A gonosz birodalma 24.

24. fejezet


START



NAGY KALAND VOLT ez Szvetlana számára, de tulajdonképpen mindegyiküknek, hiszen még soha nem utaztak hálókocsival. Oleg és Irina cigarettára gyújtottak, és a nagy, de meglehetősen koszos ablakon át a hatalmas pályaudvar végtelen vagonsorait nézték. A kis zajcsikjuk egyelőre a fülkék felderítésével volt elfoglalva. Azt már megállapította, hogy mindegyikhez külön mosdó tartozik, s ez annyira megtetszett neki, hogy kijelentette, ő fog a másik fülkében aludni, egyedül. Mivel a két fülkét ajtó kötötte össze, a szülei nem tiltakoztak az ötlet ellen.
Öt perccel azután, hogy elhagyták az állomást, a kalauz jelent meg, hogy érvényesítse a jegyeket.
– Az állambiztonságnál dolgozik? – kérdezte tisztelettudóan a férfi.
A KGB utazási irodája figyelmeztette őket, gondolta Zajcev. Milyen jól tették. Az a tintanyaló nagyon akarhatja a harisnyát a feleségének.
– Erre nem válaszolhatok, elvtárs – felelte zord arccal Zajcev, hogy a kalauz érezhesse, fontos emberrel van dolga. Oroszországban csak így garantálhatta magának az ember a megfelelő ellátást.
– Igen, elvtárs, hogyne – vágta rá gyorsan a kalauz. Nem volt félnivalója a KGB-től, de nem is szeretett volna ujjat húzni velük. – Ha valamire szüksége van, csak szóljon. A vacsorát tizennyolc órakor szolgálják fel. Az étkezőkocsi a következő, arra – mutatta az irányt.
– Milyen az étel? – kérdezte Irina. Egy KGB-tiszt feleségeként lehettek elvárásai.
– Nem rossz, elvtársnő – felelte a kalauz. – Én magam is ott étkezem – tette hozzá, ami csak jelentett valamit.
– Köszönjük, elvtárs.
– Jó utazást kívánok – mondta a férfi, és magukra hagyta őket.
A felnőttek könyvet vettek elő, Szvetlana pedig az üveghez nyomta az orrocskáját, és a rohanó tájat nézte. Nyugat-Oroszországot többnyire dimbes-dombos síkságok és messzi láthatár jellemzi, mint Kansast vagy Kelet-Coloradót. Unalmas látvány volt, de a kis zajcsikot, akinek még minden új volt és izgalmas, nagyon érdekelte. Különösen a töltés mellett legelésző tehenek tetszettek neki. A tehenek, gondolta, jópofa állatok.

MOSZKVÁBAN EKÖZBEN Nigel Haydock megköszönte a Közlekedési Minisztérium munkatársának a nagyszerű segítséget, majd a riporter és a fotós kíséretében visszament a követségre. A brit nagykövetségnek volt egy fotólaborja is; a fényképész elvonult ide, Matthews pedig követte Nigelt az irodájába.
– Nos, Paul, mit gondol, lesz ebből sztori?
– Úgy gondolom, igen. Fontos, hogy legyen?
– Nos, számomra fontos lenne, hogy a szovjetek hasznosnak tartsanak, olyan embernek, aki meg tudja értetni a világgal, milyen csodálatos is ez az ország és ez a rendszer – kuncogott Haydock.
6-os vagy, mi?, gondolta Matthews, de nem tett semmilyen megjegyzést.
– Azt hiszem, tudok kezdeni valamit ezzel az anyaggal. Isten látja a lelkemet, a brit vasutaknak tényleg szükségük van a reformra. Ez a cikk talán fel fogja rázni az illetékeseket.
– Úgy legyen – bólogatott Nigel. Világos volt, hogy a vendége gyanakszik, de volt olyan kegyes, és nem tett megjegyzéseket. Talán majd egyszer, ha újra Londonban lesznek, és Matthews meghívja egy sörre egy jó angol pubba.
– Szeretné látni a fotókat?
– Ha lehet.
– Csak néhányat tartunk meg. A többi selejt.
Haydock az asztal mögé rejtett bárszekrénybe nyúlt.
– Egy italt, Paul?
– Köszönöm, Nigel. Egy sherry jólesne.
Két sherryvel később megjelent a fényképész, és az attasé elé tette a fotókat tartalmazó mappát.
– Kiváló munka. Tudja, amikor én készítek fényképeket a Nikonommal, sohase tudom eltalálni a megfelelő fény-beállítás kombinációt. – Ennél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy három fénykép is volt a Nyúl családról. Felállította a mappát, mintha így akarná közelebbről szemügyre venni az egyik fotót, és a fedezékében gyorsan a fiókjába csúsztatta a három fényképet.
