A gonosz birodalma 22.

22. fejezet


KELLÉKEK



A MÁSODIK SZEMTŐL SZEMBE találkozóra ismét a GUM áruházban került sor, ahol egy bizonyos Kis Nyuszinak őszi ruhát akart venni az apja. Az anyát, Irina Bogdanovát meglepte a hirtelen nekibuzdulás, de természetesen örült neki. Mary Pat, a Foley család profi bevásárlója végignézte a ruhakínálatot, és csodálkozva tapasztalta, hogy a holmik közt egészen tűrhetőek is akadnak – bár annyira azért nem, hogy vásároljon is belőlük. Megint benézett a bundaüzletbe is. Az itt kiállított darabok hamar elkeltek volna New Yorkban is, de inkább az áruk miatt, mert a Fendi termékei összehasonlíthatatlanul ízlésesebbek voltak. Egy olasz ruhatervező fantasztikus kollekciót tudott volna kihozni ebből az alapanyagból. A szőrmék rendkívül jó minőségűek voltak, csak hát az oroszok nem tudták megfelelően összeilleszteni őket. Milyen kár, gondolta Mary Pat. Talán ez volt a legszomorúbb a Szovjetunióban – ennek a szürke országnak a kormánya egyszerűen nem hagyta kibontakozni a polgárait. Olyan kevés eredeti holmival találkozhatott itt az ember. Ami igazán szép volt, az általában még a forradalom előtti időkből származott. Jószerével apróságok voltak ezek, szinte mindig vallási kegytárgyak, amelyek suttyomban cseréltek gazdát valamelyik bolhapiacon, hogy aztán az eladó a vételárukból élelmet vegyen a családjának. Már vett néhány csecsebecsét, de valahányszor kifizette értük azt a kevés pénzt, amiért elvesztegették, mindig úgy érezte, mintha meglopott volna valakit. Hogy a lelkiismeretét csitítsa, sohasem alkudott. Az már nem is lopás, hanem rablás lett volna, márpedig ő nem azért jött Moszkvába, hogy nyerészkedjen, hanem hogy segítsen ezeken az embereken, még ha meglehetősen különös módon is. A moszkvaiak azonban szimpatikusnak találták amerikai mosolyát és közvetlenségét, és örültek a kékcsíkos aranyfedezetű rubelnek, amivel fizetett, mert az igazi pénz volt, amivel luxuscikkeket vásárolhattak maguknak, vagy ha erre nem volt módjuk, három-négyszeres áron adhatták el a szerencsésebbeknek. Mary Pat nézelődött még vagy egy félóráig, mígnem a gyerekruházati részlegen megpillantotta a férfit. Abba az irányba manőverezett, időnként megállva, hogy megvizsgáljon egy-egy ruhadarabot.
– Jó estét, Oleg Ivan’ics – nyomott a férfi kezébe egy háromnégy éves kislánynak való orkándzsekit. – Mondja csak, hogyan is áll szabadság dolgában?
– Ki tudok venni két hetet…
– Azt mondta, hogy a felesége pedig él-hal a klasszikus zenéért.
– Úgy van.
– Tudok egy remek karmestert. József Rózsa a neve. Vasárnap este fog vezényelni a budapesti operaházban. Szállásnak az Astoria Hotelt ajánlom. A vasútállomás közelében található, és tele van szovjet vendégekkel. Mondja meg az ismerőseinek, hogy Budapestre utazik, és kérdezze meg tőlük, hozzon-e valamit. Csináljon úgy, mint minden szovjet, aki Magyarországra látogat. A többit mi elintézzük – tette hozzá.
– Mindhárman megyünk – emlékeztette Zajcev. – Ugye maguk is így gondolták?
– Hát persze, Oleg. A kis zajcsikja sok szép csodát fog látni Amerikában. Ráadásul a telek sem olyan kegyetlenek odaát.
– Mi, oroszok szeretjük a teleinket – jegyezte meg önérzetesen Zajcev.
– Akkor majd olyan helyen fog lakni, ahol rengeteg hó van. És ha melegre fog vágyni február közepén, felül egy repülőre, és másnap már a floridai tengerparton süttetheti a hasát.
– Maga utazásszervező is, Mary? – kérdezte a Nyúl.
– Magának igen, Oleg. Melyik a legjobb nyakkendője?
– A kék, vörös csíkokkal.
– Nagyszerű. Akkor viselje azt két nappal azelőtt, hogy felszállna a budapesti expresszre. Ütközzön bele a férjembe a metrón, és kérjen tőle elnézést. – Ennél egyszerűbbet nem tudott kitalálni.
– Da, ez nem jelenthet gondot.
Nagyon optimista vagy, hallod-e?
– Remek. Legyen óvatos, Oleg. – Ellépett a férfitól, öt-hat méter után azonban megállt, és hátrafordult. A táskájában egy Minox fényképezőgép rejtőzött. Ellőtt vele öt kockát, aztán folytatta az útját.

– VETTÉL VALAMIT? – kérdezte a használt 280-as Mercedesben várakozó férje.
– Nem, nem láttam semmi olyant, amiért érdemes lenne pénzt kiadni. Talán nem ártana átmenni Helsinkibe, venni néhány téli holmit – javasolta Mary Pat. – Akár vonattal is. Eddie biztosan élvezné.
