A gonosz birodalma 15.

15. fejezet

15. fejezet



ELHATÁROZÁS



MARY PAT IDŐNKÉNT megmutatta magát a nagykövetségen. Illendőségből, és hogy a raktárostól megrendelje azokat a dolgokat, amiket máshol nem tudott beszerezni. Ilyenkor mindig kirittyentette magát, a haját gondosan kifésülte, és cicababás hajpántot tett, hogy a követség munkatársai annak lássák, aminek látszani akart: üresfejű amerikai szőkének.
Most is így viharzott be a főbejáraton. Vidáman intett a mindig udvarias tengerészgyalogosoknak, és beszállt a liftbe. A férjét egyedül találta az irodájában.
– Szia, bébi. – Ed felállt, hogy megcsókolja, aztán hátrébb húzódott, és szemügyre vette a feleségét. – Dögös vagy.
– Inkább mondjuk azt, hogy hatásos álca. – Iránban is remekül bevált, különösen akkor, amikor állapotos volt. Az irániak nem kényeztették el a nőket, de vele valahogy mindig tisztelettel bántak, főként akkor, amikor már nagy hasa volt. De azért nem sírta vissza azokat az időket.
– Az, bébi. Már csak egy szörfdeszkára és egy tengerpartra lenne szükséged. A Banzai csőhullámokhoz mit szólnál?
– Nem szeretem a bezártságot. Banzai Beach különben is Hawaiin van, tökfej. – Mary Pat témát váltott. – Fordítva ment fel a zászló?
– Ühüm, de senkit nem láttunk a kamerákon keresztül, akit különösebben érdekelt volna a dolog. Persze a sarokról is figyelhette, és odáig nem látnak el a kameráink. Egyébként mindegy, úgyis kiderül majd, ha az emberünk üzenetet hagy ma délután a zsebemben.
– A tengerészgyalogosok mit szóltak hozzá?
– Kérdezték, hogy miért, de Dom nem mondott nekik semmit. Igaz, ő se tudta a választ.
– Dom jó spion – jegyezte meg Mary Pat.
– Ritter is kedveli. Ah. – Foley kihúzta a fiókot, és kivett belőle egy üzenetet.
– A mindenségit! – motyogta a felesége, miután végigfutotta. – A pápát! Ezek a rohadékok meg akarják ölni a pápát? – morogta egy kaliforniai szőkéhez méltatlanul Mary Pat.
– Nos, egyelőre nincs rá bizonyíték, de ha meg akarják tenni, akkor azt nekünk kell kiderítenünk.
– Akkor ez éppen a FAVÁGÓ-nak való feladat. – A férfi a pártfőtitkárságon dolgozó emberük volt.
– Vagy a BÍBOROS-nak? – tűnődött Ed.
– Még nem vettük fel vele a kapcsolatot – emlékeztette MP. Addig is naponta ellenőrizték a nappalija ablakában a fényt és a redőnyök állását. A lakása elég közel volt az övékéhez, és a kommunikáció is be volt járatva, az elindításához egy darab papír ragasztószalagot kellett egy lámpaoszlopra biggyeszteni. Ez MP feladata volt. Kicsi Eddie-vel már vagy fél tucatszor elment a lámpa mellett. – Gondolod, hogy érdemes lenne bevetni?
– Az elnök információt akar – mutatott rá a férje.
– Tudom. – Csakhogy a BÍBOROS túl értékes volt ehhez, az a fajta ügynök, akit vészhelyzetben riaszt az ember. Különben is, ha tudomást szerzett volna egy ilyen horderejű ügyről, a BÍBOROS magától jelentkezett volna. – Én várnék vele, amíg Ritter mást nem mond.
– Egyetértek – adta meg magát Ed Foley. Ha Mary Pat óvatosságra intette, annak alapja volt. – A többit pedig még meglátom.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz az új emberünk következő lépése.
– Azt meghiszem, bébi. Akarsz beszélni a nagykövettel?
– Azt hiszem, itt az ideje.

