A gonosz birodalma 30

30. fejezet


RÓMA



– RYAN? HOGY MIT CSINÁLT? – kérdezte elhűlve Bob Ritter.
– Nyugi, Bob. Semmi oka így felkapni a vizet – csitította James Greer, aki Moore-ral együtt nagyon élvezte a helyzetet. – Jack csak megfigyelőként vett részt egy műveletben, amelyre nem találtunk alkalmas műveleti tisztet. Nem lépett a saját farkára, és nem akart hősködni sem, a Nyúl pedig egy védett házban van valahol Manchester környékén, és csicsereg, mint egy kanári.
– Na és mit tudtunk meg tőle?
– Először is azt – felelte Moore –, hogy Andropov barátunk merényletre készül a pápa ellen.
Ritter felkapta a fejét.
– Mennyire megbízható ez az információ?
– A Nyúl ezért lépett olajra – felelte a főigazgató. – A lelkiismerete nem tudott megbirkózni a teherrel.
– Oké, tegyük fel, hogy igaz. Mit tud még? – kérdezte a műveleti igazgató.
– Az emberünk, a neve Oleg Ivanovics Zajcev, állítása szerint a KGB kommunikációs osztályán dolgozott. Ez olyan nekik, mint a mi MERCURY-nk.
– Azannyát! – bukott ki Ritterből. – Nem álmodom?
– Néha van ilyen – mondta Moore a beosztottjának. – Az ember bedobja az érmét a félkarúba, és megüti a jackpotot. És ami még szebb benne: iván nem is sejti, hogy az emberük meglépett.
– Ez meg hogy a fenébe lehetséges?
– Ed és Mary Pat fejéből pattant ki az ötlet. – Moore elmagyarázta neki. – Mindketten megérdemelnek egy vállveregetést, Bob.
– És én ezalatt a világ másik végén voltam – dünnyögte Ritter. – A francba…
– Nos, ahhoz képest egészen szépen alakultak a dolgok – jegyezte meg Greer. – Jack is kitett magáért.
– Gondolom – adta meg magát a műveleti igazgató. – Mit mesélt még az orosz?
– Ami érdekes lehet számunkra? Megadta két ügynökük fedőnevét. Az egyik, NEPTUN a haditengerészetnél garázdálkodik, a másik pedig, CASSIUS a Dombon. És ez még csak a kezdet.
– Néhány perccel ezelőtt beszéltem Ryannel. Nagyon izgatott a fiú, azt mondja, hogy az orosz egy igazi aranybánya.
– Márpedig Ryan tud egyet s mást az aranyról – tűnődött fennhangon Moore.
– Rendben, majd befektetési igazgatót csinálunk belőle, de akkor sem műveleti tiszt – morgolódott Ritter.
– Ryan jól csinálta, Bob. Ez csak elismerést érdemel, nem gondolja? – elégelte meg a zsémbelődését Moore.
– Hogyne, Arthur. Ha akarja, ajánlólevelet is írok neki. – Ritter látta, hogy jön a tehervonat, és esze ágában sem volt az útjába állni. Különben is, a CIA-nál írt ajánlólevelek az irattár számára készültek. Az ügynökség még azok nevét is titkosította, akik harminc évvel korábban haltak hősi halált. Afféle hátsó kapu volt ez a mennyországba, CIA módra.
– Oké, uraim, most, hogy megbeszéltük az ügy adminisztrációs oldalát, beszéljük meg azt is, hogy mi legyen a pápával – javasolta Greer. Végtére is ezért fizették őket, nem pedig azért, hogy egymást csipkedjék.
– Mennyire megbízható az információ? – akarta tudni Ritter.
– Pár perce beszéltem Basillel. Szerinte nem ártana komolyan vennünk, én viszont azt mondom, hogy előbb beszéljünk mi is a Nyúllal.
– Az elnököt tájékoztatjuk?
– Egyelőre ne. Most törvényhozási kérdésekkel van elfoglalva, délután pedig Kaliforniába fog repülni. Vasárnap és hétfőn Oregonban és Coloradóban fog beszédet tartani. Leghamarabb kedden délután négy körül fogok beszélni vele. – Moore kérhetett volna rendkívüli meghallgatást az elnöktől, mi több, létfontosságú kérdésekben joga volt belerondítani a programjába, de amíg nem beszéltek a Nyúllal, ez ki volt zárva. Még az is előfordulhatott, hogy az elnök személyesen is beszélni akar az orosszal. Ő már csak ilyen volt.
– Milyen állapotban van a római állomásunk? – kérdezte Greer a kollégáját.
– A főnök Rick Nolfi. Derék fickó, de három hónap múlva nyugdíjba megy. Ő kérte, hogy Rómába helyezzük, mert a felesége, Anne odáig van Olaszországért. Hat tisztünk van, akik főként NATO-ügyekkel foglalkoznak. Két vén róka és négy zöldfülű – jelentette Ritter. – De mielőtt még riasztanánk őket, nem ártana alaposan körüljárni a kérdést és megszerezni az elnök jóváhagyását. A kérdés az, hogyan léphetünk anélkül, hogy a forrásunkat kompromittálnánk. Ha már ennyire ügyeltünk arra, hogy ne szerezzenek tudomást a szökéséről, nagy hülyeség lenne világgá kürtölni a tőle kapott információt, nemde?
– Ez a mi nagy gondunk – bólintott Moore.

– ÖRDÖGI KÖR – mondta ugyanebben a pillanatban Ryan. – Ha túl szabadon használjuk az információt, azzal kompromittálhatjuk a forrásunkat, és használhatatlanná válik. Ha viszont nem élünk vele ettől való félelmünkben, akkor szart se érünk vele. – Jack megitta a bort, és töltött magának még egy pohárral. Van erről egy könyv. Ismeri?
– Mi a címe?
– Kétélű titkok. Egy Jasper Holmes nevű fickó írta. A második világháború idején az amerikai haditengerészetnél volt kriptográfus. Joe Rocheforttal és csapatával dolgozott a FRUPAC-ben. Tanulságos olvasmány arról, mire képes a hírszerzés, ha mindenki teszi a dolgát.
Kingshot megjegyezte magának a könyv címét, aztán az ablak elé lépett. Zajcev kint sétált a ház előtti csodaszép pázsiton a feleségével és a kislányával. Mrs. Thompson megígérte nekik, hogy elviszik mindannyiukat vásárolni. Lehetőséget kellett adni nekik, hogy magukban is lehessenek. Ahhoz, hogy a férfi jó hangulatban legyen, az asszonyt és a kislányt is jókedvre kellett hangolni. A lakosztályukat természetesen lehallgatták, még a fürdőszobában is volt poloska, jó hatásfokú fehérzajszűrővel ellátva.
– Én azt mondom, Jack, hogy bármit is akar tenni a túloldal, időre van szüksége a megszervezéséhez. A bürokrácia őket is éppúgy gúzsba köti, mint minket, ha nem jobban.
– Biztos benne, Al, hogy a KGB-t is? – tűnődött Ryan. – Szerintem ez azon kevés intézményeik egyike, ha nem az egyetlen, amelyik elég rendesen működik. Ráadásul az elnöke, Jurij Andropov sem a türelméről híres. A fenébe is, hiszen 1956-ban a budapesti nagykövetük volt! Az oroszok elég határozottan léptek fel akkor, emlékszik?
– Mert az események komoly veszélyt jelentettek az egész rendszerre nézve – mutatott rá Kingshot.
– És a pápa nem? – kérdezte Ryan.
– Most megfogott – ismerte el a kém.
– Szerda. Dan ezt mondta nekem. A pápa minden szerdán kimegy a hívek elé. Tudom, máskor is megmutatja magát, és egy közepesen jó lövész számára már az elég, ha a fejét kidugja az ablakon, de ehhez puska kell, és az túl feltűnő, még a laikus számára is. Továbbá a puska azt is jelenti, hogy “katona”, a katona pedig azt, hogy “hadsereg” és “kormány”. Az ilyen alkalmak azonban nem rendszeresek, és nincsenek előre betervezve, az az átkozott szerda azonban, amikor kimegy a Piazza San Pietróra a nép közé, az igen, Al, és ilyenkor még egy pisztoly számára is lőtávolban van. – Ryan hátradőlt a székén, és ivott egy kortyot a borból.
– Én nem vagyok biztos benne, hogy pisztolyt mernék fogni a pápára annyi hívő között.
– Al, egyszer egy fickót arra vettek rá, hogy két láb távolságból támadjon rá egy jégcsákánnyal Trockijra. Persze, most más időket élünk, de az oroszok még ma sem haboznak feláldozni egy-két gyalogot, ha el akarnak érni valamit. Ez a gazember ráadásul bolgár. A maguk embere mondta róla, hogy profi. Elképesztő, hogy egy profi mire lehet képes. Ismertem a törzsőrmestert Quanticóban. A fickó le tudta írni a nevét egy negyvenötössel ötven lábról. A saját szememmel láttam. – Ryannek sohasem sikerült megbarátkoznia a böhöm Colt automatával, a törzs viszont mestere volt a fegyvernek.
– Túlzásba viszi az aggódást.
– Lehet – mondta Jack. – Sokkal jobban erezném magam, ha őszentsége szerdán golyóálló mellényt viselne a reverendája alatt. – Természetesen tudta, hogy a pápa nem lenne hajlandó rá. Az ilyenek nem félnek a haláltól. Nem mintha sérthetetlennek képzelnék magukat; egyszerűen csak nem érdekli őket a saját elmúlásuk. Elméletileg minden katolikusnak így kellett volna éreznie, de Jack képtelen volt rá.
– Gyakorlatilag mi a fenét tehetnénk? – kérdezte Kingshot. – Bolyongjunk a tömegben, fényképpel a kezünkben, és keressük Sztrokovot? Na és ki állította, hogy ő maga fogja végrehajtani a merényletet? Mi van, ha felbérelt valakit? Kétlem, hogy hajlandó lenne feláldozni az életét a Szovjetunió érdekeiért.
– Ha hangtompítós fegyvert használ, akkor megúszhatja. Úgyis mindenki az áldozatot fogja nézni, nem pedig a mellette állókat.
– Ez igaz – ismerte el Kingshot.
– Tudja, Al, átkozottul könnyű okot találni arra, hogy ne tegyünk meg valamit. Hogy is mondta dr. Johnson? “A semmittevés minden embernek hatalmában áll.” Épp ezt tesszük, Al. Ürügyet keresünk arra, hogy ne tegyünk semmit. Hagyhatjuk meghalni a pápát? Jogunk van itt ülni, bort kortyolgatni és hagyni, hogy az oroszok kinyírják?
– Nincs, Jack, de a pápához sem ugorhatunk oda, hogy lerántsuk az autó aljára. A terepműveleteket előbb mindig gondosan meg kell tervezni. Profikra van szükség, akik a gyakorlat szemszögéből látják a lehetőségeket. És bár a profik sok mindenre képesek, ha nem kapnak parancsot a végrehajtásukra, semmit sem tehetnek.
És innen már nem rajtuk múlt.

– MINISZTERELNÖK ASSZONY, okunk van azt hinni, hogy a KGB-nél folyamatban van egy művelet, melynek célja a pápa likvidálása – jelentette C. Rendkívüli meghallgatást kért, belezavarva a miniszterelnök délutáni programjába.
– Valóban? – kérdezte rezzenetlen hangon az asszony. Már hozzászokott ahhoz, hogy a legfurcsább dolgokat hallja a hírszerzés főnökétől. – Ki az információforrás.
– Néhány nappal ezelőtt beszéltem önnek a BEATRIX műveletről. Az amerikaiakkal sikerül kihoznunk a férfit és családját, ráadásul oly módon, hogy a szovjetek halottnak hiszik őket. Pillanatnyilag egy Manchester melletti védett házban tartózkodnak – tájékoztatta C a kormányfőt.
– Az amerikaiak tudnak róla?
– Igen, miniszterelnök asszony. Végtére is az ő fogásuk. A jövő héten továbbrepülnek Amerikába, de azért már tájékoztattam az amerikaiakat is. Tegnap beszéltem Arthur Moore-ral, a CIA igazgatójával. Várhatóan a jövő hét elején fog beszámolni az ügyről az elnöknek.
– Mire számít, mit fognak lépni? – kérdezte a kormányfő.
– Nehéz megmondani, asszonyom. A helyzet meglehetősen kényes. Az informátorunk, Oleg nagyon értékes szerzemény, ezért nagyon keményen meg kellett és kell dolgoznunk azért, hogy mind az ittléte, mind a személyazonossága titok maradjon. Éppen ezért olyan bonyolult kérdés, hogyan figyelmeztessük a pápát az őt fenyegető veszélyre.
– Ez biztosan egy folyamatban lévő művelet? – kérdezte a miniszterelnök. Nehéz volt megemészteni, még az oroszoktól is, akiket pedig mindenre képesnek tartott.
– Nagyon úgy néz ki, hogy igen – válaszolta Sir Basil. – A prioritását azonban nem ismerjük, ahogyan az ütemtervét sem.
– Értem. – A miniszterelnök a gondolataiba mélyedt néhány pillanat erejéig. – A kapcsolatunk a Vatikánnal szívélyes, de nem szoros. – Ennek az oka még VIII. Henrik idejében gyökerezett, bár a római katolikus egyház az évszázadok során megenyhült a belőle kiváltakkal szemben.
– Sajnálatos módon – bólintott C.
A kormányfő megint elmerült a gondolataiban, s amikor megszólalt, a hangjából méltóság és erély szólt.
– Sir Basil, őfelsége kormánya nem tűrheti, hogy egy baráti állam vezetőjét meggyilkolják az ellenségeink. Ezért utasítom, hogy vegye fontolóra a lehetőségeinket, és igyekezzen megakadályozni ezt az eseményt.
Egyesek csípőből tüzelnek, gondolta Sir Basil. Mások szívből. Minden keménysége ellenére az Egyesült Királyság miniszterelnöke az utóbbiak közé tartozott.
– Értettem, miniszterelnök asszony. – A gond csak az volt, hogy a kormányfő azt már nem mondta, hogyan csinálja. Vezényeljen egy SAS-osztagot a Szent Peter térre?
– Mit tudtak még meg a szökevénytől?
– Felhívta a figyelmünket egy szovjet ügynökre, aki MINISZTER fedőnéven vélhetően a Whitehallban garázdálkodik. A Biztonsági Szolgálat már dolgozik az ügyön.
– Érdekes. – A hír nem lepte meg a kormányfőt. Ez a személy is a cambridge-i csoporthoz tartozhatott, amely olyan nagy szolgálatot tett a Szovjetunió számára a háború idején, sőt még utána is, egészen az 1960-as évekig. Az sem volt lehetetlen, hogy ők szervezték be. Charleston ügyesen kigyomlálta őket a SIS-ből, de a Whitehall már jóval kényesebb terep volt. – Tájékoztasson, ha van valami fejlemény. – Ennek az egyszerű kérésnek akkora ereje volt, mint a kőbe vésett sínai-hegyi tízparancsolatnak.
– Természetesen, miniszterelnök asszony.
– Segítene, ha beszélnék az amerikai elnökkel erről a pápaügyről?
– Úgy vélem, jobb lenne hagyni, hogy előbb a CIA tájékoztassa. Nem lenne szerencsés rövidre zárni a rendszerüket. A BEATRIX végtére is egy amerikai művelet, és Arthur dolga információval ellátni az elnököt.
– Azt hiszem, igaza van. De ha beszélek vele, azt akarom, hogy tudja, komolyan vesszük az ügyet, és tőle is elvárjuk, hogy ugyanezt tegye.
– Nem hiszem, asszonyom, hogy az elnök karba tett kézzel fogja nézni.
– Egyetértek. Derék fickó. – A dél-amerikai országokkal ápolandó jó kapcsolat érdekében hétpecsétes titokként kezelték, de tény volt, hogy Amerika teljes mellszélességgel támogatta őket a falklandi háború idején.
– Hogy ment a BEATRIX végrehajtása? – kérdezte a kormányfő a Downing Street 10. szám alatti konferenciaszobájában.
– Hibátlanul, asszonyom. Az embereink mindent úgy csináltak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
– Bízom benne, hogy gondoskodni fog azokról, akik részt vettek benne.
– Hogyne, asszonyom – biztosította C.
– Nagyszerű. Köszönöm, hogy átjött, Sir Basil.
– Örömömre szolgált, mint mindig, miniszterelnök asszony.
Kifelé menet Charleston arra gondolt, hogy ha Ryan is vele lett volna, most biztosan odasúgta volna neki, hogy a kormányfő “belevaló csaj”. Tényleg az volt, de a feladat, amivel most már hivatalosan is megbízták, ettől még nem lett könnyebb. Mi a fenét csináljon? Hogy védje meg a pápát az oroszoktól? Jó kérdés volt, de végül is azért fizették olyan bőkezűen, hogy válaszokat találjon.

– SZIA, SZIVI.
– Hol vagy? – kérdezte egyből Cathy.
– Nem mondhatom meg, de Angliában. A kontinensen végzett munka… nos, valami olyat eredményezett, amit itt kell folytatnom.
– Hazaugorhatsz valamikor?
– Attól tartok, nem. – Ez volt a legrosszabb az egészben. Chatham nem lett volna messze autóval, de Jack nem volt biztos benne, hogy élve odaérne ezeken a visszájukra fordított utakon. – Mindenki jól van?
– Jól, leszámítva azt, hogy nem vagy itt – felelte szemrehányóan Cathy. Egyvalamiben biztos volt: bárhol is járt Jack, az nem Németország volt.
– Sajnálom, bébi. Csak annyit mondhatok, hogy amit csinálok, az nagyon fontos.
– Biztos vagyok benne – enyhült meg Cathy, mert érezte a hangjából, hogy legszívesebben otthon lenne, velük.
– Hogy megy a munka?
– Egész nap szemüvegrecepteket írtam. Holnap reggel végre műteni is fogok. Várj csak egy percet. Sally akar beszélni veled.
– Szia, apu – mondta egy másik, vékonyabb hang.
– Szia, Sally. Hogy vagy?
– Jól. – A gyerekek mindig ezt válaszolták.
– Mit csináltál ma?
– Miss Margaret és én színeztünk.
– Valami szépet?
– Igen! Bocikat és lovakat! – felelte lelkesen Sally. A bocik és a pelikánok voltak a kedvencei.
– Még beszélnem kell anyuval. Odaadnád neki?
– Oké.
Ryan elképzelte, hogy a lánya visszamegy a nappaliba a “Zóz”-t nézni, s közben arra gondol, milyen tartalmasan és mélyen elbeszélgetett az ő apukájával.
– A kiskrapek mit csinál? – kérdezte Jack a feleségétől.
– Az állókában van. A tévét nézi és az öklét nassolja.
– Sokkal könnyebb vele, mint annak idején Sallyvel volt – jegyezte meg mosolyogva Jack.
– Mert nem hasfájós, hála istennek.
– Hiányzol – mondta váratlanul Jack, és így is érezte. Tényleg hiányzott neki Cathy.
– Te is nekem.
– Vissza kell mennem dolgozni.
– Mikor jössz haza?
– Néhány nap múlva, ha minden jól megy.
– Oké. – Cathy kénytelen volt belenyugodni. – Hívj.
– Hívni foglak, bébi.
– Szia.
– Már csak néhány nap. Szeretlek.
– Én is.
– Szia.
– Szia, Jack.
Ryan a helyére tette a telefonkagylót, és megállapította, hogy ezt az életmódot nem neki találták ki. Mint az apja, ő is szeretett a feleségével egy ágyban aludni. Volt egyáltalán olyan, hogy az apja máshol töltötte az éjszakát? Nem emlékezett ilyenre. Elméletileg nála is működnie kellett volna ennek, hiszen elemző volt, aki a nappalát az íróasztal mellett, az éjszakáit a saját ágyában tölti. Elméletileg, mert kezdett másként alakulni. Hogy a fene vinné el!
A vacsora Wellington-bélszín volt Yorkshire-pudinggal. Mrs. Thompson egy előkelő étterem séfjeként is megállta volna a helyét. Jack nem tudta, honnan származott a hús, de sokkal zamatosabb volt, mint a füvön hizlalt brit marháké. Vagy valami különleges helyen szerezte – errefelé még voltak hagyományos mészárszékek –, vagy volt valami módszere, amivel ilyen ügyesen meg tudta bolondítani. A puding egyenesen mennyei volt. Ehhez jött még a francia bor, és a vacsora egyszerűen briliáns volt – a britek kedvenc jelzőjével élve.
Az oroszok olyan lendülettel ostromolták a tányért, mint Zsukov marsall Berlint.
– Kénytelen vagyok elárulni magának, Oleg Ivan’ics – mondta Ryan egy hirtelen támadt őszinteségi rohamában –, hogy Amerikában nem mindig ilyen ízletes az étel. – Asszonyom – fordult Mrs. Thompsonhoz –, ha valaha ajánlásra lenne szüksége egy séf pozícióhoz, csak szóljon, rendben?
Emma hálásan elmosolyodott.
– Köszönöm, Sir John.
– Komolyan mondom, asszonyom. Ez fenséges.
– Nagyon kedves.
Jack azon tűnődött, vajon mit szólna Mrs. Thompson a grillezett marhasültjéhez és Cathy spenótsalátájához. A siker kulcsa a kukoricával táplált iowai marha volt, amit itt nemigen tudott volna beszerezni, hacsak Greenham Commonsban, a légierő üzletében nem.
Vacsora után Nick röviditalokkal kínálta őket. Még Sztarka vodka is került a vendégek iránti figyelmességből. Oleg úgy itta, mint más a vizet.
– Még a Politbüró se eszik ilyen finomat – jegyezte meg a Nyúl, amikor felálltak az asztal mellől.
– Nos, a titka az, hogy remek marhákat tenyésztünk Skóciában. Ez aberdeeni angus volt – magyarázta Nick, miközben a tányérokat gyűjtötte.
– Kukoricával táplálva? – kérdezte Ryan. Nem tartotta valószínűnek. Nem sok kukoricát lehetett látni errefelé.
– Fogalmam sincs. Ki tudja? A japánok például sörrel itatták a köbe marháikat – jegyezte meg a nyugdíjas rendőr. – Lehet, hogy Skóciában is azt adnak nekik.
– Az megmagyarázza a minőségét – kuncogott Ryan. – Oleg Ivan’ics, valamit el kell mondanom a brit sörről: a legjobb a világon.
– Nem az amerikai? – csodálkozott az orosz.
– De nem ám. Ebben is jobbak nálunk.
– Tényleg?
– Tényleg – erősítette meg Kingshot. – De az ír is nagyon jól csúszik. Én például a Guinness híve vagyok. Megjegyzem, Dublinban sokkal finomabbat kapni, mint Londonban.
– Miért is pazarolnák magukra? – nevetett Ryan.
– Egy ír mindig is átkozott ír marad – nevetett Kingshot is jókedvűen.
– Nos, Oleg – gyújtott rá egy vacsora utáni cigarettára Jack –, van valami, amit még megtehetnénk a kényelmükért?
– Nincs okom panaszra, de számítok rá, hogy a CIA nem fog ilyen szép házat adni, mint ez.
– Oleg, én milliomos vagyok, mégsem lakom kastélyban – felelte mosolyogva Ryan. – De ne aggódjon, az amerikai otthona sokkal kényelmesebb lesz, mint a moszkvai lakása.
– Autót is kapok?
– Persze.
– És mennyit kell várni?
– Várni? Mire?
– Az autóra.
– Semennyit, Oleg. Bemegy a több száz autókereskedés valamelyikébe, kiválasztja azt, amelyik tetszik, fizet, és elhajt vele. A színét általában az asszonyra bízzuk – tette hozzá Jack.
A Nyúl nem akart hinni a fülének.
– Ilyen könnyű?
– Igen. Otthon Volkswagen Rabbitem volt, de újabban a Jaguarral szimpatizálok. Ha hazamegyek, lehet, hogy lecserélem rá. Remek motorja van. Cathy is szereti, de ahogy ismerem, nem lesz hűtlen érte a Porschéjához. Tinédzserkora óta azzal jár. Igaz, két gyerekkel nem túl praktikus. – Ryan nem szerette a német kétülésest. A Mercedest sokkal biztonságosabbnak tartotta.
– És házat venni is ilyen könnyű?
– Attól függ. Ha új házat vesz, akkor igen. De ha valaki lakik benne, akkor először meg kell egyezni vele, és meg kell várni, hogy másik házat találjon magának. De az ügynökség ebben is segíteni fog, ne aggódjon.
– Hol fogunk élni?
– Ahol akarnak. – Miután üresre facsartuk az agyadat. Nem kellett mondania, Zajcev nagyon is tisztában volt vele. – Ahogy Amerikában mondani szokták: ez egy szabad ország. És nagy is. Biztosan talál magának olyan helyet, ahol szívesen lakna. A szökevények közül sokan laknak Washington környékén. Fogalmam sincs, hogy miért. Én nem szeretem. A nyarak nagyon pocsékak tudnak lenni.
– Átkozottul forróak – bólintott Kingshot. – A levegő nedvességtartalmáról nem is beszélve.
– Ha azt hiszi, akkor próbálja ki egyszer Floridát – javasolta Jack. – Mégis sokan szeretik odalenn.
– És útlevél nélkül utazhatok bárhová? – kérdezte Zajcev.
Ahhoz képest, hogy KGB-s vagy, nem sokat tudsz rólunk, barátom, gondolta Jack.
– Természetesen – biztosította Jack. – Csak egy American Express kártyára lesz szüksége. – Ryan megpróbálta elmagyarázni, hogy mi is az a hitelkártya. Nem volt könnyű. Mire sikerült nagy nehezen megértetnie, hogy mi a lényege, mindketten teljesen lefáradtak.
– Azért a hónap végén fizetnie kell – figyelmeztette Kingshot. – Sokan megfeledkeznek róla, aztán egy idő után súlyos pénzügyi zavarban találják magukat.

CHARLESTON BELGRAVIAI lakásában üldögélt, és XIII. Lajos konyakot kortyolgatott egy barátja társaságában. Sir George Hendley, foglalkozására nézve ügyvéd, egész életében a brit kormánynak dolgozott, alkalmanként a Biztonsági Szolgálat és a Külügyminisztérium titkos tanácsadójaként. Jogosultsága volt a “Szigorúan titkos” minősítésű ügyekbe való betekintéshez, és hozzáférhetett zárolt információkhoz is. Az évtizedek során több miniszterelnöknek is bizalmasa volt, és olyan megbízhatónak tartották, mint magát a királynőt. Sir Hendley meg volt győződve róla, hogy mindez a Winchester iskola nyakkendőjének köszönhető.
– A pápát?
– Igen, George – erősítette meg Charleston. – A miniszterelnök azt akarja, hogy védjük meg. A gond az, hogy fogalmam sincs, mit tehetnénk. A Vatikánt nem értesíthetjük.
– Úgy van, Basil. A hűségükben megbízhatunk, de a politikájukban nem. Mondja, George, mennyire jó a vatikániak titkosszolgálata?
– Mondhatnám, elsőrangú bizonyos területeken. Kiben lehet jobban megbízni, mint egy papban, és hol lehet könnyebben információt átadni, mint egy gyóntatófülkében? A politikai hírszerzésük ugyanolyan jó, mint a miénk, talán még jobb is. El tudom képzelni például, hogy mindent tudnak, ami Lengyelországban történik. Valószínűleg Kelet-Európa sem rejteget sok titkot számukra. Azok, akik nekik dolgoznak, meggyőződésből teszik. Mondanom sem kell, hogy bármire képesek. Évtizedeken át lehallgattuk a kommunikációs rendszereiket.
– Valóban?
– A második világháború idején felbecsülhetetlenül értékes információkhoz jutottunk általuk. Volt egy német bíboros a Vatikánban, bizonyos Mansdorf. Különös, nem? Egészen zsidó hangzású a neve. Szóval ez a Dietrich Mansdorf előzőleg Mannheim érseke volt, aztán előléptették vatikáni követté. Sokat utazott. 1938-tól kezdve egészen a háború végéig ellátott minket a náci párt legbelsőbb titkaival. Nem csípte Hitlert, ugye érti?
– És a kommunikációs rendszerük?
– Mansdorf megengedte nekünk, hogy lemásoljuk a kódkönyvét. A háború után megváltoztatták, így már jóval kevesebb üzenetet sikerült elcsípni, de maga a rejtjelezési rendszer maradt, és a GCHQ-s fiúknak időnként sikerül beletrafálniuk. Mansdorf érsek kiváló ember volt, de hogy mennyire, azt kevesen tudhatták. Ha jól emlékszem, ötvenkilencben halt meg.
– Nos, akkor honnan tudhatjuk, hogy a Vatikán még nem szerzett tudomást a merényletről?
Ez jó kérdés volt, Charleston rengeteget törte rajta a fejét.
– A szökevényünk azt mondja, hogy alig néhányan tudnak róla, az üzeneteket pedig most már futárok kézbesítik. Az egyetlen használható név, amit tudunk, egy bolgár műveleti tiszté: Borisz Sztrokov, a DSZ ezredese. Meggyőződésünk, hogy ő ölte meg Georgij Markovot nem messze az irodámtól. – Ami, azon túl, hogy Charleston személyes sértésnek vette, a SIS semmibevételét is jelentette. A CIA és a KGB közt volt egy nem hivatalos egyezség: egyik sem likvidált a másik fővárosában. A SIS-nek nem volt ilyen egyezsége senkivel, ami Georgij Markov életébe került.
– Tehát úgy véli, hogy ő a jövendőbeli merénylő?
C széttárta a kezét.
– Fogalmam sincs, George.
– Ez nem sok – állapította meg Hendley.
– Nem, de mégiscsak több, mint a semmi. Van egy rakás fotónk is erről a Sztrokovról. A Yardnak majdnem sikerült letartóztatnia, de ügyesebb volt náluk, és Párizsba repült a Heathrow-ról, onnan pedig haza, Szófiába. Megjegyzem, vérbeli profival volt dolguk, tehát már az is nagy dolog, hogy egyáltalán azonosítani tudták a gyilkos személyét.
– Szóval úgy gondolja, hogy most Olaszországban lehet. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Lehetséges, de ki tudhatja? Az olasz hatóságok jogköre bizonyos mértékig kiterjed a Vatikán területére is. A lateráni zsinat szabad kezet ad nekik, mindaddig, míg a Vatikán meg nem vétózza a ténykedésüket – magyarázta Charleston. Kénytelen volt utánanézni a jogi helyzetnek. – A Vatikánnak is megvan a maga biztonsági szolgálata, a Svájci Gárda, de bármennyire is jók a fiúk, a fentről jövő megszorítások miatt nem sokat érnek. Ugyanezen okból az olaszok sem áraszthatják el a rendőreikkel a területet.
– Vagyis a miniszterelnök megoldhatatlan feladattal bízta meg.
– Nagyon úgy fest, George – bólintott Sir Basil.
– Akkor hát mit fog tenni?
– A legtöbb, amit tehetek az, hogy beküldők néhány tisztet a tömegbe, és figyeltetem velük Sztrokovot.
– És ha megpillantják?
– Udvariasan megkérik, hogy hagyja el a területet – felelte nem csekély öniróniával Basil. – Az a pasas egy profi. Ha az embereim feltűnően fényképezni kezdik, biztosan visszavonulót fúj.
– Nem túl meggyőző – jegyezte meg Hendley.
– Tudom – értett vele egyet C. De legalább nem mondhatják azt, hogy nem próbált meg tenni valamit.
– Kiket küld oda?
– A római állomásfőnökünk, Tom Sharp megbízható ember. Négy tisztje van, és küldök még neki néhány embert a Century House-ból.
– Értem. Már csak azt kell megkérdeznem, hogy engem miért hívatott.
– Reméltem, hogy észrevesz egy olyan lehetőséget, ami az én figyelmemet elkerülte. – Basil ivott egy utolsó korty konyakot. Még elbírt volna néhány pohárkával éjszakára, de nem lehetett.
– Elgondolkodom rajta – ígérte Hendley.
– Túl jó ember ahhoz, hogy így végezze. Csak a népéért állt ki. Ezért jutalmat érdemelne, nem nyilvános kivégzést.
– És ezt a miniszterelnök is így gondolja.
– Úgy érezte, állást kell foglalnia az ügyben. – Ami a miniszterelnökre vallott.
– Az amerikaiak? – kérdezte Hendley.
– Még nem volt alkalmuk beszélni a szökevénnyel – vont vállat Charleston. – Bíznak bennünk, George, de ennyire azért nem.
– Nos, én úgy vélem, hogy ha sor is kerül egy ilyen merényletre, az nem a közeljövőben fog történni. Egyébként mennyire hatékonyak az oroszok?
– Majd meglátjuk – felelte C. Mi mást mondhatott volna?

SOKKAL NAGYOBB ITT A CSEND, mint otthon, pedig közel az autópálya, gondolta Ryan, miközben 6.50-kor kigurult az ágyból. A mosdókagylónak brit módra itt is két vízcsapja volt, egy hideg és egy meleg, hogy az egyik kezedet mindenképpen leforrázd, a másikat pedig lefagyaszd kézmosás közben. Ennek ellenére jólesett megborotválkozni, és egyéb módon felkészülni az új napra.
Kingshot már az ebédlőben volt, mire Jack odajutott. Milyen vicces, gondolta, hogy az emberek vasárnaponként szeretnek sokáig aludni, de szombaton általában nem.
– Üzenet Londonból – közölte Al üdvözlésképpen.
– Mit írnak?
– Egy kérdést: mit szólna ahhoz, ha Rómába kellene repülnie ma délután?
– Mire készülnek?
– Sir Basil a Vatikánba küld néhány embert, hogy körülszimatoljanak. Tudni akarja, hogy van-e kedve menni. Maga képviselhetné a CIA-t.
– Mondja meg neki, hogy igen – felelte habozás nélkül Ryan. – Mikor? – kérdezte, aztán rájött, hogy nem kellett volna ennyire elkapkodni a dolgot. A fenébe.
– A déli géppel a Heathrow-ról. Még van annyi ideje, hogy hazaugorjon.
– Autó?
– Nick odaviszi.
– Olegnek mit fog mondani?
– Az igazat. Hadd érezze magát fontosnak – gondolkodott hangosan Al. Ez mindig jót tett az átállt hírszerzőknek.

EGY ÓRA MÚLVA már úton voltak.
– Ez a Zajcev – mondta Nick, miután kihajtottak az autópályára – fontos embernek tűnik.
– Az is, Nick. Olyan információk vannak a fülei közt, hogy ihaj! Úgy fogunk bánni vele, mint egy hímes tojással.
– Rendes a CIA-tól, hogy a rendelkezésünkre bocsátotta.
– Faragatlanság lett volna nem azt tenni. Maguk juttatták ki nekünk, s a nyomok eltüntetését is a maguk emberei végezték, pedig az aztán nem volt egy leányálom. – Jack nem mondhatott ennél többet. Bármennyire is bízott Nick Thompsonban, azt nem tudta, hogy milyen jogosultságokkal rendelkezik.
Szerencsére az öreg tudta, hogy mit ne kérdezzen.
– Szóval az apja is rendőrtiszt volt?
– Az. Főként emberölési ügyekben nyomozott. Több mint húsz éven át. Hadnagyként vonult nyugdíjba. Sose akart kapitány lenni. Azt mondta, akkor csak papírmunkát végezne, és azt nagyon nem szerette. Szívesebben hajkurászta a rosszfiúkat és küldte őket a kaptárba.
– Hova?
– A börtönbe. A Marylandi Állami Börtön egy igen mogorva épület Baltimore-ban, a Jones Falls közelében. Olyan, mint egy középkori erőd, csak sokkal félelmetesebb. Az elítéltek Frankenstein kastélyának hívják.
– Nagyon helyes, Sir John. Nem is való annál különb hely gyilkosok számára.
– Apa nem sokat mesélt róluk. Nem hozta haza a munkáját. Anya hallani sem szeretett róla. Kivéve egy esetet. Egy apa megölte a fiát egy rákpogácsa miatt. Ez egy rákhúsból készült pogácsaféle – magyarázta Jack. – Az apa mindent bevallott, és teljesen összetört, de ez már nem segített a fián.
– Elképesztő, hogy milyen nagy hányaduk reagál így. Brutális módon megölnek valakit, aztán nem győzik hangoztatni, hogy mennyire sajnálják.
– Késő bánat, eb gondolat – idézte a régi bölcsességet Jack.
– Szomorú, de sajnos, így igaz.
– Milyen ember ez a Sztrokov?
– Teljesen más. Nem sok ilyen szaladgál az utcákon. Nekik olyan megölni valakit, mint magának odébb tenni egy aktát: munka. Indíték nincs a szó hétköznapi értelmében, így nyom se nagyon van, amelyen elindulhatna az ember. Nehéz felkutatni őket, de azért a legtöbb esetben mégis sikerül. Az idő a mi oldalunkon áll, és előbb-utóbb valakinek eljár a szája, mi pedig nyitva tartjuk a fülünket. A legtöbb bűnözőt a saját szája juttatja a börtönbe. Az ilyenek azonban, mint ez a Sztrokov, nem beszélnek. Hazamennek és jelentést írnak, de azt mi természetesen nem láthatjuk. A puszta szerencsének köszönhető, hogy az érdeklődési körünkbe került. Mr. Markov emlékezett rá, hogy milyen színű öltönyt viselt a férfi, aki megbökte az esernyőjével. Az egyik rendőrünk látta az illetőt, és fel is figyelt rá. Mint kiderült, azért nem repült haza rögtön, mert biztos akart lenni benne, hogy Markov meghalt. Két sikertelen kísérletük már volt, ezért hívták őt, a profit, hogy harmadjára biztosra menjenek. Sztrokov biztos akart lenni, hogy jó munkát végzett, tehát várta, hogy Markov halálhíre megjelenjen a lapokban. A Biztonsági Szolgálat is belebonyolódott a nyomozásba, és bár bizonyos dolgokban a segítségünkre voltak, nagyobbrészt hátráltattak minket. Aztán a kormány is beleszólt. Aggódtak, hogy nemzetközi ügy lesz belőle, ezért hátráltattak minket. Ez két napunkba került. Az első napon Sztrokov taxit fogott, kiment a Heathrow-ra, és Párizsba repült. Én is a megfigyelők közt voltam. Tizenöt lábnyira álltam tőle. Két kamerás detektívünk is volt, rengeteg fotót készítettek róla. Az utolsón Sztrokov a Boeing felé sétált az utashídon. Másnap a kormány megengedte, hogy bevigyük kihallgatásra.
– Eső után köpönyeg – jegyezte meg Ryan.
– Úgy bizony – sóhajtott Thompson. – Pedig mennyire szerettem volna a vádlottak padjára állítani az Old Baileyben. De hát elúszott. A franciák rátapadtak a De Gaulle reptéren, de nem hagyta el a nemzetközi terminált, és nem állt szóba senkivel. Látszott a rohadékon, hogy szemernyit sem zavarja az, amit tett. Mintha azért ugrott volna át Londonba, hogy vegyen magának egy pár kesztyűt – mondta keserűen az egykori nyomozó.
– Mint a filmeken. Hidegre teszi a célszemélyt, aztán beül egy bárba, és rendel magának egy martinit. De ez a valóság, és ez nem leszámolás. Most egy jó embert készülnek hidegre tenni.
– Markov talán ártott valakinek? Az volt az egyetlen bűne, hogy ki merte mondani a véleményét a BBC adásában – markolta szorosabban a kormányt Nick. – Gondolom, nagyon fájhatott nekik az igazság.
– Azok ott a vasfüggöny túloldalán nem hívei a szólás szabadságának – emlékeztette Ryan.
– Barbárok. És most ez a féreg a pápát akarja megölni! Nem vagyok katolikus, de elismerem, hogy a pápa Isten szolgálója, és egészen rendes fickó. Tudja, még a legelvetemültebb bűnöző is kétszer meggondolja, hogy kezet emeljen-e egy papra.
– Igen, tudom. Minek ujjat húzni istennel, ha nem muszáj? De ők nem hisznek istenben, Nick.
– Átkozott szerencséjük, hogy nem én vagyok isten.
– Milyen szép is lenne olyan hatalommal bírni, amely lehetővé tenné, hogy jóra fordítsunk mindent, ami rossz. A gond az, hogy Sztrokov főnökei azt hiszik, hogy ők éppen ezt teszik.
– Ezért vannak törvényeink, Jack. Igen, tudom. Ők saját törvényeket alkotnak maguknak.
– Ez a baj – bólogatott Jack, majd behajtottak Chathambe.
– Milyen kellemes környék – kanyarodott rá Thompson a dombra vezető City Wayre.
– Nem rossz. Cathy nagyon szeret itt lakni. Én szívesebben költöztem volna közelebb Londonhoz, de a feleségem a sarkára állt, és hát itt kötöttünk ki.
– Ilyenek a nők – kuncogott Thompson. Egy jobb kanyar után a Fristow Way következett, aztán még egy kanyar, ezúttal balra, és máris a Grizedale Close-on voltak.
– Apu! – sikította Sally, amikor meglátta az ajtóban. Ryan ledobta a táskát, és az ölébe kapta a lányát.
– Hogy van az én kis Sallym?
– Remekül – felelte angolosan Sally.
– Ó, helló, dr. Ryan – üdvözölte Miss Margaret. – Nem számítottam önre.
– Csak beugrottam. Tiszta ruhát veszek magamhoz, és már itt se vagyok.
– Megint elmész? – kérdezte csalódottan Sally.
– Sajnálom, kicsim. Apunak dolga van.
Sally kihámozta magát az öleléséből.
– Pfuj – mondta durcásan, és leült a tévé elé.
Jack felment a hálószobába, és kifosztotta a gardróbot. Három… nem, négy ing, öt alsónadrág, négy nyakkendő és… igen, egy alkalmi öltöny. Két zakó, két nadrág. A tengerészgyalogos-nyakkendőtűje. Nagyjából elég is volt. Bepakolt, és a szennyest az ágyon hagyva lement a nappaliba. Alighogy leért, máris visszafordult az útlevélért. Nem lett volna értelme a hamis brit úti okmányt használni.
– Szia, Sally.
– Szia, apu. – Sally egy másodpercig még sértődötten ült, aztán meggondolta magát, és felugrott, hogy megint átkarolja az apját.
Nem semmi egy nő, gondolta Jack. Ha felnő, nem is törni és tiporni fogja a szíveket, hanem kitépi és izzó parázson megsüti őket. De az még messze volt. Most csak egy kislány volt, aki az apját hiányolta.
Kicsi Jack az állókában aludt. Jack úgy döntött, nem háborgatja.
– Szia, pajtikám – dünnyögte neki, és az ajtó felé indult.
– Mit mondjak a feleségének, uram? Hová megy? – kérdezte Miss Margaret.
– Külföldre. Üzleti ügyben. Majd felhívom Cathyt a reptérről.
– Jó utat, dr. Ryan.
– Kösz, Margaret. – Azzal már kint is volt. – Időben vagyunk? – kérdezte, miután beült Nick mellé.
– Hogyne. – De ha késtek volna, akkor se lett volna gond. Legfeljebb ennél a repülőnél is kisebb, gyorsan javítható meghibásodást észleltek volna.
– Remek. – Jack hátradöntötte az ülést, és behunyta a szemét. Mire kinyitotta, már a Heathrow 3-as terminálja előtt voltak. Thompson egy civil ruhás férfi mellé hajtott. A férfi nagyon úgy nézett ki, mint aki a kormánynak dolgozik. Úgy is volt. Alighogy Ryan kiszállt az autóból, a pasas odalépett hozzá, és egy vastag borítékot nyomott a kezébe.
– A repülője negyven perc múlva indul, uram. Tizenkettes kapu. Rómában Tom Sharp fogja várni.
– Hogy néz ki? – kérdezte Jack.
– Ő meg fogja ismerni önt, uram.
– Úgy is jó lesz. – Ryan fogta a táskáját, és indulni akart.
– Majd én viszem, uram.
Ennek a szakmának is megvannak a maga szépségei, gondolta Jack. Intett Thompsonnak, és bement a terminál épületébe, hogy megkeresse a tizenkettes kaput. Nem volt nehéz megtalálni. Leült a váróteremben, és megnézte a jegyet: már megint 1-A, első osztály. A SIS nagyon jó viszonyban lehetett a brit légitársaságokkal. Már csak az utazást kellett valahogy túlélnie.
Húsz perccel később felszállt a gépre. Leült, beszíjazta magát, és egy órával előreigazította az óráját. Nem sokkal később ledarálták a biztonsági övekről szóló, teljesen felesleges monológot, és a gép felszállt.
Az út két óráig tartott. A gép helyi idő szerint 3.09-kor szállt le a Leonardo da Vinci reptéren. Jack megkereste a kék sávot, hogy lepecsételtesse a diplomata-útlevelét. Várnia kellett vagy öt másodpercet, mert még volt előtte egy diplomata, és a nagyokos elfelejtette, hogy melyik zsebébe tette az útlevelét.
Miután ez megvolt, Jack leemelte a táskáját a futószalagról, és kiment az épületből. Egy őszes-barnás szakállú férfi nagyon méregette a járda széléről.
– Ön Jack Ryan?
– Akkor maga bizonyára Tom Sharp.
– Úgy van. Hadd vigyem én a táskáját. – Hogy miért csinálták, Ryannek fogalma sem volt, bár jobban belegondolva fordított helyzetben ő is csinált már ilyet, és hát a britek a jó modor világbajnokai voltak. – A római SIS-állomás főnöke vagyok – közölte Sharp. – C értesített, hogy ön jönni fog, Sir John, és hogy én várjam önt a reptéren.
– A derék Basil – merengett hangosan Jack.
Sharp autója egy bronzszínű négyajtós Bentley volt, bal oldali kormánnyal, tekintettel arra, hogy egy barbár országban tartózkodtak.
– Szép járgány, pajtás.
– A szerepem szerint én vagyok a nagykövet helyettese – magyarázta Sharp. – Akár Ferrarival is járhatnék, de az túl feltűnő lenne. Nem sok terepmunkát végzek, inkább a papírmunka az enyém. Olyan sok diplomáciai elfoglaltságom van, hogy az már őrület.
– Milyennek találja Olaszországot?
– Imádni való hely, imádni való emberek. Eléggé szervezetlenek. Azt mondják, hogy mi, britek nagyon szétszórtak vagyunk. Hát az olaszokhoz képest mi vagyunk a poroszok.
– A rendőreik?
– Egész jók. Több rendőri szerv is létezik. A legjobb a Carabinieri, a központi kormány félkatonai szervezete. Egészen kiváló nyomozóik is akadnak. Odalent Szicíliában a maffiával vívnak állandó harcot. Piszkos munka, de én azt hiszem, hogy végül sikerülni fog nekik.
– Tudja, hogy miért küldtek ide?
– Valaki kitalálta, hogy Jurij Vlagyimirovics meg akarja ölni a pápát. Ennyit írtak a telexben.
– Van egy emigránsunk, aki ezt állítja, és szerintünk igazat mond.
– Részleteket is megtudhatok?
– Attól tartok, nem. Azt viszont elmondhatom, hogy személyes véleményem szerint, ha lépnek, szerdán fogják megtenni.
– Amikor körbeautózza a teret?
Jack bólintott.
– Pontosan.
Az autópályán voltak. Ryan valahogy furának találta a tájat; néhány perc múlva aztán rájött, hogy miért: a háztetők lejtése más volt, mint amihez hozzászokott. Szinte laposak voltak. Nem sok hó eshetett errefelé télen. Máskülönben a házak úgy néztek ki, mintha ablakokkal ellátott kockacukrok lennének. Fehérre meszelték őket, hogy visszaverjék a forró olasz nap sugarait. Ahány ország, gondolta Jack, annyi építészeti stílus.
– Szóval szerdán.
– Igen. Egy Borisz Sztrokov nevű személyt is keresünk. Ezredes a DSZ-ben. Ha minden igaz, profi gyilkos.
Sharp az útra koncentrált.
– Ismerős név. Nem őt gyanúsították a Markov-gyilkossággal?
– De igen. Fényképeket is fogunk kapni róla.
– A futár a gépről, amellyel jött, csak őt valaki más hozza be a városba.
– Van ötlete, hogy mit lehetne tenni?
– Nálam megszállni, a követségtől két sarokra. Egészen kellemes hely. Lepakol, aztán kimegyünk a Szent Peter térre, és körülnézünk. Jártam már ott néhányszor, de egyszer sem azért, hogy felderítsem a terepet. A műkincseket néztük meg a feleségemmel. Volt mit nézni, az biztos. A pápa gyűjteménye a királynőével vetekszik. Járt már Rómában?
– Soha.
– Akkor tegyünk egy kis kört, hogy megbarátkozzon a légkörrel.
Róma figyelemre méltóan szervezetlen város benyomását keltette, bár igazság szerint Londonról sem lehetett mást mondani a térképe alapján. Ráadásul Róma legalább ezer évvel korábban épült, amikor még a leggyorsabban mozgó jármű a lovas kocsi volt – és nem a John Ford-westernfilmek száguldó postajáratai, hanem az igazi, megfáradt paripák vontatta zörgő szekerek. Ennek megfelelően az utcák keskenyek és girbegurbák voltak, s olyan régiek, hogy Ryant nem lepte volna meg, ha valamelyikből egy dinoszauruszt lát elősétálni. Egyszóval nem volt könnyű összehangolni ezt a városszerkezetet a modern kor autóforgalmával.
– Az ott a flaviusi amfiteátrum. Colosseumnak hívták, mert Néró hatalmas szobrot épített magának azon a helyen – mutatta Sharp. – Az emberek ezt a nevet használták, nem csekély bosszúságot okozva a Flavius családnak, akik a zsidóktól beszedett adókból építtették a stadiont.
Jack már látta a tévében és mozifilmeken, de az nem egészen ugyanaz volt, mint elhajtani mellette, és belegondolni: gépek nélkül építették, nyers emberi erővel és kötelekkel. Az alakja kísértetiesen emlékeztetett a New York-i Yankees stadionéra. Csakhogy míg a Babe Ruth egyetlen ember beleit sem ontotta ki Bronxban, ezek a falak sok szenvedésnek lehettek szemtanúi.
– Tudja, ha lenne egy időgépem, visszajönnék, hogy megnézzem, milyen volt – vallotta be. – Barbárnak tart?
– Nekik akkor az volt a rögbi – felelte Sharp. – Ami azt illeti, errefelé a futball is elég kemény tud lenni.
– Az európai futball kislányoknak való – legyintett Jack.
– Ön valóban barbár, Sir John. Az európai futballt úriemberek találták ki és fiúk játsszák, míg a rögbit nehézfiúk találták ki és urak űzik.
– Ha maga mondja. Alig várom már, hogy belenézhessek az International Tribune-ba. A csapatom bejutott a World Seriesbe, de szégyenszemre semmit se tudok róla.
– Baseball? Nos, az valóban kislányoknak való – vágott vissza Sharp.
– Ezt mintha már hallottam volna. Maguk, britek egyszerűen nem értik.
– Ahogyan ön sem az igazi futballt, Sir John. Olaszországban igazi nemzeti sport. Szenvedéllyel játsszák, nem úgy, mint a németek, akik előre beprogramozott gépekként terelik a labdát.
Olyan volt ez, mint azon vitatkozni, hogy mi a különbség egy curveball és egy slider vagy egy screwball és egy forkball közt. Ryan nem volt olyan fanatikus baseballrajongó, hogy minden apró részletet meg tudjon különböztetni; néha még a tévékommentátorok is lódítottak, hogy okosabbnak látsszanak. Azt azonban tudta, hogy nincs olyan játékos, aki egy igazi curveballt tudna dobni a külső sarokra.
A Szent Peter-bazilika öt perccel később következett.
– A mindenségit! – tátotta el a száját Jack.
– Nagy, mi?
Nem nagy volt, hanem gigantikus.
Sharp a bal oldalánál parkolt le, egy sor ékszerüzlet közelében.
– Nézzük meg – javasolta Sharp.
Ryannek jólesett egy kis séta ennyi üldögélés után, de nem feledkezhetett meg róla, hogy most nem azért jött, hogy Bramante és Michelangelo művészetét tanulmányozza. Azért jött, hogy felderítse a terepet. Most jól jött a Quanticóban szerzett tudás.
Fentről a tér úgy nézhetett ki, mint egy régimódi kosárlabdagyűrű. A tér központi része jó kétszáz yard átmérőjű volt, hogy aztán nagyjából ennek harmadára szűküljön, ahogy a ménkő nagy bronzkapuktól a templom irányába távolodtál.
– Az autó, amivel kijön a tömegbe, leginkább egy dzsip és egy golfautó keverékéhez hasonlít. Erre jön, és ott, a hívők által szabadon hagyott részen megy körbe, a tömeg közepén – mutatta Sharp. – Itt fordul vissza. Általában húsz perc, attól függően több vagy kevesebb, hogy megáll-e “húst fogni”, ahogy önök, amerikaiak mondják. Ettől eltekintve nehéz lenne egy politikushoz hasonlítani. Nagyon rendes pasas, igazi jó ember. Nem volt ilyen minden pápa, de ő az. És van benne egy jó adag bátorság is. Volt baja a nácikkal és a kommunistákkal is, de nem tudták letéríteni a keskeny útról.
– Igen, úgy vettem észre, szeret borotvaélen táncolni – mormogta Jack. Valami egészen máson járt most az esze. – A nap arról fog sütni. A rosszfiúnak tehát ezen az oldalon kell állnia, háttal, hogy ne süssön a szemébe. A túloldalon, vele szemben állók így nem sokat látnak belőle. Nem egy életbiztosítás számára, de ha az életed a tét, minden szalmaszálat megragadsz. Volt valaha egyenruhája, Tom?
– Coldstream Guards, hadnagytól századosig. Láttam némi akciót is Ádenben, de többnyire a BOAR-ban szolgáltam. Egyébként jól mondja – nézett körül Sharp. – A profik bizonyos mértékig kiszámíthatóak. Na és ha mégis puskát használna?
– Hány embert használhat erre a feladatra?
– Négyet, és én is itt leszek. C még küldhet le néhányat Londonból, de túl sokan nem leszünk, arra mérget vehet.
– Mi lenne, ha egyiküket felküldenénk oda? – mutatott Ryan az oszlopsorra. Milyen magas lehetett? Hetven láb? Nyolcvan? Lee Harvey Oswald nagyjából ugyanilyen magasságból lőtte le Kennedyt. Egy olasz puskával, borzongott meg Jack.
– Fotósnak álcázva? Nem is olyan rossz ötlet. A teleobjektívet használhatná távcsőnek.
– Rádió van?
– Van vagy hat darab közönséges walkie-talkie. Ha nem elég, még hozathatok Londonból.
– Jobb lenne katonai rádió, kisméretű, hogy ne legyen feltűnő. A hadtestnél olyat is láttam, amihez olyan parányi fülhallgató tartozott, mint amit a tranzisztoros zsebrádiókhoz adnak. Még jobb lenne kódolt típus, de gondolom, azt nehéz lenne beszerezni. – Ráadásul nem is megbízhatóak, tette hozzá gondolatban.
– Szerintem meg tudom szerezni. Látom, van gyakorlata, Sir John.
– Nem sokáig voltam tengerészgyalogos, de amit az alapkiképző iskolában egyszer az ember fejébe vernek, azt nehéz elfelejteni. Átkozottul nagy terület ez ahhoz, hogy hat ember lefedje.
– És a SIS-nél nem erre képeznek ki minket – tette hozzá Sharp.
– Az amerikai titkosszolgálat legalább száz embert küldene ide, továbbá elárasztaná az összes közeli szállodát, és minden olyan épületet, ahonnan lőtávolságból ide lehet látni. – Jack sóhajtott egy hatalmasat. – Mr. Sharp, ez így reménytelen. Mekkora szokott lenni a tömeg?
– Attól függ. Nyáron, a turistaszezonban annyian vannak, hogy a Wembley stadiont is megtöltenék. Hogy a jövő héten hányan lesznek? Ezrek, az biztos. De hogy hány ezer, azt nehéz lenne megjósolni.
Ez a küldetés egy nagy rakás szar, állapította meg Ryan.
– Arra van esélyünk, hogy átfésüljük a szállodákat Sztrokov után?
– Rómában több szálloda van, mint Londonban, pedig ott is akad épp elég. Négy emberrel lehetetlen.
– Mit mondott Basil, segítséget kérhetünk a helyiektől szükség esetén? – kérdezte Ryan, bár már előre sejtette a választ.
– Mindennek a legnagyobb titoktartás mellett kell történnie. Senki nem tudhat róla.
Még a helyi CIA-állomáshoz sem fordulhat, döbbent rá Jack. Bob Ritter soha nem bocsátotta volna meg neki. A nagy rakás szar enyhe kifejezés volt.