– Haza, szivi? – Milyen vicces lenne, gondolta Ed, ha kiderülne, hogy a KGB sohasem akarta lehallgatni sem az otthonukat, sem az autójukat, és teljesen feleslegesen játsszák privátban az idióta sajtóattasét és cicababa feleségét. Nos, ha ez így is van, vigasztalta magát, arra mindenesetre jó, hogy formában tartsa őket.
– Menjünk. Mára elég volt a városból.

– A FENÉBE! – füstölgött Basil Charleston. Felemelte a telefonkagylót, és beütött három számot.
– Uram? – sietett be kisvártatva Kingshot.
– Ezt nézze – tette eléje a küldeményt C.
– A francba…
Sir Basilnek sikerült elmosolyodnia.
– Mindig a legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb dolgok, nem igaz?
– Igen, uram, de még így is lúdbőrözik tőle a hátam. Szóval egy tűzeset. Sokkal jobban megfelelne a céljainknak, mint az autóbaleset.
– Van benne valami – ismerte el Sir Basil. – Hány ház ég le Londonban egy év alatt, Alan?
– Fogalmam sincs, Sir Basil – felelte a SIS első számú műveleti tisztje. – De ki fogom deríteni.
– Szóljon róla Nolan főfelügyelőnek is.
– Holnap reggel ez lesz az első dolgom, uram – ígérte Kingshot. – Ez jelentősen megnöveli az esélyeinket. A CIA is dolgozik rajta?
– Igen.

AHOGYAN AZ FBI is ezen dolgozott. Emil Jacobs kapott már jó néhány furcsa felkérést “a folyó túlpartján” dolgozó népségtől, ahogy a CIA-t emlegették hivatalos körökben, de ez volt mind közül a legbizarrabb. A telefonhoz lépett, és a közvetlen vonalon a CIA főigazgatóját hívta.
– Remélem, jó okuk van rá, Arthur – mondta minden bevezető nélkül.
– Ne telefonon, Emil, de igen, jó okunk van rá.
– Három europid, egy a harmincas évei elején járó férfi, egy hasonló korú nő és egy három-négy éves kislány – olvasta Jacobs a Langleyből kapott papírról. – Az ügynökeim furcsállni fogják, hogy ne kérjük a rendőrség segítségét.
– Igen, de…
– Tudom, könnyen kiszivároghatna. Oké, utasítani fogom a területi vezetőket, hogy figyeljék a baleseti híreket, de nem lesz könnyű titokban tartani, hogy mire vadászunk.
– Ezzel én is tisztában vagyok, Emil. Igyekszünk a britektől is segítséget kérni ebben az ügyben. Világos, hogy az ilyesmit az ember nem tudja csak úgy előhúzni a kalapból, de azért számítok magára.
– Mikor lesz jelenése a Dombon?
– Holnap tízkor összeül a Hírszerzési Bizottság. Költségvetési kérdésekről lesz szó. – Állandó harc volt ez a kongresszus és a CIA között. A képviselők minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ellehetetlenítsék az ügynökséget. Persze, mert így később a “rossz hatásfokkal működő” hírszerzésre kenhették a saját baklövéseiket.
– Be tudna nézni útközben? Hallanom kell ezt a sztorit – jelentette ki Jacobs.
– Nyolc negyven megfelel?
– Tökéletesen, Arthur.
– Akkor viszlát holnap, Emil.
Alig várom, Arthur, dünnyögte az FBI igazgatója, miután letette a telefont. El nem tudta volna képzelni, mi lehet olyan átkozottul fontos, hogy azt kérik tőle, játsszon hullarablót.

A METRÓN, MIUTÁN vett az ő kis zajcsikjának egy fehér orkánkabátot piros és zöld virágmintával, Zajcev átgondolta a stratégiáját. Mikor mondja meg Irinának, hogy rögtönzött vakációra mennek? Ha az utolsó pillanatban szól neki, azzal az ürüggyel, hogy meglepetést akar szerezni, akkor Irina az állása miatt fog aggódni. Érthető, bár amilyen hanyagul vezetik azt az irodát, senki nem fogja észrevenni, hogy hiányzik. Ha viszont előre szól neki, akkor Irina majd megpróbálja kézbe venni a szervezést – mint minden feleség –, abban a mély meggyőződésben, hogy a férje képtelen lenne rendesen összehozni egy utazást. Ami, a körülményeket tekintve, eléggé vicces lett volna.
Nos, döntötte el, az lesz a legjobb, ha csak az utolsó percben avatja be. Azt fogja mondani, hogy meglepetést akart szerezni neki – és az a magyar karmester lesz a mentség. Az igazi meglepetést csak Budapesten fogja elárulni neki. Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni rá Irina. Nem lesz könnyű megemésztenie, az biztos, de orosz feleség, arra nevelték, hogy engedelmeskedjen az urának.
Szvetlana imádott metrón utazni. A gyerekek már csak ilyenek, gondolta Oleg. Nekik minden kaland, még az ilyen hétköznapi dolgok is, mint a metrózás. Szvetlana ritkán sétált vagy futott. Inkább ugrándozott, mint egy kiskutya – vagy inkább nyulacska, nézett le rá szeretetteljes mosollyal az apja. Vajon a Nyugatot is kalandosnak fogja találni az ő kis zajcsikja”?
