A gonosz birodalma 8.

8. fejezet


TÁLALÁS



– KÖSZÖNÖM, ALEKSZEJ NYIKOLAJ’ICS. Nagyon érdekes elképzelés. Mi legyen hát a következő lépésünk?
– Utasítanunk kell a rómaiakat, hogy szerezzék meg a pápa időbeosztását. Minél hosszabb távra, annál jobb. A műveletről nem tájékoztatjuk őket. Nem is kell tudniuk, hogy egyáltalán létezik művelet. Ők csupán információt szolgáltatnak nekünk. Ha eljön az ideje, esetleg egy tisztjüket a helyszínre küldjük megfigyelőként. Addig is sötétben tartjuk őket, még Goderenkót is.
– Nem bízik benne?
– Nem erről van szó, elnök elvtárs. Nem állt szándékomban ezt a benyomást kelteni önben. De minél kevesebbet tud, annál kevésbé valószínű, hogy olyan dolgokat kérjen vagy kérdezzen az embereitől, amik felkelthetik azok gyanúját. Az állomásfőnökeinket az intelligenciájuk miatt választjuk ki, mert képesek olyasmit is meglátni, ami más figyelmét elkerüli. Ha rájön, hogy a tettek mezejére kívánunk lépni, aggódni fog a küldetése miatt, és ezzel akaratlanul is veszélybe sodorhatja az egész műveletet.
– Szabadon gondolkodók – morogta maga elé megvetően Andropov.
– Az intelligens ember ára, elvtárs. Valamit valamiért.
Andropov bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette a kioktatást.
– Jó munkát végzett, ezredes. Más?
– Az időzítés, elnök elvtárs. Ez nagyon fontos.
– Mennyi időre lesz szüksége a művelet megszervezéséhez? – kérdezte Andropov.
– Egy hónapra biztosan, de az is lehet, hogy valamivel többre. Tudom, hogy soknak tűnik, de ha nincsenek a helyszínen parancsszóra váró emberek, ez a helyzet – magyarázta Rozsdesztvenszkij.
– Nem gond. Nekem is időre lesz szükségem, hogy elfogadtassam a tervet. A szervezést azonban elkezdjük, hogy amint a jóváhagyás megjön, azonnal végrehajthassuk.
Az ezredes figyelmét nem kerülte el, hogy az elnök a “ha” helyett az “amint” szócskát használta, és ez imponált neki. Jurij Vlagyimirovics lett a Politbüró húzóembere, és ez sok mindent jelenthetett. Például tábornoki csillagokat Rozsdesztvenszkij számára.
– Mit fog most tenni? – kérdezte az elnök.
– Üzenetet küldök Rómába, hogy eloszlassam Goderenko aggodalmait, és biztosítsam, hogy az ő feladata továbbra is kizárólag a hírszerzés lesz. Aztán üzenek Ilja Bubovojnak is, a szófiai rezidensünknek. Ismeri őt, elnök elvtárs?
Andropov gyors leltárt készített az emlékeiről.
– Igen, egy fogadáson találkoztunk. Kissé túlsúlyos, nemde?
Rozsdesztvenszkij elmosolyodott.
– Igen, Ilja Fjodorovicsnak mindig is voltak súlyproblémái. Egyébként remek tiszt. Négy éve szolgál a bolgároknál, és nagyon jó kapcsolatot ápol a Dirzsavna Szigurnoszttal.
– Tán bajuszt is növesztett? – csillantotta meg jól leplezett humorérzékét Andropov. Az oroszok gyakran ugratták déli rokonaikat arcszőrzetük miatt, amely már-már nemzeti sajátosságukká vált.
– Azt nem tudom – felelte az ezredes. Annyira szolgálatkész azért nem volt, hogy megígérje, rögtön utánajár.
– Csak annyit üzenjen neki – döntötte el váratlanul Andropov –, hogy repüljön ide. Személyesen akarok beszélni vele.
– Ahogy óhajtja, elvtárs. Az első géppel?
– Da. Azonnal.
Az ezredes felállt.
– Máris, elnök elvtárs.
Andropov elégedetten hátradőlt a székében. Ezt szerette a KGB-ben. Ha itt kiadott az ember egy parancsot, azt általában végre is hajtották. Nem úgy, mint a párttitkárságon.

ROZSDESZTVENSZKIJ lement a lifttel az alagsorba, és a kommunikáció felé vette az irányt. Zajcev az asztalánál ült, és – mint mindig – papírmunkát végzett.
– Két újabb üzenetem lesz – lépett oda hozzá Rozsdesztvenszkij.
– Rendben, ezredes elvtárs – nyújtotta a kezét Oleg Ivan’ics.
– Előbb még meg kell fogalmaznom őket – pontosított Rozsdesztvenszkij.
– Ahhoz az asztalhoz nyugodtan leülhet, elvtárs – mutatta a százados. – Ugyanaz a biztonsági fokozat, mint a korábbiaknál?
