A gonosz birodalma 13.

13. fejezet


KOLLÉGÁK



ANDROPOV EGY NEGYEDÓRÁVAL hamarabb érkezett a délután egy órára megbeszélt találkozóra. A ZIL áthajtott a Szpasszkij-kapu tornyosuló téglatömege alatt, és elhaladt a Tamanszkij gárda szolgáltatta őrség katonái előtt. A Moszkván kívül állomásozó hadosztály katonái tisztelegtek, de az autó utasai még csak észre sem vették őket. Innen már csak százötven méter volt az úti cél, ahol egy újabb katona kinyitotta a jármű ajtaját. Andropov ezúttal viszonozta a tisztelgést, egy kurta biccentéssel, hogy az őrmester láthassa, tudomást vettek a létezéséről, aztán eltűnt a krémszínű épületben. Csak az első emeletre kellett felmenni, de Andropov a kőlépcsők helyett a felvonót választotta. Rozsdesztvenszkij ezredes követte. Mióta belépett a KGB-hez, ez volt a legérdekesebb és egyben legstresszesebb megbízatása.
Az emeleten a Vörös Hadsereg tisztjei őrködtek, készen rá, hogy baj esetén előrántsák a pisztolyt az oldaltáskájukból. A főtitkári posztra való felemelkedésével azonban nem lesz baj, gondolta Andropov. Ez nem palotaforradalom lesz: az elvtársai fogják megválasztani, a jól bevált procedúra szerint. A Szovjetunióban mindig így ment a hatalom átruházása, és ha nem is volt tökéletes megoldás, legalább tudni lehetett, hogy mire számíthat az ember. Mindig a legnagyobb politikai tőkével rendelkező elvtárs került a megüresedett vezetői székbe, de újabban már nemcsak ez volt a szempont, hanem az is, hogy bízni lehessen benne, és hogy legyen benne kompromisszumkészség. Senki nem akart egy újabb Sztálint, de még egy Hruscsovot se. Ezek a férfiak nem kalandokra vágytak. A történelem alaposan megtanította nekik, hogy aki hazárdjátékot űz, az könnyen veszíthet is, és egyikük se azért kapaszkodott fel ilyen magasra, hogy kockára tegye azt, amit eddig elért. Egy sakkozó nemzet legjobb sakkjátékosai voltak, akik tudták, hogy a győzelmet csak lépésről lépésre, jól bevált taktikák alkalmazásával, türelemmel lehet kivívni, de akkor olyan biztosan, mint amilyen biztos az, hogy este a láthatár mögé bukik a nap.
A mai játszma is hasonló keretek közt fog lezajlani, gondolta Andropov, miközben elfoglalta a helyét Usztyinov honvédelmi miniszter mellett. Mindketten az asztalfő mellett ültek, a védelmi tanács – az orboronij – tagjainak, a szovjet kormány öt legfontosabb emberének, köztük Szuszlovnak is fenntartott helyen.
Usztyinov felnézett a jelentéseiből.
– Jurij – mondta üdvözlésképpen.
– Jó napot, Dmitrij. – Andropov jóban volt a Szovjetunió marsalljával. Soha nem állított akadályokat, ha Usztyinov pénzt kért túlduzzasztott és rosszul irányított hadseregének. Amely egyébként olyan esetlenül vergődött Afganisztánban, mint egy szárazra vetődött bálna… Persze, végül úgyis győzni fognak, ebben mindenki biztos volt. Végtére is a Vörös Hadsereg még soha nem veszített el egyetlen háborút sem. Kivéve a Lengyelország Lenin kezdeményezte lerohanását 1919-ben, amely csúfos vereséggel végződött, s amit ezért mindenki gyorsan el is felejtett. Sokkal szívesebben emlékeztek arra, hogy visszaverték a Moszkva határát ostromló németeket. Azt is akkor, amikor Oroszország legfőbb szövetségese, Tél tábornok támadásba lendült. Andropov nem rajongott a szovjet hadseregért, de tisztában volt vele, hogy a KGB és a belügy mellett a Vörös Hadsereg az a bázis, amelyre a Politbüró támaszkodhat. Ez tény volt, amit kár lett volna firtatni.
Leonyid Iljics Brezsnyev utolsónak érkezett. Lassan totyogott, mint egy agg paraszt – aminthogy az is volt –, a bőr valósággal lötyögött egykor férfias arcán. Nyolcvan felé közelített, amit talán még megérhetett, de az állapotából ítélve túl már nem fog lépni, állapította meg sokadszorra Andropov. Pedig milyen határozott, erőtől sugárzó ember volt valamikor. Andropov még jól emlékezett rá. Életvidám férfi volt, imádta az erdőt járni és szarvasra, medvére – a legnagyobb vadakra – vadászni. Most viszont… Már évek óta nem lőtt semmit – legfeljebb embereket, azokat is papíron. A kor azonban semmit sem lágyított rajta. A barna szempár még mindig gyanakvóan pislogott a világra, mindenütt árulást keresve, s gyakran ott bukkanva rá, ahol nem is volt. Sztálin idejében ez általában kivégzést jelentett volna a balszerencsés illetőre. Nem így most. Most legfeljebb megtörtek, megfosztottak a hatalmadtól és elküldték egy távoli tartományba, ahol nem golyó, hanem az unalom végzett veled.
