A gonosz birodalma 14.

14. fejezet


FESZÜLTSÉG



HA VAN VALAMI ÁLLANDÓ a kémszakmában, az a szereplők kialvatlansága. Az állandó stressz pocsék altatószer, márpedig stresszből soha nincs hiány. Ednek és Mary Patnek annyiban szerencséje volt, hogy a gondjaik közösek lévén, általában az álmatlanságban is osztoztak. Ilyenkor általában beszélgetéssel ütötték el az időt. Ezúttal kézjelekkel kommunikáltak.
Olyan val[ódi], béb[i], mint én, jelezte Foley a feleségének a takaró alatt.
Aha, értett egyet MP. Volt már enn[yire] bennf[entes] inf[ormátorunk]?, tűnődött.
Még so[ha].
Lang[leyben] hátast fog[nak] dob[ni].
Hát n[em] fantasztikus]?, örült Ed is. Kilencedik játékrész második fele, a bázisok töltve, két out, full count, és a labda egyenesen feléje száll, szinte vonzza az ütőjét. Ha telibe találja, átszáll az eredményjelző tábla felett. Feltéve, hogy nem cseszed el, figyelmeztette magát Foley.
Akar[od], ho[gy] én is beszál[ljak]?, kérdezte Mary Pat.
Maj[d] megl[átjuk].
Mary Pat egy sóhajjal jelezte, hogy igen, tudja. Idegőrlő volt ez a várakozás. Foley már érezte a labda szelét, és úgy markolta a Louisville nyelét, hogy az ujjai belefehéredtek. Már a varrásokat is látta a közeledő labdán, és tudta, ha eltalálja, akkorát fog szállni, hogy nemcsak a parkot repüli át, hanem az egész várost is. Majd megmutatja Reggie Jacksonnak, hogy ki az ütőjátékos ezen a pályán…
Ha nem cseszi el, gondolta megint. Teheránban azonban már volt része hasonló műveletben. Akkor a forradalmárok közül sikerült beszerveznie valakit, és ő volt az egyetlen műveleti tiszt az állomáson, aki megneszelte, hogy mi vár a sahra. Ezzel vívta ki magának Langley elismerését, és ez tette őt Bob Ritter egyik kedvencévé.
Ezzel is meg fog birkózni, határozta el.
Langleyben a MERCURY volt az egyetlen hely, amelytől mindenki félt: elég lett volna az ott dolgozók közül csak egynek idegen befolyás alá kerülnie, és az egész cég bukott volna. Ezért volt az, hogy az alkalmazottakat évente kétszer is poligráfos hazugságvizsgálatra küldték az FBI-hoz, ahol a legjobb szakértők vizsgálták őket – ilyenkor még a CIA saját poligráfszakértőiben sem bíztak. Egy korrupt műveleti tiszt vagy elemző ügynökök és műveletek garmadát tehette volna tönkre, ami hatalmas érvágás tudott lenni egy hírszerző ügynökségnek, de ha a MERCURY-ban történt volna szivárgás, az olyan lett volna, mint szabadjára engedni egy nőnemű KGB-s tisztet az Ötödik sugárúton, kezében egy arany American Express kártyával. Mindent megszerezhetett volna, amit csak akar. A KGB milliókat érő információhoz juthatott volna. Igaz, ehhez mélyen a “pénztárcájába” kellett volna nyúlnia, sőt valószínűleg ki is ürítette volna azt, de elég lett volna eladniuk egyetlen darabot II. Miklós Fabergé-tojásaiból, hogy az egyenleg pozitív irányba billenjen. Abban mindenki biztos volt, hogy lennie kell egy orosz MERCURY-nak, de mindeddig nem volt szerencséjük olyan emberhez, aki konkrétan ott is dolgozott.
Ed megpróbálta elképzelni magának a helyet. Langleyben egy hatalmas, mélygarázs méretű csarnok volt, belső válaszfalak és térelválasztók nélkül, hogy mindenki láthasson mindenkit. Az adatokat hét hordó alakú kazettás szerkezet tárolta, amiket Disney hét törpéjéről neveztek el. Még tévékamerát is szereltek az oldalukra, bár ha akadt volna olyan holdkóros, aki bemerészkedik közéjük, a figyelmeztetés nélkül mozgó szalagkezelő karok pillanatok alatt végeztek volna vele. Különben is, csak a központi számítógépek – köztük a Cray Research készítette szupergép – tudta, hogy melyik adat