A gonosz birodalma 18.

18. fejezet


KLASSZIKUS ZENE



A VÁLASZ ÉJFÉL UTÁN érkezett meg Moszkvába, ahol azonnal kinyomtatták, és Mike Russell asztalára tették, majd gyorsan meg is feledkeztek róla. A nyolcórás időeltolódás miatt ez volt a legzsúfoltabb időszak a bejövő üzenetek szempontjából, és ez is csak egy újabb papír volt, tele zagyvasággal, amelyet az ügyeletes kommunikációs tiszt nem fejthetett vissza.

AHOGY AZT MARY PAT sejtette, Ed szemhunyásnyit sem aludt. Viszont volt olyan figyelmes, és nem forgolódott túl sokat, hogy legalább a feleségét ne zavarja. Az örök kételkedés elválaszthatatlan része volt a kémkedés művészetének. Lehetséges volna, hogy Oleg Ivan’ics egy csalétek, amelyet az oroszok lógattak az orra elé? Próba szerencse alapon horgásznának, és most egy mohó és meggondolatlan marlin akadt volna a horgukra? Szokott ilyet csinálni a KGB? A Langleyben tartott eligazítások szerint nem. Régebben volt néhány hasonló próbálkozásuk, de azok is olyan személyek ellen irányultak, akikről az oroszok tudták, hogy kémek, és így akarták az egész hálózatukat felgöngyölíteni.
Így viszont biztosan nem csinálták volna. Mit nyertek volna vele, ha már most lebuktatják? Hiszen Mary Pattel gyakorlatilag még meg sem melegedtek Moszkvában. A nagykövetségen is alig egypáran tudták, hogy kik ők valójában. Nem szerveztek be senkit, nem vették fel a kapcsolatot a régi ügynökökkel… igaz, ez nem az ő dolga volt. Az állomásfőnöknek elvileg nem kellett terepmunkát végeznie, az ő feladata az volt, hogy irányítsa és összehangolja azokat – mint például Mary Pat és Dom Corso –, akik az ügynökökkel kapcsolatban voltak.
Az egyetlen reális indok az lett volna, hogy nem csupán azonosítani akarják, hanem a Nyúlon keresztül hamis információkkal ellátni, azaz őt és rajta keresztül a CIA-t félrevezetni. De hogyan pécézhették volna ki maguknak anélkül, hogy tudnák, kicsoda voltaképpen? A KGB hatalmas erőkkel dolgozott, de még így is sziszifuszi munka lett volna minden egyes nagykövetségi alkalmazottnak csapdát állítani, arról nem is beszélve, hogy valamelyikük csak rájött volna a turpisságra, és akkor hiába minden igyekezetük.
Nem, a KGB túl profi volt ehhez.
Ami azt jelentette, hogy gyanúsítják kémkedéssel, akár nem, békén hagyják, mert ezt diktálják az érdekeik. Vagyis Oleg Ivanovics nem lehet csali, és ezen kár tovább rágódni.
Azért elrágódott még egy darabig, de akkor sem tudott olyan logikus forgatókönyvet kitalálni, amelybe beleillett volna egy hamis Nyúl.
De ki állította, hogy a kémkedésben minden a logika szabályai szerint zajlik?
Azt viszont Ed sem tagadhatta, hogy az egyetlen logikus dolog, amit tehet, az, hogy kijuttatja ezt az embert az országból. A nyuszi menekülni akart a nagy medve elől, és neki segítenie kellett rajta.

– MA SEM MONDHATOD EL, hogy mi bánt? – kérdezte Cathy.
– Ma sem.
– De valami fontos dolog?
– Az – bólintott Jack. – A gond az, hogy nem tudjuk, mennyire.
– Valami olyan, ami minket is érinthet? Ami miatt nekem is aggódnom kellene?
– Nem, szivi. Nem a harmadik világháború, vagy ilyesmi. De tényleg nem beszélhetek róla.
– Miért nem?
– Mert titkosítva van. Te sem adhatod át nekem a betegeid személyes adatait, nem igaz? Mert köt az orvosi titoktartás.
– Nem segíthetnék legalább valamiben? – kérdezte csüggedten Cathy.
– Ha be is avathatnálak, akkor sem biztos, hogy tudnál. Nem vagy pszichológus, ide pedig az kell: megítélni, hogyan reagálhatnak egyesek a fenyegetésre, mik mozgatják őket, milyennek látják a valóságot és hogyan hat ez a cselekedeteikre. Régóta próbálkozom azzal, hogy mások bőrébe bújva megjósoljam, mi lesz a következő lépésük. Már azelőtt szükségem volt erre, hogy beléptem az ügynökséghez, de tudod…
– Igen, tudom. Nehéz belelátni mások fejébe. És tudod, mit?
– Hallgatlak.
– Az őrültek általában sokkal következetesebbek, mint az épeszű embertársaik. Amiért valaki racionálisan gondolkodik, attól még követhet el őrültségeket.
– A felfogása miatt?
Cathy bólintott.
– A hit annyira el tudja vakítani az embert, hogy teljesen normálisnak tart mások számára elfogadhatatlan dolgokat is.
Ez felkeltette Ryan érdeklődését.
– Oké, szivi. Beszéljünk még erről. Például Sztálin Joe-ról. Rengeteg embert megöletett. Miért?
– Részben számára racionális okokból, részben puszta paranoiából. Ha veszélyt látott, erős kézzel lesújtott, de hajlamos volt ott is fenyegetést látni, ahol nem volt, vagy ha volt is, nem elég komoly ahhoz, hogy a vétkes halálbüntetést érdemeljen. Sztálin az őrület és az épelméjűség határán élt. Egyik lábával itt, a másikkal odaát. Nemzetközi ügyekben ugyanolyan józan tudott lenni, mint bárki más, viszont ilyenkor sem tűrt ellentmondást, és a környezete nem is mert mást tanácsolni neki, mint amit elvárt tőlük. A Hopkins egyik orvosa könyvet írt róla. Még hallgatókoromban olvastam.
– És mit mondott róla?
Mrs. dr. Ryan vállat vont.
– Nem lettem tőle okosabb. A jelenlegi felfogás szerint az agy kémiai egyensúlyzavara okozza az elmebetegségeket, és semmi közük ahhoz, hogy az apád rendszeresen püfölt, vagy hogy egy kecske társaságában láttad az anyádat a hálószobában. De ez most már teljesen mellékes, hiszen ki vehetne vérmintát Sztálintól?
– Hála égnek már nincs köztünk. Azt hiszem, elégették, és bedugták a… hova is? Már nem emlékszem – vallotta be Jack. Valószínűleg nem a Kreml falába. Még az is lehet, hogy nem égették el, csak elhantolták. Teljesen mindegy volt.
– Milyen vicces. Egy csomó történelmi figura azért követte el szörnyű tetteit, mert agyilag instabil volt. Ma már kezelni tudnánk őket lítiummal meg az utóbbi harminc év egyéb vívmányaival, de akkoriban csak az alkohol volt meg a jód. Meg az ördögűzés – tette hozzá mosolyogva.
– Raszputyin is kémiai egyensúlyzavarban szenvedett? – gondolkodott hangosan Jack.
– Nem lehetetlen, bár nem sokat tudok róla. A cár papja volt, nem?