– SIKERÜLT KIHEVERNI a tegnapot? – kérdezte Ryan a brit kollégától. Ez volt az első alkalom, hogy hamarabb ért be az irodába, mint Harding.
– Igen, azt hiszem.
– Ha ettől jobban érzi magát, nekem még nem kellett az elnök elé állnom, és nem is vágyom rá. Ahogy Mark Twain mondta a fickóról, aki bekente magát szurokkal és utána tollban hempergett, ha nem becsület kérdése lett volna, inkább kihagyja.
Hardingnak sikerült kierőszakolnia magából egy hahotát.
– Pontosan, Jack. Az embernek valahogy kimegy a lábából az erő.
– Tényleg olyan kemény az öreglány, mint mondják?
– Az biztos, hogy nem mernék kiállni ellene rögbiben. Az esze is nagyon a helyén van. Semmi sem kerüli el a figyelmét, és átkozottul kényelmetlen kérdéseket tud feltenni.
– Nos, azért fizetnek minket, Simon, hogy válaszoljunk rájuk. – Nem volt értelme attól rettegni, akinek dolgoztak, és aki csak azért követelt, hogy jól végezhesse a saját munkáját.
– Ahogyan őt is, Jack. Neki is kérdésekre kell válaszolnia a parlamentben.
– Ilyen ügyekről? – kérdezte meglepetten Jack.
– Nem erre gondoltam, de néha igen. Egyébként mindig szigorúan meghatározott keretek között.
– Szivárgástól tart? – tűnődött Jack. A CIA is aggódott amiatt, hogy a kongresszusi bizottságok tagjai elfecseghettek olyan dolgokat, amiket nem kellene, de nem emlékezett olyan esetre, hogy ez meg is történt volna. A kiszivárogtatott információk tehát nem a Dombról, hanem általában az ügynökségen belülről vagy a Fehér Ház nyugati szárnyából származtak. A legtöbb esetben sikerült fülön csípni a szószátyár vétkeseket, de igen sok esetben szándékos, politikai célú dezinformációról volt szó. Ez itt sem lehetett másként, annál is inkább, mert a brit média olyan szigorú ellenőrzés alatt állt, hogy az odaát, az Államokban elképzelhetetlen lett volna.
– Az ember sohasem lehet elég óvatos, Jack. Nem kapott hírt az éjszaka folyamán?
– A pápáról? Semmit. Az informátoraink mintha kőfalnak ütköztek volna. És maguk? Riasztani fogják az odaát dolgozó embereiket?
– Kénytelenek vagyunk. A miniszterelnök információt akar. Ha valami történik őszentségével, és mi nem…
– Akkor szétrúgja a valagukat?
– Maguk aztán nem szépítik a dolgokat, Jack. És az elnökük?
– Nagyon zabos lesz, és nem a reggeli pehelykásától. Az apja katolikus volt, és bár az anyja protestáns szellemben nevelte, már az is megviselné, ha a pápa elkapna egy könnyű kora őszi influenzát.
– A gond az, hogy még ha ki is derítünk ezt-azt, akkor sem biztos, hogy kezdeni tudunk valamit.
– Erre magam is rájöttem, de így legalább a testőrségét figyelmeztethetjük, akik esetleg meggyőzhetik arról, hogy ajánlatos lenne megváltoztatnia a programját. Ennek azonban minimális a valószínűsége. Ez az ember makacs, mint egy öszvér. Képes lesz kiállni a golyó elé. De ki tudja, talán bele tudunk köpni a rosszfiúk levesébe. Sose lehet tudni. Ha több infónk lesz, akkor majd kiderül. De ez nem rajtunk múlik, nem igaz?
Harding letette a reggeli teáját, és szomorúan bólogatni kezdett.
– Az anyagot a műveleti tisztjeink szállítják, mi csak értékelünk.
– És ez konfliktust okoz? – kérdezte Ryan. Hozzá képest Harding régi motorosnak számított ebben a szakmában.
– Az túlzás, de azért vannak nézeteltérések. Tudom, hogy a műveleti tisztjeink vért izzadnak, és hogy sokan a bőrüket viszik vásárra, a hátunkat viszont mi tartjuk. Ez persze nem hatja meg őket. Találkoztam jó néhányukkal az évek folyamán, és tényleg remek fickók, de valahogy az volt az érzésem, hogy elbeszélünk egymás mellett.
Azt azért el kell ismerni, hogy elemzőkészség nélkül a terepen dolgozók se boldogulnának, gondolta Ryan. Nem csoda, ha úgy érzik, hogy ők többet vállalnak. Ezt érdemes volt jól megjegyezni. Végtére is az ügynökségnek egyetlen nagy, boldog családnak kellett volna lennie. Persze nem volt az, még a hatodik emelet szintjén sem.
– Ez jött az NDK-ból – adott oda Simonnak egy aktát. – Mintha készülnének valamire.
– Átkozott poroszok – lapozott vissza az első oldalra Simon, miután végigolvasta.
– Fel a fejjel! Az oroszok se csípik őket.
– Nem csodálom.