– Jó napot, elvtársak! – mondta a főtitkár olyan barátságos hangon, amennyire lehetett ilyen reszelős, dörmögő hanggal.
Az öreg állapota miatt már a talpnyalás is elvesztette értelmét, a kommunista udvarnokok már nem törtek lándzsát egymás páncélján, hogy elnyerjék a marxista császár kegyét. A megbeszélés fele ezzel telt volna el, márpedig Andropovnak fontos megbeszélnivalói voltak.
Leonyid Iljicset már tájékoztatták a napirendről, így, miután beleszürcsölt ebéd utáni teájába, Andropov felé fordult, és megkérdezte:
– Halljuk, Jurij Vlagyimirovics, mit szeretne megtárgyalni velünk?
– Köszönöm a szót, főtitkár elvtárs. Elvtársak – nézett végig az egybegyűlteken Andropov –, a kezünkbe került valami, amiről tudniuk kell. – Intett Rozsdesztvenszkij ezredesnek, aki erre fürgén megkerülte az asztalt, kiosztva a varsói levél másolatait. – Amit látnak, az egy levél, amelyet a pápa írt a varsói kormánynak a múlt héten. – Mindenkinek volt egy példánya az eredeti szövegről, ugyanis néhányan lengyelül is beszéltek, de csatolva volt a levél pontos fordítása is. – Attól tartok, hogy ez potenciális politikai fenyegetést jelent számunkra.
– Már láttam ezt a levelet – mondta Alekszandrov távolabbi, “jelölti” székéből. A Brezsnyev bal keze felőli, Andropov melletti helyre, ahol máskor Mihail Szuszlov ült, a beteg iránti tiszteletből ugyanúgy kiosztották az olvasnivalókat, mint a jelenlévőknek. Mintha Misát még most a halálos ágyán is ez érdekelné, gondolta Andropov. Na persze! Majd elolvassa, miközben az utolsókat rúgja, és cselekvést követelve ki fog járni a Kreml falába vájt fülkéjéből.
– Ez felháborító! – jelentette ki Usztyinov marsall. Ő is jócskán benne volt már a hetvenes éveiben. – Kinek képzeli magát ez a pap?
– Lengyelnek – emlékeztette a kollégáit Andropov. – Úgy érzi, kötelessége politikai védelmet nyújtani egykori honfitársai számára.
– Mégis ki ellen? – akarta tudni a belügyminiszter. – Ha valaki fenyegeti Lengyelországot, az a saját ellenforradalmár csürhe.
– A kormányuknak pedig nincs mersze elbánni velük. Én már tavaly megmondtam, hogy be kell vonulni hozzájuk! – szólalt meg a párt moszkvai főtitkára.
– És ha ellenállnak? – vetette fel az asztal túlsó végéről a mezőgazdasági miniszter.
– Abban biztosak lehetünk – gondolkodott hangosan a külügyminiszter. – Legalábbis politikailag.
– Dmitrij Fjodorovics? – nézett Alekszandrov a marsallra, aki szinte ki sem látszott a rengeteg zsinór és a két Szovjetunió Hőse aranycsillag mögül. Mindkettőt a politika, és nem a harcmezőn tanúsított bátorságért nyerte, az egyiket azért, mert a nagy honvédő háború idején népbiztosként a hadiipart felügyelte, a másikat pedig azért, mert segített beleterelni a Szovjetuniót az űrkorszakba. A véleménye kiszámítható volt, de adtak rá.
– A kérdés az, elvtársak, hogy vajon a lengyelek fegyveresen is ellenállnának-e. Katonai szempontból ugyan nem jelentene problémát, de politikailag annál inkább, mind itthon, mind külföldön. Ezért támogattam tavaly azt a javaslatot, hogy gyakoroljunk politikai nyomást Varsóra, ami sikeresen meg is történt. – Hetvennégy évesen Dmitrij Fjodorovics óvatos volt, legalábbis ha nemzetközi politikáról volt szó. Ezúttal, kimondatlanul, a minden lében kanál Egyesült Államokra utalt, amely nem hagyott volna szó nélkül egy fegyveres bevonulást.
– Nos, az elemzőim szerint ez csak további nyugtalanságot szítana Lengyelországban – közölte Andropov.
– Mennyire komoly ez az ügy, Jurij Vlagyimirovics? Mennyire válhat komollyá? – szólalt meg bozontos szemöldöke alól Brezsnyev.
– Az ellenforradalmi erők ténykedése következtében nagyon instabillá vált Lengyelország helyzete. Különösen a munkásszektor nyugtalankodik. Megvannak a magunk forrásai ezen a “Szolidaritás” nevű bandán belül, és ők azt mondják, hogy a helyzet egyre rosszabb. A pápa hazatérése olyan lendületet adhat a forrongó magnak, hogy akár az egész kormányt is elseperhetik, új államformát hozva létre – vetítette előre a lehetséges következményeket Andropov.
