A gonosz birodalma 29

29. fejezet


KÉRDÉSEK



A VÉDETT HÁZ PAZAR VOLT, látszott rajta, hogy egykor valaki olyan építtette, aki sem pénzben, sem ízlésben nem szenvedett hiányt. A stílusából arra lehetett következtetni, hogy még a tizenkilencedik században emelték, nem takarékoskodva sem a díszelemekkel, sem a szerkezetét alkotó vaskos tölgyfa gerendákkal. A hajók építéséhez használtak ilyeneket régen, olyan hajókéhoz, mint például őfelsége Victoryja. A ház azonban nem látott tengert, olyan messze volt attól, amennyire csak lehetett ezen a királyság méretű szigeten.
Alan Kingshot olyan otthonosan mozgott a házban és környékén, mint aki nem először jár itt. A háztartást egy idősebb házaspár vezette, két nyugalmazott londoni rendőr. Kedvesen felkísérték a vendégeiket a szobáikba, amelyek még Ryan mércéjével mérve is fényűzőek voltak. Irina Zajcev nem győzött betelni a ház látnivalóival, Oleg Ivanovicsnak azonban már csak annyira futotta az erejéből, hogy ledobja magáról a ruháit, és elterüljön az ágyon. Öt perc múlva már hortyogott.

MOORE ÉJFÉL UTÁN értesült róla, hogy a csomag biztonságban van. Most már nyugodtan hajthatta álomra a fejét. A nehezén már túl voltak, már csak egy telefonhívást kellett elintéznie, hogy a Légierő a rendelkezésükre bocsásson egy KC-135-öst vagy valami hasonlót, amivel Amerikába repíthetik Zajcevéket és Ryant. Kíváncsi volt, mit tartogat számukra az orosz, de már nem kellett sokáig várnia rá, hogy megtudja. Most, hogy már biztonságban tudta az információforrást, könnyű volt türelmesnek lenni. Olyan volt ez a helyzet, mint a karácsonyeste. Nem tudhattad, hogy mi lesz reggel a fa alatt, de biztos lehettél benne, hogy örülni fogsz neki.

SIR BASIL CHARLESTONT a reggelije közben értesítették belgraviai otthonában. Futár hozta a jó hírt a Century House-ból. Egészen kellemesen indul ez a nap, gondolta elégedetten a kémfőnök. Sokkal jobban, mint az utóbbi időben jó néhány. Hét óra előtt pár perccel hagyta el a lakást. Régen indult már ilyen jókedvűen dolgozni.

RYAN A FORGALOM zajára ébredt. Bárki is építtette ezt a nagyszerű házat, nem számíthatott arra, hogy háromszáz yarddal odébb egy autópálya fog húzódni. Valami rejtélyes oknál fogva Jack nem volt másnapos, így mindössze hat és fél óra alvás után felkelt, lezuhanyozott, és kiment az ebédlőbe reggelizni. Alan Kingshot már ott volt, a teáját kortyolgatta.
– Gondolom, inkább kávét kér.
– Ha van – felelte Ryan.
– Csak instant – figyelmeztette Kingshot.
– Jó lesz – mondta csalódottan Jack.
– Eggs Benedictet? – kérdezte a nyugdíjazott rendőrnő.
– Asszonyom, ezért hajlandó vagyok még a Starbuck hiányát is megbocsátani – mosolygott rá Jack. Aztán meglátta a reggeli újságokat, és hirtelen úgy érezte, hogy minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Nos, majdnem.
– Mr. és Mrs. Thompson vezeti ezt a házat – magyarázta Kingshot. – Nick a gyilkosságiaknál volt nyomozó a Yardon, Emma pedig a nyilvántartásnál dolgozott.
– Az apám is ezt csinálta – jegyezte meg Ryan. – Na és hogy kerültek a SIS-hez?
– Nick nyomozott a Markov-ügyben – világosította fel Mrs. Thompson.
– És piszok jó munkát végzett – bólintott Kingshot. – Jó műveleti tiszt lett volna belőle.
– Bond, James Bond? – jött be a konyhán át Mr. Thompson. – Én erősen kétlem. De úgy hallom, hogy a vendégeink mozgolódnak. A kislány bizonyára felébresztette őket.
– Igen, a gyerekek már csak ilyenek – mondta Jack. – Nos, hol fogjuk kihallgatni őket? Itt vagy valahol másutt?
– Azt terveztük, hogy Somersetben fogjuk csinálni – válaszolt Kingshot –, de tegnap este úgy döntöttünk, hogy épp eleget utaztak. Miért stresszelnénk őket feleslegesen? Tavaly óta használjuk ezt a házat, és éppen olyan kényelmes, mint bármelyik másik. A somerseti, Taunton melletti valamivel elszigeteltebb, de ezek az emberek úgyse akarnak megszökni, nem igaz?
– Ha hazamegy, akkor halott Nyúl lesz belőle – gondolkodott hangosan Ryan. – Ezt ő is tudja. A repülőn attól félt, hogy a KGB emberei vagyunk, és ez az egész egy nagy maszkirovka. A felesége rengeteget vásárolt Budapesten. Talán itt is elvihetné őt valaki vásárolni. Addig legalább nyugodtan eltársaloghatunk a férjével. Egészen tűrhetően beszél angolul. Van itt valaki, aki tud oroszul?
– Én – közölte Kingshot.
– Először is azt kell megtudnunk, hogy miért akart átszökni.
– Természetesen, de az sem mellékes, hogy mi a helyzet a kompromittálódott kommunikációs rendszerekkel.
– Igaza van – sóhajtott Ryan. – Odahaza, az Államokban azóta már kopaszra tépkedhette a haját jó néhány illetékes.
– Az könnyen előfordulhat – értett vele egyet Kingshot.
– Jól tudom, hogy maga Moszkvában is dolgozott már, Al?
– Kétszer is – bólintott a brit. – Érdekes volt, de nagyon feszült voltam egész idő alatt.
