A gonosz birodalma

Tom Clancy


A GONOSZ
BIRODALMA



DANNY O-NAK ÉS AZ 52-ES TŰZOLTÓCSAPAT TAGJAINAK




A hősök általában hétköznapi emberek.
HENRY DAVID THOREAU







KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Leanartnek, Joninak és Andynek, amiért a kezemet fogták a vasfüggöny mögött, és beavattak a csempészet rejtelmeibe.
Alexnek, amiért a másik kezemet fogta.
Tomnak és a brit királyi palota személyzetének. Ritkán találkozik az ember ilyen derék férfiakkal, igazi öröm volt megismerni őket.
A budapesti amerikai követség alkalmazottainak, amiért olyan készségesek voltak, holott váratlanul toppantam be.
Végül, de nem utolsósorban Michaelnek, Melissának, Gilbertnek és Marshának. Bízom a hozzáértésetekben.










Az élet legfontosabb pillanata az, amikor eldöntőd, hogy a jó vagy a gonosz oldalára állsz.
PÜTHAGORASZ


Ha nem ismered fel a Menny akaratát, nem lehetsz kiváló ember.
KONFUCIUS





Prológus


A KERT



A LEGNEHEZEBB RÉSZE A VEZETÉS LESZ, gondolta Jack. Már vett egy Jaguart – amit errefelé előkelően, “you”-val a közepén illett ejteni –, de még egyszer sem sikerült úgy megközelítenie, hogy ne a bal oldali ajtó felé vette volna az irányt. Az autókereskedő nem röhögte ki, de Ryan biztos volt benne, hogy csak azért nem, mert jól nevelt brit úriember. Még szerencse, hogy nem ült be az anyósülésre a szalonban – akkor tényleg hülyét csinált volna magából. Most tehát meg kellett tanulnia, hogy a bal a jobb, a jobb pedig a bal. Legalábbis bizonyos esetekben. Az út “jobb” oldala például baloldalt van, és a jobb kanyar az, amelyik keresztezi a szemközti forgalmat, nem a bal. Az autópályán pedig a bal szélső a lassú sáv. És ez még csak a vezetés volt! Furcsaságok akadtak más téren is. Például a házban: a csatlakozóaljzatok kancsal szemmel néztek rá a falból, s a borsos bérleti díj ellenére nemhogy légkondicionálás nem volt a házban, de még központi fűtés sem. Nem mintha annyira hűteni kellett volna a levegőt: elég zord volt itt az éghajlat, a helyiek már a huszonnégy foktól is szédelegtek az utcán. Jack szívesen megnézte volna őket egy kánikulai napon D. C.-ben. A dal, mely szerint “a veszett kutyák és az angol úriemberek a déli hőségben sétálnak”, minden bizonnyal lódított.
A helyzet persze rosszabb is lehetett volna. Legalább volt egy engedélye, amivel bejárhatott vásárolni a Greenham Commons légi támaszpont kantinjába és helyőrségi üzletébe; itt becsületes hot dogot lehetett kapni, s olyan holmikat vásárolhatott, amelyek majdnem úgy néztek ki, mintha a marylandi Giantben vette volna őket.
A szokás nagy úr. Sallynek az otthoni rajzfilmsorozatok hiányoztak, Jacknek pedig az őrült show-k produkálta háttérzaj, ami olyan megnyugtatóan tudott hatni, ha valami fontosat olvasott. A tévéhíradó viszont egészen tűrhető volt, az újságok pedig különösen informatívnak bizonyultak, de a reggeli Far Side-ot semmi sem tudta pótolni. Esetleg az International Tribune, gondolta Jack, amihez az állomás újságosbódéjában lehetett hozzájutni. Feltétlen követnie kellett a baseballeseményeket.
A ház nem volt rossz, de kisebb volt, mint a Peregrine Cliff-i otthonuk, amelyet most egy tengerészgyalogos ezredes bérelt (aki egyébként a haditengerészeti akadémián oktatta a haza derék fiait és leányait). A hálószoba egy hatalmas kertre nézett. Az ingatlanközvetítő különösen büszke volt erre, s állítólag a volt tulajdonosok is sok időt töltöttek itt. Faltól falig csupa rózsa volt, főként vörös és fehér a Lancaster- és a York-ház tiszteletére. Rózsaszínek is voltak köztük, jelezve, hogy a kettő egyesüléséből jött létre a Tudor-ház, amely végül I. Erzsébettel kihalt, helyet adva az új királyi családnak, melyet Ryannek minden oka megvolt kedvelni.
Végeredményben az időjárás is elviselhető volt. Már három napja voltak az országban, és még egyszer sem esett. A nap nagyon korán kelt és későn nyugodott, télen viszont állítólag fel sem kelt. A Külügyminisztériumnál szerzett új ismerősök szerint a hosszú téli éjszakák nagyon meg tudják viselni a kisgyermekeket, márpedig Sally a maga négy és fél évével még nagyon is ebbe a kategóriába tartozott. Az öt hónapos kis Jacket ez a tényező aligha fogja zavarni, bízott benne Ryan. Jó alvókája volt, most is a lóbőrt húzta a dadája, Margaret van der Beek vigyázó tekintete alatt. A fiatal lány Dél-Afrikából jött, ahol az apja metodista lelkész volt. Jó referenciákkal érkezett, s a Metropolitan Police szerint tiszta volt, Cathy eleinte mégis ferde szemmel nézett rá. A gondolat, hogy valaki más neveli a gyerekeit, felborzolta az idegeit; errefelé azonban ez hagyomány volt, és remekül működött, például Winston Spencer Churchill esetében is. Miss Margaretet Sir Basil ügynöksége ellenőrizte, de ez semmit nem jelentett. Jacket alaposan kioktatták erről az elutazásukat megelőző héten. A “túloldal” – ezt a brit kifejezést Langleyben is előszeretettel használták – nemegyszer beszivárgott már a brit hírszerzésbe. A CIA meg volt győződve róla, hogy Langleyvel ez még nem történt meg, Jack azonban nem. A KGB piszok jól végezte a munkáját, és mohó emberek mindenütt akadnak. Az oroszok nem fizettek túl sokat, de mindig kerülnek olyanok, akik egy marék mogyoróért is eladnák a lelkűket, s ez nincs a homlokukra írva.
