A gonosz birodalma 4.

4. fejezet


ISMERKEDÉS



LONDONBAN DÉLUTÁN ÖT VOLT, Langleyben pedig dél, amikor Ryan bekapcsolta a biztonsági vonalat, hogy hazatelefonáljon. Az időzónák alaposan megkavarták a napirendjét. Két olyan szakasza volt a napnak, amikor igazán hatékonyan tudott dolgozni: reggel és délután. Reggel az információ feldolgozása ment jobban, délután a gondolkodás. Greer tengernagy is hasonlóképpen működött, ami remek dolog volt, egészen mostanáig.
– Greer – szólt egy hang, miután a kódolt kapcsolat létrejött.
– Itt Ryan, uram.
– Hogy érzi magát Angliában, Jack?
– Még nem láttam esőt. Cathy holnap reggel áll munkába.
– Hogy viszonyul magához Basil?
– Nincs okom panaszra, uram.
– Most hol van?
– A Century House-ban. A felső szinten kaptam irodát egy Oroszország-szakértő mellett.
– Lefogadom, hogy otthonra is szeretne egy ilyen telefont.
– Beletrafált, uram. – A vén bakkecske jelesre végzett volna gondolatolvasásból.
– Más?
– Per pillanat nem jut eszembe semmi.
– Ilyen unalmas lett az élete?
– Még most próbálok berendezkedni, uram. Az orosz szekciójuk egészen biztató. A fickó, akivel dolgozom, Simon Harding, egészen ügyesen olvas a kávézaccból. – Ryan remélte, hogy nincs bepoloskázva a készülék. Csak nem fognak lehallgatni egy Viktória-renddel kitüntetett lovagot. Vagy igen?
– A gyerekek jól vannak?
– Igen, uram. Sally a helyi tévécsatornákkal barátkozik.
– A gyerekek könnyen alkalmazkodnak.
Sokkal jobban, mint a felnőttek.
– Ha van valami, tájékoztatom, tengernagy úr.
– A Hopkins-dokumentum holnapra az asztalán lesz.
– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják. Bernie mondott néhány érdekes dolgot. Ez a másik dolog a pápával…
– Mit szólnak hozzá a rokonok?
– Aggódnak, akárcsak én. Őszentsége borsot tört az orruk alá, és attól tartok, iván ezt nem fogja jó néven venni.
– Basil mit mond?
– Egyelőre nem nagyon mond semmit. Gondolom, egyelőre várják, milyen irányban fognak elmozdulni az oroszok. – Jack szünetet tartott. – És nálunk született valami ez ügyben?
– Még nem. – Ez alig volt több annál, hogy semmi olyan, amiről beszélhetnék magának, Jack. Bízik még bennem egyáltalán Greer?, tűnődött Jack. Azt tudta, hogy kedveli, de hogy jó elemzőnek tartja-e, az már egyáltalán nem volt olyan biztos. Talán Londonba is csak azért küldte el, hogy megnézze, mire képes. A tengerészgyalogságnál is ezt csinálják a hadnagyokkal. Még egyszer vissza az iskolába, hogy kiderítsék, szót tudnak-e érteni az emberekkel. Ryan annak idején könnyedén vette ezt az akadályt. Az osztály legjobbja volt. Vagy csak szerencsés. Sajnos, nem szolgált eleget ahhoz, hogy ez kiderüljön. Az a Kréta fölötti incidens a CH-46-ossal még mindig kísértette álmaiban. Már attól is kiverte a hideg veríték, ha a helikopter szóra gondolt. – Maga mit gondol, Jack?
– Ha az én feladatom lenne életben tartani a pápát, akkor most nagyon ideges lennék. Az oroszok nagyon be tudnak durvulni. Amit nem tudok megjósolni, az a Politbüró reakciója, mármint az, hogy mennyi keményítő van a gerincükben. Amikor Basillel beszélgettünk, azt mondtam neki, hogy szerintem minden azon múlik, mennyire ijesztette meg őket ez a fenyegetés, már ha egyáltalán annak nevezhető.
– Maga minek nevezné, Jack? – kérdezte a főigazgató 3400 mérföld távolságból.
– Most megfogott, uram. Ha az ő fejükkel gondolkodnék, lehet, hogy fenyegetésnek tekinteném.
– Az lehet itt nem elég, Jack. Fenyegetés számukra vagy sem? – Jim Greer vérbeli vizsgáztató lehetett volna egy történelem- vagy politikatudományi tanszéken. Akár a Georgetownon is, Riley atya mellett.
– Fenyegetés, uram, és annak is fogják tekinteni. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Nem mintha Isten haragjától tartanának. Számukra Isten nem több egy ideológusnál.
– Jack, meg kell még tanulnia az ellenfél szemén át látni a dolgokat. A maga elemzőképessége elsőrangú, de a beleélő képessége még nem az igazi. Ez nem a tőzsde. Itt nem rideg számokkal van dolga, hanem emberekkel. Azt mondják, El Grecónak asztigmatizmusa volt, ezért mindent egy kicsit másképp látott. Ők is másfajta lencsén keresztül szemlélik a világot. Ha ezt reprodukálni tudja, Jack, akkor a legjobbak közé fog tartozni. Harding elég jó ebben. Tanulja meg tőle, hogyan lehet belelátni az oroszok fejébe.
