A gonosz birodalma 5.

5. fejezet


KÖZEL



A KORÁN KELŐ Jurij Vlagyimirovics reggel hétre már lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött és megreggelizett. A reggelije általában sült szalonnából, háromtojásos rántottából és dán vajjal kent, vaskos orosz kenyérből állt. A kávé német termék volt, akárcsak a konyhai gépek, melyekkel a lakása büszkélkedhetett. Az asztalon a reggeli Pravda hevert, válogatott cikkek nyugati újságokból – a KGB nyelvészeinek fordításában –, továbbá néhány rövid beszámoló. A paksamétát a kora reggeli órákban állították össze a Központban, és reggel hatkor egy futár kézbesítette a lakására. Ma, állapította meg Andropov a harmadik cigaretta és a második csésze kávé után, semmi lényeges nem várható. Az amerikai elnök előző este nem csörgette a kardját, ami meglepte. Talán elaludt a tévé előtt, mint azt Brezsnyev igen gyakran megtette.
Vajon meddig fog még elvegetálni az öreg a Politbüró élén?, merengett Andropov. Világos, hogy önként nem fog visszavonulni, mert a családja nem fogja hagyni. Ha megtenné, le kellene mondaniuk mindazokról a kiváltságokról, melyekben a szovjet “királyi család” tagjaiként részesülnek. Andropov mélységesen megvetette őket ezért. A Szovjetunió a káosz felé rohant, de ezeket csak a saját kisded játékaik érdekelték. Brezsnyevnek mielőbb meg kell halnia, különben baj lesz. Leonyid Iljics felhagyott a dohányzással – ami hetvenhat éves korára való tekintettel szép teljesítmény volt –, de ez nem sokat változtatott aggkori gyengeségén. Képtelen volt koncentrálni, mindent elfelejtett, és gyakran elaludt a megbeszéléseken. A hatalomhoz azonban ragaszkodott, olyan görcsösen, mint a haldokló az élethez. A gond az volt, hogy azok a politikai trükkök, melyekkel Nyikita Szergejevics Hruscsovot megbuktatta – a moszkvaiak soha nem tudták elfelejteni neki ezt, bármilyen mesterien hajtotta is végre őket –, nyilvánvaló okokból nem voltak bevethetőek ellene. Szép szóval sem mertek hatni rá, pedig érvelhettek volna azzal, hogy ha a valóban fontos kérdésekre összpontosítja az erejét, akkor nagyobb sikereket érhet el, s közben teret ad más elvtársaknak is. Különben az amerikai elnök sem volt sokkal fiatalabb, mint Brezsnyev, de egészségesebben élt, s talán keményebb fából faragták.
Borús pillanataiban Andropovot bosszantotta, hogy ő maga képtelen korrupt lenni. Hogy miért képtelen rá, azt még maga sem tudta volna pontosan meghatározni. Lehet, hogy évekkel ezelőtt elhagyott marxista hite volt az ok – néha visszakanyarodott hozzá, mert ez volt életében az egyetlen kapaszkodó. Különös módon éppen ez a terület volt az, ahol a marxizmus és a keresztény hit átfedte egymást. Ez csakis véletlen lehetett, hiszen Karl Marx nem keresztény volt, hanem zsidó, és ha merített egy vallásból vagy elutasított belőle tanokat, az a sajátja kellett, hogy legyen, nem egy tőle idegen kultúra terméke.
A gondolatsornak egy kopogtatás vetett véget.
– Jöjjön be – szólt ki Andropov, mert tudta, hogy ki az.
– Az autója indulásra kész, elnök elvtárs – jelentette a biztonsági különítmény vezetője.
– Köszönöm, Vlagyimir Sztyepanovics. – Felállt az asztal mellől, és magára öltötte a zakóját.
A szokásos, Moszkva központján átvezető reggeli út negyven percig tartott. ZIL típusú autója egyedi, kézi készítésű darab volt – és mellékesen kiköpött mása egy amerikai kockás taxinak. A tágas sugárutak közepén száguldott, a moszkvai milícia által kizárólagosan a magas rangú politikai vezetők részére fenntartott sávban. Ott álltak egész nap, a nyári kánikulában és a kegyetlen téli hidegben, kereszteződésenként egy zsaru, hogy senki ne foglalhassa el a sávot egy átkanyarodás idejénél hosszabb időre.
A moszkvai Központ, ahogy a hírszerzés világában a KGB-t hívták, az egykori Rosszija Biztosítótársaság impozáns méretű palotájában volt berendezve. Az autó begördült a kapun át a belső udvarra, egyenesen a bronzajtó elé, ahol a nyolcas igazgatóság egyenruhás emberei fogadták Andropovot. Odabent a külön lift várta, hogy felvigye a legfelső szintre. A liftben a kísérői lopva az arcára pillantottak, hogy felmérjék, milyen hangulatban van; nem lettek okosabbak, mert ugyanolyan jól leplezte az érzelmeit, mint egy profi pókerjátékos. A felső szinten mintegy tizenöt lépést kellett megtennie, hogy elérje a titkári szoba ajtaját. Az irodájának ugyanis nem volt külön bejárata, s a titkári szobából is csak egy hatalmas komódnak álcázott ajtón át lehetett bejutni hozzá. Ez a “fondorlatos” megoldás Lavrentyij Berija érdeme volt: Sztálin titkosszolgálatának a vezetője betegesen rettegett attól, hogy meg akarják ölni, s ily módon próbált védekezni ez ellen. Andropov teátrálisnak tartotta, de a komód használata immár hagyománnyá vált, s a maga módján jópofa dolog is volt, különösen a látogatók szemében. Biztonsági szempontból természetesen fabatkát sem ért. Túl régen használták már ahhoz, hogy aki idáig eljutna, ne tudjon róla.
