2010. január 14., csütörtök

A gonosz birodalma 26.

26. fejezet


TURISTÁK



ELŐSZÖR A KIS ZAJCSIK ébredt fel, aztán a neszezésére az anyja, majd az apja. A Hotel Astoriában még szobaszerviz is volt, a szovjet látogatók számára hallatlan luxus. Irina telefonon megkérdezte, hogy mi a menü, és miután döntött, közölték vele, hogy harminc perc múlva fent lesz a reggelijük.
– Én hamarabb elkészíteném – csóválta meg a fejét Irina, de azért örült, hogy nem neki kell pepecselnie vele. Olyan jó volt lazítani egy kicsit.

RYAN LEZUHANYOZOTT, és háromnegyed nyolc tájban lement a követség kantinjába. Abritek, állapította meg, ugyanúgy ragaszkodnak az otthoni luxushoz, mint ők, amerikaiak. Ryan kért egy jó nagy adag szalonnás rántottat – az angol szalonnát imádta, a kolbászuk viszont pocsék volt, olyan ízű, mintha fűrészporral töltötték volna meg – és négy szelet pirított fehér kenyeret, gondolván, kiadós reggelire lesz szüksége, hogy átvészelje a napot. A kávé egyáltalán nem volt rossz. Rákérdezett, és mint kiderült, osztrák eredetű volt, ami megmagyarázta a minőségét.
– A nagykövet ragaszkodik hozzá – ült le amerikai vendégével szemben Hudson. – Dickie odáig van a kávéért.
– Ki? – kérdezte Jack.
– Richard Dover. Ő a nagykövetünk. Most épp Londonban tartózkodik. Tegnapelőtt ment el. Milyen kár. Szívesen megismerkedett volna magával. Jó főnök, de tényleg. Na és jól aludt?
– Nem panaszkodom. Végtére is csak egyórányi időeltolódás van. Fel tudnám hívni valahonnan Londont? Tegnap nem tudtam beszélni a feleségemmel. Nem akarom, hogy aggódjon – tette hozzá Jack.
– Nem gond, Sir John. Az irodámból beszélhet.
– Azt hiszi, Bonnban vagyok NATO-ügyben.
– Komolyan?
– Cathy tudja, hogy az ügynökségnek dolgozom, de azt nem, hogy most nem elemzői munkát kell végeznem. Ugyanis elemző vagyok, nem műveleti tiszt.
– Igen, olvastam. De rá se rántson – vigasztalta a brit. – Fogja fel úgy, mint tapasztalatszerzést. Legalább betekintést nyer a munkánkba.
– Kösz, Andy – vigyorgott kényszeredetten Jack. – Most nagyon megnyugtatott. Tapasztalatban nincs hiányom. A gond csak az, hogy egyik sem nevezhető kellemesnek.
– Azon leszünk, hogy az legyen.
Ryan belekortyolt a kávéba. Messze állt a Cathyétől, de gyárinak nem volt rossz.
– Mi a tervünk mára?
– Befejezzük a reggelit, aztán csapunk egy kört. Megismerkedik a várossal, aztán leülünk és kisütjük, hogyan tovább a BEATRIX művelettel.

A ZAJCEV CSALÁD kellemesen csalódott a reggeliben. Oleg sok jót hallott már a magyar konyháról, és mint kiderült, az ismerősök nem dicsérték alaptalanul. Ennek ellenére hamar betermelték az ennivalót, mert már alig várták, hogy szétnézzenek a városban. Felöltöztek, és lementek a recepcióhoz, hogy eligazítást kérjenek. Mivel Irinát elsősorban a vásárlás érdekelte, a férfi a Váci utcát javasolta nekik. Földalattival mehetnek ide, mondta nekik, és hozzátette, hogy ez a vonal a legrégebbi Európában. Mint nem sokkal később maguk is láthatták, a férfi igazat mondott: a metró voltaképpen egy föld alatt közlekedő villamos volt, melynek még a szekrénye is fából készült. De a föld alatt járt, még ha nem is túl mélyen, így fenti rokonainál gyorsabban közlekedhetett. Tíz perccel később már a Vörösmarty téren voltak, ahonnan már csak egy rövid séta volt a Váci utca. Nem vették észre a férfit – Tom Trent volt az –, aki követte őket, s aki nem tudta, hogy mit gondoljon. A család a brit nagykövetség irányába tartott.