– Igen, mindkettő egyszer használatos kódlapokkal lesz. Az egyik Rómába, a másik a szófiai állomásnak. Azonnali prioritás.
– Értem. – Zajcev odaadott két üres formanyomtatványt, majd visszatért a munkájához. Remélte, hogy egyik üzenet sem lesz túl hosszú. Nagyon fontosak lehettek, ha az ezredes lejött, még mielőtt megfogalmazta volna őket. Vagy Andropovnak van zabszem a seggében. Eléggé megalázó lehet Rozsdesztvenszkijnek, hogy ilyen képességekkel az elnök aktatologatónak használja. Bizonyára ő is sokkal szívesebben lenne rezidens valami izgalmas helyen. Végtére is az utazás lehetősége a KGB egyik legfőbb vonzereje.
Nem mintha Zajcev olyan sokat utazhatott volna: túl sokat tudott ahhoz, hogy kiengedjék Nyugatra. Hiszen akár ott is ragadhatott volna. Na és?, tette fel magának a kérdést. Ez már csak egy ilyen nap volt. A kérdések napja. Miért rettegnek annyira attól, hogy az ügynökeik kint maradhatnak? Hány olyan üzenetet továbbított, amelyben hazahívtak egy-egy tisztet, “elbeszélgetni” a kérdésről, s aztán az illető soha nem került vissza a szolgálati helyére? Zajcev tudta, hogy van ilyen, de soha nem foglalkozott a kérdéssel harminc másodpercnél tovább. Egészen mostanáig.
Tényleg olyan rossznak tartották ezek az emberek a rendszert? Annyira rossznak, hogy a hazaárulástól sem riadtak vissza? Zajcevet megrémítette a gondolat, de továbbfűzte.
Hiszen a KGB működése is az áruláson alapult! Hány ezer olyan üzenetet olvasott, ami ezt tanúsította! Az a sok amerikai, brit, német és francia, akit a KGB arra használt, hogy a hazának szükséges információt megszerezze – ők is mind hazaárulók voltak, nem igaz? Hiszen pénzért csinálták! Azokat az üzeneteket is látta, amelyekben a kifizetésekről volt szó. A Központ mindig szűkmarkúan fizetett, ami érthető is volt. Az ügynökök amerikai dollárt, brit fontot, svájci frankot akartak. És készpénzt, minden esetben. A rubel nem érdekelte őket, még az aranyfedezetű rubel sem. Csak a saját pénzükben bíztak, éppen annak az országnak a fizetőeszközében, amelyet elárultak. Egyesek milliókat kértek, de még soha senki nem kapott ennyit. A legnagyobb összeg, amit brit és amerikai haditengerészeti kódokért fizettek ki, ötvenezer angol font volt. De mit meg nem adnának a nyugati ügynökségek azért az információért, ami itt lapul a fejemben!, villant át Zajceven. A kérdést átgondolni sem volt ideje, nemhogy megválaszolni.
– Tessék – adta vissza Rozsdesztvenszkij a kitöltött nyomtatványokat. – Azonnal küldje el őket.
– Amint rejtjeleztem őket – felelte a százados. – Az azonosító ugyanaz legyen?
– Igen. Ez – mutatta Rozsdesztvenszkij a három hatost a jobb felső sarokban.
– Parancsára, ezredes elvtárs. Máris nekilátok.
– Ha elküldték, szóljon.
– Igenis, ezredes elvtárs – biztosította Zajcev. Most már biztos volt benne, hogy valami nagy disznóság készül.
Átment a raktárba, hogy elkérje a római és a szófiai kódkönyvet, aztán elővette a rejtjelező korongot, és nekilátott átírni az üzeneteket. Negyven percébe telt. A Szófiába küldendő üzenet rövid volt és velős: azonnal Moszkvába repülni konzultációra. Nem szeretett volna Bubovoj ezredes helyében lenni. A három hatosból Zajcev sejtette, hogy Andropov a római ügy miatt akar beszélni vele, a római rezidens azonban ezt nem tudhatta.
A nap további része eseménytelenül telt Zajcev számára. Délután hatra sikerült letakarítania az íróasztalát. A bizalmas jellegű anyagot gondosan elzárta, és hazaindult a családjához.

RYAN HAMAR megkedvelte a Century House-féle tagadhatatlanul brit ebédet, a “napszámos elemózsiáját”*. A kenyér egyszerűen fantasztikus volt.
– A felesége tehát sebész?
– Aha – bólogatott Jack. – Szemgolyókat vagdos. Újabban lézerrel is csinálja. Úttörő az alkalmazásában.
– Lézerrel? Minek? – kérdezte Harding.
– Végeredményben hegeszt vele. Lézerrel kauterizálják a sérült véredényeket a szemgolyóban. Szuszlovval is ezt csinálták. Vér került az egyik szemébe, ezért lyukat fúrtak bele, kiszívták a folyadékot, majd lézerrel lezárták a szivárgó ereket. Hátborzongató, mi?
Harding megrázkódott.
