A gonosz birodalma 19.

19. fejezet


ZÖLD ÚT



AZ ÁLLOMÁS LEGNAGYOBB hátránya az időkülönbség volt. Éppen ezért Ed nem is várt a válaszra, hanem begyűjtötte a családját, és lement velük az autóhoz. Nem indultak haza üres kézzel, legalábbis a fiúk nem: Eddie egy újabb hot-dogot rágcsált, Ed pedig a New York-i Daily News faxmásolatát vitte magával. Ennek a sportrovatát szerette a legjobban. Mike Lupica jobban ismerte a baseballt, mint a játékosok többsége, és olyan elemzéseket írt, hogy Greer tengernagy emberei is megirigyelhették volna. Ha ő is kémnek szegődött volna el, fényes karriert futhatott volna be az ügynökségnél. Lupica cikkéből most már világossá vált, miért ült seggre a Yankees ebben a szezonban. Nagyon úgy nézett ki, hogy az Orioles fogja átvenni a zászlót, ettől pedig sajgott Ed New York-i lelke.
– Nos, Eddie, várod már, hogy korcsolyázhass? – szíjazta be a fiát a hátsó ülésre.
– Aha! – vágta rá a kiskrapek. Apja fia, állapította meg büszkén Foley. Ki tudja, talán még igazi jégkorongos is válhat belőle Moszkvában. A szekrényben egy pár gyerekkorcsolya várta, hogy felvegyék, a legjobb, amit pénzért meg lehetett venni, s volt egy másik pár is, ha nőne a lába. Mary Pat már utánanézett a gyerekekkel is foglalkozó egyesületeknek, és olyan is akadt köztük, amelyek a legjobbak közé tartoztak Kanadától keletre.
A hétvégék voltak a legunalmasabbak. Nem mintha sajnálták volna az Eddie-vel eltöltött időt, de erre otthon is mód lett volna, a virginiai házukban, sokkal jobb körülmények közt. A munka miatt jöttek Moszkvába; szenvedélyesen szerették csinálni, és remélték, hogy egy napon a fiuk majd értékelni fogja. Ez azonban még messze volt, Eddie pillanatnyilag sokkal inkább értékelte azt, hogy az apja mesét olvas neki. Néha ő is besegített. A betűkkel már egészen jó barátságban volt, fel is ismerte nagy részüket, de szavakká fűzésük még gondot jelentett. Néhány szót viszont megismert a formájáról, bár az anyja valószínűbbnek tartotta, hogy Eddie kívülről fújja a szöveget, és tudja, hogy mi fog következni. Félórányi közös olvasás után a kiskrapek kezdett mesélni Ednek a Transformers sorozatról. Remekül szórakoztak mindketten, de az állomásfőnök agyának másik fele közben Mary Pat ötletén dolgozott. Szép is lett volna úgy eltüntetni a “csomagot”, hogy a KGB ne fogjon gyanút. A bűvészet lényege, hallotta egyszer Doug Henningtől, nem más, mint kézben tartani a közönség érzékeit. Ha irányítani tudod a figyelmüket, akkor azt fogják látni, amit mutatni akarsz nekik. A lényeg az, hogy azt kapják, amire számítanak, még akkor is, ha ez valami teljesen abszurd dolog. Az emberek – még az intelligens emberek is – sok mindent elhisznek. Moszkvában ez kétszeresen is így volt. Ennek a hatalmas országnak a vezetői egy olyan politikai vallásban hittek, aminek annyi köze volt a valósághoz, mint a királyok “isteni jogának”. Ami még fontosabb, ezek az emberek tudták, hogy tévedésben vannak, mégis makacsul ragaszkodtak a filozófiájukhoz. Miért ne lehetne hát megtéveszteni őket?, kérdezte magától Foley. Hiszen ők maguk is éppen ezen munkálkodnak.
Jó, de hogyan? Mutasd nekik azt, amire számítanak, és ők el fogják hinni, akár igaz, akár nem. Hitesd el velük, hogy a Nyúlcsalád nem azért tűnt el, mert disszidált… hanem mert meghalt.
A halott ember, mondta állítólag Kidd kapitány, nem beszél. Még az áruló sem.
Mintha a britek is csináltak volna valami hasonlót a második világháborúban, tűnődött Ed. Igen, még a gimnáziumban olvasta a könyvet, és már akkor, a Fordhamben nagy hatással volt rá. LÖNCSHÚS művelet, ez volt a neve. Az ötlet nagyon elegáns volt – és még arra is ügyeltek, hogy az ellenség ravasznak érezhesse magát. Az emberek mindenütt szeretik okosnak képzelni magukat.
Különösen az ostobák. A második világháború német hírszerzői annyit sem értek, mint a puskapor, amivel a pokolra küldték őket. Annyira alkalmatlanok voltak, hogy Hitler jobban járt volna, ha nélkülük próbál meg boldogulni. Még az asztrológusa is nagyobb hasznára lehetett volna…
Az oroszok viszont nagyon veszélyes ellenfelek tudtak lenni. Az embernek kétszer is meg kellett gondolnia, hogy ujjat merjen-e húzni velük, de annyira okosak azért ők se voltak, hogy ne akarják még okosabbnak érezni magukat. Ha azt rakod eléjük, amit meg akarnak találni, akkor örülni fognak neki, aztán félrelökik, és új zsákmány után néznek. Az emberi természet már csak ilyen, és ez alól az “új szovjet ember” sem kivétel.
Akkor hát hogyan fogjunk hozzá?, merengett Foley, miközben a tévé képernyőjén egy traktor kétlábú robottá változott, hogy felvehesse a harcot a gonosz erőivel.