– Ez elfogadhatatlan – mondta halk hangon Leonyid Iljics. Csak akkor kiabált, ha a feszültségét akarta levezetni. Ilyenkor, csendesen, sokkal veszélyesebb volt. – Ha Lengyelország elesik, akkor Németország is… – és az egész Varsói Szerződés, ütközési zóna nélkül hagyva a Szovjetuniót nyugati irányban. A NATO erős volt, s az amerikai fegyverkezés csak még jobban megerősítette. Riasztó hírek érkeztek. A Nyugat-Németországnak szánt első tankok már legördültek a gyártósorokról, ahogyan az új repülőgépek is. A legijesztőbb azonban az amerikai hadsereg új kiképzési programja volt. Mintha arra készültek volna, hogy lerohanják a Szovjetuniót…
Lengyelország és Németország elvesztése azt jelentette volna, hogy a szovjet területekhez vezető út több mint ezer kilométerrel megrövidül, és nem volt olyan a jelenlévők között, aki nem emlékezett volna arra, amikor a németek behatoltak a Szovjetunióba. Dacára annak, amit a NATO hangoztatott hogy nem több egy önvédelmi tömörülésnél, melynek egyetlen célja megakadályozni a Vörös Hadsereget abban, hogy végigmasírozzon a Champs Élysées-n –, az oroszok egy gigantikus huroknak érezték, amit a nyugatiak éppen az ő nyakukra méreteztek. Ennek fényében igazán nem volt szükségük még politikai instabilitásra is. A kommunisták, még ha a többségük nem is volt olyan lelkes “hívő”, mint Szuszlov és utódja, Alekszandrov, rettegtek attól, hogy a nép elfordulhat az Igaz Hittől, jólétük és a hatalmuk zálogától. Bár ők maguk nem vettek részt benne, tisztában voltak azzal, hogy a parasztforradalom hogyan döntötte meg a hatalmat és tüntette el a Romanovokat, így lehetett némi fogalmuk arról, hogy az ő sorsuk mi lenne, ha egy újabb forradalom elseperné a jelenlegi vezetést.
– Ez a lengyel pap tehát veszélyt jelent számunkra – állapította meg Brezsnyev.
– Igen, elvtárs – felelte Andropov. – A levele nyílt fenyegetés a lengyel kormány, és így az egész Varsói Szerződés számára. Már önmagában az is jelentős politikai bonyodalmat okozhat, ha lemond a pápaságról és hazaköltözik.
– Joszif Visszarionovics Sztálin egyszer azt kérdezte, hány hadosztálya van a pápának. Természetesen egy se, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne befolyása. Azt hiszem, először diplomáciai úton kellene megpróbálnunk jobb belátásra téríteni.
– Csak az időnket vesztegetnénk – jelentette ki a külügyminiszter. – Időnként kapcsolatba lépünk velük, és ők udvariasan meghallgatják a kérésünket, logikusan válaszolnak, aztán folytatják azt, amit elkezdtek. Nem, nem tudjuk befolyásolni őt, még leplezetlen fenyegetőzéssel sem. Minél veszélyesebb valami, annál nagyobb kihívást jelent számukra, és ezek szeretik a kihívásokat.
A kérdés ezzel el volt döntve. Andropov hálás volt a külügyminiszternek (akit szintén a támogatójaként tarthatott számon). Már csak az volt a kérdés, hogy Brezsnyev tisztában van-e azzal, hogy mi fog történni a halála után, és egyáltalán érdekli-e. Nos, a családja sorsa bizonyára őt is foglalkoztatja, de ezt a problémát könnyen megoldhatták: mind a gyerekei, mind a felesége számára akadtak biztonságos megélhetést nyújtó pártpozíciók.
– A KGB mit tud tenni ez ügyben, Jurij Vlagyimirovics? – kérdezte Brezsnyev.
Könnyű manipulálni, gondolta elégedetten Andropov.
– A fenyegetést úgyis megszüntethetjük, hogy eltávolítjuk azt a személyt, aki felelős érte – felelte szenvtelen hangon a KGB elnöke.
– Úgy érti, likvidáljuk? – kérdezte Usztyinov.
– Igen, Dmitrij.
– És az milyen kockázatokkal jár? – kérdezte rögtön a külügyminiszter. A diplomaták mindig a rizikófaktorok miatt aggódtak.
– Nem tudjuk kizárni őket, de csökkenthetjük, illetve korlátozhatjuk őket. Az embereim kidolgoztak egy tervet, melynek a lényege az, hogy a merénylő egy nyilvános szereplésén végez a pápával. Magammal hoztam a tanácsadómat, Rozsdesztvenszkij ezredest, aki tájékoztatni fog minket a részletekről. Engedelmükkel, uraim, Alexszej Nyikolaj’ics.
– Elvtársak! – Rozsdesztvenszkij felállt, és átvonult az előadói emelvényhez. – A műveletnek nincs neve, és biztonsági okokból nem is lesz. A pápa minden szerda délután megjelenik a nyilvánosság előtt. Egy motoros járművel vonul körbe a Szent Peter téren, három-négy méterre az összegyűlt tömegtől. A jármű nem jelent számára védelmet. A kérdés az, hogyan lehet a pisztollyal felfegyverzett személyt elég közel juttatni ahhoz, hogy a találat valószínűsége minél magasabb legyen.
– Nem biztosak benne, hogy sikerül? – kérdezte megütközve a belügyminiszter.
Rozsdesztvenszkij igyekezett összeszedetten viselkedni, de a térde remegett a pulpitus mögött.
