A gonosz birodalma 20.

20. fejezet


ELŐKÉSZÍTÉS



A FIATAL MŰVELETI TISZT reggel hét előtt érkezett meg a londoni Heathrow négyes termináljára. Átviharzott a vámon, és kirobogott az épületből, hogy rögtön meg is pillantsa a táblát tartó sofőrt. Természetesen álnév szerepelt rajta, hiszen a CIA spionjai csak akkor használták az igazi nevüket, ha nagyon muszáj volt. A sofőrt Leonard Wattsnak hívták. A férfi a nagykövetség egyik Jaguarját vezette, mégpedig igen “sportosan”, mivel úgy gondolta, hogy diplomata-útlevél és forgalmi rendszám birtokában rá nem vonatkoznak a legnagyobb megengedett sebességet hirdető táblák.
– Hogy telt az út?
– Jól. Majdnem végig aludtam.
– Nos, isten hozta a terepműveletek világában – mondta Watts az újoncnak. – Az alvás mifelénk nagy kincs.
– Elhiszem. – Ez volt az első tengerentúli megbízatása, de nem ígérkezett nagy számnak. – Itt van a csomag. – A tiszta inget és alsót, valamint a borotválkozókészletet leszámítva ez volt minden poggyásza.
– Szólítson Lennek.
– Oké. Én Pete Gatewood vagyok.
– Először van Londonban?
– Először – felelte Gatewood, aki nagyon hülyén érezte magát, hogy ott van a bal oldali ülésben, de sehol egy kormány, amibe belekapaszkodhatna. Ráadásul a sofőr olyan őrülten vezetett, mint egy NASCAR-pilóta.
– Egy félóra. – Watts a vezetésre koncentrált. – Mit hozott?
– Valamit az állomásfőnöknek. Ennél többet én se tudok róla.
– Nem hétköznapi szállítmány, az biztos. Felébresztettek miatta – morgolódott Watts.
– Merre dolgozott még? – kérdezte Gatewood, abban reménykedve, hogy a beszélgetés majd lassításra készteti Wattsót.
– Sokfelé. Bonn, Berlin, Prága. Nyugdíj előtt állok, Indianába fogok visszavonulni. Remek focicsapatunk van.
– Meg kukoricatábláik – tette hozzá Gatewood. Még soha nem járt Indianában, de nem is vágyott különösebben a farmerállamba, amely, ezt el kellett ismernie, a kukorica mellett remek baseballjátékosokat is termelt.
Nem sokkal ezután maguk mögött hagytak egy hatalmas parkot a bal oldalon, aztán a Grosvenor Square zölddel teleültetett téglalapja bukkant fel. Watts megállt, hogy Gatewood kiszállhasson. A fiatal tiszt átszlalomozott az illetéktelen autósok távol tartására odatelepített “virágcserepek” közt, és bement a beton mellvéddel körülvett, döbbenetesen ronda épületbe. Bent egy tengerészgyalogos ellenőrizte a személyazonosságát, majd feltelefonált valakinek. Egy fél perc múlva egy középkorú nő jelent meg, aki felvitte lifttel a második emeletre, és betessékelte a technológiai csoport birodalmával szomszédos irodába, ahol egy szintén középkorú férfi fogadta.
– Maga Gatewood?
– Igen, uram. Ön…
– Randy Silvestri – mutatkozott be az állomásfőnök. – Nekem hozta a csomagot.
– Valóban, uram. – Gatewood kinyitotta a táskát, és kivette belőle a hatalmas borítékot.
– Szeretné tudni, hogy mi van benne? – kérdezte Silvestri a fiatalembert méregetve.
– Ha tudnom kell, akkor ön biztosan elmondja, uram.
Az állomásfőnök elismerően bólintott.
– Nagyon helyes. Annié vissza fogja kísérni a földszintre reggelizni, vagy ha inkább pihenni óhajt, taxit hívat magának. Van brit pénze?
– Száz fontot kaptam, uram, tízesekben és húszasokban.
– Az elegendő lesz. Köszönöm, Gatewood.
– Szívesen, uram. – Gatewood elhagyta az irodát.
Silvestri megnézte, hogy nem nyúltak-e hozzá a pecsétekhez, aztán feltépte a borítékot. A gyűrűs iratgyűjtő negyven-ötven, másfél soros közzel gépelt karaktersort tartalmazott. Egyszer használatos kódlap, moszkvai állomás, írta a fedőlapon. Ez a déli British Airways járattal továbbmegy Moszkvába, tette félre Silvestri. Volt két levél is, az egyik Sir Basilnek, a másik Jim Greer kedvencének, annak a Ryan kölyöknek, mindkettő személyes kézbesítésre. Az állomásfőnök kíváncsi volt, mi készül. Ritkán fordult elő, hogy személyesen kellett átadnia egy küldeményt. Ez csak jelentett valamit.
Lenyomta a telefon 5-ös gyorsgombját.
– Itt Basil Charleston.
– Randy vagyok, Basil. Valami jött magának. Átvihetném? Papírzizegés hallatszott. Basilnek tudnia kellett, hogy fontos.
– Tíz óra megfelel, Randy?
– Tökéletes. Tízre ott leszek. – Silvestri ivott egy korty kávét, aztán átszólt a titkárnőjének: – Annié, el kell küldenem egy csomagot Moszkvába. Van futárunk?
– Igen, uram.
– Levinné neki?
– Igen, uram. – A CIA titkárnőit nem azért fizették, hogy bőbeszédűek legyenek.
– Remek. Köszönöm. – Silvestri letette a kagylót, és visszatért a kávéjához.

