A gonosz birodalma 6.

6. fejezet


DE NE TÚL KÖZEL



AZ ÚJ DOLGOK mindig izgalmasak, és ez igaz a sebészekre is. Míg Ryan az újságot olvasta, a felesége a tájat nézte a vonat ablakán át. Újabb ragyogó nap kezdődött, az ég olyan kék volt, mint Cathy szeme, de ez nem akadályozta meg Jacket abban, hogy egy idő után elbóbiskoljon. Neki már nem jelentett újdonságot a vonatozás.
– Alszol, Jack? És ha túlmegyünk az állomáson?
– Nem mehetünk – motyogta Ryan. – A végállomáson fogunk leszállni. Különben meg ne állj, ha ülhetsz, és ne ülj, ha fekhetsz.
– Ezt meg ki mondta neked?
– A törzs – felelte csukott szemmel Jack.
– Ki?
– Phillip Tate törzsőrmester, Egyesült Államok tengerészgyalogsága. Ő irányította a szakaszomat, míg ki nem nyírtak abban a helikopterben. Gondolom, utána is. – Ryan még mindig küldött neki karácsonyi üdvözlőlapot. Ha Taté nem lett volna, akkor a “kinyírtak” kifejezés szó szerint lett volna értendő. Taté és egy Michael Burns nevű másodosztályú haditengerész szanitéc rögzítette a hátgerincét, megmentve Ryant a bénulástól. Az üdvözlőlap Burnsnek is járt.
Tíz perccel a Victoria előtt Ryan megdörzsölte a szemét, és felült.
– Isten hozott – mondta morózusan Cathy.
– Egy hét múlva te is ezt fogod csinálni.
– Azért nem ezt várná el egy nő egy egykori tengerészgyalogostól.
– Ha unatkozol, szivi, miért nem olvasol?
– Azt tettem – mutatott fel egy Lancetet Cathy.
– Miről olvastál?
– Úgysem értenéd. – Ami tökéletesen igaz volt. Ryan biológiatudása arra a békára korlátozódott, amit még középiskolás korában szereltettek szét vele. Cathy is megtette annak idején, de ő valószínűleg össze is rakta, s a breki utána még sokáig ugrált vidáman valamelyik park tópartján. Fantasztikus kézügyességgel volt megáldva, úgy keverte és osztotta a kártyákat, mint egy vegasi hamiskártyás. Egy pisztollyal viszont nem tudott volna mit kezdeni, mint az orvosok többsége. Itt pedig egyenesen piszkos dolognak tartották a fegyvert. Még azok a zsaruk is, akik fegyvert hordhattak. Fura egy ország, szögezte le magában sokadszorra Ryan. – Hogy jutok el a kórházba? – kérdezte Cathy, amikor a vonat lassítani kezdett.
– Most menj taxival – javasolta Jack. – Egyébként földalattival is eljuthatsz. Még új vagy a városban. Időbe fog telni, míg kiismered magad.
– Milyen a környék? – Cathy New Yorkban nőtt fel és Baltimore belvárosában dolgozott. Egyik helyen sem árt nyitva tartani a szemet.
– Sokkal jobb, mint a Hopkins tájékán. Nem sok lőtt sebbel lesz dolgod a sürgősségi osztályon. Az emberek pedig végtelenül kedvesek. Ha rájönnek, hogy amerikai vagy, még inkább.
– Tegnap tényleg kedvesek voltak velünk az élelmiszerboltban – ismerte el Cathy. – A gond csak az, hogy nem árulnak szőlőlevet.
– Micsoda barbár népség! – nevetett Jack. – Valamit csak isznak az itteni gyerekek. Talán sört?
– Tökfej! – mosolygott Cathy. – Sally a szőlőlevet szereti, ha elfelejtetted volna, meg a C-vitaminos cseresznyét. Itt viszont csak feketeribizli-levet lehet kapni. Nem mertem megvenni.
Jack nem aggódott Sallyért. A gyerekek hihetetlenül alkalmazkodóképesek. Ki tudja, lehet, hogy még a krikett szabályait is meg fogja tanulni. Ha így lesz, akkor legalább lesz, aki elmagyarázza az apjának ennek a felfoghatatlan játéknak a lényegét.
– Te jó ég, itt mindenki dohányzik – jegyezte meg Cathy, amikor a vonat behúzott az állomásra.
– Legalább nem maradnak munka nélkül a tüdőgyógyász kollégáid.
– Szörnyű és ostoba módja a halálnak.
– Igen, szivi. – Valahányszor Jack cigarettára gyújtott, súlyosan vezekelnie kellett. Ez is csak egy volt a sok hátrány közül, amit az embernek el kell szenvednie, ha egy orvossal kötötte össze az életét. Cathynek persze tökéletesen igaza volt, ezt Jack nem tagadta, de hát senki sem tökéletes. Kivéve Cathyt, akinek, ha volt is valamilyen bűnös szenvedélye, azt nagyon ügyesen leplezte. A vonat lassított. Felálltak, és kinyitották a fülke ajtaját.
Leléptek a munkába siető irodai dolgozók áradatába. Mint a Grand Central terminál New Yorkban, gondolta Jack. Csak nem annyira zsúfolt. Londonnak rengeteg állomása volt, a vonalak úgy fogták át a várost, mint egy gigantikus polip ölelő karjai. A peron széles volt, a rohanó emberek pedig sokkal udvariasabbak, mint amilyenek a New York-iak valaha is lesznek. A csúcsidő mindenütt csúcsidő, de az angol főváros lakóiban volt valami ódon előkelőség, amit lehetetlen volt nem megkedvelni. Ryan biztos volt benne, hogy hamarosan Cathy is csodálni fogja őket érte. Kimentek az épületből a sorban várakozó taxikhoz. Odakísérte a feleségét az elsőhöz, és beszólt a sofőrnek:
– A Hammersmith Kórházba.
Megcsókolta a feleségét, és kinyitotta neki az ajtót.
– Viszlát este, Jack. – Cathynek mindig volt számára egy mosolya.
