A gonosz birodalma 12.

12. fejezet


KÉRDÉSEK



AZ ÉBRESZTŐÓRA EZÚTTAL MŰKÖDÖTT, és mindkettőjüket felverte. Kimentek a fürdőszobába, aztán Ed a gyerekszoba felé vette az irányt, hogy felébressze Eddie-t, Mary Pat pedig nekilátott reggelit készíteni. Eddie rögtön bekapcsolta a tévét, és tornázni kezdett egy lenyűgöző méretekkel rendelkező szovjet nő irányítása alatt. Ezekkel az izmokkal, gondolta Ed, sikeresen vette volna az akadályokat akár a Fort Benning-i kommandókiképzésen is. Mivel az otthoni kábeltévén Lynda Carterrel tornázott, Eddie a nőt “munkásnéééni”-nek keresztelte el. Mary Pat azon a véleményen volt, hogy a nő szőkesége egy tubusból származott, Ed viszont rá se mert nézni a képernyőre, mert a gyakorlatoknak már a látványától is rosszul volt. Tisztességes reggeli lap és sportújság híján végül mégis arra kényszerült, hogy a tévé előtt vegetáljon, miközben Eddie kuncogva végigtornázta az egész “ébredj és izzadj” műsort. A műsor élőben ment, ez nyilvánvaló volt. Bárki is volt hát ez a tyúk, reggel négykor fel kellett kelnie; valószínűleg a reggeli edzését adták le reggeli tornaként, ezért volt olyan brutális. De legalább nem volt benne semmi mesterkéltség. A férje minimum ejtőernyős lehetett – ami persze nem jelentette azt, hogy ez a nő nem tudta volna péppé verni, ha okot ad rá, állapította meg Ed, miközben a híradót várta.
A műsor 6.30-kor kezdődött. A trükk az volt a dologban, hogy az ember megnézte, aztán megpróbálta kitalálni, hogy valójában mi is történik a világban. Akárcsak otthon, gondolta a korán keléstől zsémbesen Ed. De legalább volt mit összevetnie az Early Birddel, amit minden reggel átfaxoltak Washingtonból egy kódolt vonalon. Az otthoni információözön után az amerikaiak joggal érezhették magukat Moszkvában úgy, mintha egy lakatlan szigetre vetődtek volna. Szerencsére a követségen volt parabolaantenna, így a CNN-t és más csatornákat is nézni tudtak. Ez sokat segített abban, hogy embernek érezzék magukat.
A reggeli a szokásos volt. Kicsi Eddie a Frosted Flakes-et szerette, amit finn tejbe áztatott, mert az anyja nem bízott a helyi üzletekben. A poloskák miatt nem sok szó hangzott el evés közben, de különben sem beszélgettek munkával kapcsolatos ügyekről a fiuk előtt. Ennek ellenére bíztak benne, hogy mostanra a KGB megunta figyelni őket. Keményen megdolgoztak érte, igyekeztek pontosan azt adni nekik, amire azok egy amerikaitól számítottak. Langleyben gondosan megtervezték és begyakorolták ezt egy átállt KGB-tiszt segítségével.
Mary Pat az ágyra terített egy öltönyt és egy inget. A zakó és a nadrág barna volt, mert ez passzolt a zöld nyakkendőhöz, és mert MP szerint a barna ugyanolyan jól állt Ednek, mint az elnöknek.
– Mi a terved mára? – kérdezte Ed a nappaliban.
– A szokásos. Ja, és lehet, hogy összeröffenünk Pennyvel ebéd után.
– Tényleg? Akkor üdvözöld a nevemben. Talán összehozhatnánk velük egy vacsorát valamikor a hét folyamán.
– Jó ötlet – bólintott a felesége. – Hátha elmagyarázzák nekem is a rögbi lényegét.
– Ugyanaz, mint a foci, drágám, meglehetősen bárgyú szabályokkal – magyarázta Ed. – Nos, mentem boldoggá tenni a riportereket.
– Mintha megérdemelnének! – nevetett Mary Pat a falat pásztázva. – Az a Boston Globe-os fickó szerintem egy seggfej.
Kint kellemes volt az idő, egy egészen pici hűs légáramlattal fűszerezve, mintha a természet jelezni akarta volna, hogy közeleg az ősz. A kolónia kapujában álló őr kurta mosollyal nyugtázta Foley biccentését. A milícia egyenruháját viselte, de túl intelligensnek látszott ahhoz, hogy tényleg rendőr legyen. A moszkvaiak meglehetősen alacsony létformának tekintették a rendőreiket, egy ilyen szervezet pedig nem igazán jelent vonzerőt egy tehetséges ember számára.
