A gonosz birodalma 3.

3. fejezet


FELDERÍTÉS



– NOS, JACK ELFOGLALTA A POSZTJÁT Londonban – közölte Greer a hatodik emeleten dolgozó kollégákkal.
– Örömmel hallom – válaszolta Bob Ritter. – Gondolja, hogy tudni is fogja, mit kezdjen vele?
– Mi a baja Ryannel, Bob? – kérdezte a hírszerzési igazgató.
– A maga szöszke fiacskája túl gyorsan kapaszkodik felfelé a létrán. Egy nap még leesik róla, és abból nagy baj lesz.
– Talán csináljak belőle egy újabb szürke aktakukacot? – Nem ez volt az első eset, hogy Ritter zúgolódott a hírszerzési igazgatóság mérete és ebből következő hatalma miatt. – A maga műhelyében is akad jó néhány törtető fiatal, Bob. Ebben a fiúban nagyszerű képességek rejlenek, és hagyni fogom, hogy kibontakoztassa őket.
– Már hallom is a csattanást – dünnyögte a műveleti igazgató. – Szóval, melyik drágakövünket akarja átadni a brit rokonoknak?
– Nem kért semmi különöset. Csak azt a jelentést, amit a Johns Hopkins orvosai írtak Mihail Szuszlovról.
– Még nincs meg nekik? – kérdezte meglepetten Moore. Nem mintha olyan fontos anyag lett volna.
– Szerintem eszükbe se jutott, hogy elkérjék. Végül is, az állapotát látva, Szuszlov már nem sokáig fog lábatlankodni.
A CIA-nak több módszere is volt a rangidős szovjet vezetők egészségi állapotának megállapítására. Leggyakrabban fényképeket használtak, vagy ha lehetett, filmfelvételeket, amelyeket orvosokkal – gyakran híres egyetemi professzorokkal – értékeltettek ki. Nem volt szabályos “vizsgálat”, de jobb volt a semminél. A moszkvai nagykövet is a segítségükre volt ebben. Valahányszor a Kremlben járt, gondosan lejegyzett és továbbított mindent, amit ott látott és tapasztalt, még ha az jelentéktelen apróságnak is tűnt. Az ügynökség fáradhatatlanul lobbizott annak érdekében, hogy orvosi végzettségű nagykövetet küldjenek a Szovjetunióba, de ez sohasem történt meg. Viszont annál gyakrabban fordult elő, hogy a műveleti igazgatóság embereinek idegen államférfiak vizeletét kellett begyűjteniük – az ugyanis kiváló vizsgálati anyag volt. Ehhez egészen egyedi vízelvezetési megoldást kellett alkalmazni a Blair House-ban – ez a Fehér Házzal átellenben volt, általában itt szálltak meg a látogatóba érkező külföldi méltóságok –, és betöréseket kellett végrehajtani különböző orvosi rendelőkben világszerte. A pletyka is hasznos információforrásnak bizonyult – különösen a szovjetek esetében –, hiszen ha egy államférfi egészségügyi problémákkal küszködik, az elkerülhetetlenül befolyással van mind a gondolkodására, mind a döntéshozatali képességére. Moore, Greer és Ritter gyakran viccelődtek azon, hogy már csak egy jósnő hiányzik az üveggömbjével – ugyanis az se szolgáltatott volna kevésbé értékes információkat, mint egyes jól fizetett hírszerző tisztek. A marylandi Fort Meade-ben egy másik művelet is folyt CSILLAGKAPU fedőnéven. Ebben még a jósnőknél is érdekesebb figurákat alkalmaztak, pusztán azért, mert a szovjetek is ezt tették.
– Mennyire beteg? – akarta tudni Moore.
– Nagyon úgy néz ki, hogy nem fogja megérni a karácsonyt – tájékoztatta Greer. – Akut szívkoszorúér-elégtelenség, azt mondják. Van egy fotónk, amelyen mintha épp egy nitroglicerin-pirulát venne be. Nem jó jel Vörös Miki számára. – Ez volt Szuszlov házon belüli gúnyneve.
– És Alekszandrov fogja átvenni a helyét? Nagyszerű – sóhajtott Ritter. – Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Nem is tudom, melyik buzgóbb követője Marx istennek.
– Nem lehet mindenki baptista, Robert – mutatott rá Arthur Moore.
– Két órával ezelőtt faxolták át Londonból – osztott szét néhány papírlapot Greer. A javát a végére tartogatta. – Fontos lehet – tette hozzá.
– Jézusom! – kiáltott fel Bob Ritter, aki többnyelvű gyorsolvasó volt.
Moore nem kapkodta el. Ahogyan egy bíró sem teheti, gondolta. Húsz másodperccel később ő is felnyögött:
– Te jó ég! A mi informátoraink semmit nem tudtak erről?
– Időbe telik, Arthur – felelte a székében fészkelődve Ritter. – Foleyék még be sem rendezkedtek.
– Feltételezem, hallani fogunk róla a BÍBOROS-tól. – Ritkán használták a kódnevét. A CIA koronaékszerei közt ő volt a Cullinan-gyémánt.
– Ha Usztyinov beszél róla, akkor biztosan. Ha tenni fognak ellene valamit…
– Fognak, uraim? – kérdezte a főigazgató.
– Az egy percig sem kérdéses, hogy fontolgatják – vágta rá Ritter.