– Nem pap volt, hanem szélhámos. Ha ma élne, televíziós hittérítő lenne. De bármi is volt, a lényeg az, hogy megbuktatta a Romanov-dinasztiát. Igaz, nélküle se húzhatták volna sokáig. Nagyon gyenge társaság volt.
– Akkor vette át Sztálin a hatalmat?
– Előbb Lenin. Őt agyvérzések sora vitte el.
– Magas vérnyomás vagy túl sok koleszterin. De Sztálin volt a rosszabb, nem?
– Lenin se volt kutya, de Sztálin mindenkin túltett. Mintha Timur Lénk tért volna vissza, vagy valaki a római császárok közül. Amikor a rómaiak visszafoglaltak egy lázadó várost, mindenkit megöltek benne, még a kutyákat is.
– Komolyan?
– Igen. A britek viszont mindig megkegyelmeztek a kutyáknak. Szentimentális emberek voltak – tette hozzá keserű gúnnyal Jack.
– Sallynek hiányzik Ernie – mondta Cathy, a nőkre jellemzően a mindennapjait érintő kérdésre térve el a témától. Ernie az otthon hagyott kutyájuk volt.
– Nekem is, de remekül fogja érezni magát nélkülünk is. Itt az ősz és vele együtt a kacsavadászat ideje. Neki kell majd kihoznia az összes döglött madarat a vízből.
Cathy megborzongott. Soha nem vadászott a mélyhűtött hamburgernél élőbb dolgokra – viszont embereket vagdosott a szikéjével. Igaz, nem azért, hogy megegye őket.
– Ne aggódj, bébi. Ernie csípni fogja. Nagyon is. Imád úszni.
– Igen, tudom.
– Na és volt valami érdekes eset a kórházban az elmúlt héten? – váltott témát Jack.
– Csak a szokásos. Szemvizsgálatok és szemüvegrecept-írás.
– Hát, ez tényleg nem annyira mókás, mint kettőbe vágni egy pasas szemét, és utána összevarrni.
– Olyat soha nem csinálunk – tiltakozott Cathy.
– Bébi, én másképp se lennék képes belevágni egy ember szemébe úgy, hogy ne dobjam ki a taccsot, vagy ne fogjak padlót. – Már a puszta gondolattól is felállt a hátán a szőr.
– De azért elmentél tengerészgyalogosnak – emlékeztette Cathy.

MARY PAT ÉREZTE, hogy a férje ébren van, de jobbnak látta, ha most nem háborgatja, sem szavakkal, sem kézjelekkel. Inkább a műveletre gondolt – arra, hogyan fogja kijuttatni a “csomagot”. Moszkva kemény dió volt, de a Szovjetunió többi része sem ígérkezett könnyebbnek, mert az állomásnak nem volt elég kapcsolata és embere ahhoz, hogy becsületesen lefedje ezt a hatalmas országot. A hírszerző ügynökségek egyébként is inkább a fővárosokra koncentráltak, mert ezekben lehetett fellelni a legtöbb információt, és mert ezekben voltak a nagykövetségek, ahonnan a “diplomatáik” az akciókat irányíthatták. A nyilvánvaló ellenszere ennek az lett volna, hogy a kormányok csak a minimálisan szükséges adminisztrációt telepítik a fővárosba, minden mást pedig – a hadsereg irányítását, a titkosszolgálatokat és egyéb “kényes” intézményeket – attól távol, jól védhető és ellenőrizhető helyekre. Mégse tette ezt senki, mert a nagykutyák szerették karnyújtásnyi távolságban tudni az embereiket, hogy szemmel tarthassák őket és éreztethessék velük, ki az úr a háznál. Hiszen ezért törtek fel ilyen magasra, ezért éltek. Itt, Moszkvában, a hitleri Berlinben és Washington D. C.-ben egyaránt.
De ha nem Moszkván kívülre, akkor hová? Nem sok hely volt, ahová a Nyúl szabadon mehetett. A dróttól – az Európát 1945 óta kettéosztó vasfüggönytől – nyugatra semmiképpen. Egy olyan helyre volt szükség, ahová úgy utazhat el a családjával, hogy nem kelt gyanút, s ahol a CIA is könnyebben mozoghat. Szocsi tengerpartja? A haditengerészet elméletileg odaküldhet egy tengeralattjárót, hogy felvegye őket, de egy ilyen ötletért senki nem lelkesedne.
Ez azt jelentette, hogy maradtak a keleti blokk baráti országai, melyek kb. annyira voltak izgalmasak turisztikai szempontból, mint Közép-Mississippi kánikulában: jó hely, ha gyapotültetvényeket szeretnél látni és hőségre vágysz, de egyébként? Lengyelország kiesett. Varsót újjáépítették Hitler drasztikus városrendezési ámokfutása után, de a belpolitikai problémák miatt a lengyel és az orosz titkosszolgálatok kiemelt figyelmet szenteltek az országnak, az eddig könnyű kijutást biztosító Gdansk pedig hermetikusan le volt zárva, jobban őrizték, mint a lengyel-orosz határt. Az sem segített, hogy a britek megfújtak egy T-72-es tankot. Mary Pat remélte, hogy legalább hasznát veszi valaki, ha már ekkora botrány lett belőle – miután egy londoni idióta elkotyogta az újságoknak, hogy ők voltak a tettesek. Gdansk tehát használhatatlanná vált az elkövetkező néhány évre. Esetleg az NDK? Ezzel az volt a gond, hogy az oroszok magasról tojtak Németországra, meg látnivaló se igen akadt. Csehszlovákia… Prága egészen érdekes város, birodalmi épületekkel, pezsgő kulturális élettel. A szimfonikus zenekaruk és a balettjük az oroszokéval vetekszik, a múzeumaik pedig elsőrangúak. A cseh-osztrák határt viszont szigorúan őrzik.
Maradt tehát… Magyarország.
Magyarország, gondolta Mary Pat. Budapest régi birodalmi város, mely egykor az osztrák Habsburg-dinasztia szigorú ellenőrzése alatt állt, majd 1945 és a németekkel vívott ádáz küzdelmek után orosz kézre került. Minden bizonnyal újjáépítették, és most száz évvel ezelőtti dicsőségében pompázik. A magyarok nem túlzottan lelkes kommunisták, mint azt bebizonyították a világnak 56-ban, amikor Hruscsov parancsára a Vörös Hadsereg vérbe fojtotta a forradalmukat, hogy aztán az akkor magyarországi nagykövet, Andropov új, boldog kommunista barátságot építsen ki velük. A lázadókat kivégezték – a megbocsátás nem a marxista-leninisták erénye –, de próbálkozásuk nem volt hiábavaló, mert a magyar nép ezután lazább gyeplőre lett fogva.
