A gonosz birodalma 28

28. fejezet


ÁRKON-BOKRON TÚL



A GYERTYA NYUGODT LÁNGGAL égett, mit sem sejtve arról, hogy milyen szerepet szántak neki az éjszakai kalandban. A láng lassan, ráérősen emésztette a viaszt és a kanócot, de így is percről percre egyre közelebb került az alkohol felszínéhez, hogy hamarosan pusztító tűzze erősödjön. Harmincnégy perc telt el így, mígnem a gyúlékony folyadék hőt kapott, és kialakult az, amit a szakemberek B osztályú tűznek neveznek. Az alkohol ugyanolyan heves lánggal ég, mint a benzin – ezért használtak a németek kerozin helyett alkoholt a V-2-es rakétákban. A tűz pillanatok alatt elemésztette a kartondoboz falát, a szőnyegre zúdítva egyliternyi égő alkoholt. A kék láng végigfutott az átáztatott szőnyegen, és belekapott az ágyakba, mohón körülölelve a három holttestet.
Ha lett volna füstérzékelő, talán még megfékezhették volna a lángokat, de az Astoria régi épület volt, és nem elég drága ahhoz, hogy ilyesmire költsenek. A tűz így akadálytalanul támadhatta a szoba berendezését, és táplálékától megerősödve, úgy marcangolva a tetemeket, mint egy húsevő fenevad, aminek az ősi egyiptomiak képzelték. A pusztítás nagyobbik része már az első öt percben megtörtént. A tűz ezután valamennyire lecsillapodott, de még mindig nem aludt ki.
A recepciósnak sokkal összetettebb volt a feladata, mint az ember gondolná. Minden hajnalban fél három tájban kitett egy KÉREM VÁRJANAK, MINDJÁRT JÖVÖK feliratú táblát a pultra, és felment a legfelső emeletre, hogy végigjárja a folyosókat. Fentről lefelé haladva ellenőrizte mindegyiket, és semmi különöset nem tapasztalt, míg a harmadik emeletre nem ért.
A szag már a lépcsőforduló aljánál megütötte az orrát, de nem tudta beazonosítani, míg be nem fordult a folyosóra. Aztán megpillantotta a 307-es szoba ajtaja alól kiszivárgó füstöt… Odarohant, és megérintette a kilincset. Forró volt, de nem perzselően forró. Ekkor követte el a hibát. A zárba illesztette a kulcsát, és anélkül, hogy az ajtófelületet is ellenőrizte volna, benyitott.
A tűz, miután elemésztette a rendelkezésre álló oxigént, lecsillapodott, de a szoba tovább parázslott, mintha az egész egyetlen hatalmas csempekályha lett volna. Az ajtó megnyitásával azonban hirtelen friss levegő áramlott be, és bekövetkezett az, amit a tűzoltók flashovernek hívnak.
A recepciós alig vethetett egy pillantást a benti borzadályra, amikor a szobában robbanásszerűen fellobbant a tűz, olyan hévvel, hogy a hirtelen beáramló levegő-utánpótlás a szobába rántotta a férfit. Szerencséjére ugyanebben a pillanatban a hőtől kitáguló benti levegő az ellenkező irányba hatott, megmentve az életét. A recepciós feltápászkodott a folyosó szőnyegéről, és megperzselt arcára szorítva a kezét, a lift melletti tűzjelző karhoz botorkált – anélkül, hogy a 307-es ajtaját visszazárta volna.
Megrántotta a kart, és a szálloda egész területén csörömpölni kezdtek a csengők. Ugyanabban a pillanatban a három kilométer távolságra lévő tűzoltóságra is befutott a jelzés. A recepciós a fájdalomtól jajgatva leszédelgett az előtérbe, ahol először is ráöntött egy pohár vizet az arcára, aztán felhívta a tűzoltóságot, hogy jelentse nekik, pontosan mi is történt. Közben a csengők hangjától felriadt szállóvendégek is özönleni kezdtek a lépcsőn. A recepciós előkapta a poroltó készüléket a pult mögül, hogy kéznél legyen, ha valakibe belekapott volna a tűz, de ahhoz már nem volt lelkiereje, hogy visszamenjen a harmadikra, és a fali tömlő segítségével felvegye a harcot a tűzzel. Különben sem lett volna már értelme.
Az első tűzoltókocsi a riasztás után öt perccel ért a helyszínre. A tűzoltók felrohantak a lefelé igyekvő vendégek mellett, és alig egy perccel az érkezésüket követően már egy hetven milliméteres tömlővel locsolták a szobát. Öt perc alatt sikerült megfékezniük a tüzet, hogy aztán a füstön és az orrfacsaró bűzön át a szobába hatoljanak, ahol azt találták, amitől tartottak: egy megégett háromtagú családot.