Biztosan. Ha élve eljutunk oda… Bűnösnek érezte magát, amiért ilyen veszélyes kalandba készül belerángatni a családját, de a saját életét nem féltette. Milyen érdekes. Vagy mégsem? A küldetéstudat egyre jobban elhatalmasodott rajta. Szinte már nem is érdekelte más. Tudta, hogy egy sötét alagúton kell átbotorkálnia, de csak a végén ragyogó fényt látta belőle, csak ez érdekelte. A fény, amely attól a pillanattól fogva, hogy megfogalmazódtak benne az első kételyek, egyre fényesebbé és fényesebbé vált, minden egyebet kiszorítva lelki szemei látóteréből. Mint az éjjeli lepke, úgy körözött, egyre közelebb és közelebb, és csak remélni tudta, hogy a fényesség nem fogja megölni.
– Itt, papa! – kiáltott fel Szvetlana. Megismerte az állomásukat, és izgatottan megragadta az apja kezét, hogy az ajtó felé rángassa. Egy perccel később ráugrott a mozgólépcső aljára, és kuncogva várta az újabb kalandot. A gyereke éppen olyan, mint egy amerikai felnőtt, döbbent rá Oleg. Vagy legalábbis amilyennek az oroszok képzelik ezeket a bohó tengerentúliakat, akik mindenben a lehetőséget, a mókát keresik, ahelyett hogy a rájuk leselkedő veszélyekre figyelnének, mint a mindig óvatos szovjetek. De ha az amerikaiak ennyire bolondok, akkor miért járnak mégis mindenben a Szovjetunió előtt? Valóban jól működik náluk minden, ami a Szovjetunóban nem? Ezzel a kérdéssel eddig nem foglalkozott behatóan. Amerikáról csak azt tudta, amit esténként a tévében mutatott róla a propaganda, és amit az állami irányítás alatt álló újságok megírtak. Azt tudta, hogy nem szabad hinnie nekik, de hogy mit és mennyire ferdítettek el, arról fogalma sem volt, hiszen nem volt mivel összevetnie ezeket az információkat. Ilyen módon, mondhatni, puszta hitből állt át a nyugatiak oldalára. Ha a hazájában ennyire rosszul mentek a dolgok, akkor a szuperhatalmi mérleg másik serpenyőjén ülő országban ennél már csak jobb lehetett a helyzet. Veszélyes, vakmerő lépés, gondolta, miközben a járdán lépdelt a kislány kezét fogva. Oka lett volna félni.
Félni és megijedni. De ezzel már elkésett. Ha most vissza akarna lépni, az ugyanolyan veszélyes lenne, mint továbbmenni a megkezdett úton. Úgy érezte magát, mint Lenin meg a többi forradalmár hős. Meglátott valamit, amit nem nézhetett tovább tétlenül, kezébe vette a kezdeményezést. Hogy miért? Mert ezt tartotta helyesnek. Azt csak remélni tudta, hogy a jó és a rossz a nyugatiaknak is ugyanazt jelenti, mint neki. De vajon tényleg így van ez? Miközben az amerikai elnök a gonosz birodalmának nyilvánította a Szovjetuniót, a szovjetek ugyanezt gondolták Amerikáról. Kinek van igaza? Ki téved? Csak annyit tudott, hogy az ő hazája és az ő felettesei voltak azok, akik meg akartak gyilkolni egy ártatlan embert. Csak eddig látott el jó és rossz kérdésében, de neki ez is bőven elég volt.

YORKBAN KÖVETKEZETT BE, Észak-Anglia legnagyobb városában. A tűzvédelmi szakemberek gyakran mondják, hogy tűz esetén a legkevésbé számít az, hogy mi okozta – mert mindig ugyanaz az ok. Ezúttal sem volt másként, a módja pedig nem is lehetett volna dühítőbb a tűzoltók számára. Owen Williams a kedvenc kocsmájában, a Barna Oroszlánban töltötte az estét. Egy fárasztó nap és hat pint sör után, mire felért a második emeleten lévő lakásába, már alig állt a lábán. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy bekapcsolja a tévét a hálószobában, és rágyújtson egy utolsó cigarettára. A feje alatt egy vaskos párnával pöfékelt néhányat, aztán megadta magát az alkohol és az ácsmunka fáradalmai okozta kimerültségnek. Ahogy ez megtörtént, a keze elernyedt, és a cigaretta az ágyneműre esett. Vagy tíz percig csak parázslott és füstölgött, aztán a fehér vászon lángra kapott. Mivel egyedül élt – a felesége egy évvel korábban vált el tőle –, nem volt, aki észrevegye a kesernyés szagú füstöt, amely fokozatosan, ahogy a tűz erőre kapott a matractól, megtöltötte a szoba levegőjét.
A legtöbb esetben nem maga a tűz végez az áldozatokkal. A füst – a tűzoltók az “égésgázok” kifejezést használják – nagyobbrészt forró levegőből, szén-monoxidból és apró koromszemcsékből áll. Ezek közül a szén-monoxid a leghalálosabb, mivel megköti a vörösvérsejteket, lehetetlenné téve, hogy a hemoglobin a sejtek számára nélkülözhetetlen oxigént felvegye. Az ember eleinte úgy érzi magát, mintha jól berúgott volna, kellemes, eufórikus hangulat fogja el, aztán a kábulat és az öntudatvesztés következik, majd – ha nem érkezik időben segítség, ahogy ebben az esetben is történt – halál. Owen Williams belélegezte a szén-monoxidot, s miközben a tűz felemésztette körülötte a szobát, harminckét évesen öröklétbe szenderült.
