A gonosz birodalma 10.

10. fejezet


DERÜLT ÉGBŐL



AZ ÁLOM NEM HAGYTA NYUGODNI, s mintha a gondolatai is önálló életre keltek volna, átvéve az uralmat az agya, és ezen keresztül a teste fölött, tehetetlen nézővé degradálva énjét. Mint a legtöbb orosz, reggelente nem zuhanyozott, hanem mosakodott, aztán megborotválkozott egy zsilettes borotvával. Ez alkalommal háromszor is megvágta magát, de sikerült elállítania a vérzést egy darab vécépapírral anélkül, hogy feltűnő nyoma maradt volna. Az álom képsorai reggeli közben is úgy peregtek lelki szemei előtt, mint az a háborús film a televízióban. A felesége észrevette, hogy valami nyomasztja, de úgy döntött, nem teszi szóvá. Úgyse lett volna idejük megbeszélni, mert Olegnek indulnia kellett. Az utcán úgy ment, mint egy gép, automatikusan a megfelelő irányba kanyarodva a megfelelő pontokon. Az agya egyszerre volt higgadt és dühödten aktív, mintha hirtelen két távoli, de egymással mégis kapcsolatban lévő személyiségre szakadt volna, akik egymással párhuzamos úton haladnak ugyanazon, egyelőre mindkettőjük számára ismeretlen úti cél felé. Sodortatva érezte magát, apró gallydarabnak egy rohanó patakban, melynek két partján olyan gyorsan suhantak tova a sziklák, hogy semmit sem lehetett kivenni belőlük. Meglepődött, amikor a metróban találta magát, az alagútban, amelyet Sztálin politikai rabjai építettek Nyikita Szergejevics Hruscsov irányítása alatt. Csendes, arctalan szovjetek vették körül, akik hozzá hasonlóan egy olyan munkahelyre igyekeztek, ahol sem otthon, sem megbecsülve nem érezték magukat. De mentek, mert a családot el kellett tartani, és ehhez szolgálni kellett az államot, amely állítólag azért volt, hogy őket és a családjukat szolgálja viszont.
Csakhogy ez mind hazugság, mondta magának Zajcev. Hát nem? Hiszen mi módon szolgálhatná egy pap halála a szovjet államot? És hogyan szolgálhatja az állam ezeket az embereket? Hogyan szolgálja őt és a feleségét, meg a kislányukat, Szvetlánát? Azzal, hogy eteti őket? Hogy bejárást enged nekik a “zárt” üzletekbe, ahol olyan dolgokat vehet maguknak, amikről az egyszerű munkás álmodni se mer?
Na és a hála?, emlékeztette magát Oleg Ivan’ics. Nem kellene hálásnak lennie azért, hogy jobban el van eresztve, mint bárki más ebben a földalattikocsiban? Nem finomabb ételeket eszik, jobb tévékészüléket néz, szebb lepedőkön alszik, mint ezek az emberek? Nincs meg minden kényelme, amire bármelyikük is vágyhatna? Mi bajom hát akkor? A válasz olyan egyszerű volt, hogy beletelt egy percbe, mire fel tudta dolgozni. A gondot az okozta, hogy pozíciójából kifolyólag nemcsak különleges árucikkekhez juthatott hozzá, hanem információhoz is. Eletében először érezte úgy, hogy ez a tudás nem szórakoztató, hanem valóságos átok. Ismerte az országot irányító nagykutyák szinte minden gondolatát, és most már tudta, hogy az, amerre terelik ezt a népet, az nem a helyes irány. Innen már csak egy ugrás volt a kéretlenül életre kelt belső hang számára kimondani, hogy bűn önmagának megtartani ezt a tudást – vagyis hogy cselekedni kell, tenni valamit, változtatni a dolgokon. A kérdés csak az volt, hogy mit. A hazájában nem létezett olyan fórum, ahol büntetlenül felszólalhatott volna, hogy másokat is figyelmeztessen a vezetés tévedéseire, vagy megkérje a pártvezetés tagjait, hogy gyakoroljanak önkritikát és változtassanak irányelveiken. Nem, amíg ebben a rendszerben élt, semmit nem tehetett. És ezzel mindenki így volt, még azok is, akik a legmagasabb pozíciókat bitorolták. Ő a szabadságát – már ha létezett egyáltalán ilyesmi a Szovjetunióban – kockáztatta volna, ők pedig a széküket. Ezért nem akadt mindeddig egyetlen olyan vezető sem, aki fel mert volna állni, hogy az elvtársak szemébe mondja: rossz úton járnak. A rendszer gondoskodott erről. Korrupt emberek csak korrupt embereket választanak társukká, mert így nem kell kellemetlen kérdésektől tartaniuk azok részéről. Kéz kezet mos. A világ mit sem változott a cári idők óta. Akkor a hercegek tekintették természetesnek azt, hogy rátelepszenek a népre, most a marxizmus újhercegei gondolták ugyanezt. Az egyetlen különbséget a csomagolás jelentette – a cári fehéret felváltotta a kommunista vörös. És milyen jól beleolvadt a kiontott vér a vörös háttérbe!
