A gonosz birodalma 11.

11. fejezet


KEZEK



EGYELŐRE NEM sokat tehettek. Megterítettek és megvacsoráztak, aztán Eddie visszament a videóhoz és a rajzfilmes kazettáihoz. Egy négyéves gyereket nem volt nehéz boldoggá tenni még Moszkvában sem.
A szülők munkához láttak. Még évekkel ezelőtt láttak egy filmet a tévében, a The Miracle Workert, melyben Annie Sullivan (Anne Bancroft) egy kézjeleken alapuló ábécére tanította meg a sérült Helen Kellert (akit Patty Duke alakított). Akkor úgy döntöttek, ők is kialakítják a maguk “kéznyelvét”, hogy szükség esetén hang és írás nélkül is kommunikálni tudjanak egymással.
Nos, mit gond[olsz]?, kérdezte Ed a feleségétől.
Nem sem[mi], felelte Mary.
De nem ám!
Ed, ez a fic[kó] az or[osz] MERCURY-ban dolg[ozik]! Bing[ó]!
Attól, hogy a nyomtatv[ányukat] haszn[álta], még nem bizt[os], igyekezett józan maradni az állomásfőnök. De fel fogom ven[ni] a zöld nyakk[endőt], és ugyanaz[on] a szerelv[ényen] fogok utaz[ni] az elköv[etkező] hetek[ben].
Naná!, értett vele egyet a felesége.
Rem[élem], nem csapd[a], közölte Ed.
Ben[ne] van a pakl[iban], drág[ám], tárta szét a kezét MP. A lebukás gondolata nem ijesztette meg. Nem szeretett volna kellemetlen helyzetbe kerülni, de elfogadta, hogy a kockázat a munka része.
Ed nem zárhatta ki a provokáció lehetőségét, de nem tartotta valószínűnek. Még ha a KGB ki is szúrta volna, hogy ő az új állomásfőnök – ami igen valószínűtlen volt –, akkor se folyamodott volna ilyen amatőr trükkhöz, és főként nem próbálkozott volna vele ilyen hamar. Ha a politika nem avatkozott közbe, a KGB olyan hűvös logikával dolgozott, mint Mr. Spock a Vulkán bolygóról. Még az FBI se volt ennyire laza. A kapcsolatfelvételi szándéknak tehát őszintének kellett lennie. Az a lehetőség, hogy a KGB a követség minden egyes alkalmazottját próbára akarja tenni, afféle “rázzuk meg a fát, hadd lássuk, mi potyog le róla” gondolatmenetet követve, még lehetőségnek is nevetséges volt. A zöld nyakkendő tehát a helyén lesz, döntötte el Foley. A többi meg majd kiderül. Mindenesetre nagyon figyelni fogja az arcokat a metrón.
Tájék[oztassuk] Lang[leyt]?, kérdezte Mary.
Ed megrázta a fejét.
Túl kor[ai] lenn[e].
Mary Pat egyetértően bólintott, majd úgy tett, mintha lovagolna. Ez azt jelentette, hogy úgy érzi, kezdenek beindulni a dolgok. Mintha attól tartott volna, hogy be fog rozsdásodni az itt-tartózkodása alatt. Aligha, gondolta Ed. Ha valaki le tudta kötni magát, az Mary Pat volt.
Nem mintha ő ezzel másként lett volna.
Holn[ap] izg[almas] nap[unk] lesz, mondta MP-nek, aki erre csábosan bólintott.
Csak az a holnap ne lett volna olyan messze. Bármennyire is igyekeztek, képtelenek voltak kiverni a fejükből az egyelőre még ismeretlen oroszt. Ha tényleg a KGB MERCURY-jában dolgozott, olyan nagy dobás lett volna beszervezni, hogy amellett még a Reggie Jackson baseballjátékos három “hazafutása” is eltörpült volna. Pedig az se volt semmi!