melyik tároló mely kazettáján található. Az ellenőrzés embertelen volt, többszörös, és naponta – vagy az is lehet, hogy óránként – tesztelték. Az itt dolgozókat mind rendszeresen, mind szúrópróbaszerűen megfigyelték, még azután is, hogy elhagyta az épületet. Ezt a munkát vélhetően az FBI végezte, amely ahhoz képest, hogy nem volt több öltönyt viselő rendőrök hadánál, egész jól végezte a dolgát. Nem lehetett könnyű a MERCURY dolgozójának lenni, de ha panaszkodtak is emiatt, Ed Foley arról nem értesült. A tengerészgyalogosoknak mindennap loholniuk kellett három mérföldet, a CIA-soknak pedig az intézményesített paranoiát kellett elviselniük. Ez volt a dolgok menete. A hazugságvizsgáló különösen nyűgös volt, de ennek ellenére rendszeresen eléje ültették még azokat is – Edet és Mary Patet beleértve –, akiket éppen a CIA pszichológusai képeztek ki a készülék kijátszására. Hogy ezzel a hűségüket akarták ellenőrizni, vagy inkább azt, hogy még mindig formában vannak-e, senki sem tudta.
Vajon a KGB is ugyanezt csinálta? Ed biztos volt benne, abban viszont nem, hogy van poligráfos technikájuk is. Ugyanakkor annyi minden volt a KGB-nél, amiről a CIA nem tudott… Annyi ostoba feltételezés kelt szárnyra Langleyben. Egyesek ugyanis meg voltak győződve róla, hogy ha ők így csinálnak valamit, akkor azt az oroszoknak is ugyanígy kell tenniük, ami persze hatalmas baromság volt. Nemhogy két ország, de még két ember sem csinál mindent ugyanúgy; Ed tisztában volt ezzel, ezért lehetett az egyik legsikeresebb játékos ebben az őrült szakmában. Mindig nyitva tartotta a szemét, és soha nem használta fel kétszer ugyanazt a trükköt, kivéve, ha így akart félrevezetni valakit. Az oroszokat könnyen át lehetett verni ezzel, mert ugyanúgy rugóra járt az agyuk, mint a CIA bürokratáinak.
Mi van, ha a pas[as] jegyfet] ak[ar] az Áll[amokba]?, kérdezte Mary Pat.
Els[ő] oszt[ály] a Pan Amen, válaszolta Ed, olyan gyorsan, ahogy az ujjai engedték. És még a légi[kisasszonyt] is megkap[hatja].
Csú[nya] fiú vagy, kuncogott MP a takaró alatt, de tudta, hogy a férjének igaza van. Ha ez az orosz kémet akar játszani, akkor az lesz a legjobb, ha kirántják a seggét a Szovjetunióból, Washingtonba repítik, és a kezébe nyomnak egy örökös belépőt a Disney Worldbe. Egy orosz érzéki túlcsordulást kapna a Mesebeli Királyságban, az újonnan megnyitott Epcot Centerről nem is beszélve. Az Űralagútból kijövet Ed viccesen azt mondta egyszer, hogy érdemes lenne kibérelni egy napra a helyet, és körbevezetni a szovjet Politbürót, felültetni őket mindenjárműre, megkóstoltatni velük a hamburgereket és kólákat, hogy kifelé menet közölhessék velük: “Ezt csinálták az amerikaiak, ha szórakozni akarnak. Azt sajnos nem mutathatjuk meg, hogy mit művelünk olyankor, amikor morcosak vagyunk.” Ha ettől nem fagyna beléjük a szar, akkor semmitől. De beléjük fagyna, ebben mindkét Foley biztos volt. Még ők is, a “fontosak”, akik mindenhez hozzájutottak, amihez hozzá lehetett jutni ebben az országban, még ők is szörnyen szűk látókörűek, mondhatni, póriasan egyszerűek voltak. Groteszk módon ugyanúgy áldozatai voltak a saját propagandájuknak, mint az egyszerű muzsikok és munkások, akikkel elhitették, hogy a nyugati életforma nyomorba döntené őket.
Megtes[szük], amit kér, aztán mi?, kérdezte Mary Pat.
Egysz[erre] cs[ak] egy lép[ést], felelte Ed, és a felesége egyetértően bólintott a sötétben. Akárcsak a gyerekcsinálást, ezt sem volt szabad elsietni, hacsak nem akartál vicces kölyköt magadnak. Mary Patnek imponált a férje megfontoltsága. Csókkal jutalmazta.

