fejét, és ivott még egy kortyot a vodkából. Intelligens ember volt. Egyetemet végzett. Kiváló sakkjátékos volt. Olyan munkát végzett, amihez a legmagasabb biztonsági előírásoknak kellett megfelelnie, és jól fizették érte. A nómenklatúra tagja volt, még ha csak belépőszinten is. Fontos ember volt. Egy egészen kicsit, de fontos. A KGB sok titkot rábízott. A KGB bízott benne… De…
De mi?, kérdezte magától. Mintha nem lett volna ura a gondolatainak.
A pap. Erről van szó, nem igaz? Vagy mégsem?
Igen, biztosan a pap. Átok ülne rajta? Külső erők vették volna át a hatalmat a teste felett?
Nem! Ez lehetetlen!, borzongott meg. Ez csak mese, ostoba babona, amiben a falusi vénasszonyok hisznek. De akkor miért tettem a kezem az amerikai zsebébe?, követelte önmagától a választ. De egyelőre nem volt válasz.
Te is bűnrészes akarsz lenni egy gyilkosságban?, kérdezte egy belső hang. Segédkezni akarsz egy ártatlan ember megölésében?
Csakugyan ártatlan?, kortyolt egyet. Egyetlen olyan üzenet se ment át az asztalán, ami ennek az ellenkezőjére utalt volna. Mi több, még a neve se szerepelt a KGB üzenetei közt az elmúlt két évben. Igen, akkor figyeltek rá, amikor pápává választása után hazalátogatott Lengyelországba, de ki nem tette volna a helyében? Csak látni akarta a barátait, és az áldásukat akarta kérni.
A pártot is emberek alkotják, tehát a párt is tévedhet. Még Leonyid Iljics is. Az emberek gyakran kuncogtak rajta az ebédidő alatt. A gyerekei állítólag nagyon kapzsik voltak, különösen a lánya, aki kifejezetten korrupt nő hírében állt. Ki hitte volna, hogy még ennél nagyobb korrupció is létezhet? Pedig ha meg akarta volna válaszolni a kérdést, hogy honnan származik az állam legitimitása, bajban lett volna. Elméletileg ugye az emberektől, csakhogy nekik nem volt beleszólásuk a dolgokba. A pártnak igen, viszont az embereknek csak egy elenyésző hányada vett részt a párt munkájában, és azoknak is csak töredéke került olyan pozícióba, hogy egyáltalán a hangját hallathatta. Az állam tehát egy valójában nem létező bázisra épült, ennélfogva a legitimitása is nem létező volt.
Ez pedig nagy baj volt, mert a nyugati államok nemcsak állították, hogy demokráciát működtetnek – amit a Szovjetunió minden erejével cáfolni igyekezett –, hanem valóban azt tették. Választásokat tartottak, és azok valódi választási lehetőséget biztosítottak – különben a KGB minek próbálta volna befolyásolni a kimenetelüket, pénzt és időt nem kímélve? Hogy ez a lehetőség valójában mekkora volt, azt már Zajcev nem tudhatta, mert az orosz tévében sugárzott adások elferdítették az igazságot, az Amerika Hangja rádió pedig nyilvánvalóan a nyugati propagandagépezet eszköze volt.
A papot tehát nem a nép akarta megölni, hanem Andropov, meg esetleg a Politbüró. Még a Központban dolgozó kollégáknak se volt bajuk Karol atyával. Az állami tévé és rádió sem uszított ellene való gyűlölködésre, amint azt tették nem egy külföldi ellenséggel szemben, és nem jelentek meg róla lejárató cikkek a Pravdában. Egyedül a lengyelországi szakszervezeti problémákat lehetett hozzá kapcsolni, mert Karol is lengyel volt – amire a honfitársai nagyon büszkék voltak –, és minden politikai és szellemi befolyásával azon munkálkodott, hogy megoldást találjon a szülőhazájában kialakult helyzetre. Ez érthető volt, nem?
De mi volt érthető abban, hogy meg akarják gyilkolni?
Ki fog felszólalni, hogy azt mondja: “Nem, nem ölhetik meg ezt az embert csak azért, mert nem tetszik a politikai hovatartozása.” A Politbüró? Nem, ők Andropov után fognak menni. Nagyon úgy néz ki, hogy ő fogja elfoglalni a megüresedett helyet az asztalfőn, ha Brezsnyev elment, tehát melléje fognak állni. Egy újabb Pártember. Ki más lehetne egy utód? A párt a nép lelke, ahogy mondani szokták. Az egyetlen kontextus, melyben a “lélek” szó használatát engedélyezték.