– Vakmerő lépés lenne – mondta józan hangon Greer. – Gondolja, hogy őszentsége szándékosan csinálja? Végül is hányan engedhetik meg maguknak, hogy odamenjenek a ketrechez, kinyissák az ajtaját, és grimaszokat vágjanak a tigrisnek?
– Holnap be kell számolnom róla az elnöknek. – Moore egy gondolat erejéig elhallgatott. A heti beszámolója másnap reggel tízre volt időzítve. – A pápai nuncius nem tartózkodik a városban, ugye? – Kiderült, hogy a többieknek fogalmuk sincs róla. Még ennek is utána kell néznie.
– Mégis, mit mondana neki? – kérdezte Ritter. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy a többi római pasas mindent megtett, hogy lebeszélje róla.
– James?
– Mintha visszarepültünk volna az időben Néró korába. Gyakorlatilag a saját halálával fenyegeti az oroszokat…
– Negyven évvel ezelőtt maga is kockára tette az életét, James. – Greer a második világháború idején tengeralattjárón szolgált. Az aranydelfineket néha még most is feltűzte a zakója hajtókájára.
– Ahogyan mindenki más is a fedélzeten, Arthur. Viszont egyikünk sem írta ezt meg levélben Tojónak*!
– Tökös fickó, az egyszer biztos – ismerte el Ritter –, de már láttunk ilyet. Dr. King sem hátrált meg soha, emlékeznek?
– Pedig a KKK** legalább akkora veszélyt jelentett számára, mint a pápának a KGB – fejezte be a gondolatot Moore. – A reverendások másképp látják a világot. Azt hiszem, erénynek hívják. – Előrehajolt. – Akkor hát mit mondjak az elnöknek, ha kérdezni fog erről? Márpedig a fejemet rá, hogy meg fogja kérdezni!
– Nem zárható ki, hogy orosz barátaink úgy döntenek, őszentsége épp eleget élt – válaszolta Ritter.
– Durva és veszélyes lépés lenne – tiltakozott Greer. – Egy bizottság nem hozhat ilyen döntést.
– Ez a bizottság igen – állította a műveleti igazgató.
– Nagy árat fizetnének érte, Bob, és ezt ők is tudják. Ezek az emberek sakkmesterek, nem szerencsejátékosok.
– A levél sarokba szorította őket – vágott vissza Ritter. – Arthur, nekem meggyőződésem, hogy a pápa életveszélyben van.
– Túl korai ezt mondani – vetette ellen Greer.
– Ha belegondolunk, hogy ki irányítja a KGB-t, akkor nem. Andropov a párt embere. Ha hisz valamiben, akkor az a párt, és ha úgy látja, hogy ez félelemmel vagy legalábbis aggodalommal tölti el a Politbüró tagjait, akkor komolyan fontolóra fogja venni. A pápa kesztyűt dobott eléjük, uraim – közölte a műveleti igazgató a többiekkel –, és ők lehet, hogy felveszik.
– Volt már ehhez hasonlóra precedens? – kérdezte Moore.
– Hogy egy pápa kilátásba helyezte volna a lemondását? Nem emlékszem ilyenre – ismerte el Greer. – Nem is tudom, egyáltalán van-e eljárásuk ilyen esetekre. El kell ismerni, hogy nem akármilyen gesztus a részéről. Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy komolyan gondolja. Nem hiszem, hogy blöfföl.
– Szerintem sem – értett vele egyet Moore.
– Lojális a népéhez. Nem csoda. Valaha plébános volt. Csecsemőket keresztelt, fiatalokat adott össze. Ismeri azokat az embereket. Számára nem csak egy amorf tömeg. Ő keresztelte és temette őket. Az ő népe. Talán úgy tekint Lengyelországra, mint egykori egyházkörzetére. Hogy kitart mellettük akár az élete árán is? Hát tehetne mást? – Ritter közelebb húzódott az asztalhoz. – Ez nem pusztán személyes bátorság kérdése. Ha nem áll ki mellettük, a katolikus egyház elveszíti a tekintélyét. Nem, emberek, ez komolyan gondolja. Halál komolyan. A kérdés inkább az, hogy mi mit tudunk tenni az ügyben.
– Állítsuk le az oroszokat? – gondolkodott hangosan Moore.
– Arra nincs esély – felelte Ritter. – Maga is jól tudja, Arthur. Ha ezek egyszer belefognak egy műveletbe, jobban bebiztosítják magukat, mint a maffia. Mennyire jó őszentsége őrsége?
– Fogalmam sincs – ismerte el a főigazgató. – Azt tudom, hogy létezik a Svájci Gárda, meg hogy szép egyenruhájuk és alabárdjuk van… Nem harcoltak valamikor?
– De igen, azt hiszem – válaszolt Greer. – Egy alkalommal csaknem mindannyian otthagyták a fogukat, amikor valamelyik pápát ki kellett menekíteni a Vatikánból.
– Gondolom, most jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy fényképeken pózolnak és megmutatják a turistáknak, hol van a vécé – mormogta Ritter. – Csakhogy ez így sehogy sem stimmel. A pápa túl prominens személyiség ahhoz, hogy ennyivel el legyen intézve a védelme. A Vatikán technikailag egy szuverén állam. Lennie kell valamiféle államapparátusának. Figyelmeztetni kellene őket…
– Ezt csak akkor tehetjük meg, ha már van mire figyelmeztetni őket, ez pedig egyelőre nem áll fenn – mutatott rá Greer. – A következményekkel ő maga is tisztában volt, amikor elküldte ezt a levelet. A testőrsége nyilván már most teljes készültségben áll.
