A gonosz birodalma 25.

25. fejezet


FÉLÚTON



A TESTEKET OLCSÓ alumíniumdobozokba tették, abba a fajtába, amit a halottak légi szállításához használnak, és furgonnal kivitték a Logan nemzetközi reptérre. Tyler különleges ügynök ezután további utasítást kért Washingtontól.
Mint kiderült, Emil Jacobs nem gondolta végig a tennivalókat, ezért előbb egyeztetnie kellett Moore-ral, a CIA igazgatójával. Itt újabb egyeztetések következtek, de szerencsére eléggé gyors tempóban, így Tyler hamarosan megtudhatta, hogy a British Airways londoni járatára kell feltennie a dobozokat. Ez gond nélkül meg is történt, köszönhetően a BA-nek, amely mindig készséges volt, ha az amerikaiak a segítségét kérték.
A 214-es járat a menetrendben megjelölt időpontban, 8.10-kor gurult át a kifutópályára, megkezdve a háromezer mérföldes utat, melynek végén a Heathrow 4-es terminálja és Sir Basil emberei várták.

HAJNALI ÖT FELÉ JÁRT, amikor Zajcev hirtelen felriadt a felső ágyban. Először nem tudta, hogy mitől ébredt fel, de aztán odébb gurult, hogy kinézzen az ablakon, és akkor rádöbbent: a vonat állt. Nem tudta, hogy milyen állomáson vannak, és ettől még rosszabbul érezte magát. Mi van, ha a kettes igazgatóság emberei állították meg az expresszt, hogy felszálljanak rá? A KGB-re vallana: az éjszaka közepén szokták a letartóztatásokat végezni, amikor a legkisebb ellenállásra számíthatnak, s amikor a legnagyobb sokkot okozhatják a delikvens számára. Léptek közeledtek a folyosón, és ettől kiverte a hideg veríték. A léptek az ajtóhoz értek, aztán megállás nélkül továbbhaladtak, s a következő pillanatban a vonat megrándult, és továbbindult, neki a sötétségnek.
Zajcev fellélegzett. Ennyivel is messzebb voltak Moszkvától. Ahogy a megtett kilométerek száma nőtt, úgy nőtt benne a remény is, de tudta, biztonságban csak akkor érezheti magát, ha idegen föld van a talpa alatt. Idegen, nem szocialista föld. És az még odébb volt. Visszagurult a fal mellé, és aludni próbált. A vonat mozgása megint elringatta, de az álmai cseppet sem voltak megnyugtatóbbak, mint a valóság.

A BRITISH AIRWAYS 747-ese is a sötétséget szelte. Az utasok nagy része aludt, a pilóták pedig kávét kortyolgattak, és hol a műszereket figyelték, hol a csillagokkal pettyezett égboltot, várva, hogy a hajnal pírja megjelenjen a láthatár szélén. Erre általában Írország nyugati partja felett került sor.