– És még hol ügyködött?
– Varsóban és Bukarestben. Lengyelül és románul is beszélek. Na és milyen volt Andy?
– Vérprofi. Dörzsölt és magabiztos. Nagyon otthonosan mozog Budapesten, és jó kapcsolatai vannak. Egy percre sem hagyott magamra.
– A kávéja, Sir John – tett eléje egy Taster’s Choice bögrét Mrs. Thompson. A britek jó emberek voltak, és az ételeiket alaptalanul becsmérelték más nemzetek fiai, de hogy a kávéhoz nem értettek, ahhoz kétség nem férhetett. De még így is jobb volt, mint a tea.
Nem sokkal ezután az Eggs Benedict is megérkezett, és ha a kávéhoz nem, hát ennek az elkészítéséhez Mrs. Thompson igazán értett. Ryan kinyitotta az újságot, és nekilátott szinkronba jönni a világgal. Egy tökéletes világban amerikai újság másolatát tartotta volna a kezében, vagy legalábbis az International Tribune-t, így viszont be kellett érnie a Timesszal. Nem sok értelme lett volna megkérdezni, hogy mi újság a World Seriesszel vagy hogy mennyire volt jó a Phillies a legutóbbi meccseken.
– Milyen volt az út, Jack? – érdeklődött Kingshot.
– Azt kell mondanom, Alan, hogy a terepen dolgozó tisztjeik alaposan megdolgoznak minden egyes pennyért, amit a királynő a markukba nyom. Nem értem, hogy bírják azt az állandó feszültséget.
– Mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni, Jack. Én például képtelen lennék belevágni szikével valakinek a szemébe, a maga felesége viszont nap mint nap megteszi.
Jack elnevette magát.
– Én is így vagyok vele. És ő csak szemgolyókat vág.
– Ah, Mr. Somerset! – hallotta Ryan a házvezetőnő hangját. – Jó reggelt, és isten hozta!
– Szpasziba – felelte álmos hangon Oleg. A gyerekek lelkiismeret-furdalás nélkül képesek felébreszteni a szüleiket, ha unatkoznak vagy korog a gyomruk. – Ez az új nevem?
– Egyelőre. Majd később kitalálunk valamit közösen – ígérte neki Ryan. – Isten hozta.
– Ez Anglia? – kérdezte a Nyúl.
– Manchestertől nyolc mérföldre vagyunk – tájékoztatta a brit műveleti főnök. – Jó reggelt. Ha esetleg nem emlékezne rá, a nevem Alan Kingshot. A hölgy Mrs. Emma Thompson. A férje, Nick is pillanatokon belül itt lesz.
– A feleségem mindjárt itt lesz. Gondoskodik a zajcsikról – magyarázta Oleg.
– Hogy érzi magát, Ványa? – kérdezte Kingshot.
– Sok utazás, sok félelem, de most biztonságban vagyunk, igaz?
– Igen, teljes biztonságban.
– Na és mit szeretne reggelire? – kérdezte Mrs. Thompson.
– Próbálja ki ezt – mutatott a tányérjára Jack. – Fantasztikus.
– Jól van. Mi a neve?
– Eggs Benedict. Mrs. Thompson, ez a holland szósz egyszerűen fenséges. Ha elárulná a receptjét a feleségemnek is, nagyon hálás lennék érte. – És cserébe Cathy megtaníthatna rendes kávét főzni.
– Szíves örömest, Sir John – felelt sugárzó mosollyal az asszony. Jack még nem találkozott olyan nővel, aki tiltakozott volna, amikor a főztjét dicsérték.
– Akkor én is kérnék – döntötte el Zajcev.
– Teát vagy kávét?
– Van angol reggeli tea? – kérdezte a Nyúl.
– Természetesen – felelte az asszony.
– Azt kérnék.
– Máris hozom. – Mrs. Thompson eltűnt a konyhában.
Zajcev még mindig nem akarta elhinni, hogy ez a valóság. Itt volt, egy hercegekhez méltó vidéki kúria ebédlőjében, és egy házvezetőnő leste a parancsait, neki pedig az volt az egyetlen dolga, hogy eldöntse, mit készítsenek számára reggelire. Eddig azt hitte, hogy ilyen csak a cári időkben létezett, meg a filmeken.
– Szép ház, nemde? – takarította el Tojás Benci utolsó morzsáit is a tányérról Ryan.
– Elképesztő – suttogta megilletődve Zajcev.
– Valamikor egy hercegi családé volt, aztán úgy száz évvel ezelőtt egy textilgyáros vásárolta meg, tavaly pedig a kormány tett rá visszautasíthatatlan ajánlatot. Konferenciák rendezésére és védett házként használjuk. A fűtési rendszere kissé primitív – magyarázta Kingshot –, de ez most aligha fog gondot jelenteni. Meleg nyarunk volt, és az ősz is kellemesnek ígérkezik.
– Otthon golfpálya is tartozna egy ilyen házhoz – nézett ki az ablakon Jack.
– Az biztos, hogy itt kiváló golfpályát lehetne berendezni – bólintott Kingshot.
– Mikor megyek Amerikába? – kérdezte a Nyúl.
– Három vagy négy nap múlva. Szeretnénk elbeszélgetni egy kicsit magával, ha nem veszi rossz néven.
– Mikor kezdjük?
– Reggeli után. De nem kell sietni, Mr. Zajcev. Már nincs a Szovjetunióban. Nem akarunk nyomást gyakorolni magára ígérte Alan.
Egy frászt!, gondolta Ryan. Pajtás, ezek kifogják szívni az agyadat a koponyádból, és úgy kifacsarják, hogy egyetlen atomnyi gondolat sem marad benne. De itt volt, és vele együtt a családja is, jó helyen és biztonságban, ezért pedig nyújtania kellett valamit cserébe.
