A gonosz birodalma 7.

7. fejezet


FŐZŐCSKE



ED FOLEY SAJTÓATTASÉI munkája abból állt, hogy időnként kedvesen megvakarta valamelyik amerikai tudósító vagy orosz újságíró füle tövét. Utóbbiakkal annak tudatában foglalkozott, hogy elvileg mindegyikük a KGB embere volt. Az oroszok ugyanis előszeretettel álcázták riporternek a tisztjeiket, ami azzal a kellemetlen következménnyel járt az FBI számára, hogy minden Amerikában dolgozó szovjet tudósítót figyeltetnie kellett – már ha volt kivel, ami ritkán fordult elő.
Utoljára egy Pavel Kuricin nevű pravdás fickóval puhatolózott nála. Az illető vagy kém volt, vagy túl sok kémregényt olvasott, Foley mindenesetre adta a bárgyút, és szánalmas orosz tudásával villogott. Kuricin nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy ha többet nézné az orosz tévét, hamarabb elsajátíthatná a helyes orosz kiejtést. A beszélgetés után Foley jelentést írt a CIA-nak, tájékoztatva őket, hogy ennek a Pavel Jevgenyijevics Kuricinnak borzasztóan kettes igazgatóság szaga volt, és azért jött, hogy levizsgáztassa őt. Azt is odaírta, hogy véleménye szerint sikerrel vette az akadályt. Persze nem lehetett biztos benne. Az oroszok állítólag gondolatolvasókat is alkalmaztak. Foley tudta, hogy mindennel kísérleteznek, még távolbalátással is, ami szakmai véleménye szerint még a tenyérjóslásnál is nagyobb humbug volt, s ami arra késztette az ügynökséget, hogy válaszképpen elindítsa a saját programját. Ez aztán végképp szánalmas volt. Ed Foley csak azt hitte, amit látott. A hírszerzési igazgatóság buzgómócsingjai azonban bármire képesek voltak, csak hogy keresztbe tegyenek a műveleti ág embereinek, az igazi kémeknek.
Foleynak az is épp elég volt, hogy ivánnak szeme és csak a jóisten tudja, hány füle van. A követség sem volt biztonságos terület ebből a szempontból, noha rendszeresen irtották a poloskákat; az oroszoknak egyszer még a nagykövet irodájába is sikerült becsempészniük egy lehallgatókészüléket. Az utca túloldalán, a követséggel átellenben egy templom állt, amelyet most a KGB használt. A követségen csak a “Mikrocsipes Miasszonyunk” néven emlegették, mert tömve volt mikrohullámú adókkal, melyekkel az oroszok a moszkvai CIA-állomás rádióvételi lehetőségeit igyekeztek a nullával egyenlővé tenni. Az épületet bombázó elektromágneses sugárzás mértéke az egészségügyi határértéket környékezte, ezért a követséget fémlemezekkel bélelték ki, az utca emberére verve vissza a káros sugarak jelentős részét. A helyiek tiltakoztak ugyan a mikrohullámok miatt, de mindenki csak a vállát vonogatta, és minden ment tovább változatlanul. A követség orvosa azt mondta, hogy ő nem aggódik – csakhogy a rendelője a pincében volt. Mások szerint akár virslit is főzhettél magadnak a keletre néző ablakpárkányokon.
Az épületben két ember tudott Ed Foley igazi szerepéről: a nagykövet és a védelmi attasé. Előbbi, Ernest Fuller úgy nézett ki, mint a nemesek a régi könyvábrázolásokon. Magas volt, sovány, a haja ősz sörény. Egy iowai sertésfarmon nőtt fel, ahonnan az útja a Northwestern Egyetemre vitt. Itt jogi diplomát szerzett, aztán különböző vállalatok vezetőségi irodáin át egy nagy autógyárhoz került, ahol egészen a vezérigazgatói posztig vitte. Közben, még a II. világháború idején, három évig a haditengerészetnél szolgált a USS Boise könnyűcirkáló fedélzetén, és részt vett a guadalcanali hadjáratban. A követség biztonsági tisztjei szerint ügyesen keverte a lapokat.
