A gonosz birodalma 31

31. fejezet


CSŐRE TÖLTVE



SHARP HIVATALOS rezidenciája ugyanolyan lenyűgöző volt, mint a Manchester melletti védett ház. Hogy kinek építették és mikor, az nem volt a homlokzatára írva, és Ryan túl fáradt volt ahhoz, hogy megkérdezze. Most csak az számított, hogy jutott neki is egy külön lakosztály. A mennyezet magas volt a szobákban, feltehetően azért, hogy a levegő hűvös maradjon a forró római nyarak derekán is. Idefelé jövet az autó hőmérője 27 fokot mutatott, ami melegnek volt mondható, de nem túlságosan melegnek egy baltimore-i számára. Szóval a körülmények kellemesek voltak, a feladat viszont, amiért ideküldték, annál kevésbé. Három rázós nap következett, ami alatt ki kellett találniuk valami okosat Sharppal, hogy aztán a harmadik napon át is ültessék a gyakorlatba – reménykedve benne, hogy feleslegesen fáradoztak, mert a CIA időközben kitalálta a módját annak, hogyan figyelmeztesse őszentsége testőrségét. Hogy még hajmeresztőbb legyen, a pápa fehér reverendát viselt, mintha jóindulatúan ezzel is meg akarta volna könnyíteni egy esetleges merénylő dolgát; mint egy nagy papír céltábla, amelybe a rosszfiúnak csak bele kell pumpálnia a golyókat. George Armstrong Custer se indult csatába ennél rosszabb taktikai helyzetből, de ő legalább nyitott szemmel tette, bár a látását elködösítette a halálos büszkeség és a szerencsébe vetett vakhit. A pápa nem ringatta magát illúziókba. Ő tisztában volt vele, hogy isten akkor jön érte és gyűjti be, amikor szüksége lesz rá, és ezen senki sem változtathat. Ryan is ugyanabban hitt, mint a pap, de azt is hitte, hogy isten nem véletlenül adott neki agyat és szabad akaratot. Ez akkor most isten eszközévé tette?, merült fel benne a kérdés. Ugyanúgy, ahogy Cathy is felfoghatta a tehetségét úgy, mint eszközt, amivel azért ajándékozta meg isten, hogy az embereket gyógyítsa? Ryan hajlott ezt hinni, és az egyház is így gondolhatta, különben nem épített és tartott volna fent annyi kórházat világszerte.
Akárhogy volt is, azt biztosra vehette, hogy isten nem nézi jó szemmel a gyilkolást. És ha ez így van, gondolta Jack, akkor neki kutya kötelessége megvédeni a pápa életét. Különben sem volt az a fajta, aki ölbe tett kézzel tűrte volna, hogy ártsanak valakinek. Abban is biztos volt, hogy ha a szeme láttára emelnének rá fegyvert, egy pillanatig sem habozna használni a sajátját. Lehet, hogy így volt összerakva, lehet, hogy az apjától tanulta, az is lehet, hogy a tengerészgyalogság tehetett róla, de bárhogyan is, nem hátrált volna meg. Akiket kénytelen volt pokolra küldeni, azok tanúsíthatták volna.
Jack tehát megpróbálta lélekben felkészíteni magát arra, amit tennie kell, ha a rosszfiúk felbukkannak. Csak most esett le, hogy még felelnie sem kell érte: a diplomatastátusa megvédi. Tisztában volt vele, hogy a külügy visszavonhatja a mentelmi jogát, ha terhessé válik számukra, de ebben az esetben aligha. Ez majdnem olyan volt, mintha szabad kezet kapott volna. Amíg Ritter közbe nem ugat, gondolta keserűen.
Este a Sharp házaspár elvitte vacsorázni. Csak egy közeli kisvendéglőbe tértek be, de az étel fenséges volt, újfent igazolva, hogy a legjobb olasz éttermek a mama és papa vezette helyek. Sharpék gyakori vendégek lehettek, mert a személyzet ismerősként kezelte őket.
– Mi a fenéhez kezdjünk, Tom? – kérdezte nyíltan Jack, feltételezve, hogy Annié tudja, mivel keresi a kenyerét a férje.
– Churchill FAP-nak nevezte – folytasd a piszmogást. – A brit vállat vont. – Megteszünk mindent, ami csak telik tőlünk, aztán meglátjuk.
– Sokkal jobban erezném magam egy szakasz tengerészgyalogossal a hátam mögött.
– Én is, fiam, de az ember ahhoz nyúl, amihez tud.
– Tommy! – méltatlankodott Mrs. Sharp. – Miről beszéltek egyáltalán?
– Nem mondhatom meg, drágám.
– Maga nem CIA-s? – kérdezte Jacktől a feleség.
– De igen, asszonyom. Azelőtt viszont történelemtanár voltam az annapolisi Haditengerészeti Akadémián, előtte pedig részvényekkel kereskedtem, és még annak is előtte a tengerészgyalogságnál szolgáltam.
– Sir John, csak nem ön az, aki…
– Ezt már az isten sem fogja lemosni rólam – nevetett Jack, pedig egyáltalán nem találta viccesnek. Már nemegyszer eltűnődött rajta, hogy nem lett volna-e jobb ott maradni a fa mögött a feleségével és a lányával, és hagyni, hogy Sean Miller tegye, amit eltervezett. Legfeljebb Cathy csinált volna néhány fényképet; az is nagy segítség lett volna a rendőrség számára. A jótett sohasem marad büntetlenül, gondolta borúlátóan. – És kérem, hagyja ezt a Sir John dolgot. Se lovam, se páncélingem. – A kardja is az a handzsár volt, amit minden tiszt megkap a tengerészgyalogságtól, ha sikeres vizsgát tett Quanticóban.
– Jack, a lovag az, aki a bajban az uralkodó védelmére siet. Maga ezt már kétszer is megtette, ha az emlékezetem nem csal. Tehát megérdemli, hogy tisztelettel szólítsák meg – jelentette ki Sharp.
– Maguk aztán nem felejtenek.
– Az ilyen dolgokat nem, Sir John. A veszélyben tanúsított bátorság példamutató értékű, nem lehet nem emlékezni rá.
– Milyen kár, hogy ez a rémálmokkal is így van – beszélt róluk életében először Jack. – Holnap mi lesz a program, Tom?
– Reggel dolgom lesz a követségen. Addig megint szétnézhetne odakint, aztán délben együtt ebédelnénk.
– Jól hangzik. Hol találkozunk?
– A bazilikában, közvetlenül a bejárattól jobbra található Michelangelo Pietája. Legyen ott pontban negyed kettőkor.
– Ott leszek – ígérte Jack.

– HOL VAN RYAN? – kérdezte a Nyúl.
– Rómában – felelte Alan Kingshot. – Utánanéz annak, amit mondott. – Az egész nap azzal telt, hogy Zajcev az Egyesült Királyság területén futtatott KGB-műveletekről beszélt. A Biztonsági Szolgálat három embere nem győzött jegyzetelni és az állat keresgélni. Ryan tévedett, gondolta vacsora közben Kingshot. Ez az ember nem aranybánya, hanem maga a Kimberly, és valahányszor kinyitja a száját, gyémántok peregnek ki rajta. Zajcev most már kezdett megnyugodni, sőt élvezni a státusát. Meg is volt rá minden oka. Többé nem kellett amiatt aggódnia, hogy meglesz-e a holnapi répaadagja, és a medvétől sem kellett többé félnie, mert ott voltak a puskás emberek, hogy megvédjék a kunyhóját.
A Nyuszika, ahogy a kislányra gondolt, a délelőtt folyamán felfedezte magának a nyugati rajzfilmeket. Különösen a “Gyalogkakukk” tetszett neki, mert annyira hasonlított az orosz “No, megállj csak…” sorozathoz. Irina a zeneterem Bösendorferjébe szeretett bele. Szinte egész nap csak zongorázott, és bár időnként még melléütött, egyre jobban ment neki. Mrs. Thompson, aki sohasem zenélt, csodálattal eltelve hallgatta, és lelkesen ellátta kottákkal a könyvtárból.
Ez a család, állapította meg Kingshot, jól fogja érezni magát Nyugaton. A gyermek az gyermek volt, az apa egy ragyogó elme, aki végre esélyt kaphatott arra, hogy kibontakoztassa tudását, az anyuka pedig, életében először, szabadon fellélegezhetett, és azt tehette, amit mindig is szeretett volna. Ahogy ők mondták volna, kulturnij család voltak, megtestesítői annak a gazdag kultúrának, amit még a kommunizmusnak sem sikerült kiirtania. Jó volt tudni, hogy nem minden emigráns alkoholista gazember.

– AZT MONDJA BASIL, hogy úgy csicsereg, mint egy amfetaminnal teletömött kanári – mondta Moore a házában összegyűlt vezetőségi tagoknak –, és hogy több információt fogunk kapni tőle, mint amit valaha is fel tudunk használni.
– Tényleg? Állok elébe! – jegyezte meg arrogánsan Ritter.
– Én is erre várok, Bob. Mikor tudjuk áthozni? – kérdezte Greer tengernagy.
– Basil arra kért, hogy maradhasson még náluk két napot. Ez csütörtök délután. Akkor érte küldünk egy VC-137-est, és áthozzuk. Jut eszembe… Basil riadóztatta a római embereit, hogy tartsák nyitva a szemüket arra az esetre, ha az oroszok máris akcióba lépnének.
– Annyira azért nem hatékonyak – állította magabiztosan Ritter.
– Én nem lennék olyan biztos benne – reagált a hírszerzési igazgató. – Jurij Vlagyimirovics nem a türelméről híres. – Nem Greer volt az első, aki így látta.
– Azt én is tudom, de a malmaik akkor is lassan őrölnek.
– És a bolgárok? – kérdezte Moore. – Azt mondják, hogy a merénylő egy bizonyos Borisz Sztrokov lehet. Az, aki feltehetően Georgij Markovot is megölte a Westminster hídon. Basil szerint tapasztalt orgyilkos.
– Logikusnak hangzik, hogy a bolgárokat használják – jegyezte meg Ritter. – Ők a keleti blokk Gyilkos Rt.-je. De ettől még ők is kommunisták. Inkább arról beszéljünk, hogyan figyelmeztethetnénk a Vatikánt. Beszélhetünk róla a nunciussal.