– Nos, ideje lenne visszamennem az irodába, hogy megírjam a cikket – állt fel Matthews. – Kösz az ötletet és a segítséget, Nigel.
– Örömömre szolgált, Paul. Kitalál egyedül?
– Hogyne, csak maradjon nyugodtan.
Matthews és a fotós eltűnt a folyosón, Haydock pedig elővette a frissen zsákmányolt fényképeket. Mrs. Nyúl tipikus orosz nő volt kerek, szlávos arcával – milliónyi hasonmása lehetett Szovjetunió-szerte. Le kell adnia néhány fontot, és szüksége lesz egy alapos sminkelésre is, állapította meg Haydock, de mindent egybevetve nem csúnya asszonyka. Öt láb négy hüvelyk magas lehet, a súlya kb. száznegyven font. A kislány ennivaló volt élénkkék szemével, boldogságtól sugárzó arcocskájával. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy maszk mögé rejtse az érzéseit, mint azt a felnőttek többsége tette a világnak ezen a táján. Nem, a gyerekek mindenütt egyformák: ártatlanok és kielégíthetetlenül kíváncsiak.
A hírnök szobája a legfelső szinten volt, a nagykövet, Sir John Kenny irodája mellett. Haydock rábízott egy fémkapcsokkal, ragasztóval és viasszal lezárt borítékot. A hírnök a diplomatatáskájába zárta a borítékot. A méregdrága, valódi bőrből készült táska mindkét oldalát a windsori királyi család címerpajzsa díszítette; a fogantyújáról bilincs lógott, hogy a hírnök a csuklójához rögzíthesse – a bécsi egyezmény szigorú tiltása ellenére. Az autó már várta, hogy kivigye a Seremetyjevo reptérre a British Airways délutáni londoni járatához. Haydock biztos volt benne, hogy a fényképek Sir Basil asztalán lesznek, még mielőtt hazamenne, és a Century House szakértői éjszakába nyúlóan vizsgálni fogják őket. Ez lesz az utolsó hivatalos ellenőrzése a Nyúl valódiságának, mielőtt átrántanák Nyugatra. Az arcát össze fogják hasonlítani az ismert KGB-s kémelhárítókéval – s ha talált és süllyedt, akkor Ed és Mary Foley bajban lesz. Haydock azonban nem tartotta ezt valószínűnek. Egyetértett CIA-s kollégáival. A Nyúl valódinak látszott. Igaz, a kettes igazgatóság emberei is nagyon valódinak tudtak látszani.
Mielőtt visszatért volna az irodájába, még bement a kommunikációra, hogy egy rövid üzenetben figyelmeztesse a főhadiszállást: a hírnök valamit vinni fog nekik a BEATRIX művelettel kapcsolatban. Hadd fúrja az oldalukat a kíváncsiság, gondolta kaján vigyorral.

AZ ÚT KÉT ÓRA húsz percig tartott a kedvezőtlen széljárás miatt, ami valamivel több volt a tervezettnél, így a gép némi késéssel szállt le a Heathrow repülőtérre. A hírnököt a Külügyminisztérium fekete Jaguarja repítette tovább a belvárosba. A SIS futárja a minisztérium előcsarnokában várta. Átvette a borítékot, és már száguldott is át vele a Temzén a Century House-ba.
– Megvan? – kérdezte Sir Basil.
– Igen, uram – adta oda a tiszt a borítékot. Charleston ellenőrizte, hogy érintetlen-e, aztán egy papírvágókéssel tett róla, hogy többé ne legyen az. Végre láthatta is a Nyulat, aki mindeddig csak szavak formájában létezett számára. Három perccel később Alan Kingshot is megérkezett. C eléje tolta a fényképeket.
Kingshot alaposan megnézte őket magának.
– Szóval ez lenne a mi Nyulunk.
– Igen, Alan – bólintott Sir Basil.
– Eléggé átlagosnak néz ki. A felesége is. A kislány viszont rendkívül édes – jegyezte meg a műveleti főnök. – Már úton vannak?
– Öt és fél órája hagyták el a Kijev állomást.
– Nigel gyors munkát végzett. – Kingshot még egyszer megnézte magának a Nyulat, de bármennyire is szerette volna, nem látott a fejébe. Azért bízott benne, hogy tényleg értékes információkat tartogat számukra. – A BEATRIX tehát beindult. Megvannak a holttestek?
– A yorki férfi szerintem hasonlít rá, de attól tartok, le kell égetnünk az arcát – felelte fintorogva C.
– Ez várható volt. És a másik kettő?
– Két amerikai jelölt. Anya és kislánya. Egy bostoni házban égtek meg. Az FBI még dolgozik rajta. El kell küldenünk nekik a fotókat, hogy ne legyen differencia.
– Máris elintézem, ha óhajtja, uram.
– Megtenné, Alan?