Pont ez volt a legfárasztóbb része a munkának. Jack képtelen volt elsajátítani ezt a gondolkodásmódot, annak ellenére, hogy az apja rendőr volt. Egy dolog volt értékes információra vadászni az asztalára kerülő adathalmazban, és más szorosan együttműködni a kollégákkal úgy, hogy közben potenciális ellenségnek kellett tekintenie őket. Kíváncsi lett volna, vajon a többiek is így néznek-e rá. Talán nem. Végtére is bizonyított már, és a vállán éktelenkedő sebhelyek is magukért beszéltek. Arról a Chesapeake-öbölbeli éjszakáról, ami még ma is rémálmokkal kísértette, nem is szólva. Pedig azt a csatát megnyerte, nem igaz? Miért sugallták hát mégis másként a rémálmok, melyekben Cathy hiába sikított segítségért, mert a fegyvere minden egyes alkalommal csütörtököt mondott? Talán el kellett volna mennie egy pszichiáterhez, de hát, ahogy mondani szokták, csak a hülye megy magától oda…
Sally az új szobájában ugrándozott, és a költöztetőket csodálta, akik épp az ágya összeszerelésével voltak elfoglalva. Jack ki volt tiltva a helyszínről; Cathy szerint még arra se volt alkalmas, hogy felügyelje a műveletet. Pedig Jacknek az volt az első dolga, hogy kicsomagolja a szerszámkészletét, ami nélkül egyetlen amerikai férfi se érzi magát igazi férfinak. A költöztetőknek egyébként, bármilyen szomorú, még a szerszámaira se volt szükségük. A SIS persze nekik is alaposan a körmükre nézett. Nem lett volna ildomos hagyniuk, hogy egy KGB irányította ügynök poloskákat telepítsen a házba.
– Hol a turista? – harsogta egy amerikai hang. Ryan kiment a haliba, hogy megnézze, ki az.
– Dan! Hogy ityeg?
– Unalmas napunk volt az irodában, ezért Lizzel gondoltuk, átjövünk megnézni, hogy haladtok. – A jogi attasé háta mögül elő is került a szépségkirálynő, a sokat tűrő FBI-feleségek Szent Erzsébetje. Mrs. Murray és Cathy megölelték egymást, aztán el is tűntek a kert mélyén. Cathy imádta a rózsákat, amit Ryan nagyon díjazott. Annak idején az apja volt a Ryan család kertésze, megkímélve Jacket a ház körüli pepecseléstől. Most Cathy látta el ugyanezt a tisztséget.
Murray végigmérte a barátját.
– Pocsékul nézel ki.
– Hosszú repülőút, unalmas olvasnivaló – magyarázta Jack.
– Nem aludtál az úton? – kérdezte meglepetten Murray.
– Egy repülőn? – horkant fel Ryan.
– Tényleg ennyire zavar?
– Egy hajón legalább látod, hogy mi tart fenn, Dan. De egy repülőn…
Murray elkuncogta magát.
– Jobb lesz, ha hozzászoksz, pajtás, mert rengeteg bónuszpontot fogsz összegyűjteni a légitársaságok törzsutasaként. A Dulles lesz a második otthonod.
– Én is ettől tartok. – Különös, de ez nem jutott eszébe, amikor elfogadta a megbízatást. Seggfej vagy, állapította meg, immár túl későn. Havonta legalább egyszer haza kell repülnie Langleybe… Eléggé lelombozó kilátás egy olyan ember számára, aki ki nem állhatja a repülést.
– Nem volt semmi fennakadás a költözködésnél? Ezekben a fickókban maximálisan megbízhatsz. Bas már húsz-egynéhány éve alkalmazza őket, a yardos kollégák nagyon elégedettek velük. A társaság fele egykor rendőr volt. – Márpedig a zsaruk, ezt nem kellett hozzátennie, sokkal megbízhatóbbak, mint a kémek.
– Vagyis nem lesz kamera a fürdőszobában? Remek! – vigyorodott el Ryan. Rövid hírszerzői pályafutása alatt megtanulta, hogy ez a munka nem sokban különbözik attól, amit tanárként a haditengerészeti akadémián végzett, de arra nem vett volna mérget, hogy ha az oroszok nem is, Basil szereltetett poloskákat a házba.
– Én se szeretem, ha a pucér seggemet fotózzák. De nézzük a dolgok pozitív oldalát: mostantól sűrűbben találkozhatunk. Már ha ez neked pozitívum.
Ryannek sikerült az arcára ültetnie egy fáradt mosolyt.
– Legalább lesz kivel elmennem sörözni.
– Ez itt valóságos nemzeti sport. Több üzlet köttetik a pubokban, mint az irodákban. A country club angol változata.
– És egészen tűrhető a sörük.
– Sokkal jobb, mint az otthoni lóhúgy. Ebben a tekintetben sikerült megtéríteniük.
– Langleyben azt hallottam, hogy Emil Jacobsnak is dolgozol.
– Néha – bólintott Murray. – A helyzet az, hogy sok tekintetben jobbak vagyunk, mint a Hivatal. A műveleti központ még mindig nem tért magához hetvenhét óta, és nagyon úgy néz ki, hogy még egy jó darabig nem is fog.
Ryan kénytelen volt egyetérteni vele.
– Greer tengernagynak is ez a véleménye. Bob Ritter jó fej, talán túlságosan is az, ha érted, hogy mire gondolok, de nincs elég támogatója a kongresszusban ahhoz, hogy abba az irányba terjessze birodalmát, amerre szeretné.
Greer a CIA főelemzője volt, a hírszerzési igazgatóság vezetője, Ritter pedig a műveleti igazgató. Gyakran voltak súrlódások közöttük.
– A hírszerzési igazgatóban sokkal jobban bíznak, mint Ritterben. Ez még a tíz évvel ezelőtti Church Bizottság hozadéka. Tudod, a szenátus képtelen visszaemlékezni rá, ki vezette azokat a műveleteket. A főnököt szentté avatják, az embereit pedig, akik csak a parancsait követték, keresztre feszítik. Ez egy nagy disznóság, ahogy a németek mondják.