RYAN FELMENT A SZOBÁJÁBA az esőkabátért – Hudson javasolta a reggeli sétához –, aztán visszatrappolt az előtérbe, és Hudson kíséretében kilépett az utcára. Az ég felhős volt, esőt ígért. Az állomásfőnök biccentett az őrnek, aztán Ryan után kanyarodott, és azt hitte, elájul. Szemből Trent közeledett, előtte pedig, tőlük hetven-nyolcvan méterre…
A Nyúl család?
– Jack…
– Andy?
– Az ott a mi Nyulunk, Mrs. Nyúl és a kis Nyuszika.
Ryan elfordította a tekintetét a rendőrség épületéről, és a feléjük tartó családra nézett.
– Mi a fene…
– Biztosan vásárolni mennek a szomszéd utcába. A turisták szeretik azt a helyet. Tele van üzletekkel, meg minden. Hátborzongató egybeesés, nem? – jegyezte meg Hudson, azon tűnődve, vajon jelent-e ez valamit.
– Kövessük őket? – kérdezte Jack.
– Miért ne?
Rágyújtott egy miniatűr szivarra – ritkán fanyalodott cigarettára –, és megvárta, hogy Trent elmenjen előttük. Várt egy kicsit, aztán ők is elindultak.
– Jelent ez valamit? – kérdezte Ryan.
– Fogalmam sincs. – Hudson nem mutatta, hogy aggódna, de a hangja bizonytalannak tűnt.
A helyzet hamar tisztázódott. Perceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy Nyúlék vásárolni jöttek. A Váci utcát bevenni készülő kis hadat természetesen Mrs. Nyúl vezette, ahogy az egy nyúlmamától elvárható volt.
A bevásárlóutca réginek tűnt, bár Ryan biztosra vette, hogy az épületek nagy részét a II. világháború után újjáépítették, 1945 elején ugyanis ádáz csatákat vívtak a városért. Ryan megnézett néhány kirakatot. Ugyanazokat a holmikat látta bennük, mint az amerikai vagy londoni üzletek ablakaiban, csak gyengébb minőségben és kisebb mennyiségben. A Nyúl család azonban lenyűgözőnek találta őket, az anya olyan lelkesen gesztikulált, hogy Ryan már-már a férj testi épségét féltette.
– A nő azt képzeli, hogy a Bond Streeten van – jegyezte meg Hudson.
– Nem egészen – kuncogott Jack. Már volt “szerencséje” otthagyni a fizetése egy jelentős részét. Lehet, hogy a Bond Street a világ legszuperebb bevásárlóutcája volt, de hogy a legdrágább is, ahhoz nem fért kétség. De milyen lehetett Moszkva, ha ez a hely olyan nagy élmény volt az oroszoknak?
Egy dologban minden nő egyforma, gondolta Jack. Imádnak kirakatokat nézegetni, és addig-addig kacérkodnak a kísértéssel, mígnem az berántja őket a legközelebbi üzlet ajtaján. Mrs. Nyúl esetében ez a saroktól számítva a negyedik üzletnél történt meg, egy ruhaüzletnél. Becsörtetett a boltba, magával vonszolva a kislányt, és Mr. Nyúl, szemmel láthatóan kelletlenül, követte őket.
– Ez el fog tartani egy ideig – jósolta Ryan. – Tudom, miről beszélek, ültem már én is abban a csónakban.
– Hogy érti ezt, Jack?
– Maga nős, Andy?
– Igen.
– Gyerekek?
– Kettő. Két fiú.
– Szerencsés fickó. A lányok fenntartása sokkal többe kerül, pajtás. – Közelebb mentek, hogy szemügyre vegyék az üzletet. Női és lánykaruhákat árultak. Igen, gondolta Jack, ez elfog tartani egy darabig.
– Nos, most már élőben is láthattuk őket. Ideje továbbállnunk, Sir John. – Visszafordultak, és Hudson mutogatni kezdett a vendégének, mintha Budapest építészeti érdekességeire akarná felhívni a figyelmét. A szeme közben pásztázott, mint egy radar tányérja. – Nem látom, hogy bárki is követte volna őket a mi emberünkön kívül. Ha csapda lenne, akkor nem engedték volna őket ilyen közel a követséghez. Én legalábbis nem tenném, és a KGB sem. Nagyon kiszámíthatóak.
– Gondolja?
– Igen. Iván nagyon ügyes, de ebben is kiismerhető, ugyanúgy, mint a futballban vagy a sakkban. Céltudatosan játszik, precízen hajtva végre a lépéseket, de nincs benne spiritusz, sem elegancia. Mindent előírások alapján tesznek. Ilyen a kultúrájuk. Nem bátorítja az embereket arra, hogy merjenek egyediek, merjenek nagyok lenni.
– Ez igaz, de a vezetőik valahogy mindig kilógnak a sorból.
– Az már régen volt. Az utolsó nagy egyéniségük harminc éve meghalt, és ők nem akarnak másikat.
– Ebben egyetértek. – Nem volt értelme vitatkozni. A szovjet állam valóban nem tűrte az individualizmust. – És most hova?
– Az Operához, a szállodához, egyéb érdekességekhez. Reméljük, hogy ma már nem ér minket újabb meglepetés.