Nyilvánvaló, nem? Azt kell adni nekik, amit látni akarnak ahhoz, hogy a Nyulat és pajtásait halottnak hihessek. Azt kell kapniuk, ami minden halott emberből megmarad. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak. Megoldhatatlannak sem, feltéve, hogy van segítségük. Ettől viszont Ed egyáltalán nem érezte jól magát. Ebben a szakmában az ember csak egyvalakiben bízhatott igazán: saját magában. Ezután következtek csak a kollégák, de azok közül is csak néhány, s a sor legvégén, ha szükség volt rá, más szervezetek emberei, de ha már ezekre voltál utalva, akkor joggal visíthattál. Persze, a Langleyben tartott eligazításon azt mondták, hogy számíthat Nigel Haydockra mint segítőkész és hozzáértő kémre, de a fenébe is, bármennyire szimpatikus volt a fickó, nem az ügynökség embere volt, hanem a briteké. Viszont a Nyúl azt állította, hogy a britek kommunikációs rendszere egyelőre biztonságos, ez pedig nem volt egy elhanyagolható szempont.
A brit nagykövetség, ahol a látszat szerint Nigel kereskedelmi attaséként dolgozott, éppen a Kremllel szemben, a folyó túlpartján helyezkedett el. A cári idők óta működött, és ez alól Sztálin “uralkodása” sem volt kivétel. Ed el tudta képzelni, mennyire örülhetett neki a vezér, hogy az irodája ablakából nap mint nap a Union Jacket láthatta lobogni. A britek sokat segítettek Amerikának, még toboroztak is nekik, és ők futtatták Oleg Penkovszkijt, a GRU ezredesét, azt az ügynököt, aki segített megelőzni a harmadik világháborút, és aki beszervezte a BÍBOROS-t, a CIA koronaékszereinek legfényesebb gyémántját. Elvileg tehát, ha valakiben Ed bízhatott, az Nigel volt. A szükség nagy úr, és ha a Nyúl pórul jár, akkor legalább tudni fogják, hogy a SIS-nél szivárgás van. Ed restellte magát, amiért ilyeneket gondol, de minden lehetőséggel számolnia kellett, és különben is, Nigel valószínűleg ugyanígy volt vele. Ez már csak egy ilyen játék volt.
Viszont ha sikerül kijuttatni a Nyulat, akkor tudni fogja, hogy Haydock jó fiú. Egy ilyen nyuszit nem hagyna szökni iván. Egyszerűen túl értékes. De vajon ő tisztában van-e azzal, hogy ez mekkora veszélyt jelent rá? Ez az ember bízik a CIA-ban, és abban, hogy élve kijuttatják a családjával Nyugatra.
Ha tényleg az, akinek kiadja magát, akkor tisztában kell lennie a veszélyekkel, döntötte el Foley.
A szalag a végéhez ért, és a Master Truck Robot visszaváltozott kamionná, hogy a “Transzformerek több mint látszat…” zenéjére elrobogjon. Edre nem tett különösebben mély benyomást a rajzfilm, Eddie viszont nagyon élvezte, és ez volt a lényeg. Végül is egyáltalán nem alakult rosszul ez a vasárnap, állapította meg Foley.

– MI LEGYEN HÁT, ARTHUR? – kérdezte Greer.
– Jó kérdés, James.
A tévé előtt ültek a főigazgató házában, és a Baltimore-ból közvetített Orioles-White Sox-meccset nézték. Mike Flanagan dobott, olyan bravúrosan, hogy már szinte biztosnak látszott az újabb Cy Young-díj. Az Orioles újonc beállósa is különösen jól játszott, pontosan úgy, ahogy a jövő nagy ligabeli játékosához illik, mert nem volt kétséges, hogy oda kerül, ha így folytatja tovább. Moore és Greer sört kortyolgatott és perecet rágcsált, mintha ők is “igazi” amerikaiak lennének, akik azért jöttek össze, hogy ejtőzzenek egyet vasárnap délután. Ez azonban csak részben volt igaz.
– Basil segíteni fog. Benne megbízhatunk – mondta Greer tengernagy.
– Egyetértek, de azért nem ártana, ha valaki a mieink közül is ott lenne.
– Van jelöltje?
– A londoni állomásfőnök kizárva. Mindenki tudja, hogy ki, még a taxisofőrök is. – Ez így is volt. Legfőbb londoni emberük már nagyon régen űzte az ipart, így most már inkább volt adminisztrátor, mint aktív műveleti tiszt. Ugyanez igaz volt a Londonban dolgozó tisztek többségére is: általában azok kerültek ide, akik nyugdíjazás előtt álltak. Derék és sokat látott férfiak voltak mindnyájan, de letenni készültek a lantot. – Akárki legyen is, Budapestre kell mennie és láthatatlanná kell válnia.
– Vagyis egy olyan ember kell nekünk, akit még nem ismerhetnek.
– Úgy van. – Moore beleharapott a szendvicsébe. – Nem kell sokat tudnia, csak hadd érezzék a britek, hogy ott van. Nehogy kísértésbe essenek.
– Basil majd biztosan meg akarja interjúvolni.
– Ez természetes. Ahogyan az is, hogy az emberünknek joga lesz beleütni a csőrét a dolgokba. – Ezt még bíróként tanulta egy bűnbanda fellebbezési ügyében. A vádlottak kérelmét 5-0 arányban elutasították a bíró társakkal, de utána még hetekig nevettek a bandatagok nyelvhasználatán.
– Egyetértek. Az idő rövidsége miatt valaki olyat kellene választanunk, aki már odaát van.
– Vili.