Vajon életben marad-e valami egy emberből a halála után? Ha igen, akkor a lelke az, de a Szovjetunióban a párt volt a lélek, a párt pedig nem volt több, mint emberek gyülekezete. Korrupt embereké.
Akik meg akarnak ölni egy papot.
Látta az üzeneteket, tehát, ha csak kis mértékben is, ő, Oleg Ivanovics Zajcev is segédkezett ebben a gyilkosságban. Ez pedig… emésztette belülről. A lelkiismeretét? Ha erről van szó, akkor nagy bajban van, állapította meg rémülten. Hiszen a lelkiismeret nem nyugszik addig, míg gazdája nem tesz valamit a kiváltó ok jóvátételére vagy – ebben az esetben – a megakadályozására.
De mit tehetne? Hogyan akadályozhatná meg bármiben is a pártot és a KGB-t?
Ehhez minimum demonstrálnia kellene nekik, hogy amire készülnek, az ellentmond a politikai elméletnek, vagy aránytalanul kellemetlen politikai következményekkel járhat – mert itt a politika a jó és rossz mértéke. De nem túl ingatag alap ez? Nem kellene-e, merengett, a jó és a rossz tudásának valami sokkal szilárdabb értékrendszeren alapulnia? A politika végtére is csak taktika, és bár a taktika fontos, a stratégia még annál is inkább, hiszen előbbi éppen érte van.
De vajon hogy hozzák a döntéseket a pártban? Gondolnak egyáltalán ezekre a dolgokra. Gondoltak valaha? Arra, hogy mi a jó a népnek? És ha igen, ki döntötte el ezt? Egyének, mint Brezsnyev, Andropov, Szuszlov, meg a Politbüró szavazó tagjai, akiknek a minisztertanács meg a nómenklatúra egyéb, szavazási joggal nem rendelkező tagjai súgnak tanácsokat – azok, akiknek a párizsi rezidens diplomáciai táskában parfümöt és női harisnyát exportál. Zajcev rengeteg ezzel kapcsolatos üzenetváltásnak volt tanúja, és sok történetet hallott. Ezek voltak azok, akik ajándékokkal és státusokkal halmozták el a gyerekeiket, akik a széles moszkvai sugárutak középső sávjában száguldoztak, a korrupt marxista hercegek, akik vaskézzel irányították ezt az országot.
Gondoltak ezek egyáltalán arra, hogy mi lenne jó a narodnak – a tömegeknek, ahogy nevezték őket –, az egyszerű munkásoknak és parasztoknak, akik fölött azzal az ürüggyel uralkodtak, hogy az érdekeiket szolgálják? Romanov Miklós alatt is hasonlóképpen viselkedhettek a különféle hercegek – akiket Lenin aztán kivégeztetett mint a nép ellenségeit… A szovjet filmeken mind olyan ostobák voltak, olyan szánalmas ellenfelek, akiket könnyű volt gyűlölni és könnyű volt megölni, mintha nem is emberek lettek volna, hanem karikatúrák, szöges ellentétei azoknak, akik felváltották őket…
Régen a hercegek hajtottak át trojkáikkal az előttük “lábatlankodó” parasztokon, most a milícia tartotta tisztán a középső sávot az új nómenklatúra tagjai számára, akiknek mindig olyan sietős volt a dolguk, hogy nem értek rá alkalmazkodni a forgalomhoz.
Valójában semmi sem változott.
Kivéve talán azt, hogy a régi idők cárjai tisztelték az egyházat. Felépítették a moszkvai bazilikát, vidéki nemeseik pedig számtalan templomot a távoli városokban, és támogatták a papságot, mert ők még azt tartották, hogy létezik egy náluk felsőbb hatalom is. A párt azonban saját magát tartotta mindenhatónak, és aszerint is cselekedett. Gyilkolt, ha a taktika úgy kívánta, és tette ezt lelkiismeret-furdalás nélkül, mert etikája szerint joga volt eltávolítani azokat, akik a stabilitását veszélyeztették, és mert ez volt számára a legkényelmesebb megoldás…
Erről lenne szó? Azért akarják megölni a pápát, mert ez a legkényelmesebb számukra?
Oleg Ivan’ics teletöltötte a poharát, és ivott egy kortyot.