– Miniszter elvtárs, a helyzet az, hogy még egy profi lövész sem tudja garantálni a pontos találatot mozgó célpont esetén. Ráadásul a körülmények miatt ezúttal arra sem lesz mód, hogy a merénylő pontosan célozzon. A fegyvert gyorsan kell előrántania, és azonnal lőni fog. Két, esetleg három lövésre lesz ideje, mielőtt a tömeg rávetné magát. Ekkor fogja egy második emberünk hátulról kivégezni egy hangtompítós pisztollyal, majd feltűnés nélkül elhagyja a helyszínt, így a merénylő nem kerülhet az olasz rendőrség kezére, hogy beszéljen. Kiválasztani és a Vatikánba vinni egy bolgár kollégánk fogja, és szintén ő lesz az, aki végez vele, ha a feladatát végrehajtotta.
– És ő hogyan fog kijutni onnan? – akarta tudni Brezsnyev.
– A tömeg remélhetően a merénylőre és az áldozatra fog koncentrálni. Az emberünk lő, és észrevétlenül kihátrál. A zsivaj elég nagy lesz ahhoz, hogy a pukkanás hangját elnyomja, így a közelben állók sem fogják tudni, hogy milyen irányból lőtt, és mire felocsúdnak, már késő lesz – magyarázta Rozsdesztvenszkij. – A tiszt, akit megbízunk ezzel a feladattal, kiemelkedő tapasztalattal rendelkezik ilyen ügyekben.
– Van neve? – kérdezte Alekszandrov.
– Igen, elvtárs, és meg is adhatom, ha óhajtják, de biztonsági szempontból…
– Úgy van, ezredes – vetette közbe Usztyinov. – Igazából nem is vagyunk kíváncsiak a nevére, nem igaz, elvtársak? – Az asztal körül ülők megrázták a fejüket. A titkolózás olyan természetes dolog volt számukra, mint a vizelés.
– Miért nem inkább egy mesterlövészpuskával? – vetette fel a belügyminiszter.
– Az sokszorosára növelné a kockázatot. A tér körüli épületeket a Vatikán biztonsági szolgálata, a Svájci Gárda felügyeli, és…
– Mennyire jók ezek a svájci milicisták? – érdeklődött egy másik hang.
– Mennyire kell jónak lenniük ahhoz, hogy észrevegyenek egy puskát és riadót fújjanak? – kérdezett vissza Rozsdesztvenszkij. – Elvtársak, amikor egy ilyen műveletet tervezünk, rendkívül fontos, hogy amennyire csak lehet, kézben tartsuk a változókat. Az egyik legnagyobb ellenségünk a bonyolultság. A jelenlegi terv szerint nem kell egyebet tennünk, mint bejuttatni két embert a tömegbe, a pápa közelébe. Aztán már csak lőniük kell. Egy pisztolyt nem nehéz elrejteni, és a térre belépőket nem ellenőrzik. Elvtársak, ez a legjobb és legbiztonságosabb módja a célunk elérésének. Nem mondom, hogy nem lenne biztosabb beküldeni egy Spetsnaz egységet a pápai lakosztályba, de akkor képtelenség lenne eltitkolni, hogy ki áll a háttérben, így viszont az egész két emberen múlik, akik közül csak egy fog életben maradni, s az is szinte biztosan elmenekül.
– Mennyire bízhatunk a résztvevőkben? – kérdezte a pártellenőrzési bizottság elnöke.
– A bolgár tiszt már nyolc embert ölt meg saját kezűleg, és jó kapcsolatokat ápol a török alvilággal, ahonnan a merénylőt ki fogja választani.
– Egy törököt? – kérdezte a bizottsági elnök.
– Igen, egy mohamedánt – erősítette meg Andropov. – Ez is segíthet elterelni rólunk a gyanút.
– Jó ötlet – ismerte el a külügyminiszter. – Még további hasznot is hozhat nekünk, hiszen így az iszlám még barbárabbnak fog tűnni a nyugatiak számára. Amerika növelni fogja az Izraelnek nyújtott támogatást, ami persze bosszantani fogja azokat a mohamedán országokat, ahonnan a kőolajat veszik. Tetszik a terv, Jurij. Elegáns.
– A művelet kockázata tehát nem is annyira a végrehajtásában, mint a következményeiben rejlik – állapította meg Usztyinov marsall.
– Valóban, Dmitrij – bólintott Andropov.
– Annak mennyi az esélye, hogy velünk hozzák összefüggésbe a merényletet? – kérdezte az ukrán pártfőtitkár.
– Ha mindössze egy halott törököt hagyunk hátra, nehéz lesz összefüggést találni – válaszolt a KGB elnöke. – A műveletnek nincs neve, legfeljebb húszan tudnak róla, és nagyobbik részük itt tartózkodik, ebben a teremben, írásos nyoma nem lesz. Elvtársak, ez az egész abszolút titokban fog lezajlani. Éppen ezért kérem önöket, hogy senkinek se tegyenek említést róla, még a feleségüknek vagy a tanácsadójuknak se. Így elejét vehetjük a szivárgásnak. Ne feledjék, hogy a nyugati hírszerző szolgálatok mindig résen vannak. Erről az ügyről nem szerezhetnek tudomást.
– A védelmi bizottságra kellett volna korlátoznia a megbeszélést – gondolkodott hangosan Brezsnyev.
– Gondoltam rá, Leonyid Iljics – bólintott Andropov. – A politikai következmények azonban az egész Politbürót érintik.
– Igen, ez igaz – látta be a főtitkár. Amit nem látott, az az volt, hogy Andropov így akarta bebiztosítani magát. Ezzel gyakorlatilag sikerült elérnie, hogy azok, akiknek a szavazatára szüksége volt a megválasztásához, ne tartsák vakmerő kalandornak. – Jól van, Jurij. Nincs ellenvetésem.