Zajcevnek nagyon ízlett a tea. Nem sokkal ezután a lányok is megjelentek, és farkaséhesek voltak. Mrs. Thompson kis híján kifogyott a holland szószból, és a Tojás Bencik is alaposan megfogyatkoztak.
Reggeli után Irina körbejárta a házat, és örömmel fedezte fel, hogy a zeneteremben egy igazi Bösendorfer versenyzongora terpeszkedik. Az izgatottságtól kipirult arccal megkérdezte, hogy kipróbálhatná-e. Már évek óta nem gyakorolt, de az ujjai még jól emlékeztek a dolgukra. Leült a zongora elé, és gyermeki örömmel játszani kezdte “Az avignoni hídon” című gyakorlódalt, amelyet annak idején annyiszor és annyiszor átvett a zongoratanárával.
– Van egy ismerősöm, aki hivatásos zongorista – mosolygott az örömtől sugárzó arc láttán Jack.
– Ki? Hol? – kérdezte Oleg.
– Sissy, azaz Cecilia Jackson. A férje, jó barátom, a haditengerészetnél vadászpilóta. Sissy a washingtoni szimfonikusoknál szólista. A feleségem is elég jól játszik, Sissy viszont kiválóan.
– Maguk nagyon kedvesek hozzánk – jegyezte meg Oleg Ivan’ics.
– Csak igyekszünk a vendégeink kedvében járni – legyintett Kingshot. – Beszélgethetnénk a könyvtárban? – mutatta az utat.
A könyvtár a tizenkilencedik századi asztalosmesterek tudását és lelkiismeretességét dicsérte. A polcokon sokezernyi könyv sorakozott, és három gurítható létra – egy angol könyvtár nem könyvtár létra nélkül – is volt a szobában, hogy minél kényelmesebben hozzájuk lehessen férni. A székek kényelmes, plüssel kárpitozott műremekek voltak. Mrs. Thompson behozott egy kanna friss teát, csészéket készített elő, aztán magukra hagyta őket.
– Nos, Mr. Zajcev, mesélne nekünk magáról? – tért rá az üzletre Kingshot.
Zajcev mesélt nekik a családjáról, a születési helyéről és a tanulmányairól.
– Nem volt katona? – csodálkozott Ryan. Zajcev megrázta a fejét.
– A KGB kiszúrt magának, így megúsztam a katonaságot.
– Ez még az egyetem idején történt? – akarta Zajcev szájából hallani Kingshot. Három magnó is rögzítette a beszélgetésüket.
– Így van. Már az első évben megkörnyékeztek.
– És mikor lépett be hozzájuk?
– Rögtön azután, hogy befejeztem az egyetemet. A kommunikációs osztályra kerültem.
– Mennyi ideig volt ott?
– Összesen kilenc és fél évig, nem számítva az akadémián és egyéb továbbképzéseken eltöltött időt.
– És most hol dolgozik?
– A Központi Kommunikációs osztályon, a moszkvai Központ pincéjében.
– Pontosan mit csinál ott? – akarta tudni Alan.
– A feladatom az, hogy a terepről beérkező üzeneteket szortírozzam, és ügyelve a biztonsági előírásokra, továbbküldjem a megfelelő emeleti osztályokra vagy az Amerika-Kanada Intézetnek – nézett Ryanre az orosz.
Jacknek két kézzel kellett tartania az állat, hogy a helyén maradjon. Ez a fickó tényleg a szovjetek MERCURY-jától lépett le, és az ő kezén mentek át az üzenetek. Mindent, vagyis majdnem mindent láthatott! Egy igazi aranybányát szöktettek meg a drótkerítés mögül. Az áldóját!
Kingshot ügyesebben leplezte a reakcióját, de a pillantása mindent elárult.
Basszus!
– Ez azt jelenti, hogy ismeri a műveleti tisztek és az ügynökeik nevét? – kérdezte Kingshot.
– Sok tisztnek az igazi nevét is tudom, az ügynökök többségének viszont csak a kódnevét. A legjobb brit ügynökünk kódneve MINISZTER. Értékes diplomáciai és politikai hírekkel lát el minket már legalább húsz éve.
– A moszkvai kollégáimnak azt mondta, hogy a kommunikációs rendszerünk nem biztonságos – jegyezte meg Ryan.
– Úgy van. Erről a NEPTUN kódnevű ügynökünk tehet. Hogy mennyi titkot árult el, nem tudom, de biztos, hogy a KGB olvasni tudja az amerikai haditengerészeti kommunikáció jelentős részét.
– És a többivel mi a helyzet?
– A haditengerészetét biztosan, a többit nem tudom. De nem ugyanazt a rejtjelező készüléket használják mindenütt?
– Ami azt illeti, nem – árulta el neki Alan. – Szóval azt mondja, hogy a brit kommunikációs rendszer biztonságos?
– Nem tudok róla, hogy megfejtették volna – felelte Zajcev. – A legtöbb amerikai információt egy CASSIUS nevű ügynöktől kapjuk. Ő egy magas rangú washingtoni politikus mellett dolgozik. Ő tájékoztatott minket arról, hogy mit csinál a CIA, és mit tudott meg tőlünk.
– De ha jól értem, nem a CIA alkalmazottja – remélt megerősítést Ryan.
– Nem, azt hiszem, hogy egy politikus titkára, bizalmasa vagy valami ilyesmi – mondta határozottan Zajcev.
– Értem. – Ryan elővett egy cigarettát, és Zajcevet is megkínálta, aki boldogan elfogadta.
– Elfogytam a Krasznopresznenszkijéből – magyarázta.
– Akár magának is adhatom az egész csomagot. A feleségem úgyis azt akarja, hogy szokjak le róla. Orvos – tette hozzá Jack.
– Aha – bólintott a Nyúl.
– Nos, miért döntött úgy, hogy eljön? – Kingshot teát töltött magának, és a szájához emelte a csészét. A választól kis híján megfulladt.
– A KGB meg akarja ölni a pápát.