JACK ÉS CATHY vonata Elephant and Castle-nél járt. Még mindig nem nézett utána, honnan származik ez a fura helységnév, de ami késik, nem múlik, ígérte magának Jack. Az időjárás nem sok jót ígért, de vihartól talán nem kellett tartaniuk. Az Atlanti-óceán felől érkező felhők általában nem sokat időztek Anglia felett, mert mire ideértek, a szél már tovább is fújta őket a csatorna fölé. Legalábbis ez volt Jack tapasztalata.
– Csak szemüvegek ezen a héten is? – kérdezte a feleségét, aki a szokásos orvosi lapjába volt temetkezve.
– Egész héten – erősítette meg Cathy, aztán felnézett. – Nem olyan izgis, mint a sebészet, de azért ez is fontos.
– Ha csinálod, akkor biztosan az, Cath.
– És te még nem tudod, hogy ma mit fogsz csinálni?
– Nem, míg el nem olvastam a reggeli üzeneteket. – Amit várhatóan futárral küldtek, de ettől még időben meg kellett érkeznie. A Dullesról induló gépnek hat és hét között kellett földet érnie a Heathrow-n, onnan pedig kb. negyven perc volt az asztala. Ha akarta, a kormány gyorsabb tudott lenni még a Federal Expressnél is.
Eltöltöttek még tizenöt percet, Jack a Daily Telegraph, Cathy pedig a NEJM társaságában, aztán a Victoriára érve elbúcsúztak egymástól. Cathy perverz módon a metró mellett döntött, Ryan viszont a taxit választotta. Az autó elrobogott a Westminster-palota mellett, aztán átvágtatott a Temzén. Ryan négy font ötvenet fizetett, amit bőséges borravalóval toldott meg. Tíz másodperccel később már bent volt.
– Jó reggelt, Sir John – üdvözölte Bert Canderton.
– Hogy s mint, törzsőrmester? – Ryan átsiklott a kapun, és beszállt a liftbe.
Simon már a helyén ült, és a reggeli üzeneteket olvasta.
– Jó reggelt, Jack – nézett fel a papírokból.
– Üdv, Simon. Hogy telt a hétvége?
– Semmire nem jutottam a kertben. Már megint esett, hogy a fene vinné el!
– Van valami érdekes? – Jack töltött magának egy csésze forró kávét. Simon English Breakfast Tea-je nem volt rossz teának, de Jacknek valami erősebbre volt szüksége. Medvekörmöt sajnos nem lehetett kapni itt, croissant-t pedig elfelejtett venni munkába jövet.
– Egyelőre nincs, de hamarosan érkezni fog valami Amerikából.
– Mi?
– Azt nem mondta Basil, de amit hétfő reggel személyesen kézbesítenek, az általában érdekes szokott lenni. Gondolom, a szovjetekkel kapcsolatos. Basil azt mondta, legyen elérhető.
– Nos, én egyáltalán nem bánnám, ha végre valami érdekessel kezdenénk a hetet – szürcsölt bele a kávéjába Ryan. Nem volt olyan jó, mint amit Cathy főzött, de erősebb volt, mint a tea. – Mikorra várható?
– Tíz körül. Az állomásfőnökük, Silvestri fogja áthozni.
Ryan csak egyszer találkozott vele. Hozzáértőnek tűnt, de ez elvárható volt egy állomásfőnöktől, még egy ilyen helyen is, ahol a tisztek legfőbb gondja az volt, mivel fogják elütni közelgő nyugdíjas éveiket.
– Moszkvából semmi?
– Csak néhány pletyka Brezsnyev egészségi állapotáról. A jelek szerint nem sokat használt neki, hogy abbahagyta a dohányzást – gyújtott rá a pipájára Harding. – Vén szarzsák – tette hozzá.
– Afganisztánban mi a helyzet?
– Iván kezdi feltalálni magát. Azok a MI-24-es helikopterek nagyon hatékonyak. Rossz hír az afgánoknak.
– Maga szerint mit fog ez eredményezni?
Harding vállat vont.
– Attól függ, mekkora emberáldozatra hajlandó iván. A tűzerejük megvan, így csupán politikai akarat kérdése az egész. A mudzsaheddinek balszerencséjére Moszkva magasról tesz arra, hogy hány katonájuk hagyta már ott a fogát.
– Mindaddig, míg valami meg nem változtatja az egyenletet – gondolkodott hangosan Ryan.
– Mint például?
– Mint például egy hatékony föld-levegő rakéta, amellyel semlegesíteni lehet a helikoptereket. Még nem használtam Stingert, de azt mesélik róla, hogy átkozottul ügyes szerkezet.
– De képes egy analfabéta megfelelően használni? – kétkedett Harding. – Egy modern puskát igen. Még egy géppuskát is. De egy rakétát?
– Éppen ez volt a lényeg a kifejlesztésénél, Simon. Tudja, amikor a levegőből támadják az embert, nem sok ideje marad gondolkodni. Minél könnyebben és minél hamarabb célba juttathatja a rakétát, annál nagyobb a túlélési esélye. Mint mondtam, Stingert még nem használtam, tankelhárító fegyvereket viszont igen, és nem kellett napokig tanulmányoznom a használati utasítást.
– Nos, a kormányukon múlik, hogy odaadják-e nekik a SAM-et, de ha olyan nagyon akarnák, már régen megtehették volna. Egyébként tökéletesen érthető a vonakodásuk. Igaz, hogy az afgánok oroszokat ölnek, de ettől még vademberek.
Akik valamikor sok britet is megöltek, tette hozzá gondolatban Ryan. Márpedig a britek ugyanolyan nehezen felejtenek, mint bárki más. Az sem volt mellékes, hogy a harcok során az oroszok óhatatlanul rátehették volna a kezüket néhány Stingerre, aminek az amerikai légierő nagyon nem örült volna. A kongresszust is éppen ez aggasztotta.
Jack megitta a kávéját, aztán nekilátott átnézni az üzeneteket. Mielőbb túl akart lenni rajta, hogy folytathassa a szovjet gazdaság feltérképezését – már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Könnyebb dolga lett volna, ha egy tál spagettiről próbál autóstérképet készíteni.