RYAN KORÁBBAN ÉBREDT, mint máskor. Észrevétlenül kibújt az ágyból, magára kapott valamit, és kiment a ház elé. A tejesember most kanyarodott be a Grizedale Close-ba. Megállt az autóval, és a fél gallon teljes tejjel – amit a kölykök úgy habzsoltak, mint a Pratt & Whitney hajtóművek az üzemanyagot –, meg egy kenyérrel a hóna alatt a ház felé indult. Már a kapunál járt, amikor észrevette a kuncsaftját.
– Valami baj van, uram? – kérdezte. Arra gondolt, hogy biztosan valamelyik gyerek beteg. Különben mi másért lenne fenn ilyen korán egy kisgyermekes szülő?
– Nem, csak korábban ébredtem – nyomott el egy ásítást Ryan.
– Szüksége van még valamire?
– Csak egy szál cigire – felelte gondolkodás nélkül Ryan. Cathy vasszigora alatt egyetlen szálat sem szívott, mióta itt voltak.
– Tessék, uram – pöckölte ki egy cigaretta végét a pakkból a férfi.
Ryan meglepődött.
– Kösz, pajtás. – Elfogadta, a gázöngyújtó lángjával együtt. Az első slukktól köhögni kezdett, de hamar összeszedte magát, és utána már élvezte a füstöt. Elképesztő, gondolta, hogy milyen könnyű visszatérni a rossz szokásokhoz. Erős cigaretta volt, a Marlboróhoz hasonló, amit a középiskola utolsó évében szívott. A hatvanas évek végén ez elengedhetetlen kelléke volt a férfiúvá válásnak. A tejesembernek sem ártana leszoknia róla, de az ő felesége aligha sebész a Hopkinsban.
– Szeret itt lakni, uram? – kérdezte a tejesember.
– Igen. Errefelé nagyon barátságosak az emberek.
– Igyekszünk, uram. További jó napot.
– Kösz, pajtás. Magának is. – Milyen kár, gondolta Ryan, hogy a szupermarketek és a 7-Eleven üzletek miatt csaknem teljesen eltűntek a tejesemberek Amerikából. Még jól emlékezett a Peter Wheat kenyérre és a mézbe mártott fánkra gyerekkorából. Egyszer csak eltűntek, valamikor hetedikes korában. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, szinte egyik pillanatról a másikra.
A cigi és a reggeli csend sokkal jobb kombináció volt, mint a kávé meg az ébresztőóra. Most, hogy a tejesember is elment, a legcsekélyebb neszt sem lehetett hallani. Még a madarak is aludtak. Ryan felnézett az égre. Egy repülőgép villogó fényei vonultak át a táj felett. Az irányból ítélve Skandináviába tarthattak, valószínűleg a Heathrow-ról. Mi lehet olyan fontos, hogy az éjszaka közepén kell kelniük és útnak indulniuk miatta?, tűnődött Jack. Elszívta a cigarettát, és a fűbe fricskázta a csikket. Bízott benne, hogy Cathy nem fogja észrevenni, de ha mégis, legfeljebb valaki másra keni. Mivel az újságosfiú még sehol sem volt, Jack bevonult a konyhába, és bekapcsolta a tévét. A CNN-en a sporthíreket mondták. Az Orioles már megint nyert, és a World Seriesben a Phillies ellen indult. Ez jó hír volt, vagyis majdnem. Ha otthon lett volna, megnézett volna legalább egy-két meccset a Memorial stadionban, a többit meg láthatta volna a tévén keresztül. Itt a kábelen nem lehetett fogni egyetlen olyan csatornát sem, amelyik baseballt közvetített volna. Haladásként lehetett viszont értékelni azt, hogy a briteket egyre jobban érdekelte az NFL-foci. Még nem igazán értették, mégis élvezték. Mert sokkal jobb, mint a hagyományos tévéműsoraik, vigyorgott magában Jack. Cathy szerette a bohóckodásukat, Jack azonban sehogyan sem tudott ráhangolódni. De hát, ahogy a rómaiak mondták, de gustibus non est disputandum. Ízlések és pofonok. A hírműsoraik viszont egészen jók, ismerte el, hogy pozitív megállapítással kezdje a napot.
Épp oda akart lépni a kávéfőzőhöz – a születésnapjára vette Cathynek –, hogy lefőzze az este belekészített kávét, amikor meghallotta, hogy az újságosfiú az ajtó elé hajította az újságot. Kiment érte. Napkeltéig még volt egy óra, de az égbolt alja már meghasadt keleten.
– Korán keltél – mondta neki Cathy, amikor felment az emeletre.
– Nem volt kedvem átfordulni. – Jack megcsókolta a feleségét.
Cathy orra egyből kiszúrta a dohányszagot, de annyira valószínűtlen volt, hogy az agya elutasította az információt.
– Bekapcsoltad a kávéfőzőt?
– Be – felelte Jack. – A többit rád bízom.
– Mit kérsz reggelire?
– Választhatok? – kérdezte kétkedve Ryan. A felesége már megint diétára fogta. Egy időre búcsút mondhatott a fánknak.

– JÓ REGGELT, ZAJCSIK! – mondta Oleg a kislányának.
– Papa! – Szvetlana az ébredő gyerekek angyali mosolyával kinyújtotta a karját. Oleg kiemelte az ágyból, és magához szorította.
Miután az apja letette, Szvetlana végiglépdelt meztelen talpacskáival a szőnyegen, és behúzódott privát toalettjébe. Irina közben az ágyra terítette a ruháját, aztán a két felnőtt visszahúzódott a saját fülkéjébe készülődni. Tíz perc múlva már az étkezőkocsi felé tartottak. A kocsi végéből Oleg látta, hogy a kisegítő személyzet tagja a fülkéjükbe siet rendet rakni. Milyen kár, gondolta Zajcev, hogy mint minden csoda, ez is hamarosan véget fog érni. Pedig már kezdte élvezni, hogy így körüldongják.
Valamikor az éjszaka a vonat megállt egy állami gazdaságnál, ahonnan friss tejet vételeztek. Szvetlana mindig ezt ivott a reggeli mellé. A felnőttek a legnagyobb jóindulattal is csak tűrhetőnek nevezhető kávét kaptak a vajas kenyér mellé. (A tojás kifogyott a konyháról.) A kenyér és a vaj legalább friss volt és ízletes. Az étkezőkocsi végében egy halom újság hevert. Oleg felvett egy Pravdát, és belenézett. A szokásos hazugságokkal volt tele. Groteszk módon éppen a KGB-sek tudták a legjobban, hogy az, amit az újságok írnak, nagyrészt hazugság. Az Izvesztyija legalább igazi embereket mutatott, akik néha igaz történeteket meséltek. Egy szovjet vonaton azonban csak a politika szempontjából kifogástalan újságoknak volt helyük. Az “Igazság”, gondolta megvetően Zajcev, ezek közé tartozott.

