A gonosz birodalma 2.

2. fejezet


LÁTOMÁSOK ÉS KILÁTÁSOK



CATHY CSAKNEM PÁNIKBA ESETT, amikor Jack megkérte, hogy vigye ki az állomásra. Előbb azt hitte, Jack akar vezetni, de amikor a férje átdobta neki a kulcsot, rá kellett jönnie, hogy nem azért áll az autó bal oldalán. A pedálok ugyanúgy voltak elrendezve, mint mindenütt a világon, mert az emberek itt is jobblábasak voltak, még ha balkezesek módjára vezettek is. A sebességváltó ugyanis a középső konzolon volt, így Cathynek a bal kezével kellett váltania. Kitolatni a téglával kirakott felhajtóról nem is volt olyan vészes, a megfelelő szögben lekanyarodni róla már annál inkább. Mindketten azon töprengtek, vajon ugyanilyen bonyodalmakat okoz-e a briteknek is a jobbkezes vezetés, ha komppal átkelnek Franciaországba vagy éppenséggel az Államokba vetődnek. Jack el is határozta, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől egy korsó sör felett.
– Ne feledd, hogy a bal a jobb és a jobb a bal, és mindig az út rossz oldalán kell vezetni.
– Oké – felelte bosszúsan Cathy. Tudta, hogy meg kell szoknia, és ez a lehetőség éppúgy megfelelt a célra, mint bármelyik másik, csak kicsit váratlanul érte. A miniatűr alvóvárosból kifelé menet elhajtottak egy egyszintes épület mellett, amely orvosi rendelőnek látszott, majd a parkot is maguk mögött hagyták, melynek hintái nagy szerepet játszottak abban, hogy Jack végül ezt a házat választotta. Sally imádott hintázni, és Cathy biztos volt benne, hogy sok barátot fog szerezni magának a játszótéren. Meg kicsi Jack is hozzájuthat itt némi napfényhez, legalábbis nyáron.
– Kanyarodj balra, bébi. Ez olyan, mint nálunk a jobb kanyar. Nem keresztezed a forgalmat.
– Tudom – válaszolta dr. Caroline Ryan. Nem értette, miért nem hívott Jack inkább taxit. Még rengeteg tennivalója volt otthon, igazán nem hiányzott ez az autóvezetői “különóra”. Még szerencse, hogy ilyen fürge kis autó, gondolta, miközben gázt adott. Jól gyorsult, de azért nem Porsche volt.
– A domb aljánál jobbra.
– Aha. – Nem is olyan vészes, úgy néz ki, egyedül is haza fog találni. Nem szeretett másoktól útbaigazítást kérni. Végtére is sebész vagy, mondta magának. A műtőben sem mondja meg senki, hogy mit hogyan csinálj. És főleg, nem hagyhatod, hogy elfogjon a pánik.
– Itt jó lesz – bólogatott Jack. – Ne feledkezz meg a szembejövő forgalomról. – Pillanatnyilag nem volt, de ez még nem jelentette azt, hogy perceken belül nem lehet. Nem irigyelte Cathyt. Egyedül gyakorolni a vezetést ebben a visszájára fordított forgalomban… De hát végül is a legjobban úgy lehet megtanulni valamit, ha fejest ugrasz bele. Feltéve, hogy nem töröd ki a nyakadat. Ettől azonban nem tartott. A briteket szolgálatkész embereknek ismerte meg. Ha szükség lesz rá, biztosan akad valaki, aki akár egészen hazáig elvezeti az autót.
A vasútállomás nagyjából annyira volt impozáns, mint egy bronxi magasvasút-megálló: szűk kőépület a vágányokhoz levezető lépcsőkkel. Ryan most csak egy menetjegyet váltott, de nem kerülte el a figyelmét a hirdetmény, mely szerint az ingázók számára tömbben árusított jegyek kedvezőbb árúak. Az újságosnál vett egy The Daily Telegraphot. Hadd lássák a helyiek, hogy konzervatív személlyel van dolguk. A liberálisok inkább a The Guardiant olvasták. Képes újságot azért nem vett, mert utálta, hogy mindig telerakják őket pucér nőkkel. Ki a fene akar meztelen testeket bámulni rögtön reggeli után?
Vagy tíz percet kellett várnia a vonatra. A szerelvény nem csapott nagy zajt – amolyan átmenet volt az amerikai elektromos intercity-járatok és a földalatti között. Az ablakot egy bőrszíjjal lehetett leengedni és felhúzni, a fülkék ajtaja pedig a vonat oldalából nyílt. Miután ezeket felfedezte, Ryan letelepedett, és tanulmányozni kezdte az újság címoldalát. Mint Amerikában, itt is a politikusok foglalták el a lap nagyobbik részét. Ryan elolvasott két cikket. Bőven volt ideje, a menetrend szerint a Victoria pályaudvarig negyven percig tartott az út. Nem vészes, mondta neki Dan Murray, és sokkal jobb, mint végigvezetni, arról nem is beszélve, hogy Londonban nehezebb parkolni, mint New Yorkban.
A vonat egészen kellemesen robogott át az angol tájon. A vasút nyilvánvalóan állami monopólium volt, ez azonban nem akadályozta meg a tulajdonost abban, hogy költsön a vasúti talpfákra. A kalauz jóindulatú mosollyal vette át a jegyet Jacktől – szemmel láthatóan észrevette, hogy egy jenkivel van dolga. Jack egy időre visszatért az újsághoz, de a smaragdzöld táj ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét. A britek imádják a gyepjüket. A sorházak itt kisebbek voltak, mint Baltimore-ban, a gyerekkorában, és mintha palatetősek lettek volna. Az utcák pedig, te jó ég, egészen keskenyek voltak! Itt aztán vigyáznia kell az embernek, különben könnyen valakinek a nappalijában köt ki az autójával. Annak pedig aligha örülnének, még ha az itteniek tisztában is vannak a jenkik “ügyetlenségével”.