– Igen, de még mindig jobb, mint megvakulni.
– Ezzel egyetértek. Én se repestem az örömtől, amikor a lányomat fel kellett nyitniuk az orvosoknak. – Az “átkozottul szar érzés volt” sokkal megfelelőbb kifejezés lett volna. A hegeket még mindig látni lehetett Sally hasán és mellkasán, bár a műtét óta sokat halványultak.
– És maga Jack? Maga is feküdt már kés alá? – kérdezte meg Simon.
– Aludtam, és nem készítettek felvételeket a műtétről. Pedig Cathy biztosan szívesen megnézné mindhármat.
– Három is volt?
– Az első kettő még tengerészgyalogos koromban. A hajón stabilizáltak, aztán a Bethesdára repítettek. Gyakorlatilag az egészet átaludtam. Mint kiderült, az idegsebészek nem végeztek tökéletes munkát. Cathyvel épp Kis-Itáliában randiztam, amikor a romantikus vacsora közepén a hátam beadta a kulcsot. Cathy elvitt a Hopkinsba, és megnézetett Sam Rosennel, aki aztán helyrepofozott. Rendes fickó, és átkozottul jó orvos. Tudja, néha jó orvosférjnek lenni. A világ legjobb koponyáit ismerhettem meg általa. – Ryan beleharapott a pulykahúsos szendvicsbe. Sokkal ehetőbb volt, mint a CIA kávézójában vesztegetett hamburger. – Nos, ez annak a hároméves kalandnak a rövid története, amely egy helikopterzuhanással kezdődött Kréta szigetén. A végén megnősültem, úgyhogy elmondhatom, a kezdeti bajok ellenére jól végződött.
Harding megtömködte a pipáját egy bőrzacskóból, és rágyújtott.
– Hogy halad a szovjet gazdaság feltérképezésével? – kérdezte.
Jack letette a sörét.
– Elképesztő, hogy mennyire elcseszték az egész ipart. Különösen ha összevetjük a kimutatásaikat az embereink által feltárt valósággal. Amit ők minőség-ellenőrzésnek neveznek, azt mifelénk barmolásnak hívják. Langleyben láttam néhány orosz vadászrepülő-részletet, amihez az izraeliek jóvoltából sikerült hozzájutni. Akkora hézagok voltak az alkatrészek közt, hogy még nézni is rossz volt! Még egy alumíniumlemezt se tudnak rendesen kiszabni. Nálunk egy szakmunkástanulót páros lábbal rúgnának ki az iskolából, ha még erre se lenne képes. Tudjuk, hogy remek mérnökeik vannak, különösen a tervezőik azok, de a gyártósoraik olyan primitívek, hogy az embernek sírhatnékja támad.
– Azért vannak kivételek, Jack – figyelmeztette Harding.
– Hogyne, tudom. A Csendes-óceán se csak víz. Vannak benne szigetek és vannak vulkánok is. Világos. De ettől még a Csendes-óceánt a víz kékje, a Szovjetuniót pedig az igénytelen munka jellemzi. Az a gond náluk, hogy a dolgozóik nem érdekeltek a teljesítmény és a minőségjavításában. Ahogy a közgazdászok mondani szokták: a rossz pénz elkergeti a jó munkást.
– Néhány dologban mégis sikerült kiemelkedőt alkotniuk – makacskodott Harding.
– A Bolsoj Balettel nem tudják elfoglalni Nyugat-Berlint, Simon. Ahogy az olimpiai csapattal sem – vágott vissza Jack. – Lehet, hogy a hadvezetésük jól képzett, de középvezetés gyakorlatilag nem létezik, a felszerelésük pedig ormótlan. A törzsőrmesterem és a szakaszvezetőim nélkül képtelen lettem volna hatékonyan irányítani a tengerészgyalogosaimat, márpedig a Vörös Hadseregben nincsenek a mi kritériumainknak megfelelő őrmesterek. Vannak hozzáértő tisztjeik, vannak jó stratégáik, s a katonáik bizonyára szeretik a hazájukat meg minden, de megfelelő taktikai szintű kiképzés nélkül annyit érnek, mint a szép autó lapos kerekekkel. Lehet, hogy felbőg a motor és szépen csillog a festés, de az autó sehova sem fog menni.
Harding tűnődve pöfékelt egy sort.
– Akkor hát miért tartunk tőlük mégis?
Jack vállat vont.
– Átkozottul sokan vannak, Simon. De ha folytatjuk a védelmi rendszerünk fejlesztését, meg tudjuk állítani őket, akárhányan legyenek is. Egy orosz tankezred csak egy célponthalmaz, ha megfelelő fegyverzet és jól képzett kezelőszemélyzet áll vele szemben. Lényegében éppen ez a tanulmányom lényege.
– Nem korai még levonni a következtetést? – kérdezte Simon amerikai kollégájától. Úgy tűnt, Ryan még nem tudja, mit jelent a bürokrácia.
