A gonosz birodalma 21.

21. fejezet


VAKÁCIÓ



BÁRCSAK MINDEN ilyen könnyen ment volna. Foley leadta az üzenetet Russellnak, aztán magára öltötte az esőkabátját, és kisétált a követségről. Mindent a jól kialakított időzítés szerint, a megszokott tempóban csinált. A peronra érve nézett csak az órára – a mennyezetire –, hogy ellenőrizze, jókor érkezett-e. Igen, tökéletesen csinálta, és a metró – az egyetlen kiszámítható dolog Moszkvában – nem hagyta cserben. A szerelvény befutott, és a megfelelő kocsiban ott volt a Nyúl. Foley kigombolta az esőkabátját és szétnyitotta az újságot.
Bármennyire készült is rá, Zajcevet megdöbbentette a piros nyakkendő látványa. A férfi apránként közelebb férkőzött.
Szinte rutinszerűen megy, gondolta Foley. Halványan érezte, hogy egy kéz nyúl a zsebébe, aztán az orosz eltávolodott. Az állomásfőnök remélte, hogy már nem lesz sok ilyen alkalom. Számára nem volt veszélyes, a Nyúl számára viszont annál inkább, bármennyire is belejött a manőverbe. A kocsiban utazók közt – néhányuk már ismerős volt – könnyen lehettek más dolgozók is a Központból, akár a kettes igazgatóságról. Arról nem is beszélve, hogy célzottan is figyelhették őt, ne adj’ isten a kommunikációs részleg tisztjét. Mi több, elvárható volt tőlük, hogy legalább időnként, szúrópróbaszerűen megtegyék ezt.
A metró a megfelelő időben megállt a kolóniához közeli állomáson, és Foley elhagyta a kocsit. Még néhány hét, gondolta a felszínre érve, és beleteheti a kabátba a bélést, sőt talán még a Mary Pattól kapott bundasapkát is használatba veheti. Bizony, arra is gondolnia kellett, hogy mi lesz azután, ha a “csomagot” kijuttatták. Lehet, hogy akkor az lesz a legbölcsebb, ha felhagy a metrózással. Úgyis beáll a hideg, minek gyalogoljon, amikor autóval is mehet? Az amerikaiak különben is arról híresek itt, hogy mindenhová autóval mennek. Különben is, már kezdett elege lenni a metróból: zsúfolt volt, és túl sok olyan ember utazott rajta, aki még csak nem is sejtette, mire való a zuhanyrózsa. Hogy mire nem képes az ember a hazájáért, sóhajtott Foley. Ezért dolgozott, hogy alátegyen az Egyesült Államok ellenségeinek. Megfeküdni a medve gyomrát – ha lehet, annyira, hogy elpatkoljon, somolygott a telep felé menet.

– HALLGATOM, ALAN – nézett fel Charleston az íróasztal mögül.
– Jól sejtem, hogy ez nem akármilyen művelet lesz? – kérdezte Kingshot.
– A célját tekintve valóban – erősítette meg a főigazgató –, de végrehajtás szempontjából rutinművelet. Csak három emberünk van Budapesten, ha túl sok embert küldenek, az feltűnést keltene.
– Ki jön még?
– Jack Ryan, az amerikai.
– Ő nem műveleti tiszt – tiltakozott Kingshot.
– Ez alapvetően egy CIA-művelet, Alan. Joggal kérték, hogy legyen valaki jelen az embereik közül megfigyelőként, és mi eleget teszünk az óhajuknak. Cserébe megengedik, hogy egy-két napig vendégül lássuk a Nyulat, és kérdéseket tegyünk fel neki. Nem kétséges, hogy lesz bőven mondanivalója, és mi leszünk az elsők, akik beszélhetünk vele.
– Nos, őszintén remélem, hogy ez a Ryan nem fog beleköpni a levesünkbe.
– Ryan már bebizonyította, hogy forró helyzetekben is tud hűvös fejjel gondolkodni, nem gondolja, Alan?
– Végtére is tengerészgyalogos volt – ismerte el mogorván Kingshot.
– És nagyon okos fiú, Alan. Kiváló munkát végeznek Hardinggal.
– Ha ön mondja, uram. A holttestek megszerzéséhez segítséget kell kérnem a Különleges Szolgálattól, aztán térden állva imádkozhatok, hogy valami szörnyűség történjen.
– Pontosabban?
Kingshot elmagyarázta neki kialakulóban lévő elképzelését. Valóban ez volt az egyetlen módja annak, hogy végigcsinálhassák, még ha, amint a Sir Basil korábban megjegyezte, ugyanolyan hátborzongató volt, mint egy boncolás.
– Mi a valószínűsége annak, hogy ez bekövetkezhet? – kérdezte Basil.
– Fogalmam sincs. Még beszélnem kell a rendőrséggel.
– Ki az ottani embere?
– Patrick Nolan főfelügyelő. Ön is találkozott már vele.
Charleston behunyta a szemét egy pillanatra.
– Az a hatalmas fickó, aki egy rögbicsatárt is a hóna alá vághatna?
– Az, uram. A kollégái Picinek becézik. Az a gyanúm, hogy súlyzótárcsákkal fűszerezi a zabkásáját. Beszélhetek neki a BEATRIX műveletről, uram?
– Csak annyit, ami feltétlenül szükséges, Alan.
– Értettem, uram – bólintott Kingshot, és elhagyta az irodát.