Jack egyetértően mormogott.
Az a görcsös igyekezet, amivel a CIA Fidel Castrót el akarta tenni láb alól – a főügyész és Camelot támogatásával – felért egy mókás rajzfilmsorozattal. A politikusok James Bondot próbálták utánozni, csakhogy az fikció volt, kiagyalója pedig egy bukott brit ügynök. Ryan előbb Londonban, majd a saját nappalijában egy életre megtanulhatta, hogy film és valóság nagyon különbözik egymástól.
– Szóval, Dan, mennyire jók valójában?
– A britek? – Murray kiballagott a ház előtti gyepre. A költöztetőket szemmel tartotta a SIS, Murray viszont FBI-os volt. – Basil egy igazi világklasszis. Ezért sikerült ilyen sokáig pozícióban maradnia. Briliáns tehetség, terepen is kiváló munkát végzett, és ő volt az első, aki megszimatolta, hogy valami nincs rendjén Philbyvel. Pedig akkor még igencsak zöldfülű volt. Az irányítás is remekül megy neki, az egyik legéberebb ügynök, akivel valaha is dolgom volt. Mindkét oldal politikusai kedvelik és bíznak benne, ami nem semmi. Olyan, mint egykor Hoover volt nekünk, csak személyi kultusz nélkül. Én is nagyon bírom. Jól össze lehet dolgozni vele. Ja, és téged is kedvel, Jack.
– Miért? – kérdezte meglepetten Ryan. – Mivel szolgáltam rá?
– Bas felismeri a tehetséget. Egyenesen odáig volt azért a módszerért, amit tavaly a biztonsági rések felderítésére kiötlöttél. A “kanári csapdáért”. És az sem ártott az imázsodnak, hogy megmentetted a következő királyukat, tudod? Népszerű pasas leszel odalent, a Century House-ban. Ha így folytatod, szép jövő vár rád a kémszakmában.
– Remek. – Ryan egyáltalán nem volt biztos benne, hogy erre vágyik. – Dan, én csak egy bróker vagyok, akiből történelemtanár lett, ezt ne felejtsd el.
– Ez már régen nem igaz, Jack. Nézz előre, rendben? A tőzsdén is ezt kellett tenned, amikor a részvényeket vásároltad, és elég jól ment, vagy nem?
– Összeszedtem némi pénzt, az igaz – ismerte el Ryan. Valójában rengeteg pénzt, és a vagyona még mindig gyarapodott. A Streeten könnyen megszedhette magát az ember.
– Akkor legfőbb ideje valami nagyot alkotnod, Jack. Nem akarom becsmérelni a kollégáidat, de átkozottul kevés okos emberrel találkoztam a soraik közt. Ez sajnos tény. Akad jó néhány közepesen tehetséges egyéniség, de igazi sztár alig. Neked viszont megvan minden esélyed arra, hogy azzá válj. Jim Greer is így gondolja, Basil nemkülönben. Te nem úgy működsz, mint a nagy átlag. Én sem, különben még mindig bankrablókat hajkurásznék Riverside-ban, Philadelphiában. Csakhogy én nem kerestem milliókat a tőzsdén.
– A szerencsének és a tehetségnek nem sok köze van egymáshoz, Dan. Cathy apja, Joe többet keresett, mint amit én valaha is fogok, mégis egy fontoskodó, önkényes gazember.
– A lánya azonban neked köszönhetően egy igazi lovag felesége lett.
Jack elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem.
– Ez a házasság sok ajtót meg fog itt nyitni előtted, Jack. A britek szeretik a magukfajtákat… De mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak titeket egy korsóra? Van odafent a dombon egy pofás kis klub, a Gyűrűslepke. Egy költözködés őrjítően tud hatni az emberre. Majdnem olyan rossz, mint egy építkezés.

A HIVATALA A KÖZPONT első pinceszintjén volt, megfejthetetlen biztonsági okokból, de mint kiderült, a “főellenség” központjában is volt egy hasonló rendeltetésű terem. Ott Mercury-nak hívták. Az istenek hírnöke – milyen találó név. Az üzenetek a kódfejtőktől kerültek az asztalára. Miután átolvasta őket, a tartalomra és a kódszavakra ügyelve, szétosztotta őket a megfelelő irodák és tisztek közt végrehajtásra; az ellenkező irányba áramló üzenetekkel hasonló volt a helyzet, persze fordított sorrendben. A forgalom általában kiszámítható volt: a reggel a bejövő üzeneteké volt, a délután a kimenőké. A folyamat legnehezebb része természetesen a kódolás volt. A terepen dolgozó hírszerzők ugyanis egyedi és egyszer használatos kódlapokat használtak, melyek egyetlen másolatát a szomszédos szobákban tárolták. Az itt dolgozó hivatalnokok a legkülönfélébb titkokat fogadták és továbbították az olasz képviselők nemi életétől az amerikai atomrakéta-célpontokig.
Különös, de senki nem beszélt arról, amit a munkája során írt vagy olvasott. A hivatalnokok meglehetősen agyatlanok voltak. Talán szándékosan így válogatták ki őket pszichológiai tesztek alapján – nem lepte volna meg. Az ügynökséget zsenik tervezték és robotok működtették. Ha valaki tudott volna építeni a célnak megfelelő robotokat, biztosan megtette volna, mert a gépek sokkal kisebb valószínűséggel térnek le a számukra kijelölt útról.
A gépek azonban képtelenek a gondolkodásra. Ezért volt itt ő – hogy működésben tartsa az ügynökséget. Mert annak működnie kellett, bármi áron; védenie kellett az államot, egyszerre kardként és pajzsként. Mindenről nem tudhatott, ami ebben az épületben folyt, de afféle főpostamester lévén többet tudott, mint bárki: kódneveket, helyszíneket, sőt gyakran műveletekről és küldetésekről is tudomást szerzett. A terepen dolgozó műveleti tisztek igazi nevét és arcát nem ismerte, de ismerte a célpontjaikat, az általuk toborzott ügynökök nevét, és a legtöbbször azt is, hogy azok mit szolgáltatnak.