– Mit szólna Ryanhez? – rukkolt elő vele Greer. – Basil kedveli, az oroszok számára viszont ismeretlen. És nem ejtették a fejére.
– Viszont benne volt az újságokban – tiltakozott Moore.
– Gondolja, hogy a KGB a társasági rovatot olvassa? Ha fel is figyeltek rá, legfeljebb mint gazdag, önjelölt írót tartják nyilván, s az aktája valahol a Központ pincéjének legmélyén dohosodik. Ez aligha jelenthet gondot.
– Biztos benne? – tűnődött Moore. Az egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy Bob Ritternek alapos fejfájást fognak okozni vele. Bob a látomásaiban egymaga irányította a CIA műveleteit, és bár jó szakember volt, Moore mérget mert volna venni rá, hogy soha nem lesz belőle főigazgató. Egyebek mellett azért, mert a kongresszus nem szerette a napóleoni komplexussal küzdő kémeket. – Képes rá?
– A fiú tengerészgyalogos volt. Tud önállóan gondolkodni. Éppen ez az, amiért kedvelem.
– Ryan már épp eleget tett a hazáért, James. Az íróasztal mögött nem fog golyót kapni.
– Csak annyit kérünk tőle, Arthur, hogy tartsa rajta a szemét a barátainkon. Nem kell ellenséges földön kémkednie.
– Bob dührohamot fog kapni.
– Túl fogja élni. – És ha sikerrel járunk, egy szava sem lehet. Márpedig miért ne sikerülne? Ha a “csomagot” kijuttatták Moszkvából, onnan már rutinművelet lesz. Nem lesz könnyű, de rutinművelet lesz.
– És ha Ryan eltolja?
– Jimmy Szell is eltolta Budapesten, pedig ő igazán tapasztalt műveleti tiszt. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő hibája, az is lehet, hogy csak a balszerencse hozta így, de éppen ez a lényeg. A britek mindent meg fognak tenni a siker érdekében, és az sem kétséges, hogy Basil a legjobb embereit fogja beleválogatni a csapatba.
Moore elgondolkodott rajta. Ryan még nagyon új volt a CIA-nál, de az nem volt kétséges, hogy egy ifjú üstökössel van dolguk. Az előző évben két alkalommal is tűzharcba keveredett, és mindkét alkalommal megúszta. Bárki bármit mondjon is, tűnődött Moore, a tengerészgyalogság férfit farag az embereiből. Az sem volt mellékes, hogy Ryan tudott és mert önállóan dönteni és cselekedni. Ráadásul a britek is kedvelték, Sir Basil csupa jót mondott róla. Végeredményben semmi akadálya nem volt annak, hogy őt küldjék, és még csak azt sem mondhatta róla senki – még Bob Ritter sem –, hogy pátyolgatni akarják. Ryan nem egy kis vérszegény nebáncsvirág volt, hanem egy merész, tökös legény, akinek nem egy elejtett farkas szegélyezte az útját.
– Nem lesz szokványos eljárás, James, de ez még nem jelenthet akadályt. Oké, engedjük szabadon. Remélem, nem fog a nadrágjába csinálni a fiú.
– Minek is keresztelte el Foley a műveletet?
– BEATRIX-nak. Tudja, a Nyúl Peti írója után.
– Ez a Foley belevaló srác. A felesége pedig egy igazi kincs.
– Ebben egyetértünk, James. Abból a lányból nagyszerű rodeós lenne, vagy seriff a Pecostól nyugatra. – Moore nem győzött gyönyörködni az ügynökség által “kitermelt” fiatal tehetségeken. A legkülönbözőbb egyéniségek voltak, de a keblükben lobogó tűz közös volt. Ugyanaz a tűz volt ez, amely annak idején, amikor még Hans Toftéval dolgozott, őt is hajtotta. Ebből a szempontból nem sokban különböztek a texasi rangerektől, ezektől a kemény, agyafúrt és rettenthetetlen fickóktól, akiket gyerekkorában példaképének tekintett.
– Hogy üzenjünk Basilnek?
– Már szóltam Chip Bennettnek, hogy kerítsen nekünk egy jó adag egyszer használatos kódlapot. Ha minden igaz, este már viszik a futárok Londonba és Moszkvába, így majd nyugodtan kommunikálhatunk, még ha nem is a szokványos módon.

FORT MEADE-BEN az illetékesek éppen ezt igyekeztek lehetővé tenni. Az egyébként a nemzetközi morzekód vételére használt számítógéprendszert egy érzékeny rádióvevőre kötötték – amely egy olyan hullámhosszra volt hangolva, amelyet senki nem használt –, s egy szoftverrel latin betűkké alakították az éterből vételezett zajt. Az egyik technikus megjegyezte, hogy most tulajdonképpen a Nagy Bumm statikus recsegését fogják, ami annyira véletlenszerű, amennyire csak lehetséges – hacsak nem isten kódolta a teremtés pillanatában, hogy borsot törjön az NSA Z osztályán dolgozók orra alá.
Egy mátrixnyomtató hárompéldányos lapokra nyomtatta a betűsorokat; egy példány a felhasználók számára készült, a másik kettő pedig a CIA-nak, illetve az NSA-nak. A csomag elegendő betűt tartalmazott ahhoz, hogy akár a Biblia első harmadát is átírhassák vele, és minden egyes oldal, minden egyes sor meg volt számozva, hogy a kódlapokkal rejtjelezett szöveg visszafejthető legyen. Három ember szétválogatta a lapokat, gondosan ügyelve arra, hogy az egyes készletek megfelelően össze legyenek rendezve, és gyűrűs iratrendezőkbe tették őket, hogy amennyire ez lehetséges, megkönnyítsék a használatukat. Két példánykészlet ezután egy légierős futárhoz került, aki elszáguldott velük Langleybe, a CIA-hoz. A technikusok műszakvezetője kíváncsi lett volna, mi lehet annyira fontos, ami miatt képesek egyszer használatos kódlapokkal pepecselni, de ezt senki nem kötötte az orrára, és biztos lehetett benne, hogy nem is fogja. Fort Meade-ben semmiképpen.