Volt idejük elgondolkodni a kérdésen, és most dönteni kellett. A pápai nuncius a Vatikán követe volt, az Egyesült Államokban Giovanni Sabatino bíboros személyében. Sabatino már jó ideje tagja volt a pápa diplomáciai testületének, és a Külügyminisztérium tisztviselői kedvelték és tisztelték bölcsessége és diszkréciója miatt.
– Megtehetjük úgy, hogy ne kompromittáljuk a forrásunkat? – tűnődött Greer.
– Mondhatjuk azt, hogy egy bolgár szólta el magát…
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Arthur – figyelmeztette Ritter. – A DSZ merényletekre szakosodott csoportja a forrásaink szerint közvetlenül a Politbüró irányítása alá tartozik. Nem sok jelentést írnak. Afféle komcsi Albert Anastasia. Ez a Sztrokov állítólag a csoport egyik oszlopos tagja.
– Mondhatjuk azt, hogy a pártelnök fecsegte el az egyik szeretőjének – állt elő az ötlettel Greer. – Van neki néhány. – A hírszerzési igazgató sok ilyen szaftos információt tudott a világ vezető politikusairól, és a bolgár pártfőről volt mit összegyűjteni. Greer természetesen tisztában volt vele, hogy ha az információ kiszivárog, akkor az érintett hölgyek veszélybe kerülhetnek, de hát a házasságtörésnek megvoltak a maga kockázatai, és a bolgár vezető olyan nagyivó volt, hogy úgyse emlékezett volna arra, kinek (nem) fecsegett a merényletről. Ez valamelyest csökkentette volna a bűntudatukat.
– Ez már sokkal jobban hangzik – mondta Ritter.
– Na és mikor beszéljünk a nunciussal? – kérdezte Moore.
– A hét közepén? – javasolta Ritter. Moore szerdáig nem ért rá: a költségvetésüket kellett megvédenie a Dombon.
– Hol? – Ide mégse hozhatták, túlságosan kompromittáló lett volna a bíboros számára. Moore se mehetett el hozzá ugyanebből az okból.
– Foggy Bottom – sugallta Greer. Moore elég gyakran benézett a külügyminiszterhez, és a nuncius bejáratos volt hozzá.
– Jó ötlet – bólintott a főigazgató. – Akkor hozzuk össze. – Fáradtan kinyújtózott a székében. Nagyon utált vasárnap dolgozni. Még egy fellebbviteli bírónak is szabad volt a hétvégéje.
– Azért ezzel nincs minden megoldva – figyelmeztette őket Ritter. – Az továbbra is kérdés, hogy mihez kezdenek az információval. Basil mire készül?
– A római tisztjei körülszaglásznak. Csak öten vannak, de holnap átküld még néhány embert Londonból. Arra számítanak, hogy ha az oroszok lépnek, akkor ez szerdán fog megtörténni, amikor őszentsége kimegy a hívők közé.
– Gondolom, felesleges lenne azzal próbálkozni, hogy lebeszéljük róla.
– Arra mérget vehet – válaszolta Moore. Azt bölcsen elhallgatta, hogy Sir Basil Ryant is Rómába küldte. Ritter dührohamot kapott volna, és a fenének volt szüksége erre pont vasárnap.

RYAN SZOKÁS SZERINT korán kelt. Lezuhanyozott, megreggelizett, aztán fogott egy taxit, és kivitette magát a Szent Peter térre. Körbesétálta a teret, aztán a templom felé indult. Fura volt belegondolni, hogy itt, az olasz főváros közepén egy elméletileg független államban található, melynek hivatalos nyelve a latin. Kíváncsi lett volna, mit szólnának a római császárok ahhoz, hogy az a szervezet, amely lerombolta világméretű birodalmukat, egyben nyelvük utolsó őrizője is. Persze hiába ment volna a Forumra, hogy megkérdezze az ott kísértő lelkeket.
A templom figyelmet követelt. Méreteire nem volt kifejezés. Az építése olyan sokba került, hogy az egyház kénytelen volt bevezetni a búcsúcédulák árusítását, kiváltva ezzel Luther Márton tiltakozását, és útjára indítva a reformációt. A jezsuita rend is ennek köszönhette a létét, hiszen azért alapították meg, hogy a reformáció ellen harcoljon. De nem mintha ez olyan lényeges lett volna most.
Jack bemerészkedett a templomba. Sokkal tágasabb volt, mint amilyennek kintről látszott. Simán le lehetett volna játszani a belsejében egy focimeccset. A főoltár – amit csak a pápa használhatott – jó harminc yardra volt a bejárattól, alatta pedig a kripta, ahová a korábbi pápákat temették, köztük a legenda szerint Simon Petert is. “Te Peter vagy”, idézte a szentírás Jézus szavait. “Erre a kősziklára fogom építeni az egyházamat.” Nos, néhány építész és munkások tengernyi hada valóban felépítette, ha nem is magát az egyházat, ezt a templomot, amely úgy vonzotta a belseje felé, mintha szó szerint isten hajléka lett volna. A baltimore-i székesegyház belefért volna egyetlen falifülkébe. A közelben egy turistacsoport tagjai tátott szájjal a mennyezetet bámulták. És mindez acélszerkezet nélkül áll évszázadok óta, tűnődött Ryan. Kő kövön, semmi egyéb. Ezek aztán értették a dolgukat, gondolta elismerően. Ugyanolyan koponyák lehettek a maguk korában, mint most azok a mérnökök, akik a Boeingnek vagy a NASA-nak dolgoznak.
Ezen a helyen, emlékezett vissza a valamikor tanultakra, eredetileg a római Circus Maximus állt. A Ben Húrban látott szekérversenyek számára épített pályát lerombolták, és templomot építettek a helyére, a régi Szent Peter-székesegyházat. Amikor az idő eljárt felette, újabb projekt vette kezdetét, és bő egy évszázaddal később, ha jól emlékezett, a tizenhatodik században, elkészült a jelenlegi épület. De nem ezért jött, figyelmeztette magát.
Kiment a térre, hogy újból felmérje a lehetőségeket, és meg kellett állapítania, hogy az első benyomása megállta a helyét. A pápa arról jött az autóval, aztán erre kanyarodott, és a legveszélyesebb szakasz ez volt, itt. A gond csak az volt, hogy ez a rész legalább kétszáz yard hosszú volt.
Oké, biztatta magát, gondolkodj. Képzeld magad a helyébe. A merénylő egy profi lesz. Egy profit két szempont vezérel: az egyik az, hogy elvégezze a munkáját, a másik pedig az, hogy élve el tudja hagyni a tetthelyet.
Ideje volt tehát megnézni, milyen menekülési útvonalak léteznek. Baloldalt, a templom homlokzatához legközelebb lévő ponton nagy lesz a torlódás, mert sokan elsőként akarják majd megpillantani a pápát. Lejjebb a jármű számára szabadon tartott út kiszélesedett, növelve a célpont mozgásterét, ami negatívum volt a merénylő számára. A gyilkosnak azonban ki kellett jutnia a térről, és erre a legjobb lehetőséget az a mellékutca nyújtotta, ahol előző nap Sharp az autójával leparkolt. Ott beugorhat az autójába, hogy padlógázzal elhajtson a másik autóig, amellyel ténylegesen megszökik a rendőrök elől, akik az első autót fogják keresni.
Vissza a tetthelyre. A templom közelében tehát nem lesz, mert ott túl sűrű a tömeg. A mellékutcára viszont az alatt a boltív alatt kell átjutnia. Az legalább hatvan-hetven yard. Kb. tíz másodperc, ha senki nem állja útját. A biztonság kedvéért legyen a duplája. Az sem kizárt, hogy kiabálni fog, hogy megzavarja a közelben tartózkodó rendőröket. “Ott szalad!”, mutat majd egy másik irányba, aztán elsétál a boltívig, és futás. Ezzel ugyan felhívja magára a figyelmet, és később azonosíthatják, de úgyis arra számít, hogy az éjszakát már Szófiában tölti. Ellenőrizni a repülőtéri menetrendet, véste az eszébe Ryan. Ha végrehajtja a kivégzést, és meglép, nem úszva fog hazamenni, nem igaz? A lehető leghamarabb ki akar majd jutni az országból – hacsak nincs valami tuti búvóhelye Rómában.
Ez is egy lehetőség volt. Gondot esetleg az okozhatott, hogy egy tapasztalt műveleti tiszttel volt dolguk, aki több forgatókönyvet is kidolgozhatott. Csakhogy ez nem kémfilm volt, hanem maga a valóság, ahol a profik igyekeztek a lehető legegyszerűbb megoldásokat választani. Az elv egyszerű volt: minél kevésbé bonyolult egy terv, annál nehezebb eltolni.
Legalább egy tartalék terve biztosan lesz. Lehet, hogy több is, de egy mindenképpen. Lehet, hogy papnak fog öltözni? Volt belőlük épp elég errefelé. Apáca is, több, mint amennyit Ryan valaha is látott. Milyen magas lehet Sztrokov? Ha öt láb nyolc hüvelyknél magasabb, akkor apácának feltűnő lenne. Papnak viszont még úgy is elmegy, és a reverenda alatt akár egy átkozott RPG is elfér. Kellemes gondolat volt. De milyen gyorsan lehet futni reverendában? Ebből a szempontból az öltözék hátrányt jelenthetett.