Kilenc és fél éve volt ezen az osztályon. 1973-ban kezdte, közvetlenül azután, hogy a Moszkvai Állami Egyetemen elvégezte a matematika szakot. Egy éles szemű KGB-s toborzó figyelt fel a fegyelmezett gondolkodású matematikusra. Remek sakkjátékos volt, vélhetően ennek köszönhette kiváló emlékezőképességét, annak a sok órának, amit a régi sakkmesterek játékának tanulmányozásával töltött el, hogy egy adott helyzetben tudja, mi lesz ellenfele következő lépése. Egy időben sakkozókarrierről álmodozott, de bármilyen keményen is tanult és gyakorolt, az mégsem bizonyult elegendőnek. Borisz Szpasszkij, aki akkor még maga is fiatal játékos volt, hat nullára verte – két döntetlennel –, és ezzel a hírnév, a gazdagság… és az utazás illúziója örökre szertefoszlott. Az iratokba sóhajtott. Utazás. Rongyosra tanulmányozta a földrajz- és útikönyveit. Ha behunyta a szemét, maga előtt látta a fotókat – többnyire fekete-fehérben: a velencei Canale Grandét, a londoni Regent Streetet, Rio de Janeiro sziporkázó Copacabanáját, a Mount Everestet, amelyet Hillary akkor mászott meg, amikor ő még járni tanult… és a többi helyet, amit sohasem láthat. Túl sokat tud, túl sok irathoz férhet hozzá. A KGB nagyon kényes erre. Senkiben nem bízik, és nem véletlenül: keserű tapasztalatok tanították meg rá. Mi lehet ezzel az országgal, hogy annyian próbálnak megszökni belőle? Amikor milliók adták az életüket érte… A matematika szaknak és a sakknak köszönhetően felmentették a sorkatonai szolgálat alól, aztán bekerült a Dzerzsinszkij tér 2.-be, és végleg megszabadult ettől a gondtól. A tisztséggel egy hetvenöt négyzetméteres lakás is járt egy vadonatúj épületben, meg századosi rang, néhány héttel az államvizsga után – igazán nem panaszkodhatott. Ami még jobb volt, most már aranyfedezetű rubelben kapta a fizetését, amivel a “zárt” üzletekben is vásárolhatott, nyugati árucikkeket, sorban állás nélkül. A felesége nagyon tudta értékelni ezt. Várható volt, hogy a nómenklatúra belépőszintjére is felkerül, s innen már csak kapaszkodnia kell, ha feljebb akar jutni a létrán. Végeredményben mindent, amit elért, saját magának köszönhet, állapította meg elégedetten Zajcev százados. A gondolat férfias elégedettséggel töltötte el.
Igen, bedolgozta magát ide, fáradságos munkával, és ez volt benne a lényeg. Ezért bíztak rá titkokat, olyan információkat, mint például ez is: Washingtonból egy CASSIUS fedőnevű amerikai küldözgetett értékes politikai anyagokat a negyedik emeleten működő Amerika-Kanada Intézetnek. Kanada nem érdekelte különösebben a KGB-t, leszámítva az amerikai légvédelmi rendszerben való részvételét. Az ottawai rezidens szerint a kanadai vezetők közt szép számmal akadtak olyanok, akik ki nem állhatták déli szomszédjukat, de ez Zajcev szerint nem jelentett semmit. A lengyelek sem szerették a keleti nagy testvért, mégis megtették, amit az diktált nekik. A varsói rezidens éppen egy hónappal korábban jelentette, leplezetlen elégedettséggel, hogy az a forrófejű szakszervezeti vezető alaposan meg lett regulázva. Az “ellenforradalmi söpredék”, Igor Alekszejevics Tomacsevszkij ezredes megfogalmazása szerint. Az ezredes csillagja szépen ívelt felfelé, várható volt, hogy Nyugatra helyezik. Az igazán jók oda kerültek.

KÉT ÉS FÉL MÉRFÖLDDEL ODÉBB Ed Foley állt az ajtóban, háta mögött Mary Patríciával és az anyja kezét szorongató Eddievel. Eddie kék szeme tágra nyílt a gyermeki csodálkozástól, de még az ő négy és fél évének is nyilvánvaló volt, hogy Moszkva nem egy Disney World. A kulturális sokk Thor kalapácsaként fog lesújtani rá, de legalább tágítja a látókörét, vélték a szülei. Ahogyan az övékét is.
– Hm… – állapította meg Ed első ránézésre. Korábban egy követségi alkalmazott lakott itt, és látszott, hogy legalább megpróbált kitakarítani egy orosz házvezetőnő segítségével. Utóbbiakat a szovjet kormány biztosította, és szorgalmasan szolgálták gazdáikat. Mindkettőt… Edet és Mary Patet alaposan kioktatták a távozásuk előtti hetekben, vagyis inkább hónapokban. – Szóval ez lesz az otthon, édes otthon – jegyezte meg Ed.
– Isten hozta önöket Moszkvában – mondta Mike Barnes az újonnan érkezetteknek. Ő is a nagykövetség alkalmazottja volt, egy feltörőben lévő külszolgálati tiszt, akire ezen a héten a házigazda szerepét osztották. – A legutóbbi lakó Charlie Wooster volt. Remek fickó, igazán sajnálom, hogy vissza kellett mennie Foggy Bottomba, abba a dögmelegbe.
– Errefelé milyenek a nyarak? – akarta tudni Mary Pat.
– Mint Minneapolisban, ahol felnőttem – felelte Barnes. – Nem túl forróak, és a páratartalom is egészen tűrhető. A telek sem túl hidegek. A német hadsereg biztosan nem értene egyet velem, és valószínűleg Napóleon sem, de senki sem ígérte nekik, hogy Moszkva olyan, mint Párizs, nem igaz?