A KISFIÚK TÖBBSÉG UTÁLJA a ruhavásárlást, de nem így a kislányok. A zajcsik sem volt kivétel. Még soha nem látott együtt ennyi szép és színes ruhát, még a különleges boltban sem, ahová a szülei egy ideje vásárolni járhattak. A látvány, a választék lenyűgözte. Az anyja irányítása alatt összesen hat kabátot próbált fel a lombzöldtől a fekete galléros tulipirosig, és bár felvett még kettőt ezután, a pirosat vették meg, amit a zajcsik rögtön viselni akart, és ezt ki is harcolta magának. Ezután egy elektronikai üzlet következett, ahol Oleg Ivan’ics vett három videorekordert, egy Sony Betamax készülék licenc nélküli koppintásait. Az üzlet, mint közölték vele, házhoz is szállította az árut, így legalább nem kellett rögtön visszatérniük a szállodába. Zajcev néhány felnőtteknek való kazettát is szerzett hozzá, hadd örüljenek a kollégák. A Központban feldiktált lista felét ezzel kipipálhatta, és persze búcsút mondhatott kétezer KGST-rubelnek is, de nem bánta. Nekik már úgysem volt rá szükségük.
A portyázás egészen délig folytatódott, amikor is Irina technikai okok miatt kénytelen volt visszakozol fújni: úgy fel voltak pakolva, hogy már csak vánszorogni bírtak. Visszamentek a szállodába az antik metróval lerakni a holmikat, aztán rendbe tették magukat, és lementek az étterembe ebédelni.