ZAJCEV NEM KOMMUNIKÁLT a feleségével. Amilyen állapotban volt, még egy liter vodka se tudott volna álmot hozni a szemére. A kérését közölte, de az csak holnap fog kiderülni, hogy az amerikai tud-e segíteni. Amit kért, az nem volt teljesen racionális, de nem volt se ideje, se mersze racionálisnak lenni. A lényeg az volt, hogy a KGB képtelen lett volna teljesíteni. A lengyelek, a románok vagy valamelyik másik szocialista ország segítségét kérhették volna, de az amerikaiakét aligha. A KGB-nek is megvoltak a maga korlátai.
Így hát várnia kellett, az álom pedig sehogy sem akart jönni. Holnap savanyú ember lesz. Már érezte a másnaposság előjeleit. Mintha földrengés készült volna a koponyájában.

– HOGY MENT, SIMON? – kérdezte Ryan.
– Lehetett volna rosszabb is. A miniszterelnök legalább nem tépte le a fejemet. Elmondtam neki, hogy csak az van, amink van, és Basil tartotta a hátát. Persze nem éri be ennyivel, és ezt tudtunkra is adta.
– Nem lep meg. Hallott már olyan elnökről, aki kevesebb információt akart?
– Eddig még nem – ismerte el Harding. Pipára gyújtott, és alaposan megszippantotta. Csak most jött ki rajta a feszültség.
– Ha ettől jobban érzi magát, Langley se tud többet – vigasztalta Jack.
– Ja. Basil is ezzel érvelt. Gondolom, előtte egyeztetett a maguk Moore-jával.
– Ezek szerint ketten vagyunk tudatlanok.
– Átkozottul megnyugtató – morogta Simon Harding.
A munkaidő már régen lejárt, de Ryan maradt, mert hallani szerette volna, mit mondott Simon a Downing Street-i megbeszélesen. Végtére is azért volt itt, hogy információt gyűjtsön a britekről.
– Nos, ideje hazazötyögnöm. Viszlát holnap.
– Jó pihenést – szólt utána Harding. Ryan biztos volt benne, hogy a kollégájának nem sok része lesz benne. Üres kézzel a miniszterelnök elé állni… nos, ez egy kicsit sok lehetett egy egyszerű hivatalnok számára. De hát, mondta magának kint az utcán, a Nagyvárosban már csak ilyen az élet.