SILVESTRI POZÍCIÓJA nem volt titok Londonban. Túl régóta dolgozott a szakmában, hogy ne így legyen, és bár soha nem bukott le, termékeny varsói ügyködése végére a keleti blokknak sikerült kikövetkeztetnie, hogy valójában kinek dolgozik. London az utolsó állomás volt a nyugdíjazása előtt – akárcsak a tisztek többségének –, és a körülményekből adódóan itt nem annyira a kémkedés, mint a brit SIS-szel való kapcsolattartás volt a legfőbb feladata. Ezért engedhette meg magának, hogy egy nagykövetségi Daimlerrel vitesse át magát a folyó túlpartjára.
Még engedélyre se kellett várnia a belépéshez. Maga Sir Basil várta a bejáratnál, hogy felkísérje az emeletre.
– Mi újság, Randy?
– Van egy levelem önnek, egy pedig a Ryan fiúnak – jelentette be Silvestri.
– Valóban! Szólhatok neki?
A CIA londoni állomásfőnöke már tudta a kísérőlevélből, hogy miről lesz szó.
– Hogyne, Bas. Harding is jelen lehet, ha gondolja.
Charleston átszólt a két elemző irodájába. Ryan és Harding nem késlekedett. Mindannyian találkoztak már egyszer Silvestrivel, így nem kellett bemutatkozással vesztegetniük az időt. Sir Basil intett nekik, hogy foglaljanak helyet. Ő maga már feltépte a borítékját. Silvestri átadta Ryannek is a levelét.
Jack rosszat sejtett. Ez a váratlan reggeli gyülekezés nagyon nem illett bele a hétfőbe, márpedig a CIA-nál megtanulta, hogy a váratlan és szokatlan dolgoktól óvakodni kell.
– Ez tényleg ígéretes – jegyezte meg Charleston.
– Kinyithatom? – kérdezte Ryan. Silvestri bólintott, Jack pedig elővette svájci katonai bicskáját, és felnyitotta a párnázott borítékot. A levél három oldal hosszú volt, és a végén Greer tengernagy aláírása díszelgett.
Egy Nyúl, állapította meg Jack. Valaki ki akar jutni Moszkvából… és a CIA hajlandó segíteni neki… a SIS közreműködésével, mert a budapesti állomás jelenleg üresjáratban volt.
– Mondja meg Arthurnak, hogy szívesen segítünk. Gondolom, megengedik nekünk, hogy beszéljünk vele, mielőtt továbbküldenénk Londonból.
– Ez így fair, Bas – bólintott Silvestri. – Mi a véleménye, mennyire lesz nehéz kijuttatni őket?
– Magyarországról? – Charleston elgondolkodott a kérdésen. – Azt hiszem, nem lesz túl nehéz. A magyaroknak meglehetősen undok titkosszolgálatuk van, de maga a nemzet nem rajong a marxizmusért. Ah, és az a Nyúl azt mondja, hogy a KGB kompromittálta a kommunikációs rendszerüket. Ezért annyira izgatottak Langleyben.
– Így van, Basil. Ha léket kaptunk, akkor gyorsan be kell tömnünk.
– Ez a fickó a KGB MERCURY-jában dolgozik? – döbbent rá Jack.
– Úgy bizony, fiam – felelte Silvestri.
– Na és nekem mi a fenének kell terepre mennem? Nem vagyok műveleti tiszt!
– Azért, hogy nyitva tartsa a szemét.
– Tökéletesen megértem, Randy – jegyezte meg Charleston még mindig a levelet bújva. – Valaki olyat szeretnének, akit a túloldal még nem ismer?
– Úgy tűnik.
– De miért pont engem? – makacskodott Ryan.
– Maga csak megfigyelő lesz, Jack – csitította Sir Basil. – Formaság az egész.
– És mi lesz az álcámmal?
– Kap egy brit diplomata-útlevelet – felelte Charleston. – Biztonságban lesz. A bécsi egyezmény, tudja.
– De… de az hamis lesz.
– Azt ők nem fogják tudni, édes fiam.
– És az akcentusom? – Elég lett volna néhány szót mondania, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem brit, hanem amerikai.
– Magyarországon? – mosolygott Silvestri.
– Amilyen kacifántos nyelvet beszélnek, Jack, erősen kétlem, hogy észre fogják venni a különbséget. De bárhogy is legyen, a dokumentumok eredetiek lesznek, a személye pedig ezáltal sérthetetlen.
– Nyugalom, fiú. Jobb dolga lesz, mint a kislánya Teddy mackójának. Bízzon bennem, oké? – nyugtatta Silvestri.
– Ráadásul egy biztonsági tiszt állandóan maga mellett lesz – tette hozzá Charleston.
Ryan hátradőlt a széken, és vett egy mély lélegzetet. Nem akart gyávának látszani, sem ezeknek a fickóknak, sem Greer tengernagynak a szemében.
– Oké, elnézést, csak teljesen váratlanul ért. Még soha nem végeztem terepmunkát. Ez egészen új nekem. – Bízott benne, hogy ezzel sikerült visszapedáloznia magát. – Pontosan mit is kell tennem?
– A Heathrow-ról Budapestre fog repülni. Az embereink várni fogják a repülőtéren, és a nagykövetségre kísérik. Ott várni fog néhány napot, aztán nézni fogja, hogy juttatja ki Andy a Nyulaikat Redlandből. Mikorra várható, hogy Budapestre érkeznek a moszkvaiak, Randy?
– A hétvégén, esetleg egy-két nappal később. Azt még nem tudom, hogy vonattal-e vagy repülővel. És a maga embereinek mennyi időre lesz szükségük, Bas?
– Két-három napra.
– Oké, ez azt jelenti, hogy legalább négy napig nem leszek otthon – összegezte Jack. – Mi lesz a fedőtörténetem?
– A feleségének? – kérdezte Charleston. – Mondja azt neki, hogy… Bonnba kell mennie, mondjuk NATO-ügyben. Az otttartózkodása idejét illetően ködösítsen. – Magában jól mulatott azon, hogy ezt neki kell elmagyaráznia. Szűzies egy amerikai, gondolta.
– Oké – adta meg magát Ryan. Nem mintha lett volna más választása.

AZ AMERIKAI KÖVETSÉGRE visszatérve Foley bement Barnes irodájába. Barnes volt a kulturális attasé, a moszkvai követség egyik legfontosabb embere: a Szovjetunióban pezsgő művészeti élet folyt, részben a hagyományok miatt – ez esetben a vezetés eltekintett attól, hogy jobbára a cári idők hagyományairól volt szó –, részben mert a jelenlegi nagykutyák – mint ahogyan elődeik is, politikai hovatartozástól függetlenül – kulturnijnak, messze a nyugatiak fölött állónak akartak látszani. Különösen az amerikaiaknak akarták megmutatni, akiknek a “kultúrája” sokkal újabb és nyersebb volt Borogyin és Rimszkij-Korszakov országáénál. Barnes a Juilliardon és a Cornellen tanult, s odáig volt az orosz zenéért.
– Üdv, Mike.
– Üdvözlet, Ed. Mi újság a sajtó világában? – érdeklődött Barnes.
– Semmi különös, viszont lenne egy kérdésem.
– Ki vele!
– Mary Pattel azt tervezzük, hogy szétnézünk Kelet-Európában. Prága meg a szomszédai. Arra lennénk kíváncsiak, hogy hol lehet jó zenét hallani?
– A prágai szimfonikusok még nem kezdték el az évadot. József Rózsa viszont a napokban fog Budapestre érkezni egy berlini koncertje után.
– Ki ő? – kérdezte Foley, miközben érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a helyéről. – Még nem hallottam ezt a nevet.
– Magyar karmester, Miklós Rózsa hollywoodi zeneszerző unokatestvére. A Ben Hur meg a többi, tudja. Tehetséges családból származnak. Azt mondják, nagyon érti a dolgát. Hihetetlen, de a Magyar Államvasutaknak négy zenekara is van, és József Rózsa az első számút fogja vezényelni. Vonattal is eljuthatnak Budapestre, vagy repülővel, attól függ, hogy engedi meg az idejük.
– Érdekes – gondolta hangosan Foley. Fantasztikus, gondolta magában.
– A moszkvai állami zenekar csak a jövő hónapban kezdi el az évadot. Új vezetőjük van, egy Anatolij Sejmov nevű pasas. Még nem hallottam, de állítólag igazi virtuóz. Ha akarja, szerzek maguknak jegyeket. Iván szeret elkápráztatni minket, külföldieket, és a zenében tényleg világklasszisok.
– Kösz, Mike, még meggondolom. Még beszélünk.
Foley visszament az irodájába. Fülig ért a szája.