– Komolyan mondja?
– Hogy komolyan? Az életemet kockáztattam, a lányomét és a feleségemét. Da, komolyan mondom – biztosította őket nem csekély éllel a hangjában Zajcev.
– A francba – dünnyögte Ryan. – Oleg, erről mindent tudnunk kell.
– Augusztusban kezdődött. Augusztus tizenötödikén – fogott bele Zajcev, és öt percen keresztül megszakítás nélkül mesélt.
– Nincs neve a műveletnek? – kérdezte Jack, amikor az orosz elhallgatott.
– Neve nincs, csak nyilvántartási száma. Tizenöt-nyolc-nyolcvankettő-hat-hat-hat. A dátum, amikor Andropov a római rezidentúrának küldte az első üzenetet, és az üzenet száma, igen? Jurij Vlagyimirovics megkérdezte, hogyan lehet a pápa közelébe jutni. Róma azt mondta, rossz ötlet. Aztán Rozsdesztvenszkij ezredes, Andropov első asszisztense küldött egy üzenetet a szófiai rezidentúrának. A művelet Szófiából indul, igen? Valószínű a Dirzsavna Szigurnoszt intézi a KGB-nek. Azt hiszem, a tiszt neve Sztrokov, Borisz Andrejevics.
Kingshot gondolt egyet, és kiment a szobából. Nick Thompsonnal, a Metropolitan Police egykori főfelügyelőjével tért vissza.
– Nick, mond magának valamit a Borisz Andrejevics Sztrokov név?
Az öreg zsaru arca megfeszült a név hallatán.
– Hogyne, Alan. Ő az a fickó, aki a gyanúink szerint meggyilkolta Georgij Markovot a Westminster hídon. Megfigyelés alá helyeztük, de mielőtt még bezárult volna körülötte a hurok, elhagyta az országot.
– Neki nem volt diplomatastátusa? – kérdezte meglepetten Ryan.
– Nem. Nyomtalanul jött be, és úgy is ment ki. Sajnos, nem raktuk idejében össze a mozaikdarabkákat, és elkéstünk. Borzalmas eset volt. Az a méreg, amellyel Markovot meggyilkolták, csúnya munkát végzett.
– A saját szemével is látta ezt a Sztrokovot?
Thompson bólintott.
– Igen, és lehet, hogy ő is látott engem. Attól tartok, nem voltam elég körültekintő. Ő volt az, aki megölte Markovot, ebben biztos vagyok.
– Miért olyan biztos benne?
– Közel húsz éven át gyilkosokat üldöztem, Sir John. Egy idő után az ember felismeri őket, és ez a Sztrokov az volt: egy gyilkos – állította mély meggyőződéssel Thompson. Ryant az apjára emlékeztette. Ő is ugyanígy megérezte a bűnt, de ez sajnos a bíróságnak nem volt elég. Nekik bizonyítékok kellettek.
– A bolgároknak van egy szóbeli szerződésük a szovjetekkel – magyarázta Kingshot. – Még valamikor 1964-ben vállalták, hogy “eltakarítanak” mindenkit, aki az oroszoknak útjukban áll. Cserébe bizonyos kedvezményeket kapnak, főleg politikaiakat. Sztrokov. Igen, hallottam már ezt a nevet. Van róla fényképe, Nick?
– Legalább félszáz, Alan – biztosította Thompson. – Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Olyan tekintete van, mint egy halottnak. Hideg és élettelen.
– Mennyire jó? – kérdezte Ryan.
– Mint merénylő? Nagyon jó, Sir John. Igazi profi. Az is ezt bizonyítja, ahogy Markovot megölte a hídon. A harmadik kísérlet volt. Az előző két merénylőnek nem sikerült, de Sztrokovnak annál inkább. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy, nem jövünk rá, hogy gyilkosság történt.
– Úgy tudjuk, hogy máshol is dolgozott Nyugaton – vette át a szót Kingshot –, de semmi konkrétumot nem tudunk. Jack, ez nagyon komoly fejlemény. Azonnal értesítenem kell Basilt. – Ki is ment, hogy felhívja a Century House-t a ház kódolt telefonján.
– Tehát ezért akart eljönni?
– A KGB meg akarja ölni ezt az ártatlan embert, Ryan. Láttam, hogy szövik a műveletet. Andropov saját maga intézte. Én kezeltem az üzeneteket. Hogyan állíthatná meg egy ember a KGB-t? – kérdezte. – Én nem tudom megtenni, de nem is segítek megölni a papot. Ártatlan ember, igen?
– Igen, Oleg Ivan’ics – sóhajtott Ryan. – Az.
Te jóságos ég. A karórájára nézett. Neki is értesítenie kellett volna Langleyt, minél előbb, de odaát ilyenkor még senki nem volt ébren.

– AZ ÖRDÖGBE! – mondta Charleston a kódolt telefonvonal túlsó végéről. – Ez megbízható információ, Alan?
– Igen, uram, minden okunk megvan azt hinni, hogy az. A Nyúl becsületes fickónak tűnik. A jelek szerint a lelkiismerete mozgatja. – Kingshot ezután beszámolt a MINISZTER fedőnevű ügynökről.
– Majd megkérem az ötöst, hogy nézzen utána. – A Brit Biztonsági Szolgálat, az egykori MI-5 látta el a kémelhárítás feladatait. Még szükség volt néhány támpontra, hogy be tudják lőni a tettest, de kiindulási pontnak már ez is nagyszerű volt. Húsz év. Milyen termékeny lehetett az a gazember!, gondolta Sir Basil. Legfőbb ideje volt elnyernie a jutalmát: egy szép kis cellát a Parkhurst börtönben a Wight-szigeten. Charlestonnak évekbe telt kitakarítani a KGB után, amely a játszóterének tekintette az ügynökségét. De ez nem fordulhat elő még egyszer, ígérte meg magának a Bath rend főlovagja. Soha többé.