A szerelvény megállt, és Zajcevet vitte a lába, ki a peronra, fel a mozgólépcsőn az utcára, ahol a tömeg, mintha a ragyogó késő nyári napfény lett volna rá ilyen hatással, pillanatok alatt szétoszlott. Egy részük a Központ épülete felé tartott. Zajcev felmutatta az igazolványát a bronzkapu mögött posztoló őrnek, az pedig intett a fejével, hogy bebocsátást nyert a titkok világába. Zajcev ugyanolyan közönyös arccal, mint máskor, lement a lépcsőn a pincébe, átment egy második ellenőrzési ponton, és belépett a kommunikációs központnak otthont adó csarnokba.
Az éjszakai műszak most végzett. Zajcev asztalánál még ott ült a kolléga, a vele együtt frissen őrnaggyá előléptetett Nyikolaj Konsztantinovics Dobrik.
– Jó reggelt, Oleg – üdvözölte bajtársiasan a férfi, és jólesően kinyújtózkodott a forgószékben.
– Neked is Kolja. Milyen volt a műszak?
– Egy csomó üzenet érkezett Washingtonból. Az az őrült elnökük már megint kinyitotta a száját. Te tudtad, hogy mi vagyunk “a gonosz gyújtópontja a modern világban”?
– Ezt mondta? – kérdezte hitetlenül Zajcev.
Dobrik bólintott.
– Úgy bizony. A washingtoni rezidentúra elküldte a beszéd teljes szövegét. Nem szeretnék a nagykövetük helyében lenni. A külügyminiszter biztosan be fogja hívatni, és a Politbürónak is lesz egy-két szava hozzájuk. Én mindenesetre jól szórakoztam.
– Ezek szerint nem írták át egyszer használatossal? – Ha az egész beszédet egyszer használatos kódlapokkal rejtjelezték volna, annak visszafejtése minden lett volna Dobrik számára, csak szórakozás nem.
– Nem, hál’ istennek – felelte Dobrik. Nem iróniából mondta így: gyakran használt kifejezés volt, még a Központban dolgozók körében is. – A tisztjeink már nekiláttak a kielemzésének. Órákig, vagy még valószínűbb, hogy napokig el fognak rágódni rajta. Pszichológusokat is bevetnek, le merném fogadni.
Zajcevnek sikerült elkuncognia magát. Ha levelezés lesz belőle, az rajtuk fog keresztülmenni; mint jó hivatalnokok, mindig elolvasták az izgalmasabb küldeményeket.
– Nem értem, hogy irányíthatja egy ilyen ember a világ egyik legnagyobb országát – jegyezte meg Dobrik. Felállt az asztal mellől, és cigarettára gyújtott.
– Azt hiszem, ezt hívják demokráciának – válaszolta Zajcev.
– Nos, ez esetben hála az imádott pártunkon át kifejezett kollektív népakaratnak. – Dobrik, dacára a hangjából érezhető iróniának, jó párttag volt. Mint mindenki a Központban.
– Úgy van, Kolja. – Zajcev a faliórára nézett. Hat perccel korábban érkezett. – Most pedig átveszem a műszakot, őrnagy elvtárs.
– Én pedig megköszönöm neked, őrnagy elvtárs. – Dobrik a kijárat felé indult.
Zajcev leült a Dobrik ülepétől még meleg székre. Aláírta a jelenléti ívet, kiürítette a hamutartót a szemetesbe – Dobrik erről valahogy mindig megfeledkezett –, és belekezdett egy új munkanapba. A hamutartótól eltekintve kellemes dolog volt Dobrikot leváltani, mert sohasem hagyott befejezetlen munkát az asztalon. Egyébként alig ismerte a kollégáját; csak ilyenkor, reggelente váltottak néhány szót, így azt sem tudta, hogy miért vállalt önként állandó éjszakai munkát.
Még volt néhány üres perce, de képtelen volt összeszedni a gondolatait, így hát Oleg Ivanovics rágyújtott a munkanap első cigarettájára. Közben szórakozottan a papírjait rendezgette, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha dolgozna. Óra után tíz perccel egy kódfejtő jött az asztalához egy mappával.
– A moszkvai állomásról, őrnagy elvtárs.
– Köszönöm, elvtárs – bólintott Zajcev. Kinyitotta a pergamenszínű mappát, és átlapozta az üzeneteket.
Aha. CASSIUS jelentkezett, állapította meg. Nem ismerte sem az igazi nevét, sem az arcát, de biztos volt benne, hogy minimum egy kongresszusi képviselő mellett dolgozik, de az is lehet, hogy egy szenátor környezetében. Mindig értékes politikai hírekkel látta el a Központot, és ingyen csinálta, pusztán elvi okokból. Az ilyenek voltak a legjobb ügynökök.
Elolvasta az üzenetet, aztán előkereste a memóriájában a megfelelő – a föld színe felett lakozó – személyt. Anatolij Gregorovics Fokin ezredes, egyes igazgatóság, politikai osztály, Washington-részleg. A negyedik emeleten.