A védelmi attasé, George Dalton dandártábornok, profi tüzér lévén, jól kijött orosz ellenlábasaival. Akkora volt, mint egy medve, göndör fekete hajjal, és húsz-egynéhány évvel korábban sorhátvédként játszott a West Pointban.
Foleynak megbeszélése volt velük – a látszat szerint arról, milyen viszonyt alakítson ki az amerikai tudósítókkal. A szerepét még a követségen belül is játszania kellett.
– Hogy érzi magát itt a kisfia? – kérdezte Fuller.
– Hiányolja a rajzfilmeket. Mielőtt átjöttünk, vettem egy videókészüléket. Tudja, azt a betamaxos kütyüt. Van hozzá néhány szalag is, de addig tartanak, és az ember fél veséjét elkérik értük.
– Van a Kengyelfutó Gyalogkakukknak egy helyi változata – tájékoztatta Dalton. – Megállj csak a címe, vagy valami ilyesmi. Nem olyan jó, mint a Warner-rajzfilm, de sokkal jobb, mint az az átkozott reggeli tornaműsor. Az a lány egy főtörzset is megizzasztana.
– Láttam tegnap reggel. A hölgyike az olimpiai súlyemelő csapat tagja lenne? – vigyorgott Foley. – Mindenesetre…
– Első benyomások? – kérdezte Fuller. – Másra számított?
Foley megrázta a fejét.
– Nagyjából ezt vártam az eligazítások alapján. Bárhová megyek, árnyékom van. Meddig lesz ez így?
– Körülbelül egy hétig – felelte Dalton.
– Számíthatunk valamilyen nagyobb műveletre? – érdeklődött Fuller.
– Nem, uram. Pillanatnyilag csak rutinműveletek folynak. Az oroszok viszont nagyon nyüzsögnek.
– Miről lenne szó?
– A művelet neve RYAN. Váratlan Nukleáris Támadás a Haza ellen. Attól félnek, hogy az elnökünk atomot akar adni nekik, és most minden erejükkel azon vannak, hogy kielemezzék a lelkiállapotát.
– Ez komoly?
– Mint egy szívroham. Attól tartok, a kelleténél komolyabban vették a kampánybeszédét.
– Fel is tett nekem néhány fura kérdést a külügyminiszterük – mondta a nagykövet.
– Valójában az aggasztja őket, uram, hogy rengeteg pénzt ölünk a védelmi rendszerünkbe.
– És az, hogy ők tízezer tankot vásárolnak, teljesen normális? – tette fel a kérdést Dalton.
– Pontosan – bólintott Foley. – Ha az én kezemben van fegyver, az önvédelem, de ha az önében, az már támadó szándék. Nézőpont kérdése.
– Látta ezt? – tett eléje egy Foggy Boltomból érkezett faxot Fuller.
Foley végigfutotta.
– Ejha.
– Azt mondtam Washingtonnak, hogy a szovjeteket nagyon fogja aggasztani. Magának mi a véleménye?
– Egyetértek, uram. Több okból is. A legveszélyesebb számukra a lengyelországi nyugtalanság, amely könnyen átterjedhet a birodalmuk többi részére is. Márpedig a politikai stabilitás mindennél fontosabb számukra. Mit mondanak Washingtonban?
– Az ügynökség most tárta az elnök elé, ő pedig áttolta a külügyminiszternek, aki átfaxolta nekem véleményezésre. Ki tudná deríteni nekem, mit gondolnak erről az egészről a Politbüróban?
Foley rövid tűnődés után igent intett a fejével.
– Megpróbálhatom. – A felkérés azt jelentette, hogy üzennie kell néhány ügynöknek, de hát végül is ezért voltak, neki pedig ez volt a munkája. Sokkal inkább nyugtalanította az, hogy ehhez Mary Patet is be kellett vetnie. A felesége persze örülni fog neki, gondolta keserűen. Imádja ezt a játékot, minden veszélye ellenére. – A prioritás?
– A washingtoniak nagyon türelmetlenek – válaszolta Fuller. Ez azt jelentette, hogy az ügy fontos, de nem sürgős.
– Rendben, intézkedni fogok, uram.