– Az elnök akkor sem fog megelégedni ennyivel. Többet akar majd tudni, és cselekvési lehetőségeket akar majd látni. Amióta előadta azt a “gonosz birodalma” beszédet, elszabadult a pokol. Ha ezek tényleg csinálnak valamit, akkor az elnök ki fog robbanni, mint a Saint Helens tűzhányója. Majdnem százmillió katolikus van csak itt, Amerikában, és közülük nem egy szavazott rá.
James Greert sokkal inkább érdekelte az, mennyire fajulhatnak el az események a legrosszabb esetben.
– Uraim, egyelőre egy levél másolata minden, ami a kezünkben van. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy Moszkvában már megkapták. A reakciójuknak egyelőre semmi jele. Az mégse lenne okos dolog, ha mi tájékoztatnánk őket, ennélfogva a töküket sem szorongathatjuk meg. A pápával sem közölhetjük, hogy aggódunk érte, ugyanezen okokból. Ha iván reagálni fog, Bob valamelyik embere remélhetően szólni fog nekünk, arról nem beszélve, hogy a Vatikánnak is van saját hírszerzése, nem is akármilyen. Jelen pillanatban tehát mindössze egy érdekes információ birtokában vagyunk, amely hitelesnek látszik, de megerősíteni még nem tudtuk.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy üljünk és rágjuk a kefét? – kérdezte Moore.
– Mi mást tehetnénk, Arthur? Iván nem fogja elkapkodni. Soha nem szokta, ha ilyen fontos ügyről van szó. Bob?
– Igen, attól tartok, igaza van – értett vele egyet a műveleti igazgató. – De az elnöknek azért be kell számolni róla.
– Ahhoz is túl kevés – figyelmeztette Greer. – Ettől függetlenül azt hiszem, nincs más választásunk. – Annál is inkább, mert ha valami piszkos dolog történik, és ők nem figyelmeztették az elnököt, akkor új állás után nézhetnek. – Ha Moszkvában tényleg lépni akarnak, akkor még időben hallani fogunk róla.
– Rendben, akkor ezt fogom mondani neki – bólogatott Moore. Elnök úr, komolyan vizsgáljuk az ügyet. Ez a szöveg általában bevált. Moore áttelefonált a titkárnőjének kávéért. Holnap tízkor tájékoztatja az elnököt az Ovális Irodában, aztán ebéd után összeül a szokásos heti értekezletre a többi szolgálat, a DIA és az NSA vezetőivel. Hátha ott is megtud még valamit. Jobb lett volna fordított sorrendben csinálni, de hát az túl szép lett volna.

AZ ELSŐ MUNKANAPJA hosszabbra nyúlt, mint amire számított. Ed Foleyt lenyűgözte a moszkvai metró. A dekoratőr ugyanaz az őrült lehetett, aki a Moszkvai Állami Egyetem esküvői tortára emlékeztető műköveit készítette – nagy kedvence lehetett Sztálinnak, akinek az ízlése egy amőbáéval vetekedett –, de ettől eltekintve a tervezői remek munkát végeztek. Még fontosabb volt, hogy zsúfoltsága kiváló lehetőséget jelentett a kapcsolatfelvételre. Ekkora tömegben nem volt nagy kunszt átvenni vagy átadni egy titkos küldeményt. Csak egy kis gyakorlat kellett hozzá, márpedig Edward Francis Foley gondosan ügyelt arra, hogy mindig formában legyen. Most már biztos volt benne, Mary Pat is imádni fogja Moszkvát. Ugyanazt fogja jelenteni Mary Pat számára, mint neki Disney World. Elég jól beszélt oroszul, Mary Pat azonban irodalmi szinten – a nagyapja térdén tanulta. Ami ugyanakkor nem biztos, hogy előny volt egy alacsony rangú, amerikai követségi alkalmazott felesége számára.
A metró tökéletesen megfelelt Ed számára. Az egyik megálló alig néhány háztömbnyire volt a követségtől, a másik pedig gyakorlatilag a házuk előtt. Még a kettes igazgatóság legparanoiásabb árnyéka se találhat semmi gyanúsat abban, hogy metróval jár dolgozni, habár errefelé az amerikaiak nagy autóbolondok hírében állnak. Nem forgatta jobban a nyakát, mint bármelyik turista, de biztos volt benne, hogy valaki ráakaszkodott. Új követségi alkalmazott volt, és az oroszok persze tudni akarták, hogy valójában nem a CIA küldte-e. Úgy döntött, hogy az ártatlan, külföldre szakadt amerikait fogja játszani. Az oroszok aztán vagy beveszik ezt, vagy nem. Ez attól függ, hogy mennyire tapasztalt az árnyéka. Az mindenesetre biztos, hogy legalább két hétig követni fogja. Ez előre bekalkulált kellemetlenség volt. Mary Patet is figyelni fogják, sőt valószínűleg Eddie-t is. Paranoiás egy banda, de végül is érthető, nem igaz? Hiszen végül is azért jött ide, hogy kifürkéssze a legféltettebb titkaikat. Ő volt az új állomásfőnök – a titkos állomásfőnök, mert Bob Ritter kitalálta, hogy a bevett szokással ellentétben titokban kell tartani a szerepét. Az sem volt szokványos eljárás, hogy egy házaspárt küldtek ki a terepre. Ed hosszú éveken át építette a fedőkarrierjét. A New York-i Fordham Egyetemen végzett, aztán beszervezték, és egy alapos FBI-vizsgálatot követően elküldték újságírónak a The New York Timeshoz. Megírt néhány érdekes sztorit, de nem eleget; nem is rúgták ki, viszont gyengéden eltanácsolták, és ő szót fogadott nekik, így lett belőle sajtóattasé a Külügyminisztériumban. Jól fizető, nyugis állás volt, éppen egy ilyen “tehetségtelen” újságíró számára találták ki. A feladata mindössze abból állt, hogy tartania kellett a kapcsolatot a nagy amerikai újságok és tévécsatornák tudósítóival, bejárást biztosítva nekik a nagykövethez és más követségi alkalmazottakhoz.