– MIT MONDOTT AZ EMBEREINEK, Bob? – kérdezte Moore.
– Pontosan azt, amit mondott, Arthur. Az elnök információt akar. Egyelőre még nem kaptam visszajelzést. Mondja meg a főnöknek, hogy türelmesnek kell lennie.
– Épp azt tettem. Nem repesett az örömtől.
– Nos, Arthur, nem állíthatom meg a zuhogó esőt. Vannak dolgok, amik felett nincs hatalmunk, és az idő ezek közé tartozik. Az elnök nagy fiú. Igazán megértheti, nem?
– Igen, Robert, de szereti megkapni azt, amire szüksége van. Aggódik őszentségéért. Meg van győződve róla, hogy darázsfészekbe nyúlt.
– Nos, szerintünk is, de ettől még reménykedhetünk benne, hogy az oroszok okosak lesznek, és ahelyett, hogy valami ostobaságot követnének el, diplomáciai úton próbálják meggyőzni.
– Az nem fog működni, Bob – vetette közbe Greer tengernagy. – Nem az a fajta fickó, aki hagyja, hogy megfutamítsák. Igazam van?
– Igen – ismerte el Ritter. A pápa tényleg nem ismert kompromisszumot. Sok kellemetlenségben volt része emiatt, a német náciktól az orosz NKVD-ig, és szekértáborokban tartotta össze a nyáját. A puszta elszántságával, és nem azzal, hogy engedményeket tett. Ez az erkölcsi tőke tette olyan hatalmas tekintéllyé, hogy veszélyt jelenthetett egy szuperhatalomra nézve. Greernek igaza volt: ez a pasas nem fog meghajolni a nyomás alatt.
A legtöbb ember félt a bukástól és a haláltól. Ez nem. Az oroszok soha nem fogják megérteni ezt, gondolta Ritter, de azt igen, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül. Egyre világosabbá vált, hogy ilyen körülmények közt a Politbüró csak egy módon válaszolhat: merényletet szervez a pápa ellen.
– Bob, van odaát olyan emberünk, akitől megtudhatjuk, miről tárgyaltak ma a Kremlben?
– Van néhány, és riasztani fogom őket az elkövetkező két napban. Az is lehet, hogy önként fognak jelentkezni; ha megtudtak valami fontosat, biztosan jelezni fogják – felelte Ritter az igazgatónak. – Én se szeretek tétlenül malmozni, Arthur, sötétben tapogatózni még kevésbé, de nem kapkodhatunk. Mindannyian tudjuk, mivel járhat.
Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol. Oleg Penkovszkij is így halt meg. Az információ, amit kijuttatott, valószínűleg elejét vette egy atomháborúnak, és a Cl A egyik leghosszabb ideje működő ügynökének, a BÍBOROS-nak a beszervezését is elősegítette, de Penkovszkij nem örülhetett a sikernek. Amikor lelepleződött, maga Hruscsov kívánta a vérét – és meg is kapta.
– Végül is nem sürgős, nem igaz? – kérdezte Greer.
– Nem – felelte Moore, holott ő volt az, akinek meg kellett ezt értetnie az elnökkel. Szerencsére az új főnök nagyon megértő tudott lenni, ha rendesen elmagyaráztad neki a dolgokat. Inkább az volt ijesztő, amit az elnök léphet, ha a pápát váratlanul megölik. A főnöknek ugyanis nemcsak elvei voltak, hanem érzései is. Olyan lett volna ez, mint meglengetni egy szovjet zászlót egy feltüzelt bika előtt. Egy államférfi azonban nem engedhette meg magának, hogy az érzelmei vezéreljék. Az elnök esetében ez nem is áll fenn, emlékeztette magát az igazgató. Az új elnök megfontolt ember volt, aki az érzelmeit az intellektusa szolgálatába állította, ez utóbbi pedig nem hagyott kívánnivalót maga után, bármit is mondott róla a média. Igen, az elnök meglehetősen teátrálisan viselkedett, a média pedig erre koncentrált, mert a külsőségekkel foglalkozni sokkal kevesebb észt kívánt, mint meglátni a mögöttük rejlő valóságot. A riportereknek ebben sok közös vonásuk volt a politikusokkal. Moore a két helyettesére nézett. – Jó, de azért ne felejtsék el, hogy szörnyen kínos tud lenni, amikor az ember ott áll vele szemben az Ovális Irodában, és csak makogni képes.
– Abban biztos vagyok, Arthur. Biztos vagyok – bólogatott együtt érzően Ritter.