– Nem tudom, kiket futtatnak itt Moszkvában, és nem is akarom tudni, de azért érdekelne, hogy mennyire veszélyes ez számukra.
– A hazaárulókat itt lelövik, uram.
– Mindig is sejtettem, hogy ez egy keményebb szakma, mint az autógyártás. Tudomásul vettem, Foley.
– A fenébe, a Központi-fennsíkon se volt ilyen durva a helyzet – jegyezte meg a dandártábornok. – Iván nagyon kemény tud lenni. Az igazság az, hogy mostanában többen is érdeklődtek nálam az elnök hogyléte felől. Csak úgy diszkréten, egy pohár fölött, többnyire magas rangú tisztek. Ennyire aggódnának?
– Úgy tűnik – erősítette meg Foley.
– Nagyon helyes. Nem árt néha megingatni a konkurencia bizalmát. Hadd izzadjanak egy kicsit.
– Csak nehogy túllőjünk a célon – aggódott Fuller. Még most kezdett beletanulni az új “szakmába”. – Van még valami, amiről tudnom kellene?
– Részemről nincs – felelte az állomásfőnök. – Még szokom a dolgokat. Ma egy Kuricin nevű riporter járt nálam. Valószínűleg kémelhárító.
– Szerintem is – vágta rá Dalton.
– Gondolom, megpróbál utánam érdeklődni a Times tudósítóján keresztül.
– Ismeri az illetőt?
– Igen. Anthony Prince. Néhányszor összefutottunk, amikor a lapnál dolgoztam. Okos fickó, de nem annyira okos, mint képzeli magáról.
– Hogy áll az orosz nyelvvel?
– Elmehetnék “bennszülöttnek”, a feleségem viszont költőnek, de tényleg. Ja, és még valami. Van a szomszédban egy család. Haydock. A férj Nigel, az asszony Penelope. Gondolom, ők is játékosok.
– Méghozzá profi játékosok – tette hozzá Dalton. – Megbízhat bennük.
Foley is így gondolta, de biztos akart lenni benne.
– Nos, isten hozta a fedélzeten, Edward – mondta a nagykövet. – Nem olyan rossz itt lenni, ha egyszer hozzászokott az ember. A külügyminisztériumukon keresztül annyi balett- és színházjegyet kaphatunk, amennyit csak akarunk.
– Én jégkorongpárti vagyok.
– Az se jelenthet gondot – tájékoztatta Dalton.
– Valami jó helyre?
– Az első sorba.
– Pöpec – vigyorgott Foley.

MARY PAT kint sétált a fiával. Eddie túl nagy volt a sportbabakocsihoz – sajnos. Pedig egy babakocsi hihetetlenül sok mindenre jó, s az oroszok bizonyára nem kötnének bele egy gyereket toló, pelenkástáskájában kotorászó nőbe, főleg ha annak diplomata-útlevele van. Most azonban tényleg csak sétált, hogy szokja a környezetet, a látványt és a szagokat. A fenevad gyomrában volt, akár egy vírus; halálos vírus, remélte. Mary Kaminszkinak született, a nagyapja a Romanov-dinasztia egyik udvarnoka volt. Ványa papa a gyermekkora központi figurája volt. Tőle tanult oroszul még totyogó korában, és nem a mai konyhanyelvet, hanem a letűnt idők irodalmi nyelvét. Ha Puskint olvasott, könnybe lábadt a szeme, és ebben sokkal inkább volt orosz, mint amerikai, mert az oroszok felnéztek a költőikre, míg az amerikaiak legfeljebb akkor figyeltek fel rájuk, ha jó dalszöveget írtak. Sok csodálni- és imádnivaló akadt ebben az országban.