A napirendje szerint az eligazítás előtt még volt egy üres negyedórája – épp elég arra, hogy átfussa az asztalán hagyott papírokat. Az eligazítás után napokkal, sőt egyes esetekben hetekkel előre rögzített megbeszélések sora következett. Ezen a napon szinte kizárólag belbiztonsági kérdésekkel kellett foglalkoznia, az egyetlen kivételt egy pártfunkcionárius jelentette, aki azért jelentkezett be, hogy szigorúan politikai ügyekről beszélgessenek. Igen, az a kijevi eset, jutott eszébe. A Helsinki Jogőr sok bosszúságot okozott a KGB-nek. Hét évvel korábban, a finn fővárosban a Szovjetunió ígéretet tett az emberi jogok tiszteletben tartására, s ezek komolyan vették a dolgot. Ami még rosszabb, folyamatosan leadták a drótot a nyugati riportereknek, azok pedig levakarhatatlannak bizonyultak. A gond az volt, hogy nem lehetett a szokásos módon félreállítani őket, mert a kapitalisták félistenként kezelték a “média hőseit”, és elvárták, hogy mások is ezt tegyék velük, holott mindenki tudta, hogy így vagy úgy mindegyikük kém. Az amerikaiak egészen odáig elmentek, hogy megtiltották a hírszerző szolgálataik számára a riporteri szakma álcaként való használatát. Mintha csak azért találták volna ki ezt, hogy boldoggá tegyék az összes többi országot: mindenki más ennek ellenkezőjét tette. Nevetséges. A Szovjetunióban minden külföldit kémnek tekintettek. Ezért képezte az elhárítással foglalkozó kettes igazgatóság a KGB jelentős részét.
Jurij Vlagyimirovics lecsapott a telefonjára. Ideje volt a tettek mezéjére lépni a pápa ügyében.
– Elnök elvtárs! – válaszolt szinte azonnal a titkára.
– Küldje be Alekszej Nyikolaj’icsot.
– Máris, elvtárs.
Andropov asztali óráján négyszer járt körbe a másodpercmutató.
– Szolgálatára, elnök elvtárs. – Alekszej Nyikolajevics Rozsdesztvenszkij ezredes az egyes, “külföld” igazgatósághoz volt beosztva. Tapasztalt műveleti tiszt volt, több nyugat-európai művelettel a háta mögött. Átlagos testalkatú, mérsékelten jóképű férfi lévén az ezredes a világ bármely városában észrevétlenül el tudott vegyülni a járókelők között. Részben ez magyarázta a terepen elért sikereit. Egy ideje a Központban szolgált, Andropov tanácsadójaként.
– Alekszej, van egy elméleti problémám. Maga dolgozott Olaszországban, ha jól emlékszem.
– Három évig a római állomáson szolgáltam, elnök elvtárs. Goderenko ezredes alatt. Még mindig ő a rezidens.
– Jó szakember? – akarta tudni Andropov.
Rozsdesztvenszkij határozottan bólintott.
– Kiváló, elnök elvtárs. Nagyszerűen irányítja az állomást. Sokat tanultam tőle.
– A Vatikánnal hogy állnak a római embereink?
Rozsdesztvenszkijt meglepte a kérdés.
– Sok mindent nem tudhatunk meg tőlük. Vannak kapcsolataink, de sosem helyeztünk nagy hangsúlyt a Vatikánra. A katolikus egyházba nehéz beszivárogni, nyilvánvaló okokból.
– És mi a helyzet az ortodox egyházzal?
– Ott is vannak kapcsolataink, és visszajelzéseket is szoktunk kapni, de csekély hírértékkel. Inkább pletykákról értesülünk, s általában olyan ügyekről, amelyekről más csatornákon keresztül is tudomást szerzünk.
– Milyen a pápa helyzete biztonsági szempontból?
– Fizikai értelemben? – kérdezte Rozsdesztvenszkij, azon tűnődve, hová akar kilyukadni a nagyfőnök.
– Pontosan.
Rozsdesztvenszkij érezte, hogy pulzusa száma megemelkedik.
– A testőrei ugyanazok a svájciak, akik az idejük nagy részében csíkos egyenruhába öltözve bohóckodnak. Meglehetősen passzív védelemnek nevezném. Alkalmanként galléron ragadnak egy túlontúl fellelkesült hívőt, aki a kelleténél közelebb nyomult a pápához, de ez minden. Még abban sem vagyok biztos, hogy fegyvert viselnek, bár feltételezem, hogy igen.
– Értem. Azt szeretném tudni, lehetséges lenne-e fizikailag közel férkőzni a pápához. Van elképzelése?
Aha, gondolta Rozsdesztvenszkij.
– Nincs, elvtárs. Ellátogattam a Vatikánba néhány alkalommal, amikor Rómában dolgoztam. A műgyűjteményük káprázatos, és a feleségemet érdeklik az effélék. A hely tele van papokkal és apácákkal, meg a szokásos múzeumi őrökkel, de ettől eltekintve nem tapasztaltam azt, hogy nagyon védenék. Az őrök is mintha csak azért lennének ott, hogy megmutassák a látogatóknak, hol találják a vécét. A pápa a Szent Peter-székesegyházhoz hozzáépített rezidenciában lakik. Ott még sohasem jártam, egyszerűen nem volt rá okom. A nagykövetünk néha megfordul ott diplomáciai okokból, de engem egyszer sem hívtak meg. Túl alacsony volt a rangom, mindössze kereskedelmi segédattaséként működtem Rómában – folytatta Rozsdesztvenszkij. – Önt az érdekli, hogyan lehetne a pápa közelébe jutni. Feltételezem, ez alatt azt érti, hogy…
– Öt méterre, vagy ha lehet, még jobban megközelíteni.
Merénylet testközelből, szakadt rá a felismerés az ezredesre.
– Ehhez én kevés vagyok. Goderenko ezredesnek és az embereinek való munka. A pápa rendszeresen tart meghallgatásokat a hívők számára, de fogalmam sincs, hogyan lehet bejutni ezekre. Nyilvánosan is szokott mutatkozni különböző alkalmakkor. Ezek menetrendjét sem ismerem.
– Akkor derítsük ki – javasolta Andropov. – Közvetlenül nekem jelentsen. Senki mással nem beszélhet erről.
– Igenis, elnök elvtárs! – vágta magát vigyázzba az ezredes. – Az ügy prioritása?