ILJA FODOROVICS BUBOVOJ ezredes lebaktatott a szófiai járat lépcsőjén. Reggel háromkor kellett kelnie, hogy elérje a gépet. Szerencsére Alekszej Rozsdesztvenszkij, akit évek óta ismert, volt olyan kedves, és előző nap felhívta, hogy megnyugtassa, nem megrovás miatt hívatták be a Központba. Bubovojnak tiszta volt a lelkiismerete, de azért jó volt biztosnak lenni benne – a KGB-nél sose lehetett tudni. Mindenesetre rendesen megkötötte a nyakkendőjét, és felvette a legjobb cipőjét. Egyenruha nem volt rajta, mert elméletileg titok volt, hogy ő a szófiai rezidens.
A kapunál egy tiszt várta, aki egy autóhoz vezette. A férfi a Vörös Hadsereg egyenruháját viselte, de valójában KGB-s volt. Bubovoj kifelé menet vett egy Szovjetszkij Szportot a kioszkban – a Központ innen harmincöt perc autóútra volt. A Szófia focicsapata pár nappal korábban 3-2-re verte a moszkvai Dinamót. Az ezredes kíváncsi volt, milyen visszhangja van a vereségnek Moszkvában. Egy szocialista sportcsapat sohasem veszíthetett. A Dinamó edzője és játékosai örülhettek, hogy az ellenfél ezúttal egy szintén szocialista futballcsapat volt. A bűnük így mégsem volt olyan égbekiáltó.

FOLEY EZEN A REGGELEN később szállt metróra. Egy éjszakai áramkimaradás lenullázta az ébresztőórát, így a megszokott fémes berregés helyett a hasára sütő nap ébresztette fel. Mint mindig, ezúttal is próbált közönyösnek látszani, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végigpásztázza az arcokat az előző napi kéz gazdája után kutatva. Az utasok közül azonban senki nem nézett vissza rá. Eldöntötte, hogy délután megint a 17.41-es szerelvényre fog felszállni. Sose lehet tudni. Ha véletlen volt, akkor annyi, de ha mégsem… Az elkövetkező napokban ugyanabban az időpontban, ugyanabban a kocsiban, ugyanott fog utazni. Az árnyéka – ha van – úgysem fogja észrevenni. Mi több, örülni fog neki, hogy a megfigyelt személy kiszámíthatóvá vált. Az amerikaiak kiszámíthatatlansága az őrületbe tudta kergetni a KGB embereit. Úgyhogy “jó” amerikai lesz, fogadta meg Foley, és azt fogja adni nekik, amit kapni akarnak.
A metró kijáratától már csak egy rövid séta volt a nagykövetség – a “Mikrocsipes Miasszonyunk”-kal, a világ legnagyobb mikrohullámú sütőjével szemben. Foley szemének jólesett látni a csillagos-sávos lobogót és az őrt álló, fehér sapkás tengerészgyalogosokat; valahányszor megpillantotta őket, úgy érezte, hazatért.
Az irodájában káosz uralkodott. Ez is az álca része volt: a szertelen publicistát kellett alakítania – de nem a kommunikációs osztály vezetője előtt. Mike Russell egykor az ASA-nál* dolgozott alezredesként, most pedig az NSA-nál** végezte ugyanazt a munkát a kormány számára civil alkalmazottként. Moszkva nehéz terep volt Russell számára. Elvált fekete lévén nem sok örömét lelhette a női nemben, az oroszok ugyanis hírhedten gyanakvóak voltak a színes bőrűekkel szemben.
– Jöjjön be, Mike – mondta Foley a diszkrét kopogás hallatán.
– Jó reggelt, Ed. – Russell meglehetősen alacsony fickó volt, és szemmel láthatóan szerette a hasát. Viszont remekül végezte a munkáját, és most csak ez számított. – Csendes éjszakája volt.
– Hogy?
– Csak ez jött magának. – Elővakart egy borítékot a zakója zsebéből, és odaadta Foleynak. – Nem tűnt fontosnak. – Személyesen dekódolta az üzenetet; még a nagykövetnek se volt olyan magas biztonsági minősítése, mint a kommunikációs osztályvezetőjének. Foley azon kapta magát, hogy örül az oroszok rasszizmusának. Így sokkal kisebb volt a valószínűsége annak, hogy Mike eladja magát nekik. Még elképzelni is rossz volt. Mike Russell volt az egyetlen ember az épületben, aki bármelyiküket le tudta volna leplezni: éppen ezért környékezték meg a hírszerzők olyan előszeretettel a követségek kódfejtőit, azokat az igazságtalanul lenézett és mellőzött embereket, akik az évek során félelmetes mennyiségű információ birtokába jutottak.
Foley kinyitotta a borítékot. Az üzenet alacsony prioritású volt, és újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a CIA is csak egy bürokratikus állami intézmény. Foley morogva belenyomta a papírdarálóba.
– Jó dolog lehet tíz másodperc alatt túllenni a napi tennivalókon – nevetett Russell.
– Gondolom, Vietnamban nem így ment.
– De nem ám. Emlékszem, egyszer az egyik emberem bemért egy vietkong adót a MAC-V főhadiszállásán. Mozgalmas éjszaka volt.
– Elkapták?
– Persze – bólintott Russell. – A helyiek irtó dühösek voltak rá. Azt mesélték, csúnyán végezte. – Russell akkoriban főhadnagy volt. Detroitban született, az apja a második világháború idején B-24-es bombázókat épített. Sokkal hálásabb munka volt, mondogatta, amikor csak alkalma nyílt rá, mint Fordokat készíteni. Russell ki nem állhatta a Szovjetuniót (ezek még a jó soulzenét se tudták értékelni!), de a pótlékok, amelyek a moszkvai szolgálatért jártak, fontosabb szempontnak bizonyultak. Russell ugyanis egy magánbirtokra gyűjtött, hogy egy szép napon majd nyugállományba vonulhasson és kedvére vadászhasson. – Kimenő üzenet, Ed?