Egy kollégája és folyosószomszédja vette észre három órával később, hogy Williams ajtaja mögül dől a füst. Dörömbölni kezdett, s miután választ nem kapott, visszarohant a lakásába, és tárcsázta a 999-et.
A tűzoltóság mindössze hatsaroknyira volt tőlük, és a tűzoltók, mint bármely kollégájuk a világon, pillanatok alatt kiugrottak ágyaikból, csizmát és védőruhát öltöttek, s a rézcsövet átkarolva lecsúsztak a garázsba, hogy egy Dennis fecskendővel és egy létrás autóval a tűz helyszínére robogjanak. A sofőrök ugyanolyan jól ismerték a város utcáit, mint a taxisofőrök, és tíz perccel a riasztás után már Williams lakása előtt voltak. Két tűzoltó gyakorlott mozdulatokkal az utcai tűzcsapra kötötte a tömlőt, a létrás csapat tagjai pedig – akiknek elsődleges feladata a mentés volt – berohantak az épületbe, ahol Williams munkatársa már felverte a második emelet lakóit, és a lépcsőház felé terelte őket. A férfi megmutatta a tűzoltóosztag parancsnokának Williams lakásának ajtaját, és a jól megtermett férfi két szekercelendítéssel beszakította azt. Bent sűrű fekete füst fogadta, melynek szagára rögtön a “matrac” szó jutott a tapasztalt lánglovag eszébe. Ezután elmormolt egy imát, abban reménykedve, hogy még időben érkeztek, majd rögtön utána arra gondolt, hogy biztosan nem. Minden, beleértve a napszakot is – a sötét kora reggelt –, ellenük szólt. A parancsnok berohant a hálószobába, kiverte az ablakot a szekercéjével, hogy a füst távozhasson, és az ágy felé fordult, ahol ismerős látvány fogadta. Ez volt a harmincvalahányadik ilyen esete: gomolygó füst és egy megégett ágy, benne egy mozdulatlan emberi alakkal.
Két embere segítségével kivonszolta Williamset a folyosóra, és nekiláttak az újraélesztésnek. Az egyik mentősük oxigénmaszkot tett a férfi arcára, a társa pedig rátenyerelt a mozdulatlan mellkasra, és nyomkodni kezdte, hogy újraindítsa a leállt szívet. Közben a fecskendősök is megérkeztek egy két és fél hüvelykes tömlővel, és vízáradatot zúdítottak a lakás belsejére.
Minden úgy ment, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A tüzet három perc alatt eloltották. A füst hamarosan távozott, és a tűzoltók levették a maszkjaikat. Egyedül a folyosó kövén fekvő Owen Williams nem volt rendben. A szabály szerint nem kezelhették elhunytként mindaddig, míg egy orvos halottnak nem nyilvánította, ezért lecipelték az utcára, és beemelték a ház előtt várakozó fehér mentőautóba. A mentőknek is megvolt a maguk nagy könyve, és annak minden betűjét hűen követték. Először hordágyra tették, aztán megvizsgálták a pupillát és a légutakat – tiszta volt –, majd ők is oxigént pumpáltak a tüdőbe, és megpróbálták újraéleszteni. A külső égési sérüléseknek még várniuk kellett. A szív és a tüdő újraindítása volt a legfontosabb feladat.
Mire a mentőautó a tűz helyszínétől egy mérföldre lévő Queen Victoria Kórházba ért, a mentősök már biztosak voltak benne, hogy csak értékes idejüket vesztegették. Az ambulancia már várta őket, A sofőr a bejáratához tolatott; kintről feltépték a hátsó ajtót, és a mentősök segítségével kigurították a hordágyat. Egy fiatal orvos szemügyre vette a beteget, de egyelőre nem nyúlt hozzá.
– Füstöt lélegzett – közölte a tűzoltók mentőse, aki közben szintén befutott. – Szén-monoxidot lélegzett. – A kiterjedt, de nagyobbrészt felszíni égési sérülések még várhattak.
– Mennyi ideig? – kérdezte az ambulancia orvosa.
– Nem tudom. Nem valami biztató, doktor úr. Szén-monoxid-mérgezés, merev, tág pupilla, vörös körömágy, és nem reagált sem az oxigénre, sem az újraélesztésre.
Az orvosok mindent megpróbáltak. Nem könnyű elengedni egy harminckét éves embert, de egy órával később már biztossá vált, hogy Owen Williams többé nem fogja kinyitni kék szemét. Az orvos utasítására az újraélesztést befejezték, és megállapították a halál beálltát. A rendőrség is megjelent, elbeszélgettek a tűzoltókkal, és megvárták, hogy elkészüljön a laboreredmény, amely 39%-os szén-monoxid-koncentrációt mutatott a vérben. Ez jóval több volt, mint a halálos adag. Az áldozat jóval azelőtt meghalt, hogy a tűzoltókat riasztották.