Az égbolt tiszta volt, csupán néhány fehér felhőfoszlány úszkált szívderítő kékjében. Jack még nem látott itt esőt. Pedig bőven lesz része benne, ebben biztos volt. Minden harmadik embernél esernyőt látott, és sokan kalapot viseltek. Ryan nem hordott azóta, hogy a tengerészgyalogságnál szolgált. Anglia, állapította meg, éppen eléggé más ahhoz, hogy veszélyes legyen. Sok a hasonlóság is, de a különbségek elég jelentősek ahhoz, hogy kellemetlenséget okozhassanak. Nagyon kell majd figyelnie Sallyre az utcán. Még csak négy és fél éves, de otthon alaposan megtanították neki, hogy ha lelép az útra, előbb balra nézzen. Egyszer már látta kórházban a kislányát… Egy életre elég volt.
A vonat beért a városba. Jack ismerős épületeket keresett a tekintetével. Az nem a Szent Pál-székesegyház ott jobbra? Ha igen, akkor mindjárt begurulnak a Victoriára. Összehajtotta az újságot. A vonat lassított, és… igen, a Victoria pályaudvar. Jack kinyitotta a fülke ajtaját, és hanyagul, mint egy “bennszülött”, kilépett a peronra. Az állomás egy hatalmas acélkalitka volt, üvegtáblákkal bélelve. Az üveg fekete volt a koromtól. Lehetséges lenne, tűnődött Jack, hogy a gőzmozdonyok kora óta nem takarították? Vagy igen, csak a szmog újra és újra bevonta? Ez nyitott kérdés maradt.
Jack követte a többi utast a téglafal felé, amely mögött újságospultok és apró üzletek sorakoztak. Innen már látni lehetett a kijáratot, és hamarosan a szabadban találta magát. Előkereste a Chichester-féle London-térképet. Westminster Bridge Road. Gyalog túl messze volt, ezért leintett egy taxit.
A taxiból körülnézett, kóválygó fejjel, mint a turista, aminek már nemigen nevezhette magát. Aztán már ott is voltak.
A Century House – azért hívták így, mert éppen a Westminster Bridge Road 100. szám alatt volt található – a húszas-harmincas években épült, kellően magas épület volt… omladozó homlokzattal? Mindenesetre narancssárga háló fedte, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megvédje a járókelőket a törmelékektől. Ejha! Csak nem orosz poloskák után kutat valaki? Erről nem szóltak Langleyben. Az út végén a Westminster híd látszott, azon túl pedig a parlament épületei. Nos, a környékre nem lehetett panasza. Felkaptatott a kőlépcsőn a kétszárnyú ajtóhoz, és alig tett néhány lépést, egy pult előtt találta magát, amelyet egy rendőrféle egyenruhás fickó uralt.
– Miben segíthetek, uram? – kérdezte az őr. A britek mindig ilyesmiket kérdeztek, mintha tényleg segíteni akartak volna. Jack azon tűnődött, vajon pisztoly is lehet nála a pult rejtekében? Ha ott nem is, akkor valahol a közelben biztosan. Nem bízhatják egyetlen fegyvertelen emberre a központ őrzését.
– Üdv. Jack Ryan vagyok. Itt fogok dolgozni.
Széles mosoly jelezte, hogy felismerték.
– Ah, Sir John. Isten hozta a Century House-ban. Máris feltelefonálok. Egy pillanat, és lejön valaki. Addig kérem, foglaljon helyet.
Jack jóformán még le sem ült, egy ismerős alak viharzott ki a forgóajtón.
– Jack!
– Sir Basil! – Ryan felállt, és kezet nyújtott.
– Azt hittem, hogy csak holnap jön.
– Cathyre bíztam a lakás berendezését. Úgyis alkalmatlannak tart rá.
– Bizony, mi, férfiak sem érthetünk mindenhez, nemde? – Sir Basil Charleston ötven körüli, ahogy a költő fogalmazott, “fenségesen szikár” úriember volt. Barna haja még mindig nem akart őszülni, mogyoróbarna szeme élénken csillogott. Méregdrága, szürke gyapjúöltönyt viselt széles krétacsíkmintával, amitől bankár benyomását keltette. A családja valóban ezzel foglalkozott, Sir Basil azonban úgy érezte, sokkal jobban kamatoztatni tudja Cambridge-ben megszerzett tudását, ha a hazája szolgálatába állítja. Először terepen dolgozott műveleti tisztként, innen került később az adminisztrációba. Jack tudta, hogy James Greer kedveli s tiszteli őt, akárcsak Moore. Ő maga egy évvel korábban találkozott Charlestonnal, röviddel azután, hogy meglőtték. Mint kiderült, Sir Basil csodálta a “kanári csapdáért”, és fel is használta azt, hogy betömjön vele néhány bosszantó szivárgást. – Jöjjön, Jack. Még fel kell ruháznom. – Persze nem Jack szintén méregdrága Savile Row öltönyéről volt szó, hanem az épületben való közlekedéshez szükséges dolgokról.
A C jelenléte a beosztási titulusban megkönnyítette a dolgukat. Langleyből már átküldték az ujjlenyomatait, már csak egy fényképet kellett készíteni a kártyához, amely majd átengedi a CIA-nál használthoz hasonló kapukon. Miután meggyőződtek róla, hogy az új kártya kifogástalanul működik, beszálltak a vezetőségi liftbe, és felmentek Sir Basil tágas sarokirodájába.
Sokkal kényelmesebb volt, mint az a keskeny szoba, amellyel Moore-nak be kellett érnie. Az ablakból a folyót és a Westminster-palotát lehetett látni.
Sir Basil hellyel kínálta.
– Nos, mik az első benyomásai?
– Eddig minden simán ment. Cathy még nem járt a kórházban, de Bernie, a főnöke a Hopkinsban, azt mondja, hogy a főnök kedves fickó.
– Igen, a Hammersmithnek jó híre van, dr. Byrd pedig az egyik legjobb sebész Britanniában. Nem ismerem személyesen, de azt mondják, jó társaság. Imád lazacra halászni Skócia folyóiban, nős, három fia van, a legidősebb hadnagy a Coldstream Guardsnál.