– Én a tőzsdén kerestem a pénzemet, Simon, ott pedig akkor van sikered, ha gyorsabban hozol döntést, mint a többiek. Ez pedig azt jelenti, hogy nem várhatsz addig, míg bejött az utolsó információmorzsa is. Az már most is világosan látszik, hogy mi a helyzet odaát. Szar, és még inkább az lesz. A hadseregük a társadalom legkiválóbb egyéneinek és legaljasabb söpredékének a gyűjtőhelye. Nézze meg, mit művelnek Afganisztánban. A maguk által gyűjtött adatokat még nem ismerem, de a CIA-féléket igen, és azok azt mondják, hogy a hadseregük nagyon siralmasan teljesít.
– A végén úgyis győzni fognak.
– Előfordulhat – engedett Jack –, de csúnya győzelem lesz. Mi sokkal jobban teljesítettünk Vietnamban. – Szünetet tartott. – Maguknak, briteknek, Afganisztánról vannak csúnya emlékeik, nem igaz?
– A nagybátyám ott volt 1919-ben. Azt mondta, rosszabb volt, mint a somme-i csata. Kipling írt egy verset, amelynek a végén a katona azt az utasítást kapja, hogy inkább lője szét a fejét, de ne hagyja magát foglyul ejteni. Attól tartok, nem egy orosz a saját bőrén tapasztalhatta Kipling igazát.
– Igen, az afgánok bátrak, de nem valami civilizáltak – értett egyet Jack. – Szerintem ők fognak győzni. Otthon azt fontolgatják, hogy ellátják őket Stinger SAM-okkal. Azzal kiiktathatnák az orosz helikoptereket, amelyek nélkül iván igencsak gondban lenne.
– Tényleg annyira jó a Stinger?
– Még soha nem próbáltam, de szép dolgokat mondanak róla.
– És az orosz SAM-7?
– A kézi föld-levegő rakéta? Szereztünk belőle néhányat az izraelieken keresztül még 73-ban, de az embereink nem voltak elragadtatva tőle. A szokásos sztori: iván már megint kitalált valami jót, csak nem tudta rendesen legyártani. Ez az ő átkuk, Simon.
– Akkor magyarázza meg nekem a KGB sikerét – provokálta Harding.
– Ugyanaz van vele, mint a Bolsoj Balettel és a jégkorongcsapataikkal. Rengeteg pénzt ölnek a Központba, a legjobb koponyákat veszik fel, és ennek meg is látszik az eredménye. De ugyanakkor rengeteg emberük ragad Nyugaton, nem igaz?
– De – ismerte el Simon.
– Na és vajon miért? – tette fel a kérdést Jack, hogy mindjárt meg is válaszolja. – Mert otthon azzal tömik a fejüket, hogy korruptak vagyunk és idióták, s amikor idejönnek, kiderül, hogy az egész szemenszedett hazugság volt, és egyáltalán nem olyan rossz itt élni. A fenébe is, Amerika tele van tévét bámuló és popcornt zabáló egykori KGB-sekkel. Még soha nem volt dolgom átállt orosz kémmel, de olvastam néhányuk aktáját, és mind azt mondja, hogy a mi rendszerünk sokkal jobb az övéknél, és nem kell diploma ahhoz, hogy az ember ezt észrevegye.
– Itt is akad belőlük néhány – mondta Harding. Azt inkább nem tette hozzá, hogy a Szovjetunióban is vannak átállt britek. Jóval kevesebben ugyan, de épp elegen ahhoz, hogy az kínos legyen a Century House számára. – Maga aztán kemény vitapartner, Jack.
– Csak az igazat mondom, pajtás. Végtére is ezért vagyunk itt, vagy nem?
– Elméletileg igen – bólintott Harding, és megállapította magának, hogy Ryanből soha nem lesz igazi bürokrata. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem volt könnyű eldönteni. Az amerikaiak sok mindent másképp láttak, néha egészen mulatságosan viszonyultak a dolgokhoz. Ryannek még sokat kell tanulnia… de ő is tanulhat tőle ezt-azt, látta be Harding. – Na és a könyvvel mi a helyzet?
Ryan elfintorodott.
– Mostanában nem sokat dolgoztam rajta. Még a számítógépet se állítottam össze. Mire hazaérek, már nincs kedvem hozzá. De tudom, hogy ha nem szánok rá időt, soha nem fog elkészülni. A szomorú igazság az, hogy a szívem mélyén lusta vagyok.
– Akkor hogy gazdagodott meg? – kérdezte Harding.
– Úgy, hogy kapzsi is vagyok – vigyorodott el Jack. – Gertrude Stein mondta egyszer: “Voltam már szegény, és voltam gazdag. Gazdagnak jobb lenni.” Ennél igazabb szavakat nem sokan mondtak.
– Ezt nekem se ártana belátni – jegyezte meg a brit hivatalnok.