– Igen, meséltek nekem az éjszakai életről – kuncogta el magát Ed. Ez így tökéletesen megfelelt neki. Párizsba nem rejtőzködő állomásfőnök kellett, ez viszont a legnagyobb, legígéretesebb megbízatás volt, amit csak leszakíthatott magának. Még talán Bulgária, de az sem volt a fenevad szíve. Bob Ritter jó véleménnyel lehetett a teheráni küldetéséről. Kész szerencse, hogy Mary Pat akkor szülte meg Eddie-t, amikor. Három héttel az iráni hatalomátvétel előtt jöttek el. Nyűgös terhesség volt, ezért Mary Pat orvosa ragaszkodott hozzá, hogy utazzanak haza New Yorkba szülni. A gyerekek végtére is isten ajándékai… Rendjén is volt, mert így legalább Eddie is New York-inak született. Eddie mindig is azt szerette volna, hogy a fia születésétől fogva igazi Yankees- és Rangers-szurkoló legyen. A megbízatás másik szépsége is a sportban rejlett: itt játszották a világon a legjobb jégkorongmérkőzéseket. A francba a balettel és a szimfonikusokkal. Ezek a rohadékok a korcsolyához értettek a legjobban. Kár, hogy a baseballt nem művelték. Talán túl bonyolult volt a muzsikoknak. Az a sok dobásfajta, amiből választani kell…
– Nem túl nagy – nézett a repedezett ablakra Mary Pat. Az ötödiken voltak. Legalább a forgalom zaja nem fog felhallatszani. A külföldiek lakónegyedét, vagy inkább gettóját körülkerítették és gondosan őrizték. Állítólag lakóik biztonsága érdekében, ami nevetséges volt, hiszen Moszkvában nem ismerték a külföldi turisták elleni bűnözés fogalmát. Az átlag orosznak tilos volt külföldi valutát birtokolnia, és ha volt is neki, akkor sem tudta volna elkölteni. Egy amerikai vagy francia kirablásából tehát nem sok haszna származott volna, márpedig könnyű volt felismerni ezeket: ruháikkal úgy kitűntek a tömegből, mint páva a pulykák közül.
– Helló! – mondta egy angol hang. Egy pillanattal később egy pirospozsgás arc is megjelent hozzá. – A szomszédok vagyunk. Nigel és Penny Haydock – közölte az arc tulajdonosa. Negyvenöt körüli, ösztövér férfi volt, korán őszülő, kopaszodó üstökkel. A felesége, fiatalabb és csinosabb, mint amit férje valószínűleg megérdemelt, egy tálca szendviccsel és vendégváró fehérborral libbent be utána.
– Te bizonyára Eddie vagy – szólalt meg a lenszőke Mrs. Haydock.
Ed csak most vette észre, hogy kismamaruhát visel. A domborulatból ítélve olyan hat hónapos lehetett. Pontosan úgy, ahogy az eligazításon tájékoztatták. Foley bízott a CIA-ban, de alaposan megtanulta, hogy nem árt mindent ellenőriznie a vele egy emeleten élők nevétől a vécéöblítő megfelelő működéséig. Különösen Moszkvában, gondolta a fürdőszoba felé menet.
Nigel követte.
– A vécétartály megfelelően működik, csak egy kicsit zajos magyarázta Haydock. – De senkit sem zavar.
Ed Foley próbaképpen lehúzta a vécét. Tényleg zajos volt.
– Magam javítottam meg. Afféle ezermester vagyok – dicsekedett Haydock, majd halkabbra vette a hangját. – Vigyázzon, miről beszélget ebben a házban, Ed. Tele van poloskákkal. Különösen a hálószoba. Úgy tűnik, az oroszoknak különleges élvezetet okoz az orgazmusaink számlálása. Pennyvel igyekszünk lekötni őket – tette hozzá kéjes vigyorral.
– Mióta vannak itt? Két éve? – A vécétartály olyan állhatatosan és főként zajosan töltötte magát, mintha sosem akarná abbahagyni. Foley kísértést érzett, hogy felemelje a tetejét, és megnézze, mivel állította elő Haydock ezt az iszonyatos hangorkánt.
– Huszonkilenc hónapja. Még hét. Egy percig se unatkoztam. Biztosan mondták magának is, hogy bárhová megy, mindig fog kerülni egy segítőkész “barát”. Ne becsülje őket alá. A kettes igazgatóság emberei jól képzettek… – A vécé elhallgatott, ezért Haydock gyorsan témát váltott. – A zuhanyozó. A melegvízszolgáltatás eléggé megbízható, de a zuhanyrózsa hörög, akárcsak a miénk. – Megnyitotta a vízcsapot, hogy demonstrálja. Hörgött becsületesen. Valaki, nyilván az ezermester barátunk, gondolta Ed, ezen is alapos munkát végzett.
– Tökéletes.
– Sokat fog dolgozni itt. Zuhanyozzon egy barátjával, és spóroljon vizet. Nem így mondják Kaliforniában?
Foley elnevette magát. Először, amióta Moszkvában volt.
– Igen, tényleg ezt mondják. – Megnézte magának a fickót. Meglepte, hogy Haydock ennyire sietett a bemutatkozással, de ez vélhetően nem volt véletlen. A kémkedésnek is megvoltak a maga szabályai, mint minden szakmának, és az oroszok betartották őket. Éppen ezért tanácsolta Bob Ritter, hogy lökje félre a szabályok egy részét, és legyen egy kiszámíthatatlan amerikai, amikor csak teheti. Azt is mondta, hogy Nigel Haydockban megbízhatnak. Az apja is hírszerző volt, akit nem más, mint a nagy Kim Philby árult el: egyike volt azon balszerencséseknek, akik ejtőernyőjükkel egyenesen a KGB-sek karjaiba ugrottak Albániában. Nigel akkor ötéves volt, épp elég idős ahhoz, hogy felfogja, mit követett el ellene az ellenség. Nigel motivációja majdnem olyan jó volt, mint a Mary Pate, és talán még az övénél is jobb, ismerte el magának néhány korty fehérbor után. Mary Pat olyan hevesen gyűlölte őket, mint az úristen a bűnt. Haydock nem volt állomásfőnök, viszont ő irányította a SIS moszkvai műveleteit, és piszok jól végezte a dolgát. A CIA igazgatója, Arthur Moore azóta bízott a britekben, hogy Philby bukását követően látta, miként füstölik ki soraikból az árulókat a SIS emberei. Még James Jesus Angleton is megirigyelhette volna az igyekezetüket. Foley viszont Arthur Moore-ban bízott. Ez volt a legőrjítőbb ebben a szakmában: nem bízhattál meg senkiben, de valakiben meg kellett bíznod.
Nos, gondolta Foley, miközben a meleg vizes csapot ellenőrizte, senki se állította, hogy ez nem egy őrjítő szakma. Akár a klasszikus metafizika. Csak úgy van, és kész.