A kormány nem tartozott ezek közé. Tizenkét éves volt, amikor Ványa papa elmesélte neki Alekszej, a koronaherceg történetét. A herceg jó fiú volt, mondta Ványa papa, de balszerencsés: vérzékenységben szenvedett, és ez rendkívül sebezhetővé tette. Ványa Boriszovics Kaminszkinak, a cári lovas testőrség kisnemesi származású ezredesének kellett megtanítania őt lovagolni, ami a herceg állapotát tekintve nem volt könnyű feladat –, de odafigyeléssel és türelemmel sikerült baj nélkül teljesíteni. II. Miklós cár és Alekszandra cárnő hálás volt érte, a herceg és az ezredes úgy összeszoktak, mintha nagybáty és unokaöcs lettek volna. Aztán jött a háború, és Ványa papa elment, hogy a németek ellen harcoljon, de már az elején fogságba esett Tannenbergnél. Egy német hadifogolytáborban érte a hír, hogy kitört a forradalom. Sikerült hazatérnie Oroszországba, és beállt a fehérgárdistákhoz, de az ellenforradalom kudarcra volt ítélve, s amikor a cári családot meggyilkolták Jekatyerinburgban, világossá vált, hogy a háborút elvesztették. Ványa papának sikerült elmenekülnie, és Amerikába ment, hogy új életet kezdjen. Azokról azonban, akiket elvesztett, sohasem feledkezett meg.
Mary Pat emlékezett a könnyekre a szemében. A fájdalom és a bolsevikok iránt érzett gyűlölet könnyeire. Az utóbbi örökletesnek is tűnt valamilyen szinten. Mary Pat nem volt fanatikus, de ha egyenruhás oroszt látott vagy utasát pártgyűlésre repítő ZIL-t, az ellenséget látta benne, akit le kell győzni. Az, hogy a kommunizmus a hazája számára is veszélyt jelentett, csak ráadás volt. Ha lett volna egy gomb, amivel le lehetett volna rombolni ezt a gyűlöletes rendszert, habozás nélkül megnyomta volna.
A moszkvai megbízatással tehát egy álom vált valóra. Amikor Ványa Boriszovics Kaminszki elmondta neki szomorú történetét, egy életre beoltotta a harc szellemével, és az ahhoz szükséges elszántsággal. Olyan természetes volt számára az, hogy a CIA-nak dolgozik, mint az, hogy mindennap kifésülte mézszőke haját.
Most, hogy itt sétált ezeken az utcákon, megértette, miért ragaszkodott a nagyapja olyan szenvedéllyel a múltjához. Minden más volt, mint Amerikában – a tetők hajlásszögétől az aszfalt színén át az utca emberének üres arckifejezéséig. Mindenki megnézte, aki mellett elment, mert amerikai ruhájában feltűnő volt, mint a varjak közé keveredett páva. Néhányan még egy félmosolyt is kipréseltek magukból Eddie láttán, mert bármennyire keserű legyen az orosz ember, a gyerekeket mindennél fontosabbnak tartja. Mary Pat a móka kedvéért útbaigazítást kért egy milicistától – így hívták itt a rendőröket –, aki udvariasan tájékoztatta, és kijavította hibás orosz kiejtését. Közben az is kiderült, hogy árnyéka van, egy harmincöt körüli férfi, aki mintegy ötven méterről követte, és mindent megtett annak érdekében, hogy láthatatlan maradjon. A hibát azzal követte el, hogy félrefordította a fejét, amikor Mary Pat hátranézett. Nyilván ezt tanították nekik, hogy a célszemély ne jegyezhesse meg az arcukat.
A járdák és az utcák szélesek voltak, a forgalom azonban viszonylag gyér volt. A legtöbb orosz dolgozott a napnak ebben a szakában, férfiak és nők egyaránt. Legfeljebb a pártvezetők feleségei értek rá ilyenkor. Mint az otthoni unatkozó gazdagok, vont párhuzamot Mary Pat. Az anyja is dolgozott, amikor ő még gyermek volt, sőt még most is, de nem lapátolt, mint az itteni nők, akik az utat javították. Úgy tűnt, itt is állandóan a kátyúkat javítják, mint New Yorkban és Washingtonban, de akárcsak ott, képtelenek rendesen megfoltozni őket.
Utcai árusok itt is akadtak, az egyiktől vett is egy fagylaltot Eddie-nek, aki tágra nyílt szemmel itta magába az újat. Mary Patet bántotta a lelkiismeret, amiért őt is ide- és belerángatta ebbe az egészbe, de a fia még csak négyéves volt, és sokat profitálhatott az itt szerzett élményekből. Legalább kétnyelvű lesz, ha felnő, és megtanulja értékelni a hazáját, ellentétben az amerikai gyerekek többségével.