– Nincs. Legalábbis egyelőre.
– Vettem. Akkor hát további jó napot!
Egyáltalán nem úgy ment, mint a kémregényekben. A CIA-tiszt munkájában lényegesen több a dögunalom, mint az izgalmas epizód. Foley az ideje legalább kétharmadát azzal töltötte, hogy jelentéseket írt – amit aztán valaki vagy elolvasott Langleyben, vagy nem –, meg találkozókra várt, melyek vagy létrejöttek, vagy nem. Az utcai munkát nem személyesen végezte, hogy feleslegesen ne kockáztassa az identitását; erről nem győzött eleget beszélni a feleségének, de az nem zavartatta magát. Mary Pat imádta az akciót, ami aggasztó volt, bár ez idáig még egyikük se került életveszélyes helyzetbe a munka miatt. Mindketten diplomáciai védelmet élveztek, és az oroszok ezt tiszteletben tartották. Még ha bajba is kerülnének, akkor se kellene nyers erőszaktól tartaniuk. Legalábbis Foley remélte.

– JÓ REGGELT, Bubovoj ezredes – mondta barátságos hangon Andropov, anélkül hogy felállt volna.
– Jó napot, elnök elvtárs – válaszolta a szófiai rezidens, megkönnyebbülten, hogy Rozsdesztvenszkij nem hazudott. Ebben a szakmában az ember sohasem lehetett eléggé paranoiás.
– Hogy mennek a dolgok Szófiában? – intett a hatalmas tölgyfa asztal elé helyezett fotelre Andropov.
– Szocialista barátaink továbbra is készségesek, elvtárs, a törököket illető ügyekben különösen.
– Nagyon helyes. Van egy művelet, egyelőre még csak terv szintjén, amelyben a tanácsára és a segítségére lehet szükségünk. – Az elnök hangja még mindig barátságos volt.
– Állok rendelkezésére, elnök elvtárs.
Andropov, az ezredes arckifejezését fürkészve, felvázolta a tervet. Bubovojnak egyetlen arcizma se mozdult. Tapasztalt hírszerző volt, és jól ismerte ezt a nézést.
– Mikor szeretnének sort keríteni rá? – kérdezte, amikor Andropov elhallgatott.
– Mennyi időre lesz szüksége az előkészületekre?
– Először is együttműködésre kell bírnom a bolgárokat. Már tudom is, hogy kivel fogok beszélni: Borisz Sztrokov ezredessel. Ő irányítja a törökországi műveleteket, csempészet meg effélék, így kapcsolatban áll a török alvilággal. Ezek a kapcsolatok roppant hasznosak tudnak lenni, különösen, ha likvidálni kell valakit.
– Folytassa – intett neki Andropov.
– Nem lesz egyszerű, elnök elvtárs. Ha a merénylőt nem tudjuk bejuttatni a rezidenciára, az azt jelenti, hogy egy nyilvános szereplés alkalmával kell akcióba lépnie, ez pedig nagy tömeget jelent. Elhitethetjük vele, hogy lehetősége lesz elmenekülni, de ez nem igaz. Taktikai szempontból egyszerűbb lenne egy második embert is alkalmazni, aki a merénylet után végezne vele egy hangtompítós fegyverrel. Neki már lenne esélye elmenekülni, hiszen a figyelem ekkor már úgyis az áldozatra, illetve a merénylőre összpontosulna. Ezzel elejét vehetnénk annak is, hogy a merénylőnk beszéljen a rendőrségnek. Az olasz rendőrségnek nincs túlzottan jó híre, de ez nem egészen megalapozott. A római rezidensünk szerint a nyomozóik rendkívül jól képzettek és hatékonyak. Ennélfogva tehát azt javaslom, hogy még a helyszínen szabaduljunk meg a merénylőtől.
– De nem fogja ez szervezett, titkosszolgálati akció benyomását kelteni? – kérdezte Andropov.
Bubovojnak most adott volt a lehetőség, hogy azt mondja Andropovnak, amit az hallani szeretne. Nem habozott kihasználni.
– Elnök elvtárs, mérlegelni kell a kockázatokat. A legnagyobb veszélyt az jelentheti, ha a merénylőt szóra bírják. Egy halott viszont nem mesél, így a másik oldal számára nem marad más lehetőség, mint spekulálni, az pedig az ő bajuk. Ami minket illet, az ellenőrzésünk alatt álló sajtóinformátorokon keresztül elterjeszthetjük, hogy mohamedán szélsőségesek állnak az ügy hátterében. A nyugati hírügynökségek harapni fognak a hírre, és ha ügyesen manőverezünk, mindenki meg lesz győződve róla, hogy valóban ez történt. Az Amerika-Kanada Intézet szakértői megfogalmazzák a propagandaanyagot, az egyes igazgatóság emberei pedig eljuttatják a megfelelő helyre. Ez a művelet nem lesz kockázatmentes, de összetettsége ellenére kivitelezhetőnek tartom. Gondot csak az okozhat, ha nem sikerül a háttérben maradnunk. Ezért olyan fontos késlekedés nélkül kiiktatni a merénylőt, és sötétben tartani mindenkit, akit csak lehet. Feltételezem, nem sokan tudnak a tervről.