RYAN KÉT KOMPLETT borotválkozókészletet is magával vitt az utazásaira a biztonság kedvéért. A telepakolt Beán táska a gardrób rézfogasára akasztva várta, hogy Sir Basil kiadja a parancsot az indulásra. Jack tűnődve nézte, miközben a nyakkendőjét csomózta. Vajon mikor fog szólni az öreg? Cathy jött vissza a hálószobába, és ő is öltözni kezdett.
– Cath?
– Tessék?
– A köpenyed. Rajta hagytad a hopkinsos jelvényedet, vagy újat kaptál? – Eddig nem jutott eszébe megkérdezni ezt. Most sem igazán értette, miért jutott eszébe. Talán a fogas miatt?
– Itteni jelvény van rajta. Fárasztó lenne minden egyes betegnek megmagyarázni, hogy miért “Hopkins” van rajta. – Igaz, így is akadtak szép számmal olyanok, akiknek feltűnt az akcentusa, vagy ha nem az, akkor a neve elé biggyesztett “Lady”. Ezt büszkén viselte. Jót tett a hiúságának.
Cathy fésülködni kezdett, Jack pedig megállt mellette, és a hajában gyönyörködött. Csodálatos volt így kiengedve, ha egy kicsit növesztett volna még rajta, igazi bombázó lehetett volna. Cathy azonban nem akarta, hogy hosszabb legyen, mert – mint mondta – a sebészi sapka úgyis tönkretette volna. Majd másképp fogja gondolni, ha a partira hívják őket, bizakodott Ryan. A királynő mindkettőjüket megkedvelte, csakúgy, mint a walesi herceg, így értelemszerűen rákerültek az A lista helyi változatára. Ezeket a meghívásokat pedig nem mondhatta csak úgy le az ember, bár Cathy mindig hivatkozhatott arra, hogy másnap műtétje lesz. A spionoktól viszont elvárták, hogy örüljenek az effajta eseményeknek.
– Mi lesz ma napirenden?
– Előadást tartok a xenon ívlézerről. Venni akarnak egyet, és én vagyok Londonban az egyetlen ember, aki tudja, hogyan kell megfelelően használni.
– Feleségem, a lézerzsoké.
– Nos, én legalább beszélhetek arról, amit csinálok, “titkos ügynök ember”.
– Jó neked, drágám – sóhajtott Ryan.

TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB a fülkéjükben ültek, és Északkelet-London felé robogtak. Cathy az orvosi lapjait, Jack a Telegraphot böngészte. Az újságban volt egy cikk John Keegantől, akit Jack remek történésznek és legalább olyan jó elemzőnek tartott. Rejtély volt számára, hogy Basil miért nem csábította át a Century House-ba. Talán mert nem tudta. Lehet, hogy Keegannek jól ment mint történésznek, és esze ágában sem volt elkötelezni magát a titkosszolgálat mellett. Brit hivatalnokként még senki sem gazdagodott meg, s a névtelenség sem lehetett túl vonzó számára. Még ha nem is akart az ember állandóan reflektorfényben lenni, azért néhanapján jólesett, ha megveregették a vállát. A hivatalnokoknak ez sem adatott meg.

NAGYJÁBÓL AKKOR, amikor a vonat elhagyta Elephant and Castle-t, a 214-es járat a Heathrow 4-es terminálja elé gurult, de nem a hídhoz, hanem egy kicsit odébb, ahonnan buszokkal szállították a kapuhoz az utasokat. Alig fékezett le a gép, máris kinyitották a rakodótér ajtaját. A Loganen a két koporsót rakták fel utoljára, így most ezeket szedték le legelsőnek. A munkások targoncára tették őket, és a közeli parkolóhoz vitték, ahol egy jelzés nélküli furgonba kerültek át. A SIS két emberének, akikre az alumíniumládákat bízták, fogalma sem volt, hogy mit szállít. Nem ez volt az első eset.
Negyven perccel később megérkeztek a Westminster Bridge Road 100. alá. A ládákat átrakták egy másik targoncára, és a teherlifthez vitték, amely levitte őket a második pinceszintre.
Két kolléga várta itt őket. Átvették a ládákat, és felnyitották, hálát adva az égnek, hogy a szárazjégnek köszönhetően a testek még nem indultak bomlásnak, megkímélve őket az elhalt emberi hús borzalmas szagától. A két férfi gumikesztyűs kézzel átemelte a testeket – egyik sem volt különösebben nehéz – egy-egy rozsdamentes boncasztalra. Szánalmas látványt nyújtottak, különösen a kislány. Ami ezután következett, az pedig egyenesen iszonyatos volt, de meg kellett csinálni.
Miután a halottakat összevetették a Times fotósa által készített képekkel, nyilvánvalóvá vált, hogy bár termetre hasonlítanak a fényképeken lévőkre, az arcuk – a nőét csaknem teljesen érintetlenül hagyta a tűz – elüt azokétól. Ezen változtatni kellett a BEATRIX művelet érdekében, és csak egy dolgot tehettek: felismerhetetlenné kellett tenniük őket. Ezt propángázos fáklyával érték el. Először is bekapcsolták a mennyezeti elszívót, aztán tűzálló védőruhát öltöttek, és begyújtották a fáklyákat. Könyörtelenül leperzselték a két arcot, a hajjal együtt, mert azok színe sem felelt meg. Gyorsan ment, de nem eléggé gyorsan a két férfi számára. Az, amelyik a kislányon dolgozott, szinte folyamatosan imádkozott, és azzal biztatta magát, hogy a gyermek lelke már régen oda került, ahová az ártatlan gyermekek jutnak a haláluk után. Ez vigasztalta, és az, hogy míg a kislánynak már nincs szüksége a testére, addig az Egyesült Királyságnak – és minden bizonnyal az Egyesült Államoknak is – igen. Ha nem így gondolta volna, képtelen lett volna végigcsinálni. Aztán a kislány bal szeme szétpukkant a belső nyomástól, és a férfinak el kellett fordulnia, hogy öklendezzen. De aztán folytatta, mert folytatnia kellett. A halott kislánynak más színű volt a szeme, mint a fényképen láthatónak.
A végtagokat is feketére kellett perzselniük, és arra is ügyelniük kellett, hogy sehol se maradjanak tetoválások vagy egyéb felismerhető jegyek. Egyetlen ilyet sem találtak, még vakbélműtéti heget sem.
Kemény másfél óra elteltével mindketten kijelenthették, hogy a testek felismerhetetlenek. De ezzel még nem végeztek. Szovjet gyártmányú ruhákat adtak a halottakra, aztán ezeken is végigmentek a fáklyákkal, hogy a textilszálak beleégjenek a test szöveteibe. Miután ezzel is megvoltak, visszahelyezték a testeket az alumíniumládákba, és pótolták a szárazjeget. A két láda egy harmadik mellé került a terem sarkában. Éppen ebédidő volt, de egyikük se tudott az evésre gondolni. Whiskyre volt szükségük, minél nagyobb mennyiségben; szerencsére akadt jó néhány kocsma a közelben.