A földalatti bejárata nem volt messze, s azon a néhány kereszteződésen sem volt nehéz átkelni. Nem sok magánautó akadt errefelé, de ez nem is volt baj, mert az oroszok vezetési stílusa mellett az olaszoké kifejezetten megfontoltnak és komótosnak volt mondható. Az utcák állandó kellékének tűnő dömperek sofőrjei fiatalabb korukban tankot vezethettek, vagy ha mégsem, mindent megtettek annak érdekében, hogy úgy látsszon.
Ed vett egy Pravdát a kioszkban, aztán ráállt a mélybe vezető mozgólépcső tetejére. Minden reggel pontosan ugyanabban az időpontban állt be a peronon várakozók közé, s a szerelvény is embertelenül precízen, pontban 7.43-kor futott be. Ed igyekezett a lehető legközönyösebben viselkedni, és nem nézelődni jobbra-balra, hogy még véletlenül se keltse fel egy esetleges árnyék érdeklődését. Hadd eméssze csak nyugodtan a reggeli kásáját és pocsék szovjet kávéját. Úgy tűnt, a minőség-ellenőrzés errefelé csak a rakétaiparban ismeretes fogalom, bár Ednek ezzel kapcsolatban is voltak fenntartásai. Főleg azok után, amit Moszkvában látott, ahol a metró volt az egyetlen megbízhatóan működő dolog… Az embernek az volt a benyomása, hogy a KGB sem azért létezik és működik, hogy elrejtse a külföldiek elől azt, ami van, hanem azért, hogy leplezze azt, ami nincs. A BÍBOROS jelentéseiből kitűnt, hogy hadászatilag a szovjetek egyáltalán nem állnak a helyzet magaslatán, de ettől még okozhattak kellemetlenségeket. Ezért volt olyan fontos minél több politikai információt szerezni, hogy – amennyire ez lehetséges – kiszámíthassák a lépéseiket. Langley pillanatnyilag a pápa ügye után érdeklődött intenzíven. Valamivel nagyon felbosszantotta az oroszokat, és iván ugyanúgy nem szerette, ha beleköptek a levesébe, mint az amerikai politikusok. Csakhogy iván nem a The Washington Posthoz rohant panaszkodni, ha valami nem a számításai szerint alakult. Rittert és Moore-t éppen ez aggasztotta. Pontosabban az, hogy mire készül Jurij Andropov. Ed Foley nem kedvelte az oroszt. Mint a legtöbben a CIA-nál, ő is mindent tudott a KGB elnökéről, amit tudni lehetett, beleértve azt is, hogy májproblémái voltak. Ez az információ vélhetően a britektől származott, így Ed nem tudta, mennyire lehet bízni a hitelességében. Persze bíznia kellett volna a szövetségeseikben, de valahogy mindig ideges lett, ha erre kellett építenie. Nos, ők bizonyára a CIA-val voltak ugyanígy. Ilyen őrült játék volt ez.
Megnézte a címoldalt. Semmi különöset nem írtak, a Varsói Szerződésről szóló cikk viszont tanulságos volt. Még mindig tartottak a NATO-tól. Mintha attól rettegtek volna, hogy a német hadsereg megint felkerekedik, és keletnek indul. Tiszta paranoia! Edet nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy itt találták fel az üldözési mániát. Biztosan Freud fedezte fel egy utazása alkalmával, merengett, felemelve a tekintetét, hogy egy pillantás erejéig megnézzen magának egy párt. Úgy érezte, hogy őt figyelik, de nem, legalábbis ezt hitte. Csak a feszültség dolgozott benne. Mi van, ha az üzenet csalétek volt, és ő szépen belesétált a rikító zöld nyakkendőjével?
Ha ő lebukik, akkor a felesége is, ez pedig két ígéretes CIA-s karrier végét jelentené. Ed és Mary a főnök, Bob Ritter kedvencei voltak, a szőke pár, az ászok, akikbe annyi energiát és bizalmat fektetett, ezt pedig illett megbecsülni, és ha már adott volt a lehetőség, építeni rá. Az általuk szolgáltatott információt maga az Egyesült Államok elnöke is olvasni fogja, és ami még fontosabb, a döntéseire is hatással lesz. A fontos döntésekre, melyek az egész nemzet jövőjét meghatározhatják. Erről nem volt szabad megfeledkeznie, de még kevésbé volt ajánlatos rágódni rajta, mert vagy az őrületbe kergethetted magad az aggodalommal, vagy annyira óvatossá válhattál, hogy a végén már semmire nem voltál jó. Talán éppen ez volt a legnehezebb a hírszerző munkájában: megtalálni az egészséges egyensúlyt az éberség és buzgalom között. Olyan volt ez, mint két kő között őrlődni; tökéletesen elég ahhoz, hogy egy ember az alkoholizmusba meneküljön.