Meglehet, pajtikám, gondolta Ryan. Simon elég okos pasas volt ahhoz, hogy a való világban is elboldoguljon, de úgy tűnt, ez idáig nagyobb vonzerőt jelentett számára a haza szolgálata, mint a meggazdagodás lehetősége. Végül is lehet, hogy ő is ugyanígy lett volna ezzel, ha hamarabb a CIA-hoz kerül. De szerencséjére nem így történt, és a magánvagyon, valamint az, hogy bármikor visszamehet tanítani, olyan szabadságot adott neki, amiről a legtöbb közalkalmazott álmodni se mert volna. Ami sokszor a munkájukon is meglátszott.

ZAJCEVNEK ellenőrzési pontok egész során kellett áthaladnia. Az őrök szúrópróbaszerűen megmotoztak néha valakit, de az ellenőrzés – neki is volt benne része épp elégszer – túl véletlenszerű volt ahhoz, hogy hatásos lehessen. Arra bőven elég volt, hogy felbosszantsa az embert, de nem jelentett valós veszélyt annak, aki ki akart vinni valamit. Átlag havonta került sor az emberre, és ha egyik nap megmotozták, biztos lehetett benne, hogy a következő néhány napban békén fogják hagyni. Az őrök ugyanis személyesen ismertek mindenkit, és baráti viszonyban voltak az alkalmazottakkal, főleg az alacsonyabb szintek dolgozóival. Afféle proletárszolidaritás alakult ki közöttük, ami a hely múltját ismerve egészen meglepő volt.
Zajcevet ezúttal sem állította meg senki. A százados kisétált a térre, és a metróállomás felé vette az irányt. Ritkán vette fel félkatonai egyenruháját. A legtöbb KGB-alkalmazott így volt ezzel, mintha attól tartottak volna, hogy az emberek ferde szemmel fognak nézni rájuk. Zajcev nem hordta, de nem is szégyellte az egyenruhát. Ha bárki kérdezte, hogy hol dolgozik, őszintén válaszolt – a téma itt általában le is zárult, hiszen ki mert volna egy állambiztonságist a munkájáról faggatni? Akit mégis érdekelt a téma, az alkalmanként filmekből vagy tévéműsorokból tájékozódhatott. Bár ezek meglehetősen keveset árultak el a szervezetről, meglepő módon csúsztatásokat sem tartalmaztak. A Központban külön iroda foglalkozott ezekkel a műsorokkal; általában megkurtították őket, néha pedig – igen ritkán – hasznos adalékokkal szolgáltak. Az elv egyszerű volt és érthető: az ügynökségről kialakított képnek tiszteletet és óvatosságot kellett kiváltania mind a szovjet állampolgárokból, mind a külföldiekből. Vajon hány olyan civil van, aki azzal egészíti ki a jövedelmét, hogy információt szolgáltat a környezetéről?, tűnődött Zajcev. Ilyen ügyekkel kapcsolatos üzenetváltásokkal csak nagy ritkán találkozott. Ezek a dolgok könnyebb műfajba tartoztak, mint a Nyugaton dolgozó tiszteknek továbbítandó üzenetek.
Ez utóbbiak is épp elég munkát és – ezúttal – fejtörést okoztak neki. Várható volt, hogy Bubovoj ezredes már holnap Moszkvában lesz. Az Aeroflot rendszeres járatot tartott fenn Moszkva és Szófia között. Goderenko ezredes azt a parancsot kapta, hogy szerezze meg a pápa időbeosztását a közeli jövőre nézve, a többivel pedig ne törődjön. Andropovot tehát még mindig érdekelte a pápa, és most a bolgárokat is be akarták vonni. A képlet világos volt. Zajcev kezén átment már jó pár, a bolgár állambiztonsági szolgálatnak – a KGB hű csatlósának – címzett üzenet, melyeknek lényege az volt, hogy valakit el kellett takarítani az útból. A KGB saját kezűleg már nem csinált efféléket, a Dirzsavna Szigurnoszt azonban igen. Zajcev nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy külön egységet tartanak fenn erre a célra kiképzett, ebben tapasztalt DSZ-es tisztekből. Az pedig, hogy mindkét üzenet fejlécén szerepelt a három hatos, egyértelművé tette, hogy a pápa ügye és Bubovoj hazahívása szoros kapcsolatban állnak egymással. Valami tehát beindult, és az is sejthető volt, hogy mi: az ügynökség, a hazája meg akarta öletni a lengyel papot, ez pedig, akárhogyan is nézte Zajcev, nagy disznóság volt.
Bevetette magát a mozgólépcső felé áramló délutáni tömegbe. A közeg általában megnyugtatta. Közéjük valónak érezte magát: a honfitársai voltak, egyszerű emberek, mint ő, akik a hazát és egymást szolgálták. De vajon mit gondolnának, ha tudnák, mire készül Andropov?, fogta el a kétség. Nehéz lett volna megmondani. A metrószerelvényen csend volt, mint általában. Azok közül néhányan, akik nem egymagukban utaztak, halkan beszélgettek egymással, de a csoportos társalgás ritka volt, általában csak kiemelkedő sportesemények után fordult elő, ha egy bíró igazságtalanul fújta meg a sípját, vagy egy jégkorongozó kivételesen szép manővert hajtott végre a pályán. Most azonban nem volt ilyen alkalom, így az emberek többsége befelé fordult.