– Sok sikert, bébi. – Ryan elindult, hogy megkerülje az épületet. Néha nem örült neki, hogy Cathy dolgozik. Az anyja sohasem dolgozott. Az apja, mint nemzedéke minden férfitagja, azt vallotta, hogy a férfi dolga megkeresni a kenyérrevalót. Emmet Ryannek nem volt kifogása az ellen, hogy a fia egy orvosnőt vett feleségül, Jack azonban örökölhetett valamit a hímsovinizmusából. Pedig Cathy jobban keresett, mint ő. Úgy tűnt, hogy a társadalom, vagy inkább a piac fontosabbnak tartja a szemészek munkáját, mint a hírszerzési elemzőkét. Nos, ettől még Cathy nem tudta volna elvégezni az ő munkáját, ő meg a Cathyét, és ez volt a lényeg.
A Century House-ban az egyenruhás őr széles mosollyal és karlendítéssel üdvözölte.
– Jó reggelt, Sir John.
– Üdv, Bert. – Ryan a nyílásba csúsztatta a kártyáját. A lámpa zöldre váltott, Jack átkelhetett a biztonsági kapun. Innen már csak pár lépés volt a lift.
Simon Harding már bent volt.
– Jó reggelt, Jack – üdvözölte a már megszokott módon.
– Üdv – morogta válaszképpen Jack. Az asztalon egy sárgásbarna boríték várta. A címzés szerint az amerikai nagykövetség küldte a Grosvenor Square-ről. A boríték belsejében a Mihail Szuszlovról írt Hopkins-féle jelentés lapult. Jack végigpörgette, és valami olyat talált benne, amiről egészen megfeledkezett. Bernie Katz, a végletekig alapos doki előrehaladottnak ítélte meg Szuszlov cukorbaját, és azt jósolta, hogy az orosz nem lesz hosszú életű. – Amit ígértem, Simon – adta át Hardingnak a jelentést. – Azt írja, hogy a főkomcsi betegebb, mint amilyennek látszik.
– Lássuk csak – motyogta a pipája felett Simon.
A boríték alatt a reggeli tájékoztató lapjai hevertek. “TITKOS”-nak minősítették őket, ami azt jelentette, hogy a tartalmuk leghamarabb egy-két nap múlva fog megjelenni a sajtóban. Még így is érdekes volt olvasni őket, mert néha a forrást is megjelölték bennük, az pedig általában elárulta, hogy értékes információról van-e szó vagy sem. A hírszerző szolgálatok által összegyűjtött adathalmaznak ugyanis csak egy része volt megbízható. Jelentős része nem volt több rosszindulatú híresztelésnél.
– A legfelsőbb állami vezetők pont úgy csipkedték és döfködték egymást, mint mindenki más. Különösen Washingtonban. Vagy Moszkvában talán még inkább? – kérdezte Jack a brit kollégától.
– De még mennyire! A társadalmukban a státusszerzés a boldogulás útja, ezért a másik hátbadöfése nemzeti sportnak tekinthető. Persze, előfordul itt is, de odaát nagyon el tud vadulni a dolog. Akár egy középkori királyi udvarban. A vezetők idejük nagy részét a pozíciókért vívott harccal töltik. A fontosabb hivatalokban iszonyú belharcok dúlhatnak.
– Mit tehet ilyenkor a hírszerzési elemző?
– Gyakran bánom, hogy nem végeztem el a pszichológia szakot is Oxfordban. De vannak szép számmal szakembereink, ahogyan gondolom, odaát Langleyben is.
– Ja. Ismerek néhány fejzsugorítót. Főként a mi igazgatóságunknál, de a kutatás-fejlesztésnél is. Sajnos, nem vagyunk olyan jók ezen a területen, mint kellene.
– Hogyhogy, Jack?
Ryan elterpeszkedett a székében.
– Néhány hónappal ezelőtt elbeszélgettem Cathy egyik hopkinsos kollégájával, egy Solomon nevű ideggyógyásszal. Rendkívüli fickó. Orvosi munkája mellett igazgatósági tag meg minden. Szóval Solomon azt mondja, hogy ő nem hisz a “beteget a kanapéra és beszélgessünk” módszerben. Szerinte a legtöbb lelki betegséget az agyműködésben részt vevő vegyületek egyensúlyzavara okozza. Kis híján kiebrudalták az egészségügyből a nézeteiért, aztán húsz évvel később rájöttek, hogy igaza van. Nos, Sol mondta azt egyszer, hogy a legtöbb politikus olyan, mint egy filmsztár. Talpnyalókkal és semmittevőkkel vetetik körbe magukat, akik aztán olyan dolgokat súgnak a fülükbe, amiket hallani akarnak. Ők pedig elhiszik nekik, mert hinni akarják. Nekik az egész csak egy nagy játék, amelyben gyakorlatilag csupán folyamatok vannak, termelés, igazi eredmények elvétve. Képtelenek úgy élni, mint az átlagember. Nem végeznek igazi munkát, csak úgy tesznek, mintha dolgoznának. Van egy mondat az Advise and Consentben, ami nagyon megragadott: “Washington az a város, ahol nem érdemeik, hanem hírnevük szerint bánnak az emberekkel.” Ha ez Washingtonban is így van, mennyire igaz lehet Moszkvára, ahol minden politika! Úgy vélem, ez kétféleképpen érint minket. Először is azt jelenti, hogy a kapott adatok jelentős része torz, mert az informátor vagy tudatosan ferdít, vagy nem tudja, hogy mi is az igazság. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy gyakran még a túloldalon lévők sem tudják, hogy mi igaz és mi nem. Ha tehát mi ügyesebbek vagyunk, mint ők, és feltérképezzük a helyzetet, miközben ők vagy tévesen ítélik meg, vagy tanácstalanul egy helyben toporognak, akkor előnybe kerülhetünk velük szemben. De hogyan lehetünk képesek erre, amikor még nekik is gondot okoz kideríteni az igazat?
Harding elvigyorodott a pipa mögött.