A CIA szempontjából a legfontosabb az volt, hogy hozzáértőnek mutatkozzon, de nem többnek. A Times moszkvai tudósítója már így is arról beszélt a háta mögött, hogy Foley nem bírta az iramot a nemzet legnagyobb lapjánál, s mivel túl fiatal ahhoz, hogy tanítson – ezt tette a kevésbé sikeres újságírók jelentős része –, a következő rosszat választotta: kormányszolga lett belőle. Foley nem haragudott érte: egy kém számára az a legjobb álca, ha elhitetik róla, hogy ostoba hivatalnok. Hála ezért Ian Flemingnek és a filmeknek, amelyeket ihletett. James Bond okos fiú volt; nem így Ed Foley. Nem, Ed Foley csak egy szürke kormányszolga volt. Ironikus módon ez a trükk remekül bevált a Szovjetunióban, éppen abban az országban, ahol szürke kormányszolgák hada hozta meg a döntéseket.
A kémszakmában nincs semmi kiszámítható… kivéve itt, mondta magának az állomásfőnök. Ha oroszokkal van dolgod, egyvalamire számíthatsz csupán: arra, hogy kiszámíthatóak. Mintha minden le lenne írva egy nagy könyvben, és az emberek annak betűi szerint cselekednének.
Foley beszállt a metrókocsiba, és végigpásztázta tekintetével az utasokat – akik cserébe őt fixírozták. Az öltözékéről ordított, hogy külföldi.
– Ki maga? – lepte meg hátulról egy semleges hang.
– Pardon? – válaszolt Foley pocsék orosz kiejtéssel.
– Ah, maga amerikai.
– Da, úgy van. Az amerikai követségen dolgozom. Az első napom. Még új vagyok Moszkvában. – Árnyék vagy sem, játszania kell a szerepét.
– Hogy tetszik itt? – hangzott el az újabb kérdés. A pasasnak nagyon bürokrata kinézete volt, de hogy a kémelhárításnak dolgozott-e vagy csak egy kíváncsi hivatalnok volt, azt korai lett volna eldönteni. Utóbbiakból nem volt hiány. Egy közönséges polgár meg merné közelíteni? Valószínűleg nem, vélte Foley, holott az oroszok legalább annyira kíváncsiak Amerikára, mint amennyire – állítólag – megvetik és gyűlölik lakóit. Valahogy úgy vannak vele, mint Éva a tiltott almával.
– A metró lenyűgöző – felelte Foley.
– Amerika melyik részéről való? – érdeklődött az orosz.
– New York Cityből.
– Játszanak jégkorongot Amerikában?
– Hogyne! A New York Rangers szurkolója vagyok, gyerekkorom óta. Alig várom, hogy hokimeccset láthassak itt. – Ami tényleg így is volt. Az oroszok úgymond a jégkorongozás Mozartjai voltak. – Ma mondták a nagykövetségen, hogy tudnak jegyeket szerezni nekem a meccsre. Központi Honvédségi Sportklub – tette hozzá.
– Bah! – horkantott a moszkvai. – Én a Szárnyaknak szurkolok.
Lehet, hogy mégiscsak eredeti a fickó?, tűnődött Foley. Az oroszok ugyanolyan büszkék voltak a klubjukra, mint az amerikai baseballrajongók. Csakhogy a kettes igazgatóságnak is lehetnek a jégkorongért rajongó emberei. Különben mindegy, döntötte el. Akárki is legyen ez a pasas, neki óvatosnak kell lennie.
– Nem a központi klub a bajnok?
– Nebáncsvirágok. Nem látta, mi történt velük Amerikában?
– Mifelénk sokkal agresszívebben játszanak. Maguk bizonyára huligánoknak tartják a sportolóinkat. – Foley vonatra ült, hogy megnézhesse a philadelphiai meccset. A Flyers, közismertebb nevén a Broad Street Bunyósai, péppé verte a meglehetősen arrogáns szovjeteket. Remek mulatság volt, és milyen meccs!
– Megérdemelték. A központi klub játékosai úgy játszanak, mintha a Bolsoj balerinái lennének. Ideje volt felébreszteni őket!
– Azért, ha a 80-as olimpiára gondolok, kész csoda, hogy legyőztük magukat.
– Csoda? Bah! Az edzőnk aludt. A hőseink is aludtak. A maguk fiai viszont lelkesen játszottak, és jól megérdemelten győztek. – Igen, ez a fickó tényleg úgy beszélt, mint egy igazi szurkoló.