RYAN A TÉVÉ ELŐTT ülve a brit helyzetkomikummal barátkozott. Az angol humorral nem volt semmi baja – Benny Hillt például nagyon szerette, még ha nem is értette, hogyan lehet valaki ennyire lüke –, de a tévésorozatokat szoknia kellett. A poénoknak más íze volt, mint otthon, ráadásul rengeteg olyan szófordulat volt bennük, amit vagy nem értett, vagy nem talált viccesnek. Nem így a felesége. Cathy akkorákat nevetett, hogy majd leesett a kanapéról. Mielőtt még Jack megkérhette volna, hogy őt is avassa be, az emeleten trillázni kezdett a STU. Jack felvágtatott az emeletre. Ezen a vonalon, ezzel a számmal nem lehetett téves. A telefonközpontban egy olyan sávból választották ki a hívószámát, amelyet civilek nem használtak, így elvileg csak egy vaktában próbálkozó gyermek csöröghetett volna rá illetéktelenül.
– Ryan – szólt bele, miután a két készülék egymásra hangolódott.
– Jack, itt Greer. Hogy telik a vasárnap este a jó öreg Angliában?
– Esett. Még a füvet se tudtam lenyírni – felelte Ryan. Nem mintha bánta volna. Utált füvet nyírni. Már gyerekkorában megtanulta, hogy a fűnyírás szélmalomharc: amit ma levágsz, néhány nap alatt úgyis visszanő.
– Nos, itt nálunk az Orioles öt-kettőre vezet a White Sox ellen hat játékrész után. Úgy tűnik, a maga csapata fogja elnyerni a zászlót.
– Ki fog bekerülni a nemzeti ligába?
– Ha fogadnom kellene, azt mondanám, hogy a Philadelphia.
– Egy zöld hasúba, uram, hogy téved. Az O’s nagyon ígéretesnek látszik innen. – Ami sajnos nem ott van. Miután elvesztette a Coltsot, átpártolt a baseballhoz. Taktikai szempontból sokkal érdekesebb játék volt, viszont hiányzott belőle az a férfias küzdelem, ami az amerikai futballt annyira népszerűvé tette. – És Washingtonban hogy telik a vasárnap délután, uram?
– Csak fel akartam készíteni. Úton van egy üzenet, amely magát is érinti. Egy új megbízás. Három-négy napról van szó mindössze.
– Értem. – Ez felcsigázta Jack érdeklődését, de nem akarta tanűjelét adni ennek mindaddig, míg nem tudja, hogy pontosan mit is várnak el tőle. Biztosan valami elemeznivaló. Valószínűleg gazdasági vonatkozású, mert a tengernagy szereti, ahogy a számok közt olvas. – Sürgős?
– Nos, kíváncsiak vagyunk, hogy mit tud kezdeni vele. – A hírszerzési igazgató ennél többet nem volt hajlandó elárulni.
Nesze semmi, fogd meg jól, gondolta Ryan.
– Oké, uram, igyekezni fogok. Tudom, hogy szemtelenség, de megkérdezhetem, mi történt az elmúlt percekben a pályán?
– Az új beállós, Ripkennek hívják, ha jól emlékszem, duplázott a bal mezővonalon. Megvan a hatodik pont. A hetedik játékrésznél járunk.
– Köszönöm, uram. Ez magasan veri a Waczak szállót.
– Az meg mi a fene?
– Errefelé komédiának hívják, uram. Mulatságos, már ha érti az ember.
– Legközelebb, ha átmegyek, megnézem magamnak – ígérte a hírszerzési igazgató.
– Ahogy gondolja, uram.
– A család jól van?
– Remekül, uram, köszönöm a kérdését.
– Oké. Jó éjt és viszlát.
– Ki volt az? – kérdezte Cathy a nappaliból.
– A főnök. Küldeni fog valami új anyagot.
– Nem mondta, hogy mit? – A felesége sohasem adta fel.
– Azt nem, csak annyit mondott, hogy fel akart készíteni rá.
– De azt nem, hogy mire?
– Nem. A tengernagy szereti a meglepetéseket.
– Hm. – Ez volt Cathy minden szava.

A FUTÁR ELHELYEZKEDETT az első osztályon lefoglalt ülésen. A ponyvatáskát az előtte lévő ülés alá tolta, a magazinokat pedig, amelyeket unaloműzőnek hozott magával, az ölébe vette. Mivel nem diplomáciai futár volt, úgy tehetett, mintha közönséges utas lenne. Egészen a Heathrow 4-es számú vámkapujáig, ahol már várta a nagykövetség embere, kint pedig egy hivatali autó. Miután a Grosvenor Square-en leadta a küldeményt, keresett magának egy pubot, hogy igyon egy kis angol sört, ha már átruccant a jó öreg Nagy-Britanniába. Pazarlás volt futárnak használni egy ilyen tehetséges műveleti tisztet, de mindenkinek meg kellett fizetnie az adósságát, és a Farmról frissen útjára bocsátott fiatalember ezzel törlesztett. Azért bízott benne, hogy ha már vele küldték, valami fontos lehet, de azt nem hitte, hogy nagyon fontos. Ha az lett volna, akkor Concorde-ra ültetik.