– SZÓVAL, SIMON, mit tudunk a pasasról?
– A magánéletéről nem sokat – felelte Harding. – Pártember, mindenekfelett és mindenekelőtt. A KGB elnökeként a látóköre eléggé beszűkülhetett, gondolom. Azt mondják, hogy jobban kedveli a nyugati italokat, mint a vodkát, és állítólag az amerikai dzsesszt is szereti. Előfordulhat, hogy csak a Központ találta ki és terjeszti ezt, hogy kedvező színben tüntesse fel a Nyugat előtt, bár szerény véleményem szerint nem túl valószínű. Az az ember egy gengszter. A pártnál elért eredményei nem a kedvességéről szólnak. Egy ilyen szervezetben csak az juthat feljebb, aki hajlandó bárkin és bármin átgázolni, gyakran még a saját mentorain is. Maga a darwini evolúció felpörgetve, Jack. A legerősebb életben marad, a többiek pedig a sárba tiportatnak.
– Ész dolgában hogy áll? – kérdezte Ryan.
Harding pöfékelt egyet rózsafa pipájából.
– Nem kell félteni. Rendkívül jó emberismerő, és úgy tűnik, kiváló amatőr pszichológus.
– Érdekes, hogy nem hasonlította egyetlen csehovi vagy tolsztoji alakhoz sem – jegyezte meg Jack. Végtére is Simon irodalomból doktorált.
– Azzal legfeljebb párhuzamot vonnék – legyintett Harding. – Kevés irodalmi műben találni hozzá hasonló alakokat, egész egyszerűen azért, mert az írók nem tudják kitalálni maguknak őket. Egy eljövendő Hitlerre se volt figyelmeztetés a német irodalomban, Jack. Sztálin egy újabb Rettegett Ivánnak képzelte magát, és Szergej Eizenstein epikus filmjével meg is hagyta ebben a hitében. De az ilyesmit csak azok veszik be, akik képtelenek annak látni az embereket, amik, akiknek képzelet híján mankó kell. Sztálin nem Rettegett Iván volt, és nem megérteni való szenvedő lélek, hanem szörnyeteg. Lehet, hogy egy pszichiáter másképp látná, de én nem vagyok az. Az embernek különben sem kell megértenie őket ahhoz, hogy képes legyen megjósolni a tetteiket, mert a maguk módján nagyon is racionálisak. Én legalábbis így gondolom.
– Néha azon tűnődöm, nem kellene-e Cathyt is bevonnom a munkámba.
– Mert orvos? – kérdezte Harding.
– Igen, és nagyon jó emberismerő. Ezért vettük olyan komolyan a dokik Szuszlovról írt beszámolóját. Pedig egyikük se volt pszichiáter – emlékeztette a munkatársát Jack.
– A helyzet tehát az, hogy alig tudunk valamit Andropov magánéletéről – ismerte el Harding. – Még senki nem szentelt energiát ennek. Ha főtitkárrá lép elő, gondolom, a felesége is mutatkozni fog a nyilvánosság előtt. Mindenesetre nincs okunk azt feltételezni, hogy homoszexuális vagy ilyesmi. Odaát eléggé intoleránsak az efféle aberrációkkal szemben. Ha lenne rejtegetnivalója, akkor azt a vetélytársai már régen felhasználták volna ellene. Amilyen paranoiások az emberek a Szovjetunióban, inkább fogadnak szeplőtelenséget, mint hogy ilyen veszélyes dolgokra ragadtassák magukat.
Oké, gondolta Ryan. Akkor nem maradt más hátra, mint felhívni a tengernagyot, és közölni vele, hogy a britek se tudják. Kiábrándító volt, de nem meglepő. A kívülállók általában meg voltak győződve róla, hogy a titkosszolgálatok mindig mindenről tudnak, ez azonban távolról sem volt így, sőt. A bennfentesek tisztában voltak ezzel, és beletörődtek, Ryan azonban még elég új volt ahhoz, hogy bosszantónak találja. A nős férfiak hozzá vannak szokva a kompromisszumokhoz, mert mindannyian papucsok kisebb-nagyobb mértékig – ha mégsem, akkor totális tahók, de ez elenyésző kisebbséget jelent. Még kevesebben vannak köztük, akiknek sikerül magas pozícióba felkúszni, mert ehhez úgy kell viselkedniük, ahogy azt a nagy többség elvárja tőlük. Még akkor is, ha ez a többség a szovjet kommunista pártot jelenti.
– Nos – nézte meg a karóráját Harding –, azt hiszem, épp eleget szolgáltam ma Őfelségét.
– Egyetértek. – Ryan felállt, és leemelte a zakóját az állófogasról. Annak ellenére, hogy már egészen hozzászokott a vonatozáshoz, nem bánta volna, ha bent laknának a városban, valahol a közelben. Cathy azonban kikötötte, hogy Sally miatt csakis kertes házban hajlandó lakni, és Jack beadta a derekát. Ez is csak azt igazolta, állapította meg öniróniával, hogy ő is papucs, mint a férjek többsége. Szerencséjére ezt a papucsot egy csodálatos feleség viselte.

BUBOVOJ EZREDES a repülőtérről egyenesen a nagykövetségre ment. Az asztalán rövid üzenet várta, amelyet gyorsan meg is fejtett. Csak annyit akartak közölni vele, hogy Rozsdesztvenszkij lesz az összekötője. Ezen egyáltalán nem csodálkozott. Alekszej Nyikolaj’ics az elnök ölébe volt – ami nem is lehetett olyan rossz munka. Csak a kedvében kellett járni a főnöknek, aki minden bizonnyal nem volt olyan követelőző, mint az a rohadék Berija. A sztálini idők bizony már elmúltak.
Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni Borisz Sztrokov. A DSZ tisztje vérbeli profi volt, sosem keverte a munkát és az érzelmeket, de ilyen célponttal még egyszer sem volt dolga egész titkosszolgálati pályafutása alatt. Vajon el fogja-e rettenteni ez Sztrokovot, vagy éppen ellenkezőleg, izgalommal tölti el? Érdekes lesz látni, gondolta Bubovoj. Mindig is csodálta a bolgár kolléga hidegvérét, és örült neki, hogy egy oldalon állnak. Nem szeretett volna a lengyel helyében lenni. De az ő baja volt, és különben is, ha annyira hitt a túlvilágban, igazán nem lehetett kifogása az ellen, hogy időnap előtt átsegítik. Ezek a papok úgyis mind arra vártak, hogy mártír legyen belőlük.
Bubovoj csak a politikai következmények miatt aggódott. Szerencsére csak közvetítői szerepet játszott az ügyben, így baj esetén moshatta kezeit. Sztrokovval a fellelhető legalkalmasabb embert javasolta a feladat elvégzésére, és arra is figyelmeztette az elnököt, hogy egyetlen pisztolylövéstől, még ha azt közelről adják is le, ne várjon százszázalékos eredményt. Ezt le is fogja írni, határozta el, hogy dokumentálva legyen. Az eredetit elküldi diplomatacsomagban a Központba, a másolatot pedig elzárja a páncélszekrényébe, hogy fedezve legyen a hátsója.
Már ha egyáltalán lesz valami az egészből, emlékeztette magát. Ha az öregeknek, élükön az agyalágyult Brezsnyevvel, lesz merszük engedélyezni a műveletet. Amire nem sok esély lett volna, ha nem tagja Jurij Vlagyimirovics is a Politbürónak. Azt rebesgették, ő lesz a vénember örököse. Ha tényleg így van, akkor itt a nagy lehetőség, hogy bizonyítsa alkalmasságát.