– Szeretném, ha a fiam megtanulna jégkorongozni, amíg itt vagyunk.
– Mennyi idős? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a férfi.
– Négy és fél – felelte Foley.
– A legjobb kor, hogy megtanuljon korcsolyázni. Számos lehetőség kínálkozik Moszkvában a gyerekeknek, ha korcsolyázni szeretnének, nem igaz, Ványa? – kérdezte a mellette álló férfitól, aki nyugtalansággal vegyes kíváncsisággal hallgatta őket.
– Csak jó korcsolyát kell szerezni – mondta a másik. – Ha nem tartja elég jól a lábát, tönkremehet a bokája. – Tipikus orosz válasz volt. Ebben a gyakran kegyetlen országban olyan féltő gondoskodással viseltettek a gyermekek iránt, hogy az már-már megkapó volt. Az orosz medve olyan gyengéd tudott lenni a kisdedekhez, mint amilyen könyörtelen a felnőttekkel szemben.
– Köszönöm. Erre majd figyelni fogok.
– A külföldiek lakótelepén él?
– Igen – felelte Foley.
– Akkor a következőnél le kell szállnia.
– Ah, szpasziba, és további jó napot. – Az ajtóból még visszanézett, hogy barátságosan bólintson újdonsült orosz ismerőseinek. KGB-sek?, tűnődött. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Ha egy-két hónap múlva is össze fog futni velük a metrón, akkor talán nem.
Arról nem tudhatott, hogy a tőlük alig két méterre álló férfi, miközben látszólag a Szovjetszkij Szportot bújta, az egész beszélgetést végighallgatta. A férfit Oleg Zajcevnek hívták, és ő KGB-s volt.
Az állomásfőnök elhagyta a metrókocsit, és hagyta, hogy a tömeg a mozgólépcső felé sodorja. Egykoron egy életnagyságú Sztálin-portré fogadta az utazókat, ez azonban azóta eltűnt, és nem tettek a helyére másikat. A kinti levegő kezdett ősziesen csípős lenni, de csak annyira, hogy jólessen a szerelvény fülledt levegője után. A szabadba érve többen bűzös cigarettára gyújtottak, és útjukra indultak. A fallal körülvett lakópark egy fél háztömbnyire volt a metróállomástól. A bódé előtt álldogáló őr végigmérte, és szemmel láthatóan úgy döntött a felöltőjét látva, hogy amerikai, mert nem állította meg, de nem is biccentett, nemhogy elmosolyodott volna. Az oroszok ritkán mosolyogtak, ami döbbenetes és érthetetlen volt az amerikai számára.

KÉT MEGÁLLÓVAL ODÉBB Oleg Zajcev azon tűnődött, írjon-e jelentést a beszélgetésről. A KGB tisztjeit erre bátorították, részben azért, hogy ezzel is hűségüket bizonyítsák, részben azért, hogy megmutassák, milyen éberen figyelik a “főellenség” polgárait – ahogy szakmai berkeken belül Amerikát nevezték. A legfőbb ok valójában a paranoia volt, amit éppen maga a KGB táplált. Zajcev tisztában volt mindezzel, és nem volt kedve újabb iratokat generálni. Úgyse kezdenének vele semmit. Belenéz valamelyik aktakukac az emeleten, aztán elsüllyeszti egy irattartó mélyére, hogy többé soha ne vegye elő. Az ideje túlontúl értékes volt ahhoz, hogy ilyen értelmetlen dolgokra fecsérelje. Különben sem ő beszélt az amerikaival, nem igaz?
Felment a metróalagútból az utcára, és rágyújtott egy Trud cigarettára. Silány füstölnivaló volt. Zajcevnek bejárása volt a “zárt” üzletekbe, ahol francia, brit, sőt amerikai cigarettát is lehetett kapni, de túl drágán adták őket, és az anyagi lehetőségei jóval alatta maradtak a vágyainak, így hát a jól ismert “Munkás” márkát szívta sok millió honfitársához hasonlóan. A ruhája hangyányival jobb minőségű volt, mint a legtöbb elvtársé, de nem feltűnően. Nem annyira, hogy kitűnjön vele a tömegből. A lakása két háztömbnyire volt. A 3-as számú lakás az első emeleten – az amerikaiak második szintet mondtak volna –, ami szerencsés dolog volt, tekintve, hogy a lift havonta legalább egyszer csütörtököt mondott. Ma működött. A házmesteri lakásban lakó öregasszony ajtaja zárva volt, ami azt jelentette, hogy ezúttal más sem romlott el az épületben – különben a vénasszony kint a lépcsőházat leste volna, hogy lecsaphasson a hazatérőkre, felvilágosítani őket az üzemzavarról. Ha ünnepre nem is adott okot, azért aprócska öröm volt ez is, amiért ugyanúgy hálát lehetett adni istennek – vagy annak, aki a sors dolgait intézte –, mint a nagyobb dolgokért. A lift előtt belenyomta a cigarettát a hamuzóba, és belépett a kitárt ajtón.
– Jó estét, Zajcev elvtárs – üdvözölte a liftes.
– Jó estét, Glenko elvtárs. – A férfi a nagy honvédő háború rokkant veteránja volt, mellkasán kitüntetésekkel. Tüzér, mint mondta. És valószínűleg a tömbház besúgója, amiért pénz járt, de nevetségesen kevés, még egy nyugdíjasnak is.