A metró megállt a nagykövetség melletti állomáson, és Foley kilépett a peronra, ahonnan egyenesen a mozgólépcső felé indult. Száz százalékig biztos volt benne, hogy senki nem horgászott a zsebében, de azért az utcára kiérve megnézte. Tényleg semmi. Bárki volt is az üzenet írója, vagy másik szerelvényen utazott reggelente, vagy… vagy sikerült kompromittálnia az új moszkvai CIA-állomásfőnököt.

– EZ A TIÉD – mondta Dobrik. – Szófiából érkezett.
– Benne van a könyvben, csak te láthatod – mondta az éjszakai tiszt. – De ne aggódj, elég rövid.
– Hm. – Zajcev átvette az üzenetet, és megnézte a fejlécet: 15-8-82-666. Ezek szerint úgy gondolták, hogy ha név nem szerepel a fejlécben, csak hivatkozási szám, akkor felesleges kódolni. Zajcev igyekezett közömbös maradni. Kolja biztosan kombinált már, de ebben nem volt semmi különös. Ez afféle népsportnak számított az osztályon. Az üzenet alig negyven perccel azután jött be, hogy előző nap leadta a műszakot. – Legalább lesz mivel elkezdeni a napot. Más, Nyikolaj Konsztantinovics?
– Nincs, attól eltekintve, hogy üres asztalt hagyok rád. Akárki akármit mondott is rá, Dobrik jó munkaerő volt. – Most pedig végre irány az édes otthon, ahol vár rám egy csinos üveg vodka.
– Előbb enned kellene – figyelmeztette Zajcev.
– Anyám is mindig ezt mondja, Oleg. Majd meglátom. Lehet, hogy egy szendvicset is beiktatok a reggeli mellé – vigyorgott Dobrik.
– Jó pihenést, őrnagy elvtárs. Ezennel átveszem a műszakot. – Zajcev elfoglalta a helyét az asztal mögött. Tíz perccel később elkészült a dekódolással. A szófiai rezidens nyugtázta, hogy Rozsdesztvenszkij ezredes lesz az összekötője a 15-8-82-666-os ügyben. A művelet tehát beindult. Zajcev borítékba tette az üzenetet, lepecsételte, majd forró viaszt csepegtetett a pecsétre.
Ezek tényleg meg fogják csinálni, ráncolta össze a homlokát. Most mit tegyek?
Ledolgozza a napot, ahogy szokta, aztán keresni fogja a zöld nyakkendőt a metrón. És imádkozni fog, hogy megpillantsa? Vagy azért, hogy ne?
Zajcev elhessegette magától a gondolatot, az üzenetet pedig felküldte a legfelső szintre. Pár pillanattal később egy friss üzenetekkel teli kosár landolt az asztalán.

– A FENÉBE! – morogta Ed Foley az íróasztalánál ülve. A novella hosszúságú üzenetet Ritter és Moore írta az elnök nevében, komoly fejtörést okozva Ednek.
A moszkvai állomáson nem volt ügynöklista, még fedőnév szerinti sem, annak ellenére, hogy Foley irodájában egy dupla számzárral és kétfázisú riasztóval felszerelt széf terpeszkedett. Riasztás esetén a tengerészgyalogosok pillanatok alatt itt termettek volna, és nem haboztak volna a fegyverüket használni, hiszen ebben a széfben őrizték a nagykövetség legfontosabb dokumentumait.