– Ismeri Simont? – kérdezte meglepetten Jack.
– Évek óta olvasom az elemzéseit.
Szóval ez sem véletlen, gondolta Jack. Nem is értette, miért lepődött meg ennyire. Sejthette volna. A nap második leckéje.
– Értem, uram.
– Nem tűnik meglepettnek, fiam.
– Aye-aye, uram – hagyta rá Ryan tengerészgyalogos stílusban. Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni, tengernagy. Ez volt az a pillanat, amikor John Patrick Ryanből igazi hírszerzési elemző lett.
– A készüléket a nagykövetségen keresztül megkapja. Tudja, hogy kell használni – tette hozzá figyelmeztetésként a főigazgató.
– Igen, uram. Tudom.
– Nagyszerű. Nos, itt épp ebédidő van.
– Igen, uram. Holnap jelentkezem. – Ryan letette a kagylót, és kihúzta a műanyag kulcsot a telefonkészülékből. Zsebre vágta, aztán a karórájára nézett. Legfőbb ideje volt lehúzni a rolót. A titkosított aktákat már eltakarította az asztalról. Fél öt körül jött egy nő bevásárlókocsival, és visszavitte őket a központi archívumba.
Mintha végszóra jelentkezett volna, Simon jött be a szobába.
– Mikor indul a vonata?
– Hat tízkor.
– Akkor bőven van ideje egy sörre, Jack. Érdekelné?
– Már hogyne, Simon. – Felállt az asztal mellől, és követte a szobatársát.
A Fox and Cock, egy nagyon hagyományos pub mindössze egy háztömbnyire, azaz négy-öt percnyi sétára volt a Century House-tól. Egy kicsit túl hagyományos is volt: masszív fagerendáival, fehérre meszelt falaival mintha Shakespeare idejéből maradt volna hátra, ami persze képtelenség volt. Vagy mégsem? Bent sűrű dohányfüst és zakós-nyakkendős férfiak sokasága fogadta őket. Előkelő hely lehetett, Harding szerint a vendégek többsége a Century House alkalmazottjai közül került ki.
– Ez a mi ivóhelyünk. A kocsmáros egykori kollégánk. Többet keres, mint annak idején nálunk. – Harding minden kérdezés nélkül rendelt két pint Tetley’st. Amint megkapták, az egyik sarokban ásítozó bokszba terelte Jacket.
– Nos, Sir John, hogy érzi magát nálunk?
– Egyelőre nincs okom panaszra. – Jack belekortyolt a sörbe. – Greer tengernagy okos fickónak tartja magát.
– Basil pedig őt. Milyen főnök? – kérdezte Harding.
– Nagyszerű. Meghallgatja az embert, és segít, ha gond van. Nem lép a farkadra, ha baklövést követsz el. Inkább tanít, mint lehord, legalábbis ez az én tapasztalatom. A vezető elemzők közt ugyanis akad jó néhány, akit alaposan fenéken billentett. Gondolom, én még túl kicsi vagyok ehhez – mosolyodott el Ryan, majd váratlanul megkérdezte: – Maga lesz itt a kiképzőtisztem, Simon?
A köntörfalazás nélkül nekiszegezett kérdés meglepte a britet.
– Ez azért túlzás, Jack. Én szovjetszakértő vagyok, maga pedig általános, ha jól tudom.
– Itt csak gyakornok – szerénykedett Ryan.
– Rendben. Nos, mit szeretne tudni?
– Úgy gondolkodni, mint egy orosz.
Harding belenevetett a sörébe.
– Ezt nekünk is nap mint nap újra kell tanulni. A legfontosabb az, hogy sohase feledje: nekik minden csak politika, a politika pedig nem több ködös elképzeléseknél, esztétikánál. Különösen Oroszországban, Jack. Ők képtelenek olyan igazi termékeket előállítani, mint a tévé vagy az autó, ezért minden erejükkel azon vannak, hogy a politikai elméleteiknek, Marx és Lenin aranyköpéseinek megfelelő szabályok közé igazítsák az életet. Márpedig Marx és Lenin vajmi keveset tudott a való világról. Olyan ez, mint egy elvadult vallás, csakhogy itt mennydörgés és pestis helyett kivégzőosztag pusztítja a hitetleneket. Az ő szemükben minden, ami nem úgy működik, ahogy kell, ellentétes a vallásukkal. A politikai elméletük nem számol az emberi természettel, és mivel a politikai elméletük szentírás, sohasem tévedhet, következésképpen az emberi természettel van baj. Totális csőd. Tanult valaha metafizikát?
– Boston College, második évfolyam. A jezsuiták egy egész szemesztert rááldoztak – felelte Ryan két korty között. – Nem mondhatom, hogy nagy volt a lelkesedés.
– Nos, a kommunizmus nem más, mint a való világra ráerőszakolt metafizika. És ha a kocka nem akar beleilleni az ő szent kerek lékeikbe, azért a kocka a felelős. És ez nagyon fel tudja dühíteni őket. Sztálin Joe ezért öletett meg durván húszmillió szovjet embert. Illetve csak részben, mert mellesleg őrült is volt. Az az ember maga volt a megtestesült paranoia. A legrosszabb kombináció: egy őrült, kezében egy képtelen rendszer által biztosított hatalommal.