Ebben ki is merült a beszélgetésük. Glenko elfordította a kart, felvitte a liftszekrényt az emeletre, és kinyitotta az ajtót. Innen már csak öt méter volt Zajcev lakása.
Az előszobában rotyogó káposzta illata üdvözölte. Tehát káposztaleves lesz a vacsora. Nem először fog előfordulni. A káposzta az orosz “diéta” egyik pillérét képezte. A másik a fekete kenyér volt.
– Papa! – Oleg Ivanovics lehajolt, és az ölébe kapta a kis Szvetlánát. Angyali arcával, bűbájos mosolyával ő volt Zajcev szeme fénye.
– Hogy van ma az én kis zajcsikom! – viszonozta a kislánya cuppanós pusziját.
A bölcsődés korú Szvetlana ruházata gyakorlatilag felölelte a Szovjetunióban kapható színes holmik egész skáláját: zöld inget, szürke nadrágot és piros cipőcskét viselt. A pelenka, mint árucikk azonban még textil formájában se létezett ebben az országban – az orosz anyák általában régi ágyneműből készítették –, a Nyugaton használt, eldobható változatáról nem is beszélve. Ennek, következtében valóságos szobatisztasági verseny dúlt a kismamák között; Zajcevék ezen már szerencsére régen túl voltak.
– Szervusz, drágám – mondta Irina Bogdanova a tűzhely mellől.
Káposzta, krumpli és – Zajcev reményei szerint – némi sonka főtt a fazékban. Melléje tea és kenyér. Vodka majd később, ha Szvetlana már elaludt. Zajcevék ittak, de csak mértékkel. Irina a GUM áruházban volt könyvelő. A Moszkvai Állami Egyetem diplomásaként nyugati értelemben önálló volt, de nem emancipált. A konyhaasztal mellé akasztva egy hálós szatyor lógott. Ezt mindenhova magával vitte, hogy ha valahol valami ritkán beszerezhető ennivalót vagy egyéb holmit osztanak, legyen mibe pakolni. Ez sorban állást jelentett, ami a Szovjetunióban az asszonyok dolga volt, a főzéssel együtt, a férjük státusától és saját beosztásuktól függetlenül. Irina tudta, hogy a férje a KGB-nek dolgozik, de azt már nem, hogy pontosan mi is ott a beosztása. Neki elég volt az, hogy az átlagnál jobban fizetik, s a rangja újabb jövőbeni fizetésemelésekre ad reményt. Bármit is csináljon tehát Oleg, bizonyára jól csinálja, és ez volt a lényeg. Az apja a nagy honvédő háború veteránja volt, így Irinának módja nyílt bejutni az állami felsőoktatásba, ahol mindig átlag felett teljesített, az álmait azonban nem tudta valóra váltani. Tehetséges zongorista volt, de nem eléggé, ezért a konzervatóriumról le kellett mondania, írással is próbálkozott, de ebben sem volt elég jó ahhoz, hogy kiadót találjon. Nem volt csúnya nő, orosz szemmel nézve azonban túl vékonynak számított. Sokat olvasott, és szerette a klasszikus zenét. Oleggel néha elmentek a Csajkovszkijba koncertet hallgatni, hébe-hóba pedig egy balettelőadásra is sor került – ezt inkább a férje szerette. A pártvezetői mulatságokra egyelőre nem voltak hivatalosak. Talán majd ha Oleg ezredes lesz, reménykedett Irina. Addig azonban egyik hónapról a másikra éldegéltek kettejük fizetéséből, mint más, hozzájuk hasonló középosztálybeli családok, időnként a “zárt” üzletekben megvásárolható különlegességekkel fűszerezve meg egyhangú mindennapjaikat. Jobban meggondolva csak egy kisfiú hiányzott az életükből. Még mindketten fiatalok voltak, miért is ne vállalhattak volna egy második gyermeket?
– Történt ma valami érdekes? – kérdezte Irina. Ezt mindennap eljátszották.
– Odabent sohase történik semmi érdekes – felelte mosolyogva Oleg. Ma is csak azt csinálta, amit máskor is: üzeneteket fogadott a hírszerzőktől, és utasításokat továbbított nekik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy különböző rekeszekbe szortírozta a papírokat, amelyeket aztán a házon belüli futárok felvittek az emeletre, ahol a döntéseket hozó fejesek trónoltak. Egy nagyon fontos ezredes lejött előző héten, hogy szétnézzen az osztályon. Tette mindezt egyetlen mosoly, egyetlen baráti szó vagy kérdés nélkül húsz percen keresztül, hogy aztán visszamenjen a liftsor irányába. Oleg csak a kíséretéből sejtette, hogy mennyire nagy ember lehet: nem más volt vele, mint az ő felettese, az ezredes. Ha váltottak is egymással néhány szót, az hallótávolságon kívül történt. Az osztályon dolgozók különben is mindig suttogva beszéltek egymáshoz, már ha nagy ritkán megtették, ő maga pedig, saját érdekében, sohasem tanúsított érdeklődést a sutyorgás iránt.