Az oroszok pedig előszeretettel látogattak Budapestre. Az ország Jugoszlávia, a kommunista San Francisco szomszédja volt, ahová az oroszok nem juthattak át, viszont a magyarok igen, így itt is kaphatóak voltak az onnan behozott termékek videomagnók, Reebok edzőcipők, Fogal harisnyanadrágok és így tovább. Az oroszok általában egy teli és két-három üres bőrönddel, meg az ismeretségi kör által feldiktált listával ruccantak át a magyarokhoz. Budapest végeredményben a keleti blokk butikja volt, ahonnan még pornókazettát is szerezhettél magadnak az ott vásárolt videódhoz. Ez utóbbiak a japán készülékek másolatai voltak, magyar mérnökök által lekoppintva, magyar gyárakban legyártva és összeszerelve. A kazettákat Jugoszláviából csempészték be, majd sokszorosították őket – A muzsika hangjától a Debbie Does Dallasig mindent, ami csak VHS formájában létezett. Budapestnek komoly művészi galériái és történelmi nevezetességei, jó zenekarai voltak, s a konyháját is dicsérték. Egészen érthető lett volna hát, ha a Nyúl Magyarországra akar látogatni a családjával. Mindenki ezt csinálta, aki csak tehette, és mind vissza is tértek imádott rogyinájukba.
Elgondolásnak nem is rossz, állapította meg Mary Pat. Ez már elég volt ahhoz, hogy aludni tudjon az éjszaka hátralevő részében.

– PONTOSAN MI IS TÖRTÉNT? – kérdezte a nagykövet.
– Egy ávós tiszt a szomszéd asztalnál kávézott, amikor az ügynököm elhelyezte a küldeményt – magyarázta Szell a nagykövet irodájában. A szoba a legfelső emeleten volt, a sarokban, és arról volt nevezetes, hogy itt lakott Mindszenty József bíboros, amikor hosszú ideig az amerikai nagykövetségen kényszerült élni. A mind az amerikai személyzet, mind a magyar nép által kedvelt papot először a nácik börtönözték be, és az oroszok engedték ki, majd börtönözték be újra, amikor nem tanúsított kellő lelkesedést az “új hit” iránt. Színleg azzal vádolták, hogy megrögzött rojalista, aki a Habsburgok visszatérését akarja előkészíteni, ami nevetséges volt, hiszen a magyaroknak az osztrák uralkodóház mindig is púp volt a hátukon.
– Miért maga csinálta, Jim? – kérdezte Peter “Tüske” Ericsson. Neki kellett válaszolnia a dühös levélre, amelyet a magyarok arrogáns módon magával az állomásfőnökkel kézbesíttettek.
– Bob Taylor Kaiserslautenbe repült a feleségével. Az asszonynál – aki terhes volt, és ezt a nagykövet is tudta – valami komplikáció lépett fel, és a 2-es tábori kórházban akarja kivizsgáltatni.
– Valóban. Teljesen kiment a fejemből – morogta a nagykövet.
– A lényeg az, hogy elszúrtam – ismerte el Szell. Általában körültekintőbben dolgozott, de ez volt, már nem lehetett rajta változtatni. A karrierjének lőttek, de még így is örülhetett, hogy nincs a szerencsétlen ügynök helyében. A magyar Államvédelmi Hatóság utódjának, a titkosrendőrségnek a tisztjei biztosan jót röhögtek rajtuk: ilyen könnyű fogásuk nem lesz még egy ebben az életben. Amatőr seggfejek, dühöngött magában Szell. A magyar állam persona non grata listára helyezte, és követelte, hogy negyvennyolc órán belül, lehetőség szerint behúzott farokkal, hagyja el az országot.
– Sajnálom, hogy elveszítjük, Bob, de semmit sem tehetek.
– Igen, tudom. Különben se lennék már hasznára a csapatnak. – Szell sóhajtott egy fájdalmasat. Viszonylag régóta itt volt, és egészen szép kis kémhálózatot épített ki, amely folyamatosan ellátta őket politikai és katonai információval. Nem igazán fontos infókkal, mert maga az ország sem volt különösebben fontos, de sohasem tudhatta az ember, hogy mikor és hol bukkan valami érdekesre. Ez, mondjuk, Lesothóra is igaz, gondolta Szell, ami könnyen lehet a következő posztja. Jobb lesz, ha mielőbb beszerez néhány flakon naptejet és egy kényelmes bozótdzsekit… Addig viszont, míg otthon lesz, legalább nyomon követheti a bajnokság meccseit. Ez a jó hír. A rossz az, hogy egy időre az egész budapesti állomás használhatatlan lesz. Nem mintha ez olyan nagy kiesés lenne Langley számára, vigasztalta magát Szell.
Miután Szell távozott, a nagykövet jelentést küldött a nagykövetség faxvonalán keresztül, természetesen kódolva, Foggy Bottomnak, majd nekilátott megfogalmazni a magyar Külügyminisztérium által várt válaszlevelet. Ebben kerek perec visszautasította a felháborító vádakat, amelyek James Szellt, a nagykövetség másodtitkárát a diplomáciai státusával össze nem egyeztethető ténykedéssel vádolták, és hivatalos tiltakozást nyújtott be az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma nevében. Várható volt, hogy az elkövetkező napokban-hetekben válaszképpen Washington is kiutasít egy magyar diplomatát – hogy egy bárányt vagy egy báránybőrbe bújt farkast, az már rajtuk múlt. Ericsson arra tippelt, hogy egy bárány lesz. Minek is fedné fel az FBI, hogy beazonosított egy kémet? Hadd garázdálkodjon csak tovább az ő vigyázó szemük előtt.
A játék tehát tovább folytatódik. A nagykövet ostoba játéknak tartotta, de a személyzete minden tagja részt vett benne, kisebb vagy nagyobb lelkesedéssel, és ő sem vonhatta ki magát ez alól.

A BUDAPESTI NAGYKÖVET üzenetének senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget. A külügy átküldte a CIA-nak, ahol úgy döntöttek, várhat a többivel együtt. Nem akarták zavarni miatta a hétvégéjét töltő főigazgatót; Moore egyébként is részletes tájékoztatást kapott minden egyes reggel. A küldemény tehát várhat vasárnap reggelig, határoztak kollektíven az ügyeletes tisztek. Különben is, gondolták, mi érdekes történhetne Budapesten?

A VASÁRNAP REGGEL NAGYJÁBÓL ugyanolyan nap volt itt is, mint a világ más tájain, azzal a különbséggel, hogy nem lehetett a templomok felé igyekvő családokat látni. Kivételek azért akadtak, de Foleyék ezúttal nem tartoztak ezek közé. Egy katolikus pap minden vasárnap reggel misét celebrált az amerikai követségen, de eddig még egyszer sem volt idejük rá, hogy részt vegyenek rajta. Hithű katolikusok lévén mardosta is őket a bűntudat, amit csak az enyhített, hogy tudták, munkájukkal nem csupán Amerikát, hanem istent is szolgálják – itt, a pogányok földjén. A délelőtti program tehát egy séta volt a parkba, hogy Eddie eljátszhasson a helyi gyermekekkel. Legalábbis neki ezt mondták. Ed kigurult az ágyból, és kiment a fürdőszobába. A felesége követte, majd kicsi Ed. Reggeli újság nem volt, a tévéműsor ilyenkor is éppen olyan pocsék volt, mint máskor, így reggeli közben kénytelenek voltak beszélgetni egymással, ami egy amerikai család számára eléggé szokatlan feladat. A fiuk eléggé kicsi és fogékony volt ahhoz, hogy érdekesnek találja Moszkvát, bár a játszópajtásai szintén amerikaiak vagy britek voltak: fegyenctársak az MGB vagy KGB által őrzött “gettóban”. Hogy a kettő közül melyik őrizte a kolóniát, arról megoszlottak a vélemények, de különösebben senkit nem érdekelt, mert teljesen mindegy volt.