– De mennyire hű Marx teóriáihoz a jelenlegi vezetés?
– Ez jó kérdés, Jack – bólogatott tűnődve Simon. – A válasz az, hogy nem tudjuk. Mind azt állítja, hogy hű követője, nem igaz? – Harding adott magának egy kortynyi gondolkodási időt. – Persze ők is emberek, és az ember általában érdekből cselekszik. Igaz, vannak kivételek. Szuszlov például szentül hisz abban, amit csinál. De a többiek… Ahhoz a keresztényhez hasonlíthatnánk őket, aki valamikor minden vasárnap templomba ment, aztán valahogy leszokott róla. Egyesek még mindig hisznek, mások már nem. Ha az állami vallásban nem is hisznek mindannyian, abban igen, hogy az hatalmuk és státusuk forrása, így tehát az “alattvalók” előtt úgy kell tenniük, mintha hinnének, mert ez az egyetlen, ami a nyeregben tartja őket.
– Intellektuális tehetetlenség?
– Pontosan, Jack. Newton dinamikájának első törvénye.
Ryan énjének egy része tiltakozni akart. Az embernek ennél értelmesebb lénynek kell lennie. De az-e? Miféle törvény mondja ki, hogy annak kell lennie? És ha volna is ilyen törvény, ki tartatná be? Amit Harding megpróbált összefoglalni tíz percben, az nem volt más, mint az indoklása annak, miért kell dollárszázmilliárdokat költeni elképzelhetetlen erejű fegyverekre és egyenruhások millióira – a másik minél hatékonyabb elpusztítására.
Az élet azonban eszmékről szól, jókról és rosszakról, s éppen ezek konfliktusa volt az, ami meghatározta a valóságot, melyben dolgozott, meghatározta azoknak az embereknek a hitét, akik meg akarták ölni őt és a családját. Márpedig az elég valós volt, nem igaz? Hogy is lehetne hát azt mondani, hogy létezik olyan törvény, amely józan gondolkodásra kényszeríthetné az embereket? Az emberek saját maguk akarják eldönteni, hogy mi a helyes és mi nem. Ezek szerint tehát a világ nem más, mint az egyéni érzékelés függvénye? Az elme terméke? Mi hát a valóság?
Ezzel el is érkezett a metafizika alapkérdéséhez. A Bostonon olyan szárazon, pusztán elméleti síkon boncolgatták ezeket a kérdéseket, mintha semmi közük nem lett volna a valósághoz. Nehéz volt megemészteni tizenkilenc évesen, és – döbbent rá – éppolyan nehéz most, harminckét évesen. Csakhogy most nem a leckekönyv tartalma, hanem emberek élete múlt a felfogóképességén.
– Jézusom, Simon. Ha legalább hinnének Istenben. Akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne.
– Az csak egy újabb vallási háborút eredményezne, Jack, és ha visszaemlékszik a történelemórákon tanultakra, azok a háborúk nagyon véresek tudtak lenni. Gondoljon csak a keresztes hadjáratokra: Isten egyik verziója egy másik ellen. Csúnya ügy volt. A moszkvai igazhitűek azt hiszik, hogy történelmi küldetést teljesítenek: az ő tisztük a tökély szintjére emelni az emberi létet. Keserű pirula lehet, hogy ehhez képest még etetni is alig tudják a népüket, ezért aztán úgy tesznek, mintha ez a probléma nem is létezne. Csakhogy a korgó gyomrot nehéz figyelmen kívül hagyni! Ezért aztán minket hibáztatnak meg az otthoni “bomlasztó elemeket”. Árulók és szabó tőrök. Tele vannak velük a börtöneik. – Harding vállat vont. – Személy szerint pogányoknak tekintem őket, egy hamis vallás követőinek, így sokkal könnyebb. Tanulmányoztam a politikai teológiájukat, de nem sokra megyek vele, mert mint mondtam, sokan nem hisznek benne. Néha úgy gondolkodnak, mint a törzsi idők oroszai, akik a mi szabványaink szerint mindig is ferde szemmel néztek a világra. Az orosz történelem olyan ingatag posvány, hogy az már életveszélyes a nyugati történész számára. Idegengyűlölők, nem kismértékben, és mindig is azok voltak, bár el kell ismerni, hogy nem ok nélkül. Állandó fenyegetettségben éltek. A mongolok például egészen a Balti-tengerig eljutottak, a németek és a franciák pedig Moszkva kapuit döngették. Mondhatnánk, fura népség. Az biztos, hogy épeszű ember nem akarhatja őket az urainak. Igazán kár értük. Annyi csodálatos költőt és zeneszerzőt ajándékoztak az emberiségnek.
– Virágok a szemétdombon – jegyezte meg Ryan.
– Pontosan, Jack. – Harding előhalászta a pipáját, és meggyújtotta egy háztartási gyufával. – Nos, hogy ízlik a sör?
– Kiváló. Sokkal jobb, mint az otthoni.
– Nem is értem, hogy bírja azt a löttyöt a gyomruk. A marhasültjük azonban jobb, mint a miénk.