MÉG MINDIG VAN VISSZAÚT, gondolta Zajcev. Irina békésen aludt mellette. Az igazak álmát aludta.
Nem kellene egyebet tenned, mint leállni, mondta magának. Tett két apró lépést, de ez volt minden. Az amerikai ismerte az arcát, de ez nem jelenthetett gondot. Legfeljebb más időpontban fog földalattira szállni, és másik kocsiba. Soha többé nem találkoznak, a kapcsolat megszakad, mielőtt még kiépülhetne. Az élete visszatér a megszokott kerékvágásba, és a lelkiismerete…
…nem fogja gyötörni? Bosszúsan fújtatott egyet. Hiszen éppen a lelkiismerete miatt jutott ide! Azzal, hogy behunyja a szemét és betapasztja a fülét, még semmi sincs megoldva.
Na és ha tovább csinálja? Akkor mi vár rá? Örökös rettegésben élhet. Még nem ízlelte meg igazán a félelmet, de tudta, hogy az is el fog következni. Az árulást egyféleképpen büntetik: az elkövetőt kivégzik, a családját pedig Szibériába küldik “fákat számolni”. Az a hely maga a pokol. A szovjet pokol, az örök kárhozat, ahonnan egyetlen módon szabadulhat meg az ember: a halála árán.
De mennyivel lenne hozzá kegyesebb a lelkiismerete, ha most kiszállna?, tette fel magának a kérdést. Semennyivel, állapította meg. Az énje két fele közt dúló háború ezzel véget ért. Zajcev behunyta a szemét, és mély álomba merült.

EGY MÁSODPERCCEL KÉSŐBB, legalábbis neki így tűnt, az ébresztőóra vadul csörögni kezdett. Legalább nem kínozták rémálmok – és ezzel ki is merült az erre a napra várható jó hírek tárháza. Az agya lüktetett, mintha ki akarta volna túrni a szemgolyóit a fejéből, a gyomra pedig úgy kavargott, hogy gondolni se tudott a reggelire. Meglocsolta az arcát hideg vízzel, és bevett három aszpirint, hiún azt remélve, hogy segíthetnek. A konyhában a reggelire felszolgált kolbász helyett gabonapelyhet és tejet választott, s egy kis vajas kenyeret is elmajszolt. A kávét nem bírta magába önteni, így inkább töltött még egy pohár tejet.
– Túl sokat ittál tegnap – jegyezte meg a felesége.
– Igen, drágám, tudom – ismerte el bűnbánóan Zajcev. Irina igazán nem tehetett erről az egészről, és olyan jó feleség volt, olyan jó anyja az ő kis zajcsikjának.
Kínkeservvel megborotválkozott. Tiszta inget és nyakkendőt vett, hogy legalább emberi formája legyen, aztán belecsúsztatott még négy szem aszpirint a kabátja zsebébe, és elhagyta a lakást. Lépcsőn ment le, hogy felfrissítse a vérkeringését. A reggeli levegő kellemesen csípős volt, ami szintén frissítően hatott. Zajcev vett magának egy Izvesztyiját, és elszívott egy Trudot. Ez is segített.
Ha fel is ismerték néhányan, nem sokan lehettek. Nem a szokásos kocsiban utazott, és nem a megszokott időpontban: máskor egy negyedórával később indult. Most csak egy névtelen arc volt a névtelenekkel tömött földalattin.
Senkinek nem tűnhetett fel, hogy nem ennél a megállónál kellett volna leszállnia. Az amerikai nagykövetség innen már csak néhány saroknyira volt. Zajcev arrafelé indult. Ismerte a helyet, mert egyszer már járt itt, még KGB-kadét korában, amikor egy reggel kihozták busszal negyvenöt társával együtt. Akkor időpocsékolásnak tartotta, ahogyan a többiek is, az akadémia parancsnoka azonban keményvonalas volt, és ragaszkodott hozzá, hogy “farkasszemet nézzenek” az ellenséggel. Honnan is sejthette volna, hogy egykori növendéke milyen célra fogja felhasználni az egykori tapasztalatot.
Miközben az épület a látóterébe került, Zajcev rágyújtott egy újabb cigarettára.
A karórájára pillantott. Minden reggel, pontosan fél nyolckor, felvonták a lobogójukat. Tíz évvel e/előtt az akadémia parancsnoka a zászlóra mutatott, és azt mondta: “Látjátok, elvtársak? Az ott az ellenség! Itt laknak a mi csodálatos Moszkvánkban, ebben az épületben, itt a szemünk előtt. Azok közületek, akik a kettes igazgatósághoz fognak kerülni, azok lesznek, akik majd lefülelik ezeket a kémeket, és elkergetik őket gyönyörű hazánkból. Itt élnek és működnek azok, akik a mi hazánk és a mi népünk ellen kémkednek. Az az ő zászlajuk. Ezt ne felejtsétek el.”
A hófehér zászlórúd tetején pontban fél nyolckor megmozdult a bronzsas. Most… most fog kiderülni, gondolta Zajcev.