Sok a kényelmetlenség az életében. A mosdó például túl messze volt az irodájától. Voltak olyan kollégái, akiket ki nem állhatott: például Sztyefan Jevgenyijevics Ivanov őrnagy. Hogy mi módon sikerült négy évvel ezelőtt előléptetnie magát, az máig rejtély volt az osztályon dolgozók számára. A felettesei sem kedvelték, mert egy semmirekellő volt, Zajcev pedig egyenesen gyűlölte, mert ha Ivanov nem lett volna, akkor őt léptetik elő – ha nem is őrnaggyá, legalább részlegvezetői pozícióba. Ivanov jelenléte, a puszta létezése kényelmetlen volt Zajcev számára, de vajon feljogosította-e volna ez arra, hogy megölje őt?
Dehogy! Letartóztatták és bíróság elé állították volna. Talán ki is végeznék emberölés bűntette miatt. Mert tiltotta a törvény, mert helytelen volt. A törvény, a párt és a lelkiismerete mind ezt mondta.
Andropov azonban meg akarta ölni Karol atyát, és az ő lelkiismerete nem mondta azt, hogy nem szabad. De akkor ki mondhatná? Ki téríthetné jobb belátásra őt és a Politbürót? A KGB-ben nem volt helye ellenvetésnek. Egy műveleti tiszt nem írhatta vissza azt, hogy “elvtárs, szerintem ezt nem kellene, mert ez erkölcsi szempontból helytelen”. Talán éppen Goderenko volt az, aki a legmesszebbre merészkedett, amikor megjegyezte, hogy Karol likvidálása súlyosan veszélyeztethetné a római műveleteket. Ruszlan Boriszovicsnak is megszólalt volna a lelkiismerete? Zajcev nem tartotta valószínűnek. Goderenkónak három fia volt: az egyik a szovjet haditengerészetnél, a másik a KGB akadémiáján, a harmadik pedig a Moszkvai Állami Egyetemen. Ruszlan Boriszovics egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lelkiismerete legyen. Túl veszélyes lenne a fiai számára.
Az enyém lenne hát az egyetlen működő lelkiismeret a KGB-nél? Zajcevnek erre innia kellett. Talán mégsem. Sok ezren dolgoztak a Központban, és sok ezren másutt, ami azt jelentette, hogy statisztikailag sok “jó embernek” kellett lennie közöttük. De ha voltak is, ki tudhatta, hogy kik azok? Megpróbálni felkutatni őket egyet jelentett volna a biztos halállal. És ez volt itt a legnagyobb gond: hogy nem volt senki, akivel megoszthatta volna a problémáját. Még a feleségével se beszélhetett róla.
A vodkásüveg volt az egyetlen társa és vigasztalója ebben az ügyben. Az orosz férfitól nem idegen a sírás, de most még ezt sem engedhette meg magának. Irina még megkérdezné, mi baja, és ha nem tud valami meggyőzőt kitalálni… Az lesz a legjobb, ha alszol, mondta magának, de ez sem ment olyan könnyen. Még két óráig iszogatnia kellett, hogy megkörnyékezze az álom. A felesége már elaludt a fotelben a tévé előtt. A Vörös Hadsereg ezúttal is megnyerte a kurszki csatát, és lelkesen felkerekedett, hogy bevegye a távoli Reichstagot. Zajcev kikapcsolta a tévét. Kivitte az üres üveget a konyhába, aztán felébresztette a feleségét, és együtt átbotorkáltak a hálószobába. A negyed liter alkohol végül megtette a hatását. Zajcev elterült az ágyon, és boldog öntudatlanságba zuhant.

– A HELYZET AZ, ARTHUR, hogy még mindig elég keveset tudunk róla – mondta Jim Greer.
– Andropovra gondol?
– Még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán nős-e az a gazember – tette hozzá a hírszerzési igazgató.
– Nos, Robert, ez a maga asztala – nézett jelentőségteljesen Bob Ritterre a CIA igazgatója.
– Úgy gondoljuk, igen, de még soha nem hozta el a feleségét egyetlen hivatalos eseményre sem. Általában onnan tudjuk – vallotta be a műveleti igazgató. – Gyakran elrejtik a családjukat, mint a maffia vezérei. – Odaát mániákusan elrejtenek mindent. És igen, nem vagyunk túl hatékonyak az efféle információ felkutatásában, mert műveleti szempontból nincs túl nagy jelentősége.