– Mifelénk kukoricával táplálják a marhákat. Sokkal jobb lesz tőle a húsuk, mintha füvet rágnának. – Ryan sóhajtott egy nagyot. – Még annyi mindenhez hozzá kell szoknom. Valahányszor kezdeném jól érezni magam, mindig kapok egy fricskát az orromra.
– Nos, alig egy hete volt rá, hogy hozzánk szokjon.
– A gyerekeim viccesen fognak beszélni.
– Civilizáltan, Jack, civilizáltan – javította ki nevetve Harding. – Maguk, jenkik, rombolják a nyelvünket.
– Igen, igaza van. – Hamarosan ő is “rounder”-nek fogja nevezni a baseballt, pedig az, amit itt játszanak, cserkészlányok szórakozása ahhoz képest. Ezeknek itt fogalmuk sincs, milyen egy igazi, gyors indítódobás.

ED FOLEYNAK hirtelen elege lett a poloskákból, amelyekről tudta, hogy valahol ott kell lenniük elrejtve a lakásban. Ha a feleségével szeretkezett, mindig arra gondolt, hogy valahol egy KGB-s pöcs hallgatja őket. Minden bizonnyal izgalmas időtöltés volt az unatkozó kémelhárítók számára, de a fenébe is, ez a magánélete volt, legalább ezt tiszteletben tarthatták volna! Mary Pattel fel voltak készítve erre, még viccelődtek is rajta a repülőn idefelé jövet – a repülőgépeket nem lehet lehallgatni –, mondván, hogy majd megmutatják ezeknek a barbároknak, hogy élnek az életvidám emberek. Akkor csak nevetett rajta, de itt és most már nem is volt olyan mulatságos. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vad az állatkertben, ahol az emberek egész nap bámulják és ujjal mutogatnak rá. Azt is nyilván tartaná a KGB, hogy milyen gyakran szokták csinálni a feleségével? Ha igen, akkor bizonyára csak azt várják, mikor fog megrendülni a házasságuk, hogy akcióba léphessenek. Ezek szerint rendszeresen kell szeretkezniük, hogy láthassák, minden rendben. Bár azt is érdekes lenne látni, hogy mit lépnének, ha ennek ellenkezőjét tennék… Amire nem fog sor kerülni, döntötte el Ed. Csak még bonyolultabbá tenné a dolgokat, amikor moszkvai állomásfőnöknek lenni is bőven elég.
Csak a nagykövet, a védelmi attasé és a saját tisztjei tudták, hogy miért is van itt valójában. Az állomásfőnök szerepét látszólag Ron Fielding töltötte be. Az ő feladata az volt, hogy fickándozzon a horgon, mint egy kukac. Ha leparkol az autóval, alkalmanként lehajtja a napellenzőt, kilencven fokkal elforgatva; máskor virágot fog tenni a gomblyukába, és sétál vele néhány háztömbnyit, mintha jelt adna valakinek; vagy ami még jobb, találomra bele fog ütközni járókelőkbe, úgy téve, mintha átadott volna valamit. Ezzel majd szépen az őrületbe kergeti a kettes igazgatóság embereit, akik így ártatlan moszkvaiak után fognak loholni – talán még ki is hallgatnak néhányat. Ha másra nem is lesz jó ez, arra igen, hogy lekösse a KGB figyelmét, és szerencsés esetben azt a benyomást keltse az itteniekben, hogy Fielding egy idétlen állomásfőnök. Ettől a másik fél mindig jobban érezte magát, amit a CIA remekül ki tudott használni.
A legrosszabb ebben a poloskás dologban az volt, hogy úgy kellett tennie, mintha nem is tudna a létezésükről. Nem hangosíthatta fel például beszélgetéskor a rádiót, mert akkor egyből rájöttek volna, hogy nem az a bugyuta állami alkalmazott, akinek kiadja magát. Csakhogy következetesen megjátszani az ostobát egyáltalán nem volt egyszerű dolog. Rengeteg energiát, önfegyelmet és koncentrációt igényelt. Nem hibázhatott, mert a legkisebb hiba is emberek életébe kerülhetett volna, és Ed Foleynak volt lelkiismerete. Nem egy előnyös tulajdonság, ha az ember hírszerző, de nélküle mi értelme az életnek? Ráadásul az orosz ügynökök szinte mindegyike magánéleti problémákkal küszködött. A legnagyobb gond az alkoholizmus volt. Ed fel volt készülve rá, hogy többnyire alkoholistákkal lesz dolga. Azok, akiket be lehetett szervezni, néha egészen őrültek voltak. A legtöbben a számlájukat akarták rendezni – a főnökükkel, a rendszerrel, az országgal, a kommunizmussal, a házastársukkal, az egész perverz világgal. Néha, egészen ritkán, kedves, szimpatikus emberek is akadtak közöttük. Foley azonban nem válogathatott. Ők lesznek azok, akik vagy mellette döntenek, vagy nem. A lapokat soha nem ő fogja osztani, de játszania kell, mégpedig igen kemény, átkozottul kemény szabályok szerint. Az ő élete ugyanakkor nem volt veszélyben. Konfliktusok persze előfordulhatnak, de diplomata-útlevele van, akárcsak Mary Patnek, és ha nagyon beléjük kötnek, akkor valahol az Államokban egy szovjet diplomata is pórul járhat – mondjuk elkapja és jól helybenhagyja egy utcai bandának álcázott különítmény. Az oroszok tisztában voltak ezzel, és igazság szerint sokkal következetesebben betartották a játékszabályokat, mint az amerikaiak. Ő és a családja tehát biztonságban volt, az ügynökeik azonban, ha lebuknak, annyi kegyelemre se számíthatnak, mint az egér egy különlegesen szadista macska részéről. A kínzás itt még nem csupán a múlt kellemetlen emléke volt, s a kihallgatások maratoni hosszúságúra tudtak nyúlni. A kormány mindig azt csinált, amit akart; az egyén élete gyakran attól függött, töltve van-e a kihallgatást végző tiszt pisztolya vagy nem. Egy ügynök tehát, legyen részeges, szajha vagy megrögzött bűnöző, több figyelmet igényel, mint egy gyermek. Tutujgatni kell, itatni és ruházni, és vigyázni minden lépését.