A HŐSÖK TERÉT a Habsburgok építették a tizenkilencedik században, hogy így fejezzék ki tiszteletüket az alájuk rendelt magyar királyság alattvalóinak. A teret a korábbi magyar királyok szobrai díszítették, egészen Szent Istvánig visszamenően, akinek a koronáját – a félredőlt kereszttel – Jimmy Carter néhány évvel ezelőtt juttatta vissza az országnak.
– Állítólag akkor hajlott el – magyarázta Hudson –, amikor István a régi tetejére tette a koronáját. Ügyes húzás volt Carter részéről, hogy visszaadta nekik. A korona a nemzeti öntudatuk része, így a kommunista kormány nem utasíthatta vissza, ugyanakkor azzal, hogy elfogadta, elismerte, hogy az ország történelme jóval a marxista-leninista idők előttre nyúlik vissza. Nem rajongok Mr. Carterért, de el kell ismerni, ravasz lépés volt. A magyarok többsége megveti a kommunizmust, Jack. Meglehetősen vallásos nép.
– Tényleg sok itt a templom – állapította meg Ryan. Csak eddig hatot számolt meg.
– Ezért van olyan nagy befolyásuk. A kormánynak persze nem tetszik, de túl nagy bázissal rendelkeznek ahhoz, hogy félreállíthassák őket. Azt teszik, amit ilyen körülmények közt a legbölcsebb: egyik sem avatkozik a másik dolgába.
– Átkozottul nagy ez a tér – nézett körbe Ryan. – Legalább egy négyzetmérföld.
– Valóban. 1956-ban a szovjetek azt akarták, hogy ha a magyarok megint fellázadnának, AN-10 “Cub” csapatszállítókkal is le tudjanak itt szállni. Tíz-tizenkét repülő is elfért volna itt, egyenként százötven katonával a fedélzetén. Ezekkel védték volna meg a városközpontot az ellenforradalmárokkal szemben, míg keletről be nem jönnek a tankok. Briliánsnak éppen nem nevezhető terv, de hát ők így gondolkodnak.
– És mi lett volna akkor, ha a magyarok leparkolnak itt két autóbuszt, és kilövik a kerekeiket?
– Én nem állítottam, hogy jó terv volt, Jack – tiltakozott Hudson. – Ami azt illeti, én inkább aláaknáztam volna. A levegőből nem vehették volna észre, és legalább kinyírt volna néhány rohadékot. A csapatszállító gépek pilótáinál vakabb és süketebb társaságot nehéz találni.
Feltéve, hogy nem biztosította volna nekik valaki a helyet, próbált az oroszok fejével gondolkodni Ryan. Lehet, hogy nem is olyan ostobák ezek az oroszok?
– Tudja, ki volt a szovjet nagykövet ötvenhatban?
– Nem… Vagyis várjon egy percet. Andropov?
Hudson bólintott.
– Úgy bizony, maga Jurij Vlagyimirovics. Ez megmagyarázza, miért vannak annyira odáig érte a helybeliek. Rengeteg magyar meghalt az 56-os eseményekben.
Ryan akkor elemista volt: túl fiatal ahhoz, hogy felfogja, mi történik a világban. Egy elnöki választás évében jártak, és a britek meg a franciák épp a legrosszabb pillanatban döntöttek úgy, hogy lerohanják Egyiptomot, megvédeni a Szuezi-csatornához fűződő jogaikat. Eisenhower egyszerre két konfliktussal találta magát szembe, és mivel jobbról is, balról is bökdösték az oldalát, képtelen volt bármit is tenni. Az eltiport magyarok közül azonban sokan a tengerentúlra emigráltak, és Amerika nem bánta meg, hogy befogadta őket.
– A titkosrendőrségük merre van?
– Nem messze innen, az Andrássy út 60. szám alatt. Egy átlagos épület, legalábbis kívülről, mert a festék alatt a falak vértől vöröslenek. Az eredeti csapat Vas Félix hű követője volt, könyörtelenebb banda, mint Hitler Gestapója. A lázadás azonban ráébresztette őket arra, hogy túllépték azt a bizonyos határt. A vezetőjüket leváltották, a cég nevét pedig Államvédelmi Osztályról átváltoztatták Államvédelmi Hivatalra. Korábban a kínzási módszereikről voltak híresek. Ez állítólag már a múlté, de a rossz hírük még így is elegendő ahhoz, hogy a gyanúsítottak pillanatok alatt megtörjenek, ha beviszik őket. Jó dolog, ha az embernek diplomata-útlevele van.
– Mennyire jók? – kérdezte Jack.
– Tökfilkók. A lakosság annyira megveti őket, hogy épeszű ember nem áll be közéjük. Ráadásul még kivételezni se nagyon tudnának az ilyenekkel, ahogy azt a KGB teszi az övéivel, mert itt egészen mások a viszonyok. Pedig nagyon jó a felsőoktatásuk. Kiváló mérnököket és kutatókat képeznek, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pedig elsőrangú.
– A pokolba, hiszen a Manhattan-terven dolgozó fickók fele magyar volt, nem?