Tegyük fel, hogy pisztolyt fog használni, valószínűleg hangtompítóval. Puskával, még ha be is tudja csempészni a térre, nem sokra menne. Feltűnő lenne, és a csövét könnyen félrelökhetik a körülötte állók a nagy tolongásban. Ha géppisztolyt használ, azzal célozni nem tud. Csípőből csak a westernfilmekben tudtak célba találni. Ryan egyszer kipróbálta Quanticóban az M16-osával. Úgy érezte magát, mint John Wayne, de a golyók meg se közelítették a céltáblát. A célgömb, mondta a kiképzőjük, éppen erre való. Ahhoz, hogy úgy lőj, mint Wyatt Earp, és célba is találj, a másik kezednek a célpont vállán kell lennie. A célgömb azért van, hogy megmutassa neked, hová fog becsapódni a lövedék – feltéve, hogy nem mozdul el a kezed. Nem kell hozzá túl nagy távolság, és már egy aprócska kis mozdulat is elég ahhoz, hogy alaposan mellétrafálj. Az idegesség például rendesen bele tud zavarni a célzásba – hacsak nem vagy annyira profi, mint Sztrokov, hogy szemrebbenés nélkül tudj embert ölni. Lehet, hogy ő is olyan, mint Audié Murphy volt a harmadik gyalogsági hadosztály második világháborús hőse. Murphy csak egy volt a nyolcmillió amerikai katona közül, és senki nem sejtette, milyen halálos képességekkel van megáldva, míg a harctéren fény nem derült rá, hogy mennyire más, mint a nagy átlag.
Sztrokov egy profi, és úgy is fog eljárni, mint egy profi. Gondosan megfog tervezni minden egyes mozzanatot, különösen a menekülést.
– Maga bizonyára Ryan – mondta egy brit hang. Jack hátrafordult, hogy egy sápadt, vörös hajú férfival találja magát szembe.
– Ki maga?
– Mick King. Sir Basil küldött Rómába negyedmagammal. Körbeszimatol egy kicsit?
– Ennyire nyilvánvaló? – fogta el az aggodalom Ryant.
– Lehetne akár építészhallgató is – legyintett King. – Mire jutott?
– Szerintem a merénylő valahol ott fog állni, és arra próbál majd kijutni – mutatta Jack.
King körülnézett, mielőtt válaszolt volna.
– Kockázatos próbálkozás annyi ember jelenlétében, de igen, valószínűleg úgy fog eljárni – értett egyet Ryannel.
– Ha én lennék a helyében, puskával lőnék, onnan fentről. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a lehetőséget sem.
– Egyetértek. Fel fogom küldeni oda John Sparrow-t. Az a rövid hajú fickó amott. Egy egész zsák kamerát hozott magával.
– Kellene egy ember oda is, a mellékutcába. Ha ki akar jutni a városból, autóra lesz szüksége, és azt ott parkolhatja le a közelben.
– Túl kézenfekvő, nem gondolja?
– Hé, én ex-tengerészgyalogos vagyok, nem sakkozó – tiltakozott Ryan. De azért jó volt valaki olyannal beszélgetni, aki szintén használta a fejét. Több szem többet lát, és lehet, hogy a bolgárok egészen más szemmel nézték a teret és környékét.
– Szar ügy, hogy a fene vigye el. Adja az isten, hogy ez a Sztrokov a pápa közelébe se menjen. Hűha, majdnem elfelejtettem – adott át Ryannek egy borítékot.
Tele volt jó minőségű nyolcszor tízes fotókkal.
– Nick Thompson azt mondta, hogy olyan a tekintete, mint egy halottnak – nézte meg közelebbről is az egyik fényképet Ryan.
– Eléggé hátborzongató egy fickó, nem igaz?
– Ha kijövünk ide szerdán, lesz nálunk valami?
– Nálam biztosan – felelte határozottan King. – Kilenc milliméteres Browning. Lennie kell még néhánynak a követségen. Azt hallottam, hogy stresszhelyzetben is jól tud lőni, Sir John – tette hozzá elismerően.
– Az még nem jelenti, hogy szeretek is. – Annál is inkább, mivel pisztoly esetén a leghatásosabb távolság a testközel volt. Ha a rohadék bordái közé nyomod a fegyver csövét, aligha tévesztheted el, és még a zaj is kisebb. Arról nem is beszélve, milyen hatékony módja ez a rábeszélésnek.
Az elkövetkező két órában az öt férfi keresztül-kasul járta a teret, de minduntalan arra az egy helyre tértek vissza.
– Nem tudjuk lefedni. Legalább száz ember kellene ide – jelentette ki végül Mick King. – De ha nem tudsz megvédeni minden pontot, válassz ki egyet, és védd meg azt.
Jack egyetértően bólintott. Az az eset jutott az eszébe, amikor Napóleon megparancsolta a tábornokainak, hogy dolgozzanak ki tervet Franciaország védelmére. Látva, hogy az egyik rangidős tiszt egyenlően szétosztotta a csapatait a határ mentén, Napóleon epésen megkérdezte tőle, hogy netán a csempészektől akarja-e megvédeni az országot. Tehát igen, ha nem tudsz megvédeni minden pontot, koncentrálj egy helyre, és imádkozz, hogy az derüljön ki: jól döntöttél. A lényeg, mint mindig, most is az volt, hogy az ellenfél helyébe kellett képzelni magadat. Pontosan úgy, ahogy azt a hírszerzési elemzőknek tanították. Gondolkodj az ellenség fejével, és légy gyorsabb nála. Milyen egyszerűnek is hangzott ez elméletben.
Észrevették Tom Sharpot, mielőtt még bement volna a templomba, és a társaság elment ebédelni.
– Sir Johnnak igaza van – mondta King. – A legjobb hely a bal szél. Megvannak a fotók a szarháziról. Te a kameráiddal az oszlopsor tetején leszel, John – közölte Sparrow-val. – Onnan fogod pásztázni a tömeget, és ha kiszúrnád, rádión jelented nekünk.
Sparrow bólintott, de az arckifejezése elárulta, mit gondol a feladatról.
– Jól sejtetted, Mick. Szar egy meló. Ide az egész SAS-ezred se lenne elég. – A 22. légideszantezred valójában egy-két század nagyságú volt csupán.
– Ez nem ránk tartozik, fiúk – állította le Sharp.
– A rádiókkal mi lesz? – kérdezte Jack.
– Már úton vannak. Kisméretűek, elférnek egy zsebben, és van hozzájuk fülhallgató, miniatűr mikrofon viszont nincs.
– A francba! – mérgelődött Ryan. Az amerikai titkosszolgálatnak lett volna megfelelő felszerelése, de mégse hívhatták fel őket, hogy kölcsönkérjék tőlük. – Mi a helyzet a királynő védőkíséretével? Azt ki látja el?
– Azt hiszem, a Metropolitan Police. Miért…
– Gallérmikrofon – felelte Ryan. – Odahaza olyat használ a titkosszolgálat.
– Megkérdezhetem – bólintott Sharp. – Jó ötlet, Jack. Nekik biztosan van.
– Segíteniük kell – reménykedett Mick King.
– Délután üzenek nekik – ígérte Sharp.
Nos, gondolta Ryan, legalább eséllyel pályázhatunk majd “a legjobban felszerelt csapat, amelyik elszúrta “ címre.
– Ezt sörnek hívják? – morogta az első korty után Sparrow.
– Jobb, mint az amerikai dobozolt húgy – jegyezte meg az egyik frissen érkezett.
Jack nem hagyta provokálni magát. Különben is, az ember a bor, nem pedig a sör miatt jött Olaszországba.
– Mit tudunk még Sztrokovról? – kérdezte Ryan.
– Átküldték a rendőrségi aktáját – közölte Sharp. – Ma reggel. Öt láb tizenegy magas, a tömege kb. tizenöt stone*. Szeret jól enni, nem egy atlétatípus. A sprint tehát kizárva. Barna haj, meglehetősen dús. Jó nyelvérzék. Az angolt akcentussal beszéli, a franciát és az olaszt azonban anyanyelvi szinten. Egyes jelentések szerint a kézifegyverek szakértője. Húsz éve dolgozik a szakmában, most negyvenhárom éves. Tizenöt évvel ezelőtt választották be a likvidáló csoportba, azóta legalább nyolcszor ölt, de valószínű, hogy többször is. Erről sincs pontos információnk.
– Egészen vidám fickó lehet – állapította meg Sparrow. – Maga elé húzta az egyik fényképet. – Nem lesz nehéz kiszúrni. Jó lenne néhány kisebb másolatot készíteni róla, hogy elférjen a zsebünkben.
– Meglesz – ígérte Sharp. A követségnek volt egy saját kis fotólaborja, amelyet többnyire ő használt.
Ryan végignézett az asztal körül ülőkön. Legalább profik voltak. Ha cselekedni kell, tudni fogják a dolgukat, akár egy tengerészgyalogos-osztag. Ez persze még nem garantálta a sikert, de több volt a semminél.
– Az oldalfegyverek? – érdeklődött Ryan.
– A kilenc milliméteres Browning bőven elég lesz – biztosította Sharp.
Ryan meg akarta kérdezni, hogy van-e hozzájuk hollowpoint töltény, de biztos volt benne, hogy a SIS tisztjei a genfi egyezmény miatt csak keményfém magvas katonai lőszert használhatnak. Az európaiak félelmetes erejűnek tartották a kilenc milliméteres Parabellum töltényt, de a 45-ös Colthoz képest, amellyel Jacket kiképezték, légpuska volt. Hogy akkor otthon miért tartott mégis Browning Hi-Powert? Azért, mert az szövetségi 147 graines hollowpointtal volt megtöltve, az egyetlen lőszerrel, amelyet az FBI szerint érdemes volt használni vele jó átütő- és nagy roncsolóképessége miatt. Ha egy olyat beléd eresztettek, garantáltan elvéreztél.
– Remélem, közel tudunk férkőzni hozzá – mondta Mick King. – Már évek óta nem lőttem. – Ami megint csak arra emlékeztette Jacket, hogy a briteknél nincs kultúrája a fegyvertartásnak, még a titkosszolgálatoknál sem. James Bond is csak azért tudott olyan jól lőni, mert kitalált alak volt. Lehet, hogy én vagyok a legjobb lövő az itt ülők közül?, kérdezte magától Ryan. Ennek most valahogy nem tudott örülni. Arra is számíthatott, hogy a pisztolyok, amelyeket Sharp szétoszt, katonai kiadásúak lesznek, láthatatlan célgömbbel és kényelmetlen fogással. Az otthoni pisztolyának Pachmayr markolata volt, olyan kényelmes, hogy szinte beleolvadt a kezébe. A fenébe is, semmi sem akart úgy menni ebben az ügyben, ahogy kellett volna.
– Jól van. Tehát te, John, felmész az oszlopsor tetejére. Derítsd ki, hogy juthatsz fel oda, és szerdán kora reggel foglald el a helyed.