Pokoli egy szakma, állapította meg Ed Foley. A gondolatai éjszaka is ébren tartották. Vajon látják ezt az oroszok? Kamerák is lennének a falakban? Ennyire romlottak lennének? Az amerikai technika mindenesetre még nem állt ezen a szinten, így vélhetően az orosz sem. Vélhetően, mert akadtak itt szép számmal okos emberek, és ezek közül nagyon sokan a KGB-nek dolgoztak.
Egyszerűen nem értette, hogyan tud Mary Pat ilyen jóízűen aludni mellette. Valószínűleg azért, mert sokkal jobb műveleti tiszt, mint ő. Olyan természetesen mozog ebben a közegben, mint a halászó fóka az óceán vizében. Csak ne lenne az a víz tele cápákkal! Mert diplomata-útlevél ide vagy oda, Ed aggódott a feleségéért. Mary Pat ugyanis nemcsak egy nagyszerű kém volt, hanem annál sokkal, de sokkal több. Ahogy ott aludt mellette a halvány lámpafényben, azzal a helyes kis álommosollyal az arcán, a párnán szétterült haja aranykeretében, olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Az oroszoknak csak egy potenciális kém volt, Edward Foleynak azonban az imádott nő, a gyermekük anyja, a nélkülözhetetlen munkatárs. Ahány nézőpont, annyiféle szerep. Milyen érdekes, milyen sokszínű és milyen kiismerhetetlen tud lenni az ember. Ezzel a bölcs zárógondolattal Foley behunyta a szemét. Pihenésre volt szüksége.

– SZÓVAL MIT MONDOTT? – kérdezte Bob Ritter.
– Morgolódott – felelte Moore. A válasz senkit nem lepett meg.
– De megérti, hogy egyelőre tehetetlenek vagyunk. Úgy néz ki, hogy a jövő héten beszédben fogja méltatni a munkásokat, különösen a szakszervezeti tagokat.
– Nagyszerű – dünnyögte Ritter. – Hadd mondja a légiforgalmi irányítóknak. – A műveleti igazgató mestere volt az ízetlen poénoknak.
– Hol fogja tartani a beszédet? – kérdezte a hírszerzési igazgató.
– Chicagóban. Elég sok lengyel él ott – magyarázta Moore. – Természetesen beszélni fog a hajógyári munkásokról, és emlékeztetni fogja az embereket arra, hogy egykor ő maga is szakszervezeti vezető volt. Még nem láttam a beszéd szövegét, de gondolom, nagyobbrészt vanília lesz, néhány darabka csokoládéval.
– Az újságok pedig majd arról fognak cikkezni, hogy a kétkezi munkásoknak udvarol szavazatokért – jegyezte meg Jim Greer. Bármennyire is körmönfontnak hitték magukat, az újságírók nem sokat fogtak fel a dolgokból mindaddig, míg sült krumplival és ketchuppel eléjük nem tálaltad. Mesterei voltak a politizálásnak, de halvány fogalmuk se volt arról, hogy mire megy ki a játék, míg be nem avatták őket. – Az orosz barátaink vajon venni fogják a lapot?
– Bizonyára. Remek elemzőik vannak az Amerika-Kanada Intézetben. Esetleg majd ráveszünk valakit, hogy ejtsen el egykét homályos megjegyzést Foggy Bottomban arról, hogy mennyire aggódunk a lengyeleknél kialakult helyzet miatt. Mivel sok amerikai állampolgár lengyel származású stb. Pillanatnyilag ez minden, amit tehetünk – tárta szét a kezét Moore.
– Vagyis egyelőre csak Lengyelország aggaszt minket, nem a pápa – próbált tisztán látni Ritter.
– Arról az ügyről még nem tudunk – emlékeztette a főigazgató.
– Nem fogják azt feltételezni, hogy a pápa minket is értesített?
– Nem hiszem. A levél szövegezése arra utal, hogy a pápa ezt privát üzenetnek szánta.
– Annyira azért nem volt privát, hogy Varsó ne továbbítsa Moszkvának – tiltakozott Ritter.
– Ahogy a feleségem szokta mondani, az más – vágta rá Moore.
– Ez a csel kicselezésének a kicselezése néha egészen meg tudja fájdítani a fejemet – panaszkodott Greer.
– Ilyenek a játékszabályok, James.