A találkozót tizenegy órára beszélték meg. Oleg Ivan’icsot nem lesz nehéz észrevenni, ahogyan őt sem, gondolta Mary Pat. Mint páva a pulykák közt, ahogy Ed mondani szokta. Úgy döntött, ezúttal szerényebben fog öltözni. Semmi smink, csak a haját fésüli ki, és farmernadrágot meg pulóvert ölt. Az alkatán már nem tud változtatni – a vele azonos magasságú moszkvai nők jó tíz kilóval súlyosabbak. A diéta itt nem divat – ami nem is csoda egy olyan országban, amely élelmezési gondokkal küzd –, s az is lehet, hogy a vastagabb zsírréteg elviselhetőbbé teszi a hideg teleket.
– Te is jössz, Ed? – kérdezte a reggeli után.
– Nem, szivi. Rendet rakok a konyhában, aztán belekezdek abba az új könyvbe, amelyet a múlt héten kaptam.
– A sofőr volt – közölte Mary Pat. – Már olvastam ettől az írótól.
– Kösz – morogta Ed. – Irtó hálás vagyok érte.
Mary Pat kézen fogta Eddie-t, és elhagyták a lakást. A park három hosszú tömbre volt a kolóniától. MP intett a kapunál álló őrnek – határozottan KGB, állapította meg –, és balra kanyarodott. A forgalom amerikai mércével mérve minimális volt, de a levegő nemcsak tisztább volt, mint a hétköznapokon, hanem néhány fokkal hidegebb is, mint az előző nap. A jelek szerint senki nem követte őket. Persze előfordulhatott, hogy távcsővel figyelik valamelyik szemközti ház ablakából, de Mary Pat ezt valahogy nem tartotta valószínűnek. Az álcája jól működött, olyannyira, hogy még Ed sajtókapcsolatai is csinos, de butácska szöszinek tartották, akinek még annyi esze sincs, mint együgyű férjének – merthogy ő is kiválóan alakította a szerepét. Ezek a rigók aztán olyan gyönyörűen továbbfütyülték mindazt, amit Ed vagy MP mondott, hogy a KGB csak akkor nem szerezhetett volna tudomást róla, ha nem akar. Egy ügyes műveleti tiszt mindig mással építteti fel a saját álcáját. Csak arra kell vigyáznia, hogy következetes maradjon – vagyis hiteles legyen –, és ne essen túlzásokba. A többi megy magától.
A park kopár volt, mint Moszkvában minden. Néhány fa, agyontaposott fű – mintha a KGB gondosan megnyírta volna a parkokat, hogy ne lehessen találkahelynek használni őket. A Nyúl azonban ettől függetlenül ott volt, a hinták és mászókák között egy meglepően jól öltöztetett kislány társaságában. A gyermek öltözetén látszott, hogy a pártvezetés és a KGB dolgozói számára fenntartott különleges üzletek valamelyikéből származik. Ez jó jel volt, mert egyrészt azt igazolta, hogy a férfi valóban KGB-s, másrészt pedig arra utalt, hogy jó apa, vagyis remélhetően rendes ember, és ezzel ritka az ügynökök közt, mint a fehér holló. A legtöbben akkora csirkefogók voltak, hogy egy dél-bronxi útonálló ártatlan óvodás volt mellettük. A férfi nem mutatta, hogy észrevette volna Mary Patet. Unott arckifejezéssel legeltette a tekintetét a parkon, mint aki szívesebben lenne otthon, a fotelben, egy üveg vodka társaságában. Mary Pat a közelben játszó kislány felé terelte Eddie-t.
– Köszönj neki szépen, és próbálj oroszul beszélni vele – mondta neki.
– Oké! – szaladt el lelkesen Eddie. – Szia! – köszönt a kislánynak.
– Szia.
– Az én nevem Eddie.
– Engem Szvetlana Olegovnának hívnak. Hol laksz?
– Ott – mutatott Eddie a külföldiek telepe felé.
– A fia? – kérdezte a Nyúl.
– Igen, ifjabb Eddie. Maguk Edward Edwardovicsnak hívnák. Én pedig Mary Patricia Foley vagyok – nyújtott kezet a férfinak arra az esetre, ha valaki figyelné.
– Örvendek. Hogy tetszik a férjének a sapka?
– Nagyon. Maga nagyon ért a bundákhoz.
– Orosz vagyok – felelte szerényen Oleg Ivan’ics, és témát váltott. – Eldöntötték, hogy segítenek-e vagy sem?
– Igen, Oleg Ivan’ics, segíteni fogunk. Nagyon helyes kislánya van. Szvetlánának hívják?
A kommunikációs tiszt bólintott.
– Igen, ő az én kis zajcsikom.
Mary Pat elmosolyodott. Ez tetszett: a Nyúl nyuszikának becézi a kislányát.
– Hogy juttathatjuk ki Amerikába, Oleg?
– Engem kérdez? – nézett rá döbbenten a férfi.
– Információra lesz szükségünk. Például, mi a hobbija, az érdeklődési köre. A feleségéé is érdekel.
– Én sakkozom, és szeretek nagy sakkjátszmákról írt könyveket olvasni. A feleségem a zenéért bolondul, de nem azért a szemétért, amit maguk állítanak elő Amerikában, hanem a komolyzenéért.
– Van konkrét kedvence? Zeneszerző.
Az orosz nemet intett a fejével.
– A klasszikusok általában. Bach, Mozart, Brahms stb. Gyerekkorában zongorázni tanult, de nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy bekerüljön a zeneakadémiára. Ez nagyon letörte, és az is fáj neki, hogy még egy zongoránk sincs, amin játszhatna.
– Vannak bármelyiküknek egészségügyi problémái? Szednek gyógyszereket? – Ezúttal is oroszul beszéltek, és Oleg nem győzte csodálni a nő cizellált nyelvezetét.
– Nem, mindannyian egészségesek vagyunk. Szvetlana túl van a szokásos gyerekbetegségeken, szövődmények nélkül.
– Nagyszerű. – Ez jó hír volt. – Aranyos kislány. Biztosan büszke rá.
– Vajon fogja szeretni az életet Nyugaton? – tűnődött az apa.
– Oleg Ivan’ics, eddig még nem láttam olyan gyermeket, aki ne szeretett volna Amerikában élni.
– És hogy boldogul a kis Eddie a Szovjetunióban?
– Hiányolja a barátait, ez természetes, de mielőtt átjöttünk volna, elvittük a Disney Worldbe. Még mindig arról beszél.
– Disney World? Az mi? – kérdezte Oleg Ivan’ics.
– Egy hatalmas vidámpark a gyerekek és a gyerekkorukra még emlékező felnőttek szórakoztatására. Floridában található – tette hozzá Mary Pat.
– Még soha nem hallottam róla.
– Imádni fogja, de még inkább a kislánya. – MP-nek erről eszébe jutott valami. – A felesége mit gondol a terveiről?
– Irina semmit nem tud erről – felelte Zajcev. A szavai hideg zuhanyként hatottak amerikai beszélgetőpartnerére.
– Mit mond? – Neked teljesen elment az eszed?
– Irina jó feleség. Azt fogja tenni, amit én jónak látok. – Az oroszok a hímsovinizmus agresszívabb változatát gyakorolták.
– Oleg Ivan’ics, ön veszélyes játékot űz. Ugye tisztában van ezzel?