A tűzoltók átadták az ügyet a rendőröknek, akik a fentről kapott parancs értelmében jelentették az esetet. A jelentés végigfutott a parancsnoki láncon, amely egy londoni acél és üveg épületben ért véget. Ez volt a New Scotland Yard, amely onnan kapta meglehetősen félrevezető nevét, hogy így hívták az utcát, ahol régebbi épülete elhelyezkedett. Itt egy telexkészülékre ragasztott noteszlap arra hívta fel a kezelő figyelmét, hogy tűz vagy autóbaleset miatt bekövetkező halál esetén azonnal értesíteni kell Nolan főfelügyelőt a Különleges Szolgálatnál. A távgépíró tehát felemelte a telefont, és tárcsázta a megfelelő számot.
A Különleges Szolgálat ügyeletese válaszolt, aki, miután feltett néhány kérdést, felhívta Yorkot, hogy további információt kérjen. Csak ezután ugrasztottá ki “Pici” Nolant az ágyból.
– Rendben – mondta a főfelügyelő, miután kinyitotta a szemét. – Mondja meg nekik, hogy ne nyúljanak a holttesthez. Érti? Ne nyúljanak hozzá!
– Értettem, uram – felelte az őrmester. – Továbbítani fogom.
Hét mérfölddel odébb Patrick Nolan visszafeküdt az ágyába, és aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Bárhogy is szorította a szemét, a kérdés mindig előjött: mit akarhat a SIS egy megpörkölődött hullával? Húsz percig forgolódott kíváncsiságtól és undortól gyötörve, mire végre sikerült visszaaludnia.

AZ ATLANTI-ÓCEÁN és Kelet-Európa felett egész éjjel röpködtek az üzenetek, bőséges munkát adva a kommunikációs szobák túlterhelt, ugyanakkor alulfizetett szakembereinek. Ezek az emberek munkájuk során olyan súlyos titkok tudóivá váltak, melyekről rajtuk és az üzenetet váltó magas rangú hivatalnokokon kívül senki sem tudhatott. Ami persze nem jelentette azt, hogy nem szerettek volna mások is ezen információk birtokába jutni, hírszerző ügynökségek és kémelhárító csoportok állandó párbajának kereszttüzébe kényszerítve ezeket az embereket.
Az egyik ilyen titkos üzenet címzettje Nigel Haydock volt, az egyetlen személy őfelsége Moszkva-parti nagykövetségén, aki tudott a BEATRIX műveletről. Haydock újabban a követségen reggelizett, hogy ezzel is kímélje szülés előtt álló feleségét. Hadd aludjon csak reggel, ameddig tud, gondolta, hiszen ha a kis gazfickó megérkezik, úgysem lesz rá alkalma. Éppen a vajas teasüteményből és teából álló reggelijét fogyasztotta az íróasztalánál, amikor megkapta a londoni üzenetet.
– Azannyát! – motyogta, miután elolvasta. Briliáns volt ez az amerikai LÖNCSHÚS művelet. Bizarr, de briliáns. Nem csoda, hogy Sir Basil is támogatta. Az a vén róka a régi iskola híveként odáig volt az ilyen trükkös dolgokért. Egy nap még az a fene nagy esze fogja a bukását okozni, dünnyögte Haydock, de azt el kellett ismernie, hogy van kurázsi az öregben.
A Nyúl tehát, tért vissza az üzenethez, Budapestre fog utazni a családjával, és onnan kell megszöktetni…

ANDY HUDSON szerette a reggeli kávét, tojás, szalonna, sült paradicsom és pirítós kíséretében.
– Átkozottul briliáns – mondta fennhangon. Kalandos lelke éppen ilyen merész, sőt arcátlan tettre vágyott. Szóval egy férfit, egy nőt és egy kislányt kell titokban kijuttatniuk Magyarországról. Ez nem ígérkezett nehéznek, de azért alaposan rá akart készülni, nehogy eltolja. Túl fontos volt ahhoz, meg különben is. Nem tett volna jót a karrierjének. A SIS-nél nagylelkűen jutalmazták az ügyeseket, a baklövéseket viszont egyáltalán nem tűrték, és nem volt kémek szakszervezete, amely megvédhetett volna. A nyugdíját nem féltette, azt nem vehették el tőle, csak hát a nyugdíjazás még odébb volt.
A nap első tennivalója tehát, állapította meg, felvenni a kapcsolatot a csempészekkel. Ezek megbízható emberek voltak. Sok idejébe telt kiépíteni velük a kapcsolatot, és alaposan a körmükre nézett. Most viszont újra ellenőriznie kellett őket, és beszélnie kellett az informátorával is. Vagy inkább mégse? Mit ért volna el vele? Legfeljebb annyit tudhatott volna meg, hogy készenlétbe helyezték-e a magyar titkosrendőrséget vagy sem. De ha igen, akkor azt a Nyúl úgyis kiderítette volna, és el sem indul. Az orosz nagyon fontos titkok tudója lehetett, ha a CIA ilyen nagy feneket kerített a kiszöktetésének, a KGB pedig túlságosan óvatos volt ahhoz, hogy egy ilyen esetben a magyarok orrára kösse a problémáit. Ebben a szakmában csak önmagádban bízhattál, és ezt az oroszok nagyon is jól tudták. Az informátora tehát valószínűleg semmit sem tudna az egészről.