– HOGY MIT? – kerekedett el Nolan szeme a söröskorsó felett. A New Scotland Yardtól egy sarokra voltak, egy pubban, nem sokkal négy óra után.
– Hallottad, Pici – felelte Kingshot, és cigarettára gyújtott, hogy ne lógjon ki a tömegből.
– Nos, erre azt kell mondanom, hogy sok furcsaságot láttam és hallottam már a Yardnál eltöltött évek alatt, de ilyet még soha. – Nolan hat láb négy hüvelyk magas volt, és kétszázharminc fontot nyomott a mérlegen. Hetente legalább háromszor egy órát a Yard konditermében töltött, esélyt sem adva a zsírpárnáknak. Ritkán viselt fegyvert szolgálat közben. Eddig még egyszer sem érezte szükségét: a bűnözők így is hamar belátták, hogy az ellenállásnak semmi értelme. – Megkérdezhetem, hogy mihez kellene?
– Sajnálom, de azt nem árulhatom el. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon fontos ügyről lenne szó.
A főfelügyelő megbillentette a korsót.
– Azzal, gondolom, tisztában vagy, hogy ilyesmiket nem tárolunk a hűtőben, még a Fekete Múzeumban sem.
– Közúti balesetre gondoltam. Az elég sűrűn előfordul.
– Igen, Alan, de nem minden esetben háromtagú családokkal.
– Na és velük milyen “gyakran? – akarta tudni Kingshot.
– Átlag húsz ilyen baleset történik évente, de ez nem jelenti azt, hogy két-három hetente biztosan.
– Nos, ez esetben nincs más választásunk, mint bízni a jó szerencsében, és ha nem jön be, akkor hát nem jön be. – Ami nagyon kellemetlen lenne, gondolta Kingshot. Talán nem ártana segítséget kérni a jenkiktől. Ők legalább ötvenezer embert nyírnak ki évente az autópályáikon. Reggel javasolni fogja Sir Basilnek, határozta el.
– Jó szerencse? Nézőpont kérdése, Alan – mondta szemrehányón Nolan.
– Tudod jól, hogy értem, Pici. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon fontos lenne.
– És ha bekövetkezik, mondjuk az M4-esen, akkor mi lesz?
– Begyújtjuk a tetemeket…
– És a rokonaik?
– Majd valami mást teszünk a zsákokba. Az állapotuk úgysem fogja lehetővé tenni a nyitott koporsós temetést, nem igaz?
– Ez igaz. És azután?
– Az embereink egy kicsit átalakítják őket. A részleteket nem árulhatom el, de szerintem nem is akarod tudni őket.
Nolan megitta a sörét.
– Ahogy mondod. A rémálmokat meghagyom neked, Alan – fintorodott el Nolan. – Gondolom, máris elkezdhetem nyitva tartani a fülem.
– Máris. Akkor is szólhatsz, ha csak egy vagy két áldozat van. Lehet, hogy több helyről fogjuk összeszedni őket. Még egy kört?
– Jó ötlet, Alan – bólintott Nolan. A SIS tisztje intett a pultosnak. – Tudod, azért egy nap kíváncsi leszek rá, hogy voltaképpen miben is vettem részt.
– Ha már mindketten nyugdíjasok leszünk, akkor elmondom, Patrick. Nem lesz okod szégyellni magad, efelől biztosíthatlak.
– Úgy legyen, Alan – zárta le a témát Nolan.

– MI A FENE? – morogta Arthur Moore a legújabb moszkvai üzenetet olvasva. Átadta a frissen kinyomtatott lapot Greernek, aki elolvasta, majd továbbpasszolta Mike Bostocknak.
– Ennek a Foleynak aztán van fantáziája, Mike – jegyezte meg a tengernagy.
– Ez inkább Mary Patre vall. Ő a cowboy, vagyis cowgirl. Eredeti, nem?
– Az nem kifejezés – forgatta meg a szemét a főigazgató. – Halljuk, Mike, megoldható?
– Elméletileg igen, és tetszik az elképzelés. Szerezni egy KGB-s kommunikációs tisztet úgy, hogy közben iván mit sem sejt. Ez aztán stílusos, uraim – mondta elismerően Bostock. – A csúnya benne az, hogy kell hozzá három holttest, köztük egy gyermeké.
A három hírszerzési vezető megborzongott a gondolattól. Moore-ban kellemetlen emlékeket kavartak fel Bostock szavai. Harminc évvel ezelőtt neki is sikerült beszennyeznie a kezét. Igaz, akkor háború volt, a körülmények egészen mások voltak, de ettől még nem érezte sokkal jobban magát. Ezért is döntött a bírói pálya mellett. A bűneit már nem tudta jóvátenni, de legalább segíthetett abban, hogy többé ne történhessenek meg.
– Miért éppen autóbaleset? – kérdezte. – Miért nem lehet tűz? Nem felelne meg jobban a céljaiknak?
– Jó ötlet – bólintott rá Bostock. – így sokkal érthetőbb lesz a hozzátartozók számára, hogy miért kell zárt koporsóban temetni.
– Ezt továbbítani fogom Basilnek. – Még a legragyogóbb elme is, döbbent rá Moore, egy idő után óhatatlanul pályára áll. Ezért sulykolta állandóan a beosztottainak, hogy merjenek egyediek lenni. Néha valakinek sikerült is. De nem elég gyakran.