– Azonnali – felelte közömbös hangon Andropov.
– Magam fogok utánajárni, elnök elvtárs – ígérte Rozsdesztvenszkij ezredes. Az arca kifejezéstelen maradt. Nem mintha lett volna mit tükröznie. A KGB tisztjeit nem arra képezték ki, hogy véleményt alkossanak a parancsokról, ne adj’ isten lelkiismeret-furdalást erezzenek a végrehajtásuk miatt. A parancs szent volt és kétségbevonhatatlan. Ha voltak is az üggyel kapcsolatos gondolatai, azok a várható politikai következmények körül forogtak. De ez sem tartozott rá.
Míg ezek átvillantak rajta, az elnök asztalán megcsörrent a telefon. Andropov lenyomta a jobb felső gombot.
– Igen?
– Elnök elvtárs, megérkeztek az első napirendi ponthoz – közölte a titkár.
– Mit gondol, Alekszej, mennyi időre lesz szüksége ehhez?
– Néhány napra, talán. Amennyiben csak egy előzetes becslést szeretne.
– Pontosan. Egyelőre csak azt – bólintott Jurij Vlagyimirovics. – Konkrét műveletet egyelőre nem tervezünk.
– Értettem, elnök elvtárs. Máris indulok a kommunikációs központba.
– Remek! Köszönöm, Alekszej.
– A Szovjetuniót szolgálom – hangzott a gépies válasz. Rozsdesztvenszkij ezredes másodjára is vigyázzba vágta magát, hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult. Mint a legtöbb embernek, neki is le kellett hajolnia, hogy át tudjon lépni a titkári szobába.
A kérdés tehát az, hogy lehet a pápának, annak a lengyel papnak a közelébe jutni, gondolta a folyosóra érve. Érdekes elméleti kérdés volt. A KGB-nél nem volt hiány elméleti szakemberekben: az erre szakosodott kollégák alaposan megvizsgáltak és megrágtak mindent, kezdve attól, hogy hogyan lehet megölni egyes külföldi országok politikusait, egészen addig, hogy mi módon lehet kilopni és felhasználni betegek adatait egy adott kórházból. Ötletekben nem volt hiány.
Az ezredesnek negyven másodpercig kellett várnia a liftre. Rezzenéstelen arccal állt, míg ki nem nyílt az ajtó.
– A pincébe – mondta a liftesnek. Minden felvonónak saját kezelője volt. Egy ilyen helyet, ahol emberek mások tekintetétől elzárva ennyire közel kerülhettek egymáshoz, nem lehetett felügyelet nélkül hagyni éppen a KGB épületében. Ha volt hely a Szovjetunióban, ahol az ellenség információt szeretett volna gyűjteni, az a Központ volt, ezért az itt dolgozók “mindenki gyanús” alapon állandóan nyitva tartották a szemüket, és nem kevésbé a fülüket. Az emberek itt is barátkoztak egymással, mint a munkatársak bárhol másutt, de soha nem beszéltek egymásnak a munkájukról. A család, a sport, az időjárás terítéken lehetett, s a vágyaikról sem volt tilos beszélniük, bizonyos korlátok között. A szerencsésebbek az autóvásárlásról, a magasabb rangúak a vidéki dácsák fenntartásának gondjairól is szót ejthettek egymással, de abba, hogy éppen min dolgoznak, illetéktelent nem avathattak be. Még a közvetlen munkatársaikkal is csak a megfelelő helyen és a megfelelő keretek között tárgyalhattak a tennivalókról. Rozsdesztvenszkijnek eszébe sem jutott, hogy ez a merevség esetleg a hatékonyság rovására mehet. A merevség szerves része volt az Állambiztonsági Bizottság intézményi vallásának.
A kommunikációs szoba előtt át kellett haladnia egy ellenőrzési ponton. A tiszthelyettes megnézte fényképes igazolványát, aztán intett neki, hogy mehet.
Rozsdesztvenszkij belépett a hangorkánba. A háttérzaj olyan nagy volt, hogy a – nem véletlenül – gyéren elhelyezett asztaloknál ülő távírókezelők még ha akartak se tudtak volna beszélgetni egymással. Ráadásul mindegyik zajvédőt viselt, hogy ne bolonduljon meg az ódon – vicces módon a legrégebbit Németországból lopták még valamikor a 30-as években – nyomtatók folyamatos, géppuskaropogással vetekedő zajától. A hely maga volt a megtestesült elszigeteltség, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt.
Az ezredes odament az ügyeletes tiszthez.
– Oleg Ivanovics – üdvözölte.
Zajcev felnézett az ötödik látogatójára. A nap jóformán még el sem kezdődött, de már ötödszörre zavarták meg. Átok volt ügyeletes tisztnek lenni itt, különösen a délelőtti műszakban. Az éjszakai műszak unalmas volt, de az ember legalább háborítatlanul végezhette a munkáját.
– Igen, ezredes, mit tehetek magáért? – kérdezte barátságos hangon, ahogy az elvárható volt egy alacsonyabb rangú tiszttől.
– Rómába kell elküldeni egy üzenetet a rezidensnek. Legyen ezúttal egyszer használatos kódlap, és kérem, saját kezűleg végezze el a titkosítást.
Ez meglehetősen szokatlan volt, ezért rögtön felkeltette Zajcev érdeklődését.
– Rendben. – Zajcev ceruzát ragadott. – Hallgatom.
– SZIGORÚAN TITKOS. AZONNALI PRIORITÁS. FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA. CÍMZETT: RUSZLAN BORISZOVICS GODERENKO REZIDENS, RÓMA. ÜZENET: DERÍTSE KI ÉS JELENTSE, MI MÓDON LEHETNE FIZIKAILAG MEGKÖZELÍTENI A PÁPÁT. VÉGE.
– Ez minden? – lepődött meg Zajcev. – És ha megkérdezi, hogy ez mit jelent? Eléggé homályos.