– A MINDENSÉGIT! – morgolódott Sir Basil a legújabb moszkvai üzenetet olvasva. – Ki volt az a nagyokos, aki kitalálta ezt? – kérdezte a levegőtől. A válasz benne volt az üzenetben. Az az amerikai tiszt, Edward Foley. Hogy az ördögbe akarja megcsinálni?, tűnődött a főigazgató.
A folyó túloldalára, a Westminster-palotába készült ebédelni, és nem volt hajlandó lemondani róla az üzenet miatt. De sebaj, vigasztalta magát. Legalább lesz min rágódnia, míg elérakják a marhasültet és a Yorkshire-pudingot.

– ÁTKOZOTTUL SZERENCSÉS vagyok – jegyezte meg Ryan, miután visszamentek az irodájukba.
– Nagyobb veszélyben lenne, Jack, ha az utcán próbálna átkelni. – Ami Londonban tényleg veszélyes tudott lenni.
– Tudok vigyázni magamra, Simon – emlékeztette a munkatársát Ryan. – Csakhogy ezúttal nem én fogok szívni, ha eltolom.
– Magát semmiért sem fogja felelősség terhelni, Jack. Csak megfigyelő lesz. Andy Hudsont sajnos nem ismerem személyesen, de jó szakmai hírneve van.
– Nagyszerű – dünnyögte Ryan. – Ebédidő, Simon. Meg egy sör is rám férne.
– Duke of Clarence, rendben?
– Nem ő volt az a fickó, aki belefulladt egy hordó malmsey borba?
– Kellemetlenebb módja is van a halálnak, Sir John – érvelt Harding.
– Egyáltalán, mi az a malmsey?
– Erős és édes, mint a madeira. Mostanság éppen onnan, a szigetekről szállítják.
Ennyivel is okosabb lettem, gondolta Ryan, miközben leemelte a kabátját a fogasról.

MOSZKVÁBAN ZAJCEV megnézte a személyi lapját. Nyáron nem kapott beutalót Szocsiba, így még megmaradt a tizenkét összespórolt napja. De miért is ne mehetett volna most vakációzni a családdal? Szvetlana még óvodás, senkit sem fog zavarni, ha kiveszi egy-két hétre a színes ceruzák és a játékok mellől. Már csak a feleségével kellett elhitetnie, hogy nincs semmi rendkívüli ebben az utazásban.

AZ EMELETEN Rozsdesztvenszkij ezredes Bubovoj frissen érkezett, futár kézbesítette üzenetét olvasta. A bolgárok tehát belementek, és még csak nem is kérdezősködtek. Tudták a helyüket. Nagyon helyes, gondolta az Állambiztonsági Bizottság tisztje. Sztrokov most már nekiláthat kiválasztani a merénylőt, és a 666-os művelet kezdetét veheti.
Az ezredes már alig várta, hogy beszámolhasson a jó hírről Andropovnak.