– Én azt mondom – szólalt meg némi tűnődés után Bostock –, hogy ha ezt összehozzuk, akkor az nagy durranás lesz.
– Csak az a “ha” ne lenne – sóhajtott Greer.
– Nos, ha csak úgy, minden trükk nélkül átjutnak, már az is siker – emlékeztette őket a műveleti igazgató helyettese. – Persze, azért az a hab jól mutatna a tortán.
– Nos, akkor én át fogok telefonálni Emilnek az Irodába, hogy kikérjem a véleményét – mondta Moore. – Ez az ő területe.
– És ha valamelyik ügyvédjük megneszeli, Arthur?
– Majd leültetjük. Erre is megvannak a módszereink, James.
Egy töltött pisztoly például nagyon jó módszer tud lenni, gondolta Greer, miközben jóváhagyólag bólintott. Jobban szerette, ha egyszerre csak egy lépést léptek meg. Ebben az átkozott szakmában sosem ártott mértékletesnek lenni.

– HOGY MENTEK MA a dolgok, szívem? – kérdezte Mary Pat.
– Mint máskor – felelte Ed a mikrofonoknak. Sokkal többet elárult a felfelé tartott hüvelykujj, amit a kabátzsebből elővett papír átadása követett. A következő találkozó helye és ideje szerepelt rajta. Ezt is MP-nek kellett lebonyolítania.
Mary Pat elolvasta, és bólintott. Eddie-vel majd kimennek egy újabb sétára, hogy találkozzanak Szvetlánával, a kis zajcsikkal. Aztán már csak ki kell juttatni a Nyulat Magyarországra. Ez elméletileg nem jelenthetett gondot, hiszen a férfi a KGB-nél dolgozott. Egyfajta nemes volt ebben a proletárdiktatúrában, nem csak egy egyszerű muzsik egy gépgyárból.
A vacsora bifsztek volt – ünnepi kaja. MP-t ugyanannyira fellelkesítette ez az ügy, mint őt – vagy még annál is jobban. Ha a BEATRIX művelet sikerrel zárul, és a Nyúl az, akinek mondja magát, akkora piros pontot fognak kapni, hogy még egy már rá se fér a személyi lapjukra.
Ezt mindketten nagyon bírták volna.

RYAN A MEGSZOKOTT időpontban ült fel a chathami vonatra. Hiányolta a feleségét, de Cathynek megint lazább napja volt, így valószínűleg már korábban hazament, rögtön a munkaidő lejárta után, mint állami alkalmazott felettesei, akiknek dolgozott. Jack azon tűnődött, vajon magával fogja-e vinni ezt a szokást Peregrine Cliffbe. Valószínűleg nem. Bernie Katz azt szerette, ha üres az asztala, és egyetlen beteg sem szerepel a várólistán, a brit szokások pedig az őrületbe kergették Cathyt. A jó hír az volt, hogy mivel nem terveztek műtéteket erre a hétre, esténként elkortyolhattak egy-egy pohár bort a vacsora mellé.
Cathy dolgáról a sajátjára ugrottak a gondolatai. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy távol legyen a családjától. Az elemzői munka egyik vitathatatlan előnye éppen az volt, hogy nem kellett ide-oda utazgatni, és minden délutánt – vagy legalábbis estét – a családjával tölthetett. Ritkán aludt a feleségétől távol, és ez így volt azóta, hogy összeházasodtak. Szerette, hogy ha hajnali háromkor felébred, és átfordul a másik oldalára, akkor megcsókolhatja alvó feleségét, aki ezt álmában mosollyal nyugtázta. A Cathyvel kötött házassága horgony volt, a tengely, ami körül az élete forgott. Egyáltalán nem örült annak, hogy néhány napig távol kell lennie. Annak sem örült, hogy repülőre kell ülnie, és egy kommunista országba kell utaznia hamis személyazonossággal, hogy egy illegális műveletet felügyeljen – az ilyen műveletekről szart se tud, kivéve azt a keveset, ami alkalmi beszélgetésekből ragadt rá Langley folyosóin… meg Londonban és chesapeake-i otthonukban, ahol Sean Miller és terroristái fegyverrel rontottak rájuk. Nem feleleveníteni akarta ezeket az emlékeket, hanem elfelejteni. Ha a tengerészgyalogságnál maradt volna, talán másképp alakul minden, de ott sem lett volna egyedül, körülvették volna a harcostársak. Együtt örülhettek volna a sikereknek, idézhették volna fel a hőstetteket, és adhatták volna tovább a tapasztalataikat a fiatalabbaknak, akár a kiképzések során, akár egy sör felett a tiszti klubban. És röhögtek volna olyan dolgokon, amit egy civil egyáltalán nem talál mulatságosnak. A tengerészgyalogságot azonban otthagyta a háta miatt, s a veszéllyel már rémült civilként kellett szembenéznie. Félelem nélkül azonban nincs bátorság, mondta egyszer valaki. Igen, félt, amikor megtámadták őket, de ettől függetlenül helyt állt, így nem volt miért restelkednie. Ráadásul Magyarországon csak megfigyelőként lesz jelen, a munka szennyesét Sir Basil fiai végzik. A SIS valószínűleg Londonban fogja meginterjúvolni az oroszt, utána pedig irány Washington, valószínűleg a légierő különleges KC-135-ösével Bentwatersből, remek ételekkel és italokkal a fedélzeten.