– Őt is átvilágította? – kérdezte döbbenten Ryan.
– Az ember nem lehet elég óvatos, Jack. Az ír-tengeren túli rokonaink közül néhányan nagyon nem csípik magát, mint tudja.
– És ez nagy gondot jelent?
Charleston megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Amikor segített kigyomlálni az ULA-t, valószínűleg megmentett néhány életet a PIRA-ban. Egyébként nem sok dolgunk van velük, legalábbis olyan nem, ami magát közvetlenül is érintené. – Ez jó felvezetés volt Jack következő kérdéséhez.
– Akkor hát egészen pontosan mi is lesz itt az én dolgom, Sir Basil?
– James nem mondta el? – kérdezte Charleston.
– Nem nagyon. Állítólag szereti a meglepetéseket.
– Nos, az Egyesített Munkacsoport főként szovjet barátainkra fókuszál. Van néhány remek informátorunk, ahogyan maguknak is. Az alapötlet az, hogy ha megosztanánk az információkat, mindannyian tisztábban láthatnánk a helyzetet.
– Az információkat? Vagyis nem az informátorokat – figyelte meg Ryan.
Charleston elmosolyodott.
– Azokat védeni kell, mint tudja.
Jack nagyon is tudta: szinte semmit nem tudott a CIA informátorairól. Azok képezték az ügynökség legszigorúbban őrzött titkait, és ez minden bizonnyal itt is így volt. Az informátorok hús-vér emberek voltak, és a legapróbb baklövés is az életükbe kerülhetett. A hírszerző ügynökségek számára az informátortól megszerezhető információ mindig fontosabb volt, mint maga a fedőnév mögött megbújó személy, de elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után emberként gondoljanak rá, és aggódni kezdjenek gyarlóságai miatt. Ami a leggyakrabban az ivást jelentette, főleg az oroszok esetében. Az átlag oroszt az Államokban simán idült alkoholistának nyilvánították volna.
– Az nem lehet gond, uram. Nem ismerem a szovjet CIA-informátorok személyazonosságát. Egyikét sem – tette hozzá hangsúlyosan Ryan. Ez nem volt teljesen igaz. Azt valóban nem kötötték az orrára, hogy kik dolgoznak nekik, de sok mindent meg lehetett tudni valakiről abból, hogy milyen jelentéseket írt, hogyan idézett másokat stb., és Ryan mindig figyelt ezekre a dolgokra is. Izgalmas elmejáték volt – az elemzők számára pedig munka –, és időnként érdekes reakciókat lehetett kiváltani vele Ritterből. A műveleti igazgató mindig leállította Ryant, ha hangosan morfondírozott, de a pislogása mindig elárulta, ha valami lényegesre tapintott rá. Nos, végtére is éppen az elemzőkészségéért bérelték fel, gondolta Ryan. – A tengernagyot azonban nagyon érdekelné valami, uram.
– És mi lenne az? – kérdezte a főigazgató.
– Lengyelország. Meglehetősen zűrzavaros a helyzet odaát. A kérdés az, meddig fognak elmenni, és milyen következményekre számíthatunk.
– Ez minket is érdekel, Jack – bólogatott tűnődve egy sort. Ahogyan a Fleet Street riportereit is érdekelte, márpedig nekik is remek informátoraik voltak. – James mit gondol erről?
– Mindkettőnket a harmincas évek eseményeire emlékezteti. – Ryan hátradőlt a székben. – Az Egyesült Járműipari Munkások. Ford gengsztereket bérelt fel, hogy megfélemlítse a szakszervezeti vezetőket. Emlékszem a fényképekre… Hogy is hívták? Walter Reuther? Azt hiszem. Az akkori Life magazinban jelentek meg a képek. A gengszterek vele és néhány emberével beszélgettek. Az első néhány képen még csak vicsorogtak egymásra, ahogy a kocsmában szoktak, mielőtt felgyurik az ingujjat, aztán elszabadult a pokol. Felmerül az emberben a kérdés: hogy lehettek ekkora barmok a Ford vezetői? Nem elég, hogy a riporterek szeme láttára történt, hanem ráadásul a fotóriporterek kamerái előtt!
– A nyilvánosság ereje. Nagyon is létező erő, és a modern technika csak még félelmetesebbé tette. Ez az, ami a vasfüggönyön túli barátainkat aggasztja. Ez a CNN hírhálózat, amit maguk a tengerentúlon mostanában izzítottak be. Világformáló tényező lehet belőle, és ezt komolyan mondom. Az információt egyébként sem lehet megrekeszteni, ahogy az áradó folyót sem. Már a szóbeszéd is elég ahhoz, hogy elinduljon az “erózió”…
– Egy fénykép pedig ezer szóval is felér, nem igaz?
– Azon töröm a fejem, ki mondta ezt. Bárki is volt, okos ember lehetett. A mozgóképpel hasonló a helyzet.
– Azt hiszem, mi már ezt használjuk…
– Azért ne becsülje le a “hagyományos” módszereket sem. Az újságíróktól sok mindent megtudhat az ember egy korsó sör mellett. Nagyon hálásak tudnak lenni, ha nekik is elejt néha egy-két információmorzsát az ember.
– Langleyben gyűlölik a sajtót, Sir Basil. És ezt szó szerint kell érteni.
– Elég nagy baj, ugyanakkor az is igaz, hogy mi itt sokkal jobban kordában tudjuk tartani a sajtót, mint maguk. De azért, ha nagyon akarják, maguk is ki tudják cselezni őket, nem igaz?
– Még soha nem próbáltam. Greer tengernagy szerint annyira biztonságos egy riporterrel beszélgetni, mint keringőt lejteni egy rottweilerrel. Nem tudhatod, hogy a végén az arcodat fogja végignyalni, vagy inkább a torkodat tépi ki.