– JACK? – DUGTA BE A FEJÉT az ajtón Sir Basil. Ryant az asztala fölé görnyedve találta. Jó elemzőhöz illően a napi anyagot böngészte.
– Uram? – nézett fel Ryan.
– Becsomagolt?
– Igen, de otthon van a táskám.
– Nem gond. Ma este nyolckor indul a Heathrow 3-as termináljáról a BA járatával. Egy emberünk majd hazaviszi autóval a holmijáért. Fél négy megfelel?
– Még nincs meg az útlevelem és a vízumom – mondta Ryan C-nek.
– Mire megebédel, az is meglesz. Az álcája szerint könyvvizsgáló a Külügyminisztériumban. Ha jól tudom, valamikor könyvelést is tanult. Talán átnézhetné a könyvelésüket, míg ott lesz. – Charleston ezt roppant mulatságosnak tartotta.
– Minden bizonnyal izgalmasabb lesz, mint a budapesti tőzsde – próbálta visszaütni a labdát Ryan. – Jön még valaki?
– Nem, de Andy Hudson várni fogja a repülőtéren. Ő a mi budapesti állomásfőnökünk. Derék fickó – ígérte Basil. – Mielőtt elindulna, még nézzen be hozzám.
– Hogyne, uram.
Basil feje eltűnt az ajtóból.
– Simon, mit szólna egy pint sörhöz és egy szendvicshez? – kérdezte Ryan a munkatársától.
– Jó ötlet. – Harding felállt, és belebújt a kabátjába. A Duke of Clarence mellett döntöttek.

A VONATON FELSZOLGÁLT ebéd egészen finom volt: borscs, nudli, fekete kenyér és desszertnek eper. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy Szvetlana nem szerette a borscsot, ami elég szokatlan egy orosztól, még ha gyermek is. Azért megpiszkálta a tetején a tejfölt, a nudliból már evett is, az epret pedig az utolsó szemig betermelte. A dél-erdélyi hegyek lábainál kaptattak felfelé, a bolgár határ közelében. A vonatnak még át kellett haladnia Szófián, aztán Belgrádon, s csak ezután következett Budapest.
Még elidőztek egy darabig az étkezőkocsiban. Szvetlana az ablakon át a tájat nézte. Szófia közeledett. Oleg Ivanovics is a sűrűsödő házakat nézte, s miközben a cigarettáját pöfékelte, azon tűnődött, vajon melyik lehet közülük a Dirzsavna Szigurnoszt. Lehet, hogy Bubovoj ezredes épp ott van, és Sztrokovval a merénylet tervén dolgozik. Vajon hol tartanak? Veszélyben van már a pápa? Hogy erezné magát, ha a lengyelt megölnék, mielőtt még figyelmeztethetné az amerikaiakat? Hamarabb kellett volna lépnie? Megtehette volna egyáltalán? Ezek az átkozott kérdések! És senki nincs, akivel megoszthatná őket. Te mindent megtettél, Oleg Ivan’ics, győzködte magát. Mindent, ami csak telt tőled.
A szófiai állomás egy lenyűgöző kőépület volt. Mintha nem is vasútállomás lett volna, hanem katedrális. Zajcev most valahogy nem aggódott a KGB miatt. Mással volt elfoglalva. Azt latolgatta, milyen esélyei lehetnek a kollégáknak a CIA-jel szemben. A KGB nagyon értett a szervezéshez, jobban, mint egy szemfényvesztő. Vajon a CIA mennyire jó? Méltó ellenfelek lesznek? Az orosz tévében mindig úgy ábrázolták őket, mint gonosz, de csetlő-botló idiótákat. A Központban azonban egyáltalán nem így gondoltak rájuk. Nem, a Dzerzsinszkij tér 2. szám alatt démonoknak tartották őket, akik eszesek, mint az ördög, és veszélyesebbek bármely másik ellenségüknél. Most akkor melyik az igaz? Ez hamarosan ki fog derülni – vagy így, vagy úgy, gondolta Zajcev. Elnyomta a csikket, és visszavezette a családját a fülkéjükbe.