– Ruszlan Boriszovics tudni fogja, miről van szó – biztosította Rozsdesztvenszkij. Tudta, hogy Zajcev nem túlbuzgóságból kérdezi ezt. Az egyszer használatos kódlapokkal eléggé macerás volt dolgozni, ezért az üzenetnek egyértelműnek kellett lennie, hogy elkerüljék a felesleges oda-vissza üzengetést. Ezzel nemcsak munkát lehetett megspórolni, hanem azt is, hogy minél kevesebb rejtjelezett üzenet kerüljön az amerikai és a brit kódfejtők kezébe. Azok az átkozott nyugati hírszerző ügynökségek olyan szorosan együttműködtek, hogy ha valamelyikük megtudott valamit, az a többiek számára sem volt titok.
– Ön tudja, ezredes elvtárs. Még ebben az órában elküldöm. – Zajcev a faliórára pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban meg tudja tenni. – Mire Goderenko elvtárs beér az irodájába, az üzenet az asztalán lesz.
Húsz percre lesz szüksége, hogy megfejtse, saccolta Rozsdesztvenszkij. Aztán lehet, hogy mégis Zajcevnek lesz igaza, és megerősítést fog kérni. Nem kizárt. Ruszlan alapos és óvatos fickó.
– Ha válasz érkezik, értesítsen, amint megvan a tiszta szöveg.
– Ön lesz az összekötő ebben az ügyben? – kérdezte Zajcev, csak hogy világos legyen számára. Végtére is az üzenet fejlécén az állt, hogy “elnöki iroda”.
– Úgy van, százados.
Zajcev bólintott, aztán odaadta a kitöltött formanyomtatványt Rozsdesztvenszkij ezredesnek, hogy írja alá. A KGB-nél mindent dokumentálni kellett. Papírral. Zajcev ellenőrizte a mezőket. Üzenet, feladó, címzett, titkosítási mód, összekötő… Igen, minden rendben volt. Felnézett. – Máris hozzálátok, ezredes. Ha kiküldtük, tájékoztatom. – Egy jelentést is fel kell küldenie az emeletre a megtartandó műveleti akták közé. Firkantott még valamit, és odaadta az indigómásolatot az ezredesnek. – Ez a továbbítási szám. Míg nem kerül iktatásra, ez lesz a hivatkozási szám.
– Köszönöm, százados. – Az ezredes távozott.
Oleg Ivanovics megint az órára nézett. Rómában három órával kevesebb volt, mint Moszkvában. A rezidensnek tíz-tizenöt percre lesz szüksége, hogy megfejtse az üzenetet – a hírszerzők olyan ügyetlenek ezekben a dolgokban –, aztán át kell gondolnia, aztán… – Zajcev fogadást kötött magával. A római rezidens megerősítést fog kérni. Száz százalék. Már évek óta küldött ennek az embernek és fogadott tőle üzeneteket. Goderenko megfontolt ember, szeret tisztán látni. Éppen ezért, döntötte el, a fiókban fogja hagyni a római kódjegyzéket, hogy kéznél legyen, ha megint küldeni kell. Megszámolta az üzenetet. Kétszázkilenc karakter, beleértve a szóközöket és az írásjeleket is. Kár, hogy nem csinálhatják ezt is azokon az amerikai számítógépeken, amelyeken néhány emelettel feljebb játszadoznak. De semmi értelme álmodozni. Zajcev kivette a fiókból a kódjegyzéket, és gondosan felírta magának a számát. Felesleges volt, mert fejből tudta szinte mindegyiket – ezt valószínűleg sakkozói előéletének köszönhette –, de ez így volt rendjén.
– Egy-egy-öt-nyolc-kilenc-zéró – mondta a vasrács mögött ülő hivatalnoknak. A férfi, aki hetvenöt éve javát itt élte le, felállt, és előkereste a megfelelő kódkönyvet. Egy tízszer huszonöt centiméteres tömb volt, lyukfűzött lapokkal. Lehetett belőlük vagy ötszáz. Az aktuális lapot egy sárga műanyag lapocska jelezte.
A lapok úgy néztek ki, mint egy telefonkönyv oldalai, de ha figyelmesen megnézte az ember, láthatóvá vált, hogy a betűk nem alkotnak értelmes szavakat egyetlen emberi nyelven sem. Moszkva mellett, a körgyűrűnél volt található Zajcev osztályának igazgatósága, a nyolcas számú, mely a kódok előállításával és feltörésével foglalkozott. Az épület tetején volt egy nagyon érzékeny antenna, amelyet egy távírógépre kötöttek. Az antenna és a távíró közé beiktatott vevő felerősítette a véletlenszerű atmoszferikus zajokat, és az írógép által megjeleníthető karakterkódokká alakította őket. Az erősítő-távírógép párosból több is volt, és ezek egymást is befolyásolták, még zajosabbá téve az atmoszferikus jel véletlenszerűségét. Ennek a “zagyvaságnak” az alapján készültek az egyszer használatos kódlapok, melyeket véletlenszerűségük folytán elméletileg semmilyen matematikai módszerrel nem lehetett kiismerni és ezáltal megfejteni. Erre szükség is volt, mert az amerikaiak rendkívül tehetséges kódfejtőknek bizonyultak. “Venona” fedőnevű műveletük során, a 40-es, 50-es években ezt be is bizonyították, nem kis bosszúságot okozva a Központ ősének. Amilyen biztonságos volt az egyszer használatos kódlap – ami azt illeti, a legbiztonságosabb, legalábbis mindenki ennek tartotta –, olyan nehéz volt használni. Még a gyakorlott Zajcevet is alaposan megizzasztotta. Andropov azonban tudni akarta, hogyan lehet a pápa közelébe jutni, így hát nem volt mese, meg kellett csinálni.
Ekkor esett le a tantusz Zajcevnek. Fizikailag megközelíteni a pápát. De miért akarná bárki is ezt tenni? Aligha azért, hogy meggyónja a bűneit. Jurij Vlagyimirovics biztosan nem.
Mi az hát, amit valójában továbbít?