ED FOLEY AZ IGAZAK álmát aludta. Mielőtt hagyta volna, hogy leragadjon a szeme, elhatározta, hogy másnap bemegy a brit nagykövetségre, és leül Nigellel megtervezni a műveletet. Ha ez sikerül, akkor felveszi a legpirosabb nyakkendőjét, átveszi a következő találkahely címét Oleg Ivan’icstól, és durr bele! Meg sem állnak, míg a “csomagot” biztonságban nem tudják. Ki lehet az, tűnődött, akit a KGB el akar tenni láb alól? A pápa? Vagy valaki más? A KGB nem teketóriázott, ha valaki nem tetszett neki. A CIA más módszerekkel dolgozott. Az ötvenes évek óta – amikor Eisenhower álruhás hadseregként használta az ügynökséget – senkit nem likvidáltak. A Kennedy-adminisztráció is próbálkozott vele, de olyan ügyetlenül csinálták, hogy szinte mindent eltoltak, amihez hozzányúltak. Túl sok James Bond-könyvet olvastak. A regényekben minden könnyebben megy, mint a valóságban, még akkor is, ha a regény írója egykor kém volt. A való világban még az ágyba pisilés se megy olyan könnyen, mint ahogy azt a szólás tartja.
Akkor miért bizonygatod magadnak, hogy ez a művelet nem is olyan bonyolult, amikor az?, vonta kérdőre magát. Nem önámítás ez?, keringtek a gondolatai, miközben a tudata többi része pihent. Még álmában is újra és újra végigvette a dolgokat. Nyulakat látott egy zöld mezőn szaladgálni, miközben rókák és medvék figyelték őket. A ragadozók nem mozdultak rájuk, talán mert a tapsifülesek túl gyorsak voltak, vagy túl közel voltak az üregükhöz, így felesleges lett volna üldözni őket. De mi történne akkor, ha a nyulak túl messze merészkednének a búvóhelyüktől? A rókák és a medvék utánuk vetnék magukat, és felfalnák őket.
A nyulak azonban nem távolodtak el, mert ő, a sas fent körözött, és visszaterelte őket. Pedig nem jelentett volna gondot elkapni egy rókát, csak jó helyen kellett volna belekapaszkodnia a karmaival, és ha eltörte a nyakát, otthagyhatta volna a medvéknek, hogy abból lakmározzanak, mert nekik mindegy volt, hogy mit esznek. Mackó urat nem érdekelte, hogy mi a menü, csak legyen valami a terítéken. A medvék még őt, a sast is megették volna, ha nem lett volna olyan gyors és nem tartja nyitva a szemét, így viszont, amíg résen volt, nem érhette baj sem őt, sem a nyuszikat. Az életük viszont rajta múlt, mert nem voltak valami okos jószágok. Csak ugrándoztak a fűben, és falatoztak jóízűen, de szinte soha nem néztek körbe. Ez az ő feladata volt, a meleg légáramlatokon vitorlázó nemes sasé. A nyulak dolga az volt, hogy szaladjanak, ha elhessenti őket, és szükség esetén újabb rétet találjanak maguknak, ahol nyugodtan élhetnek és nevelhetik kis nyulaikat, boldogan és gondtalanul, mint Filces, Foltos és Pamacs a mesében.
Foley átfordult a másik oldalára, és az álom véget ért. A nyulak, és az őket figyelő rókák és medvék azonban ott voltak valahol, de senki nem mozdult. Mindenki arra várt, hogy történjen valami.

AZ ÉBRESZTŐÓRA CÉLZOTTAN idegesítő csörgése felpattintotta Foley szemét. Az állomásfőnök lecsapta az órát, aztán kimászott az ágyból, és kivonult a fürdőszobába. Hirtelen elkapta a virginiai házuk utáni sóvárgás. Ott nemcsak egy fürdőszoba volt, hanem voltaképpen kettő és fél, ami lehetővé tette, hogy mindenki annyit időzzön a zuhany alatt és a tükör előtt, amennyi jólesik neki – és amennyire telik az idejéből. Mire végzett, Eddie is felkelt, és szinte azonnal a tévé elé telepedett, ahol a reggeli tornaműsor láttán elkiáltotta magát: “munkásnéééni”, mosolyt csalva a szülők arcára. Talán még a poloskavonal túloldalán ülő KGB-sek is kuncogtak rajta.
– Van valami terved mára? – kérdezte Mary Pat a konyhában.
– Átnézem a hétvégi termést, aztán, még délelőtt, átugrok a brit nagykövetségre.
– Tényleg? És miért? – kíváncsiskodott a felesége.
– Meg kell beszélnem néhány dolgot Nigel Haydockkal – felelte Ed, miközben a felesége a szalonnás rántottat készítette. Mindig ez volt a reggeli, ha akcióba indultak. Ed azon tűnődött, vajon figyelemmel kísérik-e az étrendjüket a KGB-sek. Nem tartotta valószínűnek. Senki nem volt ennyire alapos, és az amerikaiak étkezése legfeljebb annyiban lehetett érdekes számukra, hogy jobb volt és bőségesebb, mint az oroszoké.
– Nos, akkor üdvözöld a nevemben.
– Rendben. – Ed ásított egyet, aztán belekortyolt a kávéjába.
– Nem adnád le a rendelést a követségen? Marhahús meg a szokásos dolgok.