A csapatot vezető tűzoltó hadnagy az ölébe vette a kislányt, és kirohant vele az utcára, de tudta, hogy csak az idejét vesztegeti. A kislány megégett, mint egy sütőben felejtett hús. Vízsugárral lemosták a testét, de ezzel is csak annyit értek el, hogy a roncsolás, amit a tűz végzett rajta, még borzasztóbbnak látszott. A hadnagy – egy pap fivére, hithű katolikus ebben a marxista országban – már csak annyit tehetett, hogy elmormolt egy imát a kislány lelkéért. Nem tudhatta, hogy tíz nappal ezelőtt, négyezer mérföldre innen már megtette ezt valaki.

PERCEK ALATT KIÉRTEK a városból. Hudson óvatosan vezetett, betartva a táblák által jelölt sebességkorlátozásokat, nehogy egy unatkozó rendőr megállítsa őket. Forgalom gyakorlatilag nem volt, leszámítva néhány kamiont és teherautót, amelyek ki tudja mit, és ki tudja kinek szállítottak ebben a késői időpontban. Ryan az első ülésen ült, félig oldalra fordulva, hogy hátra is lásson. Irina Zajcev arcáról lerítt, hogy még mindig az ital és az események hatása alatt van. Jobb is volt így, legalább csendben maradt. A kislány aludt, mint minden gyermek ebben a késői időpontban. Az apa igyekezett sztoikusan higgadt lenni, de még így, a sötétben is látni lehetett, hogy fél. Ryan megpróbálta beleképzelni magát a helyzetébe, de nem ment. Még gondolatban sem lett volna képes elárulni a hazáját. Tudta, hogy voltak olyanok, akik hátba döfték Amerikát, többnyire pénzért, de nem tudta és nem is akarta megérteni őket. Persze, a 30-as, 40-es években olyanok is akadtak köztük, akik elvből tették, mert elhitték, hogy a kommunizmus lesz az emberiséget megváltó erő, de hol voltak már azok az idők és azok az eszmék? Meghaltak, mint V. I. Lenin. A kommunizmus haldokló eszme volt, már csak azok hittek benne – vagy talán még azok se –, akik arra használták, hogy a személyes hatalmukat biztosítsák általa. Azon kevesek pedig, akik őszintén vallották, vagy azért hittek benne, mert nem volt alkalmuk más tanokat is megismerni.
– Mennyi idő múlva érünk a határhoz, Andy?
– Bő egy óra, és Csurgón leszünk. A forgalom biztosan nem fog akadályozni minket.
Így is volt. Néhány perc múlva maguk mögött hagyták a főváros határát, és belemerültek az éjszakába. A fények eltűntek az út két széléről, mintha valaki kikapcsolta volna a biztosítékot. Az út kétsávos volt, meglehetősen keskeny, és korlátok helyett telefonoszlopok szegélyezték. Ilyen lenne itt egy főútvonal?, tűnődött Ryan. Mintha Nevada kellős közepén lettek volna. Kilométerenként egy-két fényes pontot ha láttak, farmokat, ahol egész éjszaka égették a kinti villanyt, hogy távol tartsák a hívatlan látogatókat. Az útjelző táblák özönvíz előttiek voltak, és ennek megfelelően fakók és nehezen olvashatóak, de ettől eltekintve ugyanolyanok, mint a többi európai országban, ahol a sebességhatárt egy vörös körrel szegélyezett fehér mezőbe írt fekete számjegy jelezte.
Hudson jó sofőr volt. Olyan magabiztosan vezette az autót, mintha Londonban lett volna, úton a Covent Gardenbe. Ryan örült, hogy a bárban meglátogatta a mellékhelyiséget – ha nem teszi, most igencsak bajban lett volna. Azért bízott benne, hogy ha már ennyire izgul, legalább nem látszik rajta. Azzal persze tisztában volt, hogy az élete nincs veszélyben, de a hátul ülőkre ez már nem volt igaz, és ő felelt értük. Ez pedig, ahogy rendőr apjától tanulta, fontosabb volt, mint a saját testi épsége.
– Mi a teljes neve? – törte meg váratlanul a csendet Oleg.
– Jack Ryan.
– Miféle név ez a Ryan?
– Az őseim írek voltak. A John az Iván megfelelője, de az ismerőseim Jacknek szólítanak. Olyan, mint a Ványa.
– És maga a CIA-nak dolgozik?
– Igen.
– Mi a feladata a CIA-nál?
– Elemző vagyok. Többnyire íróasztal mögött ülök és jelentéseket írok.
– Én is egy íróasztal mögött ülök a Központban.
– Kommunikációs tiszt?
A férfi bólintott.