A római rezidens, Goderenko tapasztalt műveleti tiszt volt, “rezidentúrájában” számos olasz és egyéb nemzetiségű ügynökkel. Az általa szolgáltatott információk rendkívül sokrétűek voltak: némelyek kézzelfoghatóan hasznosak, mások inkább szórakoztatóak – bár ezeknek is hasznát lehetett venni, ha zsarolni vagy kompromittálni akartak valakit az általa elkövetett malacságokkal. Zajcev sokszor elgondolkodott ezen. Lehetséges lenne, hogy csak a fontos embereknek vannak ilyen ferde hajlamaik, vagy inkább a pozíciójuk következménye ez, mert ők megengedhetik maguknak? Bármelyik is volt a helyes válasz, Róma kiváló helynek bizonyult ebből a szempontból. A császárok városa, gondolta Zajcev. Eszébe jutottak az útleírásokban és történelemkönyvekben olvasottak. A marxista politikai kommentár ezekből sem maradhatott ki, még ha az ókor esetében ezt nem is vitték túlzásba. A szovjetunióbeli élet talán legbosszantóbb aspektusa volt az, hogy mindig mindenbe belekeverték a politikát – épp elég ok arra, hogy az ember az italba meneküljön, ami persze egyáltalán nem volt idegen az orosz embertől.
Ideje volt visszatérni a munkához. Zajcev elővett egy rejtjelező korongot a felső fiókból. Olyan volt, mint egy telefontárcsa: a kulcs soron következő betűjét mindig a kódolandó betűhöz kellett forgatni. Zajcev ezúttal a 284. oldal tizenkettedik sorával dolgozott. Ezt az adás első sorában kellett jelezni, hogy a címzett tudja, hogyan lásson neki a visszafejtésnek.
Fáradságos munka volt a rejtjelező korong ellenére. Minden egyes karakternél be kellett állítania a tárcsát, aztán le kellett jegyeznie az eredményt, mielőtt még elfelejti. Ceruzát le, tárcsát fordít, ceruzát fel, ellenőriz – kétszer is –, aztán ugyanez újra és újra. (A rejtjelezők, akik mást se csináltak egész nap, két kézzel dolgoztak, Zajcevnek azonban még nem sikerült elsajátítania a technikájukat.) Monoton, unalmas munka volt, nem egy matematikus számára való. Mintha egy írót beültetnének a katedra mögé, hogy elemisták helyesírási hibáit javítsa, morogta magának Zajcev. Több mint hat percébe telt. Kevesebb is elég lett volna, ha valaki segít neki, de az szabályellenes lett volna, és itt a szabályok kőbe voltak vésve.
Miután a végére ért, még egyszer végigcsinálta az egészet, hogy biztos legyen benne, minden rendben. Gyakran előfordult, hogy a vonal valamelyik végén valaki eltolt valamit, és a zagyvaságból a megfejtés után értelmetlen szöveg kerekedett. Ilyenkor persze mindenki a gépírókat hibáztatta. Zajcev inkább ellenőrizte a munkáját. Újabb négy és fél perc múlva már biztos volt benne, hogy tökéletes munkát végzett. Nagyszerű.
Felállt, és átment a zajos közvetítőterembe. A távírókezelők – mindannyian férfiak – úgy ültek a gépeik előtt, egyenes derékkal, látszólag a billentyűkhöz nőtt kezekkel, mintha a hely maga lett volna a csend szigete. Zajcev a műszakvezetőhöz lépett, aki némán elvette a papírt – ő maga is zajvédőt viselt –, és az utolsó asztalsor bal szélén ülő rejtjelezőhöz vitte. Felcsíptette a billentyűzet fölé szerelt tartóra, és hagyta, hogy a férfi végezze a dolgát. A címzett azonosítója a nyomtatvány tetején volt feltüntetve. A rejtjelező ezt betárcsázta, aztán várt, hogy a vonal túlsó, végéről visszacsiripeljen a távíró és kigyulladjon a vételt jelző sárga lámpa. Amint ez megtörtént, begépelte az eléje rakott karakterhalmazt.
Zajcev képtelen volt megérteni, hogyan képesek ezt csinálni nap mint nap. Az emberi elme mintákat és jelentést keres mindenben – de hol van ettől a TKALNNETPTN? Robotnak való munka, abszolút természetellenes. Voltak, akik azt állították, hogy a gépírók valójában zongoristák, de aligha volt igaz. Még a legdisszonánsabb modern zongoraműben is van némi harmónia. Nem így egy egyszer használatos kódlappal rejtjelezett üzenetben.
Néhány másodperccel később a gépíró felnézett.
– Üzenet elküldve, elvtárs. – Zajcev bólintott, és visszament a műszakvezetőhöz.
– Ha válasz érkezik ezzel a továbbítási számmal, haladéktalanul küldje át hozzám.
– Igenis, százados elvtárs. – A műszakvezető felírta magának a számot a “forró” üzenetek listájára.
Most, hogy ezzel megvolt, Zajcev visszatérhetett az asztalán állhatatosan növekvő aktatoronyhoz. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy ez a munka se sokkal szórakoztatóbb, mint az, amit a “robotok” a szomszédos teremben végeznek. Talán ez lehetett az oka annak, hogy egy hang suttogni kezdett odabent. Fizikailag megközelíteni a pápát. De miért?

AZ ÉBRESZTŐÓRA negyed hatkor verte ki az ágyból. Embertelen időpont, gondolta Ryan. Odahaza még csak negyed egy volt, de ez nem jelentett mentséget számára. Lelökte magáról a takarót, és kibotorkált a fürdőszobába. Még sok mindenhez hozzá kellett szoknia itt. A vécé nagyjából úgy öblített, mint otthon, de a mosdó… Mi a fenének kell két külön vízcsap egyetlen kagylóhoz? Egy hideg és egy meleg. Otthon csak a cső alá kellett tartanod a kezed, de itt előbb meg kellett várnod, míg megtelik a kagyló, és összekeveredik a víz. Addig pedig bámulhattad a tükörképedet. Kora reggel. Hát ez nem volt egy nagy élmény. Tényleg ilyen szarul nézek ki?, kérdezte magától, mielőtt visszacaplatott volna a hálószobába, hogy a felesége hátsójára paskoljon.