– VÁRJA AZ UTAZÁST, JACK? – kérdezte Harding.
– Hogyne, legalább annyira, mintha foghúzásra kéne mennem. És nehogy azt mondja, hogy menni fog, mint az ágyba pisilés. Maga sem dolgozott még terepen.
– A maga felettesei javasolták, Jack, nem én.
– Pontosan. Éppen ezért, ha hazatértem, az lesz az első dolgom, hogy megfojtom Greer tengernagyot. Nem vagyok kiképezve erre, Simon.
– De volt már ennél veszélyesebb helyzetekben is, Jack – emlékeztette Simon.
– Oké, tengerészgyalogos voltam valamikor. Meddig is? Tizenegy hónapig, míg le nem zuhantam a helikopterrel Krétán, és el nem törtem a hátamat. A francba, hiszen még a hullámvasutat is utálom. A szüleim imádták, és rendszeresen elvittek a Gwynn Oak vidámparkba kölyökkoromban. Azt hitték, azért visítok én is, mert élvezem. Az apám ejtőernyős volt a százegyedik ejtőernyős századnál negyven évvel ezelőtt. A zuhanás rendjén való dolog volt számára. – Még szerencse, tette hozzá gondolatban, hogy a tengerészgyalogságnál nem kellett ugrani. A fenébe, Jack, csak nem félsz? Jobban félsz a küldetéstől, mint a repüléstől? – Hordanak fegyvert a műveleti tisztjeik?
Hardingnak nevetnie kellett.
– Csak a filmekben, Jack. Átkozottul nehéz elrejteni őket, és még nehezebb kimagyarázkodni, ha megtalálják az embernél. A SIS-nél nincsenek duplanullás ügynökök, legalábbis én nem tudok róluk. A franciák néha ölnek, az izraeliek úgyszintén, de bármilyen ügyesek is, néha nyomokat hagynak, és a sajtó…
– Nemzetbiztonsági üggyé nyilvánítanák.
– Elméletileg megtehetnénk, de nehéz lenne érvényt szerezni neki. A Fleet Streetnek megvannak a maga íratlan szabályai, tudja.
– Ahogy a The Washington Postnak is, mint azt Nixon tapasztalhatta. Szóval ne öljek meg senkit.
– Ha kérhetem – mosolygott Simon két falat pulykás szendvics között.

BELGRÁD – A LAKÓI SZÁMÁRA Beograd – szintén szép állomással bírt, mintha a XIX. század tervezői azon versengtek volna, akár a középkori székesegyházak építői, hogy ki tud maradandóbbat alkotni. Zajcev döbbenten állapította meg, hogy a vonat többórás késésben volt. Nem értette, miért, hiszen sehol sem álltak hosszabb ideig. Talán nem mentek olyan gyorsan, mint kellett volna. Belgrádot elhagyva a vonat felkapaszkodott néhány szerényebb méretű domb közé. Most tényleg nem haladt gyorsan. Zajcev elképzelte ezt a tájat télen. Biztosan szép lehetett. Nem valahol itt készültek megrendezni az olimpiát? A tél itt is nagyjából akkor érkezhetett, mint Moszkvában. Ebben az évben egy kicsit késlekedett, ami általában azt jelentette, hogy a szokásosnál is keményebb lesz, ha megérkezik. Vajon milyen lehetett az amerikai tél?

– KÉSZEN ÁLL, JACK? – kérdezte az irodájában Charleston.
– Azt hiszem. – Jack megnézte az új útlevelét. Díszesebb volt, mint az átlagpolgároké, és vörös bőrbe kötötték, amit elöl a királyi címerpajzs díszített. Jack végiglapozta, hogy megnézze mindazon helyek pecsétjét, ahol nem járt. Thaiföld, a Kínai Népköztársaság. Nocsak, gondolta. Én aztán nem sokat ülök a seggemen. – Miért a vízum? – kérdezte. Az Egyesült Királyság senkitől sem kért.
– Magyarország meglehetős szigorral kezeli a ki- és belépéseket. Belépési és kilépési vízumot is kérnek. Az utóbbira azonban aligha lesz szüksége – jegyezte meg C. – Hudson valószínűleg dél felé fogja terelni magukat. Jó kapcsolatai vannak a helyi csempészekkel.
– Hegyeken kell átkelnünk?
– Nem – rázta meg a fejét Basil. – Ritkán csinálják gyalogosan. Személy- vagy teherautóval mennek, gondolom. Nem lesz semmi gond, fiam. – Aztán felnézett. – Rutinfeladat lesz, Jack.
– Ha ön mondja, uram. – Nekem aztán biztosan nem.
Charleston felállt.
– Sok szerencsét, Jack. Viszlát néhány nap múlva.
Ryan megmarkolta a kezét.
– Vettem, Sir Basil. – Semper fi, cimbora.
Az utcán egy autó várta. Beült a bal első ülésre, és a sofőr dél felé fordult. Mintegy ötven percbe telt a gyér délutáni forgalomban. Majdnem ennyit ment volna vonattal is.
Otthon Sally éppen szundított, kicsi Jack pedig a lábával játszott az állókában. Hiába, csodálatos kis tappancsok voltak. Miss Margaret a nappaliban ült és magazint olvasott.
– Dr. Ryan… Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazajön.
– Én sem. Most tudtam meg, hogy üzleti útra kell indulnom. – Kiment a konyhába, és megpróbálta felhívni Cathyt, de nem lehetett elérni. Még mindig azt az átkozott előadást tartotta a lézerekről. Nem ezzel szokta visszahegeszteni a véredényeket?, tűnődött Jack. Lehet, de mit számított most ez? Morgolódva felment az emeletre a táskájáért. Majd felhívja a reptérről, vigasztalta magát. De azért, minden eshetőségre készen, írt neki egy fecnit.
BONNBA REPÜLTEM. PRÓBÁLTALAK HÍVNI. MÉG HÍVLAK. SZERETLEK, JACK. A papírt a hűtőszekrény ajtajára rögzítette, aztán bement Sallyhez puszit adni, és felemelte a fiát egy nedves ölelésért. A kis fickó úgy csepegett, mint egy tűzoltóautó. Jacknek be kellett kanyarodnia a konyhába egy papírtörlőért.
– Jó utat, Mr. Ryan – kiáltotta utána a dada.
– Köszönöm, Margaret. Viszlát.
Amint az autó elhúzott, a lány felhívta a Century House-t, és közölte, hogy Sir John elindult a Heathrow-ra. Aztán visszament a nappaliba, és tovább böngészte a Tattler legfrissebb számát.