A KÜRTÖS EGY ZAJCEV SZÁMÁRA ismeretlen indulót fújt. Az épület tetejét koronázó kőfal felett egyelőre csak a tengerészgyalogosok fehér sapkáját lehetett látni. Zajcev az utca túloldalán volt, az elektronikai eszközökkel telezsúfolt régi templom előtt.
Ez az, gondolta, miközben a többi járókelőhöz hasonlóan a hang irányába nézett. Igen! Ahogy a zászló előbújt a fal mögül, láthatóvá váltak a vörös és fehér csíkok, de a kék mező az ötven csillaggal egyelőre még sehol sem volt. Az amerikaiak fejjel lefelé vonták fel a lobogót! Nem lehetett nem észrevenni, de ennek ellenére egészen a rúd tetejéig felhúzták.
Hát megtették, amit kértem tőlük! Zajcev megállás nélkül továbbment a sarokig, ott jobbra fordult, aztán megint, és visszasétált a metróállomáshoz, ahol ötven kopejka áráért másik jegyet váltott magának a Dzerzsinszkij térre.
A másnapossága elmúlt, mintha este egy kortyot se ivott volna. A térre már egy friss, életvidám embert vitt fel a mozgólépcső. Az amerikaiak segíteni akarnak. Nekem. Talán mégis megmenthetem a pápa életét, mondta magának, miközben ruganyos léptekkel a Központba sietett.

– MI A FENE VOLT EZ, URAM? – kérdezte Drake törzsőrmester Dominic Corsótól.
– Nem árulhatom, el törzs’ – tárta szét a kezét Corso.
– Aye-aye, uram. Hogyan naplózzam?
– Ne naplózza, törzs’. Valaki hibázott, maga pedig kijavította, és ezzel el is van felejtve.
– Ahogy gondolja, Mr. Corso – sóhajtott Drake. Az emberei nem lesznek elégedettek a válasszal, de ő legalább tényleg nem tudja, hogy mi volt ez az egész. Ha pedig valaki nagyon kíváncsi rá, akkor menjen d’Amici ezredeshez, és érdeklődjön nála. Az ezredest pedig Corsóhoz fogja küldeni. Ők úgyis jobban szót tudnak érteni Corsóval, hiszen mindketten digók, reménykedett a montanai Heléna büszke fia. Nagyon nem szerette volna, ha az ezredes szétrúgja a seggét.

ZAJCEV LEVÁLTOTTA Dobrik őrnagyot, és elfoglalta a helyét az íróasztalnál. A reggeli forgalom gyérebb volt, mint általában, így hamar nekiláthatott az adminisztrációs teendőknek. Negyven perccel később aztán beindult a nagyüzem.
– Őrnagy elvtárs – mondta egy ismerős hang. Zajcev hátrafordult. Rozsdesztvenszkij állt mögötte.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs. Mit hozott?
– Ezt – bízott rá egy kitöltött űrlapot Rozsdesztvenszkij. – Kérem, azonnal küldje el egyszer használatos kódlappal rejtjelezve.
– Parancsára. Másolatot kér?
– Igen – bólintott Rozsdesztvenszkij.
– Küldhetem belső futárral?
– Igen.
– Rendben. Néhány perc, és meglesz.
– Nagyszerű. – Rozsdesztvenszkij magára hagyta.
Zajcev nekilátott. Az üzenet nem volt hosszú, egy negyedóra múlva már el is ment.

SZIGORÚAN TITKOS
AZONNALI PRIORITÁS
FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA
CÍMZETT: SZÓFIAI REZIDENS
REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666
JÓVÁHAGYÁS MÁRA VÁRHATÓ A MEGBESZÉLT CSATORNÁN. HA A KAPCSOLATOK KIÉPÍTÉSE SIKERÜLT, JELENTKEZZEN.