Oleg Ivanovics Zajcev százados azonban túl értelmes volt ahhoz, hogy pusztán alkatrészként funkcionáljon a hivatal gépezetében. Időnként neki is apróbb döntéseket kellett hoznia, aminek minden alkalommal olyan óvatosan fogott neki, mint az egér az átkelésnek egy macskákkal teli szobán. Ilyenkor inkább felkereste a felettesét, eléje tárta a tényeket, majd alázatosan azt is elmondta, hogy szerinte mi a teendő. A döntését szinte mindig jóváhagyták. Olegnek jó ítélőképessége volt, és a felettesei ezt kezdték felismerni. Már nem is állt olyan távol attól, hogy őrnagy legyen. Több pénz, gyakoribb vásárlások a “zárt” üzletekben, és – fokozatosan – nagyobb függetlenség, bár ez így nem volt teljesen igaz. Inkább valamivel kevesebb előírás. Egy szép napon talán még azt is megkérdezheti, van-e értelme egy kimenő üzenetnek. Valóban akarjuk ezt, elvtárs? – mondhatja majd ki az eddig csak gondolatban feltett kérdést. Például ha kimegy a 457-es római tisztnek egy műveleti utasítás, ami az ő megítélése szerint több kárt fog okozni a hazának, mint amennyi hasznot hoz. Amire gyakran volt példa. Például két hónappal ezelőtt, amikor Bonnból üzenet jött, hogy a nyugatnémet elhárítás készül valamire. A helyi műveleti tiszt sürgős intézkedést kért, ami annyiból állt, hogy ráparancsoltak, folytassa a küldetését, és többé ne merje kétségbe vonni a felettesei hozzáértését. Nem sokkal később a tiszt eltűnt. Letartóztatták vagy lelőtték?, tűnődött Oleg. A legtöbb műveleti tisztnek a nevét is tudta, emellett ismerte gyakorlatilag az összes művelet nevét, többnek pedig a célját, célpontját is. S ami a legfontosabb, a KGB-nek dolgozó száz és száz helyi ügynök fedőneve is az emlékezetébe vésődött. Mint egy kémregényben. Egyes műveleti tisztek írói vénával rendelkeztek: az ő üzeneteiket egy világ választotta el a katonatisztek nyers, lakonikus jelentéseitől. Nem, ők szerették érzékeltetni az ügynökeik lelkiállapotát, az információ által keltett benyomásaikat, a küldetésről kialakult véleményüket. Mintha nem is kémek lettek volna, hanem turistáknak írogató utazó szerkesztők. Zajcevnek nem tartozott a feladatai közé az effajta információ megemésztése, de gondolkodó ember volt, és mellékesen minden üzenet beszédes kódokat tartalmazott. Ha például elírták a harmadik szót, az azt jelentette, hogy a tiszt lelepleződött. Minden tiszt más kulcssorozatokkal dolgozott, de Zajcev mindegyikhez hozzáfért. Kétszer is felfedezte ezt a hibát, de az egyik alkalommal a felettese azt mondta neki, hogy tekintse véletlen elírásnak. A dolog megdöbbentette, de aztán jöttek az újabb üzenetek a tiszttől, és azokban már nem fordult elő a kód. Talán valóban csak elírás volt. Végtére is, mondta neki a felettese, a Központban képzett tiszteket nem volt olyan könnyű lebuktatni. A legjobbak voltak a világon, nyugati ellenlábasaik pedig messze nem voltak olyan jól képzettek, nemde? Zajcev százados egyetértően bólintott, de azért papírra vetette a megfigyelését, és gondoskodott róla, hogy az állandó iratok közé kerüljön. Ő megtette a dolgát.
Néha elgondolkodott rajta, főként tévénézés közben, egy-két pohárka után, hogy mi is van akkor, ha a felettesét beszervezte valamelyik nyugati kémügynökség. Az lett volna a tökéletes “fogás”! Igaz ugyan, hogy a 20-as években, vagy tán még korábban bevezetett rekeszelvnek megfelelően a KGB-nél nem létezett egységes lista a tisztekről – még magának az elnöknek, Andropovnak sem állt rendelkezésére ilyen –, Oleg osztálya azonban, és csakis ez az osztály, olyan bőséges információmennyiséghez fért hozzá, hogy könnyen elkészíthetett volna egy ilyet. Ezért is nem tartoztak a műveleti személyzethez. Hát nem maga a KGB is éppen a kódszoba alkalmazottjait próbálta meg kompromittálni a követségeken? Látszólag jelentéktelen személyek voltak, akik nagyon is jelentős munkát végeztek, ezért sokszor érezték úgy, hogy mellőzik őket. A leggyakrabban nők végezték ezt a munkát, a KGB tisztjei pedig értették, hogyan kell elcsábítani őket, mert ezt is alaposan megtanították nekik. Nem egy ilyen esetről továbbított beszámolót, sokszor felháborítóan aprólékosat, mintha ezek a tisztek így akarták volna bizonyítani, mennyire férfiasak, és mennyire elkötelezték magukat az államnak. Zajcev egyáltalán nem tartotta olyan hőstettnek, hogy munkaköri kötelességből két vállra fektettek egy nőt. Persze, ha az illető hölgy nagyon csúnya, esetleg idős is hozzá…
Ami mindebből leszűrődik, tűnődött Oleg Ivanovics, az az, hogy a hivatalnokokra gyakran kozmikus titkokat bíznak. És ő is ezek egyike, hát nem mulatságos? Sokkal mulatságosabb, mint a káposztalevese, bármennyire tápláló legyen is. Ezek szerint tehát a Szovjetunió is megbízott egyesekben, bármennyire távol állt is a bizalmaskodás a kollektív gondolkodás ideológiájától. Nos, ennek az iróniának az eredménye volt az a zöld ingecske is, amit a kislánya viselt. Rápakolt néhány könyvet a hokedlire, hogy Szvetlana elérje a konyhaasztalt, és ráemelte a kislányt. Szvetlana kezecskéje még túl kicsi volt az ormótlan cink-alumínium evőeszközökhöz, de legalább nem voltak túl nehezek számára. A kenyeret még nem tudta megkenni egyedül, Oleg segített neki. Igazi vajjal, adott magában hálát a szerencséjének.