– Be kell vallanom, hogy én nem vagyok teljesen nyugodt – mondta az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság főtitkára. – Elég veszélyesnek tartom ezt a tervet.
– Én pedig akkor nem leszek nyugodt, Gregorij Vaszil’jevics, ha a pápa megbuktatja a lengyel kormányt – vágta rá az ukrán pártvezető. És azt hiszem, maga sem. Ha ez a pap hazatér Lengyelországba, az mindannyiunk számára végzetes lehet.
– Ezt megértem, de akkor sem szabad félvállról venni egy államfő meggyilkolását. Szerintem előbb figyelmeztetni kellene. Valahogy csak jobb belátásra térítjük.
A külügyminiszter megingatta a fejét.
– Már mondtam, hogy időpocsékolás. Ezek nem félnek a haláltól. Zsarolhatnánk őket a Varsói Szerződésben élő katolikusokkal, de nagyon valószínű, hogy ez is visszafelé sülne el, és utána már nem lenne lehetőségünk félreállítani a papot, mert mindenki tudná, hogy mi voltunk azok. Nem – jelentette ki nyomatékosan. – Ha lépni kell, akkor lépjünk gyorsan, határozottan és eréllyel. Jurij Vlagyimirovics, mennyi időre lenne szükségük?
– Rozsdesztvenszkij ezredes? – fordult a tanácsadója felé Andropov.
– Miniszter elvtárs… – Az ezredes igyekezett nyugodt hangon beszélni a rászegeződő pártfőtitkári és miniszteri tekintetek kereszttüzében. Nagyon mély víz volt ez egy egyszerű ezredes számára. Csak most döbbent rá, hogy voltaképpen az egész művelet terhe az ő vállát nyomja. De ha tábornoki csillagokat akar, akkor vállalnia kell a felelősséget, nem? – …úgy számoltuk, hogy durván egy-másfél hónap múlva túl leszünk rajta, feltéve, hogy már most értesítik döntésükről a bolgár Politbürót. Szükségünk lesz az engedélyükre, hiszen az ő emberüket fogjuk felhasználni.
– Andrej Andrejevics? Mennyire készséges Szófia? – kérdezte Brezsnyev.
A külügyminiszter eltöprengett a kérdésen.
– Ez attól függ, hogy mit kérünk tőlük, és hogyan kérjük. Ha megtudják, hogy miről van szó, lehet, hogy habozni fognak.
– Kérhetjük az együttműködésüket anélkül, hogy beavatnánk őket? – kérdezte Usztyinov.
– Igen, azt hiszem. Ha a szocialista összetartás jegyében felajánlunk nekik vagy száz tankot és néhány repülőgépet, akkor igen – felelte a külügyminiszter.
– Legyen velük nagylelkű – bólintott rá Brezsnyev. – Biztos vagyok benne, hogy van egy épp elbírálás alatt lévő kérésük a honvédelmi minisztériumban. Nem igaz, Dmitrij?
– Mindig! – erősítette meg Usztyinov marsall. – Folyton csak ez kell nekik: még több tank és még több MÍG!
– Akkor tegyék vonatra a tankokat, és küldjék őket Szófiába. Elvtársak, szavaznunk kell – mondta a főtitkár a Politbüró tagjainak. A tizenegy szavazattal rendelkező tag úgy tett, mintha fontolóra venné a kérdést, a hét “jelölt”, vagyis nem szavazó tag pedig szerényen bólintott.
Mint mindig, a döntés ezúttal is egyhangú volt. Senki nem szavazott nemmel, annak ellenére, hogy néhányuknak, bár ezt megtartották maguknak, erős fenntartásai voltak. Ennél az asztalnál nem volt ajánlatos túlságosan kilógni a kollektívából. A játékszabályok ugyanolyan szigorúak voltak, mint bárhol másutt a világon, azon pedig, hogy miért éppen olyanok voltak, amilyenek, felesleges és ártalmas lett volna rágódni.
– Nagyszerű. – Brezsnyev Andropovra nézett. – A KGB felhatalmazást kap a művelet végrehajtására. Isten irgalmazzon a lengyelnek – tette hozzá parasztosan nyers humorral. – Nos, mi a következő napirendi pont?
– Elvtárs, ha lehetne… – szólt Andropov. A főtitkár intett neki, hogy folytassa. – Testvérünk és barátunk, Mihail Szuszlov elvtárs, a párt szolgálatában eltöltött hosszú és termékeny élet után hamarosan eltávozik közülünk. A széke már most is üres a betegsége miatt, és bármilyen fájdalmas is, be kell tölteni. Javaslom utódjának a Központi Bizottság ideológiai titkári posztjára, teljes szavazati joggal, Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovot!
Alekszandrovnak sikerült elpirulnia. Felemelte a kezét, és szívből jövő hangon közölte:
– Elvtársak, a mi barátunk még életben van. Nem foglalhatom el a helyét, míg él.
– Ez igen derék magától, Misa – szólította a keresztnevén a főtitkár –, de Mihail Andrejevics súlyos beteg, és már nem sok van neki hátra. Javaslom, hogy terjesszük a Központi Bizottság elé Jurij indítványát. Ehhez ugyanis az ő beleegyezésükre is szükség van. – Ez azonban puszta formalitás volt, ezt mindenki tudta. Brezsnyev az imént áldását adta Alekszandrov előléptetésére, és ez volt a lényeg.