– Da, az a beosztásom a Központban. – Aztán eszébe jutott, hogy az információit nem egy autó hátsó ülésén kellene előadnia, és elhallgatott.
Ryan vette az adást. A pasasnak van mondanivalója, de nem itt és nem most akar előrukkolni vele. Ez érthető volt.
Az út eseménytelenül telt. Hudson elszívott négy szivart, Ryan hat cigarettát, és már a Csurgó nevű város közelében voltak.
Ryan azért ennél valamivel többre számított. Egy csomó ház szétszórva az út mentén, és sehol egy benzinkút vagy egy éjjelnappal nyitva tartó 7-Eleven. Hudson lefordult a főútról egy földútra, melynek szélén, hárompercnyi zötyögés után, egy teherautó körvonalai sejlettek fel. Egy nagy Volvo volt, fekete ponyvával; két cigarettázó férfi állt mellette. Hudson kikerülte őket, beállt egy fészerre emlékeztető valami mögé, és leállította a motort. Kiszállt, és intett a többieknek is, hogy tegyék ugyanezt.
Hudson odament a két férfihoz, és kezet fogott az idősebbikkel.
– Helló, István. Megjöttünk.
– Helló, Andy. Kik a barátai?
– Ő Mr. Ryan, ők pedig a Somerset család – mutatta be őket Hudson.
– Jani, a sofőröm. Andy, maga elöl fog utazni velünk a fülkében. A többiek jöjjenek hátra.
Elsőnek Ryan mászott fel, hogy segíteni tudjon Zajcevéknek, majd az alvó kislány következett, végül az anya és az apa. A ráktérben nagy, üres kartondobozok várták őket.
Kovács is utánuk mászott.
– A határ innen már csak öt kilométer – mondta angolul. – A dobozokban fognak elbújni. Kérem, legyenek csendben. Ez nagyon fontos. Egy hangot se, megértették?
Zajcev lefordította a feleségének, aztán átvette tőle Szvetlánát. Kovács leengedte a ponyvát, és előrement.
– Ötezer márka ezért? – mondta Hudsonnak.
– Annyit kért – bólintott a brit.
– Többet kellett volna, de nem vagyok kapzsi ember.
– Nem bizony. Maga egy megbízható ember, barátom – biztosította Hudson.
A Volvo dízelmotorja felmordult, és Jani visszakormányozta a járművet a főútra.
Nem tartott sokáig, amit a kartondobozban ücsörgő Ryan nagyon díjazott. Ha legalább egy cigarettára rágyújthatott volna, mindjárt más lett volna, de nem merte megtenni, nehogy a határőrök megérezzék a füstszagot, ha benéznek.
– Sima ügy lesz – ígérte Kovács a vezetőfülkében.
A határállomás rendesen ki volt világítva, már három kilométer távolságból látni lehetett. Jani a szokásos tempóban közelítette meg, majd az ellenőrzési ponthoz érve lassított, és megállt. Egy határőr közlegény lépett a jármű mellé.
– Budai százados itt van? – kérdezte Kovács. – Hoztam neki valamit.
A közlegény bement az épületbe, hogy egy nála idősebb férfival térjen vissza.
– László! Hogy van ezen a hideg éjszakán? – Kovács leugrott a vezetőfülkéből, és kezében egy papírtáskával a századoshoz lépett.
– Hogy lennék, István? Megöl az unalom!
– És a kis Zsóka? Szépen cseperedik?
– A jövő héten lesz a születésnapja. Ötéves lesz.
– Hogy elrepült az idő! – sóhajtott a csempész. – Egy kis ajándék neki – adta át a táskát.
Budai százados belenézett a táskába. Egy pár gyerekméretű, tépőzáras Reebok edzőcipő volt benne. Budai kivette, hogy közelebbről is megnézze.
– Nagyon fog örülni neki – jegyezte meg őszinte elégedettséggel. Boldog volt, mert tudta, hogy a kislánya is az lesz négy nap múlva, amikor megkapja. – Maga jó ember, István. Nos, mi járatban ma éjszaka?
– A szokásos. Bevásárolok reggel Belgrádban, aztán irány vissza. Hozzak valamit?
– A feleségem szeretne néhány kazettát a walkmanbe, amit a múlt hónapban hozott neki. – Kovács ezt szerette a századosban: nem volt kapzsi, mint a legtöbben.
– Milyen együttestől?
– A Bee Geestől, ha jól mondom. Nekem is hozhatna valamilyen filmzenét.
– Van konkrét elképzelése? Mondjuk a Csillagok háborúja zenéje?
– Az már megvan, de az új, A birodalom visszavág még nincs.
– Megbeszéltük. – Kezet fogtak. – Na és egy kis nyugati pörkölt kávéhoz mit szólna?
– Milyen van?