– Valóban, és sokan közülük magyar zsidók. Nem sok maradt belőlük, bár a háború idején a magyaroknak sikerült megmenteniük a zsidóik felét. Az államfőnek, Horthy tengernagynak valószínűleg ezért kellett meghalnia, úgymond “rejtélyes körülmények között”. Nehéz megmondani, miféle ember volt valójában, de vannak, akik azt mondják, hogy fanatikusan kommunistaellenes volt, ugyanakkor határozottan nem náci párti. Talán ő is csak egyike volt azoknak, akik rossz helyen születtek rossz időben. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. – Hudson valósággal lubickolt az idegenvezető szerepében, de ideje volt visszatérni az “üzletre”.
– Oké, akkor hogyan csináljuk? – kérdezte Jack.
Körülnézett, árnyakat keresve, de nem látott gyanús személyeket, az autókat pedig – mindenütt Lada volt, és mind egyformán koszos – lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól. Nem volt más választása, mint bízni Hudson képességeiben.
– Visszamegyünk az autóhoz, és megnézzük magunknak a szállodát. – Csak néhány perc volt az elegáns, francia stílusú épületekkel szegélyezett Andrássy úton. Ryan még soha nem járt Párizsban, de pont ilyennek képzelte el.
– Az ott – húzott félre Hudson. Ez is a kommunista országok egyik pozitív jellegzetessége volt: pillanatok alatt találtál magadnak parkolóhelyet.
– Nem figyelnek minket? – kérdezte Ryan óvatosan hátrasandítva a válla felett.
– Ha igen, akkor nagyon ügyesen csinálják. Nos, az utca másik oldalán a helyi KGB-állomás található. A Szovjet Kultúra Háza. Kultúrából és barátságból nem sok akad benne, KGB-tiszt viszont annál inkább. Lehetnek vagy harmincan-negyvenen. Ha egy átlag magyarnak be kellene tennie oda a lábát, inkább levágatná, és úgy vágná hozzájuk. Nincs arra szó, hogy mennyire gyűlölik az oroszokat ebben az országban. Még nem felejtették el 56-ot.
A szálloda még azokból az időkből felejtődhetett itt, amit H. L. Mencken aranykornak nevezett. Az évtizedek alaposan megkoptatták régi fényét.
– Laktam már jobb helyen is – jegyezte meg Jack. Nem a New York-i Plaza volt, és nem is a londoni Savoy.
– Az orosz barátaink aligha.
Elképesztő. Ha sikerül kijuttatni őket Amerikába, azt fogak hinni, hogy a paradicsomban vannak.
– Menjünk be. A bárjuk egész tűrhető.
Valóban az volt. Jobbra kanyarodtak az előtérben, aztán lementek néhány lépcsőn, és egy New York-i diszkóra emlékeztető helyen találták magukat. A zenekar még nem volt ott, a zene – diszkrét hangerővel – egy hanglemezről szólt. Amerikai muzsika, figyelte meg Jack. Milyen fura.
Hudson rendelt két pohár tokajit.
Ryan megkóstolta. Nem volt rossz.
– Azt hiszem, Kaliforniában is palackozzák. Maguk Tokaynek nevezik. A magyarok nemzeti itala. Elég érdekes íze van, de jobb, mint a grappa.
– Volt hozzá szerencsém – nevette el magát Ryan. – Mario bácsikám odáig volt érte. De gustibus, ahogy mondani szokták. – Körülnézett. Senki nem volt hallótávolságon belül. – Beszélhetünk?
– Csak nézelődjünk inkább. Ma este visszajövök. Látni akarom a személyzetet. A Nyulaink a 307-es szobában vannak, a harmadik emeleten, a folyosó végén. A tűzlépcsőn könnyen le lehet jutni. Az épületnek három bejárata van, egy elöl és egyegy a két oldalán. Ha csak egyetlen recepciós lesz éjszaka, amint azt reméljük, akkor ügyesen eltereljük a figyelmét, és a csomagokat észrevétlenül fel-, a Nyúl családot pedig kijuttatjuk.
– Csomagokat akarnak feljuttatni? Miféle csomagokat? Hudson feléje fordult.
– Nem mondták?
– Mit?
Az anyjuk istenit, gondolta Hudson. Hát nem mondták el neki? Mit csinálnak ezek egész nap?
– Majd később megbeszéljük.
Aha, vonta le a következtetést Ryan. Valami készül, aminek nem fog örülni. Olyan biztos ez, mint az, hogy most itt van. Mégiscsak jobb lett volna elhozni a Browningot. A fenébe! Megitta a bort, és megkereste a férfivécét. A sziluett segített. A helyiség már jó ideje nem látott tisztítószert, Ryan örült neki, hogy nem kell leülnie. Mire visszament, már Andy is végzett a borral. Fizetett, és visszamentek az autóhoz.
– Most már megbeszélhetjük? – kérdezte Jack, amint az ajtók becsukódtak.
– Később – felelte Hudson. Ryan most már kezdett aggódni.