A földszinti színes fényképtovábbító készülék – ugyanolyan, mint amilyet az újságok is használtak-viszonylag új volt, és egyszerűen használható, legalábbis a kezelője szerint. A vonal túlsó végén, Langleyben egy ugyanilyen Xerox gyártmányú gép várta az adatokat. A művelet két percig sem tartott. Kingshot felmarkolta a fényképeket, és visszament C irodájába.
– Kész, uram.
Sir Basil intett neki, hogy üljön le, majd a karórájára nézett. Öt perc, gondolta. A CIA főhadiszállása nagy épület volt, és a kommunikációs központot a pincében rendezték be. Amint az öt perc letelt, felhívta Arthur Moore-t a közvetlen vonalon.
– Jó napot, Basil – jött át Moore hangja a digitális áramkörökön.
– Helló, Arthur. Megkapta a fényképeket?
– Az imént. Szép kis család – jegyezte meg a CIA főigazgatója. – A vasútállomáson készült?
– Igen, Arthur. Jelen pillanatban a vonaton ülnek. Húsz… vagyis tizenkilenc óra múlva érnek Budapestre.
– Oké. Készen állnak, Basil?
– Majdnem. A férfi már megvan, és első ránézésre úgy tűnik, meg fog felelni a céljainknak. Már csak az a kérdés, hogy a bostoni holttesteket fel tudjuk-e használni.
– Oké, meg fogom sürgetni az FBI-t – ígérte Moore. Mielőbb el kellett juttatnia a fényképeket a Hoover-épületbe.
– Az nagyon jó lesz, Arthur. Ha valami történik, tájékoztatom.
– Nagyszerű, Bas. Viszlát.
Charleston letette a telefont, és Kingshotra nézett.
– Mondja meg az embereinek, hogy készítsék elő a testet az utazásra.
– Mikor indulunk, uram?
– Három nap múlva.
– Értettem. – Kingshot elhagyta a szobát.
C eltűnődött egy kicsit, aztán úgy döntött, ideje figyelmeztetni az amerikait. Megnyomott egy másik gombot a készüléken.
– Uram! – jelent meg másfél perccel később Ryan.
– Három, legfeljebb négy nap múlva Budapestre utazik.
– Mivel megyek?
– Van egy reggeli járat a Heathrow-ról. Magával fog tartani az egyik emberünk is, Budapesten pedig az ottani állomásfőnökünkre, Andy Hudsonra lesz bízva. Derék hírszerző, egészen jó kis állomást működtet.
– Értem, uram – felelte Ryan, mert mást nem tudott mondani. Épp elég volt neki feldolgozni azt is, hogy kémként fog működni egy kommunista országban. Végül mégis eszébe jutott egy kérdés: – Pontosan hogy is fogják csinálni, uram?
– Azt még én sem tudom, de Andynek jó kapcsolatai vannak magyar csempészekkel. Gondolom, velük fogja átjuttatni őket Jugoszláviába, onnan pedig utasszállító repülőgéppel jönnek Londonba.
Nagyszerű. Még több repülőgép, gondolta Ryan. Nem lehetne inkább vonattal? Egy ex-tengerészgyalogos azonban nem mutathatta ki, hogy fél.
– Oké, azt hiszem, menni fog.
– Beszélhet a Nyulunkkal, de csak diszkréten – figyelmeztette Charleston. – Somersetben is mellettük lehet, és gondolom, maga lesz az egyike azoknak, akik az Államokba fogják kísérni őket, valószínűleg egy U.S. Airforce szállítórepülővel a RAF bentwatersi támaszpontjáról.
Egyre jobb, füstölgött magában Jack. Tudta, hogy a repüléstől való félelmét előbb-utóbb le kell győznie, és azt is tudta, hogy le fogja, de az még odébb volt. Nos, legalább nem CH-46-ossal kell repülnie. Erre semmilyen körülmények közt nem lett volna hajlandó.
– Mennyi ideig leszek távol? – És kell a feleségem nélkül aludnom, tette hozzá gondolatban.
– Durván négy napig, de lehet belőle hét is. Attól függ, hogy mennek a dolgok Budapesten – tájékoztatta C. – Ezt nem lehet előre megmondani.

EGYIKÜK SEM EVETT még óránként száz kilométeres sebességgel száguldó étteremben. A kaland, főleg a kislányuknak, egyre izgalmasabb és izgalmasabb lett. A vacsora egészen tűrhető volt. Marhahús, burgonyaköret és zöldség, meg persze egy kancsó vodka, a jobbik fajtából, gyógyírként az utazás nyűgjeire. A lenyugodni készülő nap felé száguldottak, kizárólag mezőgazdasági termelésre használt vidékeken át. Irina áthajolt az asztalon, hogy felvágja a húst a zajcsiknak, aztán csak gyönyörködött a kis angyalkájukban, aki már nagylánynak tartotta magát, ezért egyedül evett. Az étel mellé egy pohár hideg tejet szürcsölgetett.