– Nagyszerű, Jack. Látom, megértette a lényeget. Amit csinálnak, annak, objektíven nézve a dolgokat, nem sok értelme van. A reakciójukat ugyanakkor egyáltalán nem nehéz megjósolni. Eldönti magának, hogy mi lenne a logikus lépés, és a fonákjára fordítja. Mindig bejön – nevetett Harding.
– Ami a legjobban aggaszt a Sol által mondottakból, az az, hogy azok, akiknek aránytalanul nagy hatalom összpontosul a kezükben, gyakran nem tudják, hol a határ. Képtelenek megálljt parancsolni maguknak, és képtelenek értelmesen használni a hatalmukat. Gondolom, így kezdődött Afganisztánnal is.
– Pontosan – komorodott el Simon. – A saját ideológiai illúzióik rabjai. A gond akkor kezdődik, amikor úgy érzik, hogy eljött az ideje valóra váltani az elképzeléseiket.
– Egy csomó mindent még mindig nem értek – vallotta be Ryan.
– Nincs vele egyedül, Jack. Ez már csak egy ilyen szakma.
Ideje volt témát váltani.
– Mi hír a pápáról?
– Egyelőre semmi. Ha Basil tud valamit, ebéd előtt hallani fogunk róla. Aggasztja az ügy?
– Igen – felelte Jack. – A gond az, hogy ha be is bizonyosodik, hogy veszélyben van, nem tudjuk megvédeni. Mégse vehetjük körbe tengerészgyalogosokkal! Rengeteget van a kirakatban. Úgy értem, a nyilvánosság előtt.
– És a hozzá hasonló emberek nem húzzák be a fejüket, ha veszélyt éreznek, nem igaz?
– Emlékszem arra, amikor Martin Luther Kinget elintézték. Biztos vagyok benne, hogy tudta, tudnia kellett, hogy fegyverek vannak körülötte, s a fegyverekben golyók, amelyeket neki szántak. Mégse hátrált meg sohasem. Nem az a fajta volt, aki elfut és elbújik. Rómában se lesz másképp, pajtás, és másutt sem, ahová menni fog.
– A folyamatosan mozgásban lévő célpontok ellen nehezebb megszervezni egy merényletet – jegyezte meg Simon.
– Igen, ha nem tudod előre, hogy hová fog utazni egy-két hónap múlva. Különben teljesen mindegy, ha valaki a KGB-vel húz ujjat. Akit ők hidegre akarnak tenni, azt hidegre fogják tenni. Nem is tudom, mit tehetnék.
– Figyelmeztetjük a veszélyre.
– Nagyszerű! Hogy aztán kiröhögjön minket! Nácik és kommunisták közt élt negyven éven át. Mi a fenével lehet megijeszteni még egy ilyen fickót? – Ryan elhallgatott egy pillanatra. – Ha úgy döntenek, hogy megteszik, ki fogja megnyomni a gombot?
– Valószínűleg a Politbüró fog szavazni róla valamelyik plenáris ülésén. A politikai következmények túl komolyak ahhoz, hogy bármelyikük megpróbálja a saját szakállára. Ne felejtse, mennyire kollegiálisak egymáshoz. Senki nem lép a többiek beleegyezése nélkül, még Andropov se, aki pedig a társaság legönfejűbb tagja.
– Akkor hát lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban. Tizenöt pasas, akinek döntenie kell. Tizenöt száj, plusz a személyzet és a családjaik. Mennyire jók az informátoraink? Hallani fogunk róla?
– Kényes kérdés, Jack. Attól tartok, erre nem válaszolhatok.
– Nem tud vagy nem lehet?
– Vannak forrásaink, Jack, amelyekről tudok, de nem beszélhetek róluk. – Harding szemmel láthatóan zavarban volt.
– Semmi gond, Simon. Megértem. – Fordított helyzetben Jacknek is ugyanilyen kitérő választ kellett volna adnia. Nem ejthette ki például azt, hogy TALENT KEYHOLE, mert azt a NOFORN, azaz “ne beszélj róla idegennek” kategóriába sorolták. Pedig Simon és Sir Basil biztosan tudott róla ezt-azt. Annyira morbid volt: olyan emberektől kellett megtagadni az információt, akik jó célra használhatták volna. Ha a Wall Street is így működne, gondolta Jack, akkor Amerika a szegény országok sorába tartozna. Egy ember vagy megbízható, vagy nem. A játéknak azonban megvoltak a maga szabályai, és Ryan tiszteletben tartotta őket. Ez volt az ára annak, hogy bekerüljön ebbe a klubba.
– Átkozottul érdekes – lapozott Harding a Bernie Katz-féle jelentés harmadik oldalára.
– Bernie okos fickó. Ezért szeret annyira vele dolgozni Cathy.
– De ő szemész, ha jól értettem, és nem pszichiáter.
– A gyógyászatnak azon a szintjén mindenki egy kicsit az is. Megkérdeztem Cathyt: a diabetikus retinopátia, amiben Szuszlov szenved, súlyos szívproblémákra utal. A cukorbetegség összekutyulja a szemfenék apró véredényeit. Bernie-nek és kollégáinak sikerült részben rendbe rakni. Részben, mert teljesen lehetetlen. Visszaadták a látása hetvenöt-nyolcvan százalékát, ami elég ahhoz, hogy autót vezethessen, de a probléma gyökere ettől még marad. Nemcsak a szív ereiről van szó. Az egész teste beteg. Számíthatunk rá, hogy Vörös Miki két éven belül elpatkol veseelégtelenségben vagy szívbajban.
– A mieink még öt évet adnak neki – közölte Harding.
– Nos, én nem vagyok orvos. Az orvosaik konzultálhatnak Bernie-vel, ha akarnak, bár mindent leírt, amit kell. Cathy azt mondja, hogy a cukorbetegség esetén a szemgolyó olyan, mint a varázsgömb: mindent kiolvashatsz belőle.
– Szuszlov is tudja mindezt?
Ryan vállat vont.