Ami azt jelentette, hogy a 666-os művelet teljes gőzzel folytatódott. Előző nap ez teljesen letaglózta Zajcevet, de nem így most. Most már nem érezte magát tehetetlennek. Innentől kezdve, ha valami rossz történik, az csakis az amerikaiak hibája lesz. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan lehetne rendszeres kapcsolatot fenntartani velük.

ODAFENT ANDROPOV a külügyminiszterrel beszélgetett.
– Nos, Andrej, hogy fogunk eljárni?
– Normális esetben a nagykövetünk megkeresné a főtitkárukat, de ezúttal ezt nem tartom biztonságos megoldásnak.
– Mekkora hatalma van a főtitkáruknak? – kérdezte a KGB elnöke.
– Mint a mi Kobánknak harminc évvel ezelőtt. Bulgáriát erős kézzel irányítják. A Politbüró tagjai választókörzeteket képviselnek, de nem sok beleszólásuk van a dolgokba. A döntéseket valójában a főtitkár hozza.
– Ah. – Ez jó hír volt Jurij Vlagyimirovics számára. – Küldje be Rozsdesztvenszkij ezredest – szólt ki a titkárjának.
Az ezredes két perccel később átbújt a komód hátulján.
– Elnök elvtárs!
– Andrej, ő itt Rozsdesztvenszkij ezredes, a tanácsadóm. Ezredes, bejárása van a mi szófiai rezidensünknek a bolgár kormányfőhöz?
– Túlzás lenne ezt mondani, de találkoztak már néhányszor. – Rozsdesztvenszkij t meglepte, hogy az elnök nem tud erről. Úgy tűnt, még sok mindent nem tud a terepműveletekről. Az mindenesetre szimpatikus volt, hogy nem tesz úgy, mintha minden a kisujjában lenne.
– Értem. Biztonsági okokból azt szeretnénk, hogy a bolgár politbüró ne szerezzen tudomást a 666-os műveletről. Ezért kellene Bubovoj ezredesnek személyesen tájékoztatnia a főtitkárt. Gondolja, hogy meg tudja csinálni?
– Egy Brezsnyev elvtárs által aláírt levél birtokában mindenképpen – felelte Rozsdesztvenszkij.
– Igen, ez lenne a legjobb módja. Jó ötlet, ezredes – mondta elismerően a miniszter.
– Jó, akkor holnap megszerezzük azt a levelet. Leonyid Iljics bent lesz az irodájában?
– Bent, Jurij. Fel fogom hívni, és tájékoztatom, hogy tudjon róla. A levél vázlatát is elkészíttetem, vagy inkább itt szeretné megtenni ezt?
– Engedelmével, Andrej – válaszolta Andropov –, jobb lenne itt csinálni. Holnap vagy holnapután aztán futárral átküldőm Szófiába.
– Adjunk néhány napot a bolgár elvtársaknak, Jurij. Szövetségeseink, de végtére is szuverén állam.
– Igaza van, Andrej. – A világ minden országának volt bürokráciája, melynek az volt a feladata, hogy késleltesse a dolgokat.
– A rezidensünknek is időre lesz szüksége, hogy feltűnés nélkül találkozni tudjon a főtitkárral – tette hozzá a miniszter, leckét adva műveleti biztonságból a KGB elnökének.
– És utána? Még mennyi idő, Alekszej Nyikolaj’ics? – kérdezte Andropov a tanácsadóját.
– Néhány hét, minimum. – Látva, hogy ez nem tetszik a főnökének, hozzátette: – Elnök elvtárs, a merénylő kiválasztása nem úgy történik, hogy felemeljük a telefont, és tárcsázunk egy számot. Sztrokovnak roppant elővigyázatosnak kell lennie. Semmit sem bízhat a véletlenre.
– Igen, azt hiszem, igaza van, Alekszej. Rendben. Értesítse Bubovojt, hogy egy futár úton lesz a küldeménnyel.
– Most, elnök elvtárs, vagy ha már aláírta a főtitkár? – kérdezte az ezredes, diszkréten figyelmeztetve a főnökét.
Ez az ember még sokra fogja vinni, gondolta a külügyminiszter, megjegyezve magának a Rozsdesztvenszkij nevet.
– Természetesen csak akkor, ha Brezsnyev már aláírta – bólintott Andropov.
– Parancsára, elnök elvtárs. Szüksége van még rám?
– Egyelőre ez minden – engedte útjára Andropov.
– Remek tanácsadója van, Jurij Vlagyimirovics – jegyezte meg a miniszter.
– Sokat kell tanulnom még – ismerte el Andropov –, és Alekszej nagy segítségemre van.
– Szerencsés, hogy ilyen sok jó szakember veszi körül.
– Így igaz, Andrej Andrejevics. Így igaz.