– Magával együtt négyen. A kérdés az, hány embert kell még beavatnunk. – Andropovot őszintén meglepte Bubovoj hozzáértése és higgadtsága.
– Legalább három bolgárt. A törököt már ők fogják kiválasztani. A merénylőnek mindenképpen töröknek kell lennie.
– Miért? – kérdezte Andropov, bár sejtette a választ.
– Törökország iszlám ország. Köztudott, hogy a mohamedánok meg a keresztények kölcsönös ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt, így amellett, hogy a merénylő nemzetisége valószínű magyarázatot fog adni a történtekre, egyben ellenségességet is szít a két csoport közt, amiből mi csak profitálhatunk – magyarázta a szófiai rezidens. – Tekintse ezt ráadásnak, elnök elvtárs.
– És hogy fogja kiválasztani a merénylőt?
– Ezt Sztrokov ezredesre bízom, aki mellesleg orosz származású. A családja a századfordulón telepedett le Szófiában, de ő még mindig úgy gondolkodik, mint mi. Egy igazi nasi – biztosította a főnökét Bubovoj. A mi akadémiánkon végzett, és igen tapasztalt műveleti tiszt.
– Mennyi idő?
– Ez sokkal inkább függ Moszkvától, mint Szófiától. Sztrokovnak engedélyt kell kérnie a DSZ igazgatójától, de ez sokkal inkább politikai kérdés, mint műveleti. Ha megkapta, akkor kettő, legrosszabb esetben négy hét.
– Mekkora esélyt lát a sikerre? – akarta tudni az elnök.
– Jó esélyt. A DSZ tisztje a helyszínre fogja irányítani a merénylőt, aztán, ha az teljesítette a feladatát, megöli. Ez persze nem lesz olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzik. A merénylő valószínűleg pisztolyt fog használni, és nem hangtompítósat, így a tömeg tudni fogja, hogy honnan jött a lövés. A többség menekülni fog, de lesznek néhányan, akik megpróbálják rávetni magukat, hogy elejét vegyék egy újabb lövésnek. Az emberünknek tehát nagyon rövid idő fog a rendelkezésére állni arra, hogy likvidálja. – Bubovoj maga elé képzelte a jelenetet. – Igen… és azzal is számolni kell, hogy a merénylő lövése nem lesz feltétlenül halálos. A harctéren is két-három sebesült jut egy halottra, a mi esetünkben pedig a merénylő legfeljebb négy-öt méterre tudja megközelíteni a célpontot. Egy profinak ez elég, de a mi törökünk nem lesz az. Tovább rontja az esélyeinket a gyors orvosi beavatkozás valószínűsége. Hacsak a golyó nem a szívbe vagy az agyba hatol, egy jó sebészcsapat a sírból is visszarántja az áldozatot. Én tehát egy olyan ötven százalék esélyt adnék. Ennélfogva nem szabad megfeledkezni a kudarc következményeiről sem. Ez viszont már politika, elnök elvtárs – zárta le a mondandóját Bubovoj, jelezve, hogy ebben az esetben nem sokat tud tenni. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha az akció sikerrel jár, a vezetés tábornoki csillagokkal fogja honorálni a közreműködését. Kis kockázat, nagy nyereség. Ez tetszett.
– Hm. Nos, mit javasol, hogyan fogjunk hozzá?
– A DSZ politikai ellenőrzés alatt működik, Sztrokov ezredes részlegét pedig közvetlenül a bolgár Politbüró felügyeli. Ahhoz, hogy ők engedélyezzék Sztrokov számára a közreműködést, a mi kormányunk hivatalos felkérésére lesz szükség. Ha ez megvan, gyakorlatilag szabad az út.
– Értem. – Andropov a gondolataiba mélyedt. Már csak két napja volt a Politbüró következő üléséig. Nem lesz túl korai?, tűnődött. Ha meg akarja győzni őket, meg kell mutatnia nekik a varsói levelet, annak pedig nagyon nem fognak örülni. Úgy kell előadnia az egészet, hogy nyilvánvalóvá váljon az ügy tarthatatlan volta… és hogy a többiek megrémüljenek. Ez csak nem jelenthet gondot, döntötte el. Majd segíteni fog nekik benne. – Más, ezredes?
– Az csak természetes, hogy mindennek a legnagyobb titokban kell történnie. A Vatikánnak is megvan a maga hírszerzése, nagy hiba lenne alábecsülni őket – figyelmeztette az elnököt Bubovoj. – Mind a mi Politbürónknak, mind a bolgárokénak hangsúlyozni kell, hogy erről az ügyről senkinek nem beszélhetnek. A mi részünkről ez azt jelenti, hogy még a Központi Bizottság és a párttitkárság más tagjai sem tudhatnak róla. A legkisebb szivárgás is végzetes lehet a küldetésre nézve. Ugyanakkor sok minden dolgozik a mi javunkra. A pápa hivatásánál fogva nem zárkózhat el a külvilágtól, és nem is védheti magát úgy, mint más államfők, ha fenyegetve érzi magát. Ennélfogva tehát könnyű célpont. Feltéve, persze, hogy találunk valakit, aki hajlandó az életét kockáztatva a közelébe férkőzni.