– Hogyne. Fagyaszott csöves kukoricát is kérjek? – A piacon lehetett házi termesztésű kukoricát kapni, és egészen jó minőségű volt, de mégsem a Silver Queen, amelyet Virginiában annyira megkedveltek. A Chicago Red virslit is az íze miatt hozatták Németországon keresztül a többi, Moszkvában nem vagy nehezen beszerezhető élelmiszerrel együtt. A hazaihoz való ragaszkodás természetes vonzata volt egy ilyen kiküldetésnek. Valószínűleg Párizsban se lenne másként, gondolta Ed.
A reggelit hamar betermelte, és egy félóra múlva már az ingét gombolta.
– Melyik nyakkendőt vegyem, szivi?
– Nos, ha Oroszországban van az ember, illő, hogy legalább néha vörös nyakkendőt tegyen – adott oda neki kacsintva egy piros nyakkendőt és egy ezüstcsipeszt Mary Pat.
– Ühüm – értett vele egyet Ed. A tükör elé állt, és az ing gallérja alá igazította a nyakkendőt. – íme, idősebb Edward Foley, külszolgálati munkatárs. Hogy tetszik?
– Nekem megfelel. – A feleség egy zajos csókot nyomott a szájára.
– Szia, apu! – kiáltotta az ifjabbik Edward Foley. Puszi helyett egymás tenyerébe csaptak. Sokkal férfiasabb dolog volt, mint a nyalakodás.
Lement az utcára, és elsétált a metróhoz. Ugyanúgy, mint a többi hétköznapon. Megvette az újságot a kioszkban, és felszállt a metróra. Ugyanúgy és ugyanakkor, mint a többi hétköznapon. Egyedül az ötkopejkás, amellyel fizetett, nem volt ugyanaz. Már-már nevetséges volt, de a KGB-t minden bizonnyal elégedetté tette. A követségre érve felment az irodájába, és várta, hogy Mike Russell behozza a neki címzett üzeneteket. Ezúttal jóval több érkezett, mint szokott.
– Nem írtak semmit arról, amiről beszéltünk? – téblábolt el néhány másodperc erejéig a kommunikációs tiszt.
– Úgy látom, nem – felelte Foley. – Aggódik?
– Már hogyne aggódnék, Ed? Az én dolgom az, hogy az üzenetek biztonságban menjenek ki és jöjjenek be.
– Nehogy azt higgye, Mike, hogy én könnyebb helyzetben vagyok. Ha én itt lebukom, akkor foghatom a cókmókomat, és mehetek haza. Arról nem is beszélve, hogy milyen sorsra jutnak azok az ügynökök, akiket beazonosíthatnak az üzeneteim alapján.
– Igen, tudom – sóhajtozott Russell. – De akkor se tudom felfogni, hogy a rendszeremet bármikor feltörhetik.
– Nehéz elhinni, de még mindig jobb félni, mint megijedni.
– Próbáljon csak meg valaki a gépeim közelébe férkőzni! Garantálom, hogy az FBI már nem lesz kit kihallgasson! – morogta Russell.
– Ne ragadtassa el magát, Mike.
– Amikor Vietnamban szolgáltam, katonák haltak meg az elfogott üzenetek miatt. Ez nem gyerekjáték.
– Ha megtudok valamit, azonnal értesítem, rendben?
– Oké. – Russell füstölögve kiment.
Foley sorba rendezte az üzeneteket – természetesen nem személy szerint neki, hanem a moszkvai állomásfőnöknek voltak címezve –, és nekilátott az elolvasásukhoz. Otthon még mindig aggódtak a KGB és a pápa miatt, de a Nyúltól eltekintve nem sok jelentenivalója volt számukra, azt pedig csak remélhette, hogy Filces segíteni tud nekik ebben. A Politbüró megbeszélése is érdekelte őket; erről sem állt rendelkezésére anyag, egyelőre. Mások Brezsnyev egészségi állapota felől érdeklődtek. A pártfőtitkárt kezelő orvosokról tudtak egyet s mást, de a CIA egyikükkel sem állt kapcsolatban. Persze sejthető volt, hogy az öreg nem fog indulni a következő olimpián – elég volt megnézni a tévében –, de ez még nem jelentette azt, hogy nem vegetálhat el évekig, és azt sem remélhették, hogy az idő múltával tisztulni fog az agya. Éppen ellenkezőleg, számítani lehetett rá, hogy egyre nagyobb szamárságokat fog elkövetni, az meg egyenesen biztos volt, hogy még azért sem fogja kivonni a csapatait Afganisztánból. Mit érdekelte a fiatal orosz katonák élete, amikor már az ő napjai is meg voltak számlálva! Ami az utódlást illeti, a jelenlegi felállás szerint úgy nézett ki, hogy Jurij Andropov lesz az, aki elfoglalja a helyét az asztalfőn – hacsak nem halálozik el idő előtt, vagy nem követ el valami ostobaságot. Andropov azonban túl körmönfont játékos volt ahhoz, hogy ez utóbbi megtörténhessen, az egészségével viszont neki is gondjai voltak. Legalábbis az a hír járta, hogy a mája nincs rendben. Valahányszor látni lehetett az orosz tévében, Foley a sárgás árnyalatot, a májbetegség tünetét kereste az arcán. Egy kis sminkkel azonban könnyen el lehetett leplezni ezt, már ha az oroszok sminkelték a “véneiket”. A tudományos és technológiai osztály talán tudott volna mondani erről valamit.