– Jó kérdés, Simon. Az orvosok nem mondanak el mindig mindent a betegeiknek. Lehet, hogy odaát még kevésbé. Gondolom, Szuszlovot egy politikailag megbízható orvos kezeli. Nálunk ez egy magasan képzett embert jelentene, aki érti a dolgát. Hogy náluk…
Harding bólintott.
– Jól látja. Lehet, hogy jobban ismeri Lenint, mint Pasteurt. Hallott Szergej Korolevről, a rakétáik főtervezőjéről? Nagyon csúnya ügy volt. A fickót gyakorlatilag meggyilkolták a műtőasztalon az orvosai, mert ki nem állhatták egymást, és az egyik nem akart segíteni a másiknak, amikor az marhaságot csinált. A Nyugat persze nem bánta, de kiváló mérnök volt, és az orvosok hozzá nem értése végzett vele.
– Na és valaki megfizetett érte? – kérdezte Ryan.
– Ugyan. Mindketten túl fontosak voltak bizonyos embereknek. A hajuk szála se görbülhet, míg meg nem ölik valamelyik pártfogójukat.
– Tudja, mire lenne szükségük az oroszoknak? Ügyvédekre. Ki nem állhatom őket, de tény, hogy segítenek észnél lenni a tévelygésre hajlamosaknak.
– A mi orvosaink szerint Szuszlov nem tudja, hogy mennyire beteg. Még mindig keményen vodkázik a HUMINT jelentése szerint, ami pedig kontraindikált. – Harding elfintorodott. – Az utódja pedig Alekszandrov lesz, aki legalább annyira kellemetlen figura, mint a mentora. Azi hiszem, nem ártana felfrissíttetni az aktáját. – Fel is jegyezte magának.
Ryan átnézte a tájékoztatót, aztán nekilátott a napi feladatának. Greer azt akarta, hogy állítson össze egy tanulmányt a szovjet fegyvergyártásban alkalmazott munkaszervezési gyakorlatról. A tengernagy arról akart tiszta képet kapni, hogyan működik – ha egyáltalán működik – a szovjet gazdaságnak ez a szelete. Ryan és Harding közösen dolgozott a tanulmányon, mind az amerikai, mind a brit hírszerzés információit felhasználva. Ryannek kiváló lehetőségnek tartotta a feladatot a szárnypróbálgatásra. És nemcsak arra. Ha jól csinálja, talán értékelni fogják odafent.

A VÁLASZ MÁR 11.32-kor megérkezett. Gyorsan dolgoznak Rómában, gondolta Zajcev, miközben nekilátott a dekódolásnak. Amint kész van vele, értesíti Rozsdesztvenszkij ezredest, de az még odébb lesz. A százados a faliórára nézett. Késni fog az ebéddel, de a munka fontosabb, mint a gyomra korgása. Még szerencse, hogy Goderenko a 285. oldal tetejével kezdte a rejtjelezést.
SZIGORÚAN TITKOS
AZONNALI PRIORITÁS
FELADÓ: RÓMAI REZIDENS
CÍMZETT: ELNÖKI IRODA, MOSZKVAI KÖZPONT
REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666
A PAP MEGKÖZELÍTÉSE ELVILEG NEM JELENT PROBLÉMÁT. KÉRJÜK A KRITÉRIUMOK PONTOSÍTÁSÁT. A PAP ELŐRE RÖGZÍTETT ÉS BEJELENTETT IDŐPONTOKBAN TALÁLKOZIK A HÍVEKKEL. KIHASZNÁLNI EZEKET A LEHETŐSÉGEKET NEM, ISMÉTLEM, NEM LESZ KÖNNYŰ AZ ESEMÉNYEKEN RÉSZT VEVŐ NAGY TÖMEG MIATT. IGÉNYEK PONTOSÍTÁSA ESETÉN TOVÁBBI FELDERÍTÉS PONTOSÍTHATJA A LEHETŐSÉGEKET. A VÁRHATÓ POLITIKAI REAKCIÓK MIATT NEM JAVASOLJUK FIZIKAI AKCIÓ KIVITELEZÉSÉT A PAP ELLEN. A SZERVEZŐK KILÉTÉT NEHÉZ LENNE TITOKBAN TARTANI.
VÉGE.

Nos, gondolta Zajcev, a rezidensnek nem tetszett az ötlet. De hallgatni fog-e Jurij Vlagyimirovics egy tapasztalt műveleti tisztre? Felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott.
– Rozsdesztvenszkij ezredes – felelte egy nyers hang.
– Zajcev százados, kommunikációs központ. Válasz érkezett az ön hat-hat-hatosára, ezredes elvtárs.
– Máris megyek.
Az ezredes három perc múlva már ott is volt. Zajcev addig visszavitte a kódkönyvet a raktárba, és borítékba tette az üzenetet, valamint a fordítást.
– Látta valaki más? – vette át tőle a barna borítékot Rozsdesztvenszkij.
– Dehogy, elvtárs.
– Nagyszerű. – Rozsdesztvenszkij ezredes szó nélkül elsietett. Zajcev is otthagyta az íróasztalát, és átment ebédelni. Már csak az ellátásért is érdemes volt a Központban dolgozni.
Az üzenet azonban nem hagyta nyugodni. Még kézmosás közben is ezen gondolkodott. Jurij Andropov meg akarja ölni a pápát, a római rezidens azonban nem díjazza az ötletet. Zajcev véleményére senki sem volt kíváncsi. Az Állambiztonsági Bizottság vezetőségének ritkán jutott eszébe, hogy az alkalmazottak is gondolkodó lények. És hogy lelkiismeretük is van…
Zajcev beállt a hosszú sorba a fémtálcával és az evőeszközökkel. A marharagu mellett döntött. Négy vastag szelet kenyeret és egy nagy pohár teát is kért hozzá. A pénztárnál ötvenöt kopejkát fizetett. Azok, akikkel ebédelni szokott, már elmentek, így ismeretlenek közé volt kénytelen leülni az egyik asztal végén. Fociról beszélgettek, de neki most nem volt hangulata bekapcsolódni a társalgásba. A ragu elég jól sikerült, s a kenyér is friss volt, most kerülhetett ki a kemencéből. Az étkezde egyetlen szépséghibája az volt, hogy itt is ugyanazokat a cink-alumínium evőeszközöket használták, mint minden szovjet háztartásban. Használhatóak voltak, de pehelykönnyűek lévén sután álltak a kezében. A vezetőségnek persze nem kellett ilyen játék evőeszközökkel piszmognia.