KINEK MONDJAM EL?, tűnődött Ryan. Az nem volt kétséges, hogy Basil értesíteni fogja Langleyt. Jack is megtette volna, de Basil rendkívül megbízható pasas volt. Jöhetett a következő kérdés: Mit tehetek, tehetünk ebben az ügyben?
Ryan rágyújtott egy újabb cigarettára, és törni kezdte a fejét. Ez sokkal inkább rendőrségi munka volt, mint hírszerzési…
Akkor viszont gondok lehetnek a titokban tartásával.
Igen, ez nagy problémát jelenthet. Minél több embert avatunk be, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy az oroszok rájöjjenek: Nyulat fogtunk. És tudod mit, Jack? A Nyúl sokkal fontosabb a CIA számára, mint a pápa élete.
A fenébe, bosszankodott Ryan. Olyan volt ez, mint egy dzsiudzsicu-trükk, mint az iránytű polaritásának hirtelen megváltozása. Az észak most dél lett, a kint pedig bent. Az amerikai hírszerzés szükségletei fontosabbak még a pápa életénél is.
Ryan area elárulhatta, hogy gondterhelt, mert a Nyúl megkérdezte:
– Valami nem stimmel, Ryan?
Jack furának találta, hogy az orosz ismeri ezt a kifejezést.
– Nem az információval van baj, Oleg. Már jó ideje aggódunk a pápa biztonsága miatt, de mindeddig csak megérzés volt. Most, hogy maga igazolta a sejtéseinket, valakinek döntenie kellene, hogy mit tegyünk, de ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Mit tud még ezenkívül a műveletről?
– Szinte semmit. Szófiában a rezidens, Bubovoj Ilja Fjodorovics ezredes koordinál a bolgár DSZ-szel. Sztrokov ezredes nevét régi ügyekből ismerem. O a DSZ kivégzőtisztje. Más dolgokat is csinál, de mikor valakinek golyó kell, Sztrokov célba juttatja, igen?
Ez nagyon úgy hangzott, mint egy harmatgyenge akciófilm, csakhogy a filmekben a nagy, csúnya CIA volt az, amelyik külön “kivégzőosztállyal” rendelkezett, ahonnan szükség esetén az igazgató úgy szedte elő a merénylőket, mint a vámpír a denevéreket a nyikorgó ajtajú ruhásszekrényéből. A denevérek aztán kirepültek, elvégezték véres munkájukat, majd engedelmesen visszatértek, és a vállfatartón lógtak, míg megint meg nem kellett ölni valakit. Na persze. A hollywoodiak mindent szépen kitaláltak, csak arról feledkeztek meg, hogy a CIA is kormányhivatal, és mint olyan, a bürokrácia szorításában vergődik, ami azt jelenti, hogy mindennek, ami történik, papíron nyoma van. Ha tehát valakit meg kell ölni, az is papírmunkával kezdődik és végződik, márpedig ki olyan hülye, hogy aláírjon egy ilyen parancsot? Egy efféle papír soha nem kerül az iratmegsemmisítőbe, hanem szépen archiválják, hogy később bármikor elő lehessen venni – hát ezért nem akarta senki a nevét adni hozzá. A kormányhivatalnokok egyébként sem arról voltak híresek, hogy ki akartak tűnni a tömegből. Nem erre tanították őket, és nem ezt várták el tőlük.
Kivéve engem, gondolta Ryan. De ő se lett volna képes hidegvérrel ölni. Még Sean Miller életét is megkímélte, pedig akkor minden volt, csak higgadt nem.
Na és most mi a frászt csináljak? Hogy még cifrább legyen a helyzet, Ryan hithű katolikusnak tartotta magát. Igaz, hogy nem járt minden hétvégén templomba, és az is sejthető volt, hogy soha nem fogják szentté avatni, de a fenébe is, tizenkét évig a jezsuitáknál tanult, és ha valakik, ők tisztelték a pápát. És volt még valami, amit a tengerészgyalogság quanticói alapkiképző iskolájában vertek a fejébe: ha azt látod, hogy valamit meg kell tenned, hát tedd meg, aztán imádkozz, hogy a feletteseid utólag áldásukat adják rá. A hadtestet nem egy alkalommal a gyors cselekvés mentette ki a csávából. “Sokkal könnyebb megbocsátást nyerni, mint engedélyt kapni”, mondta neki az őrnagy, aki azt az órát tartotta. Aztán mosolyogva hozzátette: “De aztán nehogy rám hivatkozzanak.” Az embernek mérlegelnie kellett a döntéseit, és a mérlegelés képessége a tapasztalaton múlt – a tapasztalat viszont gyakran éppen a rossz döntésekből származott.
Harminc múltál, Jack, és sajnos, vannak kellemetlen tapasztalataid. Ha nem tanultál belőlük, hát magadra vess! Ha nem zuhan le azzal az átkozott helikopterrel, most százados lenne, gondolta. Vagy őrnagy, mint Billy Tucker, aki tanította őket.
Kingshot jött be a szobába.
– Van egy kis gondunk, Al – mondta neki Ryan.
– Tudom, Jack. Most beszéltem Sir Basillel. Ő is ezen töri a fejét.
– Maga műveleti tiszt. Mi a véleménye?
– Jack, ez jóval többet kíván, mint az én szakértelmem és tapasztalatom.
– Szóval kikapcsolja az agyát, Al? – kérdezte kötekedően Ryan.
– Nem kompromittálhatjuk a forrásunkat, vagy igen? – vágott vissza Kingshot. – Itt és most ez a legfontosabb szempont.
– Al, valaki le akarja vágni az egyházam fejét. Tudjuk a nevét, és Nicknek van róla egy egész albumnyi fényképe. – Ryan vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna. – Nem fogok itt ülni és malmozni, míg megölik – jelentette ki, teljesen megfeledkezve a Nyúl jelenlétéről.