– Mikor érkezik meg a bútor?
– Valószínűleg most rakják teherautóra a konténert Leningrádban. Maga szerint meg fogják piszkálni?
Haydock vállat vont.
– Mindenesetre ellenőrizze, Edward. Sose lehet tudni náluk, mennyire alaposak. A KGB maga a megtestesült bürokrácia. Nem ismeri a szó jelentését, amíg nem látta, mi folyik ott. Vegyük például a lakásába telepített poloskákat. Hány működik belőlük? Ők nem a Telecom, és nem is az AT&T. Ez ennek az országnak az átka, nekünk pedig az áldás, de sose lehet tudni. Ha követik, nem tudhatja, hogy egy profi akaszkodott-e magára vagy egy pancser, aki még a vécére se talál ki egyedül. A bürokrácia hátulütője: az alkalmatlanokról egy életen át nem derül ki, hogy alkalmatlanok. Ha szerencséjük van. Na nem mintha a Century House-ban olyan nagy hiány lenne semmittevőkből.
Foley egyetértően bólintott.
– Langleyben Hírszerzési Igazgatóságnak hívjuk őket.
– Nálunk meg Westminster-palotának – vágta rá cinikusan Haydock. – Azt hiszem, eleget teszteltük a vízvezetékeket.
Foley elzárta a vízcsapot, és a két férfi visszatért a nappaliba.
– Úgy tűnik, a meleg vízzel nem lesz gond, drágám.
– Örülök neki – válaszolta Mary Pat, majd ismét a szomszédasszony felé fordult. – Hol szoktak vásárolni?
Penny Haydock elmosolyodott.
– Majd elviszem. A különleges árucikkeket, a gyümölcsleveket és a tartósított ételeket egy helsinki ügynökségtől rendeljük. Kiváló minőségű angol, francia és német, sőt amerikai áruk. A romlandó ételek finn gyártóktól származnak, és általában ezek minősége is kielégítő, különösen a bárányhúsé. Nem igaz, Nigel?
– Valóban – értett vele egyet a férje. – Ugyanolyan ízletes, mint az új-zélandi bárány.
– A bifsztekjük viszont némi kívánnivalót hagy maga után – jegyezte meg Mike Barnes. – Szerencsére minden hónapban kapunk egy hatalmas szállítmányt Omahából, és szétosztjuk a barátaink közt.
– Így van – erősítette meg Nigel. – A maguk kukoricával táplált marhája egyszerűen fenséges. Attól tartok, egészen függővé váltunk.
– Hála az amerikai légierőnek – folytatta Barnes. – Minden NATO-bázisra szállítanak a marhahúsból, és mi is rajta vagyunk az elosztási listán. Mélyhűtve jön, nem olyan friss, mintha a Delmonico’snál vennéd, de még így is kiválóan alkalmas arra, hogy az otthoni ízekre emlékeztessen. Remélem, hoztak magukkal grillsütőt. Fel szoktuk vinni őket a tetőre, ott sütkérezünk. Még szenet is importálunk. Ivánnak valahogy nincs affinitása ehhez. – A lakásnak nincs erkélye, talán azért, hogy megkímélje őket az egész várost átitató dízelbűztől.
– És mi a helyzet a munkába járással? – kérdezte Foley.
– A legjobb metróval járni. Tényleg nagyszerű – állította Barnes.
– Akkor nekem marad az autó? – mosolygott reménykedően Mary Pat. Pontosan így szerette volna, de túl szép volt, hogy igaz legyen. Ha kezdenek jól alakulni a dolgaid, mindig becsúszik valami. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint a karácsonyfa előtt álló gyermek a felbontatlan ajándékokkal. Bízik benne, hogy a télapó megkapta a levelét, de nem lehet biztos benne.
– Azért nem árt előtte megtanulnia, hogyan kell vezetni ebben a városban – figyelmeztette Barnes. – Egészen jó autójuk van. – Az előző lakó egy fehér 280-as Mercedest hagyott hátra. Tényleg szép autó volt. Talán még túl szép is a moszkvai járműparkhoz viszonyítva, de nem kellett attól tartani, hogy “elkötik”. A rendszáma már messziről jelezte, hogy amerikai diplomataautó, meg aztán ott voltak a KGB-sek is, akik minden lépésüket vigyázták. – Az utcák jó állapotban vannak és szélesek – magyarázta Barnes. – A benzinkút alig háromutcányira van – mutatott az irányába. – Hatalmas építmény. Az oroszok így szeretik őket.
– Pompás – adta Mary Pat a lelkes háziasszonyt. Hadd higgye csak mindenki, hogy nem több egy buta szőkénél.
– És a szervizelés? – kérdezte Ed.
– Mercedes. Nem sok bütykölést igényel – biztosította Barnes. – Ha mégis, a német követségen van egy pasas, aki mindent megjavít. Jó viszonyban vagyunk a NATO-szövetségeseinkkel. Hogy állnak a futballal?
– Az európaival? Kislányoknak való játék – vágta rá Ed Foley.
– Ez durva volt – jegyezte meg sértődötten Nigel Haydock.
– Az amerikai foci viszont bármikor jöhet – vigyorgott Foley.
– Barbár, esztelen játék, tele erőszakkal és bizottsági ülésekkel – vágott vissza a brit.
Foley elnevette magát.
– Inkább együnk.
Leültek. Az ideiglenes bútorzat megfelelő volt, nagyjából olyan, mint egy alabamai, isten háta mögötti motel berendezése. Az ágy megfelelt alvás céljára, és remélhetően a rovarok elleni szer is megtette a hatását.
A szendvics kiváló volt. Mary Pat felállt, hogy poharakat kerítsen, és megengedte a hideg vizet a konyhában.
– Azt nem ajánlanám, Mrs. Foley – szólt ki neki Nigel. – A legtöbbünknél gyomorpanaszokat okoz.
– Ah… milyen kár. Egyébként Mary Pat vagyok, Nigel.
– Örvendek, Mary Pat. Fürdésre és főzésre megfelel a csapvíz, de inni palackozott vizet szoktunk. Leningrádban még ennél is rosszabb a helyzet. A helyiek többé-kevésbé immúnisak, de egy külföldi könnyen gyomor- vagy bélfertőzést kaphat.