A “CSOMAGOK” EZEKBEN a percekben értek a reptérre. Három nagy láda diplomáciai ragacsokkal és Siemens felirattal ellátva, hogy a magyar vámosok azt higgyék, rejtjelező gép vagy valamilyen más, nagyobb méretű elektronikai cikk van bennük. A felhajtóról egy követségi alkalmazott felügyelte a kirakodásukat. A ládák a követség saját kisteherautójára kerültek. A diplomata jelenléte lehetetlenné tette, hogy megröntgenezzék a szállítmányt, ami szintén a terv része volt. A röntgensugarak tönkretehették volna a mikrocsipeket, gondolták a reptéri hatóságok, és jelentést írtak a Belügyminisztériumnak. Hamarosan már minden érdekelt tudta, beleértve a KGB-t is, hogy a budapesti brit nagykövetség új rejtjelező készülékeket kapott. Az információt gondosan rögzítették és irattárba küldték. Hamarosan már senki sem emlékezett rá.

– HOGY TETSZETT A KÖRÚT? – kérdezte Hudson, amikor visszatértek az irodájába.
– Nagyon. Annyira, hogy viszonzásképpen szívesen átnézem a könyvelésüket – kacsintott rá Ryan. – Vagy inkább beavat a részletekbe is?
– Az ötlet a maguk embereitől származik. Úgy kell kijuttatni a Nyúl családot, hogy a KGB halottnak higgye őket, és nem szökevényeknek, akik a Nyugattal akarnak együttműködni. Ennek érdekében három holttestet kell a szobájukba csempészni, miután Filcest, Foltost és Pamacsot kiloptuk.
– Oké, eddig világos. Simon ezt elmondta. De mitől fognak meghalni, és hogy fogják a Zajcev családként azonosítani őket?
– Fel fogjuk gyújtani a szobát. A három halott tűz áldozata lett. Ma kell megérkezniük.
Ryan érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Az arca hűen tükrözte az érzéseit.
– Ilyen ez a szakma, Sir John – mondta a SIS állomásfőnöke. – Néha nagyon undorító tud lenni.
– Jézusom, Andy! És honnan szerezték a tetemeket?
– Számít ez?
Ryan egy hosszú sóhajt hallatott.
– Nem, azt hiszem, nem. S utána?
– Dél felé visszük őket. Az ügynököm, István Kovács, egy profi csempész, várni fog minket. Átjuttat minket a határon Jugoszláviába. Dalmáciába fogunk menni, a tengerpartra, ahová sok brit jár a hasát süttetni. Ott feltesszük magukat egy utasszállítóra, és aztán már csak órák kérdése lesz, hogy mikor érkeznek meg Angliába, mindannyiunk örömére és elégedettségére.
– Oké. – Mi mást mondhatnék?, gondolta Jack. – Mikor?
– Két-három napon belül. Ha addig nem jön közbe semmi.
– Fegyver lesz magánál?
– Nem – rázta meg a fejét Hudson. – Csak bajt hozna ránk. Ha bajba keveredünk, akkor képzett, gépfegyveres katonákkal kerülünk szembe. Pisztollyal semmire se mennénk ellenünk, legfeljebb ürügyet adnánk nekik arra, hogy tüzet nyissanak ránk. Nem, ha bármilyen bonyodalom adódik, elővesszük a diplomata-útlevelünket, és megpróbáljuk kimagyarázni magunkat. A Nyulaink is brit útlevelet kapnak. – Elővett egy vaskos borítékot az íróasztala fiókjából. – Mr. Nyúl állítólag jól beszél angolul. Az elég is lesz.
– Mindent alaposan végiggondoltak, mi? – Ryan szerette volna azt hinni, hogy tényleg így van.
– Ezért fizetnek, Sir John.
Nekem pedig nincs alapom kételkedni ebben, látta be Ryan.
– Oké, maga a profi, és maga van itthon. Én csak turista vagyok.
– Tom Trent jelentkezett. – Hudson asztalán egy üzenet hevert. – Nem látott semmi gyanúsat a Nyúl család körül. A KGB tehát egyelőre nem fogott gyanút. Legalábbis nagyon úgy néz ki. Elmondhatjuk tehát, hogy jól haladnak a dolgaink. – Az a három jégbe hűtött ember a pincében biztosan nem így gondolná. – Szerencsénkre teljesen átlagos emberek, és ez sokat segíthet. Ha a nő egy bombázó lenne, mindenki felfigyelne rá. Mrs. Nyúlra senki nem fog.
– Filces, Foltos és Pamacs – motyogta Ryan.
– Igen. Csak annyi a dolgunk, hogy másik házikóba költöztessük őket.
– Ahogy mondja, Andy – hagyta rá Ryan. Ennek a fickónak mást jelentett a veszély, mint neki. Ő ezzel kereste a kenyerét, Cathy pedig azzal, hogy széttrancsírozta az emberek szemét. Jack egyikre sem lett volna képes. Őt nem ilyen fából faragták.

ZAJCEVÉK, TOM TRENTTEL a nyomukban, az állatkertbe mentek, ami mindig jó program a gyerekek számára. A hím oroszlán és a tigris is impozáns látványt nyújtott, a részeg arab pasztellkép stílusban épített elefántházban pedig jópofa ormányosokat lehetett látni. Már csak egy fagylalt kellett a kislány kezébe, és teljes volt a boldogság. A család visszaindult a szállodába. Az utolsó fél kilométeren az apa cipelte az alvó kislány. Trent számára ekkor következett a legnehezebb rész: csigatempóban vánszorogva láthatatlanná válni egy négyzetmérföld területű macskaköves leszállópályán. Szerencséjére Nyúl papát lekötötte a gyerek cipelése, az asszony pedig semmiről sem tudott. Az Astoriába érve Trent bement a bár férfivécéjébe, és kifordította a kabátját. Jobb lett volna, ha valaki leváltja, de be kellett érnie a “színcserével”.
Egy félórával később Zajcevék újból lejöttek. Elhagyták a szállodát, és rögtön be is fordultak a szomszédos önkiszolgáló étterem ajtaján. A hely nem volt egy nagy szám, de jó nagy adagokat lehetett kapni, szinte jelképes összegért. Zajcevék telepakolták a tálcáikat, aztán leültek, hogy jóízűen megvacsorázzanak. Az étkezést almás rétessel zárták, amely ugyanolyan finom volt itt is, mint Bécsben, csak ott tízszer ennyit kellett fizetni érte. A jóllakottságtól elfoghatta őket a fáradtság, mert ahelyett, hogy egy kellemes sétával lejárták volna a fölös kalóriákat, egyenesen felmentek a szobájukba. Trent várt még egy félórát, és amikor már biztos volt benne, hogy nyugovóra tértek, taxit fogott, és a Vörösmarty térre vitette magát. Hosszú napja volt, és még jelentést kellett írnia Hudsonnak.