– Semmit nem akarnak tenni? Én az életemet kockáztattam, és maguk nem akarnak tenni semmit? – kérdezte egyszerre dühösen és elképedve Zajcev.
– Ezt nem mi döntjük el – tért ki a válasz elől Kingshot. – Nem kompromittálhatjuk a forrásunkat, Oleg, vagyis magát. És meg is kell védenünk, a családjával együtt!
– Francot! – Ryan felpattant, és kiviharzott a könyvtárszobából. Megkereste a STU-t, és fejből tárcsázott egy számot.
– Murray – jelentkeztek be a készüléken.
– Dan, itt Jack.
– Merre jártál, Jack? Két nappal ezelőtt kerestelek, és Cathy azt mondta, hogy Németországba utaztál NATO-ügyben. Szerettem volna… – Ryan félbeszakította.
– Hagyjuk ezt, Dan. Valahol máshol voltam és valami mást csináltam. De most ide figyelj! Információra van szükségem, és nagyon gyorsan – jelentette ki Jack egy tengerészgyalogos-tiszt ellentmondást nem tűrő hangján.
– Ki vele!
– Tudnom kell a pápa jövő heti programját. – Péntek volt, Ryan remélte, hogy a szentatya nem tervezett semmi különlegeset a hétvégére.
– Tessék? – kérdezte érthető döbbenettel az FBI embere.
– Hallottad!
– Mi a fenének az neked?
– Nem mondhatom meg. A francba… Okunk van azt hinni, hogy valami készül a pápa ellen.
– Kik akarhatnak ártani neki?
– Nem a templomos lovagok, az biztos – felelte kitérően Ryan.
– Tényleg, a francba, Ryan. Ez komoly?
– Szerinted?
– Oké, oké. Hadd eresszek meg néhány telefont. De előbb áruld el, hogy mit mondhatok?
A kérdés felkészületlenül érte Ryant. Gondolkodj, ember, gondolkodj!
– Mondd azt, hogy egy magánszemély vagy, aki a barátjával Rómába látogat, és szeretné a saját szemével is látni a pápát. Ezért tudni akarod, hogyan időzítsd az utazást. Elég hihető?
– Na és Langley mit fog szólni ehhez?
– Hogy őszinte legyek, Dan, szarok rá. Kérlek, derítsd ki, rendben? Egy óra múlva hívlak.
– Vettem, Jack. Egy óra múlva. – Murray letette a kagylót. Ryan tudta, hogy megbízhat benne. Dan is jezsuita termék volt, akárcsak ő maga, meg annyi más FBI-os, ráadásul szintén egy bostoni iskolában tanult. Ryan némileg megkönnyebbülten tért vissza a hercegi könyvtárba.
– Kit hívott, Jack? – kérdezte Kingshot.
– Dan Murrayt a követségünkön. Az FBI-t képviseli, biztosan ismeri őt.
– A jogi attasé, hogyne. És mit kért tőle?
– A pápa programját a jövő hétre.
– De valójában még semmit sem tudunk – tiltakozott Kingshot.
– És ettől maga jobban érzi magát, Al? – szegezte neki a kérdést Jack.
– Ugye, nem kompro…
– A forrásunkat? Ennyire hülyének néz?
A brit eltűnődött a kialakult helyzeten, aztán bólintott.
– Jól van, Jack. Végül is kárt nem okozhat vele.
Az első kihallgatás következő órájában Zajcev elmondott mindent, amit a MINISZTER fedőnevű ügynökről tudott. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a britek, némi ügyességgel, azonosítani tudják az illetőt. Kingshot nem rejtette véka alá, hogy ha rajta múlna, élve megnyúzná, de erre aligha kerülhetett sor. Az viszont kétségtelen volt, hogy a férfi – Zajcev biztos volt benne, hogy hímnemű – a Whitehallból egy sokkal hűvösebb és puritánabb helyre fog költözni. Egy életre, vagy ahogy a britek mondani szokták, “míg a királynő meg nem kegyelmez” neki. Jacket azonban egy ennél sokkal időszerűbb probléma foglalkoztatta. Délután 2.20-kor visszahívta Dant.
– Jack vagyok.
– A római követség szerint zsúfolt hete lesz – mondta minden bevezető nélkül a jogi attasé –, de a lényeg az, hogy a nagyközönség előtt szerdánként szokott megjelenni. A Szent Peter téren parádézik ilyenkor egy nyitott fehér dzsipben. Megmutatja magát az embereknek, áldást szór rájuk, aztán visszatér a rezidenciájára. Ilyenkor gyakorlatilag védtelen, egyedül a hívek tömege jelenthet visszatartó erőt egy merénylő számára. Ha viszont a gyilkos nem az az öngyilkostípus, akkor inkább beszivárog a Vatikánba villanyszerelőnek, takarítónak vagy mit tudom én minek álcázva. Persze ez sem olyan egyszerű, mert a személyzet nagyon ragaszkodik a pápához, és nyitva tartja a szemét.
Hogyne, gondolta Jack. Csakhogy éppen az ilyenek szoktak kést döfni a hátadba. Csak az tud igazán ártani, akit közel engedsz magadhoz. A fenébe! Ha figyelmezteti őket, a Vatikán titkosszolgálata megvédhette volna a pápát egy ilyen merénylőtől, csakhogy senkit nem ismert közülük, ahhoz pedig, hogy átverekedje magát a világ legrégebbi bürokráciáján, isteni beavatkozásra lett volna szükség.
– Kösz, cimbora. Jövök neked eggyel.
– Semper fi, pajtás. Nem mondhatsz el többet az ügyről? Ez nagyon úgy hangzik, mintha nagyon belenyúltál volna valamibe.
– Azt majd meglátjuk, Dan, de nem rajtam múlik. Most rohannom kell. Még beszélünk. – Ryan letette a telefont, és visszament a könyvtárba.
Az asztalon egy üveg bor várta, jófajta francia fehérbor a Loire völgyéből, szemmel láthatóan régi évjárat, mert a palack poros volt. Jó ideje lent lehetett már a pincében.