VALAMIVEL ODÉBB, az irodájában Rozsdesztvenszkij a Bubovojnak küldendő üzenetet szövegezte. Az események beindultak, és a szokásosnál gyorsabban peregtek, de az elnöknek még ez sem volt elég. Nagyon meg akart szabadulni a paptól. A Politbüró politikai földrengéstől tartott, amit Rozsdesztvenszkij túlzásnak tartott – végtére is a pápa nem volt több egy köztiszteletben álló embernél –, de a véleményét megtartotta magának, és jó hivatalnokként azt mondta a felettesének, amit az hallani akart. Ilyen értelemben nagy hatalommal bírt: gyakorlatilag bármelyik kolléga karrierjét derékba törhette volna és a műveleteket is jelentős mértékben befolyásolni tudta volna. Ha a CIA beszervezi, felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehetett volna nekik. Rozsdesztvenszkij azonban jó hazafi volt, és különben is, az amerikaiaknak nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy ki ő és mit csinál. A CIA hírneve sokkal jobb volt, mint amit megérdemelt. Az amerikaiaknak nem volt érzékük a kémkedéshez. Az angoloknak igen, de a KGB-nek és elődeinek sikerült beszivárogniuk a soraikba. Legalábbis a múltban, mert újabban nem nagyon akart összejönni. A 30-as évek ifjú cambridge-i kommunistái már mind vénemberek voltak, és vagy börtönben csücsültek, vagy a brit kormány által biztosított nyugdíjukat élvezték. Néhányan Moszkvában éltek mint Kim Philby, de ő még moszkvai mértékkel számítva is iszákosnak számított. Biztosan azért ivott, mert hiányzott neki a hazája – az a hely, ahol felnőtt, melynek konyhája, kultúrája és sportja az évtizedek során énje részévé vált. Még azok az újságok is hiányozhattak neki, amelyek tartalmával annyira nem értett egyet. Szörnyű dolognak lehet hazaárulónak lenni, szűrte le Rozsdesztvenszkij.

MI LEGYEN a következő lépés?, kérdezte magától Zajcev. Mit kérjek tőlük?
Pénzt? A CIA biztosan jól megfizetteti az ügynökeit. Több pénzt kaphatna tőlük, mint amit valaha is elkölthet. Olyan luxuscikkeket vehetne, amikről eddig álmodni se mert. Például videomagnót! Most kezdtek bejönni a Szovjetunióba, főleg Magyarországról, ahonnan nyugati licenc alapján gyártották őket. De mit érne egy videóval, ha nincs hozzá film? Főleg pornografikus tartalmú kazettákhoz volt nehéz hozzájutni, pedig nagy volt rá az igény. Egyszer az egyik kolléga mesélt egy ilyen filmről. Zajcev még sosem látott pornót, de kíváncsi lett volna rá, mint minden egészséges ösztönű férfi. Csak hát a Szovjetuniót olyan konzervatív emberek irányították! A koruk miatt lettek volna ilyen prűdek? Túl öregek voltak a szexhez, és irigyelték a fiatalokat?
Zajcev megrázta a fejét. Elég! El kell döntenie, hogy mit üzenjen az amerikaiaknak. Egész ebédszünetben ezen rágódott.