– Köszönöm, főtitkár elvtárs. – Alekszandrov most már abban a tudatban nézhetett az Andropov melletti székre, hogy az néhány héten belül hivatalosan is az övé lesz. Sírni fog Szuszlov temetésén, mint a többiek, és a könnyek, amiket potyogtatni fog, ugyanolyan hamisak lesznek. Addig is Mihail Andrejevics biztosan nem fog neheztelni rá, hiszen kit érdekel a hatalom, amikor az élet legnagyobb rejtélyével, a halállal kell szembenéznie. A jelenlévők mindegyike tudta, hogy rá is ugyanez a sors vár, de ez most még olyan távoli volt, vagy legalábbis annak tűnt… Ebből a szempontból Szuszlov és a pápa egy csónakban eveztek: mindkettőjüknek meg voltak számlálva a napjai.
A megbeszélés délután négykor ért véget. A tagok kezet ráztak egymással, aztán ki-ki ment a maga útjára. Andropov és Rozsdesztvenszkij a sor végén ballagott ki a teremből.
– Ha egy pillanatra megbocsátana, elvtárs. – Rozsdesztvenszkij a férfimosdó felé vette az irányt. Másfél perccel később megkönnyebbülten tért vissza.
– Elégedett vagyok magával, Alekszej – mondta neki Andropov lefelé menet. Ezúttal a lift helyett a lépcsőt vették igénybe. – Nos, mit gondol?
– Brezsnyev elvtárs sokkal rosszabb állapotban van, mint amire számítottam.
– Igen, valóban rossz bőrben van. Az sem sokat segített rajta, hogy abbahagyta a dohányzást. – Andropov a zsebébe nyúlt a Mariborójáért. A Politbüró megbeszélésein, a főtitkárra való tekintettel, senki nem dohányzott. – Más?
– Példás ez az együttműködési készség. Arra számítottam, hogy sokkal nagyobb ellenállásba fogunk ütközni. – A Dzerzsinszkij tér 2. alatti megbeszélések sokkal vehemensebbek voltak.
– Nagyon óvatos emberek, Alekszej. Ekkora hatalom birtokában kénytelenek azok lenni. Éppen ezért félnek annyira az új dolgoktól is. – Márpedig az országnak új dolgokra van szüksége, gondolta Andropov. Ez nem is volt kérdéses. Inkább az, hogy milyen áron lehet majd bevezetni őket.
– Hogy lehet, hogy akkor mégis…
– Ez valami egészen más, ezredes. Most fenyegetve érzik magukat, ezért nem haboztak. Félnek a pápától, és valószínűleg joggal. Maga mit gondol?
– Én csak egy ezredes vagyok, elnök elvtárs. Én csak szolgálok, nem véleményezek.
– Ne is akarjon sokkal több lenni, Alekszej. Jobban jár. – Andropov beszállt a kocsiba, elfészkelte magát az ülésben, és a gondolataiba merült.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Zajcev befejezte a napi tennivalóit, és várta, hogy megérkezzen a váltás. A délutános kolléga helyett azonban Rozsdesztvenszkij ezredes jelent meg az asztalánál.
– Őrnagy, ezt azonnal el kell küldeni Szófiába. – Az ezredes pillanatnyi szünetet tartott. – Tud más is ezekről az üzenetekről?
– Nem, ezredes elvtárs. A fejléc egyértelműen jelzi, hogy csak én foglalkozhatom velük. Benne van az iktatókönyvben.
– Nagyszerű. Maradjon is így. – Rozsdesztvenszkij átadta a nyomtatványt.
– Parancsára, ezredes elvtárs – mondta a távozó tiszt hátának Zajcev, és máris nekilátott. Mielőbb be akarta fejezni, hogy időben hazaindulhasson.

SZIGORÚAN TITKOS
AZONNALI PRIORITÁS
FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA
CÍMZETT: SZÓFIAI REZIDENS
REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666
MŰVELET JÓVÁHAGYVA. KÖVETKEZŐ LÉPÉS A BOLGÁR POLITBURO ENGEDÉLYÉNEK MEGSZERZÉSE. LEGFELJEBB TÍZ NAPON BELÜL MEGLESZ. FOLYTASSÁK AZ ELŐKÉSZÜLETEKET.

Zajcev elküldte, a másolatot pedig felküldte egy hivatalsegéddel az emeletre. Ezután szedelőzködni kezdett, és sietve elhagyta az épületet. Az utcán kipiszkált magának egy szál Trudot, hogy ne a mozgólépcsőn kelljen bajlódnia vele, és rágyújtott. Odalent a mennyezeti órára pillantva megállapította, hogy túl hamar ért ide, ezért elengedett egy szerelvényt, és megint elővette a cigarettát, hogy úgy tegyen, mintha a füstölés miatt döntött volna így. Felesleges színjáték volt. Ha figyelik, akkor már úgyis mindegy. Akkor már halott ember, villant át rajta. A gondolattól remegni kezdett a keze, de már késő volt. A szerelvény kirobogott az alagútból, pontosan a megszokott időben. Zajcev, tíz-egynéhány másik utassal együtt, felszállt a megfelelő kocsiba…
És ott volt. Fél kezével a krómcsőbe kapaszkodva, kigombolt esőkabátban újságot olvasott.