– Pedig nagyon derék állatok. Csak megfelelően kell idomítani őket…
A britek és az ő kutyáik, merengett Ryan. Jobban szeretik a háziállataikat, mint a gyerekeiket. Nem rajongott a nagy testű kutyákért. A labrador – mint Ernie –, az más volt. A labrador gyengéd, hűséges állat. Sallynek máris nagyon hiányzott.
– És magának mi a véleménye a lengyelországi helyzetről, Jack?
– Én úgy gondolom, hogy a leves addig fog fortyogni, míg a fedő félre nem csúszik. Márpedig ha kifut, akkor nagyon csúnya dolgok történhetnek. A lengyelek egyáltalán nem rajonganak a kommunizmusért. A hadseregükben máig vannak tábori lelkészek, a vidékiek gyakorlatilag farmerként élnek, önállóan kereskedve terményeikkel és húsáruikkal. A legnépszerűbb tévéműsoruk a Kojak. Az állami tévé úgy próbálja elcsábítani a népet a templomokból, hogy vasárnap délelőtt sugározza. Ez két dolgot is jelent egyszerre: egyrészt azt, hogy az embereknek tetszik az amerikai kultúra, másrészt pedig azt, hogy a kormány még mindig tart a katolikus egyháztól. A lengyel kormány ingatag lábakon áll, s ezzel ők is tisztában vannak. Az, hogy engednek egy kis mozgásteret a polgáraiknak, okos dolog, de hosszú távon ez sem segít. A fő problémájuk az, hogy egy igazságtalan rendszert működtetnek, azt pedig csak ideig-óráig lehet. Az ilyen rendszerek, bármennyire is szilárdnak tűnjenek, belülről rohadnak.
Charleston tűnődve bólintott.
– Három nappal ezelőtt tájékoztattam a miniszterelnököt Chequersben. Nagyjából ugyanezt mondtam neki. – A főigazgató habozott egy pillanatig, aztán döntött. Leemelt egy aktát az asztalán tornyosuló kupacról, és odaadta Ryannek.
SZIGORÚAN TITKOS, olvasta Jack a borítón. Nos, gondolta, elkezdődött. Belecsöppentél a sűrűjébe. Sok sikert! Csak nehogy belefulladj.
Belelapozott. Az informátor egy bizonyos WREN volt, kétségkívül lengyel, és a jelentéséből ítélve magas pozícióban. És amit írt…
– A fenébe – morogta Ryan. – Mennyire megbízható?
– Nagyon. Öt-öt. – Ezalatt azt értette, hogy az informátor ötös volt az ötös skálán megbízhatóság szempontjából. – Gondolom, maga katolikus, Jack. – Természetesen tudta, csak hát angol volt.
– Gimnázium a jezsuitáknál, Boston College és Georgetown, meg az apácák a Saint Matthew’sban. Ennél katolikusabb már nem is lehetnék.
– Mi a véleménye az új pápáról?
– Az első nem olasz négy évszázad, vagy még annál is régebb óta. Ez csak jelent valamit. Amikor meghallottam, hogy az új pápa lengyel, azt hittem, a varsói Wiszynski bíborost választották meg. Zseniális fickó, és ravasz, mint egy róka. A másikról viszont semmit nem tudtam, de mint azóta olvastam róla, nagyon szolid polgár. Jó lelkész, jó adminisztrátor, és a politikához is ügyesen viszonyul… – Ryan szünetet tartott. Úgy beszélt az egyházfőről, mint egy választásra készülő politikusról. A pápa azonban lényegesen több volt ennél: egy olyan embernek kellett lennie, akinek a hitét semmi nem ingathatja meg; egy ember, akinek a golyó nem veszélyt jelent, hanem megváltást, az útlevelet Isten színe elé; egy olyan ember, akinek minden tettét Isten jelenléte hatja át. És aki, mellesleg, azt az egyházat irányítja, melynek ő is tagja.
– Ha valóban ő írta a levelet, Sir Basil, akkor nem blöfföl. Mikor kézbesítették?
– Legfeljebb négy napja. Az emberünk szabályt szegett azzal, hogy ilyen gyorsan továbbküldte nekünk, de mint láthatja, nem ok nélkül.
Isten hozott Londonban, Jack. Máris nyakig benne a sűrűben, mégpedig egy jó nagy üstben, mint az, amit a kannibálok használnak a rajzfilmekben.
– Gondolom, Moszkva is megkapta már.
– Az emberünk szerint igen. Nos, Sir John, maga szerint mit fog lépni erre iván? – A kérdéssel Sir Basil gyakorlatilag begyújtotta a tüzet Jack üstje alatt.
– Ez egy nagyon összetett kérdés – tért ki a válasz elől Ryan.
– Valamit pedig lépni fog – szegezte rá a tekintetét Charleston.
– Nem fog tetszeni neki – adta meg magát Jack. – Fenyegetésnek fogják venni. A kérdés csak az, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Sztálin lehet, hogy csak röhögne rajta… vagy nem. Végtére is ha valaki paranoiás volt, akkor ő igen. – Ryan kinézett az ablakon. A szél egy esőfelhőt terelgetett maga előtt. – Nem, Sztálin biztosan nem hagyta volna válasz nélkül.
– Gondolja?
Jack tudta, hogy Charleston most vizsgáztatja. Úgy érezte magát, mint amikor a doktoriját kellett megvédenie a Georgetownon Tim Riley atya fürge észjárása és döfködő kérdései ellenében. Sir Basil sokkal civilizáltabban csinálta, mint a csípős nyelvű lelkész, de ez a vizsga sem ígérkezett könnyűnek.
– Leo Trockij sem jelentett veszélyt számára. Sztálin azonban paranoiás volt, hát megölette. Puszta aljasságból. Személyes döntés volt. Sztálin ellenségeket kreált magának, aztán végzett velük. A mostani szovjet vezetés azonban nem merné megtenni ezt.
Charleston az ablakon át a Westminster hídra mutatott.
– Fiam, az oroszoknak ahhoz is volt bátorságuk, hogy azon a hídon megöljenek valakit, röpke öt évvel ezelőtt.