– Rendben. – Sparrow-nak sajtóigazolványa is volt, így nem ígérkezett reménytelennek a feladat. – Egyúttal azt is megérdeklődöm, mi lesz a pontos menetrend.
– Nagyszerű – bólintott Sharp. – Délután megint szemügyre vesszük a terepet, hátha valami elkerülte a figyelmünket. Arra gondoltam, hogy egy embert a mellékutcában kellene hagyni, hogy figyelje az átjárót. Hátha észreveszi Sztrokovot még befelé jövet. Ha megvan, akkor követjük.
– Miért nem állítjuk meg kint? – kérdezte Ryan.
– Bent könnyebben a közelébe férkőzhetünk, így kisebb lesz az esélye arra, hogy meglépjen. Ha vigyázunk, akkor úgysem tud ártani senkinek, nem igaz?
– Biztos, hogy ennyire kiszámíthatóan fog viselkedni?
– Ha itt járt, akkor ő is ugyanazt látta, mint mi. És biztos, hogy már járt itt. Lehet, hogy összefutunk vele holnap vagy holnapután. Ki tudhatja?
– Nem tenném rá a farmot – jegyezte meg Jack.
– Azokkal a lapokkal játszunk, Sir John, amelyeket kiosztottak nekünk – mondta King. – És reménykedünk benne, hogy szerencsénk lesz.
Ez kétségtelenül így is volt.
– Ha én tervezném meg ezt a műveletet, akkor igyekeznék mindent a lehető legegyszerűbben csinálni – vette vissza a szót Sharp. A legfontosabb itt alaposan előkészíteni a dolgokat – kopogtatta meg a halántékát. – Bizonyos mértékig ő is feszült lesz, bármennyire is tapasztalt. Tudom, okos és ügyes fickó, de nem a Superman. A siker kulcsa: meglepni az ellenséget. Nos, ez már aligha fog sikerülni neki, bár ő ezt még nem tudja. A fontos az, hogy ez így is maradjon. Ha észreveszi, hogy valami nem stimmel, egyszerűen elsétál, és csak akkor jön vissza, amikor mi már nem leszünk itt. Őt nem szorítja az idő.
– Gondolja? – Ryan nem volt biztos benne.
– Igen. Ha szorítaná, akkor már régen végrehajtották volna a küldetést, és a pápa már direktben csevegne istennel. A Londonból kapott információk szerint már legalább hat hete tervezgetik ezt a műveletet. Tehát van idejük bőven. Nagyon meglepne, ha holnapután sor kerülne az akcióra, de sajnos, nem zárhatjuk ki.
– Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék.
– Sir John, egy műveleti tiszt műveleti tiszt, bármely nemzet fia legyen is – jelentette ki kétségbevonhatatlan igazságként Sharp. – Alaposan feladták nekünk a leckét, de úgymond ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint ő, ezért nem reménytelen. Ha ez egy “hűbele mindent, de azonnal” akció lenne, akkor már végrehajtották volna. Egyetértenek, uraim? – kérdezte, és a többiek szorgalmasan bólogattak, kivéve az amerikait.
– És ha valami elkerülte a figyelmünket? – tűnődött Ryan.
– Előfordulhat – ismerte el Sharp –, de ezzel mindig számolni kell ebben a szakmában. Csak azt tudhatjuk, amit tudunk, és csak annak alapján tervezhetünk, amit tudunk.
– Nem sok választási lehetőségünk van, nem igaz, Sir John? – mondta Sparrow.
– Ez igaz – bólintott végül Ryan is, pedig nagyon nyomorultul érezte magát. Valamiért az volt az érzése, hogy a dolgok egészen másként fognak alakulni, mint amire számítanak. Mi van, ha csak elterelő manőver ez az egész, és míg ők erre koncentrálnak, valaki máshol, másképpen fog akcióba lépni? Ez nagyon is valószínű lehetőség volt.
A fenébe!

– MI EZ AZ EGÉSZ Ryannel? – viharzott be Moore irodájába Ritter.
– Basil úgy gondolta, hogy mivel ez eredetileg egy CIA-művelet, nem ártana, ha a mi embereink közül is ott lenne valaki. Nem hiszem, hogy ez bárkinek is árthatna – tette hozzá a főigazgató.
– Mi a fenét képzel Ryan, kinek dolgozik?
– Nyugalom, Bob. Mit árthat nekünk?
– A fene vigye el, Arthur…
– Üljön le, Robert – dörrent rá egy elnöklő bíró ellentmondást nem tűrő hangján Moore.
– Arthur – fojtotta suttogássá a hangját Ritter –, az a feladat nem neki való.
– Nem látom értelmét, hogy tiltakozzam ez ellen, Bob. Egyikünk se tudja, hogy mi fog történni, tehát gyakorlatilag mindegy.
– Nos… ez igaz – ismerte el a műveleti igazgató.
– Ryan tehát csak tágítja a látókörét, és ezzel jobb elemző lesz belőle, nemde?
– Lehet, hogy ez így van, de akkor sem tetszik, hogy egy aktakukac műveleti tisztet játszik. Nincs kiképezve erre.
– Bob, a fiú tengerészgyalogos volt – emlékeztette Moore. – Nem fog belevizelni a nadrágjába.
– Remélem is.
– Különben sem valószínű, hogy történni fog bármi is, az pedig biztosan nem fog megártani neki, hogy megízleli a maguk munkáját is.
– Britekkel van, nem a mieinkkel – tiltakozott erőtlenül Ritter.
– Azokkal, akik áthozták nekünk a Nyulat.
– Oké, Arthur, feladom.
– Ha ennyi fölös energia van magában, Bob, miért nem használja értelmes célokra?
– Igaza van, Arthur, de műveleti kérdésekben akkor is nekem kellene döntenem. Akarja, hogy beavassam Rick Nolfit?
– Szükségesnek tartja?
– Nem – rázta meg a fejét Ritter.
– Akkor bízzuk a britekre ezt a miniműveletet, és tartsuk jégen itt Langleyben mindaddig, míg nem beszéltünk a Nyúllal, és fel nem mértük a pápát fenyegető veszélyt. Rendben?
– Rendben, Arthur. – A CIA műveleti igazgatója morgolódva visszahúzódott a szobájába.

A VACSORA VIDÁM hangulatban telt. A britekről kiderült, hogy mindegyik házas, és hárman már apák, egy negyedik pedig hamarosan az lesz.
– Magának kettő van, ha jól emlékszem – mondta Mick King.
– Igen, és a második éppen azon a forgalmas éjszakán érkezett – felelte Jack.
– Na igen – nevetett a Londonból küldöttek egyike, akit Ray Stonesnak hívtak. – És az asszony hogy viselte?
– A szülést jól, de a többit visítva.
– Elhiszem – bólintott King.
– Szóval honnan is tudjuk, hogy a bolgárok hidegre akarják tenni a pápát? – kérdezte Sparrow.
– Valójában a KGB akarja – tájékoztatta őket Jack. – Egy átállt ügynöktől tudjuk. A kihallgatása pillanatnyilag is folyik. Úgy dalol, mint a lány az Aidában. Eddig ez a legfontosabb, amit megtudtunk tőle.
– Megbízható információ? – kérdezte King.
– Ha nem lenne az, akkor Sir Basil nem küldte volna ide magukat – világosította fel Jack arra az esetre, ha a brit nem tudta volna. Személyesen is beszéltem a Nyúllal, és nagyon hitelesnek látszik.
– CIA-művelet? – Ez Sharp volt.
– Úgy van. Volt egy kis gondunk, és maguk, fiúk, kisegítettek minket. Ennél többet nem árulhatok el. Sajnálom.
Nem is firtatták. Egyikük sem akart tudni egy illegális műveletről.
– Andropov a megbízó? A pápa sok fejfájást okoz nekik mostanában.
– Úgy tűnik. Lehet, hogy több hadosztálya van, mint szeretnék?
– Ez akkor is durva. Hogyan fognak reagálni a világ politikusai, ha ezek mégis meggyilkolják a pápát? – háborgott King.
– A jelek szerint ez kevésbé aggasztja őket, mint az, hogy mi lesz, ha Lengyelországban megbuktatják a rendszert – felelte Stones. – Attól félnek, hogy a pápa lesz a katalizátor. A kard és a szellem, ahogy Napóleon mondta. A végén mindig a szellem győz.
– Úgy van. Ezért akarnak éppen a szellemi világ központja ellen támadást intézni.
– Most vagyok itt először – mondta Stones. – Átkozottul lenyűgöző. Egyszer el fogom hozni a családomat is. Ezt látniuk kell!
– Enni és inni is tudnak – jegyezte meg elégedett képpel Sparrow. A borjúszelet nagyon ízlett neki. – Mi van a helyi rendőrséggel?
– Egész jók, de sajnos, nem kérhetjük a segítségüket – válaszolt Sharp. – Jól ismerik a terepet, végtére is itthon vannak.
Ezek a fiúk viszont igazi profik Doverből, gondolta reménykedve Ryan. Csak ne lennének ilyen kevesen.
– Tom, beszélt a rádiókról Londonnal?
– Ah, igen. Tíz darabot kapunk tőlük. Fülhallgatóval és gallérmikrofonnal. Oldalsávos típusúak, mint amilyeneket a hadsereg használ. Nem tudom, hogy az üzenetet kódolják-e, de azt mondják, elég biztonságos, és be fogunk tartani minden előírást, így legalább a kommunikációval nem lesz gond. Holnap délután kipróbáljuk őket.
– És szerdán hogy lesz?
– Reggel kilencre kimegyünk, mindenki elfoglalja a helyét, és várni fogjuk, hogy a tömeg összegyűljön a téren.
– Hát nem erre képeztek ki a hadtestnél, az egyszer biztos – sóhajtott Ryan.
– Minket se, Sir John – nyugtatta meg Mick King. – Ez testőröknek való feladat. A rendőreinknek, akik őfelségét és a miniszterelnököt védik, és a maguk titkosszolgálatának, amely az elnök biztonságát garantálja. Nem irigylem őket. Megdolgoznak a fizetésükért.