Leszállt a vonatról, és felkaptatott a lépcsőn a taxiállomásra. Mire hazaért, Cathy már hazabocsátotta Miss Margaretet, és a konyhában tett-vett egy lelkes segítő társaságában.
– Hé, bébi! – kapta fel Jack a kislányát, hogy begyűjtse a várva várt ölelést. Az aprócska kislányoknál jobban senki sem tud ölelni.
– Nos, miről szólt az a nagyon fontos üzenet, amit vártatok? – kérdezte Cathy.
– Semmi különösről. Mondhatnám azt is, hogy csalódást okozott.
Cathy hátrafordult, és mélyen a férje szemébe nézett. Jack nem tudott hazudni. Ezért is szerette annyira.
– Hát persze…
– Tényleg, bébi. – Ryan jól ismerte ezt a nézést. – Nem lőttek rám, vagy ilyesmi – tette hozzá, tovább mélyítve a gödröt, amiben állt.
– Oké – zárta le a kérdést Cathy. – Majd később megbeszéljük.
Ezt eltoltad, Jack, mondta magának Ryan.
– Hogy megy a szemüvegírás?
– Láttam hat embert, miközben nyolcat vagy kilencet is meg tudtam volna vizsgálni, de csak ennyien voltak a listámon.
– Beszámoltál már Bernie-nek az itteni munkakörülményekről?
– Felhívtam ma, rögtön azután, hogy hazaértem. Jót nevetett, és kellemes vakációzást kívánt.
– És ahhoz mit szólt, hogy a többiek bedobtak egy sört műtét közben?
– Azt mondta, idézem: “Jack a CIA-nál dolgozik, nem? Lövesd le vele a szarháziakat!” Idézet vége. – Cathy visszatért a tűzhelyhez.
– Mondd meg neki, hogy nem szokásunk lelőni az embereket. – Jacknek sikerült kisajtolnia magából egy mosolyt. Ez legalább igaz volt, és remélte, hogy ezt Cathy is érzi.
– Tudom. A lelkiismereted nem viselné el.
– Túl katolikus – ismerte el Ryan.
– Most már legalább tudom, hogy nem fogsz félrekacsingatni mellettem.
– Sújtson prosztatarákkal a jóisten, ha olyat tennék. – Ez volt az egyetlen rákkal kapcsolatos átok, amit Cathy jelenlétében ki lehetett mondani.
– Nem lesz okod rá, Jack. – És ez így is volt. Cathy nem szerette a fegyvereket és nem szerette a vérontást, de annál inkább szerette Jacket.
A vacsora fenséges volt, s az este hátralevő részét a szokásos esti tevékenységekkel töltötték el, mígnem eljött az idő, hogy a négyéves belebújjon sárga tipegőjébe, és felmásszon “nagykislány ágyába”.
Most, hogy Sallyt ágyba dugták, és kicsi Jack is békésen szundikált, Ryan azt hitte, hogy végre bambulhat egyet a tévé előtt. De tévedett.
– Oké, Jack, halljuk. Mi a rossz hír?
– Semmi különös. – Gyenge válasz volt.
– És az mit jelent?
– El kell utaznom. Bonnba – jutott eszébe Jacknek Sir Basil tanácsa. – NATO-ügyben.
– Mire kellesz te ott nekik?
– Azt nem árulhatom el, bébi.
– Mennyi időre?
– Három-négy nap. Előreláthatólag. Valami oknál fogva úgy gondolják, hogy különösen alkalmas vagyok erre.
– Aha. – Jack szavainak igazságtartalma, még ha nagyon alacsony volt is, megzavarta Cathyt a gondolatolvasásban.
– Nem kell fegyvert viselned vagy ilyesmi?
– Isten őrizz! Én elemző vagyok, bébi, nem műveleti tiszt! Olyan dolgokat én nem csinálok. Egyszerűen nem tartozik a munkakörömhöz. Különben is kétlem, hogy a kémek pisztolyt hordanának. Elég nehéz lenne megmagyarázniuk, ha valakinek feltűnne.
– De…
– James Bond csak a mozivásznon létezik, bébi.
Ryan a tévére szegezte a tekintetét. Az ITV-n a DangerUXB-t ismételték. Újra izgulni lehetett azon, hogy vajon Briannek sikerül-e túlélnie a hatástalanításra váró bombákat, hogy aztán a civil életbe visszatérve feleségül vehesse Suzyt. Nos, ez is egy elég veszélyes foglalkozás, állapította meg Jack, de itt legalább nem kellett egy életen át kínlódnod, ha hibáztál.

– BOB NEM ÜZENT? – kérdezte Greer délután hat óra tájban.