Tehát árnyéka van, tértek vissza a gondolatai a nyomában ügető KGB-shez. Vajon mennyire jó? Legfőbb ideje kipróbálni. A táskájába nyúlt, és kivett belőle egy darab élénkpiros szalagot. A sarkon befordulva egy diszkrét mozdulattal rátapasztotta egy villanyoszlop oldalára, és továbbment, majd ötven yarddal odébb megtorpant és szétnézett, mintha eltévedt volna. A pasas elment az oszlop mellett. Nem állt meg, nem nézett oda, tehát nem vette észre. És ő volt az egyetlen, aki követte, tehát nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ami nem lepte meg, hiszen az eddigi küldetések során még egyszer sem kompromittálódott. Pontosan emlékezett a tidewateri, virginiai Farmon kapott kiképzés minden egyes pillanatára. Osztályelső volt, és tudta, hogy ő a legjobb, de azt is tudta, hogy sosem lehet elég jó ahhoz, hogy ne kelljen óvatosnak lennie. Ha viszont elég óvatos, bármelyik lovat meglovagolhatja. Ványa papa lovagolni is megtanította.
Eddie-vel sok kalandjuk lesz még ebben a városban, gondolta Mary Pat. Meg fogja várni, hogy a KGB ráunjon a figyeltetésére, aztán munkához lát. Azt egyelőre még nem tudta, hogy kiket kellene megnyerni a CIA-nak a jelenleg futtatott ügynökök mellé, de majd az is kialakul. A lényeg az, hogy végre itt van a fenevad gyomrában, és ha rajta múlik, akkora gyomorfekélyt fog okozni neki, hogy belepusztul.

– JÓL VAN, Alekszej Nyikolaj’ics – mondta Andropov. – Maga jól ismeri azt az embert. Mit válaszoljunk neki?
Ez is az elnök rendkívül intelligenciájának a jele volt. Megtehette volna, hogy lehordja a római rezidenst, de okos ember nem alázza porig magas rangú beosztottjait.
– Pontosítást kért. Tudni szeretné, hogy mire megy ki a játék. Véleményem szerint tájékoztatni kellene, elnök elvtárs. A kérdés az, mennyire gondolta ön végig ezt az egészet.
– Nos, ezredes, maga szerint mit kellene tennünk?
– Elnök elvtárs, van erre egy igen találó amerikai kifejezés: ez már nem az én bérkategóriám.
– Soha nem szokott eljátszani a gondolattal, hogy maga az elnök? Ne akarja bemesélni nekem.
– Hogy őszinte legyek, nem. A gondolataimat azokra a dolgokra korlátozom, amiket megértek. Ezek pedig a műveleti kérdések. A politikai összefüggések átláthatatlanok számomra, elvtárs.
Okos válasz, gondolta Andropov, mégha nem is teljesen őszinte. Az viszont kétségtelenül igaz volt, hogy Rozsdesztvenszkijnek a biztonsági előírások miatt nem volt kivel megosztania ilyen irányú elmélkedéseit. Legfeljebb a Politbüró utasítására fejthette volna ki álláspontját, de ehhez is Brezsnyev engedélye kellett volna. Arra pedig, hogy ez megtörténjen, Andropov nem sok esélyt látott. Az ezredes tehát, aki profi KGB-tiszt volt, nem pedig csörtető pártaktivista, valóban nem lehetett motivált az ábrándozásban.
– Rendben, akkor tekintsünk el a politikai összefüggésektől, és közelítsük meg elméleti síkon a kérdést: hogyan lehetne megölni a papot?
Rozsdesztvenszkij nyugtalannak látszott.
– Üljön le – parancsolt rá Andropov. – Maga már korábban is tervezett komplex műveleteket. Gondolja végig, és mondja el nekem, hogyan látna neki.