ZAJCEV KEMÉNYEN törte a fejét, miközben az agya munkás fele robotpilóta üzemmódban a dolgát tette. Találkoznia kellett új amerikai ismerősével. Rizikós vállalkozás volt, hacsak nem talál egy semleges, névtelenséget biztosító helyszínt. Moszkva szerencsére tele volt ilyen helyekkel. Ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy a kettes igazgatóság emberei is ismerték őket. De ha elég zsúfolt, gondolta Zajcev, akkor ez sem számít.
Na de mit mondjon neki?
És mit kérjen tőle?
Mit tud nyújtani nekik?
Feltenni könnyű volt ezeket a kérdéseket, megválaszolni annál kevésbé. Az viszont kétségtelen volt, hogy ha belevág ebbe, minden egyes nap elteltével egyre nagyobb veszélyben lesz. Erre pedig csak egy megoldás létezhetett: az, hogy végleg elhagyja a Szovjetuniót a feleségével és a lányával.
Igen, döntötte el. Ezt fogja kérni tőlük, és ha az amerikaiak nemet mondanak, akkor egyszerűen visszaolvad a megszokott mindennapokba, és legalább tudni fogja, hogy megpróbálta.
Az élet Nyugaton, gondolta. A dekadencia, amiről a szovjet propaganda papolt. A sok szörnyűség, a kisebbségiek elnyomása. Még a gettókat is bemutatták a tévében, azokat a lakónegyedeket, ahol a feketék nyomorognak. Állítólag, mert közben autókat is lehetett látni, és ha annyira el vannak nyomva azok a feketék, akkor honnan van pénzük autóra, és hogy tehetik meg azt, hogy kivonulnak az utcára tiltakozni? Ha a Szovjetunióban próbálta volna megtenni ugyanezt valaki, a kormány a hadsereget küldte volna rájuk. Az állami propaganda tehát mégsem lehetett teljesen igaz, nemde? És különben is, ő fehér volt. Mit érdekelte az, hogy nem elégedett néhány fekete, holott olyan autót vehet magának, amilyet csak akar. Mint a legtöbb orosz, ő is csak a tévében látott feketéket. Először elég nehéz volt elhinni, hogy tényleg léteznek ilyen csokoládébarna emberek, pedig tényleg voltak. A KGB Afrikában is ügyködött. Na és Amerikában volt olyan művelet, amelyben feketéket használtak, tűnődött el. Igen. Ha nem is sok, egy-kettő azért akadt. Emlékei szerint mindkét esetben a hadseregnél szolgáló őrmestereket vesztegettek meg. Ha a feketéket tényleg elnyomták volna, akkor hogyan lehetett belőlük őrmester egy fegyveres testületnél? A Vörös Hadseregben csak a politikailag megbízható egyének kerülhettek be a tiszthelyettesképző iskolába. Eggyel több hazugság leleplezve hát – de csak azért, mert a KGB-nél dolgozott. Hány hazugság lehetett még, amit megetettek velük? Miért is maradna egy olyan országban, ahol az embereket sötétségben tartják? Miért ne kérhetné meg az amerikaiakat, hogy segítsenek neki és a lányoknak kijutni innen?
De vajon meg fogak tenni?
Miért ne tennék meg? Rengeteg Nyugaton folyó műveletről van tudomása, és nemcsak a tisztek nevét ismeri, hanem a nekik dolgozó ügynökök fedőnevét is. Olyan emberekét, akik elárulták a saját kormányukat, s akik működésének minden perce veszélyt jelent az adott országra nézve.
És nem jelent ez gyilkosságban való bűnrészességet?, kérdezte magától.
Miért jelentene? Azok az emberek árulók. Egy áruló pedig…
Na és te mi leszel, Oleg Ivanovics?, kérdezte egy vékonyka belső hang, Zajcev azonban egy vállrándítással elhallgattatta. Hogy áruló-e? Megakadályozni egy ártatlan ember meggyilkolását nem árulás, hanem hőstett. Tehát nem áruló lesz, hanem hős.
De ettől még ki kellett találnia, hogyan hajtsa végre. Először is, találkozik egy amerikai hírszerzővel, és elmondja neki, hogy mit akar.
Hol és mikor?
Egy olyan helynek kell lennie, ahol az emberek akaratlanul is érintkezhetnek egymással, ugyanakkor kizárható, hogy a nem kívánatos személyek – a kettes igazgatóság emberei – hallótávolságon belül legyenek.
Még végig se gondolta, már tudta is, hogy mi felel meg ezeknek a kritériumoknak: a felesége munkahelye!
Le fogja tehát írni egy üres jegyzetlapra, és átadja a metrón, ahogy azt már kétszer is megtette. Aztán várni fogja, hogy az amerikaiak megtegyék, amit kért. Az ugyanis egyre kevésbé volt kétséges számára, hogy kelleni fog nekik.
Hát nem nagyszerű?, nevetett magában. Azt teheti majd, amit a KGB mindig is szeretett volna: diktálni fog a CIA-nak.
Egy nap erejéig király lehetek, gondolta jókedvűen. Legfőbb ideje volt.