– SZÓVAL, MIHAIL JEVGENYIJEVICS, számíthatok a támogatására holnap? – kérdezte Andropov. A lakásában üldögéltek, pohárral a kézben.
Alekszandrov meglötyögtette a pohárban a méregdrága barna vodkát.
– Szuszlov nem lesz ott. Azt mondják, a veséje felmondta a szolgálatot, és legfeljebb két hete van hátra – tért ki a kérdés elől az eljövendő ideológus. – Támogatni fog a széke megszerzésében?
– Minek ezt kérdezni, Misa? Hát persze, hogy támogatni fogom!
– Rendben. Nos, mekkora az esélye annak, hogy ez a művelet sikerrel jár?
– Az embereim szerint ötven-ötven. Egy bolgár tiszt fogja megszervezni az akciót, de a merénylőnek töröknek kell lennie.
– Egy fekete seggű mohamedánnak? – kérdezte döbbenten Alekszandrov.
– Bárki is legyen, Misa, az akció végén ő is halott lesz. Ideális esetben képzett mesterlövészt használnánk, például valakit a Spetsnaztól, aki háromszáz méterről is biztosan megölné a célpontot, de így nyilvánvaló lenne, hogy titkosszolgálati akcióról van szó. Mi azonban azt szeretnénk, hogy egyetlen fanatikus őrült tettének látsszon, ahogy az amerikaiak is csinálták Kennedyvel. Odaát máig akadnak olyanok, akik a bizonyítékok ellenére meg vannak győződve róla, hogy mi követtük el. A legfontosabb tehát az, hogy eltereljük magunkról a gyanút, és eltüntessünk minden bizonyítékot, ami arra utalhat, hogy mi állunk a háttérben. Ez persze lényegesen beszűkíti a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Mindezekkel együtt ez a legbiztonságosabb terv, amit ki tudtunk találni.
Alekszandrov megnedvesítette a torkát egy korty vodkával.
– Hányan tudnak róla?
– Alig néhány ember, csak azok, akik részt vesznek benne. Nagyon óvatosnak kell lennünk, Mihail Jevgenyijevics.
A pártember értette a célzást.
– Hogyne, Jurij, de a kudarc kockázata…
– Kockázat nélkül nincs siker, Misa. A legfontosabb az, hogy ne hozhassanak minket összefüggésbe a művelettel, ezt pedig biztosítani tudjuk. Ha nem is lesz teljes a siker, egy komoly sérülés alaposan le fogja hűteni Karol bajkeverő kedvét, nem igaz?
– Meglehet…
– És ha ötven százalék az esély a kudarcra, az egyben azt is jelenti, hogy a sikerre is ötven százalék esélyünk van.
– Jól van, támogatni fogom. Leonyid Iljics is benne lesz. A Politbüró tehát nem fog akadályokat gördíteni maga elé, Jurij, de mi lesz azután? Mennyi idő múlva lesz belőle valami?
– Egy hónap, legfeljebb hat hét.
– Olyan hamar? – A pártnál nem mentek ilyen gyorsan a dolgok.
– Különben mi értelme lenne? Ha meg kell tenni, akkor tegyük meg mielőbb, mielőtt még ez a pap további károkat okozhatna.
– Azt lehet tudni, hogy ki lesz az utódja?
– Egy olasz, gondolom. A megválasztása ritka aberráció volt. A halála remélhetőleg arra fogja buzdítani a rómaiakat, hogy visszatérjenek a hagyományokhoz.
– Ezek a vallási fanatikusok szörnyen kiszámíthatók – nevetett Alekszandrov.
– Tehát ha holnap felvetem a kérdést, támogatni fog? – Andropov biztosra akart menni.
– Igen, Jurij Vlagyimirovics. Támogatni fogom. Maga pedig támogatni fog, hogy megkapjam Szuszlov helyét.
– Akkor holnap, elvtárs.