– Zajcevnek egy sor hasznos információ jutott még eszébe erről a MINISZTER fedőnevű alakról. – Már csak a maradékot kellene kikotorni, tehette volna hozzá Kingshot. Ryan tudta, hogy másnap pszichológusok fogják kezelésbe venni az oroszt, minden agyturkászképességüket bevetve, hogy az utolsó információmorzsát is kifacsarják a memóriájából. Lehet, hogy még a hipnózist is bevetik. Ryan nem értett hozzá, fogalma se volt, hogy tényleg használ-e vagy csak mondják róla. Sok rendőr esküdött rá, a védőügyvédek viszont habzó szájjal tiltakoztak ellene, és Jack nem tudta, melyik tábornak higgyen. Kár volt, hogy Zajcev nem tudott fotókat kilopni a KGB archívumából. Sokkal könnyebb dolguk lett volna, de persze nem várhatták el tőle, hogy mindent elvégezzen helyettük, így is elképesztően sok adatot megjegyzett.
Hogy lehet-e a kettes igazgatóság embere, akit azért küldtek, hogy hamis információval lássa el az ügynökséget? Ezt sem lehetett kizárni, de ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés. Ha azok a nyugati ügynökök, akiket lebuktat, hasznos tevékenységet végeztek a szovjetek számára, akkor ehető, gondolta Ryan. Bár az is igaz, figyelmeztette magát, hogy az oroszok sohasem voltak hűségesek az ügynökeikhez. Amerika mindig lelkiismeretesen kiállt a lebuktatott ügynökei mellett nemegyszer sikerült is kicserélnie őket –, az oroszok azonban fogyóeszköznek tekintették az embereiket, és ennek megfelelően kezelték őket. Aki kompromittálódott, az már úgysem volt hasznukra… Ryan nem értette, hogy lehet ennyire rövidlátó egy ilyen jól működő hírszerző ügynökség. Olyan nehéz lett volna belátniuk, hogy ha lelkiismeretesen gondoskodnak az ügynökeikről, akkor többen mernék vállalni a kockázatot? Az oroszok azonban nem tekintették embernek a hazaárulókat, még akkor sem, ha azok nekik dolgoztak. Ez volt az a helyzet, amikor a nemzeti értékrend győzött a józan ész felett. Elég gyakran előfordult a Szovjetunióban.
Helyi idő szerint délután négykor Jack már biztos lehetett benne, hogy valakit bent fog találni Langleyben. Előtte azonban még valamit meg kellett kérdeznie Zajcevtől.
– Oleg Ivan’ics, mit tud a kódolt telefonjainkról? Azokat is feltörték már?
– Azt hiszem, nem. Nem vagyok biztos benne, de tudom, hogy van egy ügynökünk Washingtonban, KRIKETT kódnévvel, akit megkértünk rá, hogy szerezzen információt az amerikai STU-telefonokról. Eddig még nem sikerült ellátnia a technikusainkat azzal, amire szükségük lenne. Attól tartunk viszont, hogy maguk olvasni tudják a mi telefonforgalmunkat, ezért nem használjuk azokat fontos üzenetekre.
– Kösz. – Ryan átment a szomszéd szobába. Ezúttal egy másik számot tárcsázott a STU-n.
– James Greer.
– Tengernagy, itt Jack.
– Hallom, hogy a Nyuszik új házikóba költöztek – mondta üdvözlés gyanánt a hírszerzési igazgató.
– Így van, uram, és a jó hír az, hogy az általunk használt kommunikációs rendszerek, beleértve ezt is, mégiscsak biztonságosak. A korábbi félelmek túlzottnak bizonyultak, vagyis inkább félreértés történt.
– Ezek szerint van rossz hír is? – kérdezte aggódva Greer.
– Igen, uram. Jurij Andropov meg akarja öletni a pápát.
– Mennyire megbízható az információ? – csapott le a kijelentésre a tengernagy.
– Ezért szökött meg, uram. Holnapra, legkésőbb holnaputánra meglesz a teljes jelentés, uram, de addig is higgye el, hogy van egy hivatalos KGB-művelet, melynek célja a szentatya meggyilkolása. Még a művelet iktatószámát is tudjuk. Nem ártana tájékoztatni Moore-t, sőt az elnököt is.
– Értem – mondta Greer altengernagy háromezer-négyszáz mérföld távolságból. – Ez rázós lesz.
– De még mennyire! Ön szerint mit tehetnénk, uram?
– Éppen ez a gond, fiam. Először is, tehetünk valamit? Másodszor pedig, akarunk egyáltalán tenni valamit?
– Miért ne akarnánk, tengernagy úr? – igyekezett megőrizni az önuralmát Ryan. Tisztelte Greert, főnökeként és emberként egyaránt.
– Nyugodjon meg, fiam, és gondolja végig még egyszer. A mi küldetésünk az, hogy megvédjük az Amerikai Egyesült Államokat. Nem másokat, hanem Amerikát, és maximum a szövetségeseit – tette hozzá Greer a vonalra kötött magnó kedvéért. – A legfontosabb tehát az, hogy a hazánk érdekeit védjük, nem egy vallási vezető életét. Megpróbálhatunk segíteni rajta, de ha nem megy, hát nem megy.
– Értem – felelte fogcsikorgatva Ryan. És mi lesz a lelkiismeretünkkel?, szerette volna megkérdezni, de előbb meg akarta várni a megfelelő pillanatot.
– Általában nem adunk ki titkosított információt, és azt gondolom, nem kell mondanom, hogy a BEATRIX művelet mennyire az – folytatta Greer.