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK és Ryan a kantinban sörözött, amikor visszaért a követségre. Hudson bemutatta az amerikainak, és rendelt neki is egy pint sört.
– Nos, mi a véleménye, Tom?
– Pontosan erre számítottunk az előzetes tájékoztatás alapján: hétköznapi család egy kedves, aranyos kislánnyal. A férfi három videót vett a Váci utcában. Az üzlet leszállította nekik a szállodába, aztán a család kiment sétálni.
– Merre?
– Céltalanul nézelődtek, ahogy a turisták szoktak, aztán végül az állatkertben kötöttek ki. A kislánynak nagyon tetszettek az állatok, de még jobban tetszett neki az a fekete galléros piros kabátka, amelyet délelőtt kapott. Mindent egybevetve nagyon helyes kis családnak látszanak.
– Semmi szokatlant nem észlelt? – kérdezte Hudson.
– Semmit, Andy, és ha követte is őket valaki rajtam kívül, láthatatlan volt. Az egyetlen meglepetést az okozta, még reggel, hogy a Váci utcába menet éppen a követség előtt mentek el. Az meleg pillanat volt, de úgy tűnik, teljes egészében a véletlen műve. Minden turista itt kezdi a vásárlást. Gondolom, a recepciós irányította őket ide.
– Szóval eddig minden rendben? – szólalt meg Jack.
– Úgy néz ki – bólintott Trent.
– Oké, akkor mikor fogunk lépni? – érdeklődött Jack.
– Nos, ez a Rózsa holnap este adja az első koncertjét – felelte Hudson. – Utána való nap? Hadd hallgasson Mrs. Nyúl egy kis muzsikát. Tudunk jegyet szerezni magunknak?
– Már megtörtént – vigyorgott Trent. – Jobb hatos páholy, remek kilátással az egész nézőtérre. Mégiscsak jó dolog diplomatának lenni, nem igaz?
– Mi lesz műsoron?
– Bach első három brandenburgi versenye, meg még néhány másik mű, szintén tőle.
– Egészen jól hangzik – jegyezte meg Ryan.
– Ami azt illeti, a budapesti zenekarok nagyon jók, Sir John.
– Elég ebből a szőrözésből, Andy, oké? A nevem Jack. John Patrick, hogy precíz legyek, de hároméves korom óta csak Jacknek szólítanak.
– Nagy megtiszteltetés a címe, ugye tudja?
– Hogyne, Andy, és roppant hálás vagyok érte őfelségének, de mifelénk ez nem módi, ugye megérti?
– Nos, az bizonyára nagyon kényelmetlen tud lenni, ha az embernek karddal az oldalán kell ülnie egy páholyban – próbált együtt érző lenni Trent.
– Arról nem is szólva, hogy a lovat etetni meg csutakolni kell – nevetett Hudson.
– Lecsutakolom én, csak jussunk ki épségben Dodge Cityből– mondta Ryan.
– Úgy lesz, Jack – ígérte Hudson.

– MINDENKI BUDAPESTEN VAN – jelentette Bostock. – A Nyúl és családja egy Astoria nevű szállodában lakik.
– Nincs egy hasonló nevű New Yorkban is? – kérdezte a főigazgató.
– Queensben – bólintott Greer. – A szállodáról mit tudunk?
– Úgy tűnik, megfelel a céljainknak – tájékoztatta őket a műveleti igazgatóhelyettes. – Basil azt mondja, hogy minden a terv szerint történik. Az oroszok a jelek szerint nem fogtak gyanút, és a kuzinok jól haladnak az előkészületekkel. A három holttest is megérkezett. A SIS budapesti állomásfőnöke egészen hozzáértő embernek látszik.
– Mik az esélyeink? – kérdezte a hírszerzési igazgató.
– Olyan három az egyhez, tengernagy – becsülte Bostock. – Talán egy kicsivel jobb.
– Ryan?
– Még nem panaszkodtak rá a britek. Azt hiszem, egészen jól boldogul a fiatalember.
– Én mondtam, hogy jó gyerek.
– Azon tűnődöm, vajon hogyan érezheti most magát – mondta Moore.
A másik kettő elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Bostock szólalt meg elsőnek. Mint műveletisnek, fenntartásai voltak a létszámfölényben lévő elemzőkkel szemben.
– Olyan jól biztosan nem, mint a kényelmes forgószékében az íróasztala mögött.
– Jól fogja csinálni – állította Greer. Nagyon remélte, hogy igaza lesz.
– Kíváncsi vagyok, mit tud mondani nekünk az orosz – dünnyögte Moore.
– Nemsokára megtudjuk – mondta bizakodóan Bostock. Mindig is derűlátó volt, és a három az egyhez nem is volt olyan rossz, így, hogy nem ő vitte vásárra a bőrét.
Moore megnézte az időt az asztali órán, és hozzáadott hat órát. Budapest már nyugovóra tért, és London is arra készült. A főigazgatónak a régi napok jutottak eszébe, amikor még ő is terepen dolgozott. A munkája nagyobbrészt abból állt, hogy ügynökökre várt előre megbeszélt helyeken, és jelentéseket írt az itthoniaknak. Az ügynökség is kormányhivatal volt, a szabályok és a bürokrácia itt is megkeserítették az emberek életét, de ezúttal sikerült megolajozni a fogaskerekeket, és a BEATRIX művelet eseményei soha nem tapasztalt tempóban peregtek. Ez még örömteli is lett volna, ha azért történik mindez, mert az orosz azt állította, hogy a kollégái likvidálni akarnak egy ártatlan embert. De nem. Azért roboghattak teljes gőzzel előre, mert az orosz azt is a tudomásukra hozta, hogy a kormány kommunikációs rendszerei kompromittálódtak. A politika mindig fontossági sorrendeket állít, és ez a sorrend csak néha egyezik azzal, amit a józan ész diktálna. A Központi Hírszerző Ügynökség főigazgatója volt, a szövetségi törvények szerint az Egyesült Államok hírszerzési és elemzési műveleteinek a főparancsnoka, de a feladat, hogy hatékony munkára bírja a bürokráciát, ugyanolyan reménytelen volt, mint szárnyalásra késztetni egy tengerparton megfeneklett bálnát. Szétordíthatod a fejedet, a gravitáció attól még nem fog megszűnni. A kormányzatot emberek hozták létre, tehát az emberek változtathatnak is rajta, de ez csak elmélet. Ha sikerült áthozni azt az embert és lecsapolni az agyából az információt, az nagyon szép és jó lesz, de a felállás ettől még nem fog megváltozni, és nem fog a CIA sem.
– És most?
– Ülünk és várunk – felelte Bostock. – És bízunk benne, hogy Sir Basil emberei értik a dolgukat.
– Úgy legyen – bólintott Moore.