Az egyetlen okos dolog tehát az lesz, ha nekilát kidolgozni a szökési tervet, de azt is csak óvatosan. Aztán, ha majd megjön ez a Ryan nevű fickó Londonból, akkor majd kiderül, hogy lesz-e még valami tennivaló. Ryan… hümmögött magában. …CIA. Az lenne, aki… Nem, az nem lehet, döntötte el. Véletlen egybeesés. Egészen biztosan. Az a Ryan egy tengerészgyalogos. Egy amerikai tengerészgyalogos. Ilyen véletlenek nincsenek, rázta meg a fejét a SIS budapesti állomásfőnöke.

RYAN EZÚTTAL nem feledkezett meg a croissant-ról. Már az állomáson beszerezte magának, a kávéval együtt, és hűségesen magával cipelte mindkettőt a Century House-ba. Simon kabátja már a fogason lógott, de a férfi nem ült az asztalánál. Sir Basilnél lehet, vonta le a következtetést Jack, és leült az asztalhoz, hogy átverekedje magát az este érkezett anyagon. A croissant – a mohóságának engedve mindjárt hármat is vett, s hozzá kisdobozos vajat meg szőlőlekvárt is – olyan rétegesre sikerült, hogy több jutott az ölébe, mint a szájába, a kávé pedig élvezhetetlen volt. Jack el is határozta, hogy írni fog a Starbucksnak, nyissanak néhány kávézót Londonban. Ilyen kávé mellett érthető volt, hogy a britek inkább a teát választották. A seattle-i cég nagyot kaszálhatott volna, feltéve, hogy talál itt olyan embert, aki képes rendesen lefőzni egy kávét.
Harding lépett be a szobába.
– Jó reggelt, Jack.
– Üdv, Simon. Hogy van ma reggel Sir Basil?
– Nagyon okosnak érzi magát, amióta beavatták a BEATRIX műveletbe. Egyébként elkezdődött.
– Ez pontosan mit is jelent?
Simon röviden összefoglalta.
– Ezeknek elment az a maradék józan eszük is? – kiáltott fel Ryan, amikor Simon a beszámoló végére ért.
– Igen, de állítólag nagyon kreatív ötlet – bólogatott Harding.
– Ez még nem fog megakadályozni abban, hogy végigokádjam a küldetést – morogta komor arccal Jack.
– Akkor tartson magánál egy nejlontasakot, ha javasolhatom. Vigye magával a repülőről.
– Roppant vicces, Simon. – Ryan elbizonytalanodott egy pillanatra. – Biztos, hogy nem ugrat? Nem csak valamiféle beavatási szertartásról van szó?
– Nem szokásunk olyat csinálni, Jack. Az ötlet a maguk embereitől származik, és maga Moore kérte a segítségünket.
– Bassza meg! – adott hangot a véleményének Jack. – A piszkos részét meg végezzem el én, mi?
– Jack, itt nemcsak az a feladat, hogy kijuttassák a Nyulat a feleségével együtt, hanem az is, hogy iván halottnak higgye őket.
Harding tökéletesen együtt érzett az amerikaival. Pedig Ryan még nem is tudta az ocsmányabb részleteket. Harding örült neki, hogy kihagyta őket.

ZAJCEV BEMENT a Központ első emeletén lévő utazási irodába. Megmutatta a kártyáját a lánynak, aki leültette, majd néhány perc múlva szólt neki, hogy bemehet az ügyintézőhöz.
– Igen? – nézett fel fél szemmel a bürokrata.
– Szeretném kivenni a szabadságomat. El akarom vinni a feleségemet Budapestre. Van ott egy jó karmester, akit hallani szeretne. Vonattal utaznánk.
– Mikor?
– Az elkövetkező napokban, ha lehetne.
– Értem. – A KGB utazási irodájában sok mindennel foglalkoztak, még olyan triviális dolgokkal is, mint a helyfoglalás. – Meg kell néznem, hogy van-e még hely a vonatra.
– Nemzetközi osztályon szeretnék utazni, hálókocsival. Három személyre. A kislányunkat is visszük.
– Ez nem lesz olyan egyszerű – közölte a bürokrata.
– Ha nehézség adódna, elvtárs, akkor kérem, vegye fel a kapcsolatot Rozsdesztvenszkij ezredessel – mondta szelíden Zajcev.
A név hatott, a kérdés csak az volt, hogy az ügyintéző elvtárs fel fog-e telefonálni vagy sem. Az átlagos asztalkoptató annak örült a legjobban, ha az emeletiek nem is tudtak a létezéséről. Az igaz, hogy jó pontot jelentett volna számára, ha meghiúsít egy visszaélést, de ha nem történt ilyen…
A bürokrata tűnődve végigmérte Zajcevet.
– Jól van, őrnagy elvtárs, megnézem, mit tehetek.
– Mikor érdeklődhetek?
– Már ma délután.
– Köszönöm, elvtárs. – Zajcev elhagyta az irodát, és a liftek felé indult. Ezt tehát elintézte, hála a legfelső emeleten lakozó pártfogójának. Minden eshetőségre felkészülve reggel gondosan összehajtogatta a vörös csíkos kék nyakkendőjét, és a zsebébe tette. Az asztalához visszatérve folytatta az üzenetek biflázását. Szívesen lemásolt volna néhány egyszer használatos kódlapot is, de nem volt rá lehetősége, megtanulni pedig reménytelen próbálkozás lett volna.