– Osztrák vagy amerikai. Van Belgrádban egy hely, ahol az amerikai Folgerst is kapni lehet. Nagyon finom – biztosította Kovács.
– Még soha nem kóstoltam.
– Legfőbb ideje. Nem kerül semmibe.
– Nagyon kedves magától, István. További jó utat kívánok. Átmehetnek – intett az emberének.
Kovács visszament az autóhoz, és beült Hudson mellé. A Kerekes Mihály őrmesternek szánt ajándék megmaradt. Nem bánta.
– Ennyi? – kérdezte döbbenten Hudson. – Bele se pecsételnek az útlevelünkbe?
– Mondtam, hogy a zsebemben vannak. A budapesti nyilvántartóból is néhányan, hogy ne kíváncsiskodjanak, ha feltűnik, hogy túl sokat járok át. Mohóbbak, mint Budai, de elenyésző kiadást jelentenek. Menjünk, Jani – mondta a sofőrjének, aki beindította a motort, és átkelt az aszfaltra festett csíkon.
És ezzel elhagyták a Varsói Szerződés területét. Ilyen egyszerűen.
Ryan még soha nem örült ennyire annak, hogy mozgásba lendült egy jármű. Egy perc múlva megint megálltak, de ez már Jugoszlávia volt. Ezt már Jani intézte el, pillanatok alatt. Még a fülkéből se szállt ki, sőt a motort sem állította le. Váltott néhány szót az őrökkel, és mehettek tovább, be a félkommunista ország belsejébe. Nem sokkal később a Volvo megállt.
Mire félrehajtották a ponyvát, Ryan már kimászott a kartondobozból.
– Itt vagyunk, Jack – mondta Hudson.
– Egészen pontosan hol?
– Jugoszláviában, barátom. A legközelebbi város Légrád, de oda már nélkülem fognak menni. Most elválnak az útjaink.
– De…
– A belgrádi kollégám, Vic Lucas veszi át magukat innen. Vic!
A férfi, aki előbukkant a sötétből, akár az ikertestvére is lehetett volna, bár ő fekete hajú volt, és két-három hüvelykkel magasabb, mint Andy. A brit lesegítette Zajcevéket a teherautóról. A kislány még mindig aludt. Egy limuzinhoz vezették őket.
– Sir John, akarom mondani, Jack, jól csinálta. Köszönjük a közreműködését.
– Szart se csináltam, Andy, maga viszont átkozottul profi volt – fogadta el a férfi kézfogását Ryan. – Ha lesz egy kis ideje, ugorjon be hozzám Londonban egy pint sörre.
– Azt fogom tenni – ígérte Hudson.
Ryan besegítette Zajcevéket a brit Fordba, aztán beült Lucas mellé.
– Hová, Mr. Lucas?
– A reptérre. A repülő már vár minket – felelte a belgrádi állomásfőnök.
– Valóban? Különgép?
– Nem, a szokásos turistajárat, csak éppen “műszaki nehézségek” adódtak. Mire odaérünk, biztosan megoldódik a probléma.
– Jó tudni – jegyezte meg Ryan. Inkább ez, mint egy tényleg lerobbant repülőgép. Most, hogy valamennyire biztonságban érezhette magát itt, a földön, a repülés iránt érzett gyűlölete újult erőkkel tört felszínre.
– Akkor hát induljunk – javasolta Lucas, és rátaposott a gázpedálra. Hogy kémnek milyen, azt Ryan még nem tudhatta, arra viszont pillanatok alatt rájött, hogy a brit Stirling Moss bátyjának képzeli magát. Az autó rakétaként szelte a jugoszláv éjszakát. – Nos, milyen volt az éjszakájuk, Jack?
– Eseménydús – felelte Ryan, miközben szorosabbra húzta magán a biztonsági övet.
A vidék itt jobban meg volt világítva, az út pedig jobb állapotú volt, mint a határ túlsó oldalán, már amennyire ezt hetvenöt mérföld per órás sebességnél meg lehetett állapítani. Robby Jackson vezetett így, de Robby vadászpilóta volt, aki autóban ülve joggal érezhette magát úgy, mintha csigaháton lovagolna. Vic Lucas is hasonlóképpen érezhette magát. Olyan higgadtan figyelte az utat és mozgatta a kormányt szükség szerint jobbra vagy balra, hogy azt öröm lett volna nézni, ha nem lett volna Ryan is az autó utasa. A hátsó ülésen utazókat viszont a sebesség a legkevésbé sem zavarta. Ok még mindig mással voltak elfoglalva. Olegen csak most kezdett igazán kijönni a feszültség, Irina pedig még csak most kezdett magához térni a sokkból. A kislány továbbra is édesen aludt, mint egy csöpp angyalka. Ryan egyik cigarettát a másik után szívta. Úgy érezte, segít valamelyest, bár ha Cathy megérzi az öltönyén, lesz érte nemulass.