– Először is – helyezkedett el a széken Rozsdesztvenszkij –, tanácsot kérnék valakitől, aki jobban ért az efféle ügyekhez. Van néhány szakértőnk a Központban… De mivel ön azt mondta, hogy mozogjunk elméleti síkon… – Az ezredes elhallgatott, tekintete a távolba révedt. – Először is – mondta hosszas tűnődés után, alaposan megrágva minden szót –, Goderenko állomását kizárólag információszerzésre fogjuk használni. Mi több, azt javasolnám, hogy a végrehajtási fázisban egyáltalán ne használjuk a saját embereinket.
– Miért ne? – kérdezte Andropov.
– Az olasz rendőrök nagyon jól képzettek, és közülük is a legjobbakat fogják bevetni. A körülmények miatt szinte biztos, hogy lesznek szemtanúk. Az embereknek szemük van, némelyeknek még eszük is, nem tudhatjuk előre, kivel gyűlik meg a bajunk. Ez ugyan azt sugallja, hogy érdemesebb lenne távolról, mesterlövészpuskával elintézni a papot, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a módszer állami szinten végrehajtott műveletre utalna. Egy ilyen orvlövésznek jól képzettnek és jól felszereltnek kell lennie. Ez katonát jelent, a katona hadsereget, a hadsereg pedig nemzetállamot. És melyik nemzetállam akarhatja megöletni a pápát? – mutatott rá Rozsdesztvenszkij.
Andropov cigarettára gyújtott és bólintott. Jól döntött. Ennek az embernek helyén van az esze.
– Folytassa.
– Az ideális az volna, ha a merénylőt nem fűzné semmiféle kapcsolat a Szovjetunióhoz, így ha le is tartóztatják, és beszél, akkor még akaratlanul se árulhasson el minket. – Rozsdesztvenszkij a zsebébe nyúlt, és elővette a cigarettáját. – Olvastam egyszer egy maffiás kivégzésről. Amerikában történt. – A hangja elhalkult, a gondolatai valahol a múltban kutakodtak.
– És?
– New York Cityben. Az egyik főemberük összetűzésbe keveredett a társaival, azok pedig úgy döntöttek, hogy ezért az életével kell fizetnie, mégpedig úgy, hogy az minél megalázóbb legyen számára. Egy feketét bíztak meg a megölésével. Az ő köreikben ez valóban roppant megalázó – magyarázta Rozsdesztvenszkij. – De ami a lényeg, a gyilkost rögtön a kivégzés után szintén megölték. Ezt vélhetően már a maffia egyik embere tette, akinek aztán sikerült biztonságban elmenekülnie. A bűntényt soha nem oldották meg. Tökéletes gyilkosság volt. Nemcsak a célpont halt meg, hanem a gyilkosa is. Az igazi tettesek, azok, akik kitervelték az egészet, elérték céljukat: visszaszerezték a tekintélyüket, és mosták kezeiket.
– Fehérgalléros bűnözők – horkantott megvetően Andropov.
– Azok, elnök elvtárs, de a módszer ettől még figyelmet érdemel. A mi esetünkben nem másolható le teljes egészében, mert a célja a példa statuálása volt a maffia részéről, az viszont elgondolkodtató, hogy a gyilkos azért kerülhetett közel a célponthoz, mert nem ismerte megbízóit, s így lebukása esetén sem azonosíthatta volna őket. Éppen ez az, amire nekünk is szükségünk van. A merénylőt ugyanakkor nem likvidálhatjuk, mert az szintén magas fokú szervezettségre utalna. Ez nem a Leo Trockij-féle merénylet, ahol szinte meg sem próbálták leplezni, hogy kik voltak a felbujtók, és nem leszámolás, ahol az erőfitogtatás és a félelemkeltés a cél. – Az, hogy a Trockij-gyilkossággal és a maffiával állít párhuzamba egy KGB-műveletet, a legkevésbé sem zavarta Rozsdesztvenszkijt. – Időre lenne szükségem, elvtárs, hogy alaposabban átgondoljam.
– Kap két órát – mondta nagylelkűen az elnök.
Az ezredes felállt, vigyázzba vágta magát, és a komódon át távozott.