Foley azonban papírok helyett az emlékezetébe véste az ügynökségnek dolgozó oroszok nevét és szakterületüket. Jelenleg tizenkét ilyen ügynök dolgozott nekik. Egyet alig egy héttel azelőtt veszítettek el, hogy Ed és a családja Moszkvába érkeztek volna. Senki nem tudta, hogyan bukhatott le, Ed azonban meg volt győződve róla, hogy az árulót Langleyben kellett keresni. Eretnek gondolat volt, de ahogy a CIA folyamatosan próbált beférkőzni a KGB-hez, ugyanúgy a KGB is ugyanezen munkálkodott, és nem volt játékvezető a pályán, aki megmondhatta volna, melyik csapat hány gólt vitt be. Az elvesztett, SOUSA fedőnevű ügynök, aki a GRU-nál volt alezredes, több szivárgást is segített megszüntetni a német Védelmi Minisztériumban és más NATO-hivatalokban. A fickó azonban halott volt. Lehet, hogy fizikailag még nem, de lelkileg mindenképpen. Foley remélte, nem fog úgy járni, mint az az 50-es években lebuktatott GRU-s informátoruk, akit az oroszok elevenen égettek meg egy kemencében. Ez még a hruscsovi Szovjetunióban is rendkívül kegyetlen kivégzési módnak számított. Foley biztos volt benne, hogy az összekötő tisztjét azóta is rémálmok gyötörték.
Szóval két, talán három ügynöküket is rá kell állítaniuk az ügyre, rágódott Ed. Volt egy szemfüles emberük a KGB-nél, egy másik pedig a párt központi bizottságában. Valamelyikük csak hallott egy-két elejtett szót, ha az oroszok tényleg készülnek valamire a pápa ellen.
Ez nem lehet igaz, gondolta Foley. Ezek tényleg ennyire őrültek? Nem akarta elhinni, hogy valaki képes lehet erre. Ír ősök leszármazottja volt, római katolikus neveltetésben részesült; képtelen volt nem személyes ügyként kezelni az ügyet. Ezeknek viszont a pápa csak egy politikus volt, aki a politikai rendszerüket veszélyeztette. Itt ez számított szentségtörésnek. Mary Pat jól mondta. Tényleg a fenevad gyomrában voltak.

– APA! – MOSOLYOGOTT RÁ álmából ébredve Sally. Jack a fürdőszobába terelte, aztán a konyhába, ahol a zabpehely várta. Sally még mindig csak nyuszis tipegőben volt hajlandó aludni. Ezúttal a sárga volt rajta, a fellelhető legnagyobb szám, de a lábfejénél még így is pattanásig feszült. Legfőbb ideje lett volna más hálóruhát választani, de ez Cathy területe volt, ahogyan az etetés is.
Jack megreggelizett, és míg a gyerekek majszoltak, felment borotválkozni. Mire felöltözött, Cathy is készen volt a konyhai tennivalókkal, és elvonult a fürdőszobába. Jack ezalatt megböfiztette a kiskrapeket, majd zoknit adott a lábára. Fél perccel később a zokni már a földön volt, a puha tappancsos láb pedig kis Jack szájában – muszáj volt ellenőrizni, hogy ugyanolyan íze van-e, mint előző nap.
Nem sokkal ezután Margaret van der Beek kisasszony érkezett meg, majd Ed Beaverton is feltűnt a taxijával, lehetővé téve, hogy a szülők a munkahelyükre szökjenek. A Victoria pályaudvaron Cathy csókot nyomott Jack szájára, és a földalatti bejárata felé vette az irányt, hogy átrobogjon Moorefieldsbe. Jack egy másik vonattal gurult át a Century House-hoz.
Elkezdődött a nap.
– Jó reggelt, Sir John!
– Üdv, Bert! – fékezett le Ryan. Bert Candertonról ordított, hogy a seregnél szolgált. – Melyik ezrednél volt?
– A királyi zöld zubbonyosoknál voltam törzsőrmester, uram.
– Gyalogság?
– Igen, uram.
– Azt hittem, maguk vörös zubbonyt viseltek – jegyezte meg Ryan.
– Nos, ez a maguk hibája, uram. A jenkiké. A függetlenségi háború idején a lövészeik olyan sok emberünket kilőtték az ezredből, hogy a parancsnok úgy döntött, a zöld zubbony biztonságosabb lesz. Azóta is azt viseljük.
– Ide mi szél sodorta?
– Arra várok, hogy üresedés legyen a Tower őrségénél, uram. Azt ígérik, hogy egy hónapon belül vörös zubbonyos lehetek.
Jack figyelmét nem kerülték el a bérzsaru ingén díszelgő szolgálati kitüntetések sem. Biztos volt benne, hogy Canderton nem fókázásért és krumplipucolásért kapta őket. Egyébként is, a brit hadseregben a törzsőrmester már volt valaki, ugyanúgy, mint odahaza, a tengerészgyalogságnál.
– Jártam náluk. A klubban – mondta Ryan. – Remek társaság és jó katonák.