– És meg is kapták érte a magukét – emlékeztette Ryan a főigazgatót. A britek kiderítették, hogy mi okozta az áldozat halálát, és nem konyhakés végzett vele.
– Gondolja, hogy álmatlan éjszakákat okozott nekik az incidens? Én nem – biztosította C.
– Lehet, de attól még tény, hogy az utóbbi időben nem fordult elő hasonló eset. Legalábbis olyan nem, amiről én tudok.
– Nyugaton nem, de otthon igen. Márpedig Lengyelországban nagyon is otthon érzik magukat.
– A pápa viszont Rómában él, jóval a befolyási övezetükön kívül. Inkább az a kérdés, hogy mennyire félnek a következményektől. Tim Riley atya azt mondta egyszer a Georgetownon: soha ne felejtsük el, hogy a háborúkat mindig a másoktól való félelem robbantja ki. Az oroszok félnek a háborútól, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem ők lesznek azok, akik elkezdik. A reakciójuk tehát azon múlik, hogy mennyire komolynak tekintik a fenyegetést, és mennyire elszántnak tartják a pápát. Utóbbi nem kérdéses: a pápa merész, karakteres jellem, és hatalmas támogatói tábora van. A fenyegetés tehát valós. Azt azonban, hogy mennyire veszélyes számukra, azt ők fogják eldönteni…
– Folytassa – kérte a főigazgató.
– Ha elég okosak ahhoz, hogy helyesen mérjék fel… Nos, akkor az ő helyükben én is aggódnék, sőt talán egy picit még félnék is. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió egy szuperhatalom, Amerika méltó ellenfele és a többi, a vezetői a lelkűk mélyén tudják, hogy a kormányuk legitim módon működik. Kissinger szép előadást tartott erről a Georgetownon. – Jack hátradőlt, és behunyta a szemét, hogy felidézze magában. – A végén mondott valami nagyon érdekeset az orosz vezetők mentalitásáról. Brezsnyev körbevezette abban a hivatali épületben, valahol a Kreml környékén, ahová Nixont várták az utolsó csúcstalálkozójára, és leemelgette a ponyvát a szobrokról, hogy megmutassa, milyen alaposan megtakarították őket a látogatás tiszteletére. Miért, az isten szerelmére, kérdeztem akkor magamtól. Hiszen tudjuk, hogy vannak takarítóik stb. Miért kell külön demonstrálni ezt Henrynek? Hogy miért? Mert kisebbségi érzésük van, és mert bizonytalanság gyötri őket. Folyton azt halljuk róluk, hogy tíz láb magasak, de én ezt nem hiszem, és minél többet megtudok róluk, annál kevésbé tartom őket nagyszerűnek. A tengernaggyal alaposan megvitattuk ezt az utóbbi két hónapban. Hatalmas hadseregük van. A hírszerzésük elsőrangú. Nagyok. Csúnya nagy medvék, ahogy Muhammad Ali szokta mondani. De ne felejtsük el, hogy Ali kétszer is megverte a medvét! Visszatérve a kérdésére, igen, uram, ez a levél alaposan beléjük fogja rakni a frászt. Hogy miként reagálnak majd? – Ryan vállat vont. – Lehet, hogy tenni fognak valamit, de egyelőre túl kevés adatunk van ahhoz, hogy erről többet mondhassak. Ha úgy döntenek, hogy megnyomják azt a bizonyos gombot, vajon időben értesülünk-e róla?
Charleston már várta, mikor fordítja ellene Ryan a saját fegyverét.
– Reméljük, hogy igen, de ki tudhatja?
– A Langleyben eltöltött egy év alatt az a benyomásom támadt, hogy bizonyos témákat illetően sokat tudunk az oroszokról, de nem elég széles spektrumban, más esetekben pedig éppen fordítva, keveset, de átfogó jelleggel. Még mindig nem találkoztam olyan elemzővel, aki ne lett volna bizonytalan, ha mondania kellett róluk valamit. Ha pedig mégis akadtak magabiztos személyek, azokról kiderült, hogy az elemzéseik nem megbízhatóak, én legalábbis így éreztem. Ez tökéletesen tükröződik a gazdaságukról alkotott képünkön…
– James ebbe is hagyta belefolyni? – kérdezte meglepetten Basil.
– A tengernagy körbejáratta velem az ügynökséget az első néhány hónapban. Az első diplomámat gazdaságtanból szereztem a Boston College-ban. A könyvelői vizsgát azelőtt tettem le, hogy bevonultam volna a tengerészgyalogsághoz. Miután leszereltem, alkuszként kerestem a kenyeremet, meglehetős sikerrel. A doktori és a tanítás csak ezután következett.
– Megkérdezhetem, mennyit keresett a Wall Streeten?
– A Merrill Lynchnél? Olyan hat-hét milliót. Nagy részét a Chicago and Northwestern Railroadnak köszönhetően. Mariótól, az anyai nagybátyámtól hallottam, hogy a munkások meg akarják vásárolni a részvényeket, hogy újra nyereségessé tegyék a vasutat. Utánanéztem a dolognak, és ígéretesnek találtam. Huszonhárom az egyhez fizetett a befektetésem után. Többet is belefektethettem volna, de a Merrill Lynchnél arra tanítottak, hogy ne legyek telhetetlen. Egyébként nem New Yorkban dolgoztam, hanem a baltimore-i irodájukban. A pénzem most is részvényekben tartom. Sose tudhatja az ember, mikor jön egy kedvező alkalom, és hobbinak sem utolsó.
– Valóban. Ha valami ígéretes befektetési lehetőség kínálkozik, ne felejtsen el szólni.
– Rendben. A tanácsadásért nem kell fizetnie, de garanciát se vállalok – nevetett fel Ryan.
– Sajnos, nem ismerem a szó jelentését. Ebben a szakmában nem. Az orosz csapatunkhoz fogom beosztani magát Simon Harding mellé. Oxfordban végzett, orosz irodalomból doktorált. Mindenhez hozzáférhet, amihez ő, az informátorok adatait kivéve.