Rozsdesztvenszkij irodája apró volt, de csak az övé, és ugyanazon az emeleten rendezték be, mint az elnöki irodát. Az ablaka a Dzerzsinszkij térre nézett, Vas Félix szobrára és az utca forgatagára. A forgószéke kényelmes volt, az asztalán három telefon sorakozott – a Szovjetunióban valami rejtélyes oknál fogva nem gyártottak többvonalas készülékeket. Saját írógépe is volt, de ritkán használta, inkább áthívatott egy titkárnőt a vezetőségi osztályról. Azt beszélték, hogy Jurij Vlagyimirovics nemcsak diktálásra használja az egyiket, de Rozsdesztvenszkij nem hitte ezt el. Az elnök túl intelligens volt ehhez. A korrupciót is gyűlölte, ami imponált az ezredesnek. Nem lehetett könnyű hűségesnek maradnia egy olyan emberhez, mint Brezsnyev. Rozsdesztvenszkij komolyan vette az ügynökség mottóját. A feladatuk az volt, hogy megvédjék a hazát és népét, s erre a védelemre szükség is volt – néha éppen a Politbüró valamelyik tagja ellen.
De miért kellene megvédeni őket egy paptól?, kérdezte magától. Megrázta a fejét, és megpróbált a feladatra koncentrálni. Nyitott szemmel szeretett gondolkodni, mintegy maga elé vetítve a gondolatait.
Először is a célpontot kellett megvizsgálni. A pápa a felvételeken magas férfinak látszik, és általában fehér ruhát visel. Lehetetlen lesz szem elől téveszteni, eltéveszteni pedig úgyszintén, hiszen a nyitott autó, amivel közlekedik, lassan gurul, hogy a hívek kellőképpen megcsodálhassák.
De ki legyen a merénylő? KGB-tiszt semmiképpen. Szovjet állampolgár sem. Esetleg egy orosz kivándorló? Nyugat-Európa tele van velük, és sokan közülük alvóügynökök – élik az életüket, és várják, hogy aktiválják őket. A gond csak az, hogy sokan közülük elárulták a hazát: vagy nem reagálnak az ébresztésre, vagy ahelyett, hogy a dolgukat tennék, összejátszanak a lakóhelyük kémelhárításával. Rozsdesztvenszkij nem szerette az ilyen hosszú távú megbízatásokat. A tiszt, azonosulva a szerepével, könnyen elfelejtheti, hogy voltaképpen ki és miért van ott, ahol.
Nem, a merénylőnek egy kívülállónak kell lennie, egy olyan személynek, akinek semmi köze a Szovjetunióhoz és a KGB-hez. A legjobb lenne egy lázadó papot vagy apácát találni, de ilyenek csak a nyugati kémfilmekben pottyannak az ember ölébe. A való világban sohasem ilyen egyszerű.
Tehát kiféle-miféle legyen az a merénylő? Ne legyen keresztény? Ha nem, akkor zsidó legyen vagy mohamedán? Egy ateistát rögtön a Szovjetunióval hoznának összefüggésbe, az tehát kizárva. Egy zsidóval végeztetni el a piszkos munkát – ez aztán pazar lenne! A kiválasztottak egyike. Még jobb lenne egy izraeli. Izrael tele van vallási őrültekkel, könnyen rájuk lehetne kenni a dolgot. A KGB-nek ott is vannak emberei, a kivándoroltak közt rengeteg alvóügynök akad. Ugyanakkor az izraeli kémelhárítás rendkívül hatékony, ez pedig elfogadhatatlanul megnöveli a kockázatot. Zsidók szintén kizárva.
Esetleg egy őrült északír. A protestánsaik szívből gyűlölik a katolikus egyházat, olyannyira, hogy az egyik vezetőjük – Rozsdesztvenszkij nem emlékezett a nevére – azt mondta, szeretné holtan látni a pápát. Pedig állítólag ő is pap volt. A gond csak az, hogy a Szovjetuniót még jobban gyűlölik, mert ellenfeleik, az IRA tagjai marxistának vallják magukat. Ha valóban azok lennének, a párton keresztül elérhetné, hogy valamelyikük vállalja az akciót. De nem azok. Azt kérni tőlük, hogy helyezzék nacionalista törekvéseik fölé a marxista pártfegyelmet, reménytelen próbálkozás lett volna.