A LANGLEYBŐL KÜLDÖTT üzeneten egyetlen szó szerepelt: “Folyamatban.” Nagyszerű, gondolta elégedetten Foley. Odafent tehát ráizgultak a BEATRIX műveletre – vélhetően, mert a Nyúl arra figyelmeztette őket, hogy a kommunikáció nem biztonságos. Ez volt talán az egyetlen dolog, ami pánikot okozhatott a hatodik emeleten. De vajon igaz ez? Mike Russell szerint lehetetlen volt, és abban is volt valami, hogy ha igaz lett volna, akkor a moszkvai ügynökök egy részét a KGB begyűjtötte volna, mint a huzat. Hacsak nem sikerült mindből kettős ügynököt csinálnia, ami viszont nem kerülte volna el a figyelmét. Ahhoz, hogy az álca működjön, a kettes igazgatóságnak valódi adatokat kellett volna az ügynökök rendelkezésére bocsátania. Értékes adatokat – ezeket pedig önként aligha adták volna ki a kezükből.
Az is a Nyúl állításának mondott ellent, hogy Fort Meade “Vörös Csapat”-a folyamatosan a saját rendszereik feltörésén dolgozott. És ami eddig nekik nem sikerült, az miért sikerült volna orosz kollégáiknak? Az orosz matematikusok mindig is első osztályúak voltak, de nem voltak sem felsőbb rendűek, sem földönkívüliek. Nem sok esélyük volt, hacsak valaki Fort Meade-en belülről nem segítette őket. És ez okozta a legnagyobb fejfájást mindenkinek. Mennyit is érhetett volna a KGB-nek egy ilyen informátor? Milliókat? Minden bizonnyal. Ha lett volna elég készpénzük fizetni az ügynökeiket. Ráadásul nemcsak szűkmarkúak voltak, hanem megbocsáthatatlanul hűtlenek is. Az embereiket fogyóeszköznek tekintették. Ó, igen, persze, Kim Philbyt kijuttatták Moszkvába. A nyugati ügynökségek még azt is tudták róla, hogy hol lakik és mennyit iszik ami még orosz mércével is rengeteg volt. De ha egy ügynöküket letartóztatták, megpróbáltak alkut kötni érte? Nem, azóta nem, hogy 1961-ben lelőttek egy U-2-est, és a pilótáját, Francis Gary Powerst visszacserélték New Yorkban működő ezredesükre, Rudolf Abelre. Az Orosz Anyácska emlőjét szívogató amerikai ügynökök tehát nem számíthattak segítségre, és ez mindennél nagyobb elrettentő erő volt. A szövetségi börtönökben köztudottan mostohán bántak a hazaárulókkal.
Árulók azonban, különféle okokból, mindig akadtak. Szerencsére az elvből dolgozó kémek kora letűnt. Ezek voltak a legtermékenyebbek és a legfanatikusabbak, mert hittek abban, hogy a kommunizmus az emberiség javára fog válni. Most már az oroszok sem hitték el ezt, kivéve Szuszlovot – aki már félig halott volt –, meg az utódját, Alekszandrovot. Nyugaton már csak a pénzéhes rohadékok dolgoztak a KGB-nek. Nem azok a szabadságharcosok, akiket Ed Foley Moszkva utcáin futtatott. Persze ez sem volt teljesen igaz, de azért jó volt hinni benne.
Jézusom, sóhajtott fel Ed. Az a rengeteg nyűg, amit az embernek a vállán kell cipelnie ebben a rohadt szakmában. Pszichológusnak kellett lenned, szerető anyának, szigorú apának, jó barátnak és gyóntató atyának egy sor idealista, identitászavarral küszködő, dühös vagy egyszerűen csak kapzsi egyén számára, akik úgy döntöttek, hogy elárulják a hazájukat. Egyesek közülük túl sokat ittak, mások annyira dühösek voltak, hogy már a saját életüket se féltették. Voltak olyanok is, akiknek sokkal jobb helyük lett volna egy elmegyógyintézet zárt osztályán. Néhányan szexuálisan elfajzottá váltak az állandó feszültség miatt. Fenét! Már azelőtt is azok lehettek, csak rosszabbodott az állapotuk. Ed Foleynak azonban válogatás nélkül a szociális segítőjüknek kellett lennie, ami eléggé furcsa munkakör volt ahhoz képest, hogy a Nagy Csúnya Medve ellen harcoló vadásznak képzelte magát. Nos, biztatta magát, egyszerre csak egy dolgot. Senki nem kényszerítette, hogy ezt a pályát válassza, amely jó fizetést, elismerést nem ígért, veszélyeket, idegességet, álmatlanságot viszont annál bőkezűbben. A legszomorúbb az volt benne, hogy az amerikaiak milliói, azok, akikért annyi áldozatot hoztak a kollégákkal, a sajtó és a tévé “jóvoltából” egy sötét, titkos és alattomos célokat hajszoló szervezetnek képzelte az ügynökséget. Mégse állhatott ki eléjük, hogy felvilágosítsa őket! Micsoda egy élet!
De azért voltak szép pillanatai is. Például kijuttatni a Nyulat Dodge Cityből.
Ha a BEATRIX működik.