A VONAT VÁRATLANUL MEGÁLLT egy rendező pályaudvaron a magyar határ közelében, egy Zombor nevű város mellett. Zajcev nem tudta, mi lehet az oka, de hamarosan kiderült. A vonat mindkét oldalán daruk voltak, és alig fékezett le a vonat, kezeslábasba öltözött munkások vették körbe.
A Magyar Államvasutak standard nyomtávot használ, ami azt jelenti, hogy a két sín 1435 milliméter távolságra van egymástól – a méret meglepő módon a római harci szekerek keréktávolságára vezethető vissza –, az oroszok azonban 1524 mm-es nyomtávot használnak, hogy miért, arra már senki nem emlékszik. A megoldás az, hogy a vasúti kocsik szekrényét leemelik az alvázról, és másik, megfelelő nyomtávú futófelületre helyezik.
A művelet egy órát vett igénybe, de a munkások meglepően hatékonyan dolgoztak. Szvetlana tátott szájjal nézte, de még az apját is lenyűgözte a munka szervezettsége. Egy órával és húsz perccel később már egy keskenyebb sínen gurultak észak felé, Magyarország gazdag termőterületein át. Szvetlana szinte azonnal kiszúrt néhány lovast, akik egzotikus látványt nyújtottak.

RYAN ÚGY DÖNTÖTT, hogy magával visz egy útitársat is. Vett magának egy csomag cigarettát a reptéren, és mindjárt rá is gyújtott egyre az előcsarnokban.
A jó hír az volt, hogy ablak melletti ülést kapott, az első osztályon. A repülés egyetlen élvezhető része a felhők látványa volt, ráadásul ha azt bámulta, a többi utas nem láthatta a félelmet az arcán. Az utaskísérő elől már nehezebb volt elrejteni, mert ahogyan az orvosok, ők is kiszagolták a szorongást. A gépnek ezen a részén azonban ingyen volt az ital, és Ryan mindjárt meg is próbált rendelni egy pohár whiskyt. Csak próbált, mert helyette scotchot, vodkát és gint ajánlottak. Az első kettőt nem szerette, a harmadiknak pedig a szagát sem bírta, így inkább bort kért. Miután utazómagasságba értek, a DOHÁNYOZNI TILOS! lámpa is kialudt, így Ryan rágyújthatott egy újabb cigire. Nem volt olyan jó, mint egy bourbon, de azért megtette a hatását, és legalább hátradőlhetett, és úgy tehetett, mintha behunyt szemmel lazítana. Csak időnként nyitotta ki a szemét, hogy megnézze, mi van odalent: zöld-e vagy kék. A repülő viszonylag zökkenőmentesen szelte az eget, csak néha-néha ugrott egyet, arra késztetve Ryant, hogy megmarkolja a karfát.
Mire felhörpintett három pohár kiváló francia fehérbort, Ryan egészen megnyugodott. Már félúton jártak – valahol Belgium felett lehettek –, mire megint gondolkodni kezdett. Hányan gyűlölhetik a repülést? Minden harmadik ember? Vagy minden második? Körbenézve megállapította, hogy gyanúsan sok a közönyös arc. Az emberek igyekeznek leplezni a félelmüket – ő is azon volt.
Tehát nem ő az egyetlen nyúlszívű a repülőn, vigasztalta magát. Különben is, ha az ULA terroristái Uzival sem tudták kilyukasztani a bőrét – otthon, a Chesapeake-öböl parti házban –, akkor talán mégsem lehet olyan könnyű elpusztítani őt. Úgyhogy akár élvezhetné is az utazást, ha már itt kell lennie. Ez utóbbi nem lehetett kétséges. A Boeing 737-es óránként ötszáz csomóval szelte a levegőt. Itt nem volt kiszállás.
A leszállásnál volt egy kis pattogás, de Ryan számára ez volt a legbiztonságosabb rész: a visszatérés az anyaföldhöz. Persze tudta, hogy valójában ez a legveszélyesebb az egészben, de valahogy nem érzékelte. Hallotta a szervók vinnyogását, aztán a suhogást, amit a kiereszkedő futóművek okoztak, és látta a földet közeledni. Csodálatos volt. Végre felállhatott, és a saját lábán közlekedhetett. Ha nem Budapesten lett volna, most már biztonságban érezte volna magát.