Ez a gond azonban nemsokára eltörpült egy újabb mellett: az út szélén egy rendőrautó tűnt fel.
– Nem kell aggódni – nyugtatta meg Lucas. – Diplomatarendszám. Őfelsége jugoszláviai nagykövetének a politikai tanácsadója vagyok, maguk pedig a vendégeim.
– Ha maga mondja. Mennyi idő még?
– Fél óra, nagyjából. A forgalom eddig kegyes volt hozzánk. Néha annyi itt a kamion, hogy csigatempóban lehet csak haladni. A határ miatt, tudja. Ez a Kovács nevű pasas már évek óta dolgozik nekünk. Ha én is beszállnak az üzletbe, hülyére kereshetném magam. Gyakran hoz idefelé jövet azokból a videomagnókból, amiket a magyarok gyártanak. Egészen jó készülékek, és amilyen munkabérek vannak odaát… Csodálom, hogy még nem kezdték el árusítani őket Nyugaton. Bár lehet, hogy a japánok miatt nem lehet, mert a nyugati piacokon behajtanák rajtuk a jogdíjat, így viszont a magyarok nem nagyon zavartatják magukat miatta. – Lucas egy újabb kanyart vett be padlógázzal.
– Jézusom, ember! Ha most így hajt, mennyivel száguldhat nappal?
– Nem sokkal gyorsabban. Jó az éjszakai látásom, tudja, viszont ez a felfüggesztés pocsék. Amerikai tervezésű. Túl lágy a sportos vezetéshez.
– Akkor vegyen egy Corvette-et. A barátomnak az van.
– Nem rossz, csak az a baj vele, hogy műanyagból van. – Lucas megcsóválta a fejét, és egy szivarért nyúlt. Ryan biztosra vette, hogy kubai. Az angolok imádták.
Egy félórával később Lucas vállon veregette magát.
– Megérkeztünk. Éppen időben.
A repülőterek a világ minden táján ugyanúgy néznek ki. Talán ugyanaz az építész tervezte őket, gondolta Ryan. Ez a reptér most mégis másnak bizonyult, mint a többi: a repülőgépet nem a terminálon át közelítették meg, hanem autóval, egy nyitott kapun keresztül.
– Jól ismerem az igazgatót – magyarázta Lucas. – Szereti a tiszta malátát. – Végighajtott az autók számára sárga csíkkal kijelölt sávon, és lefékezett egy sugárhajtású repülőgép mellett. – Itt vagyunk.
Kiszálltak az autóból. A Nyuszikát ezúttal Mrs. Nyúl fogta a kezében. Lucas felvezette őket egy lépcsőn az utashídra, onnan pedig a repülőgép fedélzetére.
A kapitány az ajtóban várta őket.
– Ön Mr. Lucas?
– Az vagyok, Rogers kapitány. Ők pedig a vendégeim – mutatott Ryanre és a családra.
– Nagyszerű. Ültessék őket le, aztán jöhetnek az utasok – szólt a rangidős utaskísérőnek a kapitány.
Az utaskísérő az első osztály első két üléssorához vezette őket, ahol Ryan azon kapta magát, hogy korábbi félelmeivel ellentétben boldogan csatolja a derekára az 1-B ülés biztonsági övét. Kisvártatva harminc-egynéhány lebarnult turista jött fel a fedélzetre. A dalmát tengerpart az utóbbi időkben nagyon felkapott lett a britek körében. A morgásukból ítélve nem örültek a többórás késésnek – a repülőnek még éjfél előtt fel kellett volna szállnia –, de a hajtóművek végre felüvöltöttek, és a BAC-111-es, a Douglas DC-9-es brit megfelelője, kigurult a kifutópályára, hogy megkezdje Manchesterben végződő útját.
– És most? – kérdezte csaknem normális hangon Oleg.
– Angliába repülünk – felelte Ryan. – Kb. két óra, és ott leszünk.
– Ilyen könnyen?
– Ez magának könnyű volt? – kérdezte döbbenten Ryan.
Mielőtt még Zajcev válaszolhatott volna, a kapitány hangja recsegett rájuk a hangszóróból.
– Hölgyeim és uraim, Rogers kapitány vagyok. Örömmel tájékoztatom önöket, hogy sikerült kijavítanunk az elektronikában talált hibát. Köszönöm, hogy ilyen türelmesek voltak. Kérem, engesztelésül fogadjanak el a légitársaság nevében egy-egy pohár italt. – A szavai hangos üdvrivalgást váltottak ki a turistaosztályon. – Előtte azonban kérem, hallgassák meg az utaskísérőket, akik elmondják önöknek, mit kell tenniük a felszállás előtt.