Maradtak tehát a mohamedánok. Fanatikusokban náluk sincs hiány, és annyira szeretik a pápát, mint az Karl Marxot. De honnan szerezzen egy mohamedánt? A KGB-nek vannak kapcsolatai a mohamedánokkal, de ezeket jobb lesz kihagyni a kompromittálódás veszélye miatt. A szövetséges országok titkosszolgálatai viszont… Igen, ez jó ötlet. Fel kell használni valamelyiket. Na de melyiket?
A legjobb az NDK Stasija mind közül, fűzte tovább a gondolatait Rozsdesztvenszkij. Az igazgatója, Markus Wolf egyszerűen remek munkát végez. A gond csak az, hogy náluk kevés a mohamedán. A lengyelek is jók, őket azonban mindenképpen mellőzni kell ebben az ügyben. A katolikus egyháznak sikerült beszivárognia közéjük, a legrosszabb választás lenne őket használni. Magyarország… Nem, ez az ország is túl katolikus, s mohamedánok legfeljebb a terroristák ideológiai képzésére szervezett táborokban fordulnak elő náluk. Ugyanez a helyzet a csehekkel is. Románia még csak nem is tekinthető igazi szövetségesnek, a vezetője pedig inkább nevezhető gengszternek, mint kommunistának. Maradt tehát Bulgária. Hát persze! Törökország szomszédja, a törökök pedig mohamedánok. A bolgároknak rengeteg kapcsolatuk van odaát. A csempészet álcája alatt NATO-val kapcsolatos információkat vesznek tőlük, akárcsak Goderenko a rómaiaktól.
A piszkos munkát tehát a bolgárok fogják elvégezni a szófiai rezidens felügyeletével. Úgyis tartoznak a KGB-nek: annak idején a moszkvai Központ tette lehetővé számukra, hogy megszabaduljanak egy csökönyös honfitársuktól a Westminster hídon. Akkor majdnem lelepleződtek, de most ez semmiképpen nem fordulhat elő. A nyugati kormányok gyanakodni fognak, de ha még közvetett kapcsolatot se találnak az ügy és a KGB között, nem vádolhatják nyilvánosan.
Na és az elég lesz?
Ha az olaszok, az amerikaiak vagy a britek gyanút fognak, arról előbb-utóbb a sajtó is értesülni fog. De számít az?
Attól függ, mennyire fontos a művelet Andropovnak és a Politbürónak. Vannak kockázatai, de kockázat nélkül nincs politika.
A felderítést a római állomás fogja végezni. A szófiaiak majd felveszik a kapcsolatot a bolgárokkal, azok pedig felbérelik a merénylőt. Valószínűleg pisztolyt fog használni, mert a puska túlságosan feltűnő, olyan közel pedig úgysem juthat a pápához, hogy késelni tudjon. A géppisztoly viszont szóba jöhet. A merénylőnek valamelyik NATO-tagország polgárának kell lennie. Ez okozhat némi bonyodalmat, de nem megoldhatatlan.
Rozsdesztvenszkij rágyújtott egy újabb cigarettára, s újra meg újra végigvette az eddig kigondoltakat. Hibákat és gyenge pontokat keresett, s talált is. Egy ilyen gyenge láncszem volt a bolgárok titkosszolgálata. Az ezredes még nem dolgozott velük, de azt hallotta, hogy elég primitív társaság. Mint a kormányuk: nyersek és mohók. Nyekulturnij. Legalább egy használható tiszt azért csak akad közöttük, reménykedett. Lehetőleg egy olyan, akit Moszkvában képeztek ki. A KGB-akadémia archívumából ez kideríthető, s az sem lehetetlen, hogy a szófiai rezidens személyesen is ismeri.
Nem is olyan reménytelen ez az ügy, állapította meg elégedetten Rozsdesztvenszkij ezredes. Önmagával is elégedett volt: aktakukac lett, de lám, lám, mégse felejtette el, hogyan kell megtervezni egy hús-vér embereket megmozgató műveletet. Mosolyogva elnyomta a cigarettáját, aztán felvette a fehér telefon kagylóját, és három egyest tárcsázott. Az elnököt hívta.