Zajcev közelebb oldalazott. Igen, a férfi zöld nyakkendőt viselt, élénkzöld színűt, aranyozott csipesszel az ingéhez szorítva. Az ing jó minőségű volt és patyolatfehér, az öltöny a zöld nyakkendőhöz illő barna. A férfi az újságra koncentrált, látszólag nem figyelt a környezetére. Zajcev, jobbjában az összehajtogatott papírral, még közelebb húzódott.

TÖBBEK KÖZT EZ IS EGYIKE volt azon képességeknek, amiket Ed Foley a Farmon sajátított el. Megfelelő tréninggel és kellő türelemmel elérhetted, hogy az optikai érzékelésed a normálisnál sokkal szélesebb szögben működjön, azazhogy fejlődjön a periferikus látásod. Foley például az utcán sétálva úgy is le tudta olvasni a házszámokat, hogy közben az előtte haladók hátát nézte. A legjobb az volt benne, hogy ezt is lehetetlen volt elfelejteni, akár a biciklizést. Ha egyszer megtanultad, mindig kéznél volt ez a képesség. Most is jól jött, mert így anélkül szemügyre vehette a feléje araszoló férfit, hogy az tudomást szerezhetett volna erről. Fehér férfi volt, nagyjából öt láb kilenc hüvelyk magas, közepes testalkatú, barna szemű és hajú. Kopott ruhát viselt, és ideje lett volna felkeresnie a fodrászát. Ed nem látta elég tisztán az arcát ahhoz, hogy később is felismerje, de annyit meg tudott állapítani róla, hogy tipikus szláv arc, kifejezéstelen, és a tekintete rá szegeződik.
Gyere, iván. Felvettem ezt az undok nyakkendőt, ahogy kérted. A pasas annál a megállónál szállt fel, amelyiktől alig egy háztömbnyire volt a KGB központja, tehát valószínűleg tényleg kém volt. És nem csalétek. Ha a kettes igazgatóság embere lett volna, akkor másképp szervezik meg ezt az egészet. Nem ilyen amatőr módon, és nem a KGB közelében. Ez a fickó olyan valódi, mint én. Szeretett volna odafordulni és szembenézni vele, de nem lehetett. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy türelmesen vár, és ha érzi, hogy megmozdul a kabát szárnya, akkor örül neki. Azt is titokban…

ZAJCEV HANYAGUL körülnézett a kocsiban. Senki nem figyelte, még csak nem is néztek abba az irányba, úgyhogy hagyta, hogy a jobb keze beóvakodjon az esőkabát zsebébe. Beleejtette a papírt, és lassan kihúzta a kezét.

BINGÓ, GONDOLTA FOLEY, miután a szívverése rendeződött. Oké, iván, ezúttal mit hoztál nekem?
Még mindig türelmesnek kellett lennie. Semmi értelme megöletni ezt a fickót. Ha tényleg az orosz MERCURY-tól van, akkor felbecsülhetetlenül értékes fogás lesz. Az első fogás az orosz tengeren… de vajon marlin, cápa vagy csak egy lyukas csizma? És ha egy szép kék marlin, akkor mekkora? Még nem ránthatta hátra a horgászbotot, hogy megnézze, mi akadt a horogra. Nem, erre majd később fog sor kerülni, ha egyáltalán sor kerül rá. A terepműveletek toborzási fázisa – megkörnyékezni egy ártatlan szovjet állampolgárt és ügynököt csinálni belőle, információforrást a CIA számára, kémet – sokkal bonyolultabb folyamat, mint levenni a lábáról és két vállra fektetni egy szende katolikus lányt a vasárnapi mise után. Megfontoltan kellett cselekedni, nehogy a “kislány” megijedjen és elszaladjon. Első alkalommal csak közeledni, aztán a következőn esetleg jöhetett egy lassú tánc, a harmadikon egy csók, majd az óvatos tapogatózás, és csak azután, ha szerencsés voltál, a blúz kigombolása, majd… a többi.
A gondolatai visszazökkentek a jelenbe, ahogy a szerelvény lefékezett. Foley elengedte a korlátot, és körülnézett…
A férfi ott állt, és épp őt nézte, beleégetve arcát Ed elmebeli fényképalbumába.
Rossz lépés, pajtás, így nem leszel hosszú életű. Nyilvános helyen soha ne nézz az összekötőd szemébe. Foley tekintete átsiklott a férfin, anélkül hogy egy pillanatra is elidőzött volna az arcán. Aztán a leszállók tömege mozgásba lendült, és Ed hagyta, hogy kisodorják a peronra.

ZAJCEV LE VOLT NYŰGÖZVE. Az amerikai megnézte őt magának, anélkül hogy egyenesen ránézett volna. Egy pillanat volt az egész, annyi idő, amíg a férfi tekintete átsiklott rajta, aztán el is tűnt. Legyél az, akinek reméllek, ordította Oleg Ivan’ics elméjének lázadó fele, olyan hangosan, ahogy csak telt tőle.

ÖTVEN MÉTERREL FELJEBB, a nyílt utcán Foley még mindig nem engedte a kezét a kabát zsebébe nyúlni. Biztos volt benne, hogy ott járt egy idegen kéz. Érezte. És tudta, hogy Iván Akárki nem aprót keresett benne. Egy másodpercre sem lassított, míg haza nem ért. Csak amikor bezárta maga mögött a bejárati ajtót, akkor mert belenyúlni a zsebébe.