– Várod már, hogy odaérjünk, drágám? – kérdezte Oleg a feleségétől.
– Igen. Főleg az üzletekre vagyok kíváncsi. – Hát persze.
Oleg Ivan’ics énjének egy része nyugodt volt. Ami azt illeti, hetek óta nem érzett ilyen nyugalmat. Az árulása – énje másik része így gondolt rá –, már megkezdett, visszafordíthatatlan folyamat volt. Hány honfitársának, tűnődött, hány kollégájának lett volna bátorsága vállalni ezt, ha az ő helyében lettek volna? Nem soknak, gondolta, bár sohasem lehetett tudni. Egy olyan országban élt, és egy olyan munkahelyen dolgozott, ahol mindenki véka alá rejtette a gondolatait. A KGB-nél még az a szokás se élt, ami a civilek közt a barátság megpecsételését jelentette: itt senki nem mert olyan dolgokat elmondani a másiknak, amelyekről tudta, hogy ha a barátja nem volt méltó a bizalmára, börtönbe juttathatja. A KGB ugyanis nemcsak a hűségre épített, hanem a hűtlenségre is. Az államhoz hűségesnek kellett lenni, azokhoz pedig, akik a biztonságát veszélyeztették, hűtlennek. Zajcev azonban már nem hitt az államban – miért lett volna hűséges hozzá? Inkább a lelkét mentette. Az még nem volt reménytelenül korrupt.
És most itt volt, nyakig benne. Ha a kettes igazgatóság emberei tudomást szereztek volna a tervéről, bolondok lettek volna felengedni őt a vonatra. Bármelyik közbeeső állomáson leszállhatott volna, vagy egyszerűen leugorhatott volna egy előre megbeszélt helyen, hogy a nyugatiak kimenekítsék az országból. Nem, egyelőre biztonságban volt. A vonaton mindenképpen. Éppen ezért, határozta el, nyugodt lesz, és várni fogja, hogy mit hoz a holnap. Jót cselekszik, és a jótett helyébe jót várhat, áltatta magát. Ha van isten, biztosan meg fogja védeni a gonosz elől menekülő gyermekét.

RYANÉKNÉL MÁR MEGINT spagetti volt a vacsora. Cathynek volt egy különösen jó receptje az édesanyjától – akinek az ereiben egyetlen cseppnyi olasz vér sem folyt –, és Jack imádta, különösen finom olasz kenyérrel, amit itt sem kellett nélkülöznie, mert a felesége talált a közelben egy kitűnő olasz pékséget. Reggel nem volt műtétje, így bort ittak a vacsorához.
– Néhány nap múlva utaznom kell – állt vele elő Jack.
– A NATO-ügy?
– Az, bébi. Úgy néz ki, hogy ott leszek három-négy napig, de tovább is elhúzódhat.
– Miről fogtok tárgyalni? Nem árulhatod el?
– Sajnos, nem.
– Kémügy?
– Afféle. – Ennyit azért elmondhatott.
– Mi az a kémrügy? – kérdezte Sally.
– Az, amit apu csinál – vágta rá gondolkodás nélkül Cathy.
– Mint a boszorkány? – kérdezte Sally.
– Tessék, drágám? – csodálkozott Jack.
– A nyugati boszorkány, amikor az erdőt kémkedi – magyarázta Sally. Újabban az “Zóz” volt a kedvenc filmje.
– Kémleli – javította ki Jack. – Nem, apu nem azt csinálja.
– Akkor anyu miért mondta? – akarta tudni Sally.
Minden adottsága megvan, hogy jó FBI-ügynök legyen belőle, gondolta Jack. Cathyn volt a sor.
– Anyu csak viccelt, kicsikém.
– Aha – nyugodott meg Sally, és visszatért a “pizgettijéhez”. Jack morcosan a feleségére nézett. Nem lett volna szabad a munkájáról beszélniük a lányuk előtt. A gyerekek képtelenek titkot tartani. Ha nem akarod, hogy holnap a The Washington Post címoldalán szerepelj, egy szót se a gyerek előtt, tanították az ügynökség elemzőinek. A Grizedale Close-ban mindenki úgy tudta, hogy John Patrick Ryan az amerikai nagykövetség alkalmazottja. Azt nem kellett tudniuk, hogy valójában a Központi Hírszerző Ügynökség tisztje.
– Három-négy nap? – kérdezte Cathy.
– Ezt mondták. Lehet, hogy több is lesz belőle, de akkor is legfeljebb egy hét.
– Fontos? – kíváncsiskodott Sally. Az anyjától örökölhette kíváncsi természetét. Meg egy kicsit az apjától is, mosolyodott el Jack.
– Elég fontos ahhoz, hogy repülőre ültessenek… – Ez hatott. A felesége tudta, mennyire gyűlöli a repülőeszközöket.
– Nos, még van váliumod, és ha akarod, írhatok fel neked béta-blokkolót.
– Nem kell, bébi. Kösz, de most nem.
– Ha légibeteg lennél, azt megérteném. – És kezelni is könnyebb volna, gondolta Cathy, de nem mondta.
– Ott voltál, amikor tropára ment a hátam, bébi. Rossz emlékeim vannak a repülésről. Igazán mehetnénk hajóval, ha majd eljön az ideje, hogy hazahurcolkodjunk – mondta reménykedő hangon.
– Szerintem mókásabb repülőn – tiltakozott Sally. Ebben határozottan az anyja volt.

AZ UTAZÁS ELKERÜLHETETLENÜL fárasztó dolog, ezért a Zajcev családot kellemes meglepetésként érte, hogy mire visszatértek a fülkébe, a személyzet megágyazott nekik. Irina átöltöztette a lányukat a kis sárga, virágmintás hálóingbe. Szvetlana megnézte, hogy nincs-e medve vagy valamilyen egyéb gonosz teremtmény az ágy alatt, aztán lefeküdt és betakarózott – egyedül, mert már nagy kislány volt. Még nem akart aludni. Felkönyökölt, és az ablakon át a tovasuhanó fényeket csodálta. Neki még ez is új volt.
A szülei nyitva hagyták a két fülke közötti ajtót, hogy a kis zajcsik érezhesse a közelségüket, és ők is lefeküdtek. Még nem oltottak villanyt. Könyvet vettek a kezükbe, és csendben olvastak, míg a vonat zötyögése álomba nem ringatta őket is.

– A BEATRIX beindult – mondta Greer tengernagy Moorenak. – A Nyúl és családja a vonaton vannak, talán épp ebben a pillanatban kelnek át Ukrajnába.
– Gyűlölöm ezt a tétlen várakozást – jegyezte meg a hírszerzési igazgató. Ilyenkor mindig az jutott eszébe, milyen jó is volt egyszerűen csak őrt állni egy tengeralattjárón, figyelni a szelet és a hullámokat, érezni az arcon a napsütést, és ha kell, néhány rövid szóval irány- vagy sebességváltoztatásra késztetni a hajót. Sokkal jobb, mint lent gubbasztani, és amiatt izgulni, vajon elég éber-e az odafent őrködő. Ott fent, legalább úgy érezhetted, hogy a kezedben tartod a sorsodat.
– A türelem az egyik legnemesebb erény, James, ezért olyan nehéz megszerezni. És minél magasabbra jutsz, annál nagyobb szükséged van rá, hogy a fene vinné el. Olyan ez, mint a bírói emelvényen ülni és várni, hogy az ügyvédek rátérjenek a lényegre. Tudod, hogy mit fognak mondani, de végig kell hallgatnod őket, akár tetszik, akár nem. Sokszor már úgy érzed, hogy egy örökkévalóság óta nyomják a szöveget. – Igen, a tehetetlenség. A bírói székben rendesen megtanulta, hogy az ember nem ura a sorsának. A legtöbb, amit tehetsz, az az, hogy megpróbálsz elevickélni egyik stációtól a másikig, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb hülyeséget csinálj.
– Tájékoztassuk az elnököt?
Moore megrázta a fejét.
– Egyelőre nincs értelme felizgatni. Majd ha lesz elég információnk a számára.
– Soha nincs elég információnk, Arthur. Minél több lesz, annál világosabbá válik, hogy mennyire keveset tudunk.
– Mi a kő, James? Csak nem filozófiát tanul titokban?
– Az ősz haj teszi, Arthur.
Mike Bostock jelent meg.
– Még néhány nap, és a BEATRIX művelet bevonul a történelembe – közölte sugárzó arccal.
– Mondja, Mike, a Télapóban is hisz? – kérdezte a főigazgató.
– Pedig a képlet egyszerű: adott egy orosz KGB-s, aki szökni akar, és adott egy csapat, amelyik ki akarja szöktetni a vörösök földjéről. Vagy nem bízik a csapataiban, tábornok?
– Nem a mi csapataink – mutatott rá Greer.
– Basil remek munkát végez velük. Ezt nem tagadhatja.
– Ez igaz – ismerte el Greer.
– Látom, Mike, már alig várja, hogy kiderüljön, mit tesz a fa alá a Télapó – állapította meg Moore.
– Megírtam neki a levelet, és a Télapó mindig teljesíti a kéréseket. Ezt mindenki tudja. – Mike nagyon elemében volt. – Hol fogjuk elhelyezni őket?
– A winchesteri farmon – felelte Moore. – Adunk neki egy kis időt, hogy leeresszen. Nyugis hely, és ha akarja, beiktathatunk néhány egynapos kirándulást is.
– Mennyi pénzt fog kapni? – kérdezte Greer.
– Attól függ. – Moore volt az, aki az ügynökség feketekasszáját kezelte. – Ha értékes információ, akár egymilliót is. Meg egy jó kis munkahelyet, ha mindent kiszedtünk belőle.
– Na és hol tudnánk elhelyezni egy orosz kommunikációs tisztet? – tűnődött hangosan Bostock.
– Azt majd ő eldönti.
A feladat egyszerre volt könnyű és bonyolult. A család minden tagjának meg kell tanulnia angolul. Új személyazonosság. Mondjuk norvég bevándorlók, hogy legyen magyarázat az akcentusukra. A CIA évente száz új állampolgárt “hozhatott be” a Bevándorlási és Honosítási Hivatalon keresztül. (A keretet még soha nem merítették ki.) Nyúlék új társadalombiztosítási számot kapnak, autóvezetői engedélyt – ha kell, előtte egy autóvezetői tanfolyamon is részt vesznek –, mindezt Virginia államtól, melynek kormányával az ügynökség jó kapcsolatokat ápolt, mert Richmond soha nem tett fel kínos kérdéseket.
Aztán jöhet a pszichológiai segítség, amire mindenkinek szüksége van, aki mindent felégetve maga mögött új életet kezd egy egészen új világban. Az ügynökség általában a Columbia Egyetem pszichológia professzorát bízta meg ezzel. Később néhány régebbi emigráns is besegíthet, átlendítve az új sorstársakat a nehézségeken. Az oroszoknak olyan volt Amerika, mint a játékbolt a kisgyermeknek. Lenyűgöző minden tekintetben, egy olyan hely, amit semmihez nem tudtak hasonlítani, mert nem volt viszonyítási alapjuk. Mintha egy másik bolygóra kerültek volna. Rendkívül fontos volt, hogy a szökevények be tudjanak illeszkedni. Először is az információ miatt, másodszor pedig azért, hogy ne akarjanak hazatérni, mert az a biztos halált jelentette volna, legalábbis a férj számára. Volt már rá példa, hogy a honvágy erősebbnek bizonyult az élni akarásnál.
– Ha szereti a hideget, küldjük Minneapolis-Saint Paulba – javasolta Greer. – De uraim, nagyon előreszaladtunk.
– Maga a megtestesült józanság, James – jegyezte meg mosolyogva a főigazgató.
– Csak a földön járok. Még ki se keltek a tojások, de mi már a csibéket számoljuk.
És mi lesz, ha szart se tud?, fogta el Moore-t a kétkedés. Ha csak egy kétségbeesett ember, aki ki akar jutni Amerikába?
– Nos, Basil folyamatosan tájékoztatni fog minket, és ott lesz a maga Ryanje is, hogy védje az érdekeinket.
– Egészen megnyugodtam. Basil meg biztosan röhög a markába.
– Ryan ügyes fiú, Mike. Ne becsülje alá. Azok, akik ezt tették, most a marylandi börtönben várják, hogy elfogadják a fellebbezésüket – kelt a pártfogoltja védelmére Greer.
– Igen, tudom, valamikor tengerészgyalogos volt – adta meg magát Bostock. – Mit mondjak Bobnak, ha telefonál?
– Semmit – vágta rá a főigazgató. – Míg meg nem tudjuk a Nyúltól, hogy a kommunikációs rendszerünk mely része kompromittálódott, addig nagyon fogunk vigyázni, hogy mit közlünk dróton.
Bostock bólintott, mint egy engedelmes kisdiák.
– Értettem, uram.
– A T&T-sekkel átvizsgáltattam az összes telefonvonalunkat. Azt mondják, tiszták. Chip Bennett még mindig a körmét rágja Fort Meade-ben, és az őrületbe kergeti az embereit. – Moorenak nem kellett hozzátennie, hogy ha a Nyúl igazat mond, akkora veszély fenyeget, mint amire Pearl Harbor óta nem volt példa. Azt ugyan nem tartotta valószínűnek, hogy a KGB olyat tud, amire a tudományos és technológiai igazgatóság emberei nem képesek, de ha az orosz nem figyelmezteti őket… Ebbe nem is mert belegondolni.

RYAN AZ ÚTRA CSOMAGOLT. Vagyis csomagolni próbált, mert fogalma sem volt, mire lehet szüksége egy kémnek. Tartalék öltönyre? Igen. Tengerészgyalogos-kiegészítőkre, rangjelzésre? Biztosan nem. Edzőcipőre? Még jól jöhetett. Végül két öltöny és két pár cipő – egy félcipő és egy edzőcipő – mellett döntött. Egy L. L. Beán ponyvatáskába tette őket, mert ebbe minden belefért, és eléggé hétköznapi volt ahhoz, hogy senkinek ne keltsen feltűnést. Az útlevelét az íróasztal fiókjában hagyta. Sir Basil új útlevelet ígért. Amihez – erre eddig nem is gondolt minden bizonnyal új név is fog járni. A fenébe, morgolódott. Egy új név, amit észben kell tartani, és amire reagálni kell. Már volt egy neve, és nagyon összenőttek.
– Sikerült? – kérdezte a háta mögül Cathy.
– Úgy néz ki.
– Nem veszélyes, amire készülsz?
– Nem hiszem, bébi. – Nem tudott hazudni, és Cathy rögtön megérezte a bizonytalanságát.
– Hova mész?
– Már mondtam. Németországba.
– Valami NATO-izé?
– Ezt mondták.
– Mit csinálsz te voltaképpen Londonban, Jack? A Century House…
– Tudod jól, Cathy, hogy elemző vagyok. Átolvasom a különböző forrásoktól származó anyagokat, értelmezni próbálom őket és jelentéseket írok róluk. Egyszóval majdnem ugyanazt csinálom, mint a Merrill Lynchnél. Információt bányászok, és igyekszem következtetéseket levonni belőlük. Azt tartják, jó vagyok benne.
– De semmi köze a fegyverekhez, ugye? – Ez félig kérdés volt, félig figyelmeztetés. Cathy mint orvos ki nem állhatta a lőfegyvereket, mert tudta, hogy mire képesek. Még a gardróbban tartott, töltetlen Remington vadászpuskát is gyűlölte, a legfelső polcon elrejtett, töltött Browning Hi-Powert pedig még annál is jobban.
– Szó sincs fegyverekről, szivi. Én nem az a fajta kém vagyok.
– Oké – enyhült meg Cathy. Még mindig nem volt teljesen nyugodt, de belátta, hogy Jack ugyanúgy nem beszélhet neki a megbízatásáról, mint ahogy ő sem beszélheti meg vele a betegek kórtörténetét. – Ugye igyekezni fogsz haza? – kérdezte aggódva.
– Tudod jól, bébi, mennyire nem szeretek távol lenni tőled. Még aludni se tudok rendesen, ha nem vagy mellettem.
– Akkor vigyél magaddal!
– Hogy vásárolgass Németországban? Mit akarsz venni? Dirndlit Sallynek?
– Nos, ami azt illeti, szereti a Heidit. – Ez elég gyenge érv volt.
– Ügyes próbálkozás, bébi. Szívesen vinnélek, de nem lehet.
– A fenébe… – fakadt ki Lady Ryan.
– Ilyen az élet, bébi.
Cathy utálta ezt hallani. Mérgében morgott valamit, de még ő maga sem értette, hogy mit. Nem is feszegette tovább a kérdést.
Percekkel később, az ágyban fekve Jack azon merengett, hogy vajon hogyan fog végződni ez a kaland – ami még el sem kezdődött. A józan ész azt súgta, hogy nem kell aggódnia, mert semmi olyat nem fog tenni, amivel bajba keverheti magát. Kivéve azt az apróságot, hogy hamis útlevéllel utazik be Magyarországra. Abe Lincoln is jól érezte magát a színházban, egy apróságot leszámítva. Idegen területen lesz, idegen és ellenséges területen. Már így is egy idegen országban élt, és bármennyire is kedvesek voltak velük a britek, az otthont semmi nem pótolhatta. A magyarok azonban egyáltalán nem fogják kedvelni, ha kiderítik, hogy hamis személyazonosságot használ. Vajon mit mond az ilyen esetekre a bécsi egyezmény? De nem hátrálhatott meg emiatt. Egy volt tengerészgyalogos nem tehet ilyet. Azt várják tőle, hogy rettenthetetlen legyen. Hát hogyne. Amikor a rosszfiúk rajtuk ütöttek néhány hónappal ezelőtt, akkor is csak azért nem hugyozta tele a nadrágját, mert előtte kilátogatott a vécére. Elintézte őket, persze, de egyáltalán nem érezte magát hősnek. Sikerült életben maradnia, és kinyírta azt a fickót az Uzival, de örömöt csak az okozott, hogy azt a rohadék Sean Millert nem. Hadd penészedjen csak meg a marylandi fegyházban. Úgyis az lesz a sorsa, hiába fordult a legfelsőbb bírósághoz. Amikor megölte azokat a titkosszolgálati ügynököket, végleg elásta magát.
De mi lesz Magyarországon? A fenébe, miért kell mindig ilyen őrült kalandokba keverednem? Mintha az ördög egy kalapba tette volna a nevét – csak az övét –, hogy kaján vigyorral folyton kihúzza. Sohasem lesz vége? Azért fizették, hogy a jövőbe nézzen, és jóslatokat mondjon, de sohasem folyamodott érte fekete mágiához. Sem most, sem a Merrill Lynchnél. Igaz, már az is az istenkáromlás határait súrolta, hogy a jövőbe akart látni. Az is igaz, hogy jól csinálta a tőzsdén, és rengeteg pénzt keresett vele. Csakhogy az üzleti életben nem függtek emberi életek a megállapításaitól. Most kipróbálhatta, milyen az, amikor egy íróasztal mögött valaki más úgy dönt, hogy neked vásárra kell vinned a bőrödet. Fasza. Egyszerűen fasza. A mennyezetre nézett. Miért festik mindig fehérre? Nem lenne jobb alváshoz a fekete? Mindig látni lehet a mennyezet fehérjét, még egy elsötétített hálószobában is. Van valami oka ennek?
És annak, hogy nem tud aludni? Miért kell hülye, megválaszolhatatlan kérdéseken rágódnia? Bármi történjék is, egy haja szála sem görbülhet. Basil nem fogja hagyni. Langley nagyon morcos lenne miatta. Basil egyszerűen nem engedheti meg magának. Moore nem felejtené el, és a CIA-nál mindenki erről beszélne, évtizedeken át, ha a SIS szóba kerülne. Nem, a britek nem fogják hagyni, hogy bármi is történjen vele.
Másrészt viszont nem ők lesznek az egyetlen csapat a pályán, és mint a baseballban, itt is mindkét fél azon lesz, hogy ő nyerje meg a meccset. De akkor sem hátrálhatsz meg, Jack. Mit gondolnának a csapattársaid? Azok, akik számítanak rád. Akikre szégyent hozna. És ami még rosszabb, önmagára is szégyent hozna. Akár tetszik, akár nem, fel kell öltenie a mezt, és ki kell vonulnia a pályára.
Vagy dönthet úgy is, hogy visszamegy a Merrill Lynchhez. Kizárt dolog! Akkor már inkább néz farkasszemet a halállal. De tényleg, döbbent meg. rajta még ő is. Most akkor bátor volt, vagy reménytelenül keményfejű? Ez jó kérdés, gondolta. Amire eddig csak egyvalaki válaszolt, valaki, aki az egyenletnek csak az egyik oldalát tekintette meg. A fizikai részét, mert a lelki, a gondolati része nem érdekelte. Ez pedig aligha volt elegendő ahhoz, hogy ítéletet mondhasson, ahogy az újságírók és a történészek is legfeljebb próbálkozhattak a valóság megformálásával, kilométerek és évszázadok távlatából. De azért próbálkoztak, és úgy tettek, mintha mindent értenének. Na persze.
Mindenesetre felkészült az útra, és bízott benne – mi mást tehetett volna? –, hogy a kiruccanás legkellemetlenebb része a repülés lesz. Bármennyire is utálta, legalább kiszámítható volt. Feltéve, hogy egy vihar nem tépi le a repülő szárnyait.

– MI A JÓ BÜDÖS FRANC EZ? – gondolkodott hangosan John Tyler. A telex csak parancsokat tartalmazott, de indoklást nem. Tyler gondolkodott még egy sort – ezúttal csendben –, aztán felhívta az ügyészhelyettest.
– Mi? – kérdezte döbbenten Peter Mayfair. Harmadikként végzett a Harvard jogi karán három évvel ezelőtt, és máris az államügyész helyettese volt. Az ismerősei, akik mindnyájan maximalista embernek ismerték, egyszerűen csak Maxnek szólították.
– Hallottad.
– Mi ez az egész?
– Fogalmam sincs. Közvetlenül Emil irodájából jött. Nagyon olyan szaga van, mintha a folyó túlpartjáról származna, de a telex szart sem árul el az indokokról. Hogy csináljuk?
– Hol vannak a holttestek?
– A városi hullaházban, azzal az utasítással, hogy nem lehet felboncolni őket. Gondolom, lefagyasztották őket.
– És te nyersen akarod őket?
– Fagyasztva, igen, de nyersen. – Hülye egy megfogalmazás, de végül is igen, gondolta a területi irodavezető helyettese.
– A hozzátartozók?
– A rendőrség még nem talált egyet sem.
– Oké, reméljük, hogy így is fog maradni. Ha senki nem jelentkezik értük, rászorulónak nyilvánítjuk őket, és a továbbiakban a szövetségi állam fog gondoskodni róluk, mint a holtan talált hajléktalanokról. Beleteszik őket egy olcsó ládába, és elkaparják őket a Fazekasok mezején. Hová viszitek őket?
– Még azt sem tudom, Max, de meg fogom kérdezni Emiltől.
– Sürgős? – kérdezte Mayfair.
– A múlt hétre kellene, Max.
– Oké, értem. Máris indulok a hullaházba.
– Akkor ott találkozunk. Kösz, Max.
– Jössz nekem egy sörrel meg egy vacsorával a Legal Seafoodban – mondta az ügyész.
– Megbeszéltük. – Ez volt a legkevesebb.