– Igen, uram. – De legalább nem volt NOFORN, azaz “ne beszélj róla idegennek” kategória. A britek is idegeneknek számítottak, de már tudtak a BEATRIX-ról és a Nyulakról. Csakhogy a britek tudták tartani a szájukat, még Amerikával is csak a legszükségesebb esetben osztottak meg információt, s akkor is szabályos “valamit valamiért” ügylet keretében. Ez volt a dolgok rendje. Ugyanígy Ryan sem beszélhetett számos olyan műveletről, melyekbe betekintése volt. Ilyen volt például a TALENT KEYHOLE, annak ellenére, hogy a falklandi háború idején a CIA és a Pentagon kezüket-lábukat törve bocsátották a britek rendelkezésére a kémműholdak által szolgáltatott nyers adatokat, meg még hozzá az összes dél-amerikai üzenetet, amit a Nemzeti Adatbiztonsági Ügynökség, az NSA elfogott. A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokták. – Arra már gondolt, tengernagy úr, hogy abból mekkora botrány lehet, ha a sajtó megneszeli, hogy a Központi Hírszerzési Hivatalnak tudomása volt a pápa ellen készülő merényletről, de meg sem próbált közbelépni?
– Ez most…
– Fenyegetés? Nem, uram, legalábbis részemről nem. Én a szabályok szerint játszom, és ezt ön is tudja. De nagyon valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb valaki ki fogja szivárogtatni az információt, ha másért nem, hát csalódottságból, és ha az bekövetkezik, akkor lesz nemulass.
– Vettem – morogta Greer. – Javaslat?
– Ez nem az én bérkategóriám, uram, de azt hiszem, erősen el kellene gondolkodnunk azon, hogy mit tehetnék az ügyben.
– Mit tudtak még meg új barátunktól?
– Három ügynök fedőnevét és tevékenységi körét. Az egyik a MINISZTER, aki bel- és külpolitikai információkat szállít a Whitehallból. A másik kettő az Államokban rontja a levegőt. A NEPTUN a haditengerészetnél tevékenykedik, és ő az, akinek sikerült kompromittálnia a kommunikációs rendszerüket. Valaki Moszkvában olvassa a leveleiket, uram. A másik D. C.-ben lakozik, és CASSIUS-nak hívják. A jelek szerint a Dombon dolgozik, ahonnan magas szintű politikai híreket küldözget az oroszoknak, a mi műveleteinkről szerzett információkkal megspékelve.
– A mi műveleteink? Úgy érti, CIA-műveletek? – kérdezte riadt hangon a hírszerzési igazgató. Bármennyire is régi játékos volt, bármennyi tapasztalat is állt mögötte, a gondolat, hogy az ügynökséget megfertőzték, rettegéssel töltötte el.
– Úgy van – felelte Ryan. Nem kellett tovább részleteznie. Langleyben senki sem volt nyugodt azon anyagok felől, melyek a különböző alsóházi és szenátusi bizottságok elé kerültek. Ők abból éltek, hogy tartották a szájukat, a politikusok viszont abból, hogy jártatták. – Uram, ez az ember egy felbecsülhetetlenül értékes információforrás. Nagyjából három nap múlva továbbállunk innen. Ahogy elnézem, hónapokon át el fogunk társalogni vele. Megismerkedtem a feleségével és a kislányukkal is. Nagyon kedvesek. A kislány Sallyvel egyidős. Túlzás nélkül állíthatom, uram, hogy ez a fickó egy igazi aranybánya.
– Hogy érzi magát az új környezetben?
– Nos, nekem úgy tűnik, hogy kissé megzavarta őket ez a hirtelen ingeráradat. Valószínűleg pszichológusra lesz szükségük a sikeres és zökkenőmentes átálláshoz. Nem lesz könnyű elérni, de bármibe is kerüljön, busásan meg fog térülni.
– Megvannak erre a megfelelő embereink, ezzel aligha lesz gond. Feltéve, hogy a Nyúl nem az a hazavágyó fajta.
– Eddig még nem tapasztaltam ennek a jeleit, uram, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nagyot ugrott, és ahová landolt, az nem egészen az, mint amihez hozzászokott.
– Nem fogunk megfeledkezni róla, Jack. Más?
– Pillanatnyilag ennyi. Még csak öt órát beszélgettünk vele, de úgy láttam, még bőven van mondanivalója.
– Oké. Arthur épp Basillel beszél. Amint befejezte, beszámolok neki mindenről. Ah, majd elfelejtettem. Bob Ritter most tért haza Koreából. Amint kiheveri a jetlaget, tájékoztatjuk a maga budapesti kalandjáról. Ha le akarná harapni a fejét, Jack, a mi hibánk lesz: az enyém és Arthuré.
Ryan a szőnyegre szegezte a tekintetét. Nem értette, mi baja vele Ritternek, de tény volt, hogy nem küldözgettek egymásnak karácsonyi üdvözlőlapokat.
– Rendben, uram. Majd csak túlélem valahogy.
– Ne izguljon. Abból, amit hallottam, az derült ki, hogy nagyon jól csinálta.
– Kösz, tengernagy úr. Nem botlottam meg a saját lábamban, és az már valami.
– Ez a beszéd, fiam. Aztán írja meg azt a jelentést, és küldje át mielőbb, mert már nagyon várjuk.
Mike Russell faxkészülékére egy grafikus üzenet érkezett. Beatrix Potter Nyúl Petijének a borítója volt, alatta kézzel írt szöveggel: “Filces, Foltos és Pamacs új házikóba költözött.”
Tehát sikerült nekik, mosolygott magában Russell. Átment Ed Foleyhoz, és bekopogott.
– Szabad – hallotta az állomásfőnök hangját.
– Most jött Washingtonból, Ed – adta át az üzenetet Russell.
– Pompás! – csillant fel Foley tekintete. Összehajtogatta a papírt, és a zsebébe tette, hogy otthon megmutathassa Mary Patnek. – Van egy másik üzenete is a faxnak, Mike.
– Tényleg? – csodálkozott a kommunikációs tiszt.
– A kommunikációs rendszereink biztonságosak. Másképp nem így küldték volna.
– Hála az égnek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Russell.