– Valóban azok. Van ott egy barátom, Mike Truelove. A királynő ezredében szolgál.
– Nos, törzsőrmester, jó munkát, és igyekezzen odakint tartani a rosszfiúkat. – Ryan a kaput nyitó szerkezetbe helyezte a kártyáját.
– Rajta leszek, uram.
Harding már az íróasztalánál ült, amikor Ryan bement.
– Korábban bejött, Simon? – lendítette a fogasra a kabátját Jack.
– A maguk Moore-ja ezt küldte át éjfél után Basnek.
Ryan megnézte a faxüzenetet.
– A pápa, mi?
– Az elnöküket nagyon érdekli, ahogyan a jelek szerint a miniszterelnökünket is – gyújtotta meg kialudt pipáját Harding. – Basil behívatott minket, hogy nézzük át a rendelkezésre álló adatokat.
– És mit tudunk?
– Keveset – vallotta be Harding –, és erről a kevésről sem árulhatom el, hogy honnan…
– Nem ejtettek a fejemre, Simon. Lennie kell valakijüknek vagy valamelyik Politbüró-tag közelében, vagy valahol a párttitkárságon. Nem létezik, hogy semmit sem mondott maguknak. – Ryan látott néhány érdekes “fogást”, amióta itt volt, és biztos volt benne, hogy a nagy vörös sátor valamelyik lakójától származott.
– Nem erősíthetem meg a gyanúját – felelte óvatosan Harding –, de nem, egyik informátorunk sem jelzett semmit. Még azt sem, hogy a varsói levél Moszkvába érkezett, holott ennek kétségtelenül meg kellett történnie.
– Vagyis szart se tudunk?
Simon komoran bólintott.
– Pontosan.
– Elképesztő, hogy milyen gyakran előfordul ez.
– Ilyen ez a munka, Jack.
– Na és a miniszterelnök asszonyt hogy akarják kielégíteni?
Harding értetlenül pislogott.
– Tudják már, mit fognak mondani neki? – tolmácsolta a saját szavait Jack. – Ennyivel én nem mernék eléje állni. Basil mennyire jó a tálalásban?
– Nagyon. Majd azt fogja mondani, hogy maguk se tudnak többet.
– A többi NATO-szövetségessel nem fognak konzultálni?
– Nem – rázta meg a fejét Harding. – Egyrészt mert így az ellenség is megneszelheti, másrészt meg nem akarjuk a tudtukra adni, hogy ennyire keveset tudunk.
– A barátaink mennyire jók?
– Attól függ. A francia SDECE néha egészen használható információkba botlik, de nem szeret osztozkodni. Az izraeliek úgyszintén. A németek erősen kompromittálva vannak. A keletnémet Markus Wolf zseniálisan keveri a lapokat, talán a legjobb az egész szakmában, és orosz ellenőrzés alatt áll. Az olaszoknak is van néhány tehetséges emberük, de az ő soraikba is beférkőztek. Tudja, könnyen előfordulhat, hogy a Vatikáné a legmegbízhatóbb hírszerzés a kontinensen. Csakhogy iván, ha készül is valamire, egyelőre nagyon csendben van. Ebben nagyon jók, tudja.
– Igen, én is azt hallottam – értett egyet Ryan. – Mikor lesz jelenése Basilnek a Downing Streeten?
– Ma délután három órakor, ha jól tudom.
– Akkor hát mit mondanak neki?
– Jó kérdés. Attól tartok, Basil majd engem is magával akar vinni.
– Ejha! – vigyorodott el Ryan. – Nem semmi. Találkozott már vele?
– Még nem, de a miniszterelnök már olvasta az elemzéseimet. Bas azt mondja, szeretne személyesen is megismerni. – Harding megrázkódott. – Sokkal jobban erezném magam, ha lenne valami mondanivalóm is számára.
– Ez esetben nézzük meg, mit tudunk arról, hogy mennyire érezhetik magukat fenyegetve az oroszok – javasolta Ryan. – Konkrétan mit is tudunk?
Harding átadott neki egy köteg papírt. Jack hátradőlt a székben, és átlapozta őket.
– A varsói levelet egy lengyel informátortól szerezte meg, nem igaz?
Harding habozott, de elkerülhetetlen volt, hogy válaszoljon a kérdésre.
– Valóban.
– Moszkvából viszont semmi, úgy van?
Simon megrázta a fejét.
– Semmi. Azt tudjuk, hogy a levelet továbbították Moszkvába, de ez minden.