A szerelvény megállt, Zajcev engedelmesen odébb húzódott. Szokás szerint nem volt szabad ülőhely. Megmarkolta a kapaszkodót, és visszatért a gondolataihoz.
Vajon ők is gondolkodnak?, nézett körül. És ha igen, mire vagy kire? A munkájukra? A gyerekeikre? A hitvesükre? A szeretőjükre? Az ennivalóra? Nem tudta, pedig évek óta közöttük utazott. Ugyanazokkal az emberekkel. A nevét kevésnek tudta, azt is többnyire véletlenül, fél füllel hallotta meg. Nevetséges volt, de ha azonosítani kellett volna őket, a kedvenc futball- vagy jégkorongcsapatuk alapján tudta volna csak megtenni…
Most döbbent csak rá, hogy voltaképpen milyen egyedül is van ebben a társadalomban. Hány igazi barátom van?, kérdezte magától. A válasz még őt is meglepte. Tudta a legintimebb részleteket is a feleségükről és a gyerekeikről, de olyan barátja, akiben megbízott volna, akivel megbeszélhette volna a gondjait, és akitől támogatást is kaphatott volna súlyos helyzetben, egy sem akadt. Ez pedig ritka madárrá tette Moszkvában. Az orosz ember gyakran és szívesen köt mély, őszinte barátságokat, hogy aztán legmélyebb és néha legsötétebb titkait is a másikra bízza, mintha egyetlen vágya az lenne, hogy a Gulag lakójává válhasson. Zajcev számára azonban ezt nem tette lehetővé a munkája. A munkahelyi dolgokról senkivel nem mert beszélgetni, még a kollégáival sem.
Ha tehát a 666-os ügy fejfájást okozott számára, egyedül kellett megoldást találnia rá. Még Irinát sem avathatta be. Még az hiányzott volna, hogy elkotyogja a kolléganőinek a GUM-ban, aláírva a férje halálos ítéletét.
Zajcev sóhajtott egy fájdalmasat, és megint körülnézett.
Az amerikai már megint ott volt, a Szovjetszkij Szportot olvasta. Esőkabátot viselt – az előrejelzés esőt jósolt, ami végül nem érkezett meg –, a kabát pedig nyitva volt. Alig két méter választotta el őket egymástól…
Zajcev hirtelen ötlettől vezérelve elengedte a kapaszkodót, és úgy téve, mintha közelebb akarna kerülni az ajtóhoz, az amerikai mellé oldalazott. Maga sem értette, hogy volt mersze benyúlni a szabadon lógó kabátszárny zsebébe, de megtette. Semmit nem talált benne, se kulcsot, se aprót, még egy zsebkendőt se, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy meg tudta tenni, és a jelek szerint senki nem vette észre. Még csak oda se néztek, s úgy tűnt, az amerikai sem fogott gyanút.

FOLEYNAK még a szeme se rezdült, mintha még mindig a jégkorongról szóló cikkbe lett volna belemélyülve. Ha New Yorkban lett volna vagy valamelyik másik nyugati városban, arra gondolt volna, hogy ki akarták zsebelni. De itt? A szovjet állampolgárok nem tarthattak maguknál nyugati valutát, így nem volt értelme kirabolni egy amerikait az utcán vagy lenyúlni a pénztárcáját. Abban is biztos volt, hogy a KGB se így csinálná, ha ilyen módon akarna hozzájutni az irataihoz. Akkor már profi módon próbálkoznának, két emberrel, ahogy a zsebesek is csinálják az egyik eltereli a figyelmedet, a másik megszerzi a zsákmányt. Ezzel a módszerrel bárkit meg lehet lopni, feltéve, hogy nem figyel. Márpedig előbb-utóbb mindenkinek ellankad vagy elkalandozik a figyelme, még egy viharvert kémnek is. Így hát marad a passzív védelem, például a pénztárcára tekert gumikarikák – egyszerű, de hatásos védelem, és a tolvaj nem fog arra gyanakodni, hogy a CIA-nak dolgozol. A New York-i rendőrség ugyanezt tanácsolta Manhattan járókelőinek, és Foleynak átlag amerikaiként kellett viselkednie. Mivel diplomata-útlevelet kapott, a személye elméletileg sérthetetlen volt. A státus persze nem a bűnözők ellen nyújtott védettséget, márpedig sem a KGB, sem az FBI számára nem volt idegen módszer felbérelni egy utcai csibészt és vele végeztetni el a piszkos munkát, de erre ritkán került sor, mert egyik sem szeretett amatőrökkel dolgozni. A szabályok különben is annyira megbonyolították az ügynökségek életét, hogy ahhoz képest a bizánci császári udvar államügyei egyszerűnek tűnhettek.