CATHY KÉT SZEMSEBÉSZ kollégát figyelt, akik egy Ronald Smithson nevű kőművest műtötték. A férfinak a jobb szeme mögé nőtt daganat. A röntgen szerint golflabdaméretű volt, eléggé aggasztó volt ahhoz, hogy Mr. Smithsonnak mindössze öt hetet kelljen várnia. Ez harminchárom nappal több volt, mint amennyi a Hopkinsban lett volna, de az itteni viszonyok közt még így is gyors beavatkozásnak számított.
A két sebész Clive Hood, illetve Geoffrey Phillips volt, mindkettő tapasztalt rezidens, a műtét pedig rutineljárás. Miután a daganatot feltárták, egy darabot eltávolítottak és lefagyasztották laboratóriumi vizsgálat céljából. Egy remek hisztopatológus kolléga volt szolgálatban a patológián, neki kellett kiderítenie, hogy a daganat rosszindulatú-e avagy nem. Cathy nagyon remélte, hogy utóbbi, mert ennek a fajta tumornak a rosszindulatú változata nagyon veszélyes tudott lenni. A betegnek azonban jó esélyei voltak. A daganat ránézésre nem látszott túlságosan agresszívnak. Cathy az esetek nyolcvan százalékában jól tippelt, de a laborvizsgálat előtt nem szeretett véleményt mondani. Persze tudta, hogy ez mit sem változtat az eredményeken, de sebész volt, és a sebészek ugyanolyan babonásak, mint a baseballjátékosok. A zoknijukat – nők esetében a harisnyát ugyanúgy húzzák fel minden reggel, és minden mást is igyekeznek a jól kialakított minta szerint csinálni, mert ettől úgy érzik, hogy a műtőben is a megszokott kerékvágásban fognak menni a dolgok.
Most, hogy a mintát levették a szürkés rózsaszín masszáról, egyelőre nem volt több tennivalójuk.
– Mennyi az idő, Geoffrey? – kérdezte dr. Hood.
– Háromnegyed egy, Clive – olvasta le a falióráról dr. Phillips.
– Mi lenne, ha addig megebédelnénk?
– Jól hangzik – felelte az aneszteziológus. – Már nagyon korog a gyomrom. Szólok egy kollégának, hogy helyettesítsen.
– Nos, akkor tegye, Owen – bólintott Hood.
– Máris. – Dr. Ellis felállt a beteg feje mellől, és a falitelefonhoz lépett. – Két perc, és itt lesz – tért vissza néhány másodperccel később.
– Kitűnő. Hova, Geoffrey? – nézett a kollégájára Hood.
– A Béka és Varangy? Szalonna, friss saláta, paradicsom és sült krumpli.
– Mennyei – bólintott Hood.
A dr. Phillips mögött álló Cathy egy szót sem szólt, de kék szeme elkerekedett a sebészmaszk fölött. Itt hagynak egy öntudatlan beteget a műtőasztalon és elmennek ebédelni? Kik ezek? Mágusok?
A tartalék aneszteziológus jelent meg beöltözve, készen rá, hogy átvegye a beteget.
– Van valami, amit tudnom kell, Owen? – kérdezte Billstől.
– Rutineljárás – válaszolta a “gázmester”. A beteg életjeleit mérő készülékekre mutatott. Cathy látta, hogy mindegyik normális értéket mutat, de akkor is…
Hooddal az élen kimentek az öltözőbe, és levedlettek magukról a zöld sebészruhát. Nemsokára az utcán voltak.
– Nos, Caroline, hogy tetszik London? – kérdezte Hood.
– Nagyon – felelte még mindig döbbenten Cathy.
– A gyerekek?
– Van egy kedves dadánk, egy fiatal hölgy Dél-Afrikából.
– Remek intézmény, nem? – jegyezte meg Phillips.
A kocsma néhány saroknyira volt, a City Roadon. Kerestek egy üres asztalt, és kényelmesen letelepedtek. Hood cigarettára gyújtott.
– Tudom, Mrs. Ryan – mondta Cathy rosszalló tekintete láttán. – Nem egészséges és csúnya szokás, főleg egy orvosnak, de nekünk is lehet valami gyengénk, nem igaz?
– Nem a megfelelő emberhez fordult, ha bátorításra vágyik – felelte Cathy.
– Ne aggódjon, nem fogom maga felé fújni a füstöt – nevetett Hood, aztán a pincérre emelte a tekintetét. – Milyen sört lehet itt kapni?
Még jó, hogy dohányzik, gondolta Cathy, így legalább nem érte olyan felkészületlenül az újabb hideg zuhany. Hood és Phillips egy-egy John Courage mellett döntött, Ellis pedig Tetley’st kért. Cathy Coca-Colát. A beszélgetés benti ügyekről folyt, így Cathy, ha akarhatott volna, se tudott volna mit mondani. De nem is akart. Elég volt feldolgozni azt, amit eddig tapasztalt, s amit most is látnia kellett. Ott ült vele szemben három orvos, és sört vedeltek egy kocsmában, miközben a betegük kiütve feküdt a 3-as számú műtő asztalán. Ez aztán tapasztalat volt a javából…
– Nos, milyennek találja a módszereinket? Másképp csináljuk, mint maguk a Johns Hopkinsban? – nyomta el a cigarettáját Hood.
Cathy szívesen beolvasott volna nekik, de nem lett volna értelme ajtóstul rohanni a házba.
– A sebészet az mindenütt sebészet. Ami meglep, az az, hogy olyan kevés CT van errefelé. MR és PÉT úgyszintén. Hogy boldogulnak nélkülük? Úgy értem, odahaza nem mertem volna felnyitni Mr. Smithsont, míg alaposan körbe nem szkenneltem a tumorját.
– Lehet, hogy mi se tettük volna – felelte némi tűnődés után Hood. – Ha tudjuk, hogy csak ekkora a tumor, még várhatott volna néhány hónapot.
– Ilyen sokáig várakoztatják a haemangiomásokat? – bukott ki Cathyből. – Otthon azonnal megműtjük őket. – Felesleges lett volna hozzátennie, hogy ez a daganat iszonyatos fájdalmat tudott okozni a koponyában. Ráadásul a szemgolyót is előrenyomta, amitől a beteg látása homályossá válhatott. Mr. Smithson is ezért ment orvoshoz. Elviselhetetlen fejfájásra is panaszkodott, és tényleg az lehetett, míg tele nem tömték kodeinalapú fájdalomcsillapítóval.
– Nos, itt kissé másként működnek a dolgok.
Aha. Kényelmes lehet praktizálni – a műtő helyett a kocsmában.
Az ebéd megérkezett. Az étel rendben volt, de Cathy még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy ezek az emberek sört isznak. Az itteni sör kétszer olyan erős volt, mint az amerikai, és ezek egy egész pintet megittak belőle. Tizenhat unciát! Mi a fenét jelentsen ez az egész?
– Ketchupöt a sült krumplihoz, Cathy? – lökte eléje az üveget Ellis. – Vagy hívjam Lady Caroline-nak? Azt hallottam, hogy őfensége, a herceg a fia keresztapja.
– Nagyjából igen. Jack a pillanat hevében kérte meg rá a haditengerészeti kórházban. Az igazi keresztszülők Robby és Sissy Jackson. Robby vadászpilóta a haditengerészetnél, Sissy zongoraművész.
– Az a fekete fickó az újságokban?
– Úgy van. Akkor barátkoztak össze Jackkel, amikor még mindketten a tengerészeti akadémián tanítottak. Azóta is jóban vannak.
– Valóban. A híradások tehát igazat mondtak? Úgy értem…
– Nem szeretek visszagondolni rá. Az egyetlen jó dolog az volt azon az éjszakán, hogy megérkezett kicsi Jack.
– Tökéletesen megértem, Cathy – mondta teli szájjal Ellis. Az újságok szerint szörnyű éjszaka volt.
– Az volt. – Cathy kényszeredetten elmosolyodott. – A vajúdás és a szülés volt a legkellemesebb része.
A három brit nagyot nevetett a megjegyzésen. Mindegyiknek voltak gyerekei, és mindegyik ott volt a szülésnél, ami a brit nők számára sem volt könnyebb, mint az amerikaiak számára.
Egy félórával később visszaindultak a Moorefieldsbe. Hood megint cigarettázott, de volt benne annyi jó modor, hogy ügyeljen a füst irányára. Tíz perccel később már megint a műtőben voltak. A “gázmester” közölte, hogy semmi említésre méltó nem történt, és a műtét folytatódott.
– Akarja, hogy asszisztáljak? – kérdezte reménykedve Cathy.
– Köszönöm, de nem kell – felelte Hood. – Ura vagyok a helyzetnek – tette hozzá, és bátran a beteg fölé hajolt. Nem kellett attól tartania, hogy Mr. Smithson megérzi a sörszagot.
Dr. Caroline Ryan, az amerikai sebészkollégium tagja gratulált magának, amiért meg tudta állni, hogy ne rúgja szét a brit kollégák seggét. A biztonság kedvéért azért közelebb furakodott, és árgus szemmel figyelt minden mozdulatot, nehogy tévedésből a beteg fülét távolítsák el. Lehet, hogy éppen az alkoholtól lesz biztos a kezük?, tűnődött. Neki mindenesetre remegett, pedig nem ő volt az, aki alkoholt fogyasztott.