– Az iskolával mi a helyzet? – kérdezte aggódva Mary Pat.
– A brit-amerikai iskola megfelelően bánik a gyerekekkel – nyugtatta meg Penny Haydock. – Magam is ott dolgozom részidőben. Nagyon jó oktatás folyik ott, efelől biztosíthatom.
– Eddie már olvasgat, nem igaz, drágám? – dicsekedett el vele a büszke apa.
– Csak a Nyúl Petit és efféléket, de azért ez sem rossz egy négyéves gyerektől – erősítette meg a hasonlóan elégedett anya.
A dicséret tárgya ezalatt felfedezte magának a szendvicses tálcát, és elszántan majszolt. Nem a kedvenc bolognai tésztája volt, de egy gyerek sem mindig válogatós – ha kellően éhes. Volt valahol négy nagy üveg Skippy’s Super Chunk mogyoróvaj, de úgy elpakolták, hogy Eddie nem találta meg őket. Szőlőlekvárt meg nem hoztak, mert a szülei azt hitték, hogy azt mindenütt lehet kapni, még ha nem is Skippy-félét. A moszkvai kenyérről mindenki azt mondta, hogy egészen tűrhető, de azért mégsem a Wonder Bread, amelyen az amerikai gyerekek felnőnek. Mary Pat ezért egy kenyérsütőt is hozott magával – pontosabban ott zötyögött valahol Leningrád és Moszkva közt egy teherautón vagy vonaton. Jó szakács lévén határozottan finom kenyeret tudott sütni; bízott benne, hogy ha mással nem, ezzel majd sikerül betörnie a követség társadalmi életébe.

NEM TÚL MESSZE ATTÓL A HELYTŐL, ahol üldögéltek, egy levél cserélt gazdát. A futár varsói volt, a feladó pedig a lengyel kormány, illetve egy kormányügynökség, s a címzett szintén egy kormányügynökség volt – egy orosz ügynökség. A futár egyáltalán nem örült a küldetésnek. Kommunista volt – annak kellett lennie, hogy egy ilyen feladatot rábízzanak –, de ugyanakkor lengyel is, és sajnos az üzenet is meg a küldetés is a lengyelekről szólt. Ez volt itt a gond.
Az üzenet voltaképpen egy fénymásolata volt egy másiknak, amit szintén személyesen kézbesítettek az egyik varsói irodának, alig három nappal korábban.
A címzett személyesen ismerte a futárt, aki ezredes volt a hazája hírszerzésénél. Az oroszok sok mindenre felhasználták nyugati szomszédjaikat. A lengyelek ugyanabból az okból kifolyólag voltak jó hírszerzők, mint az izraeliek: őket is ellenség vette körül. Nyugatról Németország, keletről a Szovjetunió. A két országgal kapcsolatos keserű tapasztalataik késztették a lengyeleket arra, hogy legtehetségesebb polgáraikat hírszerzői munkára fogják.
A címzett tisztában volt ezzel. Ami azt illeti, az üzenet szövegét is ismerte már, szóról szóra. Előző nap értesült róla. A késés nem lepte meg. A lengyel kormánynak szüksége volt erre az egy napra, hogy megeméssze a tartalmát, és felmérje annak lehetséges következményeit; ebben nem volt semmi rendkívüli. Más kormányok is ugyanezt tették volna. A magas pozícióban lévő emberek már csak ilyenek: húzzák az időt, megpróbálják áthárítani a felelősséget másra, még ha tudják is, hogy csak az idejüket vesztegetik. Az emberi természetet még a marxista-leninista életmód sem tudta megváltoztatni. Szomorú, de igaz. Az új szovjet ember, akárcsak az új lengyel ember, végső soron ember maradt.
A “násztánc” ugyanolyan gondosan koreografált volt, mint a leningrádi Kirov-társulat bármelyik balettelőadása. A címzett még a zenét is oda tudta képzelni. Igazság szerint jobban szerette a nyugati dzsesszt, mint a klasszikus zenét, de ez úgyis csak körítés volt, az ütemterv, ami megmondta a táncosoknak, hogy mikor kell elkapniuk és meggyötörniük egymást. A balerinák túl vékonyak voltak az orosz ízlésnek, egy igazi nő viszont túl nehéz lett volna azoknak a férfiaknak nevezett tündéreknek, akiknek emelgetniük kellett őket.
Miért is kalandoztak el ennyire a gondolatai? Visszaült a helyére, kényelmesen elhelyezkedett a bőrborítású székben, és felbontotta a levelet. Lengyelül írták, és ő nem értett lengyelül, de mellékelve volt egy szó szerinti orosz fordítás is. Persze majd a saját fordítóik is lefordítják a szöveget, aztán két-három pszichiáter is ráveti magát az anyagra, hogy kiderítse, milyen lelkiállapotban volt a szerzője. Jelentések fognak születni, amelyeket neki kell majd elolvasnia, akár tetszik, akár nem, aztán ő is jelentést ír, hogy a politikusoknak is – akiket nem feljebbvalóinak tekintett, hanem inkább vele egyenrangúaknak – legyen mire elfecsérelniük az idejüket, mielőtt döntést hoznának.
A KGB elnöke azon tűnődött, vajon felfogta-e a lengyel ezredes, hogy voltaképpen milyen könnyű dolga is volt a feletteseinek. Végeredményben nem kellett mást tenniük, mint továbbítani a levelet neki, továbbpasszolva a döntés felelősségét. Ezt csinálta minden kormányhivatalnok, földrajzi helytől és világnézettől függetlenül. A csatlósok mindenütt csatlósok.
Az elnök felnézett.
– Ezredes elvtárs, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet. Kérem, adja át üdvözletemet a parancsnokának. Elmehet.
A lengyel vigyázzba vágta magát, előadott egy fura lengyel tisztelgést, aztán szabályos hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából. Jurij Andropov megvárta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, aztán ismét elolvasta a fordítást.
– Csak nem fenyegetőzünk, Karol? – Rosszallóan csettintett a nyelvével. – Bátor vagy, de az ítélőképességed némi korrekcióra szorul, reverendás barátom.