– HÁROM HOLTTESTET? – kérdezte döbbenten Alan Kingshot. Sir Basil első számú műveleti tisztje volt, tapasztalt spion, aki Európa minden nagyobb városában végzett már terepmunkát, először “legális” tisztként, majd a központ problémamegoldójaként. Harminchét éve szolgálta a királynőt és a hazát. – Jó kis csavar, mi?
– Az – felelte Basil. – A pasasnak, aki javasolta, a LÖNCSHÚS lehetett a kedvenc gyerekkori olvasmánya.
A LÖNCSHÚS művelet egy második világháborús legenda volt. Azért találták ki, hogy elhitessék a németekkel, hogy a soron következő szövetséges hadművelet nem a tervezett HUSKY lesz, Szicília lerohanása, hanem egy Korzika elleni támadás. Hogy ezt elérjék, a németek kezére játszották egy alkoholmérgezésben elhunyt iszákos holttestét, amelyből brit tengerészgyalogos őrnagyot csináltak. Minden gondosan elhelyezett jel azt bizonyította, hogy a tiszt részt vett a Korzika ellen tervezett invázió megszervezésében. A tetemet őfelsége Seraph nevű tengeralattjárójáról dobták a spanyol partok menti vízbe. A hullámok szárazra vetették, és a test a boncterembe, a csuklójához bilincselt aktatáska pedig az Abwehr helyi tisztjéhez került. A papírok továbbvándoroltak Berlinbe, ahol meghozták a kívánt hatást: a vezetés több német hadosztályt is átirányított egy szigetre, melynek egyetlen hadászati jelentősége az volt, hogy itt született Napóleon. A történet könyvben és filmen is megjelent, A sosemvolt ember címmel. Semmi sem bizonyíthatta volna ennél ékesebben, hogy a német hírszerzés nem alkalmas a feladata ellátására – hiszen még egy megrögzött alkoholista és egy hivatásos katona holtteste közt se tudtak különbséget tenni.
– Mit tudunk még, uram? Úgy értem – pontosított Kingshot –, életkor, nem, alkat?
– Hajszín stb. A halálok sem mellékes. Ezeket egyelőre nem tudjuk. Most tehát csak ennyit kérdeznék: mit gondol, megvalósítható?
– Elméletileg igen, de mielőtt még továbbmehetnénk, sok apró részletet tisztáznunk kell. Magasság, testsúly, nem, szemes hajszín, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ha ez megvan, akkor továbbléphetünk.
– Nos, akkor gondolkodjon el rajta, Alan. Írjon nekem holnapra egy listát arról, hogy mi az, amit feltétlenül tudnia kell.
– Melyik város lesz?
– Valószínűleg Budapest.
– Az igen! – gondolkodott hangosan a spion.
– Átkozottul mocskos munka lesz, hogy a fene vinné el! – dünnyögte Sir Basil, miután az embere magára hagyta.

ANDY HUDSON az irodájában ült, és a nagykövetség pubjában elköltött “napszámos elemózsiáját” emésztette, amit egy pint John Courage-dzsal nyomtatott le. Az alacsony férfi nyolcvankét ejtőernyős ugrást tudhatott maga mögött. A térde teljesen tönkrement a sok ugrálástól, ezért nyolc évvel ezelőtt leszerelték; Hudson azonban imádta a kalandokat, ezért úgy döntött, belép a SIS-hez. Szélsebesen kaptatott felfelé a ranglétrán, és ezt főként a nyelvérzékének köszönhette. Itt, Budapesten szükség is volt rá. A magyar nyelvet az uráli nyelvcsaládba sorolják a nyelvészek, legközelebbi rokona a finn, utána pedig a mongol. A finnt leszámítva nincs köze egyik európai nyelvhez sem, kivéve néhány keresztnevet, amelyet a magyarok még akkor vettek át, amikor átálltak a keresztény hitre. Közben annyi misszionáriust öltek meg, hogy egyszer s mindenkorra elegük lett belőle, s szép lassan elvesztették minden harciasságukat, a kontinens legbékésebb népévé csillapítva le magukat.