Ed Foley egyre jobban el tudta képzelni, milyen lehet dobónak lenni egy World Series-meccsen.

KOVÁCS ISTVÁN a magyar parlamenttől néhány utcányira lakott, egy századfordulós bérház második emeletén. Hudson metróval ment el a londoni Westminsterrel vetekedő épületig, az út hátralevő részét pedig gyalog tette meg, hogy meggyőződjön róla, nem követték. Már odatelefonált a férfinak. A város telefonvonalai, vélhetően a központok elavultsága miatt, biztonságosak voltak, nem kellett attól tartani, hogy lehallgatják őket.
Kovács tipikus magyar férfi volt, olyannyira, hogy akár egy utazási iroda reklámfüzetén is szerepelhetett volna: öt láb nyolc hüvelyk magas, köpcös, kerek arcú, szeme barna, haja fekete. Ugyanakkor jobban öltözött volt, mint az átlagpolgár, mégpedig a szakmájából kifolyólag. Kovács ugyanis csempész volt, vagyis ebben az országban már-már köztiszteletben álló ember. Az illegális kereskedelmet a déli, papíron marxista szomszédon, Jugoszlávián keresztül folytatta, annak határai ugyanis eléggé nyitottak voltak ahhoz, hogy egy okos ember bármilyen nyugati cikket beszerezhessen és jó pénzért továbbadja azt Magyarországon, illetve a többi kelet-európai országban. Kovács pedig ilyen ember volt.
– Helló, István – üdvözölte mosolyogva Andy Hudson. Az “István” a Steven magyar változata volt, a “Kovács” pedig a mindenütt oly gyakori Smith.
– Magának is jó napot, Andy – felelte Kovács. Kinyitott egy üveg tokajit, egy magyar fehérborfajtát, amelyet nemes penésszel fertőzött szőlőszemekből készítettek. Hudson a sherry helyi változataként itta, bár az íze egészen más volt.
– Köszönöm, István. – Hudson belekortyolt. – Kiváló. – A címke hat aszott szőlővel teli puttonyt mutatott, ami a legjobb minőséget jelentette. – Nos, hogy megy az üzlet?
– Kitűnően. A videóink népszerűek a jugóknál, a kazettáik pedig népszerűek mindenütt. Ó, ha akkora farkam lehetne, mint azoknak a színészeknek! – nevetett Kovács.
– A nőik se rosszak – jegyezte meg Hudson. Ő is látott már nem egy olyan filmet.
– Hogy lehet egy kurva ennyire gyönyörű?
– Az amerikaiak jobban fizetik a kurváikat, mint mi itt, Európában. De akármilyen szépek legyenek is azok a nők, István, szívük az nincs nekik. – Hudson még sohasem fizetett érte, legalábbis közvetett módon nem.
– Nekem nem is a szívük kellene – nevetett fel megint Kovács. A tokaji jókedvre derítette.
– Lenne egy feladatom a maga számára.
– Mit kellene behozni?
– Semmit. Kivinni kellene valamit.
– Az jó. A határőrséget csak az érdekli, hogy mit hozunk be. De csak az is eddig, ni – dörzsölte a hüvelykujját a mutató- és a középső ujjához.
– Nos, ez a csomag meglehetősen súlyos lesz – figyelmeztette Hudson.
– Mennyire? Egy tankot akarnak kivinni? – A magyar hadsereg nemrégen kapta meg az új T-72-eseket, amiről még a tévében is beszámoltak, hogy meghozzák a katonák nem létező harci kedvét. – Azt nem lenne könnyű megszerezni, de végül is mindennek megvan a maga ára. – A lengyelektől már kaptak egyet, de ezt mégsem köthette Kovács orrára.
– Nem, István, akkora azért nem lesz. Nagyjából az én méretem, háromszor.
– Három ember? – kerekedett el Kovács szeme. – És én még örültem, hogy könnyű meló lesz, baszd meg!
– Azt hittem, számíthatok magára, István – mondta huncut mosollyal Hudson. – Mennyi?
– Három ember Jugóba… – Kovács gyors fejszámolást végzett. – Ötezer. Nyugatnémet márkában.
– Ez kurva drága! – tiltakozott Hudson magyar nyelven. Egyáltalán nem volt az, de ez hozzátartozott az üzletkötéshez. – Jól van, maga rabló! Megkapja, de csak azért, mert a barátom, és csak most az egyszer! – mondta, s felhajtotta a tokajit. – Tudja, megtehetném, hogy egyszerűen csak felültetem őket egy repülőre.
– Na persze! – legyintett Kovács. – A reptér az egyetlen hely, ahol a határőrség sohasem hunyja be a szemét. A szerencsétlenek állandóan reflektorfényben vannak. Azokkal lehetetlen boltot csinálni.
– Ha maga mondja – vont vállat Hudson. – Jól van. Majd hívom, hogy időt tudjon szakítani rá.
– Rendben. Tudja, hol talál meg.
Hudson felállt.
– Köszönöm az italt, barátom.
– Megolajozza az üzletet – nyitotta ki neki az ajtót Kovács. Ötezer nyugatnémet márkából jutni fog a tartozásokra is, és marad árucikkekre is. Ha ügyesen megforgatja, egészen szép haszna lesz belőle, gondolta csillogó szemmel.