– Ha lehetne se akarnám tudni őket, Sir Basil. Nincs szükségem rá, és csak álmatlan éjszakákat okozna. Én megelégszem a nyersanyaggal. Szeretek elbogarászni rajta. Okos fickó ez a Harding? – kérdezte ártatlan képpel Ryan.
– Nagyon. Bizonyára már volt dolga a munkájával. Ő készítette Jurij Andropov jellemzését két évvel ezelőtt.
– Olvastam. Igen, az szép munka volt. Azt hittem, agyzsugorító.
– Hallgatott pszichológiát, de nem eleget ahhoz, hogy végzettséget is szerezzen belőle. Simon okos fickó. A felesége művész. Festőnő, imádni való hölgy.
– Beszélhetnék vele most?
– Miért is ne? Nekem még úgyis dolgom van. Jöjjön, elkísérem.
Nem kellett messzire menniük. Az új irodája szintén a felső szinten volt, ami meglepte Ryant. Langleyben évekbe telt feljutni a hatodik emeletre, s az utat véres hullák szegélyezték. Valaki itt nagyon okosnak tarthat, gondolta Jack.
Maga az iroda nem volt egy nagy szám. Két ablaka egy sor meghatározhatatlan rendeltetésű, alacsony téglaépületre nézett. Harding negyven körüli, sápadt, szőke férfi volt kigombolt mellényben, szürke nyakkendővel. Az asztala tele volt csíkos ragasztószalaggal – a titkosított anyag univerzális megkülönböztető jelzésével – keretezett aktákkal.
– Ön bizonyára Sir John – tette le rózsafa pipáját Harding.
– Jack – javította ki Ryan. – Az asszony nem szereti, ha lovagnak képzelem magam. Különben sincs lovam meg páncélingem. – Jack kezet rázott a kollégával. Hardingnak apró, kisfiús keze volt, porcelánkék szeme azonban érett gondolkodásról árulkodott.
– Vegye a szárnyai alá, Simon – kérte Sir Basil, és magukra hagyta őket.
Már behelyeztek egy forgószéket egy gyanúsan tiszta asztal mögé; Jack rögtön ki is próbálta. A szoba egy kissé zsúfolt lesz, ha ő is beköltözik, de nem vészesen. A telefon alól nem hiányzott a rejtjelező készülék. Ryan remélte, lesz annyira jó, mint az, amit Langleyben használtak. A cheltenhami GCHQ* szorosan együttműködött az NSA-val, így előfordulhatott, hogy a számára szokatlan műanyag doboz ugyanazt a berendezést rejtette. Azért nem szabad elfelejtenie, hogy egy idegen országban van, emlékeztette magát. Ami nem lesz túl nehéz. Az emberek annyira másképp beszéltek itt, e helyett szinte mindent hosszú á-val ejtettek, mintha ásítani akarnának, bár az amerikai filmek és a globális tévécsatornák hatása tagadhatatlanul az amerikai angol felé erodálta az anyaország nyelvét.
– Beszélt Bas a pápáról? – kérdezte Simon.
– Igen. Az a levél egy időzített bomba. Azt akarta tudni, hogy szerintem hogyan fognak reagálni az oroszok.
– Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk, Jack. És mit mondott neki?
– Dióhéjban azt, hogy ha Sztálin lenne a helyükben, akkor nem habozna megrövidíteni a pápa életét, bármekkora kockázatot jelentsen is az.
– Az igaz, hogy a Politbüró kivénhedt tagjai nagyon óvatosak, de Andropov felemelkedőben van, és ő nem az a habozós fajta.
Jack visszaült a székébe.
– A feleségem barátai a Hopkinsból jártak odaát pár évvel ezelőtt. Mihail Szuszlovnak diabetikus retinopátiája volt, ráadásul súlyos rövidlátásban is szenvedett. Azért mentek, hogy megműtsék, és megtanítsák a módszert néhány orosz kollégájuknak. Cathy akkor még csak rezidens volt, Bernie Katz azonban a csapattal tartott. Most ő a Wilmer igazgatója. Szuperszemsebész és remek fickó. Az ügynökség meginterjúvolta, amikor hazatértek. Látta a dokumentumot?
Harding tekintete felcsillant.
– Nem. Van benne valami érdekes?
– Egyvalamit alaposan megtanul az ember, ha orvos a felesége: azt, hogy félelmetesen jó emberismerők. Az emberek egyébként is szívesen megnyílnak az orvos előtt, és mint mondtam, ők olyan dolgokat is meglátnak a páciensben, amit mi nem. Azt mondták, Szuszlov okos, jól nevelt ember, de a barátságos külső alatt egy olyan alak rejtőzik, akinek nem mernél pisztolyt adni a kezébe. Nagyon nem tetszett neki, hogy az amerikaiak segítségére szorult, még kevésbé, hogy az oroszok nem tudták elvégezni a műtétet, de igyekezett leplezni ezt, és olyan vendéglátásban részesítette az orvosainkat, hogy azoknak az álluk is leesett. Tehát nem félbarbárok, mint ahogy azt Bernie elképzelte magának. Ő egyébként lengyel zsidó származású, és ugye egy időben a lengyelek a cári Oroszország alá tartoztak. Akarja, hogy átkéressem az aktát?
Harding gyufát tartott a pipája fölé.
– Igen, szívesen elolvasnám. Tudja, az oroszok nagyon furcsa népség. Bizonyos értelemben csodálatosan műveltek. Gyakorlatilag már csak Oroszország az egyetlen hely a világon, ahol az ember a versírásból is megélhet. Nagyra tartják a költőiket, és ezért csodálom őket, de ugyanakkor… Emlékszem, volt egy írójuk, aki többet élt, mint azt elvárták volna tőle. Még így is a Gulagban végezte. Ez a baj velük. A civilizációjukat szögesdrót korlátozza.
– Maga beszéli a nyelvüket? Nekem sehogy se sikerült megtanulnom.