– Azt hiszem, ezek után mindannyian más szemmel fogjuk nézni őket – bólogatott Ray Stones. A többiek sem rejtették véka alá az egyetértésüket.
– John – nézett Ryan a Sparrow nevű angolra. – A magáé lesz a legfontosabb feladat. Magának kell kiszúrnia a rohadékot, hogy elkaphassuk.
– Remek – dünnyögte Sparrow. – Nem kell egyebet tennem, mint végignézni ötezer arcot, és eldönteni, hogy köztük van-e vagy sem. Egyszerűen remek.
– Mit fog használni?
– Van három Nikon kamerám és egy rakás lencsém. Lehet, hogy holnap veszek egy hétszer ötvenes látcsövet. Remélem, találok valami jó helyet, ahonnan mindent rendesen belátni. Vagyis majdnem, mert az oszlopok töve, egy harminc láb széles sáv holttér lesz számomra. Oda nem fogok lelátni. Ez van, fiúk.
– Tudomásul vettük – mondta Jack. – De még így is többet fog látni, mint mi lentről.
– Ha nem lennénk ilyen kevesen, akkor feljöhetne még valaki. Ő az egyik szélére, én a másikra. Úgy lefedhetnénk az egész területet, feltéve, hogy a pápa emberei nem zavarnak le minket. Gondolom, őket nem avathatjuk be, különben már megtörtént volna.
– Jó lenne figyelmeztetni őket, de…
– De nem hagyhatjuk, hogy az egész világ tudomást szerezzen a Nyúlról. Igen, tudom. Az információ fontosabb, mint a pápa élete. Hát nem nagyszerű? – morogta Ryan.
– Mennyit ér a hazája biztonsága, Sir John? És mennyit a miénk? – tette fel a költői kérdést King.
– Többet, mint az ő élete – felelte Ryan. – Igen, tudom, de akkor se tetszik.
– Öltek meg már valaha pápát? – kérdezte Sharp. A választ senki sem tudta.
– Valaki egyszer megpróbálta. A Svájci Gárda hátramaradt, hogy biztosítsa a menekülését. A legtöbbjük meghalt, de a pápa élve megúszta – emlékezett vissza Jack egy képregényre, amelyet még valamikor harmadikos vagy negyedikes korában olvasott a St. Matthewsban.
– Vajon a maiak is ennyire jók? – tűnődött Stones.
– Az biztos, hogy nagyon csinosak a csíkos egyenruhájukban. Valószínűleg a motivációjuk sem hiányzik. A többi kiképzés kérdése – mondta Sharp. – Az egyetlen különbség civil és katona közt. Gondolom, a civil ruhás társaik biztosan rendes kiképzést kaptak, de ha van is pisztolyuk, használhatják? Végtére is az egyháznak dolgoznak. Azt is el tudom képzelni, hogy sohasem lőttek mozgó céltáblára.
– Ott volt az a pasas, aki kiugrott a tömegből, és lőni kezdett a Parlament felé kocsizó királynőre – emlékeztette Ryan. – A lovas rendőr a közvetlen közelükben állt, oldalán karddal. Teljesen megdöbbentett, hogy nem hasította kettőbe a fickót. A helyében én ösztönösen azt tettem volna. Ő azonban nem.
– Az csak díszkard, különleges eseményekre. Szerintem még vajat se lehet vágni vele – mondta Sparrow. – Viszont majdnem agyontaposta a rohadékot a lovával.
– A titkosszolgálat pillanatok alatt leszedte volna. Tudom, hogy vaktöltényt használt, de ez csak utólag derült ki. Akkor és ott nagyon mindenki azt hitte, hogy éles tölténnyel lőtt. Őfelsége egészen jól tartotta magát. A helyében én összeszartam volna magam.
– Én biztos vagyok benne, hogy utána őfelsége is meglátogatta a Westminster-palota megfelelő helyiségét. Saját vécéje van ott, tudta? – világosította fel az amerikait King.
– A pasas egyébként ideggyógyászati kezelés alatt állt, és valószínűleg áll azóta is – tette hozzá Sharp, de ettől még megfagyott az ereiben a vér, mint minden rendes alattvalónak, amikor a tévében látta az eseményt. Őt is meglepte, hogy a támadó életben maradt. Ha ott lett volna egy yeoman a Towerből, úgy az aszfalthoz szegezte volna a dárdájával, mint lepkegyűjtő a pillangót a gombostűvel. Lehet, hogy isten mégiscsak vigyáz a részegekre, a bolondokra és a gyerekekre? – Azt akarja mondani, Jack, hogy ha ez a Sztrokov rálő a pápára, akkor a nép ízekre szedi?
– Csak remélni tudom – kottyantotta el magát King.
Hát nem lenne nagyszerű?, gondolta Jack. A profik nem tudták megvédeni a pápát, de néhány pincér és helyi szabó halálra veri a merénylőt. Piszok jól mutatna az NBC esti híradójában.

MANCHESTERBEN a Nyúl és családja egy újabb remek vacsorát költhetett el Mrs. Thompson jóvoltából.
– Mit eszik egy átlagos angol munkás? – kérdezte Zajcev.
– Ilyen finomakat biztosan nem – felelte Kingshot. De még mennyire, hogy nem! – Igyekszünk jól tartani a vendégeinket, Oleg.
– Eleget mondtam a MINISZTER-ről? Ez minden, amit tudok. – A Biztonsági Szolgálat emberei a délután folyamán alaposan kifejték az agyát. Legalább ötször rákérdeztek minden egyes részletre, ami csak érdekelte őket.
– Nagyon sokat segített, Oleg Ivan’ics. Köszönjük. – A Biztonsági Szolgálat valóban sokat megtudott tőle. A leggyakrabban úgy azonosították az ügynököket, hogy megnézték, milyen információt adnak át, és ez alapján behatárolták. Amikor sikerült a minimálisra csökkenteni a gyanúsítottak körét, az “ötös” emberei rájuk álltak, és addig figyelték őket, míg meg nem találták köztük azt, aki az adatokat kilopta. Ekkor még nem csaptak le rá, hanem kiderítették, hol történik az átadás, és várták, hogy jelentkezzen érte a KGB-s összekötő tiszt. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, sőt, ha szerencséjük volt, még annál is többet, mert a tisztnek mások is dolgoztak, akik szintén nem voltak láthatatlanok. Ha a hálózatot sikerült felderíteni, mindig a legtávolabbi, legjelentéktelenebb ügynököt tartóztatták le először, hogy ne kompromittálják a forrásukat, és innen haladtak felfelé. A kémelhárítás olyan volt, mint a barokk művészet: szép, de őrjítően aprólékos. Művelői egyszerre imádták és gyűlölték, de ha horogra akadt egy rosszfiú, az maga volt számukra a mennyország.
– A pápával mi van?
– Mint tegnap említettem, egy csapat Rómába utazott, hogy megnézze, mit tehet. Egyelőre nem sokat tudok mondani erről, aminthogy ők se sokat tehetnek, de rajta vagyunk, Oleg.
– Az jó – bólintott az egykori KGB-s, remélve, hogy a szökése nem volt hiábavaló. Nem a pénz miatt jött, ami a lebuktatott nyugati ügynökökért járt, hanem azért, hogy megmentse annak a papnak az életét. Érdekből soha nem árulta volna el Oroszországot, de most köpnie kellett: csak így érdemelhette ki helyüket az új hazában.

KEDD REGGEL Ryan tovább aludt, mint máskor, így akart erőt gyűjteni szerdára, mert érezte, hogy szüksége lesz rá.
Sharp és a többiek már fent voltak.
– Van valami hír? – kérdezte az ebédlőbe lépve Jack.
– Megjöttek a rádiók – jelentette Sharp. Már szét is osztotta őket: minden teríték mellé egy rádió adó-vevő is jutott. – Nagyszerű készülékek. Ugyanaz, mint amit az amerikai titkosszolgálat is használ. Motorola gyártmányú. Vadonatúj, és kódolt.
Ryan megnézte magának a készüléket. A fejhallgató átlátszó műanyagból készült, szinte láthatatlan volt.
– Az akkuk?
– Vadonatújak azok is, és mindegyikhez van két tartalék. Jó tudni, hogy őfelsége biztonságáról ilyen modern eszközökkel gondoskodnak.
– Oké, szóval feltűnés nélkül kommunikálni tudunk egymással, és senki nem tud lehallgatni minket – állapította meg Ryan. Végre valami jó is történt velük. – Mi a tervünk mára?
– A változatosság kedvéért kimegyünk a térre. Még egyszer szétnézünk, és figyelünk, hátha feltűnik Sztrokov is.
– És ha igen? – kérdezte Ryan.
– Követjük a szálláshelyére, aztán este megpróbálunk beszélni a fejével.
– Jól értem, mit mond?
– Miért, mit kellene tennünk, Sir John? – kérdezte hűvös hangon Sharp.
Tényleg képesek lennétek ilyen messzire elmenni? Ahogy elnézte őket, igen. A pasas többszörös gyilkos volt, és bármennyire is jó modorúak és vendégszeretők voltak a britek, nem hagyhatták futni. Végül is meg lehetett érteni őket. Jack nem úgy gondolta, képes lenne együtt élni a tudattal, feltéve, hogy nem ő volt az, aki meghúzta a ravaszt. Sőt azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a britek felajánlják Sztrokovnak, cseréljen hazát.
– Nem vetne ez fel bizonyos kérdéseket?
– Miért? Ő az, aki hidegre tette Georgij Markovot. Bármikor mondhatjuk azt, hogy csak őfelsége igazságszolgáltatása érte utol.
– Nem szeretjük, ha Nagy-Britanniában embereket gyilkolnak – tette hozzá John Sparrow. – Örömmel vonnánk felelősségre.
– Értem. – Igazatok van, fiúk. Biztos volt benne, hogy az apja is ugyanezt gondolta volna.

A NAP TOVÁBBI részében turistát játszottak és a rádiókat tesztelték. Mint kiderült, az adó-vevők jól működtek a templom falain kívül és belül egyaránt, s ami még fontosabb volt, a masszív falakon keresztül is. Mindenki a saját nevét használta azonosítóként. Az adás kódolva volt, így nem lett volna értelme fedőnevekkel vagy számokkal dolgozni – csak összezavarta volna őket, ha a szar a ventilátorba hull. Közben végig Borisz Sztrokov arcát keresték a turisták soraiban, azzal biztatva magukat, hogy néha történnek csodák. Az emberek időnként nyernek a lottón, a totón rendszeresen, úgyhogy volt némi valószínűsége, még ha oly csekély is. Ami a mai napon nem jött be.