– Akkor tehát, ha megszerzem a Politbüró hozzájárulását, és a bolgár testvérek is áldásukat adták Sztrokov közreműködésére, mikor kerülhet sor a végrehajtásra?
– Egy, legfeljebb két hónap múlva, de addig mindenképpen. Szükségünk lesz a római állomás támogatására, de csakis információszerzés szintjén. A mi kezünk tiszta marad, különösen ha Sztrokov vállalja, hogy likvidálja a merénylőt.
– Szeretné, ha személyesen csinálná?
– Da – bólintott Bubovoj. – Borisz Andrejevics nem fél meghúzni a ravaszt. Már korábban is megtette.
– Nagyszerű. – Andropov végignézett az asztalán. – A műveletnek nem lesz semmiféle írásos nyoma. Amint megszereztem az engedélyt, tájékoztatni fogom, de az üzenetben csak a művelet kódja fog szerepelni: 15-8-82-666. Az utasításokat minden esetben futár fogja átadni vagy személyesen, négyszemközt közlöm magával. Világos?
– Világos, elnök elvtárs. Semmi nem szerepel papíron, kivéve a művelet kódját. Ez egyben azt is jelenti, hogy az előkészítés ideje alatt sokat fogok Szófia és Moszkva közt ingázni, de nem hiszem, hogy ez gondot jelenthet.
– Megbízhatónak tartja a bolgárokat? – fogta el az aggodalom Andropovot.
– Igen, elnök elvtárs. Régóta együttműködünk velük műveleti szinten, és nagy szakértői az effajta ügyeknek. Igazság szerint még nálunk is jobbak benne, mert nagyobb a gyakorlatuk. Ha valakinek meg kell halnia, általában a bolgárok likvidálják helyettünk.
– Igen, ezt Rozsdesztvenszkij ezredes is említette. Csak… nem ismerem őket eléggé.
– Ha óhajtja, megszervezhetek egy találkozót Sztrokov ezredessel.
Andropov határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Jobb lesz, ha nem érintkezünk.
– Ahogy óhajtja, elnök elvtárs. – Nem is számítottam másra, gondolta Bubovoj. Andropov politikus volt, és a politikusok mind egyformák: vérszomjasak, de nem szeretik beszennyezni a kezüket. Hadd végezze el helyettük más a piszkos munkát… Nos, végül is ezért fizetnek, látta be az ezredes. Egy olyan társadalomban élt, melyben a jó dolgokat a politikusok ellenőrizték, neki pedig a kedvükben kellett járnia ahhoz, hogy ő is részesülhessen belőlük. Márpedig Bubovoj ugyanúgy szerette a jó dolgokat, mint mindenki más a Szovjetunióban. Már látta magát vállán a tábornoki csillagokkal, egy kényelmes moszkvai lakás és egy szerényebb Lenin-hegyi dácsa tulajdonosaként, és nem volt ellenére a dolog. Ezért szívesen tért volna vissza Moszkvába, ahogyan a felesége is. És ha ennek az volt az ára, hogy meg kellett ölni egy külföldit, aki politikai veszélyt jelentett a hazája számára, akkor mi van? A pápa tudhatta volna, hogy ez lesz a következménye, ha ujjat mer húzni a Szovjetunióval.
– Köszönöm, hogy eljött és tanácsot adott, ezredes elvtárs. Még hallani fog felőlem.
Bubovoj felállt.
– A Szovjetuniót szolgálom – mondta, és kiment a rejtekajtón.
Rozsdesztvenszkij a titkár szobájában várta.
– Hogy ment, Ilja?
– Nem tudom, hogy beszélhetek-e róla – felelte óvatosan Bubovoj.
– Ha a 666-os műveletről volt szó, akkor nekem igen – biztosította Rozsdesztvenszkij, miközben a folyosó felé tessékelte vendégét.
– Ez esetben azt kell mondanom, Alekszej Nyikolaj’ics, hogy jól ment. Ennél többet csak az elnök jóváhagyásával mondhatok. – Ez végtére is lehetett megbízhatósági teszt is, bármennyire jóban voltak is Rozsdesztvenszkijjel.
– Én megmondtam neki, hogy rád számíthat, Ilja. Meglátod, mindketten nyerni fogunk ezen az ügyön.
– Mi szolgálunk, Alekszej, mint mindenki más ebben az épületben.
– Hadd kísérjelek le az autóig. Még eléred a déli gépet.
Néhány perccel később már Andropov irodájában volt.
– Nos? – kérdezte az elnök.
– Azt mondta, hogy jól alakult a megbeszélés, de többet nem árulhat el az ön engedélye nélkül. Ilja Fjodorovics igazi profi, elnök elvtárs. Ha jól sejtem, én leszek az összekötőjük a művelet idejére?
– Igen, maga lesz az, Alekszej – erősítette meg Andropov. Nem látta értelmét, hogy maga irányítsa a műveletet. Ő stratéga volt, nem végrehajtó. – Mit tud erről a Borisz Sztrokov nevű ezredesről?