Csatoljátok be a biztonsági öveket, tökfejek, és ha még nem vettétek volna észre, hogy van ilyen az autótokban is, így működik. Három perc, és a British Midlands légitársaság repülője a levegőbe emelkedett.
Ahogy a kapitány ígérte, amint elérték az utazómagasságot, és a DOHÁNYOZNI TILOS! lámpa kialudt, egy utaskísérő betolta az italos kocsi. Oleg vodkát kért, és három miniatűr Finlandiát kapott. Ryan egy pohár bort kért és kapott. Nem alhatott ezen a repülőúton, de eldöntötte, hogy idegeskedni sem fog. Inkább örül, hogy ő és a kommunista világ óránként ötszáz kilométeres sebességgel távolodnak egymástól.
Oleg Ivan’ics, látta a szeme sarkából, úgy itta a vodkát, mint más a vizet egy forró nyári napon, fűnyírás után. A felesége, odaát az 1-C-ben, ugyanezt tette. Ryan határozottan erényesnek érezte magát, az apró kortyokban iszogatott francia borocskájával.

– ÜZENET SIR BASILTŐL – jelentette telefonon Bostock. – A Nyúl repülőre ült. Kilencven percen belül Manchesterben lesz.
– Remek – sóhajtott fel Moore megkönnyebbülten, mint mindig, ha egy illegális művelet terv szerint haladt. Annak is örült, hogy Bob Ritter nélkül hajtották végre. Bob jó szakember volt, de most végre bebizonyosodott róla, hogy mégsem nélkülözhetetlen.
– Három nap és kihallgathatjuk – mondta Bostock. – A winchesteri ház legyen?
– Igen. Reméljük, szereti a lovakat. – A házban egy Steinway zongora is van, hogy Mrs. Nyúlnak legyen min játszania, kint pedig rengeteg fű és fa, hogy a kislány is jól érezhesse magát.

ALAN KINGSHOT ebben a pillanatban parkolt le a manchesteri reptér előtt két emberével. Úgy tervezték, hogy csak reggel viszik tovább a társaságot Somersetbe, de aztán letettek róla. Kétórányi autóútra volt, nem akarták ennyi utazás után még ezzel is terhelni őket. Hadd pihenjék ki magukat, gondolta Kingshot. Utána úgyis ki fogják hallgatni őket, és az sem lesz egy leányálom. Vajon bírni fogják idegekkel? Ezen rágódott egész idő alatt, míg a repülőgépet várta.

RYAN ÚGY ÉREZTE MAGÁT, mint aki jól berúgott, pedig nem ivott sokat. A kimerültség és az izgalom lehet az oka, gondolta, miközben – némi habozás után – kiment a vécére. A séta megviselte, de mire visszatért és becsatolta magát, már határozottan jobban volt. Utazás közben mindig magán tartotta a biztonsági övet.
Az utaskísérők ételt szolgáltak fel. Szendvics volt, természetesen angol, és szokás szerint az elmaradhatatlan zsázsával ízesítették agyon. Ryan nem kért a gyomnövénnyel töltött kenyérből. Amire neki most szüksége lett volna, az egy kiadós adag marhavagdalt volt. Csakhogy a briteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi fán terem a marhavagdalt. Hogy mi nem volt az, azt már sikerült megfejteniük: az a kutyaeledelre emlékeztető konzervhús, amelyet annak neveztek, biztosan nem. Bár azt biztosan nem adták volna a kutyájuknak; a britek annál jobban szerették a házi kedvenceiket…
A repülőgép alatt fénypontokkal teleszórt táj gurult hátrafelé. Ez már biztosan Nyugat-Európa volt. A kontinens keleti része, mint azt Ryan most már személyes tapasztalatból is tudta, nem volt ilyen szépen megvilágítva.

ZAJCEVET ELFOGTA a kétség. Mi van, ha ez az egész csak a kettes igazgatóság csapdája? Mi van, ha így akarják kiszedni belőle, hogy mit mondott el eddig az amerikaiaknak?
– Ryan!
Jack odanézett.
– Igen?
– Hova fognak vinni Angliában?
– Fogalmam sincs. Valószínűleg tovább fogunk menni Manchesterből, de hogy hová, azt nem tudom.
– Maga CIA-s? – kérdezte megint a Nyúl.
– Igen – bólintott Jack.
– Hogyan győződhetnék meg róla?
– Nos… – Ryan elővette a pénztárcáját. – Itt van az autóvezetői engedélyem, a hitelkártyáim és némi készpénz. Az útlevelem természetesen hamis. Amerikai vagyok, de brit okmányokkal láttak el erre az útra. Csak nem attól tart, hogy ez az egész színjáték csupán?