– A boksznak is vannak szabályai, csak azokat sokkal könnyebb kiismerni.
– Mindig védd magad – mondta Ritter. – Itt is ez az első számú szabály. Na és mit mondott még az elnök, Arthur?
– Szeretné, ha kiderítenénk, hogy veszélyben van-e őszentsége. Ha valami történik vele, az őt is kellemetlenül fogja érinteni.
– Meg még kb. egymilliárd katolikust – bólintott Greer.
– Azon tűnődöm, szóba jöhetnek-e az északír protestánsok mint végrehajtók – mondta Ritter. – Ők sincsenek oda a pápáért. Ha az oroszok felveszik velük a kapcsolatot… Nem ártana, ha Basil utánanézne ennek.
– Ez azért egy kicsit erős, Bob – vélte Greer. – Legalább annyira gyűlölik a kommunistákat, mint a katolikusokat.
– Nem hiszem, hogy Andropov ennyire túl fogja bonyolítani a dolgot, ha mégis úgy döntenek, hogy el kell intézni a pápát. Valószínűbbnek tartom, hogy a saját eszközeivel fog dolgozni. Már ha nem koppintunk időben az orrára.
– Én ebben nem lennék olyan biztos – rázta meg a fejét a főigazgató. – A Politbüró tagjai nagyon óvatosak. Egy sakkjátékos ennél rafináltabban operál, és ne feledjük, a sakk náluk még mindig nemzeti játék.
– Mondja ezt Leo Trockijnak – vetette oda Ritter.
– Az személyes ügy volt. Sztálin a máját akarta vacsorára fokhagymával és mártással – válaszolta Greer. – Puszta gyűlöletből végzett vele, politikailag semmit nem nyert vele.
– Joe bácsi ezt egészen másképp látta. Ő tényleg félt Trockijtól.
– Nem, ez sem igaz. Lehet, hogy egy paranoiás gazember volt, de még ő is tudta, mi a különbség az üldözési mánia és az igazi félelem között. – Alighogy kimondta, Greer már rá is jött, hogy nem kellett volna, ezért gyorsan hozzátette: – És még ha félt is volna a vén bakkecskétől, a mostani banda nem ilyen. Belőlük nemcsak Sztálin paranoiája hiányzik, hanem a határozottsága is.
– Tévedésben van, Jim. A varsói levél potenciális veszélyt jelent a politikai stabilitásukra, és ezt komolyan fogják venni. Hogy ez elég-e egy közvetlen akcióhoz? Nem tudom, de a nyakamat rá, hogy fontolóra fogják venni.
– Ezt majd meglátjuk – mondta semleges hangon Moore.
– Arthur, ez az én hivatalos véleményem! – húzta fel magát a műveleti igazgató.
– Mitől változott meg a véleménye, Bob? – kérdezte Moore.
– Minél többet gondolkodom rajta az ő fejükkel, annál komolyabbnak látom az ügyet.
– Tervez valamit?
A kérdés szemmel láthatóan nyugtalanná tette Kittért.
– Korai lenne ekkora feladatot bízni Foleyékra, de tájékoztatni fogom őket, hogy legalább gondolkodjanak el az ügyön.
Ez műveleti kérdés volt, és ilyen esetekben általában Bob Ritterre bízták a megoldást. Általában egyszerűbb volt információt átvenni egy ügynöktől, mint utasításokat eljuttatni neki arról nem is beszélve, hogy az előbbire gyakrabban került sor. A KGB elméletileg a moszkvai nagykövetség összes alkalmazottját megfigyelés alatt tartotta, Foleyékat pedig – mivel még újak voltak – fokozottan. Ritter nem szerette volna lebuktatni őket, a szokásos okok miatt és még valamiért: az ő ötlete volt, hogy egy férj-feleség csapatot küldjenek ki; ha kudarcot vallanak, neki kell tartania a hátát. Márpedig Ritter nagy reményeket fűzött Foleyékhoz.
Moore sóhajtva hátradőlt a székében.
– Azért ez szomorú… Ha valakinek, nekünk tudnunk kellene, hogy mitől döglik a légy, most viszont csak ülünk itt, és a kezünket tördeljük.
– Ez igaz, Arthur – értett egyet vele Greer. – De inkább tépelődjünk, mint kapkodjunk. Az jót úgysem szülhet.
A többiek kénytelenek voltak igazat adni neki. Valóban vigyázniuk kellett arra, hogy mit mondanak, mert az emberek hajlamosak voltak készpénznek venni a szavaikat. A jövőt sajnos ők sem tudták megjósolni. Ha képesek lettek volna rá, valami sokkal jövedelmezőbbel keresték volna a kenyerüket. Mondjuk tőzsdézéssel…

RYAN BEFÉSZKELTE MAGÁT a karosszékébe egy Financial Timesszal. Az emberek többsége reggel szerette olvasni, Jack azonban nem tartozott közéjük. A reggel az általános híreké volt ezzel készült fel a Century House-ban rá váró napi munkára. Otthon az egyórás autóút alatt a híreket hallgatta a rádióban, itt viszont ez kimaradt a vonatozás miatt. A gazdasági híreket pihenésképpen böngészte. A brit újság egészen másképpen tálalta a dolgokat, mint a The Wall Street Journal, inkább a háttérben zajló folyamatokra koncentrált, de annál érdekesebb volt olvasni – és amerikai tapasztalatai alapján értékelni az olvasottakat. Ráadásul segített napirenden lenni tőzsdei ügyekben. Ryan biztos volt benne, hogy itt is lesznek learatni való gazdasági babérok; legalább anyagilag sem fog kiesést jelenteni az európai kaland. Még mindig úgy tekintett a CIA-nál végzett munkájára, mint mellékvágányra, melynek célállomása túl messze van a ködben ahhoz, hogy látni lehessen.