Moore felállt méregdrága forgószékéről, és nyújtózkodott egyet. Túl sokat ült és túl keveset mozgott. Odaát, Texasban volt egy farmja – azért farm, mert volt hozzá három lova; Texasban nem lehettél prominens polgár, ha nem tartottál legalább egy-két lovat –, és hetente legalább háromszor felnyergelte Aztékot, hogy kilovagoljon vele egy-másfél órára kiszellőztetni a fejét. Egy-egy ilyen kiruccanás közben vagy után születtek a legjobb ötletei. Talán éppen ez hiányzott, ezért érezte magát ennyire kiégettnek. Egy irodában képtelenség produktívan gondolkodni, mégis minden vezető úgy tesz, mintha ennek az ellenkezője lenne igaz. Erre volt szüksége Langleyben: egy saját istállóra. Helyben nem volt hiány – az épületekhez tartozó terület legalább ötször akkora volt, mint a texasi birtoka –, de ha megteszi, az egész sajtó azzal lett volna tele, hogy az amerikai kémfőnök szórakozással tölti a munkaidejét. Ezt Moore nagyon nem szerette volna, így maradt az iroda, és maradt a fásultság. Meg a bosszúság, hogy bezzeg odaát, Angliában a jó öreg Bas nyugodtan lóhátra pattanhat és lezavarhat egy rókavadászatot, anélkül hogy az bárkit is zavarna. Még csodálnák is érte. Hogyne csodálnák, amikor az angoloknál kifejezetten erény excentrikusnak lenni, gondolta irigykedve Moore. A szabadság földjén azonban a férfiakat gúzsba köti a riporterek és a titkárnőjüket kefélő hivatalnokok álszentsége. Milyen értelmetlen. De hát ki mondta, hogy a világnak van értelme?
– De igen. Azt írja, hogy jól mentek a tárgyalások a koreaiakkal – felelte a hírszerzési igazgatónak.
– Tudja, az igazság az, hogy néha félek tőlük – jegyezte meg Greer. Nem kellett megmagyaráznia, hogy miért. A KCIA néha igen “nyersen” bánt a másik kormány embereivel. Arrafelé egészen más szabályok szerint játszottak. Észak és Dél még mindig hadban állt egymással, és háborús időkben emberek halnak meg. A CIA már harminc éve nem csinált ilyet. Az ázsiaiak viszont egészen másképpen értékelték az emberi életet, mint a nyugatiak. Talán azért, mert a városaik túlzsúfoltak voltak. Talán azért, mert más volt a vallásuk. Vagy egyéb okok miatt, de bármelyek is voltak azok, jóval tágabb korlátok közt végezték a dolgukat. Vagy éppenséggel korlátok nélkül.
– Ők a szemeink Észak-Koreában és Kínában, James – emlékeztette Moore. – És nagyon hű szövetségesek.
– Tudom, Arthur. – Persze, hogy jó volt időnként információkat kapni a népi Kínából. A CIA-nak sohasem sikerült igazából behatolnia a kormányszervekbe. – Csak ne osztanák olyan bőkezűen a halált.
– Szigorú szabályok szerint játszanak, és ez mindkét félre vonatkozik.
Vagyis mindkét oldalon a legmagasabb szinten engedélyezték az emberölést. Nem mintha ez olyan sokat számított volna annak, akit hidegre tettek… A “sáros” műveletek akadályozták az elsődleges küldetés végrehajtását, ami az információszerzés volt. Sokan ezt hajlamosak voltak elfelejteni, a CIA és a KGB azonban felismerte ezt, ezért tett le már régen az alkalmazásukról. De ha az így megszerzett adatok félelmet keltettek vagy felháborították a hírszerző szerveket felügyelő politikusokat, könnyen előfordulhatott, hogy olyan parancsot adtak ki, amit a kémeik nem szívesen hajtottak volna végre – és így azt tovább hárították a csatlósaiknak vagy a zsoldosaiknak…
– Arthur, ha a KGB ártani akarna a pápának, maga szerint hogyan tenné?
– Az biztos, hogy nem ők csinálnák – felelte Moore. – Túl veszélyes lenne. Politikai katasztrófát okozhatna, olyan lenne, mintha tornádó sepert volna végig a Kremlen. Jurij Vlagyimirovics politikai karrierje is veszélybe kerülne, azt pedig ő nagyon nem szeretné. A hatalom túl fontos számára.
A hírszerzési igazgató egyetértően bólintott.
– Szerintem hamarosan le fog mondani az elnöki pozíciójáról. Kénytelen lesz. Nem hagyhatják, hogy KGB-elnökből rögtön főtitkár legyen. Ez még nekik is túl bizarr lenne. Még nem felejtették el Beriját.
– Ebben lehet valami, James – fordult feléje az ablak előtt álló Moore. – Azon tűnődtem, vajon meddig fogja még kihúzni Leonyid Iljics. – A CIA többet foglalkozott Brezsnyev egészségi állapotával, mint a saját családja.
– Andropov a legjobb indikátor erre. Biztosak vagyunk benne, hogy ő lesz Brezsnyev utódja. Ha Andropov pozíciót változtat, az azt fogja jelenteni, hogy Brezsnyev az utolsó kört futja.
– Ez tetszik, James. Továbbítani fogom az Államok és a Fehér Háznak.
– Ezért fizetnek minket, Arthur. De térjünk vissza a pápához – javasolta Greer.
– Az elnök még mindig kérdezget.
– Ha valamit csinálnak, nem orosz kéztől lesz. Túl sok lenne benne a politikai buktató.
– Egyetértek, James. De akkor kik fogják besározni magukat?
– A bolgárok – felelte a tengernagy.
– Tehát bolgár merénylőre számítsunk?
– Maga szerint hány bolgár zarándokol Rómába, Arthur?
– Az olaszok ezt biztosan meg tudnák mondani, de nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne rájuk bízni. Könnyen kiszivároghat, és akkor hiába törtük annyit a fejünket. Ráadásul a sajtó is kiszagolhatja, és elég hülyén fog mutatni az újságokban.
Greer sóhajtott egy fájdalmasat.
– Igen, tudom. Amíg nincsenek a kezünkben bizonyítékok, addig vigyáznunk kell.
– Márpedig nincs bizonyítékunk, James. Egy marék füst az, ami a kezünkben van. – Milyen szép is lenne, gondolta Moore, ha a CIA-nak akkora hatalma volna, mint azt a bírálóink képzelik. De nem volt az, és ezen nem tudott változtatni.

A KÖVETKEZŐ NAP Moszkvában kezdődött el a leghamarabb. Zajcev a rugós ébresztőóra csörgésére ébredt, morogva és zsémbesen, mint minden dolgozó ember. Kibotorkált a fürdőszobába, tíz perc alatt felöltözött, aztán leült elfogyasztani vajas kenyérből és teából álló reggelijét.
Alig egy mérfölddel odébb a Foley család nagyjából ugyanezt csinálta. Ed ezúttal, a változatosság kedvéért, muffint evett szőlőlekvárral és kávéval. Kicsi Eddie is leült mellé, az apja kedvéért elszakítva magát a “munkásnéni”-től és a Transformers-kazettáktól. Izgatottan várta az óvodát, amit a kolónia területén rendeztek be a nyugati gyerekek számára, és ahol igen tehetségesnek mutatkozott a színezésben, a triciklizésben, valamint az “ülj és forogj” játékban.
Még egy hét, gondolta Ed, és ha minden jól megy, sikerrel túl lesznek a BEATRIX műveleten, s akkor végre lazíthat, és figyelemmel követheti az otthoni bajnokságot. Az átkozott Baltimore Orioles visszavonhatatlanul döntős lett, és a Philadelphia Phillies ellen készült. A Bronx Bombers, az ő csapata csak a nyálát csorgathatta. De mi is volt ezzel a tulajdonosváltással? Hogy lehetnek a gazdag emberek ennyire hülyék?
Addig is azonban a megszokott napirend szerint kell élnie, tért vissza a jelenbe. Metróval fog járni továbbra is, ugyanazzal a járattal, mint eddig, hogy ha követik, ne fogjanak gyanút. Egy kérdés azonban nem hagyta nyugodni. Mi van, ha a későbbiek folyamán valakinek feltűnik, hogy Zajcev és ő ugyanazzal a járattal, ugyanazon a kocsin utaztak a KGB-s eltűnését megelőző időszakban? Lehetséges ez? Vannak annyira alaposak, hogy naponta feljegyezzék a metróra szállás pontos idejét? Ha a megfigyelők váltják egymást, akkor valószínűleg kénytelenek. Az, aki “leadja”, amikor felszáll a szerelvényre, minden bizonnyal feljegyzi, hogy mennyit mutatott a megálló órája.
Az istenit!, bosszankodott, de aztán gyorsan le is csillapította magát. Hiszen tudta, hogy ez vár rá, és végül is izgalmas volt, nem igaz? Igen, mint XVI. Lajosnak, amikor a guillotine-hoz szállították, vetette ellen énje komorabbik fele.
Egy nap talán előadást fog tartani erről a Farmon. Egy lecke, amit az élet írt. Biztosan tetszeni fog nekik.
Negyven perccel később megvette az Izvesztyija aznapi számát, és ráállt a végtelennek ható mozgólépcső tetejére, nem törődve az oroszok kíváncsi tekintetével. Úgy bámultak az amerikaira, mint a majmokra szokás az állatkertben. Egy orosz soha nem erezné ezt New Yorkban. Ott aztán mindenféle népség megtalálható – különösen a sárga taxik kormánya mögött.

A REGGELI MENETREND mintha kőbe lett volna vésve. Miss Margaret átvette a gyerekeket és lefoglalta őket, Eddie Beaverton a kellő pillanatban lefékezett az ajtó előtt és várt. A szülők megölelték-megcsókolták a csemetéiket, és munkába indultak. Ha Jack gyűlölt valamit, akkor az a reggeli vonatozás volt. Ha rá tudta volna venni Cathyt, hogy vegyenek egy lakást valahol Londonban, akkor mindennap két órával többet tölthettek volna otthon. Amilyen gyorsan rövidülnek a napok, gondolta borúsan, csak hétvégenként fogják látni a napot – meg ha kinéznek az iroda vagy a rendelő ablakán.
Tíz perccel később már az északnyugat felé guruló első osztályú fülkében ültek. Cathy az orvosi lapjába bújt, Jack a Daily Telegraph mögé. Volt benne egy cikk Lengyelországról, egy meglepően jól tájékozott riporter tollából. A brit újságcikkek jóval szűkszavúbbak voltak, mint a The Washington Post írásai, és ez egyszer Jack sajnálta ezt. A fickó jó infókat kapott és/vagy jó elemző volt. A lengyel kormány valóban szorítóba került, és a nyomás napról napra nőtt, miközben azt rebesgették, hogy a hazájáért és népéért aggódó pápa felemelte a szavát. Ez pedig, jegyezte meg a riporter, még sok fejfájást okozhat egyeseknek.