Az intrikában azonban továbbra is jók voltak, s mint minden társadalomból, az övékéből sem hiányozhattak a bűnöző elemek – melyek az ő esetükben a kommunista pártban és hatalmi szerveiben találták meg a számításukat. A titkosrendőrség, az Államvédelmi Hatóság utódja alkalmanként ugyanolyan embertelen tudott lenni, mint a Cseka Vas Félix alatt. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy ugyanolyan hatékonyan is működött. Az embernek az volt az érzése, hogy az ügyetlenségüket akarják a gonoszságukkal pótolni, azoknak a szerencsétleneknek a rovására, akik valami véletlen folytán fennakadtak a hálójukon. A rendőrségük híresen ostoba volt. Jól példázza ezt a magyar aforizma, az “olyan hülye, mint hat pár rendőrcsizma”, amit Hudson döbbenetesen helytállónak talált. A magyar rendőrök nem a Metropolitan Police emberei voltak. Igaz, Budapest sem volt London.
Ugyanakkor egészen kellemes tudott itt lenni az élet. Budapest zavarba ejtően szép város volt, Párizsra emlékeztető épületekkel, és a kommunista fővárosokra nem igazán jellemző lezser közhangulattal. Az ételek figyelemre méltóan finomak voltak, még a minden utcasarkon fellelhető önkiszolgáló éttermekben is, ahol a munkás nevetségesen kevés pénzért pakolhatta tele éhes gyomrát. A tömegközlekedés is megfelelt Hudson céljainak – ami nagyobbrészt a hírszerzést jelentette. Volt a Külügyminisztériumban egy forrása – PARÁDÉ fedőnéven –, aki hasznos információkkal látta el a Varsói Szerződésről és egyéb, a keleti blokkal kapcsolatos politikai ügyekről. Cserébe pénzt kapott, de nem voltak nagy igényei, aminek Hudson szívből örült.
Akárcsak Közép-Európa többi része, Budapest is egy órával London előtt járt. A követség futára kopogott Hudson ajtaján, aztán belépett, hogy az asztalára tegyen egy borítékot. Az állomásfőnök letette a cigarettáját, és a kezébe vette a borítékot. Londonból küldték, maga Sir Basil volt a feladó…
Mi a fene, villant át Hudsonon. Valami azt súgta, hogy az elkövetkező napokban nem fog unatkozni.
“További részletek várhatóak”, állt a levél végén. Mindig ez volt: az ember csak akkor tudta meg, hogy tulajdonképpen mit is kell tennie, amikor már nyakig benne volt. Sir Basil nem volt rossz főnök, de mint a kémfőnökök általában, szeretett trükkös lenni, amit a terepen dolgozó méhecskék, akiknek nap mint nap darazsak miatt kellett aggódniuk, nagyon nem díjaztak. Hudson személyzete mindössze három főt számlált, s ebben a háromban ő is benne volt. Budapest nem volt egy nagy állomás, és Hudson nem is tekintette többnek tranzitnál valami fontosabb helyre. Tapasztalatszerzésnek viszont egyáltalán nem volt rossz, és unalmas helynek sem lehetett nevezni. Hudson – ellentétben sok kollégával, akik egész nap az irodájukban ültek, és különböző köteleket rángattak, hogy este aztán vaskos jelentéseket körmöljenek róluk – maga is részt vett az akciókban. Ez persze magában hordozta a lebukás veszélyét, bármikor úgy járhatott, mint Jim Szell, aki kizárólag a nyomorult balszerencsének “köszönhette” a történteket – ezt Hudson egy CSIZMA fedőnevű informátortól tudta, aki a titkosrendőrségnél dolgozott. De éppen az izgalom tette annyira vonzóvá ezt a munkát. Különben is, egyáltalán nem volt olyan veszélyes, mint harmincfontnyi szerelvénnyel a hátadon kiugrani egy Lockheed Herculesből, vagy Belfastban járőrözni provók között. Az utcai munkához elengedhetetlen fogások nagy részét viszont Ulsterben tanulta meg. Az élet már csak ilyen. Minden rosszban van valami jó.
Szóval egy Nyúl akart kijutni rajtuk keresztül. Ez nem jelenthetett gondot, bár ez a Nyúl nem akárki lehetett, ha a CIA a “Six”-től kért segítséget. Vagy nagyon eltoltak valamit, ami a jenkikkel eléggé sűrűn előfordult…
Egyelőre azonban nem volt tennivalója. Mindaddig, míg nem tudott közelebbieket az ügyről, nem láthatott neki a szervezésnek, de elméletben tudta, hogyan lehet kijuttatni embereket Magyarországról. Eléggé könnyen. A magyarok nem vették eléggé komolyan a marxizmust ahhoz, hogy komoly ellenfelek legyenek, így hát Hudson elküldött egy “Üzenet átvéve” jelzést a Century House-nak, és várta a további utasításokat.