A brit elemző bólintott.
– Csodálatos nyelv, mintha egyenesen az irodalom kedvéért alkották volna. Az attikai göröghöz hasonlíthatnám. Valósággal adja magát a versíráshoz, de a barbarizmus számára is olyan erőforrásokat rejteget, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Bizonyos értelemben kiszámítható emberek, különösen a politikai döntéseiket illetően. Ami miatt kiszámíthatatlanok, az a dogmatikus politikai szemléletük és az óvatosságuk közti állandó harc. Szuszlov barátunk súlyos beteg, szívproblémákkal küszködik, gondolom, a cukorbetegségéből eredően, ezért érdemes a figyelmünket a mögötte álló Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovra irányítani. Megrögzött marxista, Lavrentyij Berija erkölcsével. Szívből gyűlöli a nyugatiakat. Nem lepne meg, ha azt tanácsolta volna Szuszlovnak, régi barátjának, hogy inkább a vakságot fogadja el, mint az amerikaiak segítségét. És hogy ez a Katz zsidó? Nem hiszem, hogy az segített volna bármiben is. Ha Szuszlov eltávozik az élők sorából, amire az állapotát tekintve néhány hónapon belül valószínűleg sor fog kerülni, akkor elkerülhetetlenül Alekszandrov lesz a Politbüró új ideológusa. Támogatni fogja Jurij Vlagyimirovicsot mindenben, amit tenni akar, akár egy pápa elleni merényletben is.
– Gondolja, hogy képesek rá? – kérdezte Jack.
– Igen. Valószínűleg.
– Értem. Langleyben már megkapták ezt a levelet?
Harding igent intett a fejével.
– Az állomásfőnökük ma vitte el. Lehet, hogy más úton is befutott volna magukhoz, de ez elég fajsúlyos ügy ahhoz, hogy ne kockáztassunk.
– Egyetértek. Tudja – merengett Ryan –, ha iván elmerészkedik odáig, akkor súlyos árat fog fizetni érte.
– Lehet, de ők egészen másképp látják a dolgokat, mint mi, Jack.
– Tudom. Nehéz az ő fejükkel gondolkodni.
– Időbe telik, mire belejön az ember – értett vele egyet Simon.
– A verseik olvasása segít? – tűnődött Ryan. Nem igazán ismerte az orosz költészetet, s azt a keveset is fordításokból, ami azért nem az igazi.
Harding megingatta a fejét.
– Nem igazán. Sokan így fejezik ki a tiltakozásukat. Persze burkolt formában, hogy azért a korlátoltabb olvasók is találjanak élveznivalót a lírai módon lefestett lányka alakjában, anélkül hogy szemet szúrna nekik a sorok közül ordító szólásszabadság utáni vágy. A KGB-nél bizonyára egy egész részleg elemzi a verseket rejtett politikai tartalom után kutatva, a versünk morbid módon mégsem ezért fog tiltólistára kerülni, hanem azért, mert a Politbüró valamelyik tagja szerint a szexuális tartalom túlságosan explicit. Egy rakás prűd vénember… Milyen kár, hogy ez az egyetlen “erényük”.
– Nos, az aligha róható fel nekik, hogy nem adták áldásukat a Debbie Does Dallasra* – somolygott Ryan.
Harding majdnem lenyelte a pipáját.
– Valóban. Nem éppen egy Lear király, nem igaz? Nem, ők Tolsztojt, Csehovot és Paszternakot adták az emberiségnek.
Jack egyiket sem olvasta még, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy ezt be is vallja.

– MIT MONDOTT? – hördült fel Alekszandrov.
A körülményekhez képest egészen visszafogott, gondolta Andropov.
– A levél és a fordítása – adta át a dokumentumokat.
A jövendőbeli főideológus figyelmesen végigolvasta a levelet. Az egy dolog volt, hogy felhúzták vele, de nem akart kapkodni.
Andropov közben rágyújtott egy Marlboróra. A vendége hozzá sem nyúlt a vodkájához, állapította meg.
– Egyre ambiciózusabb ez a szent ember – tette le Alekszandrov a papírt a dohányzóasztalra.
– Ebben egyetértünk – jegyezte meg Jurij.
– Ez tényleg sérthetetlennek hiszi magát? Vagy képtelen felfogni, hogy milyen következményekkel járhat egy ilyen fenyegetés?
– A szakértőim szerint komolyan gondolja, és nem, nem fél a következményektől.
– Ha mártíromságra vágyik, talán segítenünk kellene neki… – sziszegte hátborzongató hangon.
A gond az ideológusokkal az, gondolta Andropov, hogy valahogy mindig elmulasztják figyelembe venni a lehetőségeket a döntéseiknél. Pedig a valóság nem éppen egy elhanyagolható tényező.
– Ez nem olyan egyszerű, Mihail Jevgenyijevics. Egy ilyen lépésnek politikai következményei lennének.
– De nem komolyak, Jurij. Nem komolyak – ismételte magát Alekszandrov. – Abban viszont egyetértek, hogy mielőtt megtennénk a szükséges ellenlépéseket, alaposan meg kell rágnunk a dolgot.
– Szuszlov elvtársnak mi a véleménye? Konzultált vele?
– Misa nagyon beteg – felelte Alekszandrov. Sokat köszönhetett beteg főnökének, mégse látszott rajta, hogy szomorúsággal töltené el annak állapota. – Attól tartok, már nem sok van neki hátra.
Ez nem okozott meglepetést Andropovnak. Elég volt ránézni Szuszlovra a Politbüró ülésein. Arcáról valósággal ordított a kétségbeesés. Ő is tisztában volt vele, hogy a napjai meg vannak számlálva. Jobbá akarta tenni a világot, mielőtt távozik belőle, de be kellett látnia, hogy ez meghaladja az erejét. Vajon i felfogta legalább most, az utolsó percekben, hogy a marxizmus-leninizmus zsákutca? Andropov már öt évvel ezelőtt rádöbbent, de persze nem hangoztatta. Ilyesmiről az ember nem beszélhetett a Kreml falain belül. Főleg Alekszandrowal nem.
– Jól szolgálta a közös célt hosszú évtizedeken át. Ha igaz, amit mond, hiányozni fog – hajtott térdet a KGB elnöke a marxizmus és papjai oltára előtt.
– Úgy van – bólogatott Alekszandrov, magára öltve az ilyenkor elvárt komor maszkot. A Politbüró minden tagja így viselkedett, ha szóba került Szuszlov. Nem azért, mert őszintén sajnálták, hanem mert ezt várták el tőlük.
Jurij Vlagyimirovics kíváncsi volt, mivel fog előrukkolni a vendége. Szüksége volt az ideológus támogatására, annak pedig – talán még inkább, mint neki – az ő támogatására. Mihail Jevgenyijevics nem bírt elég személyes hatalommal ahhoz, hogy a szovjet kommunista párt főtitkárává választathassa magát. Tisztelték elméleti tudásáért és a hivatalos vallássá kövült marxizmus-leninizmus iránti elkötelezettségéért, de a Politbüró tagjai közül senki nem tartotta alkalmasnak a vezető posztjára. A segítsége azonban létfontosságú volt bárki számára, aki erre a pozícióra vágyott. Mint a középkorban, amikor a legidősebb fiúból földesúr lett, a második fiúból pedig a hozzá tartozó egyházkerület püspöke, Alekszandrovnak – akárcsak annak idején Szuszlovnak – kellett biztosítania a szellemi támogatást a nála nagyobb hatalomra emelkedéséhez. A kölcsönös függés és ellenőrzés rendszere megmaradt, csak jóval személytelenebb volt, mint annak idején.
– Nyilvánvalóan ön fogja elfoglalni a helyét, ha eljön az ideje – mondta Andropov, jelezve, hogy szövetséget ajánl.
Alekszandrov úgy tett, mintha zavarba hozta volna a kérdés.
– Sok derék kolléga szolgál a párttitkárságon rajtam kívül.
Az Állambiztonsági Bizottság elnöke lekicsinylően legyintett.
– Ön a rangidős, és ön a legmegbízhatóbb. – Amivel Alekszandrov is tisztában volt.
– Nagyon kedves öntől, Jurij. Nos, akkor hát mit tegyünk ezzel az őrült lengyellel?
Tehát ez az ára, gondolta Andropov. Ha azt akarja, hogy Alekszandrov támogassa a főtitkársághoz vezető úton, be kell keményítenie. Valami olyat kell megtennie, amit már úgyis fontolóra vett. Végeredményben nem is adja magát olyan drágán ez az Alekszandrov, nem igaz?
– Egy ilyen művelet – mondta tárgyilagos hangon –, még számunkra sem rutinfeladat. Gondosan meg kell tervezni, a legnagyobb óvatossággal és alapossággal előkészíteni, ráadásul a Politbürónak is áldását kell adnia rá.
– Ön valamit forgat a fejében…
– Sok mindent forgatok a fejemben, de az álmodozás és a végrehajtható terv nagyon messze állnak egymástól. Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessünk tervezgetni, előbb meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Egyáltalán van-e reális lehetőség arra, hogy végrehajtsuk? Egyszerre mindig csak egy lépést – mondta Andropov. – És még akkor sincs garantálva semmi. Ez nem egy filmforgatás. A való világ, Misa, sokkal bonyolultabb. – Ennél burkoltabban nem is kérhette volna Alekszandrovot, hogy maradjon meg az elméleteinél, és ne akarja beleártani magát a véres valóságba.
– Nos, ön jó párttag. Tudja, mi forog kockán – adta a vendéglátója tudtára Alekszandrov a párttitkárság akaratát. Mihail Jevgenyijevics számára a párt és a hite maga volt az állam, a KGB pedig nem más, mint a párt kardja és pajzsa.
Különös módon, döbbent rá Andropov, a pápa is ugyanezt gondolja a vallásáról és a világnézetéről. Az a hit azonban, szigorúan véve, mégsem ideológia, nem igaz? Bár ebben az esetben akár annak is tekinthető, gondolta Jurij Vlagyimirovics.
– Az embereim körültekintően fognak eljárni. A lehetetlenre mi sem vagyunk képesek, Misa, de…
– De mi lehet lehetetlen a KGB-nek? – vágta rá diadalittasan Alekszandrov. Veszélyes kérdés volt, sokkal veszélyesebb, mint gondolta.
Mennyire egyformák, gondolta a KGB elnöke. Alekszandrov olyan eszmékben hisz, melyek létjogosultságát még nem sikerült igazolni – és közben egy olyan ember halálát kívánja, aki nem tud bizonyítékkal szolgálni hite alapját illetően. Különös egy állapot. Rettegnek egymás ideológiájától, ezért támadnak. De mitől félnek? Mitől fél Karol? A haláltól nem, az biztos. A Varsónak írt levele ezt sugallja. Mintha egyenesen sóvárogna a halál után. Mintha mártír akarna lenni. Miért akarhat bárki is mártír lenni?, tűnődött a KGB elnöke. Mert ezt akarja fegyverként használni az ellenséggel szemben. Andropov nem kételkedett benne, hogy a pápa ellenségnek tekinti Oroszországot és a kommunizmust. Az egyiket a származása, a másikat a hite miatt. De vajon fél az ellenségtől?
Nem, valószínűleg nem, felelte magának. Ez pedig megnehezítette a feladatát. A félelem az ügynökség egyik legfőbb szövetségese volt, a hatalmuk forrása. De ha valaki nem fél, hogyan lehetne hatni rá?
Ha nem tudsz hatni rá, még mindig megölheted. Végül is ki emlékszik még Leo Trockijra?
– Kevés lehetetlen dolog van. Inkább bonyolult – értett egyet megkésve.
– Tehát utánanéznek a lehetőségeknek?
Alekszandrov óvatosan bólintott.
– Igen, még holnap reggel.
A folyamat elkezdődött.