Hiába törték a fejüket, nem tudtak másik lehetséges forgatókönyvet kiagyalni a merényletre. Úgy tűnt, Ryan jól mérte fel a taktikai lehetőségeket. Ez jó érzéssel töltöttel el Jacket, mindaddig, míg rá nem döbbent, hogy ez egyben azt is jelenti, kudarc esetén őt fogják hibáztatni.
– Ha minden igaz – mondta Mick Kingnek –, a tömeg fele ott bent lesz középen.
Sharp már korábban visszatért a követségre, hogy úgy tegyen, mintha tényleg a nagykövet helyettese volna.
– Az pont jó lesz nekünk, Jack. Csak egy bolond csinálná a tömeg sűrűjéből. Hacsak Scotty nem ígérte meg neki, hogy felsugarazza az Enterprise hídjára. Máskülönben nem jutna ki onnan élve.
– Ez igaz – bólintott Jack. – És ha még azelőtt akarná, hogy a pápa beszállt az autóba?
– Előfordulhat – vont vállat Mick. – Ehhez azonban már bent kellene lennie vagy neki, vagy egy emberének a pápai adminisztrációban vagy háztartásban, vagy minek hívják. Akkor pedig bármikor megölhetné, nem kellene megvárnia a holnapi napot. Én azt mondom, hogy nehéz lenne beszivárognia közéjük, vagy még inkább, huzamosabb időn keresztül álcázni magát. Nem – rázta meg a fejét. – Ennek nagyon kicsi a valószínűsége.
– Remélem, igaza van.
– Én is, Jack.
Négy körül elhagyták a teret. Mindenki külön taxival ment vissza. A követség közelében szálltak ki, és a hátralevő utat gyalog tették meg.
A vacsoránál nem sokat beszélgettek. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva, és mindenki remélte, hogy bármit is tervez Sztrokov, azt nem szerdára időzítette. Ryan egyvalamit alaposan megtanulhatott most: hiába tapasztalt műveleti tiszt valaki, attól még ember, és a feszültség ugyanúgy őrli az idegeit. Csúnya dolog önzőnek lenni, de azért jó volt, hogy nem egyedül ő rágta tövig a körmeit idegességében. A második világháború szövetséges katonái érezhették így a D-nap előtti estén. Vagy túlzás volt ezt gondolni? Hiszen nekik nem egy hadsereggel kellett szembenézniük, és a fegyver nem ellenük irányult. Valaki másnak volt veszélyben az élete, valakinek, aki vagy nem tudott, vagy nem akart tudni erről, és ezért kénytelenek voltak ők vállalni a felelősséget az életéért. Mick King jól mondta előző nap: szar ügy volt.

– MÉG TÖBB ANYAG a Nyúltól – jelentette Moore a szokásos esti összeröffenésen.
– Halljuk.
– Basil azt mondja, hogy van egy KGB-ügynökük a Külügyminisztériumban, és elegendő információt kaptak a Nyúltól ahhoz, hogy négy főre szűkíthessék a gyanúsítottak körét. Az “ötös” már dolgozik rajtuk. Továbbá eszébe jutott még némi infó a mi CASSIUS barátunkról is. Tíz éve szállít nekik. Határozottan úgy néz ki, hogy valamelyik, a Hírszerzési Bizottságban ténykedő szenátor tanácsadója. Valaki, akit rendszeresen tájékoztatnak, és aki megfelelő jogosultságokkal rendelkezik. Ez egészen pontosan tizennyolc embert jelent. Az FBI majd szépen a körmükre néz.
– Mit ad ki nekik, Arthur? – kérdezte Greer.
– Mindent, amit a KGB műveleteiről jelentünk a bizottságnak. Maximum egy hét késéssel.
– El akarom kapni azt a rohadékot – morogta Ritter. – Ha ez igaz, akkor miatta veszítettünk el több ügynököt is. – Akárki akármit gondolt is Bob Ritterről, azt nem állíthatta, hogy nem gondoskodik az ügynökeiről. Olyan elszántan védte őket, mint grizzlymama a bocsokat.
– Nos, elég régóta csinálja ahhoz, hogy magabiztosan tegye.
– És NEPTUN-nal mi a helyzet? – kérdezte Greer.
– Róla egyelőre nem mondott semmi újat. Bárki lehet. Mennyire vigyáz a haditengerészet a rejtjelező cuccokra?
Greer vállat vont.
– Minden hajón van egy kommunikációs tiszt és több beosztott. Elméletileg napi rendszerességgel meg kell semmisíteniük a felhasznált beállításlistákat és áramköri kártyákat. A hulladékot a tengerbe dobják, két erre kijelölt személy jelenlétében, akik megfelelő jogosultságokkal rendelkeznek, vagyis tisztának találtattak.
– Pont az ilyenek azok, akik rendszeresen seggbe kúrnak minket – emlékeztette őket Ritter.
– Csak az árulhat el, akiben megbízol – bólintott Moore. Épp elég ilyen ügyben ítélkezett. – Ez itt a gond. Képzeljék csak el, hogy fog érezni iván, ha mégis tudomást szerez a Nyúlról.
– Az nem ugyanaz – legyintett Ritter.
– Hát persze, Bob – nevetett a főigazgató. – A feleségem is mindig ezt mondja. Ez a nők kedvenc csatakiáltása: az nem ugyanaz. A túloldal mindig azt képzeli magáról, hogy ő a jóság és a szépség megtestesítője.
– Lehet, Arthur, de most akkor is móresre tanítjuk őket.
– Még mindig A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA foglalkoztatja, Robert?
– Van néhány jó ötletem. Adjon még néhány hetet, és meglesz.
– Rendben, Bob.

WASHINGTONBAN hajnali egy volt, amikor Ryan felébredt. A zuhany magához térítette, a borotválkozás pedig segített kisimítani az arcát. Fél nyolckor már az ebédlőben volt. Mr. Sharp olasz kávét készített, aminek nagyjából olyan íze volt, mintha valaki a csészéjébe ürített volna egy hamutartót. Jack ezt nagyvonalúan az ízlés számlájára írta. A tojás és az angol szalonna viszont finom volt, ahogyan a vajazott pirítós is. Valaki úgy dönthetett, hogy a férfiaknak teli hassal kell csatába indulniuk. Milyen kár, gondolta Jack, hogy a britek nem ismerik az egyik legegészségtelenebb és egyben leglaktatóbb reggelit, a pirított krumplit.
– Mindenki készen áll? – jött be Sharp.
– Kénytelenek vagyunk. A többiek?
– A bazilika előtt találkozunk harmincöt perc múlva. – A tér csak öt percre volt innen autóval. – Itt lesz a segítőtársa – adott Jacknek egy pisztolyt.
Jack átvette, és hátrahúzta a szánt. A fegyver nem volt megtöltve.
– Ezekre is szüksége lehet. – Sharp elővett a zsebéből két tele tárat. Ahogy arra Jack számított, keményfém magvas lőszer volt bennük, az a fajta, amely átmegy a célponton, kilenc milliméteres lyukat hagyva maga mögött bemeneti és kimeneti nyílásként egyaránt. Az európaiak szerint azonban egy elefántot is le lehetett teríteni vele. Hogyne, gondolta Jack, azt kívánva, bárcsak egy 45-ös Colt M1911A1 lenne nála. Azzal garantáltan földre tudsz küldeni bárkit, és ott is marad, míg a mentők meg nem érkeznek. Igaz, sohasem sikerült jó eredményeket elérnie vele. A puskát már ügyesebben kezelte, azzal viszont nem volt nagy cucc célba találni. Pisztolytáskát nem adott Sharp, így Jack kénytelen volt az övébe tűzni a Browning Hi-Powert, és begombolva tartani a zakóját, hogy elrejtse a fegyvert. A pisztolyokkal az volt a baj, hogy ormótlanok voltak, és pisztolytáska hiányában folyton igazgatnod kellett őket, különben vagy kiestek az övedből, vagy belecsúsztak a nadrágodba, ahonnan elég nehéz lett volna előrántani őket. Leülni se volt kellemes velük. A tartalék tölténytárat a zakó zsebébe tette, aztán hátrahúzta a szánt, rögzítette, és a markolatba tolta a tárat. Amint a helyére kattant, lenyomta a biztosítókart, és a helyére csúsztatta a szánt. Némi tűnődés után óvatosan visszaengedte a kakast. A biztosítónak elégnek kellett volna lennie, de Ryant arra tanították, hogy ne bízzon meg bennük. Ahhoz, hogy el tudja sütni a fegyvert, előbb fel kellett húznia a kakast – amit szerencsére elfelejtett megtenni Sean Miller esetében. Most azonban biztos volt benne, hogy nem fogja elfelejteni.
– Akkor hát kezdődjön a bugivugi!
– Ez azt jelenti, hogy induljunk? – kérdezte a római állomásfőnök. – A múltkor már meg akartam kérdezni.
– Igen. Ez egy amerikanizmus. A boogie-woogie egy tánc, ha jól tudom. Végül is mondhattam volna úgy is, hogy “induljon a tánc”.
– A rádiót se felejtse itt – figyelmeztette Jacket a brit.
– Oké. – Ryan a derekára csúsztatta az adó-vevő akasztóját, és a zakó gallérjára rögzítette a mikrofont. Még nem kapcsolta be a készüléket. A tartalék akkuk a bal zsebében voltak. Nem tartotta valószínűnek, hogy szüksége lesz rájuk, de elbírta őket. – Mi is a hatósugara?
– A kézikönyv szerint három mérföld. Bőven elég lesz. Készen áll?
– Ja. – Jack felállt, megigazította a pisztolyát, és követte Sharpot az autóhoz.