De még mennyire, gondolta öniróniával Jack. Annál is inkább, mivel valaki megszellőztette a varsói levelet. A kérdés csak az volt, hogy ki. A riporter neve ismerős volt számára. Külügyekre szakosodott, főként európaiakra. A külügynél lettek volna kapcsolatai? Ott is bizonyára akadtak olyan hivatalnokok, akik Foggy Bottomban dolgozó kollégáikhoz hasonlóan előbb beszéltek, és csak utána gondolkodtak. Ráadásul, amennyit az angolok söröztek, még az alkalom is megvolt hozzá. A büntetés persze nem maradhat el, hacsak…
Hacsak nem Sir Basil szivárogtatta ki az információt, szőtte tovább a gondolatait Jack. Ha igen, akkor Simonnak is kell tudnia róla. Elég, ha valamelyikük odaszól valakinek a White hallból, hogy igyon meg egy pint sört a Fleet Street emberével.
Persze azt sem zárhatta ki, hogy a riporter volt olyan okos fickó, és kiszámolta, hogy mennyi az egy meg egy. Nemcsak a Century House-ban dolgoztak jó koponyák, ahogy Amerikában sem csak Langleyben. A tehetség általában oda ment, ahol pénz volt, mert a tehetséges emberek is szeretnek nagy házban lakni és jókat vakációzni. Azok, akik a kormány szolgálatába álltak, tudták, hogy kényelemben fognak élni, de nem bőségben. A legtöbbjük azonban azt is tudta, hogy az életének célja van – ezért volt annyi jó ember az egyenruhások között is. Ő maga is itt kötött ki, mert rá kellett jönnie, hogy bármennyi pénzt keressen is, önmagában az soha nem fogja kielégíteni. A tehetség tehát csak általában ment oda, ahol pénz volt – jutott belőle más, arra érdemesebb helyekre is. Mindig is voltak, és mindig is lesznek emberek, akik nem a jutalomért, hanem a kihívás kedvéért fognak ringbe szállni. Ő maga is ezt tette.
– Hol járnak a gondolataid már ilyen korán reggel? – kérdezte Cathy, amikor a vonat befutott a Victoriára.
– Mi?
– Ismerem ezt a nézést – figyelmeztette a felesége. – Már megint rágódsz valamin.
– Te most szemész vagy, Cathy, vagy pszichológus?
– Neked pszichológus – mosolygott dr. Ryan.
Jack felállt, és kinyitotta a fülke ajtaját.
– Oké, lady. Magának szemgolyókat kell rendbe hoznia, nekem meg titkokat kell kifürkésznem. – Az ajtó felé tessékelte a feleségét. – Mi újat sikerült megtudnod A tompor és hónalj havi magazinból?
– Úgyse értenéd.
– Meglehet – hagyta rá Jack. A taxiállomás felé indultak. A szokásos fekete helyett ezúttal egy vörösbegytojáskék autóba szálltak.
– Hammersmith Kórház – mondta Ryan a sofőrnek. – Utána pedig a Westminster Bridge Road 100.
– MI-6, uram?
– Megbocsát? – kérdezte ártatlanul Ryan.
– Universal Export, ahol Mr. James Bond is dolgozott. – A férfi kuncogva besorolt a forgalomba.
Nos, gondolta Ryan, valamikor a CIA leágazásánál is egy NEMZETI AUTÓPÁLYA-FELÜGYELET feliratú tábla állt. Cathy viccesnek találta a jelenetet. A londoni taxisok előtt nincs titok. Cathy kiugrott a Hammersmith alatti aluljáróban, a taxis pedig csinált egy U kanyart, és átgurult a néhány saroknyira lévő Century House-hoz.
Ryan beviharzott az épületbe, biccentett Canderton törzsőrmesternek, és felment az irodájába, ahol ahelyett, hogy levette volna az esőkabátját, Simon elé dobta az újságot.
– Már láttam, Jack – közölte Harding.
– Ki beszélt?
– Lehet, hogy valaki a külügytől. Tájékoztatnunk kellett őket. De az sem kizárt, hogy a miniszterelnöki hivatalban kell keresni a vétkest. Sir Basil sem örül neki – tette hozzá Harding.
– Még nem hívták fel a kiadót?
– Nem. Csak ma reggel értesültünk mi is. Az újságból.
– Azt hittem, hogy itt sokkal jobb a viszony a sajtó és a kormány közt.
– Általában igen, ezért is hajlok azt hinni, hogy a miniszterelnöki hivatal szivárogtatta ki az információt.
Jacknek valahogy az volt az érzése, hogy Simon nem mond igazat, de nem volt oka neheztelni rá.
– Más?
Harding megrázta a fejét.
– Semmi különös. A BEATRIX műveletről sem. Beszélt a feleségének az utazásról?
– Igen. Említettem már, hogy Cathy piszok jó gondolatolvasó?
– Melyik feleség nem az, Jack? – nevetett Harding.

ZAJCEV UGYANAZT CSINÁLTA, mint minden átkozott reggel. Az üzenetek tartalma mindig más volt, de maga a munka és a tennivaló mindig ugyanaz: fogadni és szétosztani a terepen dolgozó tisztek jelentéseit. Több száz művelet nevét tudta már kívülről, és apró részletek ezrei követeltek maguknak helyet a fejében, akarata ellenére. Köztük néhány ügynök valódi neve, és sok-sok másik fedőneve.
