A gonosz birodalma 16.

16. fejezet


BUNDASAPKA TÉLRE



– MIT CSINÁLTAK? – kérdezte szórakozottan Jack.
– Ebédszünetet tartottak a műtét kellős közepén, és kimentek egy kocsmába sört vedelni! – mondta el még egyszer Cathy.
– Nos, én is azt tettem.
– De te nem egy műtétről mentél el!
– Mi lett volna, ha otthon csináljátok ugyanezt?
– Ó, semmi különös – felelte gúnyosan Cathy. – Legfeljebb elvették volna a működési engedélyemet… miután a biztonság kedvéért Bernie amputálta a kezemet egy kibaszott láncfűrésszel!
Erre már felfigyelt Jack. Ez a beszéd nem vallott Cathyre.
– Komoly?
– Az. Volt hozzá szalonna, zöld saláta és paradicsomos szendvics, meg chips. Nekünk, ostoba gyarmatbelieknek sült krumpli. Megjegyzem, én kólát ittam.
– Ez igen, doktor. Gratulálok. – Ryan odament a feleségéhez, és megcsókolta. Nagyon úgy nézett ki, mint akinek szüksége van rá.
– Otthon még nem láttam ilyet – folytatta Cathy. – Lehet, hogy Montanában, Kurvabaszódon előfordulhat, de nem egy igazi kórházban.
– Nyugodj meg, Cathy. Úgy beszélsz, mint egy dokkmunkás.
– Vagy egy mocskos szájú ex-tengerészgyalogos. – Cathy végre felengedett. – Jack, én szégyellem magam. Egy szót se mertem szólni nekik. Az a két szemvagdosó technikailag a felettesem. De ha otthon csinálnák ugyanezt, vége lenne a karrierjüknek. Még kutyákat se gyógyíthatnának.
– Jól van a beteg?
– Igen. A laborban kimutatták, hogy a daganat jóindulatú, így kivették, és összevarrtak. Négy-öt nap lábadozás következik, és remekül fogja érezni magát. Nem lesz látászavara és nem lesz több fejfájása, de az a két bolond akkor is alkoholos állapotban dolgozott rajta!
– Ha nincs kár, nincs vétkezés sem, bébi – próbálkozott Jack.
– Ez akkor sem helyénvaló, Jack.
– Akkor jelentsd az esetet Byrdnek.
– Kénytelen leszek. Nincs más választásom.
– És aztán? Utána mi lesz?
Cathy ettől megint elkomorodott.
– Azt nem tudom!
– Nem kis dolog elvenni valakinek a kenyerét – figyelmeztette Jack. – És arra is számíthatsz, hogy ezután bajkeverőnek fognak tartani.
– Otthon, a Hopkinsban habozás nélkül elvettem volna tőlük a műtétet, de itt… itt csak vendég vagyok.
– És ahány hely, annyi szokás.
– Annyira azért nem lehet más, Jack. Ez egyszerűen ellentmond minden szakmai szabálynak. Potenciálisan veszélyes a betegre nézve, és egy olyan határvonal, amelyet nem léphetsz át. A Hopkinsban, ha beteget kell vizsgálnod vagy műtéted van másnap, még egy pohár bort se ihatsz meg vacsorára. Persze, ha hazafelé tartasz egy partiról, és épp szemtanúja vagy egy balesetnek, akkor segítesz rajta, ha más nincs kéznél, de miután elsősegélyben részesítetted, mentőt hívsz, és rábízod egy olyan orvosra, aki színjózan. Esetleg még azt is elmondod neki, hogy előtte ittál néhány pohárral. Az rendben van, hogy a gyakorló orvosi évek alatt a lelket is kihajtják belőled a hosszú ügyeletekkel, hogy megedződj, és akkor is képes legyél jó döntéseket hozni, ha nem vagy teljesen működőképes, de olyankor mindig ott áll melletted valaki, s ha teljesen használhatatlanná váltál, azt neked is érezned kell. Tudom, hogy miről beszélek, Jack, mert egyszer megtörtént velem a gyermekgyógyászati gyakorlat ideje alatt. Azt hittem, villám hasított ketté, amikor annak a kisgyereknek megállt a légzése, de ott volt mellettem egy tapasztalt nővér, s a rangidős rezidens is lejött egy pillanat alatt, és hála istennek sikerült visszahozni őt maradandó károsodás nélkül. De akkor sem mész szándékosan neki a falnak, Jack. Egy műtét nem arra való, hogy megmutasd, ki a legény a gáton. Váratlan helyzetek, nehézségek bármikor adódhatnak, de nem keresni kell őket, hanem örülni, ha elkerültek.
– Oké, Cathy. És most mit szándékozol tenni?
– Nem tudom. Otthon egyenesen Bernie-hez mennék, de nem vagyok otthon.
– Ezért a tanácsomat kéred…
Cathy a férjére szegezte kék szemét.
– Nos… igen. Te mit gondolsz?
Hogy mit gondol, az most nem számít, gondolta Jack. Cathy nem megoldást várt tőle, hanem azt, hogy segítsen neki vállalni a döntését.
– Ha semmit sem tennél, hogy ereznéd magad az elkövetkező napokban?
– Szörnyen, Jack. Láttam valamit, amit…
– Cathy. – Jack magához ölelte a feleségét. – Nem kellek neked én ehhez. Menj, és tedd, amit helyesnek tartasz, különben csak emészteni fog a lelkiismeret. Soha ne sajnáld megtenni azt, amit jónak látsz, Lady Caroline, bármi is legyen a következménye.
– Ők is így szólítottak. Nem szeretem, ha…
– Tudom, bébi. Néha engem is Sir Johnnak hívnak odabent, de tudod, nem sértésnek szánják.
– Itt az orvosoknak nem azt mondják, hogy dr. Jones, hanem Mr. vagy Mrs. Jones. Mi a fenét jelentsen ez?
– Helyi szokás, az eredete a tizennyolcadik századi királyi haditengerészetnél keresendő. Akkoriban a hajóorvos általában egy fiatal hadnagy volt, és a hajón nem hadnagy úrnak, hanem misternek szólították. Ez került át valahogyan a civil életbe.
– Ezt meg honnan tudod?
– Ha elfelejtetted volna, én is doktor vagyok. A történelem-tudományoké, bébi. Én ehhez értek, te pedig a foltozáshoz. Ha már a történelemről beszélünk, a múlt télen is egészen tűrhetően összeraktál. Megköszöntem egyáltalán? – csókolta meg a feleségét. – Kösz, szivi.
– Beszélnem kell Byrd professzorral.
– Ha kétségeid vannak, tedd azt, amit helyesnek látsz. Ezért van a lelkiismeretünk. Hogy a zsigereinkben érezzük, mi a helyes és mi nem.
– Egy életre meggyűlölnek.
– Na és? Neked kell jóban lenned önmagáddal, Cathy. Nem másnak. Meg nekem is, persze – tette hozzá Jack.
– És jóban vagy velem?
Határozott mosoly volt a válasz.
– Lady Ryan, imádom a csipkés alsóit.
Cathy végre megnyugodott.
– Nos, köszönöm, Sir John.
– Felmegyek és átöltözöm. – Jack lefékezett az ajtóban. – Öltsem fel a díszkardomat is a vacsorához?
– Ne, elég lesz a hétköznapi is. – Most már a mosolygás is ment. – Az irodában hogy mentek a dolgok?
– Azt igyekeztünk kideríteni, hogy mit nem tudunk.
– Úgy érted, sikerült új információkat szerezni?
– Nem. Egyelőre csak azt sikerült megtudni, hogy mit kellene tudnunk. Őrjítő, hogy sohasem áll elég információ az ember rendelkezésére.
– Emiatt ne búsulj. Ez az én szakmámban is így van.
Jacknek be kellett látnia, hogy tényleg. Mindkét esetben ugyanaz volt az eredmény, ha valamit eltoltál: emberek halhattak meg. És ez egyáltalán nem volt izgalmas.
Amikor visszatért a konyhába, Cathy kicsi Jacket etette. Sally tévét nézett, a “vizuális cumit”, ezúttal valami helyi gyerekműsort a szokásos Gyalogkakukk helyett. A vacsora a tűzhelyen rotyogott. Jack sohasem értette, miért ragaszkodik egy szemész tanársegéd ahhoz, hogy maga főzzön – akár egy kamionsofőr felesége –, de nem tiltakozott: Cathy jól csinálta. Lehet, hogy az egyetemen főzni is tanították őket? Odahúzott magának egy széket, és töltött egy pohár fehérbort.
– Remélem, ezért nem haragszik a doktornő.
– Amennyiben holnap senkit nem akar feltrancsírozni a Century House-ban…
– Még nincs tervbe véve, Lady Ryan.
– Akkor mehet. – Cathy a vállára emelte a kiskrapekot, aki nagy élvezettel böffentett egy öblöset.
– Ez az, junior! Apád fia vagy!
– Az nem kétséges. – Cathy a vállára terített textilpelenka szélével megtörölte a kisfiú száját. – Na, mit szólnál még egy kis hamihoz?
Ifjabb John Patrick Ryan nem tiltakozott.
– Mi az, amit még mindig nem tudtok? Azt, hogy nős-e?
– Ebben a kérdésben se sikerült előrébb lépnünk – felelte Ryan –, de pillanatnyilag valami más aggaszt minket. Úgy tűnik, készülnek valamire.
– És nem mondhatod el, hogy mi az?
– Nem. Simon barátunk szerint egy részeges bandával van dolgunk.
– Sajnos, úgy tűnik, hogy nekem is – jegyezte meg Cathy.
– Te jó ég, Carrie Nationt* vettem feleségül! – Jack ivott egy kortyot. Pinot Grigio volt, egy különlegesen finom, fehér olasz bor, amit a helyi boltokban lehetett kapni.
– Az igaz, hogy én is kikapartam néhány szemet. – Akkor mondott ilyet, ha azt akarta, hogy Jacknek lúdbőrözzön a háta.
Ryan felemelte a poharát.
– Kérsz?
– Ha kész vagyok, talán. – Csendben etette egy darabig a kicsit, aztán megkérdezte: – Tényleg nem beszélhetsz róla?
– Sajnálom, bébi, de tudod, a szabályok.
– És te soha nem szeged meg őket?
– Félek, hogy könnyen hozzászoknék. Jobb el sem kezdeni.
– Akkor hogyan várhatjátok el egy orosztól, hogy nektek dolgozzon?
– Az más. Lehetőséget kap, hogy a szépség és az igazság bajnokainak segítsen. Mi a jó fiúk vagyunk.
– Ők is így gondolják?
– Persze, hogy nem. Szerintük ők azok. Egy Adolf nevű fickó meg magát tartotta annak – emlékeztette Jack. – Bernie-vel nagyon nem csípték volna egymást.
– Adolf már régen meghalt.
– Mindig vannak újak, bébi. Higgy nekem.
– Valami nagyon aggaszt, Jack. Látom rajtad. Hogyan segíthetnék?
– Sehogy. Esetleg azzal, hogy nem faggatsz.
– Jól van – bólintott Cathy. A titkosszolgálati munka nem érdekelte különösebben, de orvosként ki nem állhatta, hogy nem segíthet Jacknek. Persze orvosként azzal is tisztában volt, hogy nem tud minden betegséget meggyógyítani. Ezt el kellett fogadnia. Csakhogy az orvoslásban, ha valaki felfedezett egy új gyógymódot, azt rögtön közzétette valamelyik neves szaklapban, hogy az egész világ tudjon róla és alkalmazhassa. A CIA viszont átkozottul ritkán követett el ehhez hasonlót, ami borzasztóan zavarta Cathyt. Ezért járt még egy próbálkozás. – Mondd csak, ha megtudtok valami érdekeset, akkor mi történik?
– Feljebb passzoljuk. Az itteniek Sir Basilnek, én meg Greer tengernagynak. Ezért kaptam azt az új telefonkészüléket. Ha nagyon kényes témáról van szó, akkor pedig a nagykövetség futárszolgálatát használjuk.
– Azt hittem, hogy a telefonvonal kódja feltörhetetlen.
– Nos, elég nehéz lenne lehallgatni, az biztos, de azért vannak esetek, amikor nem kockáztat az ember. Ugye ismerős?
– És mi lenne egy ilyen eset? Nem konkrétan, csak egy példát mondj – tette hozzá ravasz mosollyal Cathy.
– Látom, nem nyugszol, amíg ki nem elégítettem a kíváncsiságodat. Tegyük fel, hogy infót szerzünk a mondjuk a nukleáris arzenáljukról. Egy olyan ügynöktől, aki nagyon jó helyen dolgozik, éppen ezért, ha az oroszok elfogják és megfejtik a küldeményt, az egyértelműen leleplezi őt. Na, ilyenkor használjuk a diplomáciai táskát. A játék egyik legfontosabb eleme éppen ez: az informátoraink védelme.
– Mert ha lebuknak…
– Akkor meghalnak, méghozzá nagyon kellemetlen módon. Egyszer állítólag élve krematóriumba dugtak egy pasast, és begyújtották a gázt. Még le is filmezték, pour encourager les autres, ahogy Voltaire mondaná.
– Ez eléggé hihetetlen – csóválta meg a fejét Cathy.
– Pedig az egyik emberünk látta a filmet. A szerencsétlent, akit elevenen megégettek, Popovnak hívták. A GRU tisztje volt, és nekünk dolgozott. A főnökei nagyon elégedetlenek voltak vele.
– Ez komoly? – kérdezte még mindig hitetlenül Cathy.
– Mint egy szívroham. Azt mondják, hogy egy időben rendszeresen vetítették a filmet a GRU akadémiáján. Elrettentésként. Szerintem elég rossz taktika, de mint mondtam, egy emberünk a saját szemével látta. Mindenesetre ez is egyik oka annak, hogy védeni próbáljuk a forrásainkat.
– Akkor sem hiszem.
– Tényleg olyan hihetetlen? És az nem, hogy egy sebész félbeszakítja a műtétet, hogy megebédeljen és legurítson egy korsó sört?
– Nos… de igen – ismerte el Cathy.
– Tökéletlen világban élünk, bébi. – De azért senkinek nem fogjuk megengedni, hogy a fejünkre nőjön, tette hozzá gondolatban. Cathy majd szépen átgondolja a hétvégén, hogy mit akar tenni, ő meg addig dolgozik egy kicsit a Halsey-könyvön.

MOSZKVÁBAN az ujjaké volt a szó.
Ho[gy] fog[sz] üzen[ni] Lang[leybe]?, kérdezte Mary Pat.
Még n[em] tud[om], felelte Ed.
Fut[árral], javasolta MP. Úgy lesz a legbizt[onságosabb].
Ed egyetértően bólintott. Rit[er] be fog gerj[edni].
De még menn[yire]. Akar[od], ho[gy] én szerv[ezzem] meg a találk[ozót]?, ajánlkozott Mary Pat.
Végr[e] haszn[át] vehet[néd] az or[osz] tudás[odnak], mosolyodott el Ed.
Ezúttal Mary Pat bólintott. Tényleg jól beszélte az oroszt, olyan magas szinten, ahogy csak a legtanultabbak képesek még a tősgyökeres moszkvaiak közül is. Amerikai feleségként természetesen nem vehette hasznát. Amikor az utcán eligazítást kért, vagy szót váltott egy eladóval, mindig törte a nyelvet, és tőmondatokban beszélt. Ha nem így tette volna, feltűnést kelt, azt pedig nem akarta. Sokkal biztonságosabb volt butácska amerikai szöszinek lenni.
Mikor?
Iv[án] holn[ap] akar[ja], felelte Ed. Kész[en] állsz rá?
Mary Pat megpaskolta a férje fenekét. Arra mérget vehetsz, mondta a mosolya.
Ed nem csupán ezért imádta annyira, de ez is szerepet játszott benne. Mary fantasztikus munkatárs volt – és még fantasztikusabb feleség. Ed biztos volt benne, hogy ezen az éjszakán szerelmeskedni fognak. Lehet, hogy a boksz szabályai szerint a ringbe szállás előtt tilos volt a szex, Mary Patnél azonban épp az ellenkezője volt érvényben.

– MIKOR MEGY, BOB? – kérdezte Greer a műveleti igazgatót.
– Vasárnap. Az ANA-val Tokióba, onnan Szöulba.
– Az az igazság, hogy nem irigylem. Ki nem állhatom a hosszú repülőutakat.
– Aludni kell, és akkor hamar eltelik. – Ritter jó volt ebben. – Egyébként ráérek. Nem sok mozgás van az igazgatóságon. – A Távol-Keleten viszont az Észak-Korea és Kína miatt aggódó KCIA várta.
– Kedves magától, hogy éppen akkor lép le, amikor az elnök a seggemet rugdossa a pápa miatt – gondolkozott hangosan Arthur Moore.
– Igazán sajnálom érte – felelte gúnyos mosollyal Ritter. – Mike Bostock fog helyettesíteni.
Bostockot mindannyian kedvelték; műveleti tisztként kezdte a karrierjét, a Szovjetunió és Közép-Európa szakértőjévé küzdve fel magát. Az egyetlen hibája, amely távol tartotta a Dombtól, cowboytermészete volt. Ettől persze nem volt kevésbé értékes – ahogyan Mary Pat Foley sem.
– Még mindig semmi hír a Politbüró megbeszéléséről?
– Semmi, Arthur. Lehet, hogy nem is esett szó semmi különösről. Tudja, nem terveznek atomháborút, valahányszor csak összeülnek.
– Nem – kuncogott Greer. – Viszont meg vannak győződve róla, hogy mi igen. Jézusom, micsoda paranoiás egy banda!
– Ne feledje, mit mondott Henry: “Még a paranoiásnak is vannak ellenségei.” Minket meg egyenesen azért fizetnek, hogy azok legyünk – emlékeztette Ritter.
– Még mindig A VÖRÖS HALÁL ÁLARCÁ-n rágódik, Robert?
– Még semmi lényeges nem történt. Azok, akikkel beszéltem róla… A fenébe, Arthur, ez kiábrándító! Azt mondom nekik, hogy merjenek eredetiek lenni, és mi erre a reakciójuk? Még jobban beszűkül a látóterük. Miért?
– Mert ez egy kormányhivatal. Az embereink többsége tipikus hivatalnok. Szeretik a megszokott, jól bevált, biztonságos megoldásokat. Legalábbis amit ők annak hisznek. De éppen ezért vagyunk itt mi – mutatott rá Moore. – Hogy felpiszkáljuk az állóvizet.
– És szerencsére akad néhány merész, kreatív segítőtársunk. Az egyik éppen az én csapatomban dolgozik. Ha valaki nem szereti a korlátokat, akkor az ő.
– Ryan? – kapta fel a fejét Ritter.
– Eltalálta – bólintott Jim Greer.
– Ő nem illik közénk – vágta rá a műveleti igazgató.
– Válasszon, Bob, mit akar: aktatologatókat, akik képtelenek a számok mögé látni, vagy gondolkodó emberi lényeket. Ryan makacs, de ex-tengerészgyalogosként tudja, hol a határ, és állítom magának, hogy néhány éven belül az egyik legjobb elemzőnkké növi ki magát – mondta hévvel Greer. – A legjobb tisztem már nem is tudom, mióta, és meg kell mondjam, hogy nem értem, mi baja vele, Robert.
– Basil is kedveli – tette hozzá Moore. – Ez pedig jelent valamit.
– Legközelebb, ha találkozom Jackkel, be szeretném avatni a VÖRÖS HALÁL-ba.
– Biztos benne? – kérdezte Moore. – Ez azért jóval fölötte van az ő bérkategóriájának.
– Jack jobban ismeri a gazdasági folyamatokat, mint bárki más az igazgatóságomon. Ha nem féltem volna attól, hogy ezzel a szárnyát szegem, a gazdasági osztályra tettem volna. Ha tönkre akarja tenni a Szovjetuniót, Bob, és háború nélkül szeretné elérni ezt, akkor annak egyetlen módja az, hogy tönkreteszi a gazdaságukat. Ryan egy halom pénzt keresett magának, mert a gazdasági mutatók mögött a mozgatórugókat is meglátta. Éppen erre van szükségünk: hátha megtalálja nekünk azt a helyet, ahol megakaszthatjuk a gépezetet. Különben is, mit árthat? A projekt egyelőre csak elméleti síkon létezik, nemde?
– Nos? – nézett a CIA igazgatója Ritterre. Végül is Greernek igaza volt.
– Mit bánom én… Rendben – morogta Ritter. – Csak aztán nehogy a The Washington Posttal vitassa meg az ötleteit.
– Hogy Jack köpjön a sajtónak? – hördült fel Greer. – Ez az ember nem talpnyaló, pénzre pedig nincs szüksége. A KGB nem tudna annyit ajánlani neki, hogy ne röhögje ki őket. Amit magamról nem mondhatok el – tette hozzá poénként.
– Ezt megjegyeztem, James – mondta halvány mosollyal Ritter.

A GUM ÁRUHÁZ rangját tekintve a New York-i Macy’shez volt mérhető. Elméletileg, gondolta Ed, miközben besétált a főbejáraton. Ahogyan elméletileg a Szovjetunió köztársaságok önkéntes szövetsége volt, és ahogyan elméletileg a szovjet alkotmány felette állt a kommunista párt akaratának. Hát igen, nézett szét maga körül. Elméletben a húsvéti tojást tojó nyuszi is létezett.
Mozgólépcsővel mentek fel a második emeletre. A szerkezet a régi fajta volt, a Nyugaton már évtizedek óta használt fém helyett fából készült lépcsőfokokkal. A bundarészleg hátul volt, jobbra, első ránézésre egészen tűrhető kínálattal. Okos ez a fiú, gondolta Foley. Az áruház egyéb osztályain az árucikkek a legjobb esetben is közepes minőségben és választékban “kellették” magukat. Ha Mary Pattel valahová máshová térnek be nézelődni, feltűnést keltettek volna. A bundarészleg azonban egészen más volt. Az orosz tél mindig is hideg volt – olyan hideg, hogy ezeken a tájakon valamikor még az elefántok is bundát viseltek –, így az ember, akár helyi volt, akár amerikai, sapka nélkül nem mehetett neki a morcosabb évszakoknak. Ezeket a vastag fejfedőket formájukat tekintve nehezen lehetett volna bárhová is besorolni, viszont kényelmesek voltak, puhák, és ami a legfontosabb, jó melegek. Az itt megvásárolható darabokat pézsmapatkányból készítették – a nyérc és a nyest a “zárt” üzletekbe került, s a pártvezérek és feleségeik/szeretőik kiváltsága volt. Foley sohasem hitte volna, hogy valaha is egy mocsári patkány kültakaróját fogja a fején hordani, de végül is finom bundája – vagy szőre? – volt, és télen biztosan jól jön majd. Egyébként meg nem ez volt a lényeg.
Foleyék a szemükkel is kommunikálni tudtak, bár ilyenkor meglehetősen keskeny volt az információátvitel sávszélessége. Az idő azonban a segítségükre sietett. A téli sapkák csak nemrégiben érkeztek meg az üzletbe, és nyárutó lévén, az emberek még nem rohamozták meg a készletet. Csak egy barna öltönyös fickó téblábolt a polcok között. Mary Pat elhessentette a férjét, mintha ajándékkal akarná meglepni, és a férfi felé indult. Nem ejtették a fejére, gondolta. Tökéletes helyszínt választott.
– Elnézést – szólította meg oroszul.
– Igen? – fordult feléje a férfi. Mary Pat egy szempillantás alatt végigmérte. Nem lehetett sokkal több harmincnál, de jóval idősebbnek látszott: az élet hamar megöregítette a moszkvaiakat, még hamarabb, mint New York City lakóit. A haja és a szeme barna volt. A tekintetéből intelligencia sugárzott. Ez jó jel volt.
– Téli sapkát vásárolok a férjemnek. Mint azt ön – tette hozzá – a metrón javasolta neki.
Látta a szemén, hogy nem egy fiatal nőt várt. A pislogása azt is elárulta, hogy nehezen tudja összeilleszteni a tökéletes orosz nyelvtudást azzal, hogy a nő nyilvánvalóan amerikai.
– A metrón?
– Igen. A férjem jobbnak látta, ha én találkozom önnel. Nos… – Felemelt egy sapkát, és megborzolta a szőrét, aztán a férfira nézett, mintha a véleményét várná. – Nos, mit akar tőlünk?
– Hogy érti? – nyögte az orosz.
– Kapcsolatba lépett egy amerikaival, és találkozni akart vele. Vagy csak a sapkavásárlásban akart segíteni?
– Maguk a CIA-nak dolgoznak? – szedte össze magát a férfi.
– Igen, a férjem és én az amerikai kormánynak dolgozunk. Maga pedig a KGB-nek.
– Úgy van. A kommunikációs osztályon. A Központi Kommunikáción.
– Valóban? – Mary Pat visszatette a sapkát a helyére, és kiválasztott egy másikat. Te jó ég, gondolta. Remélem, hogy az igazat mondja. Vagy csak egy olcsó jegyet szeretne New Yorkba? – Honnan tudhatom, hogy igazat mond?
– Onnan, hogy itt vagyok – felelte meglepetten, és kissé dühösen az orosz. Mégis mit gondol ez a nő? Hogy szórakozásból kockára teszi a saját életét? – Miért beszél velem?
– Az üzenet, amit a metrón átadott, felkeltette a figyelmemet. – MP maga elé emelt egy sötétbarna sapkát, és összeráncolta a homlokát, mintha túl komornak találná a színét.
– Hölgyem, én a nyolcas főigazgatóságon dolgozom.
– Melyik osztályon?
– Kommunikációs feldolgozás. Kommunikációs tiszt vagyok. Rajtam keresztül mennek ki az üzenetek a különböző rezidentúráknak, s a válaszokat is én osztom szét a címzetteknek. Ennek következtében sok mindenről tudomást szerzek. Elegendő ez az önök számára? – Legalább jól játszott. A sapkára mutogatott és a fejét rázta, aztán egy másik sapkára mutatott, amely jóval világosabbra, csaknem szőkére volt festve.
– Valószínűleg. Mit kér tőlünk?
– Fontos információ birtokában vagyok. Nagyon fontos. Cserébe azt kérem, hogy juttassanak ki Nyugatra engem, a feleségem és a kislányunkat.
– Mekkora a kislánya?
– Három éves és hét hónapos. Teljesíteni tudják a kérésem?
Mary Pat érezte, hogy egy korsó sornyi adrenalin ömlik a vérébe. Válaszolnia kellett, és ha válaszol, be is kell tartania, amit mondott. Kijuttatni két felnőttet és egy gyereket a Szovjetunióból… Ez nem ígérkezett könnyű falatnak.
De ez a pasas a MERCURY-ban dolgozik, jutott eszébe. Olyan dolgokat tudhat, amikről lehet, hogy száz másik ügynök sem szerezne soha tudomást. Ez az ember, aki itt áll előtte, a legnagyobb orosz államtitkok őrizője. Az általa birtokolt információk értékesebbek lehetnek, mint Brezsnyev töke. Vagyis…
– Igen, ki fogjuk vinni magát és a családját. Mikor?
– Mielőbb át kell adnom az információt, különben késő lesz, de csak akkor vagyok hajlandó rá, ha már odaát vagyunk. Biztosíthatom, nem fognak csalódni. Egy komoly ügyről van szó, elég komolyról ahhoz, hogy erre az elkeseredett lépésre kényszerítsen – tette hozzá végső érvként.
Azért nem kell túlzásokba esni, iván, gondolta Mary Pat. Nem kell mindjárt a stratégiai rakétaütegek indítókódjait megadnod, de azért annak se örülnénk, ha kiderülne, hogy csak a nagyanyád borscsreceptjét akartad ránk bízni. Egy vesékig hatoló pillantás mindenesetre azt mondta MP-nek, hogy a férfi őszintén beszél. Valószínűleg…
– Gyorsan el tudjuk intézni, ha valóban szükséges. Addig is meg kell beszélnünk a kapcsolattartás további módját. Itt tovább nem folytathatjuk a beszélgetést. Mondjon egy helyet, ahol megbeszélhetjük a részleteket.
Zajcevet nem érte felkészületlenül a kérdés. Másnap reggelre beszéltek meg újabb “randevút”. Tényleg nagyon sietős neked, állapította meg Mary Pat.
– Hogy hívhatom? – kérdezte az orosztól.
– Oleg Ivan’ics – felelte automatikusan Zajcev. Lehet, hogy nem kellett volna az igazi nevét megadnia, de már nem szívhatta vissza.
– Az én nevem Mária. Nos, melyik sapkát javasolja?
– A férjének? Azt – mutatott Zajcev a piszkosszőke színűre.
– Akkor ezt veszem meg. Köszönöm, elvtárs.
A sapka száznyolcvan rubelbe került, egy átlagos moszkvai munkás bő egyhavi fizetésébe. Ahhoz, hogy birtokba vehesse a sapkát, Mary Patnek előbb le kellett adnia egy eladónál, majd át kellett mennie a pénztárhoz, ahol kiegyenlítette az árát készpénzzel – az oroszok még nem fedezték fel a hitelkártyát –, majd az ott kapott bizonylattal visszasétált az eladóhoz, és kicserélte a sapkára.
Tehát igaz volt: az oroszoknál még az amerikai kormány is hatékonyabb. Hihetetlen volt, de igaz.
Mary Pat fogta a barna papírtáskát, és a férjével együtt elhagyta az áruházat.
– Na, mit vettél apucinak?
– Valamit, ami tetszeni fog – mutatta fel a táskát Mary Pat, de sziporkázó kék szeme egészen másról beszélt. A karórájára nézett. Washingtonban még csak hajnali három volt, túl korán ahhoz, hogy telefonáljanak, az üzenet pedig túl fontos volt ahhoz, hogy az éjszakai csapatra bízzák. Mary Pat saját kellemetlen tapasztalataiból tudta, hogy jobban járnak, ha rejtjelezik, és diplomáciai futárral küldik el. Így is hamar meg fog érkezni, és akkor már csak a jóváhagyásra kell várni.

A NAGYKÖVETSÉG SZERELŐJE előző nap átnézte az autójukat ezt időnként mindenkinek megtették, így nem terelhette rájuk a KGB vagy a többi ott dolgozó figyelmét –, az ajtón és a motorházon hagyott apró jeleket pedig senki nem háborgatta az éjszaka folyamán. A Mercedes 280-as ráadásul bonyolult riasztóval is fel volt szerelve. Ed Foley a biztonság kedvéért betett egy Bee Gees-kazettát az autórádióba, és feltekerte a hangerőt. Mary Pat riszálni kezdte magát az ülésben, ahogy az egy szőke kaliforniai lánytól elvárható volt.
– A barátunk utazni akar – közölte alig hallható hangon. – A feleségével és a három és fél éves kislányukkal együtt.
– Mikor?
– Hamarosan.
– Hogyan?
– Az rajtunk múlik.
– Komoly? – kérdezte Ed.
– Szerintem igen.
Sose lehetett biztos benne az ember, de Mary Patnek jó szeme volt.
– Rendben – felelte Ed.
– Tiszta a levegő? – nézett körül MP. Ed is ugyanezt tette. Ha figyelte is őket valaki, láthatatlan volt.
– Tiszta.
– Nagyszerű. – MP lejjebb vette a hangerőt. – Tudod, hogy én is szeretem, de szétmegy a fülem.
– Bocs, szivi. Még vissza kell mennem az irodába.
– Minek? – kérdezte a durcás feleség hangján MP.
– Még maradt egy kis befejezetlen papírmunkám tegnapról…
– És persze a baseballeredményeket is meg akarod nézni – dohogott MP. – Miért nem lehet egy tányérantennát szereltetni a házunk tetejére, Ed?
– Már rajta vagyunk, de az oroszok akadékoskodnak. Attól tartanak, hogy kémkedésre fogjuk használni – tette hozzá megvetően Ed.
– Na persze! Ekkora marhaságot! – tette hozzá a KGB kedvéért Mary Pat. Nem tartotta valószínűnek, hogy az éjszaka észrevétlenül be tudtak volna csempészni egy rádiós poloskát az autóba – az FBI meg tudta volna csinálni, az orosz elektronikai készülékek viszont túl bumfordiak voltak ehhez. De azért nem ártott óvatosnak lenni. Paranoiások voltak, rendben, de vajon eléggé azok voltak-e?

CATHY KIVITTE SALLYT és kis Jacket a közeli játszótérre. Volt itt néhány hinta, Sally nagy örömére, és fű is akadt, hogy a kiskrapeknek legyen mit tépkednie és kóstolgatnia. Még most tanulta használni a kezét, és ha valamit sikerült megfognia vele, az rögtön tovább került a szájába – ami ebben a korban aligha volt felróható neki. Cathy úgy gondolta, addig kell a napon lenni a gyerekekkel, amíg be nem köszöntének a hosszú, sötét angol éjszakák. Meg aztán így Jack is végre nyugodtan dolgozhatott egy kicsit a Halsey-könyvön.
Otthon Jack a felesége egyik orvosi könyvét, a Belgyógyászat módszereit bújta. Az övsömörről olvasott, arról a bőrbetegségről, amely az idős tengernagyot a lehető legrosszabb időpontban teperte le. Az alfejezet tanúsága szerint a tisztnek a középkori inkvizícióhoz illő kínokat kellett kiállnia egy régi bárányhimlő-fertőzés következményeképpen. Még fájdalmasabb lehetett számára az, hogy az imádott harccsoportjának, az Enterprise-nak és a Yorktownnak nélküle kellett csatába indulnia. Ifjabb William Frederick Halsey azonban azt tette, amit mindig is: férfiasan tűrt. A helyére barátját, Raymond Spruance-ot ajánlotta. A két férfi szöges ellentéte volt egymásnak. Halsey a nyers, nagyivó, éjjel-nappal bagózó egykori focista; Spruance az antialkoholista, nem dohányzó értelmiségi, aki arról volt híres, hogy még sohasem emelte fel a hangját. A barátságnak azonban ez a különbözőség nem állhatta útját, olyannyira, hogy később, amikor a harmadik és az ötödik flotta egyesült, felváltva, teljes egyetértésben gyakorolták a parancsnoki feladatot. Ez, gondolta Ryan, világosan bizonyítja, hogy Halsey is intellektuel volt, és nem egy forrófejű bika, aminek a korabeli újságok leírták. Spruance, a finom modorú aligha barátkozott volna egy agresszív tökfejjel. Bármilyen jó barátok voltak is, a személyzetük gyakran összerúgta a port, afféle gyerekes, “az én apukám úgyis erősebb a te apukádnál” módra. Ez viszont eléggé lehangoló volt.
A betegségéről maga Halsey is nyilatkozott, de hogy pontosan mit mondott, azt nem lehetett tudni, mert a szerkesztő megszépítette a nyelvezetét. Bill Halsey ugyanis úgy beszélt, mint egy hullarészeg fedélzetmester – talán éppen ezért kedvelték annyira a riporterek: mindig jó téma volt.
A jegyzetei és a könyvei az Apple He típusú számítógép mellett tornyosultak. Jack a WordStart használta szövegszerkesztésre. Meglehetősen bonyolult program volt, de még mindig előnyösebb volt ezt használni, mint írógéppel vacakolni. A kiadóról még nem döntött. A Haditengerészeti Intézet nyomdája már megint megkörnyékezte, de lehet, hogy nem ártott volna egy igazi, nagy kiadót keresni inkább. Előbb persze be kellett volna fejezni a könyvet…
Jack nagyon igyekezett, de ma valahogy nem fogott az agya. Az ujjai – már nem kettőt használt, hanem négyet, jobb napokon ötöt – szorgalmasan kopácsoltak volna, az írnivaló azonban nem akart megszületni a fejében. Odafent mással voltak elfoglalva. Az elemzői munka átka volt ez: ha egyszer valami befészkelte magát az ember gondolatai közé, nehéz volt kiverni onnan. Néha egészen jelentéktelennek tűnő dolgokról volt szó, de Jack nem nyugodott, míg megoldást vagy választ nem talált rájuk. A Merrill Lynchnél is gyakran előfordult ez, amikor az eladásra kínált cégek megvásárlásában rejlő kockázatokat és lehetőségeket kutatta. Olyan dolgokat is meglátott, amit mások nem, ezért időnként összetűzésbe került a főnökeivel, de nem zavartatta magát. Nehezen befolyásolható és nehezen irányítható pasas volt, és az ügyfeleknek pont ez kellett. Ők azért bízták rá a pénzüket, hogy őrizze és kamatoztassa, és Jack igyekezett legjobb tehetsége szerint eleget tenni ennek. Általában sikerült is. Amikor a Chicagói és Északnyugati Vasúti Társaságba fektette a pénzét, a felügyelői nagyon támadták, Ryan azonban kitartott az álláspontja mellett, s azon klienseivel együtt, akik hallgattak rá, egy halom pénzt keresett. Ettől kezdve özönlöttek hozzá az ügyfelek. Ryan tehát megtanult hallgatni az ösztöneire, meglátni azt, amit nem lehetett látni, vagy csak nagyon kevesen vehettek észre. Ez a “pápás” ügy is ilyen volt. A rendelkezésre álló információ nem volt több a teljes kép mozaikdarabkáinál, de csak ez volt, ezzel kellett kezdeni valamit. Ami nem volt újdonság számára: bróker korában egész nap ezt csinálta, és tíz esetből kilencszer bejött.
Azért ez így se volt valami sok. Valami készült, ezt érezte a zsigereiben, de hogy mi? Honnan tudhatta volna? Csak egy Varsóba küldött levél másolatát látta, és feltételezte, hogy Moszkvában is látta már egy rakás vénember. Azt is feltételezte, hogy fenyegetésnek fogják tekinteni.
Ez nemhogy sok nem volt, hanem szánalmasan kevés. Jól jött volna most egy cigaretta. Általában segített ilyen helyzetekben, de ha Cathy megérezte volna a füstszagot a házban, páros lábbal rúgja ki.
Szüksége volt Jim Greerre. A tengernagy fiaként kezelte – a sajátja tengerészgyalogos hadnagyként Vietnamban esett el –, és mindig meghallgatta, ha gondja volt. Cathyvel is jó lett volna megbeszélni, de ez lehetetlen volt, ráadásul Cathy nem is volt igazán tisztában a körülményekkel, így nem igazán tudott volna mit mondani. Honnan is tudhatta volna egy milliomos burokban felnőtt lánya, aki a tizenhatodik születésnapjára saját autót kapott ajándékba, és aki egy pazar Park Avenue-i apartmanból járt a legjobb iskolába, hogy milyen a való világ, és milyenek tudnak lenni benne az emberek. Jack apja rendőr volt, többnyire gyilkossági ügyekben nyomozott, és noha nem hozta haza a munkáját, épp eleget ki lehetett szedni belőle ahhoz, hogy leszűrődjön belőle: az élet tele van váratlan és veszélyes meglepetésekkel, meg azokkal, akik házhoz szállítják őket. Ők a rosszfiúk, és tényleg nagyon rosszak tudnak lenni.
Jack nem tudott lelkiismeret nélkül élni. Hogy hol szerezte – még valamikor egészen kisgyerekkorában, a katolikus iskolában vagy az anyaméhben –, azt nem tudta, de azt igen, hogy a szabályok általában a józan ész termékei, ezért érdemes tiszteletben tartani őket. De mivel éppen a józan ész a legfőbb irányító, hajó okod, ha nagyon jó okod van rá, áthághatod a szabályokat, hogy érvényt szerezz az értelemnek. Ezt hívják ítélőképességnek, és a tengerészgyalogosok nagy becsben tartják. Felértékeled a helyzetet, fontolóra veszed a lehetőségeket, és aztán cselekszel. Néha nagyon gyorsan kell csinálni – ezért kapnak a tisztek több pénzt, mint a tiszthelyettesek, de azért, ha van rá időd, nem árt meghallgatni a törzsőrmester véleményét is.
Az elemzői munka annyiban különbözött ettől, hogy a veszély itt nem mutatta meg magát, hanem neked kell kitapogatnod, kiszagolnod. Ha volt miből, mert most még ezt se lehetett elmondani. Az egész csak egy lehetőség volt, egy elképzelés olyan emberekről, akiket személyesen nem ismert, akik csak száraz adatok voltak mások – szintén ismeretlen emberek – által előállított dokumentumokban. Kolumbusz érezhette magát így, amikor kicsiny flottájával nyugat felé hajózott. Sejtette, hogy valahol ott van előtte a föld, de hogy milyen távol van és mikor fog felbukkanni, azt nem tudhatta. Legfeljebb remélhette, hogy nem éjszaka, nem ködben, és nem egy halálos veszélyt jelentő korallzátony formájában fog sor kerülni rá. Jack élete nem volt veszélyben, de ahogy brókerként jobban kellett vigyáznia az ügyfelek pénzére, mint a sajátjára, úgy most is ugyanolyan fontosnak kellett tartania egy potenciálisan veszélyben lévő ember életét, mint a saját szeme fényét.
Innen jött a késztetés, hogy felhívja Greer tengernagyot, de Washingtonban még nem volt reggel hét, és a főnök biztosan nem örült volna, ha otthoni STU-ja trillázása ébreszti. Annál is inkább, mivel Jacknek nem volt különösebb közölnivalója.
Jobb híján hátradőlt a székben, és az Apple üres képernyőjén válaszokat keresett.