– Apa ma felhívott – közölte Cathy egy orvosi folyóirat mögül. Ez történetesen a The New England Journal of Medicine volt a hatból, amire előfizetett.
– Mit akart Joe?
– Csak tudni akarta, hogy boldogulunk, hogy vannak a gyerekek, meg effélék.
Rám egyetlen szót sem vesztegetett el, nem igaz? Ryan anélkül is tudta a választ, hogy hangosan kimondta volna. Joe Muller, a Merrill Lynch alelnöke nem tudta megbocsátani azt, ahogyan a veje otthagyta az üzletet, először azért, hogy tanítson, aztán azért, hogy rókavadászatot játsszon kémekkel és egyéb kormányalkalmazottakkal. Joe nem kedvelte a kormányt és kiszolgálóit – szerinte csak arra voltak jók, hogy elvegyék azt, amiért ő és a hozzá hasonlók megdolgoztak. Jack elismerte, hogy van ebben némi igazság, de ugyanakkor az is tény volt, hogy a külvilág farkasaival is meg kellett küzdenie valakinek. Ilyen valaki volt John Patrick Ryan is. Ő sem vetette meg a pénzt, de számára nem végcél volt, hanem eszköz. A pénz olyan, mint egy jó autó: sok szép és izgalmas helyre eljuthatsz vele, de ha egyszer odaértél, nem fogsz benne aludni. Joe ezt másképp látta, és meg se próbálta megérteni azokat, akik másképp gondolták. Ugyanakkor imádta a lányát, és sosem piszkálta amiatt, hogy sebész lett. Talán mert úgy gondolta, hogy embereket gyógyítani bocsánatos dolog egy nő esetében, de egy férfinak pénzt kell csinálni, és punktum.
– Igazán kedves tőle, szivi – dünnyögte Ryan az FT túloldaláról. A japán gazdaság mintha kezdett volna meginogni. Ez Jack megállapítása volt, mert az újság szerkesztőinek még nem tűnt fel. Nos, gondolta, nem ez lesz az első tévedésük.

JURIJ ANDROPOVNAK nem jött álom a szemére. Már jócskán túllépte a napi Marlboro-adagját, de csak egy pohár vodkát ivott a spanyol nagykövetnek rendezett fogadás után. A fogadás egyébként pénz- és időpazarlás volt. A friss NATO-tag Spanyolország elhárítása lehangolóan sikeresen akadályozta meg minden abbeli igyekezetét, hogy beépítsen egy ügynököt a kormányukba. Andropov azon tűnődött, nem lenne-e érdemesebb a királyi udvarral próbálkoznia. Az udvarnokok eléggé beszédesek, és a kormánytagok bizonyára tájékoztatni fogják a királyt a NATO ügyeiről is, ha nem másért, hát azért, hogy jó pontot szerezzenek nála. Andropov tehát nem is törte magát a fogadáson. Kortyolgatta a bort, falatozott és hétköznapi dolgokról csevegett. Ugye, hogy milyen szép nyarunk volt? Néha már azt kérdezte magától, megérte-e a Politbüró-tagság ezt a rengeteg időt és energiát. Már olvasni se volt ideje – a diplomáciai és politikai tennivalók az egész napját kitöltötték. Most már értette, miért zsémbelődnek annyit a munkahelyen és otthon egyaránt túlterhelt asszonyok.
A varsói levél azonban nem hagyta nyugodni. Ha a lengyel kormány továbbra is ilyen esztelen elnyomó politikát folytat, kénytelen leszek lemondani a pápaságról és visszatérni népemhez, hogy velük legyek a megpróbáltatások idején. A szemétláda! A világbékét fenyegeti ájtatosságával! Az amerikaiak tüzelték volna fel? A tisztjei nem tettek jelentést erre utaló jelekről, de sohasem lehetett tudni. Az amerikai elnök nem szerette a Szovjetuniót: minden alkalmat megragadott rá, hogy alátegyen Moszkvának. Annak a senkinek, a ripacsnak volt képe azt terjeszteni, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma! Még az amerikai média és az értelmiségiek tiltakozása sem csillapíthatta a szavai által okozott sebet. És az európaiak is hogy ráharaptak! Ami még rosszabb, a kelet-európai intelligencia is őt majmolta, alaposan megdolgoztatva a Varsói Szerződés tagországainak kémelhárítását. Mintha nem lett volna így is épp elég dolguk, morogta Jurij Vlagyimirovics, miközben elővett egy újabb cigarettát a piros-fehér kartondobozból. Már a zenére sem figyelt.