– A veszélyt számomra az jelenti, hogy a KGB tudomást szerez a szándékomról. Ha engem elkapnak, akkor… Nagyobb biztonságban van, amíg semmit nem tud. A többi meg majd csak lesz valahogy.
– Miért akar elmenni? Mi ösztönzi erre? – kérdezte Mary Pat, mert meg kellett kérdeznie.
– A KGB likvidálni akar valakit, aki nem ezt érdemli.
– Kit? – Ezt is meg kellett kérdeznie.
– Ezt majd akkor mondom el, ha már Nyugaton leszünk.
– Ez őszinte válasz volt – fogadta el Mary Pat. Nagyon bizalmatlan vagy, nem igaz?, tette hozzá gondolatban.
– Még valami – mondta az orosz.
– Éspedig?
– Legyenek nagyon óvatosak a központjuknak címzett üzenetekkel. Jó okom van azt feltételezni, hogy a kommunikációs rendszerük kompromittálódott. Egyszer használatos kódlapokat kellene használniuk, mint mi is tesszük. Érti, amit mondok?
– Minden magával kapcsolatos üzenetet kódolunk és diplomáciai táskában küldünk Washingtonba. – Mary Pat látta, hogy az orosz megkönnyebbül, mintha mázsás súlyt emelnének le róla. Aminek egy része most mintha az ő vállára nehezedett volna. – Azt akarja mondani, hogy meglékeltek minket?
– Erről is csak később vagyok hajlandó beszélni.
A francba, gondolta Mary Pat. Ezeknek téglájuk van valahol. Ez nem hiányzott!
– Nyugodjon meg. A legnagyobb diszkrécióval fogunk eljárni – ígérte a férfinak. Ami viszont azt jelentette, hogy minden üzenetváltások közt két napig várni kell. Az első világháború idején alkalmazott módszerekhez kellett visszatérniük ezzel a pasassal. Hacsak… – Azt nem tudja, milyen módszer lenne biztonságos?
– A britek négy hónappal ezelőtt cserélték ki a rejtjelező gépeiket. Mind ez idáig nem sikerült megfejtenünk az üzeneteiket. Ezt biztosan tudom. Hogy az önök módszerei közül pontosan melyeket tudunk hatástalanítani, azt nem tudom, de azt igen, hogy néhányat teljes mértékben. Ezt ne felejtse el.
– Nem fogom, Oleg Ivan’ics. – Ha ez az ember igazat mondott, akkor a CIA komoly bajban volt. Ennél nagyobb veszély nem fenyegethetett egy titkos ügynökséget. Háborúkat nyertek meg és veszítettek el emiatt. Az oroszoknak nem állt rendelkezésükre a fejlett amerikai komputertechnológia, de öveik voltak a világ legjobb matematikusai, olyan koponyák, akiknek a kreativitásával semmilyen gép nem kelhetett versenyre. Vajon van még Mike Russellnak azokból az egyszer használatos lapokból a követségen? A CIA egykor használta őket, de nehézkes kezelésük miatt kimentek a divatból. Az NSA azt harsogta, hogy a rejtjelezési módszerük megfejthetetlen, még Seymour Cray se tudná feltörni a legújabb CRAY-2 szuperkomputerével és minden zsenialitásával együtt. Ha tévednek, akkor az olyan sokba kerülhet még Amerikának, hogy ép ésszel fel se lehet fogni. Szerencsére több módszert is alkalmaztak, és az, hogy az egyiket valaki meg tudta fejteni, még nem jelentette szükségszerűen azt, hogy egy másikkal is boldogulni fog. Legalábbis ezt mondták… A kommunikáció biztonsága azonban nem volt Mary Pat szakterülete. Még neki is meg kellett bíznia időnként másokban. – Ez roppant kellemetlen, Oleg Ivan’ics, de ne aggódjon, mindent megteszünk annak érdekében, hogy biztonságban legyenek. Gondolom, mielőbb szeretne kijutni.
– Akár már ezen a héten is. Nem annyira miattam, mint azért, akinek az élete veszélyben van.
– Értem – válaszolta Mary Pat. Azért megint átvillant rajta, hogy mi van, ha ez az ember csak a mézesmadzagot húzgálja az orra előtt. Ha ezt csinálja, nagyon profin teszi, márpedig egyáltalán nem látszik annak. Nem, döntötte el Mary Pat, ez a fickó nem lehet tapasztalt műveleti tiszt. A KGB játékosa, de másban utazik.
– Rendben. Holnap, amint munkába állt, tegyen jelentést arról, hogy találkozott velem.
Az orosz nem akart hinni a fülének.
– Komolyan mondja?
– Igen. Mondja meg a felettesének, hogy megismerkedett egy amerikai diplomata feleségével, írjon le nekik engem és a fiamat…
– És mondjam azt, hogy egy csinos, de felszínes amerikai nő egy helyes, jól nevelt kisfiúval – fejezte be Mary Pat helyett a férfi. – Meg hogy szánalmasan gügyögi az orosz nyelvet.
– Gyorsan tanul, Oleg Ivan’ics. Lefogadom, hogy nagyon jó sakkozó.
– Nem eléggé. Soha nem leszek nagymester.
– Mindannyiunknak megvannak a maga korlátai, de majd meglátja, Amerikában nem ütközik beléjük olyan hamar, mint itt.
– Tehát a hétvégén?
– Ha rikító piros nyakkendőt lát a férjemen, közli velünk, hogy hol és mikor találkozhatunk. Addig is legyen készen, és találjon valami jó helyet.
– Megkérdezhetem, honnan tud ilyen jól oroszul?
– A nagyapám Alekszej Nyikolajevics Romanov testőrségében szolgált. Gyermekkoromban sokat mesélt nekem a fiatal hercegről és korai haláláról.
– Innen hát a Szovjetunió iránt érzett gyűlölete.
– Csak a vezetést gyűlölöm, Oleg. Nem a népet és nem az országot. Szeretném szabadnak látni magukat.
– Egy napon talán arra is sor kerül, de az nem most lesz.
– A történelem, Oleg Ivan’ics, nem néhány nagy dologból, hanem sok kicsiből áll. – Ez volt Mary Pat hitének egyik alappillére.
A kamerák kedvéért megint kezet nyújtott a férfinak, majd Eddie-ért kiáltott. Még sétáltak egy órácskát a parkban, aztán hazamentek Edért, és átautóztak a nagykövetséghez. Útközben a csodásan tiszta időről beszélgettek, meg más apróságokról, ennél lényegesebb dolgok nem kerültek szóba. A követség étkezdéjében bevágtak egy-egy hot-dogot, aztán átkísérték Eddie-t az óvodai szobába, ők ketten pedig felmentek Ed irodájába.
– Mit mondott? – robbant ki az állomásfőnökből a kérdés.
– Azt, hogy a felesége, akit mellesleg Irinának hívnak, semmit sem tud az egészről – ismételte meg Mary Pat.
– A rohadék! – húzta fel magát Ed.
– Nem biztos, így legalább nem kell attól tartanunk, hogy a felesége véletlenül lebuktat minket. – MP mindig igyekezett a dolgok jó oldalát látni.
– Ez igaz, bébi, de előbb-utóbb neki is tudomást kell szereznie róla, hiszen mégse rabolhatjuk el. És ha az utolsó percben úgy dönt, hogy köszöni, de inkább marad…
– A Nyúl mondta, hogy a felesége azt fogja tenni, amit mond neki. Errefelé a férfi az úr a háznál.