A forgalom kellemesen gyér volt ezen a reggelen. Az olaszok egyáltalán nem voltak azok a habzó szájú ámokfutók, akiknek tartották őket. Igaz, ilyenkor a többség a munkahelyére tartott, oda pedig józanul illett menni, akár irodaház volt, akár raktár. A turisták hajlamosak voltak megfeledkezni róla, hogy egy másik város az csupán egy másik város, és nem egy hatalmas vidámpark, amit az ő szórakoztatásukra találtak ki.
Ezen a reggelen Róma biztosan nem volt az, gondolta komoran Jack.
Sharp annak a helynek a közelében állította meg a Bentleyt, ahol az elméletük szerint Sztrokovnak menekülnie kellett. Már más autók is parkoltak itt, bizonyára az üzletekben dolgozóké, és néhány vásárlóé, akik bölcsen úgy döntöttek, hogy elintézik a vásárlásaikat kora délelőtt, mielőtt még a szokásos szerdai káosz elkezdődne.
Mielőtt kiszálltak volna, Jack betette a fülhallgatót, és bekapcsolta a készüléket.
– Oké – mondta a tér felé menet a hajtókájának. – Itt Ryan. Hall valaki?
– Sparrow az oszlopsor tetejéről – felelte egy hang.
– King, a helyemen vagyok.
– Ray Stones a helyén.
– Parker a helyén. – Phil Parker, aki utolsóként érkezett Londonból, a mellékutcát figyelte.
– Itt Tom Sharp Ryannel. Tizenöt percenként rádió-ellenőrzést tartunk. Ha bármi szokatlant észlelnek, azonnal jelentsék. Vége. – Ryanre nézett. – Nos, ezzel megvolnánk.
– Ja. – Ryan a karórájára nézett. Még jó néhány órájuk volt a pápa megjelenéséig. Most mit csinálhat? Azt beszélték róla, hogy szeret korán kelni. Az első napirendi pontja nyilván az volt, hogy reggeli misét mond, mint minden katolikus paptársa a világon, hogy emlékeztesse magát arra, honnan indult, ki volt: Isten felesküdött szolgája, aki negyven éven át, nácikkal és kommunistákkal dacolva vezette nyáját.
Jacknek a tengerészgyalogságnál töltött idő jutott eszébe. Az Atlanti-óceánt szelték a helikopter-anyahajóval – úton jövendőbeli balesete helyszínére –, de bármilyen messze is voltak a szárazföldtől, a vasárnapi istentisztelet sohasem maradt el. Ilyenkor mindig felhúzták az egyház lobogóját, fel a nemzeti zászló fölé. A haditengerészet így akarta kifejezni, hogy létezik a hazánál is nagyobb szentség, az Isten maga, aki még az Amerikai Egyesült Államoknál is fontosabb számukra. És ez így is volt, Jack ezt most minden eddiginél jobban érezte. A tudat, hogy valaki meg akarja ölni a pápát – Krisztus földi helytartóját –, és rajta múlhat, hogy sikerül-e neki, mázsás súllyal telepedett a vállára. Ugyanakkor személyes ügye is volt, mert a hitét kérdőjelezték meg, abból akartak gúnyt űzni. A legrosszabb útonálló is békében elengedte isten szolgálóit, mert nem tudhatta, hogy nincs-e tényleg odafent valaki, aki nagyon nem venné jó néven, ha nyája pásztorait bántanák. Mennyivel jobban bosszantaná Istent az, ha legfőbb földi képviselőjét gyilkolnák meg. A pápa valószínűleg a légynek sem ártott egész életében. A katolikus egyház nem volt tökéletes – hogyan is lehetett volna, hiszen emberek alkották, de a Mindenhatóba vetett hitre épült, és fennállása óta a szeretetet és a könyörületesség fontosságát hirdette.
Ritkán tért le erről az útról, ha egyáltalán letért valaha, a Szovjetunió mégis rettegett tőle, mert félnivalója volt, és most harapni akart, mint a sarokba szorított patkány. Jack azonban arra esküdött fel még tengerészgyalogosként, hogy harcolni fog a haza ellenségei ellen. A KGB nem ismert el a pártnál nagyobb hatalmat, ezzel pedig az egész emberiség ellenségévé nyilvánította magát. Mert az emberek Isten képére teremtettek. Nem Lenin vagy Sztálin képmásai voltak. Istené.
Nos, volt egy John Moses Browning által tervezett pisztolya – a pasas amerikai volt, még az is lehet, hogy mormon, mert Utahból származott –, és készen állt rá, hogy megvédje vele a pápát.
Az idő lassan telt, és hiába nézte sűrűn a karóráját, ez sem segített. Aztán lassan szállingózni kezdtek az emberek. Nem tömegesen, hanem egyesével, kettesével, családostul, kisebb csoportokban. Sok gyerek is volt köztük. Anyjuk, apjuk hozta vagy tolta őket, másokat apácák, tanárok kísértek, hogy megmutassák nekik a Pontifex Maximust. Ez a kifejezés is a rómaiaktól származott, akik elképesztő tisztánlátásukkal a papokat pontifexnek – hídépítőnek – nevezték, mert azok hidat vertek az emberek és valami magasztosabb közé.
Krisztus földi helytartója, visszhangzott Jack fejében. Az a gazember Sztrokov… a fenébe is, ez még Jézust is megölné. Egy új Poncius Pilátus, a gonosz birodalmának küldötte, aki most arra készül, hogy arcul köpje Istent. Nem mintha ártani tudna Istennek. Senki sem olyan hatalmas, hogy megtehesse, de egy ilyen durva támadás az intézménye, a személyes képviselője ellen – nos, ez már nagyon durva dolog. De mindenki elnyeri méltó büntetését. Hogy miként, azt csak az Úr tudhatja, de ki tudja, lehet, hogy egy ex-tengerészgyalogos is szerepel a tervében.
Eljött a dél. Meleg napnak néztek elébe. Milyen lehetett a császári időkben itt élni, légkondicionáló nélkül? Nos, nem tudhatták, hogy mit nélkülöznek, és a testük minden bizonnyal alkalmazkodott a körülményekhez. Jó lett volna levetni a zakót, de a pisztollyal az övében nem tehette. A téren megjelentek az utcai árusok. Jégkrémet és hűtött italokat árultak. A modem idők pénzváltói?, jutott eszébe. Talán túlzás volt ezt gondolni róluk. A tömegben papok is akadtak szép számmal, mégsem kergette el senki az árusokat. Jack alaposan megnézte magának őket – az áruik közé rejtve bármit könnyedén becsempészhettek volna –, de egyik sem hasonlított Sztrokovra. A bolgár fényképét a bal kezében tartotta, és percenként megnézte magának. A gazember biztosan álcázta magát – bolond lett volna nem tenni –, de mindent nem változtathatott meg magán. A haja színét és hosszát igen, de a testmagasságát nem, és a súlyából sem faraghatott le. Az arcszőrzet? Oké, nézzük a szakállas és/vagy bajszos fickókat. Ryan végigpásztázta a közelben állókat. Semmi. Legalábbis semmi feltűnő.
Már csak egy félóra volt hátra. A tömeg egyre izgatottabbá vált, csak a körülötte levők legalább tucatnyi nyelven duruzsoltak. A világ minden tájáról voltak itt hívők és turisták. Szőke skandinávok, fekete afrikaiak, ázsiaiak, néhány amerikai… Bolgárt viszont egyet sem látott. Hogy néz ki egy bolgár?, tűnődött Jack. Nem jutott eszébe hamarabb, hogy utánanézzen ennek.
– Sparrow, itt Ryan. Lát valamit?
– Negatív. Épp maga körül pásztázom a tömeget. Nincs jelentenivalóm.
– Vettem – nyugtázta Jack.
– Ha itt van, akkor láthatatlan – mondta a Ryan mellett álló Sharp.
Nyolc-tíz yardra voltak a vaskorláttól, amely a pápai jármű számára kijelölt utat szegélyezte. A korlát elemei masszív daraboknak tűntek. Kettő – vagy négy? – ember emelte le őket a teherautóról, merengett Jack. De számított most ez? Ennyi ácsorgás után nem volt csoda, hogy a gondolatai is kóvályogtak, de ez most túlságosan veszélyes volt. A tömeget figyeld, utasította önmagát.
Túl sok az arc! – tiltakozott az énje. És ha az a szemétláda elfoglalta a helyét, háttal lesz neked!
– Mi lenne, Tom, ha végigmennénk a korlát mentén, hogy szemből is lássuk az elöl állókat?
– Jó ötlet – bólintott rá Sharp.
Nem volt könnyű előrejutni, de sikerült. Ryan a karórájára nézett. Még tizenöt perc. Elöl most már nagy volt a tolongás, mindenki a korlát közelébe akart kerülni. A középkori időkben gyökerező babona szerint, ha valaki megérintett egy koronás főt, akkor kigyógyult betegségéből, ha pedig nem volt beteg, szerencsés ember lett belőle. A jelek szerint az emberek még mindig hittek ebben – és mennyivel hatásosabb lehetett a dolog, ha maga a Pontifex Maximus volt az, akit megérintettek! A jelenlévők közt minden bizonnyal akadtak halálos betegek is, akiknek isten csodája jelentette az egyetlen reményt. És a csoda néha megtörtént. Az orvosok spontán gyógyulásnak hívták, és olyan biológiai folyamatokkal magyarázták, melyeket még nem értettek igazán. Pedig lehet, hogy ilyenkor tényleg csoda történt – az érintettek számára mindenképp az volt.
Sokan áthajoltak a korláton, és minden tekintet a templom ajtajára szegeződött.
– Sharp, Ryan, itt Sparrow. Lehetséges célszemély húsz lábra, maguktól balra. A korláttól háromsornyira áll, kék kabát van rajta – recsegte a fülhallgató. Jack elindult a jelzett irányba. Lassan haladt a tömegben, de ha valaki a New York-i metrónyomorban edződött, annak ez semmiség volt. Senki nem fordult utána, hogy leteremtse a tolakodásért.
Még néhány lépés, és megpillantotta. Ott volt. Jack hátrafordult, de nem látta Sharpot. Kétszer megérintette az orrát.
– Ryan rajta vagyok – mondta bele a gallérmikrofonba. – Irányítsa ide Sharpot, John.