– Az, hogy hogyan bánik a feleségével és a gyerekeivel, ha vannak neki, sokat segíthet a jellemrajz kialakításában – vetette ellen Greer.
– Vagyis azt akarja, hogy bízzam meg ezzel a BÍBOROS-t? Ki tudja deríteni, az nem kétséges, de minek erre pazarolni az idejét?
– Pazarolni? Ha Andropov veri a feleségét, az mond valamit, és ha odaadó apa, az is – makacskodott a hírszerzési igazgató.
– Andropov egy gengszter – felelte Ritter. – Elég ránézni a fényképére. Nézze, hogy állnak körülötte az emberei. Mintha karót nyeltek volna. Hitler fotóin látni ugyanezt. Néhány hónappal ezelőtt egy kormányzókból álló küldöttség Moszkvába repült egy titkos tárgyalásra. A marylandi kormányzó, egy liberális demokrata azt jelentette utána, hogy amikor először megpillantotta Andropovot, rögtön az ötlött fel benne, hogy ez az ember egy gengszter. Aztán kiderült, hogy a KGB elnöke áll előtte. A kormányzó jó emberismerő hírében áll, ezért az értékelése bekerült Andropov aktájába.
– Nos, nem hiszem, hogy jó bíró lenne belőle – szólalt meg Moore. Ő is olvasta az aktát. – Legalábbis fellebbviteli szinten. Az a fajta lenne, aki alig várja, hogy fellógathassa a vádlottat, mert kíváncsi rá, vajon elbírja-e a kötél vagy sem. De hagyjuk a kormányzót. Minket most a következő pártfőtitkár érdekel. Nem ártana kivesézni egy kicsit, hogy lássuk, mire számíthatunk. Mindenesetre elég jól hangzik, nem?
– Megnézem, mit tudok tenni. Na és Sir Basiltől is segítséget kérhetünk. Ők sokkal jobbak a társasági ügyekben, mint mi.
– Kedvelem Bast, de nem szeretnék függni tőle – felelte Moore.
– Nos, James, a protezsáltja odaát van. Miért nem kéri meg, hogy szedje ki belőlük ő? Megkapta már az otthoni készüléket?
– Még tegnap.
– Akkor hívja fel, és vegye rá, hogy finoman érdeklődjön.
Greer kérdőn Moore-ra nézett.
– Arthur?
– Engedélyezve. De mondja meg Ryannek, hogy csak óvatosan. Nem élet-halál kérdés.
A tengernagy a karórájára nézett.
– Még beszélni tudok vele, mielőtt hazaindulnék.
– Nos, Bob, hogy haladnak A VÖRÖS HALÁL ÁLARCÁVAL? – kérdezte vigyorogva Moore a délutáni megbeszélés levezetéseként. Mulatságos, de nem túl komoly ötletnek tartotta a kezdeményezést.
– Ne becsülje le, Arthur. Az orosz medve sérülékeny, csak meg kell találnunk a megfelelő töltényt, és mi azon vagyunk.
– El ne merje mondani ezt a kongresszus előtt, mert még betesznek a nadrágjukba! – figyelmeztette nevetve Greer. – Mi mindannyian a békés egymás mellett élés hívei vagyunk, nem igaz?
– Szép elv, csak néha nehezen ültethető át a gyakorlatba. Gondoljon csak Hitler és Chamberlain, illetve Sztálin esetére. Mindkettő megpróbált szót érteni vele, és mire jutottak? Ők az ellenségeink, uraim, és a szomorú igazság az, hogy nem bízhatunk bennük, bármennyire is szép lenne. Túlságosan különböző elveket vallunk, egyszerűen nem vagyunk kompatibilisek. – Ritter védekezően felemelte a kezét. – Tudom, nem lenne szabad így gondolkodnunk, de hála istennek, az elnök ezt teszi, és mi egyelőre még neki dolgozunk.
Ehhez nemigen volt mit hozzáfűzni. Mindhárman a jelenlegi elnökre szavaztak, noha a cégnél az a vicc járta, hogy Langleyben csak kétfajta ember nem fordul elő: kommunista és… republikánus. Az elnök azonban kivételes ember volt: gerinces és ösztönösen jó opportunista. Ritternek, a cowboy lelkű hírszerzőnek ez különösen imponált.
– Akkor hát mindent megbeszéltünk. Most mennem kell, hogy felkészüljek a holnapi szenátusi meghallgatásra – közölte Moore, berekesztve a megbeszélést.

RYAN A SZÁMÍTÓGÉP előtt ült, és a Leyte-öböli csatán vívódott, amikor a telefon csörögni kezdett. Ez volt az első alkalom, hogy az új készülék trillázó hangját hallatta. Jack a zsebébe nyúlt a műanyag kulcsért, a nyílásba helyezte, és felvette a kagylót.
– KÉREM VÁRJON – mondta egy géphang. – A VONAL SZINKRONIZÁLÁSA FOLYAMATBAN. KÉREM VÁRJON. A VONAL SZINKRONIZÁLÁSA FOLYAMATBAN. KÉREM VÁRJON. A VONAL BIZTONSÁGOS.
– Halló – szólt bele Ryan azon tűnődve, ki lehet az, aki ebben az istentelen időpontban keresi és lehallgatásbiztos telefonnal rendelkezik. Sejthette volna, hogy ki az.
– Üdv, Jack – hallotta Greer ismerős hangját. A biztonság mellett ez is az STU tagadhatatlan előnye volt: a digitális technológiának köszönhetően olyan tisztán adta vissza a túlsó vonalon lévő hangját, mintha az itt ült volna a szomszéd szobában.
Ryan az asztali órára pillantott.
– Odaát is meglehetősen későre jár, uram.
– Nem annyira, mint a jó öreg Angliában. A család?
– A gyerekek alszanak, Cathy pedig egy orvosi lapot olvas. – Cathy általában ezt tette tévézés helyett. – És én mit tehetek önért, tengernagy?
– Lenne egy kis munkám a maga számára.
– Hallgatom, uram.
– Szeretném, ha feltűnés nélkül kérdezősködne egy kicsit a brit kollégák közt Jurij Andropovról. Van néhány dolog, amit nem tudunk róla.
– Közelebbről, uram?
– Nős-e, és vannak-e gyerekei.
– Nem tudjuk, hogy nős-e? – Ryan emlékezett rá, hogy hiányolta ezeket az adatokat Andropov dossziéjából, de akkor azt gondolta, hogy valahol másutt biztosan megvannak, csak nem vezették át.
– Így van. A főnök kíváncsi rá, hogy Basil mit tud erről.
– Jó, majd megkérdezem Simont. Mennyire fontos ez, uram?
– Mint mondtam, feltűnés nélkül, mintha kíváncsiságból kérdezné. Ha megtud valamit, hívjon fel otthonról.
– Rendben. Ismerjük az életkorát, a születésnapját, a végzettségét meg a többit, de azt nem tudjuk, hogy nős-e és vannak-e gyerekei. Fura.
– Van ilyen, Jack.
– Igen, uram. – Jack azért ezt elgondolkodtatónak találta. Brezsnyevről mindent tudtak, az intim méretét leszámítva, még azt is, hogy a lánya tizenkettes méretű ruhát hordott. (Valaki tartotta ezt annyira fontosnak, hogy elfáradjon a belga ruhakészítőhöz, akitől a szerető apja megrendelte lányának az esküvői ruhát a nagykövetségen keresztül.) Azt azonban nem tudták, hogy a Szovjetunió következő főtitkára nős-e vagy sem. Te jó ég, a fickó már hatvan körüljár, és ezek nem tudják! Hogy a fenébe lehetséges ez? – Oké, ki fogom deríteni. Nem hiszem, hogy gondot jelenthet.
– Különben milyen London?
– Szeretek itt lenni, ahogyan Cathy is, bár vannak kétségei az egészségügyi rendszerüket illetően.
– Közgyógyászat? Tökéletesen megértem a feleségét. Máig a Bethesdában kezeltetem magam, de ha nem lenne a nevem elé odabiggyesztve a “tengernagy”, napestig a váróban ülhetnék.
– Elhiszem. – Ryan esetében is sokat segített, hogy a felesége a Johns Hopkins tantestületéhez tartozott. Ennek köszönhette, hogy mindig a legjobb orvosok gyógyították. Tanársegédek, professzorok. Az élet egyéb területeivel szemben ugyanis az orvostant azok tanították, akik a szakmájuk legjobbjai voltak.

AZ ÁLMOK ÉJFÉL után jöttek, bár ő ezt nem tudhatta. A helyszín a moszkvai Vörös tér volt egy ragyogó nyári délutánon, háttérben a bazilikával. Egy fehér ruhás férfi sétált a Lenin-mauzóleum felé igyekvőkkel szemben. Gyerekek vették körül, és ő kedvesen beszélgetett velük, úgy, ahogy a nagybácsik, vagy még inkább a lelkészek szoktak. Igen, Oleg most már biztos volt benne, hogy pap, csak azt nem értette, hogy akkor miért visel fehér reverendát. Aranybrokáttal! A gyerekek, négy-öt kisfiú és kislány, a kezét fogták, és ártatlan mosollyal néztek fel rá. Oleg ekkor elfordította a tekintetét, és a mauzóleum tetején, ahol a parádék idején a vezetők állni szoktak, a Politbüró tagjait pillantotta meg: Brezsnyevet, Szuszlovot, Usztyinovot és Andropovot. A KGB elnöke puskát tartott a kezében, a gyerekekkel körülvett papra irányított csővel. Más emberek is voltak a téren, arctalan személyek, akik közül egyesek céltalanul ődöngtek, mások siettek, hogy ügyes-bajos dolgaikat intézzék. Oleg ekkor hirtelen Andropov mellett találta magát. A KGB elnöke beszédet tartott a puska mögött: azt magyarázta, hogy miért van joga lelőni azt a férfit. Jó, csak a gyerekekre vigyázzon, Jurij Vlagyimirovics, figyelmeztette Szuszlov. Igen, legyen óvatos, mondta Brezsnyev is. Usztyinov közelebb hajolt, és megigazította a teleszkópot. Zajcev megpróbált közéjük furakodni, hogy felhívja magára a figyelmüket, de ügyet sem vetettek rá.
Miért?, szólalt meg végül. Miért csinálják ezt?
Ki ez az ember?, kérdezte Brezsnyev Andropovtól.
Ne törődjön vele, morogta Szuszlov. Csak lője le azt a rohadékot!
Máris, felelte készségesen Andropov. Gondosan célzott, és Zajcev képtelen volt közbeavatkozni, pedig ott volt a közelében. Az elnök meghúzta a ravaszt.
Zajcev újból a téren találta magát. Az első lövedék egy kisfiút talált el a pap jobbján. A gyermek szótlanul elterült.
Nem őt, maga őrült! A papot!, vonította Mihail Szuszlov, mint egy veszett kutya.
Andropov megint lőtt, és ezúttal a paptól balra álló kislányt találta el. A szöszke fej vörös felhővé robbant szét. Zajcev lehajolt, hogy segítsen rajta, de a kislány azt mondta neki, hogy jól van.
Miért nem vigyáz?
Vigyázzon, mit csinál, elvtárs! mondta kellemes hangon a pap, aztán apró kísérőire nézett. Gyertek, gyerekek, menjünk, nézzük meg Istent.
Andropov harmadszor is lőtt. A golyó a pap mellkasába fúródott. A fehér reverendán rózsa alakú vérfolt serkent, és a pap grimaszt vágott, de csak ment tovább a mosolygó gyerekekkel a nyomában.
Újabb lövés, újabb rózsa a mellkason, a másiktól balra, a pap azonban még mindig nem állt meg.
Megsebesült?, kérdezte tőle Zajcev.
Nem vészes, felelte a pap. De miért nem állította meg?
Megpróbáltam!
A pap megállt, és hátrafordult, hogy a szemébe nézzen. Tényleg?
Ekkor talált a harmadik golyó, bele egyenesen a szíve közepébe.
Tényleg?, kérdezte megint a pap. A gyerekek most Zajcevet nézték.
Oleg Ivan’ics verejtéktől lucskosan felült az ágyban. Hajnali négy volt. Felkelt, kiment a vécére pisilni, aztán töltött magának egy pohár vizet, és átslattyogott a konyhába. Leült a mosogató mellé, és rágyújtott egy cigarettára. Nem akart úgy visszafeküdni, hogy még nem ébredt fel teljesen. Nem akart visszasüllyedni abba az álomba.
Az ablakon túl Moszkva csendbe burkolózott. Az utcák tökéletesen üresek voltak, még egy hazafelé támolygó részeget se lehetett látni. Autók se közlekedtek. Errefelé ez megszokott dolog volt ebben az órában.
A cigaretta megtette hatását. Zajcev most már eléggé éber volt ahhoz, hogy vissza merjen aludni. Abban azonban biztos volt, hogy ezt az álmot sosem fogja elfelejteni. A legtöbb álom emléke idővel szétfoszlott, mint a cigaretta füstje, de ez nem az a fajta volt. Zajcev erre már most mérget mert volna venni.