MIUTÁN LEVÁLTOTTA Kolja Dobrikot, Zajcev leült az asztalához, és átnézte az éjszakai küldeményeket. Igyekezett megjegyezni, amit csak tudott, ezért lassabban ment, az üzenetek egy hangyányival később jutottak fel a címzettekhez. Volt megint egy üzenet CASSIUS-tól; ez a politikai elemzőkhöz ment fel, de jutott belőle egy másolat az Amerika-Kanada Intézetnek is “több szem többet lát” alapon. Aztán írt NEPTUN is, pénzt kért annak az ügynöknek, aki az amerikai kommunikációs rendszerekről szállított adatokat. A NEPTUN a tengerre utalt, nem igaz? Zajcev megpróbált visszaemlékezni a tiszt korábbi üzeneteire. Úgy rémlett, hogy a fedőnevéhez hűen főként az amerikai haditengerészetről szolgáltatott információt. És persze az amerikai kommunikációs rendszerekről. NEPTUN volt az, aki miatt a napokban annyit fájt a feje. Az ügynöke szemmel láthatóan jól keresett – százezreket dollárban. A KGB-nek nem lehetett könnyű előteremteni a pénzt. Sokkal egyszerűbb lett volna gyémántban fizetniük – abból volt bőven Kelet-Szibériában. Ki is próbálták néhány amerikai esetében, de a mindig éber FBI rögtön lekapcsolta őket, és a KGB meg sem kísérelt közbenjárni az érdekükben. Ennyit a lojalitásról. Az amerikaiak mindig megpróbáltak tárgyalni az ügynökeik érdekében, de nem sokra mentek vele. A legtöbb árulót kivégezték a Szovjetunióban.
A gondolat elborzasztotta, de már nem volt visszaút. Különben is, ha a CIA tényleg olyan jó, mint ahogy azt tartják róla, akkor jó kezekben lesz. Erről jutott eszébe, hogy még meg kell tennie valamit. A fiókjában volt egy nyomtatványtömb a külföldiekkel való érintkezések jelentésére. Mary azt mondta, hogy számoljon be a találkozásukról. Csinos, a húszas évei végén, a harmincas évei elején járó nőnek írta le, aki egy helyes kisfiú édesanyja, és nem tűnik túlzottan értelmesnek. Tipikus amerikai, írta, pocsék orosz nyelvtudással és kiejtéssel. Arra nem tért ki, hogy mit gondol a nőről, lehet-e hírszerző tiszt vagy sem. Minek bogarat tenni a fülükbe? Negyedórányi körmölés után odavitte a lapot az osztály biztonsági tisztjéhez.
– Időpocsékolás, de kötelességemnek tartottam – mondta a századosnak, aki már kétszer is kimaradt az előléptetésből.
A biztonsági tiszt végigfutotta a jelentést.
– Hol találkoztak?
– Ott van az is – mutatott Zajcev a papírra. – Elvittem az én kis zajcsikomat a parkba, és ő összebarátkozott a nő kisfiával. A neve Eddie, azt hiszem az Edwardot becézik így az amerikaiak, és az apjáról kapta a nevét. Ha jól emlékszem, az anyja azt mondta, hogy négyéves. Aranyos gyermek. A gyerekekről beszélgettünk vagy két-három percen át, aztán továbbsétáltak.
– Mi volt róla a benyomása?
– Ha az a nő kém, akkor én vagyok Iván, a rettegett. Csinoska, de túl sovány, és nem sok ész szorult a szöszi fejecskéjébe. Igazi amerikai háziasszony.
– Más?
– Mindent leírtam, százados elvtárs. Több időbe telt papírra vetni, mint amennyit beszélgettem vele.
– Az ébersége elismerést érdemel, őrnagy elvtárs.
– A Szovjetuniót szolgálom. – Zajcev visszament az asztalához. Jó ötlet volt Mary részéről ilyen határozottan áthúzni azt a “t”-t. Lehet, hogy árnyéka van, ha pedig nem, akkor lesz egy új bejegyzés a KGB-aktájában, és ezzel hivatalosan is meg lesz állapítva, hogy nem jelent veszélyt a szocialista világrendre.
A nap hátralevő részében igyekezett annyi mindent megjegyezni, amennyit csak bírt. Minél több információt ad át a CIA-nak, annál több pénzt fognak fizetni neki. Még az is lehet, hogy el tudja vinni az ő kis zajcsikját abba a Disney Planet nevű vidámparkba, hogy jól érezze magát új hazájában.
Az üzenetek közt más országokból valók is akadtak. A MINISZTER kódnevű angol kifejezetten érdekesnek látszott. Valószínűleg a külügynél dolgozott, és remek politikai/ diplomáciai hírekkel látta el az emeletieket. Egyszerűen imádták.

FOLEY EGY KÖVETSÉGI autóval ment át a brit külképviseletre. A diplomata-útlevelével könnyen bejutott, és nem kellett sokáig várnia, hogy Nigel lejöjjön érte az épület tágas előterébe.
– Helló, Ed! – szorongatta meg a kezét a szomszédja. – Erre jöjjön. – Felmentek a márványlépcsőn, egyenesen Nigel irodájába. Haydock becsukta az ajtót, és egy karosszékre mutatott. – Miben segíthetek?
– Nyulat fogtunk – mondta minden teketória nélkül Foley. – Haydock tudta, hogy kém, a britek terminológiájával “kuzin”.
– Miért mondja el ezt nekem?
– A segítségüket akarom kérni, hogy kijuttassuk az országból. Budapesten keresztül szeretnénk, de az ottani állomásunk pillanatnyilag használhatatlan. Maguk hogy állnak Magyarországon?
– Az állomásfőnökünk Andy Hudson, egykori ejtőernyőstiszt, igazán belevaló pasas. De ne szaladjunk ennyire előre, Ed. Mit mondhat el nekem, és miért ennyire fontos maguknak?