– Próbálnék csak meg én diktatúrára törni – dünnyögte az állomásfőnök. Nem sok esélye lett volna, sok minden egyéb mellett azért nem, mert MP semmivel sem volt kevésbé tökösebb, mint ő.
– Én nem vagyok orosz, Eddie.
– Oké. Na és mit mondott még?
– Azt, hogy nem bízik a kommunikációs rendszerünkben, mert szerinte egy része kompromittálódott.
– Úristen! – sápadt el Ed. – Van jó híred is?
– Azért akar lelépni, mert a tudomására jutott, hogy a KGB likvidálni akar egy jobb sorsra érdemes személyt.
– Azt nem mondta, hogy kit?
– Nem hajlandó, míg be nem szívta a szabadság levegőjét. Ami viszont nagyon jól jöhet: a felesége rajong a klasszikus zenéért. Találnunk kell egy jó karmestert Magyarországon.
– Magyarországon?
– Gondolkoztam az éjjel. A legjobb hely arra, hogy kijuttassuk. Az Jimmy Szell állomása, ugye?
– Igen. – Mindketten még a Farmról, a virginiai Tidewaterben található CIA-kiképzőbázisról ismerték Szellt. – Előbb Magyarország, aztán Jugoszlávia? Így képzelted?
– Mindig is tudtam, hogy okos fiú vagy.
– Oké. – Ed a fal egy üres pontjára szegezte a tekintetét, és gondolkodott. – Oké, azt hiszem, meg tudjuk csinálni.
– Ez esetben piros nyakkendőt kell viselned a metrón. A Nyúl válaszképpen a zsebedbe csúsztatja a következő találkozó helyszínét. Mi előkészítjük a terepet, ő meg szépen elhagyja a várost Mrs. Nyúllal és a Nyuszikával együtt. Ó, ezt imádni fogod: a kislányát zajcsiknak becézi.
– Filces, Foltos és Pamacs – nevetett Eddie.
– Pontosan. Nevezzük BEATRIX műveletnek – javasolta. Gyerekkorukban mindketten imádták Beatrix Potter könyvét, a Nyúl Petit. Ki nem?
– Már csak Langley jóváhagyása szükséges. De ha nem használhatjuk a megszokott kommunikációs csatornákat, marha nehéz lesz koordinálni a műveletet.
– Senki se ígérte, hogy könnyű munkánk lesz. Gondolj inkább arra, amit John Clark mondott: légy rugalmas.
– Ja. Mint a főtt tészta. – Ed sóhajtott egy hatalmasat. – Ha ennyire korlátozva leszünk a kommunikáció terén, az azt jelenti, hogy lényegében Langley segítsége nélkül kell megterveznünk és végrehajtanunk a műveletet.
– Egyébként is ez lenne a dolgunk, Ed. Langley csak hátráltatna minket: ezt nem kellene, azt nem úgy, ez túl kockázatos… Kell ez? De ha mindenáron üzenni kell nekik, és gyorsan kell célba juttatni az üzenetet, akkor ott vannak a britek. A Nyúl szerint az ő rendszerük biztonságos. Legalábbis egyelőre. Van még azokból a régi, egyszer használatos kódlapokból?
– Nem hiszem. – Foley átszólt Mike irodájába a házi telefonon. – Mike! Át tudna jönni? Köszönöm.
Russell két perccel később befutott.
– Üdv, Ed. Helló, Mary. Mi dolguk idebent vasárnap délután?
– Lenne egy kérdésünk.
– Hallgatom.
– Van még az egyszer használatos kódlapokból?
– Miért kérdezi?
– Szeretünk biztosra menni – felelte hanyagul Mary Pat, de nem jött be.
– Azt akarják mondani, hogy a rendszerünk nem elég biztonságos? – kérdezte Russell, jól leplezve rémületét.
– Okunk van feltételezni, hogy a rejtjelezési módszereink némelyike nem biztonságos – közölte Ed a nagykövetség kommunikációs tisztjével.
– A francba! – motyogta Mike, majd bocsánatkérőn Mary Patre nézett. – Elnézést, Mary.
– Semmi gond, Mike. Nem tudom, mit jelent a szó, de már használtam én is. – Russell nem mosolygott a megjegyzésen. A hír teljesen letaglózta, a humorérzékével együtt.
– Mit tudnak még erről?
– Semmit, Mike – felelte az állomásfőnök.
– De hitelesnek tartják az információt?
– Sajnos, igen.
– Oké. Valahol a széfem legalján lennie kell még néhány kódlapnak. Vannak vagy nyolc-kilenc évesek. Nem volt szívem megsemmisíteni őket. Gondoltam, egyszer még jól jöhetnek…
– És milyen jól gondolta, Mike – bólogatott hálásan Ed.
– Kb. tíz darab százszavas üzenetre elegendőek. Reméljük, Fort Meade-ben még megvan a párjuk. Ahogy az ottani fickókat ismerem, elég jó esélyünk van erre. Nem szokásuk a papírkosárba dobálni a nyomtatványaikat.
– Mennyire bonyolult használni?
– Annyira, hogy egyenesen gyűlölöm. De a fenébe, hogy lehetséges, hogy feltörték? Az új STRIPE rendszer alig egyéves, az új brit rendszer pedig éppen ennek az adaptációja. Ismerem a Z osztályról a tagot, aki kifejlesztette. 128 bites kulcs, plusz a napi kulcs, amely gépenként eltérő. Lehetetlen feltörni.
– Feltéve, hogy nincs beépített emberük Fort Meade-ben – mutatott rá Ed.
– Ha van, és a kezem közé kerül az a szemét állat, élve nyúzom meg a vadászkésemmel! – Mike-ot már maga a puszta gondolat annyira felháborította, hogy ezúttal már eszébe sem jutott elnézést kérni a hölgytől kirohanásáért. Ez a fekete férfi annyi fehér farkú szarvast ejtett el és nyúzott meg eddigi élete során, hogy talán már unta is, és talán éppen ezért vágyott annyira arra, hogy végre egy medvéből készíthessen szőnyeget. Egy orosz medve tökéletesen megfelelt volna. – Oké. Fort Meade-et értesíthetem erről?
– A STRIPE-pal nem – felelte Ed.
– A legjobb lesz, ha egyelőre senkinek nem beszél erről, Mike – mondta Mary Pat. – Hamarosan úgyis tudomást szereznek róla, más csatornákon keresztül.
Russell ebből arra következtetett, hogy a Nyúl, akiről szó volt az előző nap elküldött üzenetben, kommunikációs szakértő lehetett. Ezért volt ennyire sürgős az ügy.
– Oké. Küldjék át az üzenetet, és kódolni fogom előbb az egyszer használatos kódlappal, aztán a STRIPE-pal. A kérdés csak az, hogy mi van, ha a beépített emberük az egyszer használatos kódlapokhoz is hozzáfért?
– A barátunk szerint a kódlapok biztonságosak, Mike.
– Nem irigylem ivánékat. Őrületesen fárasztó lehet minden egyes üzenetet így rejtjelezni és visszafejteni.
– Dolgozott már a kódfejtőknél? – érdeklődött Ed.
Russell megrázta a fejét.