Ahogyan az előző munkanapokon, most is lassabb tempóban dolgozott, hogy minél több információ megragadjon benne. Most már nem bánta, hogy olyan könnyen megragadtak benne az olvasottak. Az adatok egy része természetesen többszörösen is rejtve volt. Volt például egy ügynökük a CIA-n belül, akiről azonkívül, hogy TROMBITA fedőnévvel működött, semmit nem lehetett tudni. Illetve valamit mégis kikövetkeztetett. A címzett egy ezredes volt az ötödik emeleten, egy CIA-szakértő, aki szorosan együttműködött a kettes igazgatósággal. Ez pedig könnyen azt jelenthette, hogy TROMBITA éppen Moszkvában működő ügynökökről tájékoztatja, hiszen a kettes igazgatóságot az ilyenek érdekelték. Az üzenetek tartalmát még ő sem ismerte, mert az ezredes maga fejtette vissza egyszer használatos kódlappal, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy kiverje a hideg veríték. Szerencsére az amerikaiak most már tudták, hogy nem bízhatnak meg a rejtjelező gépeikben, így a vele kapcsolatos üzenetekhez csak egy maroknyi CIA-s férhetett hozzá. Azt is tudta, hogy TROMBITA sok pénzt markol fel, ez pedig azt jelenthette, hogy nincs magas pozícióban, hiszen – legalábbis Zajcev így gondolta – azok úgyis jól meg vannak fizetve. Egy elvi okokból operáló ügynök sokkal veszélyesebb lett volna, de Zajcev nem tudott ilyenről Amerikában – márpedig ha lett volna, tudnia kellett volna róla, nem igaz?
Egy hét múlva, biztatta magát, már Nyugaton lesz a családjával, nyugalomban és biztonságban. Remélte, hogy a felesége nem fog nagyon kiborulni, ha megtudja, hogy mire készül, de végül is nem volt oka rá. Irinának nem voltak közvetlen hozzátartozói. Az anyja tavaly halt meg, Irina nagy fájdalmára, és nem voltak sem fivérei, sem nővérei, hogy legyen, ami visszatartsa. A GUM-nál sem érezte jól magát a korrupció miatt. És meg fogja ígérni neki, hogy kap egy zongorát is, amire annyira vágyott, s amit itt még KGB-s volta ellenére sem tudott megszerezni neki, mert egyszerűen nem lehetett kapni.
Így hát lapozgatta a papírjait, nem túl gyorsan, de nem is sokkal lassabban, mint általában, legalábbis így érezte. A Szovjetunióban senki nem törte magát a munkával, még a KGB-nél sem. Ahogy cinikusan mondani szokták: “Amíg ők úgy tesznek, mintha fizetnének minket, addig mi is úgy teszünk, mintha dolgoznánk.” Ha túllépted a normát, akkor a következő évben még jobban megemelték, anélkül hogy ezt a fizetésed vagy legalább a munkakörülményeid tükrözték volna, így hát egyre kevesebben akadtak, akik tényleg kiérdemelték a Szocialista Munka Hőse címet.
Valamivel tizenegy után Rozsdesztvenszkij ezredes jelent meg a teremben. Zajcev elkapta a tekintetét, és intett neki.
– Igen, őrnagy elvtárs? – kérdezte az ezredes.
– Ezredes elvtárs – mondta diszkréten Zajcev –, mostanában nem érkezett a 666-ossal kapcsolatos üzenet. Van valami, amit tudnom kellene?
A kérdés megdöbbentette Rozsdesztvenszkijt.
– Miért kérdezi?
– Ezredes elvtárs – folytatta alázatosan Zajcev –, tudomásom szerint én vagyok az egyetlen kommunikációs tiszt, aki jogosult volt a fogadásukra. Valamit rosszul csináltam volna?
– Ah! – legyintett megkönnyebbülten Rozsdesztvenszkij. – Nem, őrnagy elvtárs, egyáltalán nincs panaszunk a munkájára. A helyzet az, hogy a művelet a továbbiakban nem igényeli ezt a fajta kommunikációt.
– Értem. Köszönöm, ezredes elvtárs.
– Fáradtnak látszik, Zajcev őrnagy. Valami más is nyomasztja?
– Nem, elvtárs, de egy kis vakációzás már jól jönne. Egész nyáron dolgoztam. Egy-két hét távollét, mielőtt még beáll a tél, igazi áldás lenne.
– Milyen igaz! Ha akadályokba ütközne, csak szóljon, és segítek.
Zajcev hálásan elmosolyodott.
– Köszönöm a nagylelkűségét, őrnagy elvtárs.
– Maga remek munkát végez, Zajcev. Időnként mindannyiunknak jár egy kis pihenés, még nekünk, állambiztonságiaknak is.
– Köszönöm, ezredes elvtárs. A Szovjetuniót szolgálom.
Rozsdesztvenszkij bólintott, és kisétált a teremből, Zajcev pedig visszatért a papírjaihoz. Még több üzenetet akart a fejébe vésni – de nem a Szovjetunió számára. Ezek szerint, gondolta, a 666-os művelet üzenetváltásai most már futáron keresztül zajlanak. Ezek szerint az ügyről többet már nem fog megtudni, de most már biztos, hogy kiemeltként kezelik. Tényleg meg fogják csinálni – hacsak az amerikaiak időben ki nem viszik innen, hogy megakadályozhassa. Az információ a kezében volt, de az erő, hogy tegyen is vele valamit, még nem. Kasszandra érezhette így magát, az öreg Priamosz lánya, aki előre látta Trója pusztulását, de képtelen volt megelőzni azt. Kasszandra valamivel felingerelte az isteneket, akik ezért átokkal sújtották – de mit tett ő? Mivel szolgált rá erre a keresztre?