A KORONA ÉS PÁRNA kellemes, jellegzetes londoni kocsma volt. A szendvics jól csúszott, különösen egy-egy korty John Smithszel meglocsolva, s a beszélgetés sem akadozott. Miközben benti dolgokról beszélgettek, Ryanen átvillant, milyen is lenne az, ha a CIA étkezdéjében sört árulnának. Akkora ribillió lenne belőle, hogy olyat még nem látott az ég. Mást se lehetne látni a C-Span műsorán, és néhány képviselő remekül profitálna belőle – politikai értelemben. Közben meg Chardonnay-val vagy valami erősebbel koccintanának a tévéképernyő előtt, diadalukat ünnepelve. Itt másképp mentek a dolgok, és Jack ezt most egyáltalán nem bánta. Vive la difference, mosolygott, miközben átkeltek a Westminster Bridge Roade-on a Big Ben – a tévhittel ellentétben nem a torony, hanem a Szent Mária-harangtoronyban található harang – irányába. Ryan biztos volt benne, hogy a Parlament épületében is található néhány kocsma, ahogyan abban is biztos volt, hogy a brit honatyák ettől még nem kevésbé józanok, mint amerikai kollégáik.
– Tudja, Simon, ez az ügy mindenkit nagyon aggaszt.
– Kár, hogy elküldte azt a levelet Varsóba, nem igaz?
– Mit várt tőle? – tiltakozott Ryan. – Az ő népe. A hazájáról van szó, nem? Az ő gyülekezetét akarják eltiporni az oroszok.
– Ez nagy gond – ismerte el Harding. – De az oroszok ettől még nem fognak megváltozni. Patthelyzet.
Ryan bólintott.
– Az. Mekkora az esélye annak, hogy az oroszok meghátrálnak?
– Nyomós ok híján nem sok. Az elnökük nem fogja megfenyegetni őket?
– Még ha tudná, se tenné. Egy ilyen ügy miatt semmiképp.
– Mondom, hogy patthelyzet. Egyfelől ott van a pápa, aki erkölcsi kötelességének érzi, hogy kiálljon a népe mellett, másfelől meg ott van a politika és az engedékenység következményeitől való félelem. Melyik erősebb a másiknál?
– Tim atya, a georgetowni tanárom mondogatta, hogy a háborúkat mindig rémült emberek kezdeményezik. Félnek a háború következményeitől, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem cselekszenek. Ijesztő, hogy ilyen emberek irányítják a világot – gondolkodott hangosan Ryan, miközben kitárta Hardingnak az ajtót.
– 1914 augusztusa ragyogó példa, nemde?
– Az, de azok a fickók még legalább hittek istenben. A második eset már egy kicsit másként alakult. Ott már a játékosok, legalábbis a rosszfiúk, nem zavartatták magukat. Ugyanez van a moszkvai fiúkkal is. Tudja, létezniük kell bizonyos gátaknak, amelyek korlátot szabnak a tetteinknek, különben könnyen előbújik belőlünk a szörny.
– Mondja ezt a Politbürónak, Jack – javasolta Harding.
– Hogyne, Simon, hogyne. – Jack a férfimosdóba indult, hogy megszabaduljon az ebéd folyékony részétől.