A BRITISH AIRWAYS déli moszkvai járata egy ikerhajtóműves Boeing 747-es volt. Az út nagyjából négy órát tartott, a légáramlatok függvényében, melyekre ma igazán nem lehetett panasz. A Seremetyjevo reptérre érkezve a diplomáciai futár átkelt a vámon – a diplomata-útlevél és a ponyvatáska birtokában semeddig sem tartott –, és kiment a rá váró követségi autóhoz. A sofőr már jól ismerte, ahogyan a tengerészgyalogosok is, ő maga pedig nem először járt az épületben. Gyorsan leadta a küldeményeket, aztán lement a kantinba egy hot-dogért és egy sörért. Leült egy asztalhoz, és elővett egy frissen beszerzett regényt. Egy pillanatra felötlött benne, hogy nem ártana többet mozognia. Egész nap csak ül – repülőn, autóban, itt –, és ennek bizony nem lesz jó vége.

MIKE RUSSELL a vaskos kódlaptömböt fixírozta, és azért fohászkodott, hogy ne kelljen az egészet egyetlen nap alatt felhasználnia. Kézzel, betűnként, véletlenszerű karaktersorozat alapján… A kódolás eléggé lélekölő volt ahhoz, hogy az őrületbe tudjon kergetni bárkit. Volt a rejtjelezésnek ennél kellemesebb és hatékonyabb módja is: a KH-7-es. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy háborgott a lelke, amikor azt kellett hallania Foleytól, hogy a gép nem biztonságos. A KH-7-es a legbonyolultabb rejtjelező rendszer volt, amit ember valaha készített. Russell jól ismerte a mögötte álló matematikuscsoportot. A 7-esben alkalmazott algebrai egyenletek olyan összetettek voltak, hogy hozzájuk se tudott volna szagolni. De amit egy jó matematikus megcsinált, azt elméletileg egy másik jó matematikus visszafejthette, és jó koponyákban az oroszoknál sem volt hiány.
Főleg akkor, ha valaki bentről segített neki.
Nem maradt tehát más választása, mint a kódlapok használata, akár tetszett, akár nem. A biztonság mindennél fontosabb volt, és különben is, bőven ráért piszmogni velük. Moszkvában nem sok lehetősége volt társadalmi életet élni. Az átlag orosz sötét bőre alapján annyira tartotta érdekesnek és értelmesnek, mint az állatkert fáin gubbasztó majmokat. Russell ezt annyira megalázónak tartotta, hogy nem is beszélt róla senkinek, csak hagyta, hogy gyűlöletet gerjesszen a szívében, azt a mélységes fajtát, amit a Ku-Klux-Klan iránt is érzett, mielőtt az FBI szétverte volna azt a tudatlan csűrhet. Lehet, hogy még mindig gyűlölték a “fajtáját”, de egy tinó sok mindenre vágyhat anélkül, hogy alkalma lenne meghágni, így voltak ezzel most már ezek a bigott idióták is – akik valahogy elfelejtették, hogy Ulysses Simpson Grant legyőzte Bobby Lee-t. Azt gondolhattak és érezhették, amit akartak a Leavenworth szövetségi börtön hűs vackainak mélyén. Az oroszok fikarcnyival sem jobbak, elmélkedett Russell. Rasszista faszszopók. De ott voltak a könyvei, meg a remek dzsesszkazettái, és a fizetéskiegészítés, ami ezért a szar posztért járt. Most meg itt voltak ezek a kódlapok is, amelyeket iván sose fog megfejteni, és amelyekkel segíteni tud Foleynak kijuttatni a Nyulat. Felemelte a telefont, és tárcsázott.
– Foley.
– Russell. Le tudna jönni hozzám néhány percre?
– Máris – felelte az állomásfőnök. Négy perc múlva ott volt. – Mi a gond, Mike? – kérdezte már az ajtóból.
Russell felemelte a kódlapgyűjtőt.
– Csak három példány létezik belőle. Egy nálunk, egy Langleyben és egy Fort Meade-ben. Ezt törjék fel, ha tudják! Csak arra kérem, hogy igyekezzen rövidre fogni az üzeneteket. Ez a pepecselés hamar fel tudja vinni a vérnyomásomat.
– Oké, Mike. Tiszta szégyen, hogy nincs könnyebb módja.
– Egy napon talán lesz. Mondjuk, ha flopira írják a tartalmát. Lehet, hogy írnom kellene erről Fort Meade-be? Ettől a sok betűtől egy idő után keresztbe áll az ember szeme.
Foley mégse mondhatta, hogy inkább a tiéd, mint az enyém.
– Oké. Még a mai nap folyamán hozni fogok valamit.
– Rendben – bólintott Russell. Azt nem tette hozzá, hogy a KH-7-essel is kódolni fogja. Hadd tököljenek vele ivánék, ha elfogták. A gondolat, hogy azok a rohadékok be fognak golyózni a nagy igyekezettől, mosolyt csalt az arcára.
Az élet azonban nem volt ilyen egyszerű. Ha például ivánnak sikerült poloskát telepítenie az épületbe – ami időnként előfordult, és mint kiderült, nem elemmel működő szerkezetek voltak, hanem mikrohullámokkal táplálták őket a szemközti “Mikrocsipes Miasszonyunkéból –, akkor… Jobb volt erre nem is gondolni. Mindenesetre két embere állandóan át- meg átfésülte az épületet. Két év óta nem találtak poloskát, de ez még nem jelentett semmit. Iván túl okos volt, és sohasem adta fel. Russell remélte, hogy ezzel Foley is tisztában van, és ennek megfelelően kezeli az álidentitását, de ez már nem az ő gondja volt. Neki arra kellett ügyelnie, hogy a kommunikáció biztonságos legyen, és ez is épp elég volt.

FOLEY EKÖZBEN az üzenetet fogalmazta. Igyekezett olyan szűkszavú lenni, amennyire csak lehetett, hogy megkönnyítse Russell dolgát. Még így is számíthatott rá, hogy jó néhányan ki fognak akadni a hatodik emeleten. Bízott benne, hogy a britek még nem szóltak az ötletükről Washingtonnak. Odafent nem nagyon díjaznák, hogy a briteket hamarabb beavatta, mint őket, de hát istenem, van ilyen. Az idő sürgeti, a kommunikáció lassú, és mint állomásfőnök, nem ülhet ölbe tett kézzel.
Kezdeményezőkészség, magabiztosság – a jó állomásfőnök legfontosabb tulajdonságai.
Foley a karórájára nézett. Még másfél órája volt a munkaidőből. A legpirosabb nyakkendőjét viselte, hogy a Nyúlnak még véletlenül se lehessenek kétségei. Egy belső hang azt súgta, hogy jó lesz mielőbb elindítani a BEATRIX-ot. Hogy a Nyúl volt-e veszélyben, vagy bárki más, azt Ed nem tudta, de azt igen, hogy hallgatnia kell a megérzéseire.