– A bolgárról? Merényletekre szakosodott, és bőséges tapasztalatot szerzett e téren. Ilja nyilván jól ismeri.
– Hogy szakosodhat valaki a merényletekre? – kérdezte az elnök. Ebben a témában meglehetősen tájékozatlan volt.
– Az igazi munkája valami más, de tagja annak a DSZ-tisztekből álló csapatnak, amely a likvidálásokat végzi. Az évek során rengeteg tapasztalatot szerzett e téren. Ha jól emlékszem, hét vagy nyolc embert távolított el az útból. Úgy tudom, többnyire bolgárokat. Talán egy-két török is volt köztük, de nyugati egy sem. Mindig hibátlanul végezte a dolgát.
– Nem nehéz megtenni? – érdeklődött Jurij Vlagyimirovics.
– Ezen a téren nem rendelkezem tapasztalattal – vallotta be Rozsdesztvenszkij, gondolatban hozzátéve, hogy nem is szeretne. – Azok szerint, akik csinálják, nem a végrehajtás a feladat nehezebbik része, hanem a nyomok eltüntetése. A gyilkossági csoportok rendőrnyomozói ugyanis rendkívül hatékonyan dolgoznak. A mi esetünkben rendkívül alapos nyomozásra lehet számítani.
– Bubovoj azt akarja, hogy ez a Sztrokov likvidálja a merénylőt, amint az elvégezte a feladatát.
Rozsdesztvenszkij tűnődve bólogatott.
– Az nem ártana. Úgy emlékszem, korábban mi is beszéltünk erről.
– Valóban. – Andropov behunyta a szemét egy pillanatra, és maga elé képzelte a jelenetet. Igen, szükség volt rá. Sok kellemetlen következménytől menthette meg őket. – Nos, a következő lépésem az lesz, hogy megszerzem a Politbüró beleegyezését.
– Mit gondol, elnök elvtárs, mennyi időre lesz szüksége ehhez? – kérdezte kíváncsian Rozsdesztvenszkij.
– Néhány napra – felelte Andropov. – Nagyon remélem.

LENT, A KOMMUNIKÁCIÓS OSZTÁLYON Zajcev a munkájába temetkezett. Legalábbis próbált, mert még soha nem érezte ilyen intenzitással, hogy mennyire embertelen az, amit csinál. Mintha nem is ember lett volna, hanem gép, egy robot, amelytől azt várják el, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen. Csakhogy nem volt gép. A rutin az agyába ivódott döbbenetes információmennyiséggel karöltve ugyan tette a dolgát, de a gondolatai minduntalan a 15-8-82-666-os ügy körül keringtek…
– Zajcev! – szólította meg valaki. Felnézett. Rozsdesztvenszkij volt az.
– Ezredes elvtárs!
– Üzenet a szófiai rezidensnek – adott át az ezredes egy megfelelően kitöltött nyomtatványt.
– Géppel vagy egyszer használatos kódlappal, elvtárs?
Az ezredes mérlegelt.
– Legyen az egyszer használatos – mondta, hogy következetes legyen.
– Ahogy óhajtja, ezredes elvtárs. Néhány perc, és továbbítom.
– Rendben. Akkor az asztalon fogja várni Bubovojt, mire visszatér – tette hozzá gondolkodás nélkül. Az ember mindig többet beszél a kelleténél, és nincs az a tréning, amely ki tudná gyógyítani ebből a betegségből.
Ezek szerint a szófiai rezidens itt járt?, villant át Zajceven.
– Igyekezni fogok, elvtárs. Értesítsem, ha elment az üzenet?
– Igen, kérném, őrnagy elvtárs.
– A Szovjetuniót szolgálom – válaszolta Zajcev.
Rozsdesztvenszkij visszament a felszínre, Zajcev pedig nekilátott a kódolás őrjítően monoton munkájának.

SZIGORÚAN TITKOS
AZONNALI PRIORITÁS
FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA
CÍMZETT: SZÓFIAI REZIDENS
REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666
A TOVÁBBIAKBAN ÜZENETEIT CÍMEZZE ROZSDESZTVENSZKIJ EZREDESNEK. AZ ELNÖK.

Az üzenetnek nem volt jelentősége, de a prioritásnak és a referenciaszámnak annál inkább.
Ezek tényleg meg akarják tenni, rémült meg Zajcev. Most mi a fenét csináljon? Senki nincs, aki megállíthatná őket. Itt, ebben az épületben nincs. De odakint?
Zajcev cigarettára gyújtott. A szokásos időben fog metróra szállni. Vajon az amerikai is ott lesz?
Ha megteszi, az hazaárulásnak minősül, borzongott meg. Még rágondolni is rossz volt. De vajon jobb lett volna itt ülni tétlenül, és olvasni az üzeneteket, melyekkel egy ártatlan ember meggyilkolását készítik elő?