A DÉLUTÁN NEHEZEN akart eljönni Ed Foley számára. Semmi nem garantálta, hogy az orosz megint ott lesz, és ezen nem tudott változtatni. Bármikor meggondolhatta magát – mi több, éppen ez lett volna a normális. Ed azért felvette a zöld nyakkendőt – a másikat, mert kettő is volt –, és a szerencsére bízta magát. Itt már csak ez segíthetett.
Gyere, iván, csak gyere, és mi majd mindent elintézünk, próbálta telepatikus úton meggyőzni az oroszt. Életre szóló belépő Disney Worldbe, és annyi focimeccs, amennyit csak el bírsz viselni. Oleg Penkovszkij Kennedyvel akart találkozni, neked talán összehozhatjuk az új elnökkel. A fenébe, még mozit is vetítünk neked a Fehér Ház színháztermében.

A VÁROS EGY MÁSIK részében Mary Pat ugyanezt csinálta. Még egy lépés, gondolta, és a gépezet beindul. Ha ez a fickó tényleg az orosz MERCURY-ban dolgozik, és tényleg meg akar szabadulni “Orosz Anyácskától”, akkor törhetik a fejüket Eddel, hogyan juttassák ki.
Voltak módjai ennek, és egyes esetekben be is váltak, de túlzás lett volna őket rutineljárásnak hívni. A szovjet határőrizet, ha nem is volt tökéletes, nagyon szigorú volt, épp elég szigorú ahhoz, hogy vért verejtékezz, ha ki akarod játszani. MP szerette a veszélyt, és szeretett izgalmas játékokat játszani, de ennyire azért nem. Így hát törte a fejét, lehetséges forgatókönyveket írt meg és játszott végig gondolatban, s mindeközben a lakásban tett-vett, óvatosan, nehogy felébressze az édesdeden alvó Eddie-t.
Az idő azonban még így is gyötrő lassúsággal telt.