– Honnan tudhatnám, hogy nem az?
– Barátom, egy óra múlva a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy nem az. Nézze… – nyitotta ki megint a tárcáját. – A feleségem, a lányom és az újszülött kisfiúnk. Az amerikai címem, tessék, a vezetői engedélyen: Peregrine Cliff Road 5000, Anne Arundel megye, Maryland. Ez közvetlenül a Chesapeake-öböl partján van, ahonnan az út Langleybe, a CIA központjába éppen egy óráig tart autóval. A feleségem a baltimore-i Johns Hopkins kórházban szemsebész. Híres kórház, bizonyára már hallott róla.
Zajcev megrázta a fejét.
– Nos, néhány évvel ezelőtt három doki a Hopkinsból helyrepofozta Mihail Szuszlov szemét. Még Londonban hallottam, hogy meghalt. Úgy sejtjük, hogy Mihail Jevgenyijevics Alekszandrov lesz az utóda. Tudunk róla egy s mást, de nem eleget. Mi több, Jurij Vlagyimirovicsról sem tudunk valamit sokat.
– Mi az, amit nem tudnak róla?
– Nős? Még soha nem láttuk a feleségével.
– Pedig köztudott dolog. A feleségét Tatjánának hívják. Elegáns nő, a feleségem szerint nemes arcvonásokkal. Gyerekük viszont nincs – tette hozzá Oleg.
Nos, íme az 1. számú tény a Nyúltól, gondolta Ryan.
– Hogy lehetséges az, hogy nem tudtak róla? – kérdezte Zajcev.
– Rengeteg dolgot nem tudunk a Szovjetunióról, Oleg Ivan’ics – ismerte el Jack. – Sok fontos és sok kevésbé fontos dolgot.
– Tényleg?
– Tényleg.
Valami beugrott Zajcevnek.
– Azt mondja, Ryannek hívják?
– Igen.
– Az apja rendőr?
– Honnan tudja? – lepődött meg Ryan.
– Van magáról egy aktánk. A washingtoni rezidentúrán készült. A családját huligánok támadták meg, nem igaz?
– Én inkább terroristáknak nevezném őket. – Szóval érdeklem a KGB-t. – Meg akartak ölni engem és a családomat. Azon az éjszakán született meg a fiam.
– És utána lépett be a CIA-hoz?
– Hivatalosan igen. Már azelőtt is dolgoztam nekik. Évek óta kapcsolatban állok velük. Na és mit ír rólam az aktám? – engedett a kíváncsiságnak Jack.
– Azt, hogy szemtelenül gazdag. A haditengerészetnél volt tiszt, amikor megismerte a feleségét, aki gazdag családból származik. Ezért is vette feleségül.
Szóval még a KGB sem mentes a politikai előítéletektől, gondolta Jack. Ez érdekes.
– Nem vagyok szegény, az igaz – mondta Jack a Nyúlnak –, de nem a pénzéért vettem el a feleségemet, hanem szerelemből. Csak egy bolond nősül a pénzért.
– Na és hány kapitalista bolond?
Ryan felnevetett.
– Sokkal több, mint hinné. Amerikában nem kell túl okosnak lenned ahhoz, hogy pénzt csinálj. – New York és Washington különösképpen tele volt gazdag idiótákkal, de Ryan úgy vélte, hogy a Nyúl ráér ezt később megtanulni. – Ki állította össze az aktámat?
– Az Izvesztyija washingtoni tudósítója a KGB-nek dolgozik. Ő készítette még a nyáron.
– És maga hogy szerzett tudomást róla?
– Az én asztalomon keresztül ment fel az anyag az Amerika-Kanada Intézetbe. Az egy KGB-részleg. Tudnak róla?
– Arról igen – felelte Jack. Pattogást érzett a fülében. A gép ereszkedett. Ryan legurította a harmadik pohár bor maradékát, és arra gondolt, hogy perceken belül túl lesznek rajta. Egy tanulságot már most levonhatott a BEATRIX műveletből: a terepmunkát nem neki találták ki.
A DOHÁNYOZNI TILOS! lámpa kigyulladt. Mire Ryan felállította az ülés támláját, már látni lehetett Manchester fényeit, aztán a reptér kerítését is, és néhány másodperc múlva… bump, a futóművek rátapadtak a jó öreg Anglia talajára. Még jobb lett volna Amerikában lenni, de azért ez se volt rossz.
Ryan észrevette, hogy Oleg az ablakhoz nyomta az arcát, és a repülőgép farrészén lévő jelzéseket tanulmányozta. Egyre kevésbé hitte, hogy ez csak egy szovjet légi támaszpont és egy nagy maszkirovka. Szemmel láthatóan kezdett megnyugodni.