– Ideje előbújni, szivi.
– Tudom – morogta egy zsémbes női hang.
– Felébresszem Jacket?
– Hadd aludjon még. – A kiskrapek este nem akart elaludni, most meg nyilvánvalóan felkelni nem akart volna.
– Ahogy gondolod. – Jack a konyha felé vette az irányt. A kávéfőzőt csak be kellett kapcsolni, és erre még ő is képes volt. Mielőtt eljöttek volna, rábukkant egy ígéretes IPO-ra*. A cég amerikai volt és kávét árult, méghozzá elsőrangút, Jack pedig, afféle “kávésznob” lévén, beléjük fektetett százezer dollárt, és bespájzolt magának az illatos babszemekből. Mondván, hogy bármennyire remek hely legyen is Anglia, nem a kávéjáról híres. Igaz ugyan, hogy a légierőnél lehetett Maxwell House-t kapni, de azért remélte, el tudja intézni a Starbucksszal, ezzel az új céggel, hogy rendszeresen szállítsanak neki. A kérdés már csak az, kanyarodott vissza a konyhába, hogy lesz a reggeli. A konyha Cathy felségterülete volt: a férjének legfeljebb szendvicset és koktélt volt szabad készítenie. Jack persze ezt egyáltalán nem bánta; a tűzhely még mindig misztikus dolog volt számára. A tűzhely itt gázt jelentett. Jack anyja is ezt használt, csak más márkát.
Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Az újság már ott volt, mint remélte. A Timest fizette elő, az International Herald Tribune-t pedig az állomáson vette meg munkába menet. Szerencsére a környéken elkezdték kiépíteni a kábeltelevíziós hálózatot, és a csatornák közt volt az új amerikai hírcsatorna, a CNN is. Így a baseballbajnokság állását is követni tudta. Anglia tehát egészen civilizált helynek bizonyult. Az Orioles 5-4-gyel, tizenegy helycserével kiütötte a Clevelandét előző este. A játékosok már biztosan ágyban voltak – a hotel bárjában bevedelt esti sört igyekeztek kialudni magukból. Jack irigyelte őket. Még nyolc órát alhatnak. Alsó hangon. A CNN összefoglalója szerint semmi említésre méltó nem történt előző nap. A gazdasági helyzet még mindig bizonytalan volt. A Dow Jones szépen felkúszott, de a munkanélküliségi ráta – s ennélfogva a munkásosztályhoz tartozó szavazók lelkesedése – kívánnivalót hagyott maga után. Számukra, gondolt bele Ryan, biztosan mást jelentenek ezek a hírek. Az apja is szakszervezeti tag volt, bár a végrehajtó hatalom hadnagyaként, nem munkásként, és mindig a demokratákra szavazott. Ryan egyik párthoz sem tartozott: függetlennek tartotta magát. Az sem volt mellékes, hogy így kevesebb szemetet gyömöszöltek a postaládájába.
– Jó reggelt, Jack – jelent meg egy elnyűtt rózsaszín köntösben az öltözködésére egyébként kényes Cathy. Ryan nem kérdezte, de sejtette, hogy nosztalgiából öltötte magára.
– Helló, bébi. – Jack felállt, hogy megcsókolja és erőtlenül magához ölelje a feleségét. – Újságot?
– Nem, kösz. Majd a vonaton. – Cathy kinyitotta a hűtő ajtaját, és rámolni kezdett. Jack nem figyelte, hogy mit.
– Kávét?
– Kérek. Mára nem terveztem műtétet. – Egyébként nem ivott kávét, mert a koffein kézremegést okozhatott. Ami nem kimondottan előnyös, ha egy szemgolyót kell visszapászítanod a helyére. Nem, ma Byrd professzorral volt találkozója. Bernie Katz a barátjának nevezte, ami ígéretesen hangzott, és Cathy-nek, aki volt olyan jó szemész, mint bármelyik másik kollégája, különben sem volt oka aggodalomra, de ha az ember munkahelyet és főnököt vált, természetes, hogy egy kicsit izgul. Amit Cathy nem mutatott ki, mert ahhoz túlságosan “macsó” volt. – Mit szólnál egy szalonnás rántottához?
– Szabad koleszterint zabálnom? – kérdezte meglepetten a férje.
– Hetente egyszer igen – felelte szigorúan Mrs. dr. Ryan. Holnap már zabpelyhet fog kapni.
– Jöhet, bébi – mondta fülig érő szájjal Ryan.
– Úgyis tudom, hogy odabent valami szörnyűséget fogsz venni magadnak.
– Moi?
– Igen, te. Mondjuk vajas pirítóst. Ezek itt tényleg vajat tesznek rá.
– A kenyér vaj nélkül olyan, mint a zuhanyozó szappan nélkül.
– Mondd ezt majd akkor, ha megkaptad az első infarktusodat.
– Mennyi is volt legutóbb a koleszterinem?
– Egy-ötvenkettő – felelte bosszúsan Cathy.
– És az jó? – kötözködött Ryan.
– Elfogadható – ismerte el a felesége. Igaz, az övé egy-negyvenhat volt.
– Köszönöm, drágám – tért vissza elégedetten Ryan a Times-hoz. A kiadónak írt levelek egészen értelmesek voltak, s az írások minősége az egész újságban olyan szintet ütött meg, amihez az amerikai sajtóban nem sűrűn lehetett szerencséje az embernek. Nos, végtére is itt találták ki az angol nyelvet, látta be Ryan. A mondatszerkesztés néha már-már költői volt, s gyakran túl körmönfont az ő amerikai gondolkodásának. De majd csak hozzá fog szokni, remélte.
Ismerős neszek és sercegő szalonna illata töltötte meg a konyhát. A kávé – tejszín helyett tejjel szelídítve – egészen jól sikerült, s a reggeli hírek közt se volt olyan, ami elvehette volna Ryan kedvét a reggelitől. Az időpontot kivéve minden rendben volt, ráadásul már az ébredés nehezebbik részén is túl volt.
– Cathy…
– Igen?