– Egy bennfentesről van szó. Állítása szerint a Központ kommunikációs osztályán dolgozik, és nagyon úgy néz ki, hogy igazat mond. Engedélyt kértem az azonnali kijuttatására, és Langley zöld utat adott. Dupla ötös, Nigel – tette hozzá.
– Magas prioritás és megbízhatóság?
Foley megbillentette a fejét.
– Pontosan. Akarja hallani a jó hírt?
– Ha van.
– Azt mondja, hogy a mi kommunikációs rendszerünk kompromittálódott. A maguk új rendszere viszont még nem.
– Ez roppant kínos lehet maguknak.
– Nemcsak kínos, hanem átkozottul kellemetlen is. Ma reggel közölték velem, hogy már úton van a megoldás, gondolom, egy pakk egyszer használatos kódlap képében.
Haydock hátradőlt a székében, és rágyújtott egy cigarettára, egy alacsony kátránytartalmú Silk Cutra. A felesége kedvéért váltott át erre a termékre.
– Van valami terve?
– Úgy gondoltuk, hogy vonattal Budapestre utazik a családjával. Ami a továbbiakat illeti, nos… – Ed felvázolta Mary Pat továbbfejlesztett ötletét.
– Nagyon kreatív, Ed. Mikor olvasta a LÖNCSHÚS-t? Nálunk az akadémián a tananyag része.
– Még kölyökkoromban. Fantasztikus történet, nem igaz?
– Elméletileg jó ötlet, de tudja, a kellékeket, amikre szüksége lesz, nem veheti meg egy hulladéktelepen.
– Ezt én is tudom, Nigel. Éppen ezért kell mielőbb nekilátnunk a szervezésnek, ha lépni akarunk.
– Egyetértek. – Haydock egy pillanatra elhallgatott. – Basil tudni akar majd néhány dolgot. Mit mondhatok még el neki?
– Még a mai nap folyamán futár fog érkezni hozzá Moore levelével. Csak annyit mondhatok, hogy a fickó hitelesnek tűnik.
– Ha tényleg a Központ kommunikációs tisztje, akkor értékes fogás lesz – jegyezte meg Haydock. – Különösen akkor, ha rajta mennek keresztül az üzenetek.
Foley ezúttal lassabban bólintott, a tekintetét végig a vendéglátóján tartva.
– Nagyon úgy néz ki, Nigel.
A brit nem akart hinni a fülének.
– Az áldóját! – suttogta kiszáradt torokkal. – Ha ez igaz, akkor a pasas aranyat ér! Ez túl szép, hogy igaz legyen. Biztos, hogy nem csapda?
– Először mi is erre gondoltunk. – Nigel tudta, hogy az ügynökségnek dolgozik, de azt nem, hogy ő az állomásfőnök. – De ha beazonosítottak volna, akkor mi értelme lenne máris felfedni a lapjaikat?
– Ez igaz – látta be Nigel. – Nem vallana rájuk. Szóval Budapest? Jó ötlet. Könnyebb lesz, mint közvetlenül Moszkvából megszöktetni őket.
– Azért rossz hírem is van. A felesége még semmiről nem tud. – Ezt kénytelen volt elmondani.
– Viccel, Edward?
– Bárcsak vicc lenne.
– Értem. Nos, mi lenne az élet bonyodalmak nélkül? A továbbjuttatásukra is van tervük, vagy bízzuk ezt a budapesti embereinkre?
– A világért se akarnám megszabni a maguk Hudsonjának, hogyan dolgozzon. Budapest egyébként is ismeretlen pálya számomra.
Haydock is így gondolta. Ez volt a természetes, de illett megkérdeznie.
– Mikor?
– Amilyen hamar csak lehet. Langleyben nagyon ráizgultak a témára. – Azt már nem tette hozzá, hogy neki is jó pontot fog jelenteni, ha sikeresen lezavarja ezt a műveletet.
– Róma miatt? Sir Basil folyamatosan ezért zaklat.
– A miniszterelnöküket is aggasztja a helyzet?
– Akárcsak a maguk elnökét, gondolom. Ez a közjáték alapos vihart kavart és fog még kavarni.
– Attól tartok – bólintott Foley. – Nos, csak szólni akartam, hogy ne érje váratlanul, ha Sir Basil üzenni fog. Valószínűleg még ma délután sort kerít rá.
– Rendben, Edward. Amint megjön az utasítás, intézkedem. – Nigel az órájára nézett. Még túl korán volt ahhoz, hogy meghívja a vendégét egy pofa sörre a követség pubjába. Milyen kár.
– Ha megkapta a felhatalmazást, kérem, értesítsen.
– Természetesen. Ne aggódjon, Ed, mindent elintézünk. Andy Hudson az egyik legjobb tisztünk, és kézben tartja a dolgokat Budapesten.
– Remek. – Foley felállt.
– Mit szólna egy vacsorához valamikor a közeljövőben? – kérdezte Haydock.
– Minél előbb, annál jobb. Penny már nagyon gömbölyödik. Mikor repülnek haza?
– Két hét múlva. A kis gazfickó már nem fér az anyja bőrébe. Úgy rugdalózik és forgolódik, hogy az kész őrület.
– Ez mindig jó jel, Nigel.
– Szerencsére van egy jó orvosunk a követségen, így akkor sem lesz gond, ha korábban érkezik. – Legfeljebb az orvos nem fog örülni neki. A követségeken dolgozó orvosok valami oknál fogva nem szerettek szülészként funkcionálni.
– Nos, ha fiú lesz, akkor Eddie majd kölcsönadja neki a Transformers-kazettáit – ígérte Ed.
– Mit? Mi az a Transformers?
– Ne aggódjon, Nigel. Ha fiú lesz, megtudja.