Mégiscsak igazam volt, állapította meg Zajcev. Az elnök meg akarja ölelni a pápát. Nem volt vallásos ember. Templomban sem járt még, kivéve azokat a hatalmas épületeket, amelyekből a forradalom után múzeumot csináltak. A vallásról is nagyjából csak azt tudta, amit a szovjet kommunista propaganda terjesztett. Az iskolában azonban volt néhány gyerek, akik arról beszéltek, hogy ők hisznek istenben; fel kellett volna jelentenie őket, de nem tette, mert nem volt az a fajta. Az élet nagy kérdései különben sem izgatták. A szovjetunióbeli élet nem tette lehetővé, hogy az ember hosszú távra tervezzen. Nem volt ingatlanpiac, hogy házvásárlásra vagy építkezésre gyűjthess, nem voltak luxusautók, amiről álmodozhattál volna, sem egzotikus vakációk. A szocializmusban nem akarhattál többet, mint más, ami azt jelentette, hogy ugyanazt kellett akarnod, mint mások, ízlésedtől függetlenül, és azt is csak akkor kaptad meg, ha a vég nélküli listán rád került a sor. Ha egyáltalán rád került, mert mint mindenütt, az “egyenlőbbek” – a magasabb pártpozíciókban lévők – ebben az országban is elsőbbséget élveztek. Ha jobban belegondolt, úgy élt, mint egy állami gazdaság marhája. Viszonylag jól táplálták, de mindig pontosan ugyanakkor, ugyanazokkal az ételekkel, ugyanolyan, egymástól hajszálnyira sem különböző napokon. Az élet minden területét ez a szürkeség, ez az ásító unalom és érdektelenség jellemezte, amit az ő esetében legfeljebb a továbbított üzenetek tartalma tört meg. Nem lett volna szabad töprengenie rajtuk, emlékeznie a tartalmukra, de ha nem tette volna, belebolondul a munkahely magányába. Ez az üzenet azonban még a szokásosnál is makacsabbnak bizonyult. Mintha egy papagáj telepedett volna a vállára, hogy megállíthatatlanul a fülébe rikácsolja:
Andropov meg akarja öletni a pápát. Andropov meg akarja öletni a pápát…
Már korábban is volt dolga merényletekkel kapcsolatos üzenetekkel, de nem sokkal, és egyre kevesebbel. A KGB kezdett leszokni róla. Túl sok minden alakult kedvezőtlenül. A műveleti tisztek képzettek voltak és tapasztaltak, de az idegen országok rendőrei is legalább annyira, és olyan állhatatosan végezték a munkájukat, mint a hálóját szövögető pók. Bármilyen ügyesen végezték is a dolgukat a KGB emberei, mindig akadt valamilyen nyom, mert a láthatatlanná tévő köpeny, bármilyen jól jönne is ebben a szakmában, csak a mesében létezik.
Az üzenetek a leggyakrabban disszidensekről vagy potenciális disszidensekről szóltak, rosszabb esetekben olyan tisztekről és ügynökökről, akiket azzal gyanúsítottak meg, hogy “kettős” munkát végeznek, az ellenséget is szolgálva. Nem egy olyan üzenetet továbbított, amelyben a bizonyítékot küldték, vagy amellyel hazahívták az illetőt “konzultációra”, ahonnan aztán ritkán tértek vissza a rezidentúrájukra. Hogy pontosan mi történt velük, arról csak pletykákat lehetett hallani, azok viszont egytől egyig hátborzongatóak voltak. Az egyik megtévelyedett tisztet például a szóbeszéd szerint elevenen égették el egy krematóriumban, ahogyan azt a német SS is csinálta annak idején. Zajcev azt hallotta, hogy filmfelvétel is készült róla, és beszélt olyanokkal, akik azt állították, hogy ismernek olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik látták is a filmet. Ő maga azonban sose látta, és olyat sem ismert, aki maga látta volna. Nem, ez már a fantázia szüleménye, gondolta Oleg Ivanovics. Azt viszont mindenki hihetőnek tartotta, hogy egy részüket kivégzőosztag elé állították – a történetek mesélői szerint itt is előfordultak csúnya dolgok –, mások pedig pisztolygolyóval a fejükben végezték. Annak idején Lavrentyij Berija maga is részt vett ilyen kivégzésekben – Zajcev látott róla néhány fényképet, valósággal csepegtek a vértől –, Vas Félixnek pedig ez volt a kedvenc időtöltése két szendvics között. Az az ember maga volt a megtestesült gonosz.
Mindezek ellenére a Központ alkalmazottai egyetértettek abban, hogy a KGB sokkal “kulturáltabbá” vált az utóbbi időkben. És civilizáltabbá meg megértőbbé. Az árulókat persze kivégezték, de előtte tárgyalást tartottak, ahol a vádlottak elvileg esélyt kaptak arra, hogy megmagyarázzák botlásukat, vagy – ha úgy állt a dolog – bebizonyítsák ártatlanságukat. Ez utóbbira ritkán került sor, ami nem volt meglepő, hiszen az állam csak a valóban bűnösök ellen emelt vádat. A kettes igazgatóság nyomozói a Szovjetunió legjobban képzett és legjobban rettegett emberei közé tartoztak. Azt híresztelték róluk, hogy sohasem tévednek és sohasem hagyják magukat becsapni. Afféle félistenek voltak – egy országban, ahol azt tanították, hogy nincsenek istenek.
Ezért működhetett a VERÉB fedőnevű “lányiskola”, amelyről a Központban mindenki tudott, s amelyről a férfi kollégák lelkesedéstől csillogó szemekkel, sóhajtozva beszéltek. Ah, instruktornak lenni ott, vagy még inkább minőségbiztosítási ellenőrnek!, álmodoztak. És még fizetnének is érte! Mint Irina azt gyakran megjegyezte, a férfiak disznók. Csakhogy, tűnődött Zajcev, disznónak lenni néha egészen kellemes dolog.