– Hát… ami azt illeti, tényleg sötétben tapogatózunk. Ez így nagyon kevés.
Harding felnézett a jegyzeteiből.
– Köszönöm, Jack. Épp erre volt szükségem. Most aztán megvigasztalt!
Egy darabig csendben voltak.
– Számítógépen gyorsabban dolgozom – közölte Ryan. – Mennyire nehéz behozni ide egyet?
– Nem könnyű. Előbb ellenőriztetni kell, hogy nem olvasható-e le a gépelés által keltett elektromágneses tér az épületen kívülről. Ha megkérdezi az adminisztrációt, ők részletesen elmondják.
Az nem ma lesz, gondolta Ryan. Azt már most tudta, a Century House-ban legalább olyan kemény a bürokrácia, mint Langleyben. Ez a magánszektorban eltöltött évek után az őrületbe tudta kergetni. Jól van, majd megpróbál kitalálni valamit, hogy megmentse Simont a totális lebőgéstől. A miniszterelnök nő volt, de ez most semmit sem jelentett. Jack georgetowni tanára, a könyörtelenül szigorú Tim atya kismiska volt hozzá képest.

OLEG IVAN’ICS VISSZATÉRT az étkezdéből, és merészen szembenézett a tényekkel. Hamarosan el kell döntenie, hogy mit mondjon az amerikainak, és azt is, hogy hogyan mondja. Ha a férfi követségi alkalmazott, akkor biztosan átadta az üzenetet a követség CIA-főnökének. Lennie kell ilyennek, ebben biztos volt, egy amerikai rezidensnek, ahogyan a KGB-nek is vannak emberei világszerte az orosz követségeken. A kérdés csak az, gondolta zakatoló szívvel, hogy őt figyelteti-e a Központ. A kettes igazgatóság embereitől, akik még az ördögre is ráhozták volna a frászt, ez is kitelt. Ahogyan az is előfordulhatott, hogy az amerikai nem is volt amerikai, hanem annak beöltözött csalétek.
Először is tehát, szögezte le magában, ki kell deríteni, hogy valóban az-e, akinek kiadja magát. De hogyan csinálja?
Sokáig törte a fejét, aztán egyszer csak bevillant. Igen, gondolta. Erre csak az lesz képes, akire neki szüksége van. Ezt nem tudják megjátszani a kollégák. Örömében cigarettára gyújtott, és folytatta a washingtoni rezidentúráról érkezett üzenetek feldolgozását.

NEHÉZ VOLT KEDVELNI Tony Prince-et. Az, hogy az oroszok mégis képesek rá, csak azt bizonyította Ed Foley számára, hogy a The New York Times moszkvai tudósítója gyenge jellem.
– Nos, milyennek találja az új munkakörét, Ed? – kérdezte Prince.
– Még kóstolgatom. Az orosz sajtó, hogy úgy mondjam, meglehetősen érdekes. Kiszámítható, de kiszámíthatatlan módon.
– Hogy lehet valami egyszerre kiszámítható is meg nem is? – kérdezte fölényes mosollyal a Times tudósítója.
– Nos, Tony, én ezt úgy értem, hogy tudjuk, mit fognak kérdezni, csak azt nem, hogyan. – És a társaságnak legalább a fele kém vagy besúgó, ha nem vette volna észre.
Prince mesterkélten felnevetett. Szellemileg magasan a sajtóattasé fölött állónak érezte magát. Foley New Yorkban kudarcot vallott riporterként, míg Prince, ügyesen kamatoztatva képességeit, a csúcsra verekedte fel magát. Jó viszonyban volt egyes szovjet kormánytagokkal, s ezt a viszonyt ápolta is buzgón, gyakran összeröffenve velük, hogy közösen elmerengjenek a jelenlegi washingtoni vezetés durva, nyekulturnij magatartásán. Ilyenkor aztán nem győzte hangoztatni, hogy ő bizony nem adta a voksát arra az átkozott ripacsra, ahogyan egyetlen kollégája sem a New York-i irodából.
– Találkozott már az új emberrel, azzal az Alekszandrowal? – kérdezte Foley.
– Nem, de az egyik informátorom ismeri, és azt mondja, hogy nagyon józan a pasas, és úgy beszél, mint aki a békés együttélés híve. Sokkal liberálisabb, mint Szuszlov. Azt hallottam, hogy az öreg nagyon beteg.
– Ezt én is hallottam már, de azt nem tudom, hogy voltaképpen mi baja.