Ezek a szabályok tiltották meg most Ed Foleynak, hogy ellenőrizze a zsebét, vagy hogy jelezze, észrevette, hogy valakinek a keze ott járt. Lehet, hogy valaki üzenetet csúsztatott bele – talán éppen azt akarja közölni, hogy át akar állni. De miért pont vele? A szerepét jól játssza, hacsak valaki a követségen gyanút nem fogott és nem kotyogott, akkor senki nem ismerheti ittléte igazi okát. A KGB se tenné próbára ilyen hamar. Előbb még megfigyelnék néhány hétig, és legfeljebb azután, ha értelmét látnák. Óvatosan dolgoznak, nem szokták elkapkodni. Szóval majdnem biztos, hogy nem a kettes igazgatóság valamelyik embere kotorászott a zsebében. És nem is egy zsebtolvaj. De akkor ki? Türelmesnek kellett lennie, türelemben pedig Foley nem szenvedett hiányt. Tovább olvasta az újságot. Ha valaki üzletet akar kötni vele, akkor miért ijesztené el? Legalább ügyesnek és ravasznak fogja hinni magát az illető, az pedig sohasem árt. Minél magabiztosabb valaki, annál könnyebben hibázik.
Három megállóval később elhagyta a kocsit. Már az elején tudta, hogy sokkal produktívabb lesz így közlekedni, mint autóval. A Mercedes különben is túl feltűnő volt ebben a városban. Ha Mary Pat vezeti, akkor is, az ő munkastílusához azonban jobban illik. A felesége tehetséges kém volt, kiváló ösztönökkel megáldva, és olyan merész, hogy Ednek néha égnek állt tőle a haja. Nem mintha több kockázatot vállalt volna, mint mások, hiszen minden terepen dolgozó tiszt az életét kockáztatta, de az a hév, amivel belevetette magát a küldetésekbe, néha aggasztó volt. Ed számára az oroszokkal való játék a munka része volt. Üzlet, ahogy Don Vito Corleone mondta volna, nem személyes ügy. Mary Patríciának azonban nagyon is személyes ügy volt, mégpedig a nagyapja miatt.
Mary Pat már azelőtt a CIA-nak szeretett volna dolgozni, hogy a fordhami diákegyesületben megismerkedtek. Nem sokkal utána aztán meg is próbálták. Mary Pat már jól beszélte az oroszt, olyan jól, hogy akár igazi oroszként is eladhatta volna magát. Képes volt bármelyik régió lakóinak a dialektusát utánozni, vagy elhitetni idegenekkel, hogy költészetet oktat a Moszkvai Állami Egyetemen. És csinos volt, márpedig a csinos nők mindenki mással szemben előnyben vannak. Régi és ostoba előítélet, hogy aki szép, az jó is, és hogy a rossz emberek csúnyák, meg csúnya dolgokat tesznek. A férfiak különösen szolgálatkészek tudnak lenni, ha szép nővel van dolguk; a nők már kevésbé, mert irigyek rájuk, de ösztönösen ők is kedvesek velük. Mary Pat tehát sok mindent megengedhetett magának, pusztán azért, mert csinos amerikai lány volt, látszólag az a könnyelmű kis szöszke, mert a szőkéket mindenütt butának tartották, még itt, Oroszországban is, ahol pedig nem mentek ritkaságszámba; ráadásul valószínűleg természetes szőkék voltak, mert a helyi kozmetikai ipar valahol ott tartott még, mint a magyarországi a tizenkettedik században, és a boltok polcai nem Clairol Blond #100-as festékektől roskadoztak. Nem, az oroszok magasról tettek a nők igényeire. Éppen ezért volt olyan érthetetlen Ed számára, miért állt meg Oroszország egyetlen forradalomnál. Amerikában iszonyú botrány lett volna, ha a nők nem tudnak elég kozmetikum és ruhanemű közül válogatni…
A mozgólépcső közepén a kíváncsiság felülkerekedett rajta. Megdörzsölte az orrát, mintha csiklandozná valami, aztán előhúzott egy zsebkendőt a nadrágjából, megtörölte az orrát, majd visszatette a kabát zsebébe, amely, állapította meg, tökéletesen üres volt. Mi értelme volt hát az egésznek? Puszta, ostoba véletlen lett volna?
Edward Foleyt azonban nem arra képezték ki, hogy amit nem tud megmagyarázni, azt írja a véletlen számlájára. Úgy döntött, hogy az elkövetkező egy hétben mindig ugyanezzel a kocsival fog jönni, mindig ugyanabban a pillanatban, és még jobban nyitva tartja a szemét. Ha valaki akar tőle valamit, az előbb vagy utóbb ki fog derülni.