– Hazafelé jövet láttam valami szépet a különleges boltban – közölte Irina a vacsora felett, a gyomrán keresztül közelítve a férje pénztárcájához. Régi női trükk volt ez, és úgy nézett ki, ezúttal be is jön, mert a káposzta igen jól sikerült, s a lengyel importsonka is ízletes volt. Irina tehát ma is a “zárt” üzletben vásárolt. Csak kilenc hónapja volt ez, de már most sem értette, hogyan tudtak eddig meglenni e nélkül.
– Mit? – kérdezte Oleg a grúz teáját kortyolgatva.
– Melltartót. Svéd – tette hozzá Irina.
Oleg elmosolyodott. Az orosz gyártmányúakat mintha tehenészlányoknak tervezték volna, olyan tehenészlányoknak, akik csecsemők helyett bocikat szoptatnak. Sokkal emberibb arányokkal megáldott felesége valósággal elveszett bennük.
– Mennyibe kerül? – kérdezte Oleg anélkül, hogy felnézett volna.
– Csak hetven rubel.
Hetven aranyfedezetű rubel, javította ki gondolatban Oleg. Az aranyfedezetű rubelnek valódi értéke volt. Elméletileg akár külföldi valutára is válthattad volna, ellentétben azzal az értéktelen papírral, amellyel az átlag gyári munkást fizették. Annak ugyanis csak elméleti értéke volt… mint lényegében mindennek ebben az országban, ha az ember jobban belegondolt.
– Milyen színű?
– Fehér.
Lehet, hogy volt fekete vagy vörös is az üzletben, de ritka volt az a szovjet nő, aki ilyet vett volna fel. Az emberek errefelé roppant konzervatívak voltak.
A vacsora végeztével Oleg bevonult Szvetlánával tévézni. Irina még a konyhában tett-vett. A híradóból megtudták, hogy már zajlik az aratás, és a hősies aratómunkások már leadták az első kalászokat az északi területeken is, ahol a termesztésre és az aratásra jóval kevesebb idő jutott, mint a melegebb vidékeken. Jó termés lesz, állította a tévé. Nagyszerű, gondolta Oleg, legalább nem lesz hiány télen. Remélhetőleg… mert sohasem tudhattad, mikor mondanak igazat. A következő blokkban az amerikaiakra panaszkodtak, akik megint atomfegyvereket készültek telepíteni a NATO-tagországokba, a Szovjetunió tiltakozása ellenére. Az amerikaiak nem akarták megérteni, hogy csak bizalmatlansághoz, destabilizációhoz vezethet, és könnyen provokatív akciók melegágya lehet. Arról persze nem beszéltek, amiről Zajcev tudott: hogy a szovjetek ugyanígy SS-20-asokat telepítenek imitt-amott. Mintha ez nem okozhatott volna destabilizációt… A fő műsoridőt A Szovjetuniót szolgáljuk című sorozatnak szánták. A műsorkészítők azt ígérték, hogy a ma esti részben az Afganisztánban “nemzetközi szolgálatot” teljesítő fiatal és lelkes katonákról fognak tudósítani. Ritkán fordult elő ilyesmi, ezért Oleg kíváncsi volt, mit fognak a tévénézők elé tárni. Ebédidőben néha szóba került az afganisztáni háború. Oleg inkább csak hallgatta, amit a többiek mondanak – hogyan is szólhatott volna bele, amikor őt magát felmentették a sorkatonai szolgálat alól? Nem mintha bánta volna. Sokat hallott a katonaságnál előforduló brutalitásokról, s az egyenruháért sem rajongott. Szerencsére a KGB-nél ritkán kellett egyenruhát ölteni. Ez a tudósítás viszont nagyon érdekelte. A mozgóképek, tűnődött, még ha gondosan meg is válogatják őket, beszédesebbek minden szónál, és neki volt szeme a részletekhez – végül is ezzel kereste a kenyerét.

– KANSASBAN IS MINDEN ÉVBEN ARATNAK, mégse adják le az NBC esti híreiben – jegyezte meg Ed Foley a feleségének.
– Gondolom, nekik már az is nagy teljesítmény, hogy etetni tudják magukat – felelte Mary Pat. – Mi a helyzet odabent?
– Akkora irodát kaptam, mint egy egérlyuk – válaszolta Ed, aztán intett a kezével, jelezve, hogy semmi említésre méltó nem történt.
Mary Pat tudta, hamarosan körbe kell autóznia, hogy ellenőrizze a vészjeleket. A BÍBOROS fedőnevű ügynök az ő felügyeletük alá tartozott, és a pasas a Hivatal egyik legfontosabb informátora volt. Az ezredes már tudott róla, hogy új irányítókat kap. Nem lesz könnyű kiépíteni és fenntartani vele a kapcsolatot, ezzel Mary Pat tisztában volt, de nem aggódott: hozzászokott a kényes ügyekhez.