– Cukorbeteg. Ezért jöttek át Baltimore-ból a dokik, hogy megműtsék a szemét. Diabetikus retinopátia – magyarázta Prince, lassan ejtve ki a betegség nevét, hogy Foley is felfoghassa.
– Meg fogom kérdezni a követség orvosától, hogy ez voltaképpen miben is áll – írt be a jegyzettömbjébe Foley. – Szóval azt mondja, hogy ez az Alekszandrov liberálisabb? – A “liberális” szó Prince szótárában azt jelentette, hogy “derék fickó”.
– Nos, én magam még nem beszéltem vele, de az informátoraim ezt mondják. Azt is tudni vélik, hogy ha Szuszlov távozik az élők sorából, Mihail Jevgenyijevics fogja átvenni a helyét.
– Valóban? Azt hiszem, erről tájékoztatnom kell a nagykövetet.
– És az állomásfőnök?
– Maga tudja, ki az? Mert én nem – felelte Foley.
Prince reménytelenül megforgatta a szemét.
– Ron Fielding. Mindenki tudja.
– Nem, ő nem lehet – tiltakozott Ed. – Fielding nem kém, hanem irodavezető!
Prince magabiztosan elmosolyodott. Sose jöttél volna rá magadtól, mi? Az orosz informátoroktól tudta, hogy Fielding a CIA helyi állomásfőnöke, és miért ne mondtak volna igazat?
– Nos, ez csak sejtés, természetesen – tette hozzá.
És ha azt hinnéd, hogy én vagyok, azt is rögtön elkotyognád, nem igaz?, gondolta Foley. Pedálozó barom.
– Nos, jogom van hozzáférni bizonyos információkhoz, de nem ilyen jellegűekhez, a nagykövettől pedig mégse kérdezhetem meg. Páros lábbal rúgna ki.
– Vele időpocsékolás lenne foglalkoznia, Ed. Politikai megfontolásból nevezték ki, a diplomáciához egy fikarcnyit sem ért. Nekem lett volna néhány ötletem, hogy kit lenne érdemes ide küldeni, de az elnök nem kérte a tanácsomat.
Hála az égnek, gondolta az állomásfőnök.
– Fielding sokat van bent nála, nem igaz? – folytatta Prince.
– Irodavezetőként közvetlen munkatársa a nagykövetnek, Tony. Ezt maga is tudja.
– Igen. Milyen kézenfekvő. Maga hányszor látja egy nap?
– A főnököt? Általában egyszer – felelte Foley.
– És Fielding?
– Többször. Kétszer-háromszor.
– Hát ez az – mutatott rá Prince. – Kilóg a lóláb!
– Túl sok James Bond-könyvet olvas – legyintett Foley. – Vagy Matt Helmet?
– Gondolkozzon, Ed!
– Ha Fielding a kémfőnök, akkor kik a beosztottai? Átkozott legyek, ha tudom.
– Nos, ők elég ügyesen fedezik magukat – ismerte el Prince. – Fogalmam sincs.
– Kár. Épp ez az egyik legérdekesebb társasjáték egy nagykövetségen: találd ki, hogy kik a kémek.
– Nos, ebben nem segíthetek.
– Nem gond. Úgysem tartozik rám – vont vállat Foley.
Ezért nem lett belőled jó riporter, gondolta Prince lekezelően mosolyogva. Sohasem voltál elég kíváncsi.
– Akkor hát elégedett a munkájával, Ed?
– Nem szakadok bele. De mondja, Tony, köthetnénk egy üzletet?
– Hogyne. Miről lenne szó?
– Ha megtud valami érdekeset, tájékoztat minket?
– Ha megtudok valamit, azt megtalálják a Times címoldalán, a lap közepén – felelte gőgösen Prince, hogy Foley érezze, kivel van dolga.
– Nos, azért vannak dolgok, amiket a nagykövet szeretne előre tudni. Az ő kérése. Nem hivatalos, természetesen.
– Ez etikai kérdés, Ed.
– Ernie ettől nem lesz boldogabb.
– Nos, maga neki dolgozik. Én nem.
– Maga is amerikai állampolgár, nem?
– Ne lengesse nekem a zászlót, Ed – mondta unott képpel Prince. – Jól van, ha megtudom, hogy atomrakétát akarnak kilőni, tájékoztatom. De sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ha valaki elköveti ezt az ostobaságot, azok mi leszünk. Ez a “gonosz gyújtópontja” beszéd nem egészen Abe Lincoln szellemiségében íródott.