De miért akarná valaki a pápát megölni?, kanyarodott vissza elmélkedése tárgyához. Hiszen nem jelent veszélyt az országra. Még maga Sztálin sem tartott tőle, mondván, hogy a pápának nincsenek hadosztályai. Miért kell hát megölni? A rezidens is berzenkedik tőle. Fél a politikai következményektől. Amikor Sztálin elrendelte Trockij meggyilkolását, egy KGB-tisztre bízta a munka szennyesét, tudva, hogy az hosszú évekre börtönbe fog kerülni tettéért. A tiszt azonban engedelmeskedett, mert hű volt a hazájához, és mert profi volt. Áldozatkészsége azóta is mintapélda volt az akadémián, ahol ugyanakkor azt is hozzátették, hogy “ilyesmire többet nem kerülhet sor”. Mert nem kulturnij eljárás, bár ezt a tanárok nem mondták ki. A KGB tehát igenis kezdett eltávolodni a régi gyakorlattól.
Egészen mostanáig. Egészen máig. Nem csoda, hogy a római rezidens is a merénylet ellen van. Nyilván mert nem akarja, hogy az ügynöksége – és a hazája! – nyekulturnij legyen. Mert helytelen lenne megtenni. Helytelen? Ez a szó ismeretlen volt a Szovjetunió lakói számára. Ebben az országban az erkölcs a politikailag hasznos és káros fogalmára cserélődött le. Ami a politikai rendszer érdekeit szolgálta, az dicséretet érdemelt, ami nem, az pedig… halált?
És ki döntötte ezt el?
Emberek.
Emberek, mert nem volt mérvadó erkölcs, és nem volt egy isten, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz.
És mégis…
És mégis, minden ember érzi, hogy mi a helyes és mi nem. Megölni valakit helytelen dolog. Ahhoz, hogy meglehesd, halálos veszélyt kell jelentenie rád. Csakhogy azt is emberek döntik el, hogy mi jelent halálos veszélyt. A megfelelő időben megfelelő helyen ülő megfelelő embernek tehát joga és hatalma van elvenni más életét… De miért?
Mert Marx és Lenin ezt mondta.
Erre alapozta a hatalmát ennek az országnak a mindenkori kormánya.
Zajcev megvajazta az utolsó falat kenyeret, és belemártotta a szószba. Tudta, hogy túl messzire ment, még ha csak gondolatban is. A társadalom nem bátorította, mi több, nem tűrte az önálló gondolkodást. A pártban és bölcsességében nem kételkedhettél. Főleg itt nem. A KGB étkezdéjében még soha senki nem kételkedett abban fennhangon, hogy tévedhet-e a hazát irányító párt. Néha, nagy ritkán előfordulhatott, hogy szóba került a hatékonyság, de akkor is olyan óvatosan kerülgették a témát, hogy kár volt felhozni.
A Szovjetunió erkölcsének alapjait, merengett Zajcev, egy Londonban élő német zsidó vetette meg. Ezt fejlesztette tovább és helyezte át a gyakorlatba egy cárista hivatalnok fia, aki egyszerűen gyűlölte a cárt, mert az kivégeztette ellene törő bátyját. Ez az ember aztán éppen a nyugati világ legtőkésebb országában, Svájcban lelt menedékre. Oroszországba a németek segítségével jutott vissza, mert megígérte nekik, hogy megbuktatja a cárista kormányt és megszünteti a keleti frontot. Ezzel Németország számára lehetővé vált volna, hogy legyőzze ellenségeit az első világháború nyugati frontján. Nos, ha az ember jobban belegondolt, nem volt ebben semmi fennkölt, semmi nagyszerű. Néhány könyv és egy ember, aki mindenáron egy ország vezetője akart lenni – egy új rendszer keretében, mert a régiben esélytelen lett volna.
A marxizmus-leninizmust egyetlen dolog különböztette csak meg a többi vallástól: nem szerepelt benne isten. Ettől eltekintve ugyanúgy rendelkezni akart az emberek érzelmeivel, ügyeivel, egész életével, ugyanúgy kizárólagosságot követelt magának. És hogy ezt elérje, nem habozott bevetni a legkeményebb eszközöket sem.
A Szovjetunió azt hangoztatta, hogy az egész világ elnyomott munkásaiért és parasztjaiért küzd. Csakhogy azok, akik önfeláldozásról, egyenlőségről és alázatról papoltak, fényűzően berendezett dácsákban és luxuslakásokban éltek, autót és sofőrt tartottak és egyéb előjogokkal bírtak.
Miféle előjogokkal! Hányszor érezte Zajcev porig alázva magát, amikor harisnyákkal és parfümökkel kapcsolatos üzeneteket kellett továbbítania, mert a nagyok női annyira vágytak ezekre a holmikra, hogy nem hagyták békén férjüket, kitartójukat, míg az meg nem szerezte nekik. Az áhított holmik aztán többnyire diplomáciai csomagokban érkeztek meg valamelyik nyugati követségről. Csupa olyan holmi, amit a Szovjetunió képtelen volt előállítani, köztük nem egy német termék, mint a nómenklatúra tagjai által használt hűtőszekrények és tűzhelyek. Ha látta a sugárutakon sofőr vezette ZIL-jükben száguldó fejeseket, Zajcev tökéletesen meg tudta érteni, mit érzett a cár láttán Lenin. A cár azt állította, hogy isten kegyelméből uralkodik; a párt vezérei azt, hogy a nép akaratából.
A kérdés csak az volt, hogy mikor történt meg ez az akaratnyilvánítás a nép részéről. A nyugati demokráciákban választásokat tartottak, és hiába fröcsögte le őket a Pravda, azok igenis választási lehetőséget nyújtottak az emberek számára, így fordulhatott elő, hogy Angliát most egy szigorú arcú nő irányította, Amerikát pedig egy kiöregedett színész. Mindkettőt a nép akarta, és mindkettő elődjét a nép távolította el. Zajcev egyiket sem kedvelte különösebben, de bármennyire szeszélyes és megbízhatatlan vezetők voltak is, a népük választotta őket. A Politbüró hercegeit viszont nem.