– Mondtam már, hogy szeretlek?
Cathy megnézte a karóráját.
– Egy kicsit elkéstél vele, de a korai időpont számlájára írom.
– Ma mit fogsz csinálni, szivi?
– Találkozom néhány emberrel, és megnézem, mi merre és hogyan. A műtősökre vagyok a leginkább kíváncsi. Remélem, elég jók.
– Annyira fontosak?
– Semmi sem ronthat el jobban egy műtétet, mint egy ügyetlen műtősnő. A Hammersmith azonban nem egy utolsó hely, és Bernie azt mondja, hogy errefelé Byrd professzor a legjobb. Már húsz éve ismerik egymást Bernie-vel. Sokszor járt már a Hopkinsban, de valahogy mindig elkerültük egymást. Mindkét oldalán?
– Igen.
Tojások reccsenése hallatszott. Akárcsak Jack, Cathy is az öntöttvas serpenyőt szerette. Nehezebb volt ugyan tisztítani, de a benne sütött tojásnak sokkal finomabb volt az íze.
– Hogy teljesített tegnap este a Yankees? – nyomta le a kenyérpirító karját Cathy.
– Kit érdekel? – morogta Jack. Brooks Robinsonnal, Milt Pappasszal és az Oriolesszal nőtt fel. A felesége viszont a Yankeesnek szurkolt. Nagy terhet jelentett ez a házasságuk számára. Igaz ugyan, hogy Mickey Mantle remek labdajátékos volt, tán még az anyját is tisztelte és szerette, de hiába, ha hajszálcsíkos mezben játszott.
Ryan felállt, elkészítette a feleségének a kávét, Cathy pedig felszolgálta a reggelit. A “csereüzletet” csókkal pecsételték meg.
– Kösz, szivi.
Még a tojás is más volt, mint odahaza, mintha a tyúkokat itt narancssárga kukoricával etették volna, hogy a tojássárgájának szép színe legyen. Az íze is csodálatos volt. Ryan öt perc alatt eltüntette a reggelit, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Újabb tíz perc múlva már az ingét – hagyományos fehér darab volt – gombolta. Csíkos nyakkendőt vett hozzá, és tengerészgyalogos-nyakkendőtűjét is feltette. 6.40-kor kopogtattak.
– Jó reggelt. – Margaret van der Beek volt az, a dada és gyermekfelvigyázó. Alig egy mérföldre lakott tőlük, és autóval járt. Hatalmas oldaltáskát cipelt magával. Csinos lány volt, napalmvörös haja ír ősökről árulkodott. Másképp beszélt, mint az itteniek, de az akcentusa kellemes volt Jack fülének.
– Jó reggelt, Miss Margaret – engedte be Ryan a házba. – A gyerekek még alszanak, de bármelyik percben felébredhetnek.
– Öt hónapos létére jól alszik a kis Jack.
– Biztosan az időeltolódás miatt – mondta ki Jack, mielőtt még eszébe juthatott volna, mit mondott Cathy: a gyerekeket ez nem érinti. Jack képtelen volt megemészteni ezt. – Mindjárt indulnunk kell, szivi – kiáltott fel Jack.
– Tudom! – hallatszott a válasz, aztán Cathy is előtűnt, a karján a fiukkal. Mögötte Sally totyogott sárga nyuszis pizsamájában.
– Hé, kisasszony! – kapta fel Jack. Sally mosolyogva hozzábújt. Ryan nem értette, hogyan képesek a gyerekek ilyen jókedvűen ébredni. Mintha attól tartanának, hogy ha nem elég kedvesek a szüleikhez, azok nem fognak gondoskodni róluk. Ravasz kis jószágok ezek a kis korcsok. Cathy ki nem állhatta, ha így hívta őket.
– Jack, tegyél oda egy üveget – parancsolt Cathy a pelenkázóasztal felé menet.
– Vettem, doki – felelte kötelességtudóan a hírszerzési elemző, és már robogott is vissza a konyhába egy üvegért abból a löttyből, amit még este kevert ki. Az ugyanis férfimunka volt, ezt Cathy már Sally csecsemőkorában világossá tette. Mint a karbantartás, a bútortologatás meg a többi ház körüli munka, amire a férfiakat genetikailag programozták.
Ment, mint hivatásos katonának a fegyvertisztítás: tetejét lecsavarni, cuclit megfordítani, beletenni négy-öt ujjnyi vízbe és begyújtani az edény alatt a gázt, majd várni néhány percet.
Ez viszont már Miss Margaret dolga lett volna. Jack az ablakon át látta, hogy a taxi a ház elé húz.
– Megjött a kocsi, bébi.
– Értem – jött a válasz egy sóhaj kíséretében. Cathynek ez mindig fájdalmas pillanat volt. Lemondóan bement a fürdőszobába, hogy kezet mosson, kifelé jövet pedig leakasztotta a vállfáról a szürke kosztümkabátot. Elegáns volt, de visszafogott. Jó benyomást akart kelteni. Csókot nyomott Sally, aztán a kiskrapek arcára, és a nyitott ajtó felé indult. Jack már odakint várt.
A taxi egy közönséges Land Rover volt. A klasszikus angol taxit csak Londonban lehetett megtalálni, bár néhány kimustrált darab előfordult vidéken is. Ryan még előző nap rendelte oda a kocsit. A sofőr – Edward Beavertonnak hívták – a korai időpont ellenére olyan élénk volt, hogy Jacket egy pillanatra elfogta a sárga irigység.
– Hogy s mint? – üdvözölte Ryan. – Ed, ő az én feleségem. A csodálatos dr. Ryan.
– Jó reggelt, asszonyom. Ha jól értettem, ön sebész?
– Igen. Szemsebész.
– Szemgolyókat vagdos szét, aztán összevarrja őket – tette hozzá Jack. – Látnia kellene, Ed. Lenyűgözően csinálja.
A sofőr megrázkódott.
– Köszönöm, uram, de inkább nem.
– Jacknek csak a szája nagy – világosította fel a taxist Cathy. – Túl nyámnyila ahhoz, hogy végig merjen nézni egy műtétet.