ALBERT BYRD hozzáértő szemsebész benyomását keltette. Alacsonyabb és idősebb volt, mint Ryan, fekete szakállal, amelybe már ősz szálak is vegyültek – ez egyébként gyakori jelenség volt a brit szakállaknál, figyelte meg Cathy. És tetovált volt, több letörölhetetlen ábra díszelgett rajta, mint amennyit Cathy egész eddigi életében látott. A személyzet azonban, állapította meg, ennek ellenére kedvelte és tisztelte, márpedig a jó orvost erről lehetett megismerni. Tanárnak is elsőrangú lehetett, de igazság szerint Cathy már nem sok újat tanulhatott tőle, a lézerekről pedig egyenesen többet tudott, mint a professzor. Az itteni argonlézer modern volt, de nem annyira modern, mint az otthoni, a xenon Mézért pedig még csak most készültek üzembe helyezni, miközben Cathy a Wilmer Szemészeti Intézet ászának számított a használatában.
A kórház nem csupán a műszerezettségét tekintve maradt el a Cathy számára megszokottól. Az egészségügyi ellátás Nagy-Britanniában állami monopólium volt – azaz gyakorlatilag ingyenes –, s ez meg is látszott rajta. A várószobák jóval szegényesebbek voltak, mint odaát Amerikában, s ezt Cathy szóvá is tette.
– Tudom – mondta fáradt hangon Byrd. – Vannak ennél fontosabb dolgok is.
– Mrs. Dover, a harmadik beteg, akit megvizsgáltam ma reggel, már tizenegy hónapja várólistán volt – egy hályogvizsgálatért, ami húsz percembe telt. Az isten szerelmére, Albert, otthon a háziorvosa felhívja a titkáromat, és én három-négy napon belül fogadom. Igaz, hogy keményen dolgozunk a Hopkinsban, de annyira azért nem.
– És mennyit számít fel egy ilyen beavatkozásért?
– Mennyit? Hm… kétszáz dollárt. Mivel tanársegéd vagyok a Wilmerben, valamivel magasabb a díjam, mint egy rezidensnek. – Azt már nem tette hozzá, hogy nem véletlenül, mert sokkal gyorsabb és precízebb munkát végez, mint az átlag rezidens. – Mrs. Dovernek műtétre lesz szüksége. Akarja, hogy elvégezzem én?
– Mennyire súlyos? – kérdezte Byrd.
– Rutineljárás. A kora miatt kb. kilencven perc, de úgy tűnik, nem kell komplikációtól tartani.
– Nos, akkor Mrs. Dover felkerül egy újabb listára.
– És mennyit fog várni?
– Nem sürgősségi eljárás… Kilenc-tíz hónap.
– Viccel?
– Más is ennyit vár.
– De ez azt jelenti, hogy újabb kilenc-tíz hónapig nem fog rendesen látni! Autót se vezethet!
– És számlát se fog látni! – mutatott rá Byrd.
– Remek. Újságot sem tud olvasni, majdnem egy évig!
– Ilyen a brit egészségügyi ellátás – tárta szét a kezét Byrd.
– Értem – felelte Cathy. Pedig nem értette. A személyzet profinak tűnt, mégis feleannyi műtétet végeztek, mint ők a Hopkinsban. És még így sem fordult elő, hogy Cathy kimerültnek érezte volna magát. Igaz, kipihentnek sem, de ez nem számított, mert tudta, hogy az embereknek szükségük van rá, és ő azért tanult és dolgozott, hogy segítsen rajtuk. Caroline Ryannek, a sebészkollégium tagjának ez volt a vallása. Nem mintha az itteni kollégák lusták lettek volna, csak a rendszer lehetővé tette – vagy inkább arra bátorította őket –, hogy addig húzzák-halasszák a dolgokat, ameddig csak lehetett. Ez nagyon nem volt szimpatikus Cathynek.
Komputertomográfot sem látott. A készüléket a brit EMI fejlesztette ki, csak egy sóher hivatalnok a Belügyminisztériumban úgy döntött, hogy bőven elég lesz belőle néhány az országban, így nem jutott minden kórháznak – a Hammersmithnek sem. A CT alig néhány évvel azelőtt jött divatba, hogy Cathy elkezdte az egyetemet, de szűk egy évtized leforgása alatt olyan nélkülözhetetlen részévé vált a gyógyászatnak, mint a sztetoszkóp. Amerikában gyakorlatilag minden kórháznak volt saját CT-je. Nem volt olcsó mulatság, darabja durván egymillió dollárba került, de a betegek fizettek a használatáért, így hamar “megkereste” az árát. Cathynek ritkán volt szüksége rá – például akkor, ha tumorokat kellett lokalizálnia a szemgolyó körül –, de akkor rögtön.
És a Johns Hopkinsban mindennap felmosták a padlót.
Az emberek azonban itt is ugyanazokkal a betegségekkel küszködtek, Cathy pedig itt is orvos volt – a felállás tehát nem változott. Az egyik kollégája az egyetem után Pakisztánba ment, és olyan szemészeti tapasztalatokat szerzett, melyekre máshol nem lett volna módja. A tapasztalatok mellé sajnos amőbás dizentériát is szerzett, de ez a veszély itt nem fenyegetett. Legalábbis Cathy nagyon remélte.