– Azt mondja, hogy az elnök téved? – kérdezte az állomásfőnök, azon tűnődve, vajon meddig merészkedik ez a seggfej.
– Én is tudok a Gulagról, rendben? Csakhogy az már a múlté. Az oroszok sokat szelídültek Sztálin halála óta, az új kormányunk azonban egyszerűen nem hajlandó tudomást venni erről.
– Nézze, Tony, én csak egy egyszerű dolgozó vagyok itt. A nagykövet megbízott, hogy továbbítsam a kérését, és én megtettem. Ezek szerint vegyem úgy, hogy a válasz “nem”?
– Látom, vette a lapot.
– Nos, ez esetben ne várjon karácsonyi üdvözlőlapot Ernie Fullertől.
– Ed, én csakis a The New York Timesnak és az olvasóimnak tartozom elszámolással.
– Jól van, rendben. Meg kellett kérdeznem – mentegetőzött Foley. Pontosan erre számított. A kérés valójában az ő ötlete volt, és a nagykövet beleegyezésével azért tette fel, hogy tesztelje Prince-et.
– Értem. – Prince a karórájára nézett. – A mindenit! Megbeszélésem lesz az SZKP Központi Bizottságának az épületében.
– Megtudhatom, mi lesz a téma?
– Mint mondtam, elolvashatja a Timesban. A washingtoniak mindennap átfaxolják az Early Birdöt, ha jól sejtem.
– Igen, még ide is eljut.
– Nos, akkor holnapután elolvashatják a cikket – állt fel Prince. – Mondja meg Ernie-nek is.
– Azt fogom tenni – ígérte Foley. Kezet nyújtott, aztán hirtelen úgy döntött, kikíséri Prince-et a felvonóig. A következő útja a nagykövethez vitt.
– Üdv, Ed. Mire jutott Prince-szel?
– Az imént szabadultam meg tőle.
– Ráharapott a horogra?
– Ahogy illik.
Fuller elvigyorodott.
– Mit mondtam magának? Amikor még annyi idős voltam, mint maga, akkor még akadt néhány hazafias riporter, de az elmúlt években mind kinőtt belőle. Prince nem próbálta megdolgozni magát?
– Nem, uram. Nem tart eléggé fontosnak ahhoz.
– Mi a véleménye a pápával kapcsolatos washingtoni felkérésről? – váltott témát Fuller.
– Rá fogok állítani néhány embert az ügyre, de…
– Tudom, Ed. Nem érdekelnek a részletek, de ha megtud valamit, legalább jelezze. Gondolja, hogy megteheti?
– Az attól függ, uram – felelte Foley, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy valószínűleg nem.
– Értem – fogadta el Fuller. – Más?
– Prince megneszelt valamit, amiről az újságja a holnaputáni példányban fog beszámolni. A Központi Bizottság épületébe igyekezett, legalábbis nekem ezt mondta. Megerősítette, hogy Alekszandrov lesz Vörös Miki utóda. Ha neki is elmondták, akkor az már hivatalosnak tekinthető. Azt hiszem, ezt elhihetjük neki. Jó kapcsolatban van az oroszokkal, és az információ egybevág azzal, amit a szakértőink mondanak Szuszlovról.
– Még nem volt szerencsém a fickóhoz. Mit lehet tudni róla?
– Egyike az utolsó igazhitűeknek. Alekszandrov is ugyanaz a fajta. Meg van győződve róla, hogy Marx az egy és örök isten, és Lenin a prófétája. Meg hogy a politikai és gazdasági rendszerük jól működik.
– Komolyan? Hogy egyesek sohasem tanulnak!
– Ez van, uram, és erre mérget vehet. Leonyid Iljics azonban nem tartozik közéjük, ahogyan a jelek szerint az utóda, Jurij Vlagyimirovics sem. Alekszandrov ugyanakkor Andropov szövetségese. Ma délután a Politbüró ülésezni fog.
– Mikor fogjuk megtudni, hogy miről tárgyaltak?
– Remélhetően néhány napon belül. – De azt, hogy hogyan, nem kell tudnia, uram, gondolta hozzá Foley.
Fuller nem is feszegette. Jól ismerte a játékszabályokat. Mielőtt Moszkvába küldték volna, alaposan teletömték a fejét Foggy Bottomban és Langleyben.
– Remek. Ha valamit megtud, tájékoztasson.
– Azt fogom tenni, uram – ígérte az állomásfőnök.