EGY ÚJABB PÁLYAUDVARRA ÉRTEK, tele konténerekkel és marhavagonokkal, s a vonat jobbra-balra döcögött a rengeteg váltó között. A zajcsik az üveghez nyomta az orrocskáját, és figyelte, hogy begurulnak egy nagy üvegtető alá, ahol aztán a vonat végre megállt. Budapest Keleti pályaudvarán voltak. A poggyászkocsi mellett egyenruhás, ápolatlan külsejű hordárok jelentek meg. A zajcsik valósággal lepattant a kocsiról, hogy körbenézhessen, maga mögött hagyva az anyját, aki a kézipoggyászokkal küszködött. Oleg előrement a poggyászkocsihoz, hogy előkerítse a bőröndjeikét. Csak egy régi, meglehetősen kopott várótermen kellett átmenniük, és máris a taxiállomáson voltak. Rengeteg autót látott, kivétel nélkül orosz gyártmányú Ladákat – egy régi Fiat típus szovjet változatai –, és mind egyformán bézs színű a koszréteg alatt. Zajcev adott egy KGST-rubelt a hordárnak, és ügyelt, hogy a kétkerekű kuliról minden átkerüljön a taxiba. A csomagtartó szűkösnek bizonyult, ezért három táska az első ülésre került, Oleg pedig hátra, a felesége mellé. Szvetlánát az anyja az ölébe ültette. A taxi elrugaszkodott a járda mellől, csinált egy gyors és szabályellenes U kanyart, aztán nyaktörő sebességgel végigszáguldott egy bevásárlóutcán.
Az Astoria Szálló mindössze négy percre volt az állomástól. Impozáns épület volt, olyan, mint a régi idők úri szállodái. Az előcsarnoka szerény méretű volt, de minden más tekintetben pazar, tele faragott tölggyel. A recepciós már várta őket. Mosolyogva odaadta a szobakulcsot, majd az utca túloldalán lévő Szovjet Kultúra Házára mutatott, amelyről annyira ordított, hogy KGB műveleti bázis, hogy akár Vas Félix szobrát is kitehették volna eléje. A londiner felvezette őket a harmadik emeletre, a 307-es szobába. Miután ő is kapott egy rubelt, magára hagyta a családot a sarokszobában, amely alig volt nagyobb, mint a két vonatfülke együtt. Ráadásul fürdőszoba is csak egy volt, igaz, ez legalább kádzuhanyozós. Irina és Szvetlana rögtön be is vonult, hogy lemossa magáról az út porát.
Amilyen kopott volt a szoba nyugati mércével, annyira elegánsnak tűnt szovjet szemmel. Zajcev leült egy székre az ablak elé, és az utcát figyelte, CIA-s tisztek után kutatva. Tudta, hogy hiábavalóság, de nem bírt ellenállni a kísértésnek.

A FÉRFIAK, AKIKET KERESETT, nem a CIA-nak dolgoztak, hanem a brit Andy Hudsonnak. Tom Trent az állomáson várta a családot, Chris Morton pedig a szállodában vert tanyát. A Times fotósa által biztosított, jó minőségű fényképek birtokában gyerekjáték volt azonosítani az oroszokat. Miután a család felment, Morton, aki folyékonyan beszélt oroszul, odament a recepcióshoz, és egy kis pénzzel megoldotta a nyelvét. Miután megtudta a “régi ismerősök” szobaszámát, csapott egy kört a báron keresztül, hogy feltérképezze magának a helyet, aztán visszatért a nagykövetségre. Eddig, állapították meg Trenttel, minden olajozottan működött. A vonat késett ugyan, de a család rajta volt, és a szállodába menet sem tűntek el. Jöhetett a következő fázis.