Mary Pat ott állt, vele szemben, és kérdőn figyelte. Látta, hogy történt valami.
Ed kivette a papírt. Ugyanaz a fejléces jegyzetlap volt, mint előző alkalommal. Foley elolvasta az üzenetet, kétszer is, aztán harmadszor is, majd szó nélkül átadta a feleségének.
Hal volt, gondolta. Még az is lehet, hogy egy szép nagy példány. És amit kért, annak volt értelme. Bárki is legyen ez az ember, nem ejtették fejre. Nem lesz könnyű megadni, amit kér, de meg fogja kapni. Persze, a törzsőrmester nem fog örülni neki, és nagyon nem fog örülni, mert a nagykövetség állandó megfigyelés alatt áll. Oscar-díjra méltó összjátékra lesz szükség, de Ed biztos volt benne, hogy a tengerészgyalogosoknak menni fog.
Mary Pat kezét érezte a kezében.
– Szia, édes – mondta a mikrofonoknak.
– Szia, Ed – felelte MP. Ez a fickó val[ódi], mondták az ujjai. A férje bólintott. Holn[ap] reg[gel]?, kérdezte Mary Pat, amire egy újabb bólintás volt a válasz.
– Vissza kell szaladnom a nagykövetségre, drágám. Az asztalomon felejtettem valamit.
Mary Pat felfelé tartott hüvelykujjai jelezte, hogy szorít neki.
– Ne legyél oda sokáig. Már készül a vacsora. Gyönyörű pecsenyehúst szereztem a finn üzletből, és lesz babfőzelék meg sült kukorica is.
– Jól hangzik. Egy félóra múlva itt vagyok.
– Várlak.
– Hol vannak az autó kulcsai?
– A konyhában. – Mindketten kimentek.
– Csók nélkül kell elmennem? – kérdezte Ed a legjobb papucsférj hangján.
– Azt hiszem, akad még belőle a zsákomban – válaszolt cuncimókus hangnemben Mary Pat.
– Történt valami érdekes odabent?
– Csak az a Prince járt nálam a Timestól.
– Az a seggfej?
– Az. Majd beszélünk még, drágám. – Foley az ajtó felé indult. Még mindig rajta volt a felöltő.
Kifelé menet integetett az őrnek, és kényszeredetten rávigyorgott. Biztos volt benne, hogy az őröknek jelenteniük kell minden mozgást, hadd lássa hát, hogy zavarban van a feledékenysége miatt. Ha lehallgatják, úgyis tudni fogják, hogy miért ment vissza a követségre, és talán még el is hiszik neki. Visszafelé jövet majd ráhajít egy nagy sárga borítékot a Mercedes anyósülésére, hogy minden részlet a helyén legyen. Működnie kellett, hiszen ezért kapta a pénzét: hogy ügyeljen a részletekre, és ne feledkezzen meg semmiről.
Jóval hamarabb a nagykövetségnél volt, mint metróval be szokott érni. Behajtott az őrt álló tengerészgyalogos mellett a kapun, beállt a látogatóknak fenntartott parkolóhelyek egyikére, és felrobogott az irodájába. Telefonált egyet, aztán kerített egy sárgásbarna borítékot, és belecsúsztatott egy International Herald Tribune-t.
– Ed? – A hang Dominic Corsóhoz, Foley egyik műveleti tisztjéhez tartozott. A főnökénél idősebb Corso kereskedelmi attaséként tartózkodott Moszkvában. Három éve dolgozott itt, és az előző állomásfőnök nagyon elégedett volt vele. Ő is New York-i volt, pontosabban Richmondból, Staten Islandről való, egy NYPD-s nyomozó fia. Igazi “New Yorki-i tengerimalac” volt, de az élénken csillogó barna szempár mögött félelmetes intelligencia rejtőzött.
– Meg szeretném kérni valamire.
– És mi lenne az?
Foley elmondta neki.
– Komolyan? – Nem mindennapi kérés volt.
– Ühüm.
– Jól van, szólok a törzsnek, de biztosan tudni akarja majd, hogy miért. – Tom Drake törzsőrmester, a nagykövetséget őrző tengerészgyalogos-különítmény rangidős tiszthelyettese tisztában volt vele, hogy mi Corso valódi munkája.
– Mondja azt neki, hogy vicc, de nagyon fontos.
– Rendben. Van még valami, amit tudnom kell? – kérdezte Corso.
– Egyelőre nincs.
Corso nem tiltakozott. Ha az állomásfőnök nem akarta megosztani az információt, arra jó oka lehetett. Nem volt ebben semmi különös. A CIA-nál gyakran előfordult, hogy fogalmad sem volt, min dolgozik a csapatod. Foleyt ráadásul alig ismerte még, de épp eleget tudott róla ahhoz, hogy tisztelje.
– Oké, máris lemegyek hozzá.
– Kösz, Dom.
– Hogy bírja a fiú Moszkvát? – kérdezte az ajtóból a műveleti tiszt.
– Szép lassan megszokja. Ha korcsolyázni is elviszem, imádni fogja. Odáig van a jégkorongért.
– Nos, ez esetben nem is jöhettek volna jobb helyre.
– Ugye? – Foley fogta a borítékot, és felállt. – Akkor hát csináljuk meg ezt, Dom, rendben?
– Máris, Ed. Holnap találkozunk.