EDDIE MÉG SEMMIT nem üzent Langleybe. Egyelőre nem volt mit, és minek izgassa fel Bob Kittért olyasvalamivel, ami még sehol sincs? Gyakran előfordult, hogy valaki felvette a kapcsolatot a CIA-jel, aztán megrémült, és mielőtt még bármi is történhetett volna, meghátrált. Ezeket nem üldözhetted az ajánlataiddal. Sokszor azt se tudtad, hogy voltaképpen ki volt az illető; vagy ha mégis, és az illető nagyon féltette az irháját, az is könnyen előfordulhatott, hogy feljelentett a KGB-nek, lerántva rólad a leplet. Ezzel gyakorlatilag használhatatlanná váltál – legalábbis mint kém –, ő pedig megkapta a derék és éber szovjet állampolgárnak kijáró vállveregetést.
A CIA ritkán toborozta az ügynökeit; az esetek többségében azok maguktól keresték meg – ki ügyesen, ki botor módon, ki azért, hogy csapdát állítson. Ez utóbbi az orosz kémelhárítás kedvenc trükkjei közé tartozott (de az FBI-tól sem volt idegen). Valaki felajánlotta a szolgálatait, te pedig hittél neki, és ezzel máris kompromittáltad magad. Ha ezt sikerült úgy megjátszaniuk, hogy nem fogtál gyanút, akkor nemcsak neked volt véged, hanem az ügynökeidnek is. A kettes igazgatóság embereinek nem kellett egyebet tenniük, mint figyelni téged, és figyelni azt, kikkel lépsz kapcsolatba. Ha szerencséjük volt, egy egész kémhálózatot leleplezhettek így, amiért már aranycsillag – vagy szép vörös csillag – járt. Egy kémelhárító egész karrierjét megalapozhatta egyetlen ilyen üggyel mind Oroszországban, mind Amerikában, így érthető, hogy keményen dolgoztak rajta. A kettes igazgatóság emberei sokan voltak, egyes becslések szerint a KGB állományának a fele itt dolgozott, jól képzett, okos emberek, egy éhesen köröző dögkeselyű türelmével.
A KGB azonban sokkal veszélyesebb volt, mint egy keselyű. A dögevő ugyanis megvárta, míg a sivatagban vánszorgó állat kimúlik, és csak aztán ereszkedett le lakmározni a teteméből; a KGB inkább tőrbe csalta. Ed nem lehetett biztos benne, hogy az új fickó nem csalétek. Az, hogy ilyen amatőr volt, még nem volt garancia arra, hogy nem a kémelhárításnak dolgozik. Könnyen lehetett ez is a terv része. Ha nem is dől be az orosznak, lehet, hogy megpróbálja lerázni, és már az is épp elég bizonyíték lett volna számukra. A megfigyelés és az elhárítás technikáit minden hírszerzőnek megtanítják, és ezek a fogások univerzálisak. Foley éppen ezért soha nem alkalmazta őket. Még egyszer sem. Ebben a játékban túl veszélyes volt ügyesnek lenni, mert sohasem lehettél elég ügyes. De bármilyen nehéz is volt hírszerzőnek lenni, még nehezebb volt az ügynökök dolga, mert nem védte diplomáciai mentesség. A bécsi egyezmény értelmében ez sérthetetlenné tette a személyét. Még háború idején is, bár ott természetesen nagyobb volt a kockázat. Persze nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy ha lebukik, akkor az egész moszkvai kártyavár összedőlhet, s az nemcsak neki, hanem még nagyon sok embernek kellemetlen lehet. Egyeseknek nagyon kellemetlen…
Nos, akár csapda volt, akár nem, a pasasnak ott kellett lennie a metrón, hogy a játszma tovább folytatódjon. Ha csak azért csinálta ezt, hogy megviccelje az amerikaiakat egy hűvös moszkvai reggelen, akkor nem lesz ott, és többé sohasem fogja látni. Ha viszont tényleg komolyan gondolja… Ez hamarosan ki fog derülni. Nemsokára felfordítják a lapokat, és akkor majd eldől, hogy blackjack volt-e vagy csak két négyes.
Hiszen éppen ezért választottad ezt a hivatást, Ed, emlékeztette magát Foley. A játék izgalma miatt. Mert az volt, kellemesen hátborzongató, még akkor is, ha a vad eltűnt az erdőt megülő ködben. Izgalmasabb volt nyúzni a medvét, mint szagolni.
Sok minden múlhatott azon is, hogy miért csinálja az orosz. Pénzért? Elvi okokból? Lelkiismeret-furdalásból? Önérzetből? Ezek voltak a klasszikus mozgatórugók. Egyesek azt remélték, hogy így mindig tele lesz a befőttesüveg százdollárosokkal; mások, csalódva a rendszerben, egy másik ország politikai rendszerében kezdtek hinni, s az újonnan “megtértek” buzgalmával szolgálni is akarták azt; a lelkizőket zavarta valami, amit az államuk művelt, és úgy érezték, tenniük kell ellene; végül voltak olyanok is, akik úgy érezték, nem értékelik őket eléggé a munkahelyükön, és így akartak alátenni a főnöknek.
Az idők folyamán az elvi indíttatásból dolgozó kémek bizonyultak a legtermékenyebbeknek. A férfiak az életüket is kockára tennék a hitükért – ezért olyan véresek a vallási háborúk. Foley a pénz által motiváltakat szerette. Ők mindig racionálisan viselkedtek, de hajlandóak voltak kockázatot is vállalni, mert minél nagyobb volt a veszély, annál több volt a pénz. Az önérzet hajtotta ügynökökkel sokkal több volt a baj. Könnyen megsértődtek, és kiszámíthatatlanok voltak. A bosszú rossz tanácsadó, és ez itt is megmutatkozott. A lelkiismeret viszont majdnem olyan jó volt, mint az elvek. Ezeknek az embereknek legalább volt erkölcsük. De bármi is vezérelte az ügynökeit, a CIA mindig jól megfizette őket. Egyrészt a fair play miatt, másrészt azért, mert jó reklám volt. A tudat, hogy szép summákat fog bezsebelni, sok embernek segített átlendülni a “tegyem vagy ne tegyem” szakaszon. Bármi is motiválta őket, a pénz jól jött. Az elvek emberének is ennie kellett, az önérzetes pedig egyenesen úgy érezhette, hogy már a puszta jóléte is a bosszúnak egy – kellemes – formája.
Te melyik vagy, iván?, merengett Foley. Mi vitt rá, hogy eláruld a hazádat? Az oroszok szenvedélyes hazafiak voltak. Amikor Stephen Decatur azt mondta, hogy “A mi hazánk, akár jó, akár rossz”, akár az oroszok nevében is beszélhetett volna. Az országot azonban olyan rosszul kormányozták, hogy az már tragikus volt. Az oroszok a világ legpechesebb nemzete voltak. Az ország eleve túl nagy volt ahhoz, hogy hatékonyan irányítani lehessen, a Romanovok azonban egyébként is képtelenek voltak rá. Reménytelen bagázs volt, nem csoda, hogy az első világháború pokla annyira megrendítette hatalmukat, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov – Lenin – átvehette a hatalmat, kiépítve egy minden addiginál önpusztítóbb rendszert. Aztán jött a legveszélyesebb pszichopata, akit Caligula óta hátán hordott a föld: Sztálin Jóska. Ennyi szenvedés, ennyi ocsmányság után még egy orosznak is nehéz lehetett őriznie a hazájába vetett hitét.
Nagyon elkalandoztál, Ed, figyelmeztette magát az állomásfőnök. Még egy félóra, és lejár a munkaidő. Mehet a földalattihoz, kigombolt esőkabátban, zöld nyakkendővel. És várhat. Felállt, és kiment a férfimosdóba. A húgyhólyagja néha éppen olyan izgatott tudott lenni, mint az intellektusa.

ZAJCEV NEM AKARTA elkapkodni az üzenetírást. Ha elrontja, akkor el kell dobnia a lapot, és az túl veszélyes lehet. A hulladékégetőkben nem bízott, a hamutartójában pedig mégsem égethette el mindenki szeme láttára, így hát gondolatban fogalmazta meg az üzenetet, s amikor megvolt, újra és újra végigment rajta, ízlelgetve, elemezve a szavakat.
Majdnem egy egész órát eltöltött vele, mielőtt papírra vetette volna. Ellenőrizte, hogy rendben van-e, aztán lopva összehajtogatta a papírt, és a cigarettapakkjába rejtette.