– Tökéletesen megértem a férjét, asszonyom. Inkább okozzam a műtenivalót, mint hogy néznem kelljen.
– Ezt hogy érti?
– Ön tengerészgyalogos volt, uram, nem igaz?
– Igen. És maga?
– Én ejtőernyős. Ott azt tanították: inkább te árts másoknak, mint hogy azok ártsanak neked.
– A legtöbb tengerészgyalogos egyetértene magával, cimbora – kuncogott Ryan.
– Örüljetek neki, hogy mi, orvosok nem így gondoljuk – pirított rájuk Cathy.

RÓMÁBAN egy órával előbbre járt az idő. Goderenko ezredes, névleg a szovjet nagykövetség helyettes titkára naponta két órát foglalkozott diplomáciai ügyekkel. Ideje nagyobb részét a rezidensi, vagyis állomásfőnöki tennivalói töltötték ki. Abból pedig akadt bőven, mert Rómában sem politikai, sem katonai, sem NATO-val kapcsolatos információkban nem volt hiány. Csak bányászni kellett szorgalmasan, ami már nem volt olyan egyszerű. Goderenko hat tiszttel dolgozott, akikkel együtt huszonhárom ügynököt futtattak. A legfőbb gond az volt, hogy az ügynökök többsége – egy német kivételével mind olasz volt – már nem politikai indíttatásból szállította nekik az információt, hanem pénzért. Hol voltak már a régi idők, amikor az embereket az elveik irányították? Pedig sokkal jobb lett volna. Ezért is volt jobb a légkör a bonni rezidentúrán. A nyugatnémeteket sokkal könnyebb volt meggyőzni arról, hogy nemesebb kisegíteni keletnémet testvéreiket, mint a magukat szövetségeseiknek nevező amerikaiakat, angolokat és franciákat szolgálni. Azt pedig, hogy az oroszok sem fogják soha igazi szövetségeseiknek tekinteni őket, nem kellett az orrukra kötni.
Olaszországban másképp mentek a dolgok. Benito Mussolini emléke már nagyon elfakult, a helyi kommunistákat pedig sokkal inkább érdekelte a bor és a pasta, mint a marxizmus forradalma. Egyedül a Vörös Brigád jelentett kivételt, de annak tagjai is inkább voltak huligánok, mint megbízható harcosok. Módjával azért hasznukat lehetett venni, ezért időnként oroszországi utakat szerveztek számukra, hogy politikaelméletet és harcászatot tanítsanak nekik. Ez utóbbinak legalább valami értelme is volt.
Az íróasztalon egy halom éjszakai küldemény várta a ezredest. Legfelül egy papír a moszkvai központ üzenetével. A fejléc azt mondta, hogy fontos, és hogy a 115890-es számú kódkönyvet használja. Ezt a széfben tartotta, az asztal mögötti szekrényben. Beletelt néhány másodpercbe, mire kikapcsolta a tárcsát biztosító riasztót, és kinyitotta magát a széfet. A könyv tetején egy rejtjelező korong hevert. Goderenko szívből utálta az egyszer használatos kódlapokat, de az élete részei voltak, akárcsak a vécézés. Undorító, de nélkülözhetetlen. Az üzenet megfejtése tíz percébe került. Csak amikor már készen volt vele, fogta fel, hogy miről van szó. Magától az elnöktől? Ez nem fordult elő mindennap.
A pápa? Mi a fenéért akarhat Jurij Vlagyimirovics közel kerülni a pápához? Még egyszer elolvasta az üzenetet. Hát persze. Nem a katolikus egyházfejéről van szó, hanem Lengyelországról. Vagyis politikáról.
Goderenko most már értette, de egyáltalán nem örült neki.
“DERÍTSE KI ÉS JELENTSE, MI MÓDON LEHETNE FIZIKAILAG MEGKÖZELÍTENI A PÁPÁT.” A KGB nyelvén ez csak egyvalamit jelenthet.
Megölni a pápát?, hasított bele Goderenkóba. Az politikai katasztrófához vezetne. Nem mintha az olaszok annyira vallásosak lettek volna. La dolce vita, az édes élet – nekik ez volt a vallásuk. Az olaszok a világ legszeleburdibb, legrendetlenebb népe, gondolta az ezredes. Rejtély, hogyan mert szövetkezni velük Hitler, amikor a németeknek a rend, az Ordnung a mindenük. Náluk mindennek megvan a helye, minden tiszta és tökéletes, minden pöccenésre indul. Az olaszok ezzel szemben csak a konyhájukat és legfeljebb még a borpincéjüket képesek rendben tartani. Ezektől eltekintve itt minden olyan esetleges. Az első római látogatás minden orosz számára valóságos kulturális sokk, felér egy bajonettdöféssel. Az olaszoknak a leghalványabb érzékük sincs a fegyelemhez. Elég megfigyelni a közlekedésüket. Úgy vezetnek, mintha vadászgépekkel közlekednének.
Van viszont valami más, amiben verhetetlenek: van stílusuk, és van önérzetük. Ha ezt nem tartja tiszteletben, annak komoly következményei lehetnek. Például könnyen elveszítheti az informátorait. Hiába dolgoznak neki pénzért, a vallásukat ők sem fogják elárulni. Minden embernek vannak aggályai, még itt is. Nem, javította ki magát. Főleg itt. Egy ilyen akció tehát igen hátrányosan érinthetné a rezidentúra működését, és komolyan visszavetné a toborzásokat.
Akkor hát mi a fenét csináljak?, kérdezte magától. Az első igazgatóság ezredeseként, és az egyik legsikeresebb rezidens lévén, bizonyos mértékig rugalmasan kezelhette az ügyeit. Továbbá tagja volt egy hatalmas bürokráciának is, így nem jelenthetett gondot azt tenni, amit a legtöbb hivatalnok csinál, ha nem tudja, hogyan tovább: húzni fogja az időt, ameddig csak lehet.
Ez némi gyakorlatot igényelt, de Ruszlan Boriszovics Goderenkónál abban sem volt hiány.