Azokat az átkozott danzigi ellenforradalmár bajkeverőket különös módon még mindig a német nevén gondolt a lengyel kikötővárosra – Varsónak kell levernie, hogy Moszkva keze tiszta maradjon. Az utasításokat már megkapták, és a lengyelek hűséges kutyák voltak. A szovjet tankok jelenléte a hazájuk területén segített nekik megérteni, mi szükséges és mi nem. Ha nem vetnek időben véget neki, ez a lengyel “szolidaritási” lépfene tovább terjedhet, nyugatra, az NDK és délre, Csehszlovákia felé. És ki tudja, talán keletre is, a Szovjetunióba. Nem, ezt nem engedhetik meg.
Ha viszont a lengyel kormány el tudja nyomni a mozgalmat, akkor a helyzet normalizálódhat. De meddig?, tette fel magának a kérdést Andropov.
Csak egy kicsivel kellett volna szélesebb látókörűnek lennie, hogy megragadja a probléma gyökerét. A Politbüró tagjaként nem ismerte a lakosság mindennapos problémáit. Nem szenvedett hiányt semmiben. Dúskált az élelemben, a lakása pazarul volt bútorozva, német műszaki cikkekkel felszerelve. A lift soha nem romlott el a házban. Az irodába sofőr szállította, s ha valahova gyalog ment, egy egész különítmény gondoskodott róla, hogy a huligánok messze elkerüljék. Ugyanúgy védték, mint annak idején a testőrei II. Miklóst, és ahogy az lenni szokott, hajlamos volt elhitetni magával, hogy ez a normális, hogy más is így él. Amikor néha mégis elfogta a kétely, azzal mentette magát, hogy ennivaló mindenkinek jut, tévét és filmeket az átlagemberek is nézhetnek, s ha elég ügyesek, még egy autóra-valót is összespórolhatnak. Cserébe azért, hogy ő biztosította nekik mindezt, valamivel jobb életkörülmények illették meg. Ez jogos volt, nem? Végtére is nem keményebben dolgozott, mint ők? Mi a fenét akarhatnának még az emberek?
És most ez a lengyel pap tönkre akarja tenni az egészet.
Csak nehogy sikerüljön is neki. Sztálin egyszer megkérdezte, hogy hány hadosztálya van a pápának – pedig még neki is tudnia kellett, hogy hatalom nemcsak a vérmezőn teremhet.
Na és ha Karol lemond a pápaságról, akkor mi lesz? Megpróbál visszajutni Lengyelországba, de a lengyelek megakadályozhatják benne. Mondjuk visszavonják az állampolgárságát. Nem, ez nem lenne megoldás, úgyis bejutna az országba. Ahogy neki és a lengyeleknek voltak ügynökeik a Vatikánban, ugyanúgy a pápának is lehettek beépített emberei a kormányaikban. Lengyelországból kirekeszteni őt tehát reménytelen próbálkozás lett volna; ha viszont bejut a szülőhazájába, az kész katasztrófa.
Próbálkozhatnának diplomáciai fogásokkal. A megfelelő külügyminiszteri hivatalnok Rómába repülhetne, hogy titokban találkozzon Karollal, és megkísérelje lebeszélni a hazatérésről. De mivel lehetne hatni rá? Egy burkolt életveszélyes fenyegetés csak rontana a helyzeten: ezzel az erővel akár azt is mondhatnák neki, hogy készek mártírt és szentet csinálni belőle – ettől pedig csak még elszántabbá válna. Ez tehát kizárva. Esetleg kilátásba helyezhetnék, hogy a népén fogják megtorolni a lépését… de ez se lenne jó, mert akkor még inkább úgy erezné, hogy odahaza nagy a baj.
Minél jobban törte a fejét, annál inkább rá kellett jönnie, hogy a levél mesteri húzás volt a pápa részéről. De ha levelet írt, akkor választ is fog kapni, ígérte meg magának Andropov. Akkor majd eldöntheti, hogy van-e isten.
Van isten? Egy kérdés, ami időtlen idők óta foglalkoztatta az embert, mígnem Karl Marx és Vlagyimir Lenin ki nem jelentette a választ – legalábbis ami a Szovjetuniót illeti. Nem, mondta magának Jurij Vlagyimirovics, túl késő újragondolnia a kérdést. Nincs isten. Az élet az, ami itt és most van, és ha véget ér, akkor tényleg vége. Ezért kell maximálisan élni, leszakítani azokat a gyümölcsöket, amelyeket elérsz, és létrát építeni azok alá, amelyeket nem.
Karol azonban meg akarja változtatni az egyenletet. Meg akarja rázni a létrát – vagy talán a fát? Andropov töltött magának az üvegkorsóból, és tűnődve belekortyolt a vodkába. Karol rá akarja kényszeríteni a téveszméit a honfitársaira. “Jobb” ideológiát akar kínálni nekik, ezzel automatikusan aláaknázva a Szovjetunió tekintélyét. Ezzel nemzedékek fáradságos munkáját szándékozik tönkretenni, amit egyszerűen nem engedhetnek meg neki. Ha nem tudja megakadályozni ebben és nem tudja jobb belátásra bírni, akkor csak egyetlen lehetőség marad: egyszer s mindenkorra leállítani.
Nem lesz könnyű vállalkozás, és nem lesz kockázatmentes sem, de még rosszabb lenne csak ülni és várni, hogy mi fog történni.
Karolnak meg kell halnia.