Letépett egy lapot a jegyzettömbről, és grafitceruzával ráírta: HA ÉRDEKLI, HOLNAP VISELJEN ZÖLD NYAKKENDŐT. A papírt összehajtotta, és észrevétlenül a cigarettásdoboz belsejébe dugta. Aztán fogott egy másik papírt, ráfirkált valamit, majd összegyűrte, és a szemetesbe hajította. Az elkövetkező három óra gyötrődéssel telt. Az egyik pillanatban Oleg Ivan’ics legszívesebben cafatokra tépte és az elégetni való papírok zsákjába dobta volna a lapot, a másikban pedig azt bizonygatta magának, hogy biztonságos helyen van, és amíg nem használta fel, addig nincs gond. Közben dolgozni is próbált, hogy teljen az idő. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a sorsát többé már nem is ő, hanem a körülmények irányítják, ilyen körülmények közt pedig felesleges rágódnia. Ha az amerikai a kocsiban lesz, a zsebébe csempészi a lapot, ha nem, akkor hazaviszi, és elégeti. Délután négy körül felnézett a kommunikációs osztály vízfoltos mennyezetére, és elmotyogott egy imafélét.
Végre-valahára letelt a munkaidő. A szokásos útvonalon, a szokásos tempóval ment le a szokásos metróállomásra. A metrójárat olyan pontosan érkezett, mint az esti dagály. Zajcev felszállt ugyanabba a kocsiba, amelyikben előző nap is utazott, és a szívverése kihagyott egy ütemet: az amerikai pontosan ott állt, ahol előző nap, kigombolt esőkabátban, jobb kezében újsággal, a ballal a csőbe kapaszkodva. A kabát zsebe olyan hívogatóan ásított Zajcev felé, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Zajcev közelebb oldalazott az utasok között. A jobb kezével az ingzsebébe nyúlt, ahol a cigarettáját tartotta, és óvatosan kivette belőle a papírt. A markában tartotta, míg el nem érték a következő megállót, s amikor a leszállók tömege meglódult, hagyta, hogy nekilökjék az amerikainak. A zsebébe csúsztatta az üzenetet, és szemérmesen odébb húzódott. Tökéletesen sikerült.
Fellélegzett. Amit tehetett, megtette. A továbbiak már nem rajta múltak.
De vajon tényleg amerikai volt az illető, vagy csak egy álkülföldi a kettes igazgatóságról? És vajon látta-e az arcát?
Számított ez? Az ujjlenyomata úgyis rajta volt a papíron. Ami elvezette volna hozzá a kollégákat lebukás esetén, de nem feltétlenül jelentett bizonyítékot a bűnösségére. Hiszen a jegyzettömbjét nem tartotta elzárva – a Központban dolgozók közül bárki letéphetett róla egy lapot! Nem sokkal az elszánt tett után leszállt, és felment a friss levegőre. Remélte, senkinek nem tűnt fel, hogy remegett a keze, amikor cigarettára gyújtott.

FOLEY A LAZÁN LÓGÓ kabátszárny miatt nem érezte, hogy bárki is a zsebébe nyúlt volna, de amint a peronra kilépve a zsebébe nyúlt, kiderült, hogy csak jól idomított érzékei mondtak csődöt. A zsebében volt valami, és azt a valamit nem ő tette oda. Ez annyira megdöbbentette, hogy majdnem megtorpant. Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy ellenőriznie kellene, követik-e, de aztán eszébe jutott, hogy kiszámítható napirendje miatt a felszínen bizonyára új árnyék várja, vagy még valószínűbb, hogy valamelyik épületből figyelik kamerával. A filmszalag itt is ugyanolyan olcsó volt, mint bárhol a világon, így hát hazasétált, ahogy máskor is szokott, és egészen addig nem nyúlt a papírhoz, míg be nem lépett a lakásba.
– Hazajöttem, drágám – kiáltott be a feleségének, és mohón előhúzta a papírt. Abban biztos volt, hogy a lakásban nincsenek kamerák. Még az amerikai technika sem volt ennyire fejlett, azok alapján pedig, amit Moszkvából látott, nem volt elájulva az orosz ipar képességeitől. Széthajtotta a papírt, és érezte, hogy megáll benne az ütő. – Mi a vacsora? – szólalt meg kis idő múltán.
– Gyere és nézd meg! – felelte Mary Pat a konyhából.
A tűzhelyen hamburgerpogácsa sistergett, mellette burgonyapüré, mártás és szárazbabfőzelék, a klasszikus amerikai vacsora elengedhetetlen elemei. A kenyér orosz volt, de ez egyáltalán nem jelentett hátrányt.
Kicsi Eddie a tévé előtt ült, és egy Transformers-kazettát nézett. Ez egyelőre teljesen lekötötte a figyelmét.
– Történt ma valami érdekes? – kérdezte Mary Pat a tűzhely mellől.
Ed megcsókolta, majd jelezte neki az előre megbeszélt módon, hogy valami szokatlan történt.
– Semmi, bébi.
A felesége elkerekedő szeme azonban egészen mást mondott. Nem is annyira a kézzel írt üzenet lepte meg, hanem a nyomtatott fejléc: ÁLLAMBIZTONSÁGI HIVATAL, KOMMUNIKÁCIÓS OSZTÁLY.
A mindenül, formálták Mary Pat ajkai a szavakat.
A moszkvai CIA-állomás főnöke tűnődve bólintott.
– Vigyáznál a hamburgerekre, szívem? Be kell hoznom valamit.
Ed átvette a szedőlapátot, és megfordította az egyik húspogácsát. A felesége hamar visszatért. Egy zöld nyakkendő volt a kezében.