– Nem vagyok elég okos hozzá. Szerencsére. Egy idő után elkerülhetetlenül a gumiszobában kötnek ki. Rengeteg embert ismerek a Z osztályról. A főnök a Cal Tech matematika tanszékén volt professzor. Ő okos – mondta Russell. – Annyira okos, hogy az már ijesztő. Görög származású, Ed Popadopolousnak hívják. Az apjának görög vendéglője volt Bostonban. Kérdezze meg, hogy szeretnék-e a helyében lenni.
– Nem, mi?
– De nem ám, még akkor sem, ha Pat Cleveland lenne a ráadás.
Pedig az igen finom kis hölgyike, gondolta Ed Foley, és Mike Russellra nagyon ráférne egy kis női társaság.
– Oké. Egy órán belül átmegyek az üzenettel.
– Várom. – Russell visszament az irodájába.
– Nos, attól tartok, alaposan ráhoztuk a frászt – jegyezte meg Mary Pat.
– Bennett tengernagy se lesz sokkal boldogabb. Fort Meadenek is üzennem kell.
– Csináld csak. Addig én megnézem, hogy boldogul Eddie a színes ceruzáival – mondta Mary Patricia Kaminsky Foley, és magára hagyta a férjét a gondolataival.

ARTHUR MOORE minden reggel pontban 7.30-kor kapott tájékoztatást, kivéve a vasárnapot, amikor később kelt. Ilyenkor az időpont 9.00-re módosult. A felesége már megismerte a napi híreket szállító NIO kopogását. Arthur mindig a Great Falls-i ház dolgozószobájában fogadta, amelyben hetente rovarirtást tartott az ügynökség legjobb szakembere.
A világ viszonylag nyugodt volt az előző nap – Moore azt tapasztalta, hogy még a kommunisták is lazítanak hétvégén.
– Más, Tommy? – kérdezte a főigazgató.
– Egy rossz hír Budapestről – felelte a nemzeti hírszerző tiszt. – Az állomásfőnökünk, James Szell lelepleződött, amikor át akart venni egy csomagot. A részletek ismeretlenek, de a magyar kormány PNG-nek nyilvánította. A helyettese, Robert Taylor még korábban elhagyta az országot magánügyben. A budapesti állomás tehát jelen pillanatban gyakorlatilag nem működik.
– Mekkora gondot jelent ez nekünk? – Túl nagyot nem jelenthet, gondolta Moore.
– Nem tragédia. Nem sok érdekes történik Magyarországon, a hadseregük pedig jelentéktelen erőt képvisel még a Varsói Szerződésen belül is. A külpolitikájuk, eltekintve a közvetlen szomszédaikkal kapcsolatos ügyeiktől, a moszkvai döntéseket tükrözi. Az állomás jelentős mennyiségű katonai információt szállított, de a Pentagonnál lassan már el sem olvassák, annyira érdektelen. A hadseregük nem eléggé képzett ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen, az oroszok pedig nem bíznak bennük – tette hozzá magyarázatképpen a tiszt.
– Milyen hírszerző ez a Szell? – Halványan emlékezett rá, hogy egyszer beszélgetett a pasassal az egyik összejövetelen.
– A helyzet az, hogy Jimmyt mindenki nagyra tartja. Mint említettem, uram, a részleteket még nem ismerjük. A jövő héten már valószínűleg itthon lesz, és akkor többet is megtudhatunk.
– Ráérünk várni addig?
– Úgy vélem, igen.
– Értem. A pápáról mi hír?
– Egyelőre semmi, uram, de előbb-utóbb csak megtudunk valamit. Az embereink dolgoznak rajta, de időbe telik, míg megmozgatnak minden követ.
– Ritter is mindig ezt mondja.

FOLEYNAK KÖZEL egy órájába telt megfogalmazni a küldeményt. Rövidnek, de velősnek kellett lennie, ami alaposan próbára tette az állomásfőnök fogalmazókészségét. Amikor megvolt ezzel, átment Mike Russell irodájába. Leült, és figyelte, hogy a morgolódó kommunikációs főtiszt betűnként kikeresi az egyszer használatos kódlapon a megfelelő karaktert, majd kiegészíti a szöveget cseh vezetéknevekkel, hogy végül az egészet újrakódolja STRIPE gépén. Az anyag ezután egy különleges faxkészülékbe került, amely még egyszer rejtjelezte a szöveget, de ezúttal nem karakteres, hanem grafikus módon. Ez az algoritmus nem volt túl bonyolult, de mivel az oroszok – akik feltételezhetően folyamatosan figyelték a nagykövetség műholdas adásait – ezt nem tudhatták, arra kiválóan megfelelt, hogy eggyel több akadályt gördítsen a kódtörőik elé. A jelet egy geostacionárius pályán keringő műholdra lőtték fel, ahonnan aztán három különböző földi központ vette – a virginiai Fort Belvoir, a kaliforniai Sunnyvale és természetesen a marylandi Fort Meade. Az első kettő a “fogást” optikai kábelen továbbította Fort Meade-be.
A kommunikációs központ E-5 beosztású légierős altisztje végigfuttatta a gépén, és igencsak meglepődött, amikor a fejlécből kiderült, hogy a kapott karaktersor megfejtéséhez az NHG-1329-es számú, egyszer használatos kódlapra van szükség.
– Az meg hol a fenében lehet? – kérdezte a felettesétől, egy haditengerész hajómestertől.
– Érdekes – morogta a hajómester. – Már nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyet. – Kinyitott egy poros iratrendezőt, és kikereste belőle a kódlapok tárolási helyét. A terem túlsó végéből nyíló páncélteremben voltak. Ezt egy tengerészgyalogos törzsőrmester őrizte, akinek a Fort Meade-ben szolgáló bajtársaihoz hasonlóan a Bethesda Haditengerészeti Kórházban kiműtötték a humorérzékét, mielőtt ide kijelölték volna.
– Hé, őormi, be kellene mennem valamiért – mondta a hajómester a kockafejnek.
– Engedélyt kell kérnie az őrnagytól – közölte a törzsőrmester.
A hajómester tehát átballagott a légierős őrnagyhoz, aki az asztalánál ülve egy reggeli lapot olvasott.
– Jó reggelt, őrnagy. Ki kell vennem valamit a páncélteremből.
– Mi lenne az, hajómester?
– Egy egyszer használatos kódlap. Az NHG-1329-es.
– Még van belőle? – lepődött meg az őrnagy.
– Nos, ha nincs, uram, akkor akár tüzet is gyújthat ezzel a kerti grill alatt – tette eléje a küldeményt a tengerész.
Az őrnagy megvizsgálta.
– A mindenségit! – Kitöltött és aláírt egy nyomtatványt. – Adja ezt oda a tengerészgyalogosnak.
– Aye-aye, uram.
A hajómester visszament a páncélteremhez, magára hagyva a nagyképű légierős hólyagot – aki eközben azon tűnődött, hogy vajh miért beszélnek ilyen röhejesen ezek a szárazra vetett tintahalak.
– Itt van, amit kért, Sam – adta át a papírt a hajómester.
A tengerészgyalogos kinyitotta az ajtót, és a hajómester bement. A kódlapokat tartalmazó láda nem volt lezárva. Minek is lett volna? Ha valaki a hétszintű biztonsági szűrőn át idáig eljutott, hűségesebb volt az elnökhöz, mint a saját felesége.