Felnézett, és tűnődve körbejáratta a tekintetét a szobán. Az iroda falait festmények és fotók díszítették, ugyanabból az okból, mint bármely más irodáét: hogy kitöltsék az űrt. Volt két reneszánsz olajfestmény, egy régen elporladt nemes vagy talán éppen maga a cár egykori tulajdona; egy meglehetősen jól sikerült Lenin-portré; egy szépen bekeretezett, színes fotó Leonyid Brezsnyevről, a szovjet kommunista párt aktuális főtitkárjáról. A fénykép hazugság volt: egy fiatal, energikus férfit ábrázolt a Politbüró fölött elnöklő szenilis vén bakkecske helyett. Az igaz, hogy egyszer mindenki megöregszik, de a legtöbb helyen az ilyenek már visszavonulnak és a nyugdíjukat élvezik. Nem így ebben az országban, sóhajtott Andropov. A levélre pillantott… és nem ennek az embernek az esetében. Az ő megbízatása is egy életre szólt.
Csak ne fenyegetőzne, gondolta az Állambiztonsági Bizottság elnöke. Közvetlen veszélyről szó sem volt, de a következmények kiszámíthatatlanok voltak, és ez épp elég veszélyes volt.
Veszélyes?
A Politbüró többi tagja biztosan ezt fogja gondolni – amilyen öreg, óvatos, örökös rettegésben élő emberek. Ennélfogva nem elég jelenteni a helyzetet: megoldást is kell ajánlania rá.
Az olajfestmények helyén két másik, két majdnem elfelejtett személyről készült portré helyét foglalták el. Az egyik Vas Félix volt – a nagy Dzerzsinszkij, a KGB-előd Cseka alapítója –, a másik pedig Joszif Visszarionovics Sztálin. A néhai vezető egyszer feltett egy ideillő kérdést egy kísértetiesen hasonló helyzetben. Akkor 1944-et írtak. A kérdés most talán még annál is ideillőbb volt.
Nos, majd kiderül, hogy mennyire. A döntést mindenesetre neked kell meghoznod, mondta magának Andropov. Bárkit el lehet tüntetni. Nincs ebben semmi új.
Az épület, amelyet valamikor nyolcvan évvel korábban a Rosszija Biztosítótársaság központi palotájának emeltek, sok ehhez hasonlót látott, s lakói megszámlálhatatlan halálos ítéletet adtak már ki. A pincében egykor még kivégzéseket is tartottak. Ez alig néhány éve volt másként, mióta a KGB, hely hiányában lefelé terjeszkedve, elfoglalta a pincét – meg egy másik épületet a várost övező körgyűrűn. A takarítók azóta is arról regéltek, hogy éjszakánként kísértetek riogatják őket. Hiába, nehezebb volt kiirtani az egyszerű emberekből a babonát, mint rávenni az értelmiségieket, hogy Lenin, Marx és Engels, ne adj’ isten Sztálin műveibe fektessék kevés megspórolt pénzüket. (Sztálin dagályos prózáját egyébként egy megfélemlített bizottság írta, s értéke is ennek megfelelő volt. A téma mazochista kutatóit leszámítva nem is olvasta más.)
Nem, gondolta Jurij Vlagyimirovics, egyáltalán nem nehéz rávenni az embereket, hogy higgyenek a marxizmusban. Először az elemiben kell a fejükbe verni az ideológiát, aztán folytatni kell az úttörőtáborokban, majd a középiskolában, a Komszomolban, a szovjet kommunista ifjúság ligájában, míg az igazán eszesek valódi párttagokká nem válnak, tagsági könyvvel a szivarzsebükben, a “szívük felett”. Innen már nyílegyenes út vezet felfelé, csak bólogatni kell a pártgyűléseken. Azt nyújtani, amit elvárnak – ahogy azt az okosabb egyiptomi udvarnokok is tették: letérdeltek a fáraó előtt, és eltakarták arcukat, nehogy fényessége megvakítsa őket. Nem azért, mert valóban az élő istent tisztelték benne, hanem mert az isteni álarc mögött nagyon is földi hatalom és gazdagság rejlett. Az élelmesebbje tudta, hogy nem kell mást tennie, mint félretenni a józan eszét, s azt látni és hinni, amit a magasságos elvár tőle. Az emberi természet mit sem változott azóta. Pedig mikor is volt az? Ötezer évvel ezelőtt? Utána kell néznie egy történelemkönyvben. A Szovjetunió számos remek középkorszakértőt adott a világnak, s az ókort kutatókat illetően sem kellett szégyenkeznie. Nem véletlen. Ezek az emberek nyugodtan dolgozhattak, mert a téma, amit kutattak, elég messze volt időben ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen Marx bölcseleteire vagy Lenin okoskodására. Ugyanebből az okból választották olyan sokan a reáltudományokat. Az egyszeregy bárhol a világon egy, s a hidrogénatomot is hidegen hagyja a politika.
Egészen más a helyzet a földműveléssel és az iparral. A legokosabbak távol tartották magukat ettől a területtől, s inkább politizáltak, mert az garantálta a sikert. Nem kellett jobban hinned benne, mint abban, hogy II. Ramszesz a napistennek vagy a jó ég tudja kinek az élő fia. Az udvarnokokat sem ez érdekelte, hanem az, hogy Ramszesz annyi feleséget tarthatott, ahányat csak akart, s amiatt sem kellett főjön a feje, hogy miből fognak megélni szép számban sarjadzó utódai. Ha nekik is jutott a Lenin-hegyi dácsa vagy szocsi tengerparti üdülés ókori megfelelőjéből, akkor mit érdekelte őket az igazság? Változott-e hát valamit is a világ?
Valószínűleg nem, állapította meg az Állambiztonsági Bizottság elnöke. Hiszen az ő munkája is éppen az volt, hogy megakadályozza ezt.
Márpedig ez a levél a változással fenyegetett, nemde? Fenyegetés volt, és neki tennie kellett valamit ellene. Ami azt jelentette, hogy tennie kellett valamit azzal, aki a levelet írta.
Történt már ilyen máskor is. Miért ne történhetne meg még egyszer?
Ha Jurij Andropov megérte volna a Szovjetunió széthullását, rá kellett volna döbbennie: éppen ez a döntés volt az, amely elindította ezt a visszafordíthatatlan folyamatot.