ANDY HUDSON ÁTLAGOS alkatú férfi volt, de homokszínű haja nyilvánvalóvá tette, hogy külföldi. A magyarok egyébként meglepően, már-már zavaróan hasonlítottak egymásra. Legalábbis ezek a reptéren, gondolta Ryan.
– Beszélhetünk? – kérdezte kifelé menet.
– Igen, az autó tiszta. – Mint az ilyen járműveket mindenütt, ezt is rendszeresen átvizsgálták.
– Honnan tudja?
– A túloldal nem szegi meg a diplomácia szabályait. Fura, de így van. Emellett az autó egy rendkívül bonyolult riasztórendszerrel van felszerelve. Bevallom, még én se tudnám kijátszani. Mindenesetre isten hozta Budapesten, Sir John. – A város nevét “Bjudapesht”-nek ejtette, ellentétben azzal, ahogy Ryan gondolta.
– Tehát tudja, hogy ki vagyok.
– Igen. Tavaly márciusban Londonban voltam. Éppen akkor, amikor maga végrehajtotta azt a hőstettet. Őrültség volt, én mondom. Ha azok az írek nem lennének ekkora balfácánok, most alulról szagolná az ibolyát.
– Ne higgye, hogy ez nekem nem szokott eszembe jutni, Mr. Hud…
– Andy.
– Remek. Én pedig Jack vagyok.
– Jól utazott?
– Most, hogy már szilárd talajt érzek a lábam alatt, igen. Meséljen nekem a küldetésről, és arról, hogyan akarják csinálni.
– Rutinművelet lesz. Megfigyelés alatt tartjuk a családot, és ha elérkezett az ideje, kivisszük őket a városból, át Jugoszláviába.
– Hogyan?
– Autóval. Gondot legfeljebb a magyar határőrök jelentenek. A jugókat nem érdekli, hogy ki jön-megy át a határaikon. Legalább egymillió polgáruk dolgozik a tengerentúlon. De nem kell aggódni, mindkét oldal határőreivel jóban vagyunk.
– Zsebre vágták őket?
Hudson bólintott, miközben megkerült egy reptérnek igencsak szűkös parkolót.
– Ők is szeretik a divatos nyugati holmikat. Ismerek olyanokat is, akik jó pénzért kemény drogokat is átengednek. Ez az egyetlen, amire úgy-ahogy odafigyelnek, de mindig akad olyan, aki hagyja megvesztegetni magát. Elképesztő, hogy mit meg nem tesznek egy kis valutáért vagy egy pár Reebok edzőcipőért. A feketepiac nagyon élénk errefelé, és mivel valutát hoz az országnak, a politikai vezetés szemet huny felette. Amíg diszkréten csinálják, addig nem avatkoznak bele.
– Akkor hogy bőghetett így le a CIA-állomás?
– Pechesek voltak. – Hudson elmagyarázta, hogy mi történt. – Mintha elütne egy teherautó egy kihalt úton.
– Gyakran előfordul az ilyesmi? – aggódott Jack.
– Nem igazán. Olyan ez, mint megütni a lottófőnyereményt.
– Csak az nyer, aki játszik is – dünnyögte Ryan a marylandi állami lottó jelszavát. Végeredményben, gondolta, a lottó is egyfajta adó, amit azok fizetnek, akik elég ostobák ahhoz, hogy a mézesmadzag után vessék magukat. Igen, pont olyan, mint az adó, csak a behajtás módja sokkal cinikusabb.
– Igen, ez igaz. Vállaltuk ezt a kockázatot.
– Előfordulhat ehhez hasonló a Nyúl családdal is?
– Az esélye egy a tízezerhez.
Ez úgy hangzott, mint egy sportfogadás, de nemcsak ez aggasztotta Ryant.
– Mondták már magának, hogy a felesége és a kislánya még nem tudják, milyen hosszúra fog nyúlni a vakáció?
Hudson azt hitte, rosszul hallotta.
– Ugye viccel?
– Eszemben sincs. Ezt maga a Nyúl mondta a moszkvai embereinknek. Gond?
Hudson olyan erősen markolta a kormányt, hogy a bütykök elfehéredtek a kézfején.
– Csak akkor, ha a nő hisztis. De azt is megoldjuk valahogyan. – Az arckifejezése ugyanakkor azt mondta, hogy baj, igenis baj.
– Azt hallottam, hogy az európai nők nem olyan önfejűek, mint az amerikaiak.
– Ez igaz – értett egyet vele Hudson. – Az orosz nőkre különösképpen. Nos, majd meglátjuk.
Az utolsó kanyar következett, és ott álltak a brit nagykövetség előtt a Harmincad utcában.
– Az az épület ott a Budapesti Rendőr-főkapitányság. Mint láthatja, biztonságos helyen vagyunk, nekünk pedig nem sokat árthatnak. A helyiek nem szeretik a rendőröket. A magyar nyelv átkozottul lehetetlen egy valami. A nyelvészek szerint valahonnét Mongóliából származik, ha hinni lehet nekik. Nem hasonlít egyetlen nyelvre sem, amit eddig hallott. Angolul elég kevesen beszélnek itt, németül már többen, mert Ausztria a közvetlen nyugati szomszéd. Ne aggódjon, egyikünk mindig magával lesz. Holnap elviszem egy sétára. Nem tudom, maga hogy van vele, de engem mindig kifáraszt az utazás.
– Engem is – ismerte el Ryan. – Én utazási sokknak hívom.
– Nos, akkor nézzük meg a szobáját az emeleten. A konyhánk egészen tűrhető, a lakosztálya pedig kényelmes lesz, még ha fényűző nem is. Hadd vigyem én a táskáját.
Az ellátásra egyetlen szava sem lehetett. Kényelmes ágy, saját fürdőszoba, tévé és videó meg egy tucatnyi kazetta. Ryan a Kegyetlen tenger mellett döntött, Jack Hawkinsszal a főszerepben. Végignézte az ágyból, aztán hagyta, hogy elnyomja az álom.