KICSI EDDIE a videomagnóba tolta kedvenc Transformers-kazettáját. Az anyja a nappali ajtajából figyelte ténykedését. Ekkor hasított bele a felismerés.
Én is az vagyok, döbbent rá. Butuska szőke háziasszonyból CIA-spionná vedlek át. Átmenet nélkül. Tetszett neki a gondolat. Gyomorfekélyt fog okozni a nagy orosz medvének, remélhetőleg vérző fajtát, amelyet nem lehet tejjel és pirulákkal kezelni. Negyven perc múlva Ed kideríti, hogy új barátunk tényleg nekünk akar-e dolgozni. Ha igen, akkor majd én kezelésbe veszem. Fogni fogom a kezét, végigvezetem az ügynökké válás útján, és megszerzem az információt. Langley pedig hálás lesz.
De milyen információt? Mi van, ha nem több egy szaftos sztorinál? Mi van, ha nem is dolgozik a kommunikációs részlegen, csak hozzájutott a papírjaikhoz? Lehet, hogy tele van velük a Központ… de az is lehet, hogy nem. Ez a biztonsági előírásoktól függ. Abban pedig nem kételkedhetett, hogy azok kellően szigorúak. A KGB nem osztogatta boldog-boldogtalannak a fejléces papírjait.
Na és ha éppen az a csali a horgon? Ez is benne van a pakliban, sóhajtott, miközben a tévé képernyőjét figyelte, ahol egy Kenworth dízeltraktor kétlábú robottá alakult át. Sejthető volt, hogy Eddie ilyen szuperhősjárgányokat fog kérni karácsonyra. Mary Pat bízott benne, hogy nem neki kell majd rájönnie, hogyan lehet átalakítani őket.

IDŐ VOLT. Ed gondosan ügyelt arra, hogy pontosan a megszokott időben hagyja el a nagykövetséget. Ha követik, akkor ez nagy megnyugvást fog jelenteni az árnyékának. A zöld nyakkendőt is azért vette fel, hogy láthassák: az előző nap semmiben nem különbözött a maitól, meg a többitől sem. Annyira nem, hogy abból egy ügynök bármit is jelzésnek vehessen. Még a KGB se gondolhatja komolyan, hogy minden követségi alkalmazott kém, biztatta magát Foley. A Szovjetunióban népbetegségszámba menő paranoia dacára. Derék barátja, a The New York Times illusztris tudósítója már nyilván szétkürtölte, milyen csökkent értelmi képességű ez a Foley, aki még bűnügyi riporterként se tudott megélni New Yorkban, ahol pedig a rengeteg bűntény miatt nagyjából olyan nehéz feladat ez, mint tévét nézni egy karosszékből vasárnap délután. Ki gondolhatná, hogy egy ilyen sötét fickó kém? Hálás lehetett érte Tony Prince-nek, annak az arrogáns seggfejnek.
A kinti levegő hűvös őszt ígért. Ed azon tűnődött, vajon tényleg olyan kemény-e az orosz tél, mint mondják. Ha az, hát majd jól felöltözik. A hőséget sokkal jobban gyűlölte – amióta felnőtt volt. Gyerekkorában, amikor stickballt* játszottak az utcán, fel sem vette. Persze azért jó móka volt megnyitni a tűzoltócsapot és a spriccelő víz alatt hűsölni. De hol volt már az? Átkozottul messze, gondolta Ed, miközben bement a metróállomásra. Időben jött, és a szerelvény ezúttal is pontosan érkezett.

MOST VAGY SOHA, gondolta Zajcev, miközben az amerikai felé manőverezett. Újdonsült barátja mindent pontosan ugyanúgy csinált, mint eddig: újságot olvasott, a jobb kezével a kapaszkodót markolta, a kabát lazán lógott rajta… Két perc múlva Zajcev már ott állt mellette.

FOLEYT NEM HAGYTA cserben a periferikus látása. Az alak ott állt mellette, ugyanúgy öltözve, mint előző nap. Oké, iván, csináld… de óvatosan, fiú, nagyon óvatosan. Ez már a harmadik alkalom volt, ami már-már elfogadhatatlanul magas kockázatot jelentett. Változtatniuk kellett rajta, találni egy új átadóhelyet, de ehhez előbb találkozniuk és beszélniük kellett. Majd Mary Pat elintézi, gondolta Ed. Az ő álcája sokkal jobban működik…

ZAJCEV MEGVÁRTA, hogy a szerelvény lassítson, s ahogy az utasok meglódultak, gyorsan az amerikai zsebébe csúsztatta a papírt. Egy pillanat volt az egész.

EZ AZ, IVÁN! Jól csináltad! Foley minden idegszála azt kívánta, hogy forduljon oda, és nézze meg magának a fickót, de nem tehette. Ha valaki követi, ez nem kerülte volna el a figyelmét, és Ed Foleynak az volt a dolga, hogy ne figyeljenek fel rá. Megvárta türelmesen, hogy a metró megálljon, és ezúttal az ivánnal átellenes ajtón szállt le.
Az utcára felérve nem nyúlt a zsebébe. Szép komótosan hazasétált, és beszállt a liftbe. Még itt sem nézte meg a papírt, mert a mennyezetben elrejthettek egy kamerát. Csak akkor tépte ki a zsebéből, amikor már bent volt a lakásban. A papír szinte fekete volt a tintával írt betűktől. Akárki is volt ez a fickó, tanult lehetett, mert angolul fogalmazott. Ez jó hír volt.
– Szia, Ed. Hogy telt a napod odabent? – kérdezte a mikrofonok kedvéért Mary Pat.
– A szokásos dögunalom. Mi a vacsora?
– Hal – felelte MP, miközben a fejléces papírt figyelte Ed kezében. Ez az!, mutatta felfelé tartott hüvelykujjai.
Bingó!, gondolták mindketten. Nem akármilyen fogás volt ez. Egy igazi aranyhal a KGB-től! És nekik dolgozott!