– Isten hozta önöket Manchesterben – mondta a pilóta a hangszóróból. – Hajnali három óra negyven perc van, a levegő hőmérséklete ötvennégy Fahrenheit-fok. Köszönjük szíves türelmüket, és reméljük, hogy legközelebb is a British Midlands légitársaságot fogják választani.
Persze, gondolta Jack. Álmodban, nagyfiú.
A repülőgép a nemzetközi járatok termináljához gurult. Egy teherautó az ajtóhoz tolatott a lépcsővel. Ryan és a Nyúl család voltak az elsők, akiket leengedtek. A lépcső aljánál Alan Kingshot várta őket.
– Hogy ment, Jack? – nyújtott kezet.
– Majdnem olyan jó volt, mint a Disney World – vigyorgott Ryan.
– Helyes. Akkor nyomás az autóba, és keressünk valami kényelmesebb helyet!
– Jó ötlet. Most akkor mennyi is az idő? – Nagy-Britannia egy órával Európa mögött volt.
– Háromnegyed négy – felelte a műveleti tiszt.
– A fenébe! – Még túl korán volt ahhoz, hogy felhívja Cathyt. Igaz, úgyse mondhatta volna még azt, hogy hazaért. Előbb még le kellett futnia további két kört: részt venni a Vörös Nyúl első kihallgatásán, és elkísérni őket Amerikába. Sir Basil talán éppen ezért választotta volna őt? Mert még tapasztalatlan volt? Nyald ki, Sir Basil, gondolta fáradtan Ryan. A stressz, állapította meg, ugyanolyan fárasztó, mint a kocogás – csak jobban megterheli a szívet.

A HOLTTESTEKET A VÁROSI halottasházba szállították, amely Budapesten ugyanolyan nyomasztó intézmény volt, mint a vasfüggöny másik oldalán. Amikor kiderült, hogy Zajcev szovjet állampolgár, értesítették a hazája nagykövetségét, ahol egykettőre megállapították, hogy a férfi KGB-tiszt volt. Ez már felkeltette a kigyulladt szállodai szobával szemközti rezidentúra érdeklődését is, ahol az előírás szerint intézkedni kezdtek.
Még hajnali öt óra sem volt, amikor a titkosrendőrség emberei felkeltették Bíró Zoltán professzort. Bíró a Semmelweis Ignác Orvostudományi Egyetem patológiaosztályát vezette. A tizenkilencedik századi orvoslást gyökeresen megváltoztató orvosról, a fertőzéselmélet egyik atyjáról elnevezett intézmény a határokon túl is jó hírnévnek örvendett, még nyugat-németországi hallgatói is akadtak. Ezeknek azonban egyike sem vehetett most részt a Belügyminisztérium által elrendelt boncoláson, amire a szovjet nagykövetség orvosának a jelenlétében került sor. Először a férfi áldozatot vizsgálták meg.
– Europid férfi, körülbelül harmincöt éves, testhossza százhetvenöt centiméter körüli, súlya nagyjából hetvenhat kilogramm. A hajszíne nem állapítható meg, mert a szobában keletkezett tűz leégette. Elsődleges véleményem szerint tűzhalál végzett vele, valószínűleg szén-monoxid-mérgezés útján. A testen haláltusa nyomai nem láthatóak. – Ezután Bíró megejtette a szokásos Y metszést, hogy szemügyre vegye a belső szerveket is.
A szívet vizsgálta – semmi különöset nem tapasztalt rajta –, amikor meglett a laboreredmény.
– Bíró professzor, a szén-monoxid aránya mindhárom testben jóval a halálos érték felett van – mondta be egy laboráns a hangszóróba, majd megadta a pontos értékeket is.
A professzor orosz kollégájára nézett.
– Kíváncsi még valamire? Ha kell, teljes vizsgálatot végezhetek mindhárom testen, de a halál oka nyilvánvaló. Természetesen még ellenőrizni fogjuk, hogy nem kaptak-e mérget, de erősen kétlem. Testi sértésnek nincs nyoma, lőtt vagy szúrt seb sem látható. A tűz végzett velük. Délutánra meglesz a jegyzőkönyv. – Bíró felsóhajtott. – A kurva életbe! – bukott ki belőle az egyik legsűrűbben használt magyar kifejezés. – Ez a nap is jól kezdődik!
– Milyen szép kislány volt – jegyezte meg az orosz. Zajcev tárcája, a családi fotókkal együtt, valahogy túlélte a tüzet. Szvetlana fényképe különösen jól sikerült.
– A halál nem válogat, barátom – mondta neki Bíró. Ha valaki, hát ő tudta.
– Jól van, professzor elvtárs. Köszönöm az együttműködést – mondta a szovjet kolléga. Kifelé menet már a Moszkvának írandó jelentésen törte a fejét.