A HÁROM PINT SÖR ellenére Ryan nem aludt jól. Pedig hiába törte a fejét, nem talált semmi olyat, ami komolyan aggaszthatta volna. Hudson és csapata hozzáértőnek látszott, és úgy tűnt, hogy a Nyúl családdal is minden rendben van. Beleköthetett volna abba, hogy az oroszok a legfanatikusabb hazafiak a világon – miért akar hát szökni a férfi? De mindenütt vannak kivételek, és ezt az embert a lelkiismerete hajtotta, hogy leleplezzen vagy megállítson valamit. Hogy pontosan mit, azt Jack nem tudta, találgatni pedig nem akart. Nem ezért fizették – még ha meglehetősen szűkmarkúan is –, hanem azért, hogy a tényeket elemezze.
Azokat viszont érdekes lesz megtudni. Még sohasem beszélt az ő oldalukra átállt hírszerzővel. Olvasta az anyagaikat, néha még kérdéseket is tett fel nekik írásban, de még soha nem nézett egyiknek sem a szemébe, még soha nem látta az arcukat, amikor válaszoltak. De ha meg is tehette volna, akkor is, mit ért volna vele? Ő nem volt olyan, mint a felesége, aki olvasni tudott mások gondolataiban; igaz, hiszékeny óvodás sem volt. Beszélni akart az orosszal, “darabokra szedni” az agyát, és kielemezni minden egyes szavát, hogy eldönthesse, igazat mond-e. Hiszen semmi sem garantálta, hogy nem a KGB küldte. Nem ez lenne az első eset. Volt egy orosz, aki nem sokkal John Kennedy halála után állt át. A pasas olyan nagy hévvel állította, hogy a KGB-nek semmi köze a merénylethez, hogy az ügynökségnek egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy igenis, köze van hozzá. A KGB nagyon trükkös tudott lenni, de előbb vagy utóbb ők is beleestek a trükkös ember hibájába: átestek a ló túloldalára. Nem, iván egyáltalán nem volt tíz láb magas, és nem volt zseni sem. Ugyanolyan emberek voltak, mint a többi, bármit is hittek róluk egyesek Washingtonban – sőt Langleyben.
Hibázni bárki képes. Ezt még az apjától tanulta, aki azzal kereste a kenyerét, hogy gyilkosokat kapott el – olyan embereket, akik nem egy esetben nagyon okosnak tartották magukat. Az egyetlen különbség a bölcs és az ostoba közt az a hibáik nagysága. Hibázni emberi dolog, és minél nagyobb és befolyásosabb vagy, annál nagyobb bakot lőhetsz. Mint LBJ Vietnamban – abban a háborúban, amiről Jack épphogy lemaradt a kora miatt. Az tényleg kolosszális ballépés volt. Johnson tehetséges politikus volt, csak éppen nem számolt azzal, hogy egy ázsiai kommunista másként gondolkodik, mint amerikai szavazói, akikre rátukmálta a háborút. Mindenkinek vannak korlátai, de nem mindenki ismeri fel őket. A zseni tisztában van velük, az ostobaság azonban nem ismer határokat.
Ryan rágyújtott egy cigarettára az ágyban, és a mennyezetet nézte. Vajon mit fog hozni a holnap?
Azért mégse bánta volna, ha legalább Hudsonnál van fegyver. Ez valamiféle európai betegség lehet, gondolta. Az amerikaiak szeretik biztonságban érezni magukat, és mi nyújthatna nagyobb biztonságot idegen földön, mint egy hűséges, dörgő szavú jó barát?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése