A gonosz birodalma 17.

17. fejezet


SORON KÍVÜL



PRIORITÁS: VILLÁM
CÍMZETT: MŰVELETI IGAZGATÓ, CIA
MÁSOLATOT KAP: FŐIGAZGATÓ, HÍRSZERZÉSI IGAZGATÓ
FELADÓ: MOSZKVAI ÁLLOMÁSFŐNÖK
TÁRGY: NYÚL
SZÖVEG:
VAN EGY NYUSZINK, AKI ÁLLÍTÁSA SZERINT A KGB KÖZPONTJÁBAN DOLGOZIK, ÍGÉRETES POZÍCIÓBAN, ÉS A KORMÁNYUNK SZÁMÁRA HASZNOS INFORMÁCIÓT SZÁNDÉKOZIK ÁTADNI. BECSLÉS: MEGBÍZHATÓ, 5/5.
SÜRGŐSEN KÉREK ENGEDÉLYT AZONNALI KISZÖKTETÉSRE. A NYÚL A FELESÉGÉT ÉS KISLÁNYÁT (3) IS MAGÁVAL AKARJA HOZNI. 5/5 PRIORITÁST KÉREK.
VÉGE

Foley még egyszer átnézte a szöveget. Rövid volt és velős. Az ilyen üzeneteknél az volt a jó, ha az ember rövidre fogta őket: így kisebb volt az esélye annak, hogy ha a túloldal kezébe kerülnének, megfejtsék. Ed azonban jogosan bízhatott benne, hogy az illetékeseket leszámítva senki nem fogja kézbe venni. Sokat kockáztatott ezzel a küldeménnyel. Az 5/5 azt jelentette, hogy 5-ös osztályúnak, a legmagasabbnak ítélte meg a kinyerhető információ fontosságát, és ugyanezt írta az alanyról is. Az ember ritkán küldött ilyen minősítésű üzenetet. Oleg Penkovszkij és a BÍBOROS tartozott ebbe a kategóriába, és egyik sem volt kispályás.
Egy pillanatra elfogta a kétség – mi van, ha túlbecsülte ezt az embert? –, de a karrierje folyamán megtanult bízni mind a saját, mind a felesége ösztöneiben. A “Nyúl” – így hívták a CIA-nál azokat, akik a segítségüket kérték abban, hogy sürgős jelleggel elhagyhassanak egy országot – sokat akart, de minden jel arra mutatott, hogy valóban az, akinek mondja magát: felbecsülhetetlen értékű adatok tudója. Mivel úgy tűnt, hogy a lelkiismeret hajtja, megbízhatónak ígérkezett. Ha csali lett volna, akkor pénzt kér, mert a KGB azt képzelte, hogy ha valaki átáll, azt csakis a mohóság hajthatja. A CIA meg is tett mindent, hogy megmaradjanak ebben a hitükben.
Egyszóval úgy érezte, hogy nagy fogás lesz, bár az ember nem küldhet érzéseket diplomáciai táskában a hatodik emeletre. Bizalmat viszont kérhet, gondolta, és miért ne kapná meg tőlük? A moszkvai CIA-állomás főnöke, azért van itt, mert bíznak benne. Ezt kell mérlegre tenniük a kételyeikkel, az óvatosságukkal szemben. Ha az elnök vagy legalább a külügyminiszter moszkvai látogatásra készülne, az bekavarhatna, de ilyesmiről most szó sincs, tehát Langleyt elméletileg semmi nem akadályozza abban, hogy lépjen. Feltéve, hogy szerintük is megéri a kockázatot.
De miért ne gondolnák így, ha ő, a “moszkvai emberük” ezt javasolja? Felemelte a telefonkagylót, és beütött három gombot.
– Russell – felelte egy hang.
– Mike, itt Ed. Szükségem van magára.
– Máris ott vagyok.
Másfél perc múlva az ajtó kinyílt.
– Miben segíthetek, Ed?
– Lenne valami a táskába.
Russell a karórájára nézett.
– Akkor nagyon csipkednünk kell magunkat.
– Rövid lesz. Nekem is ott kell lennem.
– Akkor gyerünk, essünk túl rajta.
Russell irodája nem volt messze, és szerencsére senki nem tartózkodott a folyosón. Russell leült a forgószékébe, és bekapcsolta a rejtjelező gépet. Foley odaadta neki az üzenetet.
– Tényleg rövid – bólintott Russell, és gépelni kezdett. Majdnem olyan gyorsan verte a billentyűket, mint a nagykövet titkárnője, így egy perc alatt beírta a szöveget, plusz egy kis tölteléket is tizenhat vezetéknév formájában, amelyet egy prágai telefonkönyvből választott ki találomra. Miután a gép kiköpte a lapot, Foley összehajtogatta, borítékba tette, és forró viasszal lepecsételte, így adta vissza Russellnak.
– Öt perc, Ed – mondta az ajtó felé menet a kommunikációs tiszt. A diplomáciai futárt a földszinten találta. Tommy Coxnak, az 1. lovashadosztály egykori helikopterpilótájának, akit négyszer lőttek le a Központi-fennsík felett, minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje hazája ellenségeit. A diplomáciai táska egy ponyvából készült kézipoggyász méretű táska volt, amelyet Coxnak az út alatt végig a csuklójára bilincselve kellett tartania. A helye már le volt foglalva a Pan Am New York-i járatára. Három ponyvaregénnyel felszerelkezve készült a tizenegy órás repülőútra, ami alatt nem ihatott és nem alhatott. Ha Ed tíz perccel később küldi le a küldeményt, már nem találja itt. A hivatali autó már indulásra készen várta, hogy kivigye a reptérre, ahol külön bánásmód illette meg. Az oroszok nem háborgatták a diplomáciai futárokat, bár nyilván kíváncsiak voltak rá, hogy mi lehet a táskájukban. Abban biztosak lehettek, hogy nem orosz parfüm vagy harisnya egy Amerikában hagyott barátnőnek.
– Jó utat, Tommy.
Cox bólintott.
– Vettem, Mike.
Foley ezalatt a széfjébe zárta az üzenet másolatát, és átállította mind a szekrény, mind a riasztó kódját. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, lesétált a nagykövetség büféjébe, hogy belenézzen az ESPN műsorába. Jobb lett volna, ha nem teszi: mint kiderült, a Yankees egy-háromra elvesztett egy bajnoki mérkőzést. Hát nincs igazság a földön?, morgolódott magának Ed.

MARY PAT HÁZIMUNKÁT végzett, ami dögunalom volt számára, de ugyanakkor jó alkalom arra, hogy üresbe tegye az agyát, szabad folyást engedve a gondolatainak. Rendben, megint találkozni fog Oleg Ivanoviccsal. Viszont addig ki kell találnia, hogyan fogja átvenni a “csomagot” – ez a CIA értelmező szótárában az országból kicsempészendő anyagot vagy személy(eke)t jelentette –, és biztonságos helyre juttatni. Sok módja volt ennek, sok veszélyes módja, de a CIA tisztjeit éppen ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére képezték ki. Moszkva milliós nagyváros volt, és egy ilyen környezetben három ember mozgása annyira volt feltűnő, mint egy falevél az őszi lombhullásban, eggyel több bölény a Yellowstone Nemzeti Park csordájában vagy egy autó LA autópályáin a délutáni csúcsforgalomban.
Elméletileg, mert a Szovjetunióban minden és mindenki ellenőrzés alatt állt. Itt egyetlen napra sem tűnhettél el anélkül, hogy az valakinek ne tűnjön fel, és ha nem tudták, hol lehetsz, rögtön összeesküvést sejtettek mögötte. Lehet, hogy éppen ez a megoldás?, állt meg Mary Pat egy pillanatra.
Hát nem lenne nagyszerű így kijátszani őket?, vette elő a porszívót. Az éles motorhang újabb ötletet adott. Hiszen ez nemcsak poratkák, hanem poloskák ellen is hatásos, mosolyodott el MP. Rögtön ki is kapcsolta a készüléket. Minek elpazarolni egy ilyen lehetőséget? Eddel jól tudtak kommunikálni kézjelekkel is, de a sávszélesség olyan volt, mint a juharszirup januárban.
Kíváncsi volt, mit fog szólni az ötlethez Ed. Nem kizárt, hogy vevő lesz rá, gondolta. A férje saját magától sosem talált volna ki ilyet. Bármilyen tehetséges és elszánt volt is, nem tartozott a cowboyfajtába. Ha pilóták lettek volna, Ed a bombázót választja, ő pedig a vadászgépet. Szüksége volt a kihívásokra, mint Chuck Yeagernek az X-1-esre és Pete Conradnek a holdra szálló egységre.
Az ötletnek stratégiai gyümölcsei is lehettek. Ha a Nyulat ki tudják vinni úgy, hogy a túloldal nem fogja hiányolni, akkor az utolsó információmorzsáig ki tudják használni mindazt, amit tud. Ez nagyon csábító lehetőség volt, és talán a legjobb érv arra, hogy meggyőzze Edet. És ha ő is úgy látja, azzal a higgadt fejével, hogy kivitelezhető és megéri a kockázatot – bár kétségkívül meg fogja bonyolítani a dolgokat –, akkor már csak meg kell szervezni. Ami nem lesz könnyű feladat, de nem is lehetetlen. Lehetetlen egyébként sem létezik, nem igaz?
Hát persze, hogy nem!

A PAN AM GÉPE időben kigördült, végigdöcögve a Seremetyjevo repülőtér göröngyös taxiútjain, melyek arról voltak híresek a repülés világában, hogy egy hullámvasúttal is felvehették volna a versenyt. A kifutópályák azonban megfelelőek voltak, és a hatalmas JT-9D Pratt and Whitney turbómotorok kellően fel tudták gyorsítani a repülőgépet ahhoz, hogy elrugaszkodhasson a földtől. Tommy Cox a 3-A ülésben mosollyal nyugtázta az ilyenkor szokásos reakciót: valahányszor egy amerikai repülő maga mögött hagyta Moszkvát, az utasok üdvrivalgásban törtek ki. Senki nem vezényelte őket, spontán megnyilvánulás volt: ennyire örültek annak, hogy megszabadulnak a szovjet “vendégszeretettől”. Cox szívből együtt érzett velük. Képtelen volt megszeretni azt a népet, amelyik fegyverekkel látta el azokat, akik négyszer is kilőtték, még ha ez három Bíbor Szív kitüntetést eredményezett is számára. Büszkén viselte őket mindenkori zakója hajtókáján: a miniatűr szalagot és a második, illetve harmadik kitüntetést jelentő csillagokat. Az ablakon át a zsugorodó tájat nézte, míg meg nem szólalt a várva várt gongszó, jelezve, hogy utazómagasságba értek. Végre elővehette a Winstont, hogy rágyújtson. Sajnos, nem ihatott és nem alhatott ezeken az utakon, de legalább jó filmeket vetítettek, és ezt, amit most indítottak el, még nem is látta. Ebben a szakmában az ember megtanulta értékelni az apró örömöket. Tizenkét órányi repülés várt rá New Yorkig, de jobb volt egyben megtenni az utat egy közvetlen járattal, mint megállni Frankfurtban vagy a Heathrow-n, és jobbra-balra lófrálni a kezére bilincselt táskával. Végül is nem ígérkezett olyan szörnyűnek ez a fél nap. Volt egy csomag cigarettája, s a menü szerint finom vacsorára lehetett számítani. Ráadásul nem ingyen csinálta, a kormány fizetett neki azért, hogy egy olcsó táskát dajkáljon. Jobb volt, mint egy Hueyban röpködni a Központi-fennsík felett. Az pedig már régen nem érdekelte, hogy mi van a táskában. Ha másoknak fúrta az oldalát a kíváncsiság, az az ő bajuk volt.

RYANNEK SIKERÜLT megírnia három oldalt. Nem sok volt, és még csak arra sem hivatkozhatott, hogy a gondos fogalmazás hátráltatja. A nyelvezete választékos volt – a nyelvtant papoktól és apácáktól tanulta, és a szókincse is meglehetősen bő volt –, de nem művészi. Az első könyvéből, a Halálra ítélt sasokból a szerkesztő gondosan kigyomlált minden ilyen jellegű elemet, minek következtében egy alapos, de nehezen emészthető mű látott napvilágot. Legalábbis az a néhány kritikus, aki elolvasta, ezt írta róla. A könyv mindössze 7865 példányban kelt el, ami két és fél évi munka után siralmasan kevés volt. Jack azonban nem hagyta, hogy ez elvegye a kedvét. Azzal biztatta magát, hogy ez még csak az első próbálkozása volt, meg hogy egy másik kiadó remélhetően egy olyan szerkesztőre fogja rábízni az anyagot, aki inkább jóakarója, mint ellensége.
Csakhogy ehhez előbb be kellett volna fejezni a könyvet, és ez a szánalmas három oldal nagyon kevés volt egész napi termésnek. De csodálhatta-e, hogy csak ennyire futotta, amikor nem is az írásra koncentrált?
– Hogy ment? – kérdezte váratlanul Cathy a háta mögül.
– Tűrhetően – hazudta Jack.
– Hol tartasz?
– Májusnál. Halsey bőrbetegséggel küszködik.
– Dermatitis? Az nagyon csúnya tud lenni, még manapság is. Az őrületbe tudja kergetni szegény betegeket.
– Mióta vagy te bőrgyógyász?
– Az orvostudományok doktora vagyok, Jack, nem emlékszel? Lehet, hogy nem tudok mindent a bőrbetegségekről, de a lényeget igen.
– Milyen okos, és hozzá még szép is – vigyorodott el Ryan.
– És praktikus. Mindig kéznél vagyok, ha elkap a nátha, nem igaz?
– Ezt nem tagadhatom. A kölykök?
– Remekül érezték magukat. Sally kihintázta magát és megbarátkozott egy kisfiúval. Geoffrey Froggattnek hívják, az apja jogtanácsos.
– Remek. Csak ügyvédek laknak errefelé?
– Nos, van egy orvos meg egy kém is – mutatott rá Cathy. – A gond az, hogy én nem mondhatom el az embereknek, hogy te mivel foglalkozol.
– És akkor mit mondasz nekik?
– Azt, hogy a követségen dolgozol. – Ez majdnem igaz volt.
– Szóval tintanyaló vagyok – morogta Jack.
– Miért, jobb lenne visszamenni a Merrill Lynchhez?
– Soha ebben az életben! – Ha megtette volna, egy évig mást se hallott volna az apósától, mint “ugye, megmondtam”. – Vannak fontosabb dolgok is, mint tonnaszámra keresni a pénzt.
– Mint például?
– Nem mondhatom meg.
– Tudom – mosolygott Cathy. – De legalább biztos lehetek benne, hogy nem bennfentes kereskedés.
Ryan nem árulhatta el neki, hogy voltaképpen erre épül az egész szakma, mégpedig a legcsúnyább fajtájára. Emberek ezrei ügyködnek nap mint nap azon, hogy olyan dolgokat derítsenek ki, amit nem lenne szabad tudniuk, és olyan módszerekkel, amilyeneket nem lenne szabad alkalmazniuk. Ráadásul itt nem pénzről volt szó, hanem életről és halálról, ami véresen komollyá tette ezt a játékot. A vér persze Cathy munkájából sem hiányzott, de mégiscsak más volt egy kiműtött daganatot a hulladékégetőbe küldeni, mint azzal élni együtt, hogy ugyanez miattad egy eleven emberrel történt meg. Jack megborzongott. Még belegondolni is rossz volt.

BUBOVOJ ELOLVASTA az üzenetet, és az asztalra dobta a papírt. Nem remegett a keze, de szüksége volt egy cigarettára, hogy össze tudja szedni a gondolatait. A Politbüró tehát benne van. Maga Leonyid Iljics írta alá a bolgár pártelnöknek címzett levelet. Hétfőn reggel fel kell hívnia a nagykövetet, hogy megszervezzék a találkozót. Nem számított tiltakozásra. A bolgárok a Szovjetunió ölebei voltak: szolgálatkész és néha igen hasznos ölebek. A szovjetek segítettek nekik likvidálni Georgij Markovot – a KGB bocsátotta a rendelkezésükre a “fegyvert”, egy esernyőt, amellyel a ricinust tartalmazó fémgolyócskát kilőtték rá a Westminster Bridge-en –, és ezzel elhallgattatni egy roppant kellemetlen emigránst, aki túl sokat locsogott a BBC World Service-en. Nem most történt, de az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni. A bolgárok tehát tartoznak nekik. Különben is, még 1964-ben született egy megegyezés, melynek értelmében a DSZ végezte a piszkos munkát Nyugaton a KGB helyett. Ráadásul Leonyid Iljics egy egész zászlóaljnyi tankot is ígért nekik, a legmodernebb T-72-esből, az ilyesmi pedig mindig megmelengette a pártvezérek szívét, hiszen a tankok a politikai stabilitást jelentették számukra. Persze olcsóbb is volt, mint a MIG-29-esek, amelyeket a bolgárok kértek. Bubovoj nem is értette, mit akartak kezdeni a vadászgépekkel. Hiszen nem is volt olyan pilótájuk, aki vezetni tudta volna őket! Az orosz vicc szerint azért nem, mert a bajszuk nem fért bele a sisakba. De bajusz ide vagy oda, Bulgáriát mindig is Oroszország gyermekének tekintették – már a cári időkben is –, és akként is bántak vele. Ők pedig engedelmes gyermekek voltak, és tették, amit mondtak nekik, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy az helyes-e vagy sem. A lényeg az volt, hogy ne kapják őket rajta, és meglegyen a jutalom. Ezért nem számított igazi ellenállásra a pártelnök részéről. Persze majd elő fogja adni magát, mint Alekszander Godunov a színpadon, ugyanolyan átéléssel és ugyanolyan kiszámíthatóan, mint a balett-táncos, ő pedig belemegy a játékba, és mindketten jól járnak.
Aztán találkozni fog Borisz Sztrokovval, hogy kiderítse, mennyi időre lesz szüksége. Borisz Andrejevics odáig lesz érte. Élete legnagyobb küldetése lesz, a csúcs, az, ami egy sportolónak az olimpia. És a díj… egy új autó vagy egy dácsa Szófia mellett. Esetleg mindkettő. Na és nekem?, tűnődött az ezredes. Előléptetés, minden bizonnyal. Tábornoki csillagok és egy kényelmes iroda a Központban, meg egy lakás a Kutuzovszkij proszpekten. Sok időt töltött a rogyina határain kívül, még túl sokat is. Szívesen visszatért volna Moszkvába.

– HOL LEHET MOST a futár? – tűnődött Mary Pat, miközben a nappali szőnyegét porszívózta.
– Valahol Norvégia felett – felelte Ed.
– Van egy ötletem – rukkolt elő a felesége.
– Tényleg? – kérdezte izgatottan Ed.
– És ha kijuttatnánk a nyuszikat, és ők ezt észre sem vennék?
– Hogy a fenébe lehetnénk képesek erre? – tátotta el a száját Foley. Mi járhatott Mary Pat fejében? – Még úgy se lesz könnyű, hogy a barátaink tudomást szereznek róla.
Mary Pat beavatta a tervbe, ami csinos és trükkös kis fejecskéjéből pattant elő, és Ed most már az állat keresgélte a frissen takarított szőnyegen.
Szinte sejtettem, hogy elő fogsz állni valamivel. Átgondolta az ötletet, aztán semleges arccal közölte:
– Túlságosan bonyolult.
– De végrehajtható – tette hozzá MP.
– Ez hajmeresztő, drágám – felelte Ed, de azért látszott, hogy erősen gondolkodik rajta.
– Igen, de ha megcsináljuk, irtózatosan jó húzás lesz – érvelt Mary Pat, támadást indítva a kanapé alatti terület ellen. Eddie közelebb húzódott a tévéhez, hogy hallja, mit mondanak a Transformer robotok. Az anyja elmosolyodott. Jó ötlet volt ez a porszívós trükk. Ha Eddie nem hallja a tévét, akkor a KGB mikrofonjai se hallhatják őket.
– Megfontolandó – engedett Ed –, de végrehajtani…
– Végül is azért fizetnek minket, hogy kreatívak legyünk, nem?
– Képtelenek lennénk végigcsinálni ezt épp itt. – Hacsak nem vonnak be egy halom ügynököt, akik közül nem bízhatnak meg mindenkiben, ez pedig hatalmas és kivédhetetlen kockázatot jelent. Ha a KGB beazonosította valamelyik ügynöküket, és fenyegetéssel vagy bármilyen más módon rávette, hogy két kapura játsszon, akkor a Nyúl élete egy fabatkát sem ér. Az ügynökök tudják, hogy kell jelezniük, ha bajban vannak, de ki garantálja, hogy meg is teszik? Ez olyan elszántságot és elkötelezettséget feltételez, ami a többségükre nem jellemző.
– Van néhány hely, ahova könnyen átmehetnének. Például Kelet-Európába. Vigyük őket oda – javasolta Mary Pat.
– Az sem lehetetlen – felelte Ed –, de a célunk az, hogy kijuttassuk őket, és nem az, hogy munkát adjunk a keletnémet titkosszolgálatnak.
– Tudom, de gondold csak végig. Ha már nem lesznek Moszkvában, sokkal könnyebb dolgunk lesz.
– Igen, drágám, csakhogy ez ugyanakkor kommunikációs problémákat is eredményezhet. – Ez pedig az egész műveletet veszélybe sodorhatta. Az “egyszerűen és nagyszerűen” elv ugyanolyan szerves kelléke volt a CIA filozófiájának, mint a viharkabát és a puhakalap a kémfilmeknek. Azt szokták mondani, hogy sok szakács elsózza a levest.
Ugyanakkor Mary Pat ötletének volt egy vitathatatlan előnye: ha sikerül úgy kijuttatni a Nyulat, hogy a szovjetek halottnak hiszik, akkor nem fogják keresni, és nem fognak óvintézkedéseket sem hozni. Olyan lenne ez, mint besugarazni Kirk kapitányt a KGB központjába – láthatatlanul –, aztán ugyanúgy kihozni onnan, egy tonna forró információval együtt, mintha ott se járt volna. Maga lenne a tökély. A tökéletes művelet, gondolta Ed. A fenébe is, ilyet még senki sem csinált. Hálás volt a sorsnak, hogy ilyen feleséggel áldotta meg, és hálás Mary Patnek, hogy nem csak az ágyban kreatív. Nem mintha ez utóbbi mellékes lett volna…
Mary Pat számára a férje arca nyitott könyv volt. Ed biztonsági játékos volt, de a felvetés olyan lehetőségeket ígért, hogy nem lehetett pusztán a kockázat miatt elvetni. Valóban bonyolult manővernek ígérkezett, de talán mégse olyan nagyon bonyolultnak. A legkedvezőbb körülmények esetén sem lett volna gyerekjáték kijuttatni a “csomagot” az országból. A finn határ átlépése jelenthette volna a legnagyobb gondot, hiszen mindenki errefelé igyekezett. Azért megvoltak erre is a módszerek. Egy diplomáciai útlevél birtokában, egy megfelelően átalakított teherautóval sok mindent át lehetett hozni-vinni a határon. Egyesek éltek is a lehetőséggel, a csempészet biztosította extraprofittal egészítve ki közalkalmazotti fizetésüket. De mint mindenütt, itt sem volt olyan egyszerű a helyzet. Ha az oroszok nagyon kerestek valakit, habozás nélkül megszegték a szabályokat, egy ilyen emberért pedig, pontosabban a fejében lévő információért sok mindenre képesek lettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az Államok a legrosszabb esetben is csak tiltakozhatna, miközben az oroszok azzal érvelhetnének, hogy az amerikaiak kémkedni küldték egyik diplomatájukat az országba. Mary Pat azon tűnődött, vajon tisztában van-e ez a pasas azzal, hogy mekkora veszélyben van, és hogy milyen nagy erőkkel készül szembeszállni. Azt csak remélni lehetett, hogy a KGB egyelőre semmit sem sejt. Ha ez így van, akkor kijátszhatják őket, mert alaposak ugyan, de kiszámíthatóak. Ha viszont szagot fognak, egész Moszkvát lezárhatják.
A CIA titkosszolgálata azonban körültekintően dolgozott, és baj esetére is megvoltak a megfelelő technikák. Persze jobb volt nem rákényszerülni a bevetésükre.
– Kész vagyok – figyelmeztette a férjét.
– Oké, Mary Pat. Bogarat ültettél a fülembe.
Mary Pat most már biztos lehetett benne, hogy a férje alaposan meg fogja rágni a dolgokat. Néha egy kis ösztökélésre van szüksége, gondolta, de ha egyszer elindult a megfelelő irányba, tántoríthatatlan volt, akár George Patton. Kíváncsi volt, mennyit fog aludni Ed az éjszaka. Nos, majd megtudom, nem igaz?, mosolygott ravaszkásan.

– BASIL KEDVEL TÉGED – közölte Murray. Az asszonyok a konyhában vertek tábort, Jack és Dan pedig a kertben, úgy téve, mintha a rózsákat csodálnák.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Átkozott legyek, ha tudom, hogy miért – mondta Ryan. – Nem sok hasznuk volt még belőlem.
– A szobatársad mindennap beszámol neki rólad. Harding nagy becsben áll náluk, ha még nem mondták volna neked. Ezért is vitte magával Bas a tíz szám alá.
– Azt hittem, az Irodának dolgozol, Dan – jegyezte meg Ryan. Jogi attasé létére Dan nagyon tájékozott volt.
– Nos, a folyosó másik végén dolgozó fiúk jó cimborák, és a helyi kémekkel is remekül kijövök.
Dan a CIA embereit hívta a “folyosó másik végén dolgozó fiúk”-nak. Jack kíváncsi lett volna, hogy valójában melyik kormányzati szervnek dolgozik is Murray. Igaz, minden jel arra mutatott, hogy ízig-vérig zsaru, és ha valaki, Jack tudta, mik ezek a jelek. Vagy ez is csak egy nagyon trükkös álca lett volna? Nem, nem tartotta valószínűnek. Dan az FBI profi és mértéktartó igazgatójának, Emil Jacobsnak a személyes “problémamegoldója” volt, ami álcának azért elég feltűnő lett volna. Különben is, Murray nem futtatott ügynököket Londonban.
Vagy mégis? Semmi sem az, aminek látszik, emlékeztette magát Jack. Gyűlöletes szakmai ártalom volt ez, de segített mindig ébernek lenni, még akkor is, amikor az ember sört iszogatott a saját kertjében.
– Nos, biztosan örülnöm kell neki.
– Basilre nem könnyű jó benyomást tenni, fiú. Viszont nagyon jóban vannak Moore-ral. Meg Jim Greerrel. Basil egyszerűen imádja az elemzői képességeit.
– Ez érthető – bólintott Ryan. – Rengeteget tanultam tőle.
– Sztárt fog csinálni belőled.
– Hogyne. – Ryan egyelőre ennek nem sok előjelét látta.
– Még nem tűnt fel, milyen gyorsan tol felfelé? Mintha valami professzor lennél a Harvardról, vagy mi.
– Hát igen, mi jezsuiták irányítjuk a világot, csak olyan szerényen csináljuk, hogy mások ezt észre sem veszik. A Harvardon nem tanítanak alázatra. – És nem bátorítják a végzőseiket olyan pórias dolgok vállalására sem, mint a rendőri munka. Jól emlékezett a harvardos fiúkra Bostonban. A legtöbbjük azt képzelte, hogy övé az egész világ, mert apuci azt is megvette neki. Szerencsére Cathy nem volt ilyen, pedig ő aranykanállal a szájában született. Lehet, hogy Joe Mutter nem is olyan rossz ember?, merengett Ryan. Végül is segített felnevelni egy nagyon helyes lányt. Csak a vejével ne lett volna annyira seggfej.
– Szóval elvagy a Century House-ban?
– Sokkal jobb, mint Langley. Ott mindig úgy érzem magam, mintha egy kolostorba lennék elzárva. A Century House legalább London szívében van. Ebédidőben fogod magad, és kilépsz meginni egy sört vagy elintézni a bevásárlást.
– Milyen kár, hogy az épület lassan szétmállik. Előfordult már néhány épülettel Londonban. Kivitelezési hiba, a habarcs nem volt elég jó minőségű, és a homlokzat bemondta az unalmast. Kellemetlen, mert az építő már régen a föld alatt nyugszik, és egy csontvázat mégse lehet bíróság elé citálni.
– Te még soha nem csináltál ilyet? – kérdezte vidáman Jack.
Murray megrázta a fejét.
– Még élő emberrel sem. Egyszer majdnem megtettem, de még időben elálltam tőle. Szerencsémre, mert kiderült, hogy a fickónál nem is volt fegyver. Elég kínos lett volna magyarázkodni a bíróság előtt – tette hozzá a sörét kortyolgatva.
– Milyenek a brit zsaruk? – Murray feladata volt tartani velük a kapcsolatot.
– Egész jók. Jól szervezettek, a nyomozóik képzettek, és a közbiztonsággal sincs gond.
– Nem úgy, mint New Yorkban vagy D. C.-ben.
– Bizony. Nos, mi újság a Century House-ban? Találtál valami érdekeset?
– Nem igazán – felelte Ryan. – Főként régi elemzések közt bányásztam, az újabb adatokkal próbáltam összevetni őket. Semmi olyan, amiről érdemes lenne hazaírni, de most már mindenképpen írnom kell nekik valamit. A tengernagy hosszú pórázon tart, de attól még póráz.
– Mi a véleményed a rokonainkról?
– Basil rendes pasas, de nagyon óvatos velem szemben. Ami szerintem teljesen érthető részéről. Tudja, hogy jelentek Langleynek, és a munkámhoz nem kell ismernem a forrásokat. De azért van néhány tippem. A hatosnak jó posztokat betöltő emberei lehetnek Moszkvában. – Ryan szünetet tartott. – Átkozott legyek, ha vállalnám a helyükben. Már a mi börtöneink is épp elég ijesztőek, belegondolni se merek, milyenek lehetnek a Szovjetunióban.
– Nem élnél annyit, hogy megtudd, Jack.
– És nálunk?
– Elképesztő, hogy mennyire hazafiasak tudnak lenni az elítéltek. A kémeknek nagyon rossz soruk van a szövetségi börtönökben. Nekik meg a pedofiloknak. Esténként meglátogat néhány izmos fiú. Hajtja őket a betyárbecsület, tudod.
– Igen, az apám egyszer mesélt a börtönbeli hierarchiáról. Ha a legalján vagy, akkor véged.
– Addig viszont baromira fáj, és még síkosítót se adnak – tette hozzá savanyú mosollyal Murray.
Ideje volt témát váltani.
– Na és te, Dan, hogy boldogulsz?
Murray a láthatárra szegezte a tekintetét.
– Elég jól. – Ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

A GIKSZER BUDAPESTEN történt, mégpedig puszta balszerencséből. Pedig az ügynök nem volt különösebben fontos személy. A magyar légierőről szállított információt, de ezt a szervezetet senki nem vette komolyan, ahogyan magát a hadsereget sem, amely igencsak ritkán tüntette ki magát a harcmezőn. A marxizmus-leninizmus nem eresztett itt igazán gyökeret, az államnak azonban volt egy keményen dolgozó, még ha nem is túl hozzáértő hírszerző-kémelhárító szolgálata, melynek néhány tagját maga a KGB képezte ki. Egyikük, Móricz András a reggeli kávéját szürcsölgette egyik kedvenc cukrászdájában, amikor teljesen véletlenül felfigyelt valamire. Ha az újság nem lett volna annyira unalmas, akkor nem néz oda, de így… Egy magyar állampolgár – az öltözéke erre utalt – leejtett valamit. Körülbelül akkora volt, mint egy bádog tubákosszelence. A férfi lehajolt, és gyorsan felvette, majd eléggé feltűnően az asztal aljához nyomta, és elengedte. András látta, hogy ott marad. Dupla ragtapasz lehetett rajta. A tiszt rögtön tudta, hogy miről van szó: már látott ilyet egy oktatófilmben a Moszkva melletti KGB-akadémián. Egyszerű és elavult módja volt az információátadásnak: kémek továbbították így az anyagot az összekötőiknek. Pont olyan, gondolta András, mintha beülnél egy moziba megnézni egy filmet, amit már ezerszer láttál, és mindig tudnád, mi fog következni. A forgatókönyv szerint pedig most az következett, hogy kimegy az előtérbe, ahol a nyilvános telefonkészülék van, és felhívja az irodáját. Meg is tette. Miután beszélt velük, bement a vécébe könnyíteni magán. Tudta, hogy ezután egy darabig nem fog ráérni, meg az izgalom is elfogta. Aggodalomra viszont nem volt ok. Az ügynökség központja mindössze hatsaroknyira volt innen. Két kolléga hamarosan meg is érkezett. Beültek, kávét rendeltek, és nagy hévvel beszélgetni kezdtek valamiről. András viszonylag új volt ebben a szakmában – alig két éve lépett be –, és ez volt az első esete, hogy tetten ért valakit. Nagy nap volt ez a mai.
A kémre sandított. Egy magyar, aki külföldieknek ad el információt. Súlyos bűncselekmény, még akkor is, ha a vevő esetleg maga a KGB – bár ebben az esetben a szovjetek eltussolhatják az ügyet.
Tíz perccel később az ügynök felállt, és kisétált a cukrászdából, nyomában a két tiszttel. Ezután körülbelül egy óráig semmi említésre méltó nem történt. András rendelt egy rétest – amely ugyanolyan finom volt, mint háromszáz kilométerrel nyugatabbra, Bécsben, mert a marxista kormányzás ellenére a magyarok szerettek jól élni, és termelékeny mezőgazdaságot működtettek még parancsgazdasági körülmények között is. András elszívott egy halom cigarettát, kiolvasta az újságot, és várta, hogy végre történjen valami.
Amikor már azt hitte, hogy az összekötő gyanút fogott, egy magyarhoz képest túlságosan jól öltözött férfi jelent meg a cukrászdában. Letelepedett a szomszédos asztalhoz, cigarettára gyújtott, és szétnyitotta az újságját.
Most vált előnyére Andrásnak, hogy rövidlátó. A szemüvege olyan vastag volt, hogy lehetetlen volt megállapítani, merre néz a szemével, és persze arról sem feledkezett meg, amit a kiképzésen tanítottak, hogy egyetlen pontra soha ne nézzen néhány pillanatnál hosszabb ideig. Úgy tett, mintha még mindig az újságot böngészné, mint még vagy féltucatnyian az elegáns kis cukrászdában, melynek valami csoda folytán sikerült túlélnie a második világháborút, és közben időnként az amerikaira pislogott – merthogy azt már most eldöntötte magában, hogy a férfi amerikai. A megfigyelt személy békésen kávézgatott és olvasgatott egy darabig, aztán elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje az orrát. A zsebkendő visszakerült a zsebébe, de útközben a dobozka is levált az asztal aljáról, és az is a zsebében kötött ki. Olyan ügyesen csinálta, hogy csak egy jól képzett kémelhárító láthatta meg a mozdulatot, gondolta elégedetten András. Éppen ez az önelégültség volt az, ami miatt nem sokkal később elkövette a nap első, de annál súlyosabb baklövését.
Az amerikai felhörpintette a kávéját, fizetett, és elhagyta a cukrászdát. András követte. A külföldi az egysaroknyival odébb lévő metrólejárat felé igyekezett, és majdnem oda is ért. De csak majdnem. Egy kéz nehezedett hátulról a vállára.
– Láthatnám azt a bádog tubákosszelencét, amelyet az asztal alól vett ki? – szólította meg illedelmes hangon András, sejtve, hogy a férfi valójában diplomata.
– Tessék? – kérdezte meglepetten a másik. Az akcentusa alapján amerikai vagy brit lehetett.
– Azt, amit a nadrágzsebébe tett – pontosított András.
– Nem tudom, miről beszél, és nem érek rá, mert sürgős üzleti ügyem van. – A férfi lerázta magáról András kezét, és elindult.
Nem jutott messzire. András egy cseh gyártmányú Agrozet Model 50-est nyomott az oldalába.
– Mi ez? Ki maga?
– A papírjait! – tartotta a tenyerét András. – A kapcsolatát már elfogtuk, és ezennel önt is letartóztatom!
Egy filmben az amerikai előrántotta volna az oldalfegyverét, és megpróbált volna lerohanni az ősrégi metróba, hogy elvegyüljön a tömegben. Az amerikai viszont éppen attól tartott, hogy a magyar túl sok ilyen filmet látott, és idegességében meghúzhatja a ravaszt bóvli cseh pisztolyán, így hát lassan, nagyon lassan, nehogy megijessze ezt az idiótát, a zakója zsebébe nyúlt, és óvatosan előhúzott belőle egy útlevelet. Fekete volt, az a fajta, amit a diplomatáknak adnak, hogy még az olyan seggfejek is rögtön felismerjék, mint ez a hülye hunky. Az amerikait James Szellnek hívták; az ősei magyarok voltak, de már jó régen, még a tizenkilencedik században vándoroltak ki Amerikába. Akkor még tárt karokkal vártak mindenkit, aki szerencsét akart próbálni.
– Amerikai diplomata vagyok, az Egyesült Államokat képviselem az önök országában. Azonnal vigyen a nagykövetségre! Nem mutatta, de nagyon maga alatt volt. Ötévi sikeres terepmunka után most egyszer s mindenkorra használhatatlanná vált mint műveleti tiszt. És mindez egy zöldfülű ügynök miatt, aki másodrangú információt szállított egy harmadrangú kommunista légierőről. A fenébe!
– Először velem jön – mondta neki András. – Erre – intett a pisztolyával.

A PAN AM 747-ESE a kedvező szeleknek köszönhetően fél órával hamarabb landolt a Kennedy reptéren. Cox eltette a könyveit, és felállt az ülésből. Az utaskísérő segítségével sikerült elsőként leszállnia a gépről. A vámon pillanatok alatt átjutott – a ponyvatáskának nagyobb ereje volt, mint a Szent Grálnak –, és máris kanyarodott kifelé egy másik terminálon át a Washington Nationalre induló géphez. Kilencven perccel később már egy taxi hátsó üléséről szállt ki a Külügyminisztérium épülete előtt Foggy Bottomban. Bent kinyitotta a táskát, és szétválogatta a küldeményeket. Foley borítékja egy másik futárhoz került, aki a George Washington autópályán végigszáguldva Langleybe repítette az üzenetet.
A levél a MERCURY-ba került, a CIA üzenetközpontjába, ahol dekódolták és kinyomtatták a szöveget, majd felküldték a hatodik emeletre. Az eredeti az égetőzsákba került, egy elektronikus másolat pedig VHS kazettán Szundi egyik rekeszébe.
Mike Bostock az irodájában volt, amikor megérkezett a moszkvai levél. A prioritását látva úgy döntött, hogy minden más várhat. Mivel Bob Ritter a levegőben volt, valahol Ohio felett egy All Nippon Airlines 747-es fedélzetén, Bostock a főigazgatót hívta fel az otthonában, és megkérte, hogy azonnal jöjjön be. Moore morgolódva megígérte, hogy jönni fog, és utasította Bostockot, hogy hívja fel Greert is. Mindketten viszonylag közel laktak a CIA főhadiszállásához, és nyolc perc különbséggel be is futottak.
– Mi az, Mike? – kérdezte Moore már messziről.
– Foleytól. Úgy tűnik, valami érdekeset talált. – Cowboy lévén kerülte az erős jelzőket.
– Az istenit – dünnyögte a főigazgató. – Bob már elrepült?
– Igen, uram, egy órával ezelőtt.
– Mi az, Arthur? – kérdezte a tengernagy. Olcsó golfing volt rajta.
– Van egy Nyulunk. – Moore odaadta neki a levelet.
Greer alaposan elolvasta magának.
– Ez tényleg érdekes lehet – mondta végül.
– Igen, az lehet. – Moore a műveleti igazgatóhelyettes felé fordult. – Mi a véleménye, Mike?
– Ed az egyik legjobb műveleti tisztünk, csakúgy, mint a felesége. Ha ő úgy gondolja, hogy nagy fogás, akkor nagy valószínűséggel az is. Persze, semmi sem biztos mindaddig, míg az orosz kint nem lesz a feleségével és a kislányával. Kénytelenek leszünk a megérzéseinkre hagyatkozni, uram.
– Nehézségek?
Bostock az épület egész hosszán végighúzódó ablakra nézett, ahol a VIP parkolón túl a Potomac folyót lehetett látni.
– A “csomag” felesége és gyereke gondot jelenthet – felelte tűnődő hangon. – Jobb lenne ügynökként futtatni az illetőt, és folyamatosan átvenni tőle az információt, de valami oknál fogva ez vagy nem kivitelezhető, vagy Ed úgy látja, hogy nincs is rá szükség.
– Miért volt ilyen szűkszavú? – dünnyögte Greer még mindig az üzenetre szegezve tekintetét.
– Nos, lehet, hogy nem volt ideje ennél többet írni a futár időbeosztása miatt, vagy nem tartja elég biztonságosnak a futárszolgálatot egy olyan üzenethez, amely alapján a Nyúl beazonosítható. Bárki is ez az ember, Ed nem bízott meg a szokásos kommunikációs csatornákban, ez pedig, uraim, már önmagában üzenet.
– Tehát azt javasolja, hogy hagyjuk jóvá a kérését? – kérdezte Moore.
– Mást nemigen tehetünk – mutatott rá Bostock.
– Rendben. Jóváhagyva – mondta hivatalosan a főigazgató. – Közölje vele, késlekedés nélkül!
– Igen, uram. – Bostock kirobogott a szobából.
Greer elkuncogta magát.
– Bob nagyon pipa lesz.
– Mi lehet annyira fontos, hogy Foley képes érte mellőzni minden előírt eljárást? – gondolkodott hangosan Moore.
– Nos, ha minden jól megy, akkor hamarosan megtudjuk.
– Remélem, de a helyzet az, hogy a türelem sohasem volt erősségem.
– Nos, akkor vegye úgy, Arthur, hogy itt a nagy lehetőség magáévá tenni ezt a nagyszerű erényt – javasolta mosolyogva Greer.