A kódlapok egy kisméretű, gyűrűs iratrendezőbe voltak gyűjtve. A hajómester kifelé menet aláírta az átvételüket, aztán visszament az asztalához, és a légierős őrmesterrel együtt nekiláttak megfejteni az üzenetet.
– Azt a… – bukott ki a fiatal altisztből, amikor már a szöveg kétharmadánál jártak. – Figyelmeztessünk valakit?
– Ez nem a mi bérkategóriánk, fiam. Biztos vagyok benne, hogy a CIA igazgatója tájékoztatni fogja a megfelelő személyeket. Jobb lesz, ha kitörli a fejéből az egészet – tette hozzá, de tudta, hogy képtelenek lesznek rá. A gondolat, hogy a hétpecsétes titokként őrzött rendszer korrupt lehet, olyan groteszk volt számukra, mintha valaki azt mondta volna, hogy látta az anyjukat D. C. Tizenhatodik utcáján strichelni.
– Értem, főnök, igaza van – felelte a fiatal repülős. – De hogyan továbbítsuk?
– Az lesz a legjobb, ha futárral. Nem akar idefüttyenteni egyet?
– Aye-aye, uram. – A USAF őrmestere mosolyogva elhagyta a termet.
A futár a seregnél volt törzsőrmester, és egy sárgásbarna Plymouth Relianttel hozta-vitte a küldeményeket. A törzs’ átvette a lepecsételt borítékot, beletette egy aktatáskába, amit útközben mindig maga mellett, az anyósülésen tartott, és kihajtott a Baltimore-Washington autópályára. Innen átkanyarodott a D. C. körgyűrűre, majd nyugat felé haladva a George Washington autópályára, melynek jobb oldalán volt található a CIA központja. A futár átadta a küldeményt, és ezzel együtt a felelősséget.
A borítékot a címzése rögtön a hatodik emeletre juttatta tovább. Mint sok más a kormányügynökségnél, a CIA-nál sohasem szünetelt a munka. A legfelső emeleten éppen Tom Ridley ügyelt, az a “nemzeti hírszerző” besorolású tiszt, aki a hétvégeken a híreket szállította Moore-nak. A NIO-nak három másodpercébe telt megállapítani, hogy haladéktalanul tájékoztatnia kell. a főigazgatót. Felemelte a STU kagylóját, és beütötte az 1-es gyorsgombot.
– Itt Arthur Moore – válaszolt némi késlekedéssel egy hang.
– Igazgató úr, itt Ridley. Valami jött. – A “valami” azt jelentette, hogy nagyon komoly.
– Most?
– Igen, uram.
– Ide tud jönni?
– Igen, uram.
– Jim Greer?
– Igen, uram, és valószínűleg Mr. Bostock is.
Tényleg fontos lehetett, ha már rájuk is gondolt, állapította meg Moore.
– Rendben, hívja őket, aztán jöjjenek.
Ridley elképzelte, hogy Moore leteszi a kagylót, és odamorogja a néma készüléknek: “a fenébe, egy perc nyugta sincs az embernek”. Néhány perc alatt sikerült elérnie Greert és Bostockot is. Készített három fénymásolatot az üzenetről, aztán lesietett az autójához, hogy mihamarabb odaérjen.

GREAT FALLSBAN ebédidő volt. Mrs. Moore, a mindig tökéletes háziasszony megterített a vendégeknek is, előkészítette az ennivalót, aztán tapintatosan visszavonult emeleti szobájába.
– Mi a helyzet, Tommy? – kérdezte Moore. Kedvelte az új NIO-t. Ridley a Marquette Egyetemen végzett, így lett orosszakértő, Greer egyik sztárelemzője, most pedig tanácsadó. Hamarosan egyike lesz azoknak a fickóknak, akik állandóan az elnök mellett vannak az elnöki különgépen, az Air Force Oneon, gondolta a főigazgató.
– Ez jött délelőtt Fort Meade-en keresztül – osztotta szét a másolatokat Ridley.
Mike Bostock olvasott a leggyorsabban.
– Te jóságos ég!
– Chip Bennett repesni fog az örömtől – jósolta James Greer.
– Mint akit fogorvosi kezelésre kísérnek – tette hozzá utolsóként Moore. – Jól van, emberek, mit jelent nekünk mindez?
– Azt, hogy mielőbb a házacskánkba kell juttatni ezt a Nyulat – mondta habozás nélkül Bostock.
– Budapesten át? – kérdezte Moore a reggeli jelentésre utalva.
– Muszáj lesz – bólintott Bostock.
– Jól van. – Moore közelebb hajolt a többiekhez. – Akkor szedjük össze a gondolatainkat. Először is, mennyire fontos ez az információ?
– Azt mondja, hogy a KGB likvidálni akar valakit, aki jobbat érdemel – szólalt meg James Greer. – Ez nagyon ráillik a pápára, nemde?
– Ami még fontosabb, azt is mondja, hogy a kommunikációs rendszerünk kompromittálódott – vette vissza a szót Bostock. – Szerintem ez még fontosabb, James.
– Oké, ezen most ne vesszünk össze. A lényeg az, hogy bármelyik legyen is igaz, a mi oldalunkon akarjuk látni a pasast, ugyebár?
– Arra mérget vehet, James – vágta rá a műveleti igazgató helyettese. – Mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehet.
– A saját embereink képesek lesznek rá? – akarta tudni Moore.
– Nem tudom. Budapest kiesett egy időre.
– Akkor segítségre lesz szükségünk.
– A britekre gondol? – kérdezte Greer.
– Nem ez lenne az első eset, hogy segítenek nekünk. Jó kapcsolatot ápolunk velük, és Basil imád lekötelezni minket. Mi a véleménye, Mike?
– Nincs ellenvetésem, uram – bólintott határozottan Bostock. – De azt azért nem bánnám, ha egy emberünk a közelben lenne. Ez ellen Basilnek sem lehet kifogása.
– Oké, ezt még ráérünk eldönteni. Akkor hát: mi legyen a válaszunk, uraim? – nézett végig a többieken Moore.
– Foley azonnali intézkedést kér, és nyilván nem ok nélkül. Bízzunk benne, és hagyjuk, hogy Budapestre vigye a Nyulat. Onnan könnyen kijuthat.
– Egyetértek – mondta Mike Bostock. – Nem fog feltűnést kelteni, ha odautazik vakációzni.
– Az viszont igen, ha eltűnik onnan – gondolkodott hangosan Moore.
– Azt is tudták, hogy Arkagyij Sevcsenko átállt, de ettől még használható volt az információ, amit átadott, nem igaz? – mutatott rá Bostock. Ő is részt vett a művelet irányításában, amit a túlbuzgó New York-i FBI-nak majdnem sikerült ellehetetleníteni.
– Akkor tehát mi a válaszunk Foleynak?
– Egyetlen szó: jóváhagyva. – Bostock mindig támogatta az embereit.
Moore még egyszer végignézett a társaságon.
– Ellenvetés? Megjegyzés? – A többiek a fejüket rázták.
– Oké, Tommy. Menjen vissza Langleybe, és írja meg Foleynak.
– Igen, uram. – A NIO felállt, és elhagyta a házat. Ezt nagyon csípte Arthur Moore-ban: ha dönteni kellett, döntött.