És most a kommunista hercegek azt fontolgatták, hogy meg kellene ölni egy lengyel papot Rómában. De hát milyen fenyegetést jelenthet az a pap a rogyina számára? Hiszen nincs hadserege! Talán politikai fenyegetést? De hogyan? A Vatikánnak van diplomáciája, de haderő nélkül mit érhettek vele? Ha nincs isten, akkor a pápa hatalma illúzió csupán. Egy délibáb. Ezzel szemben a Szovjetunió a világ legnagyobb hadseregével rendelkezett, amiről A Szovjetuniót szolgáljuk adásaiból mindenki saját szemével is meggyőződhetett.
Miért kell megölni hát valakit, aki nem jelent veszélyt? Talán szét akarja nyitni az óceánokat egy karlendítéssel? Vagy pestist akar zúdítani a világra? Persze, hogy nem.
Márpedig megölni valakit, aki nem jelent veszélyt ránk, az bűn, merészkedett túl, ha csak gondolatban is azon a bizonyos határon Zajcev – először azóta, hogy a Dzerzsinszkij tér 2. alatt szolgálatra jelentkezett. Jó lett volna, ha valakivel meg is oszthatja a gondolatait, de erről természetesen szó sem lehetett. Így hát magában őrlődött, ami pedig nem mehetett következmények nélkül a végtelenségig.
Miután az étellel végzett, a teát kezdte szürcsölgetni és egy cigarettára is rágyújtott, de ez sem segített. A papagáj még mindig ott ült a vállán, és nem fogta be a csőrét egyetlen pillanatra sem. Az étkezdében ülők persze mit sem sejtettek az egészből. Azok számára, akik egyáltalán észrevették, Zajcev csak egy elégedetten emésztő-pöfékelő férfi volt. Mint minden szovjet állampolgár, Zajcev is tudta, hogyan rejtse el az érzéseit, így az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Látszólag még mindig csak egy volt az épületben dolgozó számtalan robot közül.

ODAFENT MÁS VOLT A HELYZET. Rozsdesztvenszkij ezredes nem akarta ebéd közben zavarni az elnököt, ezért inkább szendvicset majszolt, és az óramutató vánszorgását figyelte. A leveséhez hozzá sem nyúlt. Akárcsak az elnök, ő is amerikai Marlboro cigarettát szívott; finomabb és jobb minőségű volt, mint az orosz termékek. Még műveleti tiszt korában szokott rá, de itthon sem kellett lemondania róla, mert az egyes főigazgatóság tisztjeként a Központ üzletében is megvásárolhatta. Drága mulatság volt, még annak is, aki aranyfedezetű rubelben kapta a fizetését, viszont olcsó vodkát ivott, és a kettő költség szempontjából kiegyenlítette egymást. Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni Jurij Vlagyimirovics a római üzenetre. Ruszlan Boriszovicsot rendkívül tehetséges rezidensnek tartotta, aki ráadásul elég jelentős tekintélyt vívott ki magának ahhoz, hogy szükség esetén véleményt formálhasson. Végtére is azért volt Rómában, hogy információt szerezzen Moszkvának, és ha a küldetését veszélyeztette valami, kötelessége volt figyelmeztetni rá a Központot. Az üzenet különben sem tartalmazott műveleti parancsot. Nem, Ruszlan Boriszovics biztosan nem fog bajba kerülni emiatt. Andropov viszont valószínűleg ugatni fog, és ezt neki kell eltűrnie. A helyzete egyrészt irigylésre méltó volt, másrészt egyáltalán nem. Közel volt az elnök füléhez, de ez egyben azt is jelentette, hogy a fogaihoz is közel van. A KGB történetében nemegyszer előfordult már, hogy valaki más tetteiért fizetett. Rozsdesztvenszkijnek azonban nem kellett ettől tartania. Andropov kemény ember volt, de egyben igazságos is. Ettől persze még nem volt kellemes a tudat, hogy hamarosan egy kirobbanó tűzhányó közelében fog állni. Megcsörrent a telefon. Andropov titkára volt az.
– Az elnök látni akarja, ezredes elvtárs.
– Szpasziba.
Egy fél perccel később már Andropov előtt állt.
– Goderenko ezredes válaszolt – adta át a borítékot.
Andropovot nem lepte meg a gyors válasz, és Rozsdesztvenszkij ezredes határtalan megkönnyebbülésére ingerültnek sem látszott.
– Pontosan erre számítottam. Az embereink nagyon elpuhultak, nem igaz, Alekszej Nyikolaj’ics?
– Elnök elvtárs, a rezidens szakmai véleményt közölt – felelte az ezredes.
– Folytassa – parancsolta Andropov.
– Elnök elvtárs – mondta Rozsdesztvenszkij, gondosan megválogatva a szavait –, egy ilyen műveletet, mint amit ön nyilvánvalóan fontolgat, nem lehet végrehajtani politikai következmények nélkül. A papnak jó kapcsolatai vannak, bármennyire illuzórikus legyen is a hatalma. Ruszlan Boriszovics attól tart, hogy ha támadást intéznek ellene, az veszélyeztetheti információgyűjtő tevékenységét, elvtárs, márpedig neki ez az elsődleges feladata.
– A politikai következmények mérlegelése az én feladatom, nem az övé.
– Ez igaz, elnök elvtárs, de Róma az ő területe, ezért kötelessége felhívni az ön figyelmét a kockázatra. Ha ügynököket veszít a pap miatt, az sokba fog kerülni nekünk mind közvetett, mind közvetlen módon.
– Mennyire sokba?