– Sharp, itt John. Jack ott van magától tíz lábra, egy olaszosan öltözött, barna ruhás nő mögött. A barátunknak szőke haja van. Most balra néz.
Bingó, gondolta csendes örömmel Jack. Két percébe telt, de sikerült észrevétlenül a rohadék mögé kerülnie. Helló, Sztrokov ezredes.
Jack a tömeg fedezékében kigombolta a zakóját.
A bolgár távolabb állt a korláttól, mint ahogy azt ő a helyében tette volna. A körülötte állók leszűkítették a látóterét, ugyanakkor az előtte álló asszony elég alacsony volt ahhoz, hogy a feje fölött átlőhessen.
Oké, Borisz Andrejevics, ha játszani akarsz, akkor játsszunk, aztán nehogy meglepődj. Ha feljutnál a mennyországba, láthatnád, hogy az utcákat tengerészgyalogosok őrzik, gennyláda*. Tom Sharpot már csak egy tinédzserkorú fiú választotta el Sztrokovtól. A brit megállt, és feltartotta az öklét. Sztrokovnál fegyver volt.
A zsivaj a tetőpontjára hágott, aztán hirtelen csend lett. Ryan látóterén kívül kinyílt egy bronzkapu.
– Itt King. A pápa kijött. Látom a járművet.
A tömeg hatalmas éljenzésben tört ki. Ryan óvatosan előhúzta a pisztolyt, és felhúzta a kakast. A tekintete Sztrokovra szegeződött. Még mindig nem látta a pápamobilt.
– Itt Sparrow. Látom őt. Ryan, Sharp, mindjárt a látóteretekbe kerül.
Jack azonban az előtte álló bolgár vállát nézte. Ha mozdítani akarja a karját, a válla is mozdulni fog, és akkor…
Hátulról lelőni valakit gyilkosság, Jack.
A szeme sarkából látta, hogy a fehér dzsip-golf autó lassan bejön a képbe bal oldalról. Az előtte álló férfi is arrafelé nézett… de nem pont oda. Miért?
Mielőtt még választ találhatott volna a kérdésére, a bolgár jobb válla parányit megemelkedett. Az alkarja most párhuzamos lehetett a talajjal. A jobb lábát is megmozdította, egy fél lépésnyit hátrafelé. Arra készült, hogy…
Ryan a gerincének nyomta a fegyver csövét. Sztrokov megdermedt.
– Ha elsüti azt a fegyvert, egész életében pelenkába fog pisilni – súgta a fülébe Jack. – Most pedig szépen a mutató- és a hüvelykujja közé fogja, és lassan hátraadja nekem. Nem tesz hirtelen mozdulatot és nem fordul hátra, vagy lelövöm.
Küldetés teljesítve, jelentette ki Ryan agya. Ez a rohadék már senkit sem fog megölni. Gyerünk, állj ellen, ha akarsz. Annyira gyors úgysem lehetsz. Az ujja ráfeszült a ravaszra. Sztrokovnak elég lett volna egy hirtelen mozdulatot tennie, és a pisztoly abban a pillanatban elsül, és szétroncsolja a hátgerincét.
Sztrokov habozott, nyilván a fénynél is sebesebben cikáztak a gondolatai, a menekülés lehetőségét keresve. A kiképzésen több fogást is tanítottak arra az esetre, ha fegyvert szegeznének a hátának, de az húsz évvel ezelőtt volt, és játék pisztollyal gyakorolták. És még ha sikerült volna is megmentenie a hátgerincét, vajon a veséje is megmenekült volna? Valószínűleg nem. Kénytelen volt hátraadni a fegyverét, ahogy mondták.
Ez volt az a pillanat, amikor három pisztolylövés dördült el, tőlük alig tizenöt lábnyira. Az a pillanat volt, amikor az idő megáll, a szív és a tüdő elfelejt működni, mert minden idegszál ugyanarra az ingerre figyel. Jack ösztönösen a hang irányába nézett, aztán a szentatyára, és már csak azt látta, hogy a hófehér reverendán egy fél dollár nagyságú vörös folt jelenik meg, és Krisztus földi helytartója kétrét görnyedve összerogy.
Ryannek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne húzza meg a ravaszt. A bal kezével kikapta a fegyvert a bolgár kezéből.
– Ne mozdulj, rohadék. Moccanni se merj! Tom! – kiáltotta.
– Itt Sparrow. Elkapták a merénylőt. Leteperték a földre, legalább tízen fekszenek rajta. Ki sem látszik alóluk. A pápát két vagy három lövés érte.
Az emberek azt tették, amire számítani lehetett: a közelben állók egy emberként a merénylőre vetették magukat, míg a távolabb állók lassan, de határozottan hátrálni kezdtek.
– Gyerünk, Jack, vigyük innen ezt a szemetet – mondta Sharp, és a boltív felé rángatta a bolgárt.
Egy perccel később már a Bentleyben ültek. Ryan hátraült a bolgár mellé, aki most már szemmel láthatóan jobb hangulatban volt.
– Mit akarnak tőlem? Bolgár diplomata vagyok, és…
– Nem fogjuk elfelejteni, hogy említette, de addig is őfelsége kormányának a vendégszeretetét fogja élvezni. Most pedig legyen jó fiú, és maradjon veszteg, vagy a barátom lelövi.
– Érdekes diplomáciai módszerei vannak – nézte meg a bolgártól zsákmányolt pisztolyt Ryan. A keleti blokkban készült, ormótlan, konzervdobozra hasonlító hangtompítóval a veszélyesebbik végén. Sztrokov nem is tagadhatta, hogy ölni készült.
De nem a pápát, ez most már biztos volt.
A nagykövetség felé menet a Bentley megmutatta amerikai utasának, milyen rejtett képességekkel bír. Bivalyerős motorja volt, és Sharp tudta, hogyan kell kihasználni. Úgy lőtt ki a Vatikán mellől, mint egy rakéta, és csak akkor taposott rá a gázra, fülsértő csikorgást produkálva, amikor már a követség parkolójánál jártak. Az oldalajtón mentek be az épületbe, és egyenesen a pincébe vitték a foglyot. Miközben Ryan fedezte, Sharp megbilincselte a bolgárt, és egy székre lökte.
– Sztrokov ezredes, felelnie kell Georgij Markovért – közölte vele Sharp. – Azóta keressük.
Sztrokov szeme elkerekedett. Bármilyen gyorsan is száguldott a Bentley, Sharp agya még annál is gyorsabban járt.
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy értem, hogy lefotózták magát, amikor elhagyta a Heathrow repteret a Westminster hídon végrehajtott gyilkosság után. A Yard figyelte minden lépését, de mire megkapták az engedélyt a letartóztatására, maga lelépett. Balszerencséjére, mert így most a mi kezeink közé kerül. Minket bíztak meg azzal, hogy elkapjuk. Kénytelen lesz rájönni, ezredes, hogy a Yard sokkal civilizáltabb, mint mi vagyunk. Maga megölt valakit brit földön. Őfelsége, a királynő nagyon nem szereti az ilyesmit.
– De…
– Ne húzzuk az időt, Tom – kapcsolt Ryan. – Megkaptuk a parancsot, nem?
– Türelem, Jack. Türelem. Én ráérek, az ezredes pedig úgyszintén, nem igaz?
– Telefonálni akarok a bolgár nagykövetségre – követelte erőtlen hangon Sztrokov.
– Utána meg ügyvédet fog kérni, mi? – gúnyolódott Sharp. – Nos, Londonban kérhet jogi tanácsot, csakhogy ez nem London, öregfiú.
– Mi pedig nem a Scotland Yard vagyunk – tette hozzá Jack. – Jobb lett volna, ha már a templomnál kicsinálom, Tom.
Sharp megrázta a fejét.
– Túl nagy port kavart volna. Jobb lesz így. Majd szépen eltűnik a süllyesztőben, Jack. Biztos vagyok benne, hogy Georgij is helyeselné.
Sztrokov arcáról lerítt, nincs hozzászokva ahhoz, hogy az ő sorsáról folytassanak eszmefuttatást a feje felett – úgy, ahogy azt ő tette, nemegyszer, másokkal. Pisztollyal a kézben, döbbent rá, sokkal könnyebb volt bátornak lenni.
– Ami azt illeti, én nem akartam megölni. Csak szétlőttem volna a gerincét deréktájon, hogy egész életére tolószékbe kerüljön és inkontinens legyen, akár egy bébi. Mit gondol, számíthat a kormányára?
Sharp elhűlt a kérdés hallatán.
– A Dirzsavna Szigurnosztrat Kérem, Jack, legyen komoly. Kórházba dugnák, valószínűleg az elmeosztályra, és naponta kétszer kitörölnék a seggét. Ha szerencsés.
Ez szemmel láthatóan hatott. A keleti blokk titkosszolgálatai tényleg nem arról voltak híresek, hogy szívükön hordják a bukott ügynökeik sorsát. A hűség náluk csak felfelé irányult, és ezt Sztrokov is tudta. Ha egyszer bebuktál, akkor megnézhetted magad, mert mindenki elfordította rólad a tekintetét. Még a barátok is felszívódtak, mint a reggeli köd. Sztrokov különben sem keltette olyan ember benyomását, akinek sok barátja van. Valószínű, hogy még a sajátjai is harci kutyaként kezelik – hasznos, de jobb messze elkerülni, amikor lehet.
– Nos, Jack, ezt bízza csak rám. Mi itt szépen elbeszélgetünk Borisszái, maga pedig menjen, mert még lekési azt a repülőt. – Éppen ideje volt. Ryan már kezdett kifogyni az ötletekből. – Adja át az üdvözletemet Basilnek, rendben?
– Hát hogyne, Tommy. – Ryan felment a pincéből. Mick King és a többiek már csak őrá vártak. Valaki odaát, Sharp házában összecsomagolt neki, és áthozta a bőröndjét. A követség mikrobuszával vitték ki őket a reptérre, ahol már csak percek voltak hátra a British Airways londoni járatának az indulásáig. Mindannyian az első osztályra kaptak jegyet. Ryan King mellé került.
– Mihez kezdünk vele? – kérdezte tőle.
– Sztrokovval? Jó kérdés – felelte Mick. – De biztos benne, hogy tudni akarja a választ?