– Ezt lehetetlen megjósolni. A római rezidentúrának dolgozó ügynökök mind a NATO-tól, mind kulcspozíciókat betöltő politikusoktól szállítanak nekünk. Meg tudunk lenni ezen információk nélkül? Valószínűleg igen, de ha rendelkezésünkre áll, még jobb. Az emberi tényező miatt nehéz megjósolni a következményeket. Tudja, elvtárs, az ügynökök futtatása nem tudomány, hanem művészet.
– Ezt már hallottam, Alekszej. – Andropov fáradtan megdörzsölte a szemét. A bőre ma különösen fakó, állapította meg Rozsdesztvenszkij. Már megint kiújult volna a májbetegsége?
– Az ügynökeink emberek, és mint egyéneknek, mindannyiuknak megvan a maga bogara – magyarázta Rozsdesztvenszkij talán századszorra. Ennél rosszabb is lehetett volna; Andropov legalább néha figyelt. Az elődei nem voltak ilyen racionálisak.
– Pont ezt szeretem az elektronikus hírszerzésben – morogta a KGB elnöke.
Mind ezt mondja, gondolta Rozsdesztvenszkij ezredes. A gond csak az volt, a Nyugat sokkal jobb volt ebben, annak ellenére, hogy sikerült beszivárogniuk a kapitalisták érintett ügynökségeibe. Különösen az amerikai NSA és a brit GCHQ végezte jól a munkáját. Mindent megtettek annak érdekében, hogy feltörjék a szovjet kommunikációs védelmet, és néha sajnos sikerült is nekik. Ezért függött annyira a KGB az egyszer használatos kódlapoktól. Másban nem bízhattak.

– MENNYIRE MEGBÍZHATÓ EZ? – kérdezte Ryan Hardingtól.
– Szerintünk hiteles, Jack. Egy része ugyan szabadon hozzáférhető forrásokból származik, a java azonban a minisztertanács számára előkészített dokumentumokból. Azon a szinten nem hazudnak maguknak annyit.
– Miért nem? – akarta tudni Jack. – Odaát mindenki más ezt teszi.
– Csakhogy itt konkrét dolgokról van szó, termékekről, melyeket le kell szállítani a hadseregüknek. Ha nem érkeznek meg, azt észreveszik, és arról újabb jelentés készül. Itt különben is tervezésről van szó, márpedig azzal semmit sem nyernek, ha hamis terveket szőnek maguknak.
– Hogyne. Tudja, a múlt hónapban majdnem leharapták a fejemet Langleyben, miután átnéztem és véleményeztem egy jelentést, amelyet az elnök asztalára készültek tenni. Közöltem velük, hogy a benne leírtaknak nem sok közük lehet a valósághoz. A fickó, aki elkészítette, azzal érvelt, hogy a Politbüró elé tárt jelentésekből merített, azok pedig biztosan hitelesek.
– És maga mit mondott erre, Jack?
– Azt, Simon, hogy akár látta az adatokat a Politbüró, akár nem, az egész egy nagy rakás szar, és vesszek meg, ha értem, hogyan hozhat döntéseket a vezetésük, ha a rendelkezésére álló adatok annyira valóságosak, mint Alice csodaországbeli kalandjai. Annak idején, amikor még a tengerészgyalogságnál szolgáltam, tényleg azt hittük, hogy Iván Ivanovics, az orosz katona tíz láb magas óriás. Nem az. Lehet, hogy sokan vannak, de a nagy többség kisebb, mint a mi embereink, mert gyerekkorukban rosszul táplálták őket, és most sem dúskálnak. A fegyvereik pedig rengeteg kívánnivalót hagynak maguk után. Az igaz, hogy az AK-47-es egészen tűrhető, de sosem adnék oda érte egy M-16-ost. És ez csak egy puska! Hol van ettől egy rádió? Amikor bekerültem a CIA-hoz, utánanéztem, hogy milyen rádiókat használnak taktikai célokra, és kiderült, hogy szart se érnek. Mégiscsak igazam volt, amikor tejfölösszájú hadnagy koromban a nyálamat vertem. De ami a lényeg, Simon: ha még a Politbüró is hamis gazdasági mutatók alapján dolgozik, akkor minek lehet hinni náluk? Semminek!
– Na és mi történt az elnöknek szánt jelentéssel?
– Elküldték neki, de a végéhez hozzáfűzték egy ötoldalas kommentáromat. Remélem, eljutott odáig. Azt mondják, rengeteget olvas. Amit mondani akarok, Simon, az tehát az, hogy sokkal pontosabb képet tudnánk alkotni róluk, ha előbb kiderítenénk, hogy valójában hogyan is állnak gazdaságilag. Ha engem kérdez, Simon, szerintem padlón vannak. Az nem lehet, hogy olyan jól teljesítsen a gazdaságuk, mint ahogy azt az adatok mutatják. Ha úgy lenne, akkor a termékeik is tükröznék azt, de nem ez történik, nem igaz?
– Miért tartanánk egy országtól, amelyik még etetni sem képes a lakóit?
– Úgy van – bólintott Ryan.
– A második világháborúban…
– 1941-ben egy olyan ország katonái rohanták le őket, amelyet sohasem kedveltek, de ha nem lett volna annyira hülye, Hitler ettől még a saját javára fordíthatta volna a nép Sztálin iránt érzett ellenszenvét, de ehelyett jött a fajelméletével, és Joe bácsi kebelére kergette őket. A nagy honvédő háború tehát nem megfelelő összehasonlítási alap, Simon. A Szovjetunió alapjában véve egy ingatag alkotmány. Hogy miért? Mert egy igazságtalan rendszer működik benne, és olyan, hogy stabil igazságtalan rendszer nem létezik. A gazdaságuk… – Jack szünetet tartott. – Azt hiszem, tudom, hogyan használhatnánk ki…
– Mire?
– Hogy megrendítsük az alapokat. Felérne egy enyhébb földrengéssel.
– És ha porrá omlik az egész? – vetette fel Harding. – Ne felejtse el, hogy rengeteg atomfegyverük van.
– Jó, majd vigyázni fogunk, hogy ne essenek túl nagyot, ha a hátsójukra huppannak.
– Milyen rendes magától, Jack.